2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Kösz Missy! - azért jól esik, hogy így támogat. Talán ebben az is benne van, hogy a családomat ért tragédiák azért nem fordítottak ki önmagamból, nem lettem problémás gyerek. Persze vanak időnként stiklijeim, vagy rosszul sikerült kalandok, de azoknak a nagyrésze nem az én hibám. Jó Corvusra, amikor rátámadtunk Ginával az... tényleg nem véletlenül történt, de vannak helyzetek, amikor az ember egyszerűen nem foghatja vissza magát akkor sem, ha akarja. De akkor ennek fényében inkább nem akarok találkozni a Benedictekkel, mert bár a bátyámhoz kötődöm általuk, de még sem érzem úgy, hogy muszáj lenne, hogy kapcsolatom legyen velük. Darius se mesélt róluk soha semmi jót. - Mi.. bár nem kétpetéjűek voltunk, de nagyon sok mindenben hasonlítottunk, más dolgokban pedig nagyon mások voltunk. - bököm ki, bár érezhetően kicsit csendesebben, mint amilyen általában szoktam lenni. Na igen Ben is már régóta a barátom, de még nem igazán meséltem sosem komolyabban sem anyáról, sem a testvéremről. Valahogy ez olyan téma, ami mindig is nehéz lesz, pedig tudom a jóra kellene emlékezni, de azzal csak egyben arra is gondolnék, ami elveszett és arra nem akarok. - Kösz, hogy segítesz! Akkor mi megyünk is és majd üzenek, vagy a suliban szólok, ha kaptam tőle választ. Már, ha ír egyáltalán. - húzom el a számat egy pillanatra, de mivel egy másodperc múlva már az ölemben is van az egyik unokahúgom nincs igazán időm búslakodni valamin, amiről még nem is tudom, hogyan fog alakulni, így el is mosolyodom és játékosan belefújok a nyakába. - Mennünk kell, bocs kicsi lány, de megdorgálnak, ha elkésünk. - nyomok egy nagy puszit az arcára, aztán felállok a kanapéról, Bennek is intek, hogy most már leállhat lassan a sütiről, mert muszáj lesz mennünk. McGalagony nem az a türelmes típus, ha a roxmortsi kirándulókról van szó, úgyhogy bajban lennénk, ha nem érnénk vissza időben.
- Kathrine. Drága. Lassan felnőssz, bármikor szembe mehetsz az elvárásokkal. – Nem teszem hozzá, ahogyan én is tettem. Én már nagykorú voltam, amikor belevágtam a szüleim képébe, hogy nem leszek auror, és nem érdekel az előmenetel. Medimágus akartam lenni, gyógyítani, törött csontott forrasztani. Egyedül Darius volt, aki támogatott, így egy szál bőrönddel távoztam otthonról, és Kath ténylegesen árva, de neki már itt vagyok én is, úgy nőtt fel, hogy nem volt senki, aki ráerőltesse az akaratát, ha ez egyedüllétet is kárhoztatott számára. Ám tényleg hamarosan nagykorú, azt csinál, amit csak szeretne. – Kétpetéjűek. És van egy olyan érzésem, hogy felnőttként a jellemük is nagyon más lesz. Flora nagyon a bátyádra hasonlít, konok, fiús jellem, Lily pedig a belesimulós, csajos. Talán még azért változnak, lehet, hogy ez csak egy mostani állapot. – Fiatal anyukaként nem sok tapasztalatom van, és érdemi család nélkül még csak másokra sem tudok hagyatkozni, csak akiket a Roxfortból, vagy a faluból ismerek. Összejárok néhányakkal, de semmi komoly. – Akkor először írd meg a levelet, majd hozzáírok még fél sort, hogy tudja, hogy van gyámod, hogy ne legyen számára rémisztő, hogy esetleg a nyakába akarod varrni magad. – Teszem hozzá mosolyogva, gondolja csak át, hogy mit akar írni, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz a válasz. A délután hátralévő részében már lényegesen nyugodtabb leszek, jót tett, hogy átjöttek a gyerekek, a lányaim is értelmesebben viselkednek, nem engem nyúznak, ha vendég van a háznál, és itt Benre gondolok, mert Kath családtag, a nagynénjük. Aztán lassan azon is el kéne gondolkoznom, hogy elköltözöm, mert a Roxfort körül mindig történik valami, Jade különös barátja egy távoli tájról mesélt, ami békés, nyugodt, kisbabáknak felnőni ideális. Persze Kath hiányozna, de időnként meglátogatnánk, vagy akár ő minket. Nem lehetek mindig az árnyékában.
- Akkor nem baj, ha nem aka... szeretnék velük találkozni? - őszintén szólva tényleg nem nagyon szeretnék találkozni velük, akkor se ha nővérek és nem olyanok, mint a család többi része. Lehet, hogy velem olyanok lennének, igazából nem is tudok sok mindent a bátyám családjáról és már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy pontosan hányan vannak, vagy ki kinek a rokona. Az is lehet, hogy vannak még féltestvéreim? Nem, egyelőre ezt elhessegetem, hiszen most itt az új információ, hogy van egy nagybátyám és már ez is elég nagy dolog ahhoz, hogy legyen mit feldolgozni, nem hogy még egyéb rokonokat is a listára vegyek, akik mellesleg sosem érdeklődtek felőlem. - Azt hiszem akkor már inkább Flora hasonlít jobban rá. Furi, hogy ilyen mások, pedig ikrek nem? - cukik ez tény, bár én azért keveset vagyok itt és Missy kiborulásából az is leszűrhető, hogy mellette azért időnként kifejezetten ördögfiókák is egyben, de gondolom minden gyerek ilyen. Azért emlékem néhány alkalomra, még ha a nagyobb részül törlődött is a kellemes emlékek elnyomásának hatására, hogy mi is jópárszor kiborítottuk anyáékat kiskorunkban. És mi még azt is könnyedén kihasználtuk, hogy tényleg olyanok voltunk, mint két tojás. Ennyiben legalább Missynek szerencséje van, e téren nem fogják tudni őt kijátszani az ikrek. - Köszi! Persze, egyedül nem is mehetnék azt tudom, el se engedne McGalagony professzor. - azért lelkesedem, pedig tudom, hogy talán nem kellene, mert akármi lehet ebből az egészből. Jó is kisülhet belőle és rossz is. Talán a nagybátyám nem akar majd látni, vagy McGalagony nem enged el és el kell halasztani a dolgot a nyáriszünetre, az pedig még nagyon messze van a mostani télhez képest. Idegesen gyűrögetem a mellettem lévő párnát, szinte észre sem veszem, hogy ezt csinálom. - Írok neki és majd akkor meglátjuk, hogy mit válaszol. Lehet, hogy... nem is fog válaszolni, vagy nem érdeklem. És mivel mugli azt sem tudja, hogy én nem vagyok az. - törnek ki belőlem egy szuszra a kétségek, mármint igazából azoknak egy egészen kis hányada. Tudom kár előre rosszra gondolni, de ha meg bizakodom akkor is rossz pofára esni. Most akkor melyik a jobb?
- Megértelek, ráadásul én felnőtt voltam, úgy voltam ott Darius családjával, de ne feledd, én főleg a nővéreit ismertem, de ez az unokatestvér, nagyszülő vonal nem ugyanaz. Mindegy, nem kell nekünk Bulgária. Ráadásul mi mindig szívesen látunk, és téged is Ben. – Bólogatok mosolyogva a majszolgató fiúcskának, egészen megszoktam most már, hogy együtt lógnak. Ha belegondolok, nagyjából én is ennyi idős voltam, amikor elkezdtek megfordulni utánam a fiúk. Hm.. tudják vajon, hogy hamarosan felnőnek, vagy még mindig erről az együtt csámborgós banda erejében hisznek? - És sajnos már meg sem kérdezhetjük őt. Jut eszembe, nem tudom eldönteni, hogy melyikük hasonlít inkább a bátyádra. Lassan már egymásra se nagyon.. – Csóválom a fejemet, az ölembe ültetve a lányaimat. Kétpetéjűek, van köztük hat perc, az egyik szőke, a másik barna, és bár a génjeikben, vonásaikban van hasonlóság, de mégis mintha az egyikük én lennék, a másik pedig a sötétebb, bolgár vonal. Lilly szőke és kék szemű, Flora pedig barna hajú, zöldeskék szemű, mint Darius és Kathrine. Ha Kath jobban megnézi, mintha Flora egy kis Kathrine lenne egyben, de olyan gyorsan változnak, hogy lehet, hogy még a szemük is másmilyen lesz. – Mégsem teheted meg, hogy előre lejátszod ezt magadban. Rá tudom bízni valakire a lányokat, és el is kísérhetlek, egyébként se mászkálj az iskolán kívül nélkülem. – Természetesen tudok róla, hogy Benék birtoka éppen akkor égett le, amikor elengedtem oda Kathrine-t, azóta nem véletlen, hogy én magam is kísérgetem, amennyire lehet, mert bár annak a Corvusnak a vallomása alapján felvettek valami jegyzőkönyvet, senki nem tudott kihúzni érdemit a gyerekekből, én se nagyon mertem, de valami szörnyű történhetett, hónapokig mintha síri csend let volna körülöttük. De ennek lassan két éve. Kath lassan nagykorú, és nem vigyázhatok rá mindig én, hiszen nem lehet örök gyerek. – Akkor kezdjük a levéllel, de írd bele, hogy veled megyek, ha úgy alakul, nem akarom, hogy komolytalannak vegye, ha csak te írsz neki. Nem tudhatjuk, hogy milyen ember.
Eszembe sem jut, hogy végülis Missy is visszavihet minket a kastélyba. Ha ő külön jelzi ezt a sulinak, akkor nem lesz belőle baj gondolom, hogy nem a többiekkel megyünk vissza, hiszen még egyébként nem kóricálhatnánk csak úgy az iskolán kívül, amikor épp kedvünk tartja. Mondjuk elsősorban McGalagonynak kell tudnia, hogy nem velük megyünk vissza, hanem Missyvel, mivel gondolom addig úgy sem indulnak majd el, amíg még nem csatlakoztunk hozzájuk és ha nem tesszük biztosan aggódni fognak. - Ez alapján végképp nem szeretném megismerni őket. - húzom el a számat, hiszen nekem már az alapján se tűntek sose szimpatikusnak, amiket a bátyám mesélt róluk, de így meg végképp. Szóval nem hiszem, hogy sok kedvem lenne megismerni őket és igazából azt sem hiszem, hogy ők kíváncsiak lennének egyébként rám. Anyu mugli és ha jól tudom ők meg valami gazdagabb család, meg híresebbek is, úgyhogy tuti, hogy nem pont velem akarnak ismerkedni, én pedig nem erőltetném azok alapján, amiket eddig tudok róluk. A nagybátyám viszont annál jobban érdekel, hiszen őt még nem tudom, hogy milyen, viszont mivel mugli és anyu testvére talán csak nyitottabb, mint ezek a fennhéjázó varázslók és boszorkányok. Kérdés csak, hogyan kezeli majd a varázsvilág tényét, ez a nehezebb dió. - Darius nem hiszem, hogy tudott róla, hiszen rólam se tudott sokáig. - vonom meg finoman a vállamat. A bátyámat nem sokkal az után ismertem meg, hogy a Roxfortba kerültem és mint kiderült ő is csak Belle halála előtt nem sokkal szerzett tudomást a létezésemről, szóval ha nem tudtam a nagybátyámról, akkor ő még annyira sem. - Anyu se mesélt róla, lehet hogy valamin összevesztek, vagy... nem tudom. Lehet, hogy nem is kíváncsi rám egyáltalán, vagy azt sem tudja, hogy anya meghalt. - nem tudom, hogy miért tűnt el, mert a képen, amit a padláson találtam totál úgy tűnt, hogy jóban vannak, és mégis én már nem emlékszem rá, tehát kicsi lehettem, amikor úgy döntött, hogy nem találkozik velünk többet. Az is lehet, hogy apuval nem jöttek ki, vagy hogy anyu valahogy tartotta vele a kapcsolatot, csak sose beszélt róla. Viszont őt meg nem tudjuk erről megkérdezni. - Arra gondoltam, hogy írnék neki egy levelet, és ha érdeklem, akkor... akkor eljössz velem, hogy találkozzak vele? Persze lehet, hogy nem is akar látni. -biggyesztem le kissé a számat, arra gondolva, hogy ez is benne van a pakliban, bár Ben tök cuki volt mert azt mondta a koripályánál, hogy szerinte nincs olyan ember, aki ne akarna engem megismerni, de hát egy levél alapján ezt nehéz lenne eldönteni, szóval ki tudja, hogy a nagybátyám mégis hogyan áll ehhez. Lehet, hogy nem is férne most bele az életébe egy hirtelen lett unokahúg.
Kifésülöm gyorsan a hajam, és csattal tűzöm el. Amikor a lányok születtek, akkor sem vágattam le, még rövidebbre sem, mert valahogy megszoktam, hogy keretezi az arcomat. Talán ezért mindig is megmaradtam külsőleg kislányosnak, és Darius is így szeretett meg, mondhatni a védjegyem. Hálásan pillantok végig Kathrine és Benjamin kettősén, most már, hogy tudtam egy kicsit lélegzethez jutni, még a közérzetem is jobb. És mivel én magam is a Roxfortban dolgozm, ha véletlenül elidőznének nálam, tudok gyors baglyot küldeni a két házvezetőnek, hogy majd késő este felkísérem őket a kastélyba. - Igaz, én sem éreztem magamat túl jól náluk, csak Darius miatt maradtunk egy ideig. Viszont amikor ő meghalt, képzeld megkeresett az unokaöccse, hogy a szülei felnevelnék a lányaimat, és ha kell, akár el is perelik tőlem. Jól elküldtem az anyjába az illetőt, és azóta nem is próbálkoztak. – Csóválom a fejemet, ezek a bolgárok tényleg nem egy kedves népség, Kathrine nem is érezte volna magát ott jól náluk. A két kicsi most is az ölemben van, nem tudtam volna elképzelni az életemet nélkülük, még ha amúgy sokszor le is fáradok tőlük nagyon. - Anyukád testvére? Róla soha nem is beszéltünk Darius-szal sem. Szívesen segítek. Mit tudunk róla? – A képen szereplő férfi még csak nem is ismerős, semmilyen külső hasonlóságot nem tudok összevetni Kath és közte. De ha mégis vérrokon, ami én nem vagyok, talán Kathrine nem érezné magát annyira egyedül. Már nincsen számára senki, az apját nem tudjuk ideszámolni, én pedig bár kedvelem, sőt, szeretem is, megvan sokszor a magam baja, és mondhatni inkább egy fogadott nővér vagyok számára, mint gyám, de közel sem anyuka. Egy nagybátty azért erősebb kötelék tud lenni. Kiváncsi vagyok, hogy Kath hogy áll a dologhoz, mert a kiváncsiságon túl nem sokat tudok most leolvasni az arcáról.
Adok én bőven időt Missynek, hogy sikerüljön összeszednie magát, mert láthatóan nagyon ki van szegény készülve és ez cseppet sem hangzik jól. Sose láttam még ilyennek, úgyhogy nem csoda, ha elsőre azért rendesen ledöbbenek, de aztán sikerül összeszedni magamat és lefoglalni a kicsiket, hogy addig neki is lehetősége legyen erre. Úgy fest végül sikerül is neki, elég hogy kap egy kis fellélegzésre jutó időt, amíg bújócskázunk, aztán meg is jön a süti, amiből gyorsan magamhoz ragadok egyet, amíg leülünk a kanapéra. Most már muszáj leszek elmondani miért is jöttünk, mert a beugrottunk azt hiszem fura lenne, ha egyszher roxmortsi hétvége van és még Bent is magammal hoztam. Missy annyira azért van okos, hogy sejtse nem erről van szó. - Hogy engem? Oh.. én azt nem hiszem. Az alapján, amit Darius mesélt róluk kétlem, hogy érdekelném őket. - rázom meg a fejemet. Végtére is ők egy elég komoly varázslócsalád, apa meg lelépett tőlük és elvett egy mugli nőt, technikailag megtagadva varázsló mivoltát. Ezek alapján nem is tudtak rólam és Bellről és sosem merült fel, hogy a bátyám bemutatna nekik, gondolom pont e miatt is. Szerintem azt se tudják, hogy apa... nincs jól és talán már nem is lesz soha. Azért persze sóhajtok egyet, hiszen végül is van egy ága a családomnak, akiket sosem ismertem, de azok alapján amiket tudok róluk nem is tudom, hogy akarnám-e ismerni őket. - Hát én... kaptam egy levelet és arra akartalak megkérni, hogy segíts nekem felvenni a kapcsolatot a nagybátyámmal. Anyunak van egy testvére. - most már csak előkotrom a levelet, ami már kissé viseltes és gyűrött, hiszen az előbb az ajtóban végképp sikerül a zsebembe gyömöszölni gyorsan, de azért még simán olvasható és az szerepel benne, hogy a fotón lévő férfi, amit pár hete találtam az otthoni padláson történetesen, amikor Missyvel ott jártunk, bizony a nagybátyám, mert anyunak volt egy testvére, akire én már egyáltalán nem emlékszem.
Gyorsan elmázolom a sminkemet, és kifújom az orromat, legalább Bentől elfordulva, mert Kath ugyan a rokonom, szimpatikus a kis barátja is, de nem akarom zavarba hozni, hogy egy felnőtt nőt sírni lát, valahogy ez a gyerekekre nincs jó hatással. Hálásan bólintok Kathrine-nek, és gyorsan sarkon fordulok, nagyjából öt perc a fürdőben, hogy megmosom az arcomat, kifésülöm a hajamat, rögtönzök egy új tiszta pólót, hogy emberibben nézzek ki. Rám férne egy kávé is, mert hajnal óta pörgök a két lánnyal, nincsen megállás. Abba a korba léptek, amikor már semmi pihenés nincs mellettük, az az elméjüket le kell kötni, és mindig újat kell mutatni. Amikor visszatérek, nagy sikoltozás közben meg a bújócskázás, fogócskázás, így pár háztartási bűbájjal rendet varázsolok a konyhában, hogy legalább ne legyen nagy kupi. Szerencsére gyakran sütök abból a mézes-lekváros sütiből, amit Kath olyan nagyon dícsért karácsonykor, így ezt tudom most tálalni, van még vagy fél tepsivel, gyorsan ki is teszek tálra, hogy fogyasszanak bátran, míg én a két térdemre húzom fel a lányaimat. – Bocsássatok meg, ennyire nem szoktam kikészülni, de bármikor szívesen fogadlak titeket. Sőt, a nagybátyádék meg akarnak látogatni a hét végén Kath, tudod Darius anyja, meg a hugai, meg mindenki, szívesen megismernének szerintem téged is. – Ez kissé neccesen hangzik, hiszen hozzájuk képest Kath csupán egy mostohatestvér, de hátha Darius kegyeletére ez nekik is beleférne, végülis engem is elviseltek amikor ott éltünk. Nagyjából. – És veletek mi újság? – Kérdezek a két gyerekre nézve, Floráék meg már a süti után nyúlkálnak. Ebből nem lesz ebéd, de legalább most csendben vannak.
A korik leadása után egészen fellelkesülve indulok el Missy háza felé. Még van legalább egy óra addig, hogy visszakellene indulni a többiekkel a Roxfortba, úgyhogy gondolom az bőven elég egy kakaóra, meg egy kis teasütire, meg egy beszélgetésre Missy-vel. Arra persze nem számítok, hogy olyan káosz fogad, hogy a levelet egy pillanat alatt a zsebembe gyűröm és legszívesebben kihátrálnék azzal, hogy nem akarunk ám zavarni, de közben Missy annyira ki van készülve és borulva, hogy azért sejtem, hogy nem venné jónéven, ha lelépnénk. Bár most nem tudom, hogy az a jobb, ha maradunk, vagy az a ha nem. Azért vetek Benre egy elnézést kérő pillantást, mert hát ő sem hiszem, hogy erre számított, aztán kissé megköszörülöm a torkomat. - Szia! Még van egy kis időnk, addig játszunk a lányokkal jó? Tudod Roxmortsi kirándulás. - mosolyodom el végül és igyekszem a szoknyája alá betolakodó kicsit kicsalogatni onnan és elcsábítani mondjuk egy kevésbé káoszba fulladt helyiség felé, hogy játszunk mondjuk bújócskát. - Ben lesz a hunyó! Számolj tízig, addig elbújunk. - jó tudom nem pont ezzel számolt, és valószínűleg így most a teasütemény is kimarad, de Missy pocsékul fest, úgyhogy muszáj segítenünk rajta. Nem volt kötelező magához vennie engem például, mégis megtette, szóval ennyivel tuti, hogy minimum tartozom neki. Legalább, amíg kicsit összeszedi magát megpróbáljuk a lányokat kicsit lefoglalni, és hogy mikor kérdezzek rá erre a levél dologra... Valószínűleg ezt most hanyagolni fogom, ha egyszer ilyen fennforgás van nem is tudnám hogyan és mikor felhozni a témát. Végül is ha eddig nem is tudtam, hogy van egy nagybátyám, nem fog hirtelen pár nap alatt megszűnni létezni, úgyhogy nem annyira sürgős a dolog... fogjuk rá.
Lillyt a hónom alatt vonszolom, Flora pedig valami gyanus barna trutyival keni össze a falat, az egész ház egy merő szemét a két kislány játékaitól, tiszta liszt az arcom, és úgy nagyjából összeomlani látszik minden. Lilly üvölt, és hisztizik, de ha legalább az egyik az ölemben van, akkor legalább ő nem csinál hülyeséget, de már üvölteni sincs erőm, csak potyognak a könnyeim. Végül leteszem a lányomat, aki elrohan, önelégült vigyorral az arcán, mire betoppan pukkanva a házimanóm, hogy az ösvényen vendégeim érkeznek. Megdörzsölöm a szemem, és kikukkantok a függönyt félrehúzva, ez most nem a legszerencsésebb helyzet, mert Kath még családtag, de a kis barátja most teljesen felesleges, de mégsem küldhetem el őket. A tükörbe bámulok, kész roncsnak nézek ki, pedig olyan sokáig sikerült a felszínen tartani mindent, ám mint mindennek, ennek is vége szakad. Nem is próbálom menteni a menthetőt, kitárom az ajtót, de segélykérően szólítom meg a két gyereket, miközben Flora a szoknyám alá akar bemászni. – Ne nézzetek körül, és ne kérdezzetek semmit. – Ha egy kicsit is diplomatikusak, akkor eleget tesznek a kérésemnek, és hátha amíg a lányaim velük vannak elfogalva, rendbehozhatom magam, vagy akár a házat. A házimanó az utóbbi időben nincs rám tekintettel, lázadozik, és ez nem az a perc, amikor tekintélyparancsoló lennék.
Missy bizalmat szavaz és ezzel nincs is gond ,hiszen végülis én magam voltam az, aki ide hívtam Bexleyt, tehát ha nem bíznék benne, akkor nem tettem volna. Kétlem, hogy bármi rosszat tenne Lillyvel, sőt neki több tartani valója van, mert a kicsi imádja a hosszú hajat és természetesen igen hamar rájön, hogy a Mardekáros lány haja is ide sorolható, úgyhogy aktívan nyúlkálni kezd, hogy tesztelje mennyire húzogatható meg. Esze ágában sincs csak úgy megülni a hátsóján. Azt hiszem nem csoda, mi is mindig örökmozgók voltunk Bellel, nem is csoda, ha automatikusan elmosolyodom, annak ellenére, hogy jó eséllyel Bexley nem értékeli annyira ezt a helyzetet most, bár aztán ki tudja. Egyelőre persze maradok csendben, és inkább Missyre pillantok, nehogy Bex rossz néven vegye a mosolyomat, meg hát ehhez az Andrew témához nem tudok mit hozzátenni. Nem értem a nagyszüleimet, miért akarják elvenni az ikreket, miért nem mindegy nekik ki kinek a gyereke, ez annyira... felületes dolog. Igazából épp e miatt nem volt bennem sosem nagy késztetés, hogy meg akarjam ismerni őket, hiszen milyen ember az, aki válogat az unokái között és nem mindegy neki, hogy ha rokon, akkor milyen rokon és kinek a kije. A kérdésre persze már azért felpillantok, mert az egyértelműen engem is érint és hirtelen nem is tudom mit kellene mondanom rá. Az őszintét illene vajon? De azzal most rossz helyzetbe hoznám Bexleyt, csak hát azért Missy tud egy s mást arról, hogy nem voltam mindig oda a Mardekárosokért és meglepő lehet számára, hogy most erre mégis itt van Bexley és mostanában Corvust is említettem nem is annyira negatív felhanggal, mint eddig. - Tudod mi nem voltunk igazán jóban mindig... Mardekár-Griffendél, meg a szokásos, csak aztán a újságba került ez az egész Dariusról és hát... valahogy másképp alakultak a dolgok, mint amilyenek eddig voltak. Tudod ott van Ben, akiről sokat meséltem, ő mindig azt mondta nem minden Mardekáros egyforma, hát úgy fest, hogy igaza volt. - teszem még hozzá egy zavart mosollyal. Tény, hogy én is elvből utáltam őket és már egy apró dologra is robbantam, de azért volt is rá okom, hiszen elég sokat piszkáltak és bántottak pl. Corvus haverjai, sőt még a mai napig is előfordul froclizás, de valahogy meg kell tanulnia az embernek ezzel nem foglalkozni, még ha néha ez lehetetlen feladatnak is tűnik.
Sosem volt alkalmam megtapasztalni az eddigi rövid életem során az igazi családi szeretetet. Az apám mindig is rideg, szigorú és távolságtartó volt velem és a bátyjámmal, míg az anyám mindig az apám seggébe bújva azt tette, amit a férfi mondott neki. Azán persze még a családnak hitt idill is összetört előttem, amikor kiderült, hogy nem is azaz igazi apám, akiről én azt hittem. Ugyan mindössze Missy van itt, az ikrek és Kath rajtam kívül, s én idegennek számítok ebben a házban, de mégis több szeretetet érzek itt a falak között, mint otthon valaha is éreztem. Valóban irigylem Kath-et, aminek úgy ahogy, de az imént hangot adtam. - Szép neve van – válaszolom a tőlem egy évvel fiatalabb lánynak, amikor közli velem, hogy az ölemben lévő kislányt Lilly-nek hívják. Én még sosem gondolkoztam babaneveken, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e valaha gyereket. Habár ezt nem most kell eldöntenem, hiszen még csak tizenöt éves vagyok. Korai még ez a téma. - Hát nekem sem kertelt és sem én, sem ő nem vagyunk könnyű személyiségek, így már az első alkalommal összeakadt a bajszunk, ami nem feltétlenül jó dolog – magyarázom. Nem akarom kifejteni, hogy mennyire tiszteletlen voltam vele, míg ő teljesen bunkó velem. – Andy sem tudott a létezésemről. Egyéjszakás kalandból születtem, az anyám megcsalta a férjét és anélkül nevelt eddig, hogy ezt tudtam volna. Pár hónapja írt egy levelet Andy-nek, amiben leírt mindent és egy képet is küldött rólam. A nagyszüleim valószínűleg nem is tartanának egyenrangúnak az ikrekkel, mivel így születtem – rántom meg a vállam, s kicsit elhúzom a számat, míg megsimítom Lilly fejét. Még senkinek sem mondtam ezt így ki, még Corvus-nak sem, így furcsa ezt hangosan is hallani. - A suliból és a második kérdésre az újság a válasz – válaszolok gyorsan nem túl bőven, hiszen ezt a témát már végképp nincs kedvem Missy-nek fejtegetni, hiszen ő segít nekem és csak én jönnék ki az egészből rosszul, mert mindig rosszul bántam Kath-tel. Persze innentől átadom a szót a lánynak és kíváncsian hallgatom mit fog mondani. Felőlem aztán kitárhatja a rút igazságot is.
Annyira nem ismerem Andrew-t, hogy tudjam, hogy visszatér-e még a babáktól függetlenül, hogy engem lásson. Meg kell hagyni, jóképű alak, de ezt most nem fogom részletezni a lánya előtt. Engem leginkább az érdekel, hogy lezárhatjuk-e részükről azt a nagyszülős perverziót, miszerint el akarják vinni a lányomat. Még egy nyárra sem adom őket, most kicsik, ragaszkodunk egymáshoz, no és persze ki tudja, hogy ha egyszer ott ragadnának, lehet, hogy többé nem is engednék elhozni őket. Lehetne évekig pereskedni, annyi idő alatt pedig teljesen elveszítem őket, már nem is emlékeznének rám. Maradnak nálam, mert így a természetes, ha pedig valami felmerül, Dumbledore-hoz fordulok, ő biztosan megvéd, hiszen már a roxfortos diákéveim alatt is végig segített, most pedig fiatal özvegyként olyan magától értetődő volt, hogy most is az iskola marad az otthonom, még ha van is ez a falusi házikóm, ahova Kathrine is hazajárhat. - Valóban? Nekem elsőre nagyon egyenes személyiségnek tűnt, nem kertelt, és én kedvelem az ilyesmit. Nem voltak félreértések, én is át tudtam gyorsan gondolni a szülei kérését. Jobb, mintha hetekig elhúzódott volna valami intrika a háttérben. – És mivel én őszinteséget kaptam Bex apjától, ezt adom tovább a lánynak. Nem mintha amúgy én mellébeszélős típus lennék. Kath nagyon aranyos az egyik ikerkicsivel, határozottan örülök neki, hogy már ennyire természetes neki is, hogy egy család lettünk. – Azon tűnődöm, hogy miért nem tudnak rólad. Andrew eltitkolt előlük? Ha ennyire kell nekik az örökös, akkor te lennél a csattanós válasz. – Most én is belekortyolok a teámba, a süteményt most kihagyom, talán majd egy kicsit később, tele szájjal nem akarok beszélgetni, de végülis Kath simán eszegethet belőle. – Nem, Darius és Andrew unokatestvérek. Hogyan ismertétek meg egymást Kathrine? Hogy derült ki, hogy rokonok vagytok? – Kérdezem a sógornőmtől, akinek ugyan a nevéből kiderül, hogy Benedict, ám tipikus brit, és semmi bolgár akcentus, úgyhogy lehetett névrokonság is. Bex esetében viszont semmi sem utalt arra, hogy köze lehet Dariushoz. Attól viszont cseppet sem tartok, hogy miután visszajöttem Lillyvel, és a mardekáros ölébe adom, hogy kicsit is féltenem kéne a lányomat, hogy elejti, vagy rosszul nyúl hozzá. Szeretném kifejezni a bizalmamat.
Egyelőre leginkább csenden maradok, hiszen ez most főleg az ő témájuk, én pedig nem igazán tudom, hogy mit tehetnék hozzá. Én se tudom, hogy nem fájdalmas, vagy esetleg kellemetlen téma ez mondjuk Missy-nek, én pedig nem ismerem egyelőre még a Benedicteket, bár azok alapján, amiket hallottam róluk, nem is szívesen ismerném meg őket, hiszen el akarják venni a gyerekeket, érthető ha nem kedveltem meg őket így ismeretlenül sem. Egyébként is tipikus aranyvérű sznob családnak tűnnek, nem csoda, ha nem szívesen lenne közöm hozzájuk, ha egyszer én eleve mugli családból származom. - Azt hiszem igen. - bár ebben én sem vagyok teljesen biztos. Nem ismerem ezt az Andrewt és nem sokat mesélt még róla Missy ahhoz, hogy tudjam hogy kiféle és hogy milyen ember egyáltalán, de ha annak a sznob családnak a tagja... nem tudom, hogy tényleg lehet-e rendes ember, bár Darius is az volt, szóval... Mégis persze Missyre pillantok, ő valószínűleg jobban tudja a rokoni fokot. Egyelőre még azt sem tudom, hogy akkor most mi Bexleyvel unokatestvérek vagyunk-e, vagy sem, hiszen ehhez tudni kell, hogy Darius és Andrew kicsodái egymásnak. Amikor viszont Missy felszalad a pici miatt rendesen meglepődöm Bexley megjegyzését hallva és igen kissé ki is kerekedik a szemem, mert olyan, mintha... irigyelne e miatt? A Corvusszal való Gyengélkedős beszélgetésem után ez egy újabb olyan apróság amire nem is nagyon tudom hirtelen, hogy mit is mondjak. - Öhm... köszi! Igen, én is így gondolom. - halványan elmosolyodom, rendesen zavarban vagyok és e miatt nem is tudom, hogy pontosan mi is lenne a megfelelő reakció most. Ezért is örülök, amikor Missy visszatér és újra meglep, hogy csak úgy a picit Bexley ölébe nyomja. Na nem mondom, hogy félteni kellene tőle, meg tudom, hogy Missy nem egy szívbajos alkat, de na azért meglepő. - Ő Lizzy. - vágom rá a választ, hogy én se üljek itt kukán, meg hát Missy biztosan hozzáfűz majd valamit, mondjuk a még alvó pici nevét, vagy ilyesmit, úgyhogy nem lopom el tőle a választ, de vicces látni, hogy a pici ennyire érdeklődik. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy valamilyen szinten rokonok, és hát az is meglepő, hogy Bexley bárkinek is így elsőre szimpatikus, de úgy tűnik, hogy csak én voltam róla mindig ennyire rossz véleménnyel, tud ő kedves lenni, ha igazán akar és most nagyon úgy fest, hogy akar és úgy ölelgeti Lizzy-t, mintha attól rettegne, hogy esetleg leesik az öléből, ami arra mutat, hogy tud ő rendes is lenni.
Furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen nem szoktam megszeppenve lenni. Én tipikusan azaz ember vagyok, aki mindig megtalálja a szavakat és frappánsan válaszol, ha kell akkor még kellően szemtelen is hozzá. Még sosem volt olyan az eddigi életem során, hogy valamiben komolynak kellett volna lennem és most tessék, itt van ez az átkozott szituáció. Már igazából egészen sikerült elfogadnom, hogy Andrew Benedict a vérszerinti apám, de a legtöbb dolog még mindig nehezemre esik. Nem tetszik, hogy most egy számomra idegen nő tapasztalataira kell hagyatkoznom, mivel alapjáraton elkerülném és ha tanácsokat akarna nekem osztogatni csak jól képen röhögném. Sajnos ez most túl nagy luxus lenne a számomra. - Andrew nekem elsőre rettenetesen antipatikus személyiség volt, de mára már beláttam, hogy rendes ember és nagyon sok mindenben egyetértünk – válaszolok nagyon diplomatikusan, kimérten. Természetesen nem szeretném megosztani Missy-vel a nézeteimet, főleg úgy nem, hogy tudom Kath is miket vall. Valószínűleg ki lennék átkozva ebből a házból és nem segítenének többet. Néha jobb a távolságtartás. – Az én létezésemről viszont nem tudhattak és még most sem tudnak – húzom el a számat. Se Missy, se Andrew nincs jó véleménnyel a nagyszüleimről. Ez némileg most már engem is kezd aggasztani. - Szóval akkor Andy és Darius testvérek, jól értem? – kérdezem kissé elveszve. – Bocsánat, ha buta kérdésnek hangzik, de annyi új szál van, hogy kezdem kissé elveszíteni a fejem, hogy mégis ki kivel van – magyarázkodo és egy hálás pillantást vetek Kath-re, amiért még az előbb kisegített egy kicsit, hogy Missy jobban megértse, hogy mégis mit szeretnék. Mikor meghallom a babasírást rögtön a hang irányába kapom a fejem és nézem Missy-t, ahogy gyorsan felpattan és el is tűnik a látószögemből. Végig azt a pontot nézem, ahol láttam eltűnni és így beszélek Kath-hez – Szerencsés vagy, hogy neked itt van ő – mondom kimérten. Ugyan Kath-nek sincs jó élete, de legalább van valaki, aki támogatja és aki a lányaként kezeli. Nekem most senkim sincs. Amint Missy visszaér a kicsit az ölembe nyomja, amitől a kelletténél jobban megilletődök. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára kisbaba a kezemben és megijedek, amikor el kezd mászni rajtam. Kikerekedett szemekkel, picit szorosan tartom, hogy nehogy elejtsem, de azért ne fájjon neki. Jobban megfigyelve gyönyörű kislány. - Hogy hívják? – érdeklődöm, míg jobban magamhoz ölelem.
Jó példával járok elől, hogy a Kath által hozott süteményből én már veszek is egy kis teástányérkára, ha már összeraktam, akkor ne maradjon itt feleslegesen. Semmiképpen sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy, hogy ez egy hivatalos meghalgatás, én magam is alig nőttem ki a gyerekkorból, és jól látja Bexley, faramuci a helyzet azáltal, hogy már ikrem is vannak, ráadásul özvegyen. Ám az élet nem kérdez meg arról, hogy mi a vágyad, csak utánad dobja, amit kínál, és kész is. - Nos igen, találkoztam már Andrew-val, és bár ő maga szimpatikus embernek tűnt, de amit a szülei képviselnek, azaz a nagyszüleid Bexlex, az cseppet sem. El akarják vinni a lányokat, mondván Darius halála óta nekik nincsen utódjuk. Bár akkor ez butaság, hiszen eleve itt vagy nekik te. – Nem akarom megbántani Kath barátnőjét, és Darius unokahugát azzal, hogy a nagyszüleit méltatom, de egyszerűen ez a csúf valóság, hogy én szeretek lázadni az idősebb hatalom ellen. A szüleim vaskalapos zsarnokok voltak, és valahogy Andrew szüleiben is ezt láttam, ezért nem voltam hajlandó még kompromisszumokra sem. Azaz de, én fejajánlottam, hogy nyaranta pár hétig esetleg Kath-tel kiegészülve ott töltennénk a szabadidőnket, de erre nem is érkezett érdemi válasz, csak hogy majd akkor talán lépéseket tesznek. Hát felőlem tehetnek, én vagyok Lilly és Flora törvényes gyámja, a szülőanyukként csak engem illet meg bármilyen felügyeleti jog, ráadásul roxfortos alkalmazottként mind az otthonom, mind az anyagi hátterem biztosítva van. – Nem dehogy. Darius sajnos túl fiatalon halt meg, nélküle viszont én nem szívesen maradtam Bulgáriában. A roxfort inkább az otthonom, mint Darius családja. Kath pedig a sógornőm is egyben, de inkább a lányomként, vagy a hugomként kezelem. Mi vagyunk egymásnak az, aki mellett biztonságban tudjuk magunkat. – Fentről sírás hallatszik, pattanok, mint a motolla, mert ha az egyik óbégat, felkelti a másikat, és kettővel mégis nehezebb. Hamarosan egy durcás fejű egyévessel térek vissza, aki nem aludt túl sokat. Megtörölgetem, mert ugye sikeresen beleforgatta magát a nyálába, de mivel Lilly éppen Bex után nyúlkál, hát én aztán nem vagyok szívbajos, egyenesen a mardekáros lány ölébe nyomom, és visszaülök a helyemre. A csöppség érdeklődve kezdi el hegyet mászni Bex idomain.
- Akkor jól van. Elég rémes lenne, ha minden rossz után még el is vehetnék őket. - biggyed le a szám egy pillanatra. Nem tudom, hogy egyáltalán miért is tesz valaki ilyet, vagy akar, netán fenyegetőzik. Elég csúnya dolog annyi szent. Nem is értem, ha eddig nem foglalkoztak az unokáikkal, akkor most miért kell, főleg Missyt azzal fenyegetni, hogy elveszik tőle őket, amikor ő az édesanyjuk. És főleg milyen húzás az, hogy ideküldenek valaki mást a piszkos munka elvégzése kedvéért. Azt már nem is említem, hogy pocsék érzés, hogy közben meg persze Belle és én nem érdekeltük őket sosem, gondolom azért, mert anya mugli és hát volt rá esélye, hogy mi is azok leszünk, Missy gyerekei pedig elég jó eséllyel ugyanúgy varázslók, azaz esetünkben boszorkányok lesznek majd. Egyelőre viszont csendben is maradok, hiszen Bexley megérkezik és ő még annyit se tud a családi helyzetünkről, legalábbis az én hátteremről nem sokat. Nem vagyunk olyan viszonyban, az is kész csoda, hogy Corvus már tud a testvérem haláláról, vagy épp anyáéról, de az is annak a kellemetlen véletlennek az eredménye, ami az üvegházban történt és ami miatt végül is rákérdezett, én meg akkor már elmondtam, úgy illik. Ki is slisszanok közben az innivalókért szépen és hamarosan már azokkal együtt térek vissza hozzájuk, letéve egyelőre csak szimplán az asztalra, hogy mindenki elérhesse, ha épp szükség van rá. Én magam is lehuppanok és egy szép rózsaszín kanyargós szívószállal szürcsölni kezdek, remélhetőleg nem zavarva ezzel senkit sem a beszédben. - Tudod meséltem a Benedictekről kérdezett tőlem, de én egyáltalán nem ismerem Darius családját, te viszont már legalább voltál náluk. - egészítem én is ki egy kicsit Bexley mondanivalóját, amit Missy felé intéz, hiszen azért körvonalakban már elmondtam neki, hogy miért is jön majd a lány, hogy miről szeretne érdeklődni és mi az, amiben én egyáltalán nem tudtam neki segíteni.
Kicsit kellemetlenül érzem magam, hiszen nem szoktam csak úgy számomra idegenek otthonában járkálni. A szüleimnek mindig is megvolt a kialakult köre, akikhez szívesen jártak, akikkel jóban voltak és csak őket tisztelték meg a jelenlétükkel. Így visszagondolva a gyermekkorom eddigi eseményeire rájövök, hogy anya és a férfi, akit az apámnak hittem eléggé képmutatóak voltak mindig is. Semmi szeretet nem szorult a mi kis családunkba. Még akkor is az érdek irányította őket, ha rólam vagy a bátyámról volt szó. Nem ez a legjobb módja a családalapításnak, de ilyen beszűkűlt látáskörű, vérmániás emberekkel ritkán találkozni és nem is lehet rájuk hatni. Talán még valamennyire örülök is, hogy kiderült a Benedict családnak vagyok a sarja. - Rendben – bólintok illedelmesen és teszem, amit mond. Helyet foglalok az egyik fotelben és azon gondolkozom, hogy mennyire fiatal lány ez a Missy és máris két gyermeke van. Az már csak hab a tortán, hogy még meg is özvegyült. Én soha nem akarok majd erre a sorsra jutni, s jelenleg az ő társaságában úgy érzem, hogy azok a dolgok, amik történtek az életemben nem is annyira súlyosak, mint amilyennek eddig hittem őket. - Én Bexley Wildfield vagyok – mosolygok rá, s kellőnek tartottam bemutatkozni, ha már Missy is lefutotta a felesleges kört. Egy pillanatra meg is felejtkeztem Kath jelenlétéről. Csak most esik le újból, hogy itt van a lány, hogy a nevelőanyja is említi. Nem is tudtam, hogy a kis Benedict nem az igazi édesanyjával él. Vajon mennyi meglepetést tartogat még számomra ez a nap? - Bizonyára már elmondta Kath, hogy miért jöttem. Nem is olyan rég kiderült, hogy az igazi édesapám Andrew Benedict és reméltem, hogy tőled több dolgot is megtudhatok a férfiről és a családjáról. Már amennyiben nem érintek ezzel nálad túlságosan fájdalmas témát – teszem hozzá gyorsan, s udvariasan az utolsó mondatot. Most nem hozom a szokásos formám és sokkal kedvesebb vagyok, mert tudni akarok mindent a Benedict familíáról és bunkózással meg akadékoskodással nem sok mindent fogok megtudni.
- Szerencsére nem hiszem, hogy nagyon komolyan kellene tőlük tartanom, a törvény engem véd, no meg Dumbledore is. Őrültnek meg nem nyilváníthatnak, nincs miért. – Rázom a fejemet mosolyogva, hiszen kétlem, hogy én volnék az első anyuka, akinek megtámadnák a gyámságát. Az ilyen perek rendszerint el sem kezdődnek, csak pénzzel lehet lekenyerezni valakit, de nekem nincs szükségem rá, és nem adom el a lányaimat. Az egyezkedésről pedig hallani sem akarok. Végül Kath és én megbeszéljük a megszólítást, de végeredményben nekem mindegy, amúgy sem akarok ráerőltetni semmit, de valamit mégiscsak érdemes, hogy ne kelljen magyarázkodnia, hogy most ki is vagyok én az életében, ezért jobb másokat előtt, ha anyáz. Magunk között pedig úgyis tudjuk, hogy mi a helyzet. Megérkezik a kis vendégünk, én pedig hirtelen úgy érzem magamat, mint a felesleges szülő, akinek el kéne húzni a képből, hiszen jól emlékszem, hogy ha annak idején én barátnőzni akartam, akkor nagyon nem jött ki jól, ha egy idősebb is ott ácsorgott a közelben. Viszont Bex most engem akar megismerni, így maradok, sőt kedves mosollyal intek, hogy jőjjön csak beljebb. - Igen, jól teszed, hogy tegezel, rosszul is éreztem volna, ha kapok valami felnőttes köszöntést. Hagyjuk a felesleges köröket, csüccs le bárhova, és amíg kitalálod, mit is mondanál, mondom én. – Kacsintok most Kathre, hogy ő is érezze, előttem semmi sem kényszer. Egy pillanatra tűnök csak el, és már hozom is a tányérokra kirakott linzereket, amiket én sütöttem. A fülem mögé tűröm a hajamat, mert kissé azért én is ideges vagyok, lévén először tudok úgy igazán mások előtt háziasszonykodni. – Missy vagyok, Kathrine nevelőanyuja, és van két kislányom, Lilly, és Flora. Az apjuk Darius sajnos már nem él, ő volt Kath bátyja. Medimágusként dolgozom a Roxfortban. – Kissé talán sablonos volt a bemutkozásom, de nem akarom, hogy úgy érezze, máris faggatom, ezért nem kérdezek vissza, csak hagyom, hogy eméssze a hallottakat, hátha ezek mentén el tud indulni. Amíg nem kelnek fel a lányok, én is leülök a konyha melletti nappali egyik foteljébe, ahova őket is invitálom, itt tudja mindenki majd az ölébe húzni a tányérját, Kath pedig akár ki is mehet innivalóért, szörpökkel készültem.
- Akkor még igyekszem csendben maradni. - teszem a szám elé a mutatóujjamat is és tényleg igyekszem majd nagyon, hogy moderáljam magamat és ne okozzak Missynek kellemetlenséget, főleg mert nem lenne jó, ha Bexley még a babák miatt is esetleg kellemetlenül érezné magát. Így is biztosan épp eléggé az lesz neki majd a helyzet. - Úgy érted, hogy... el akarják venni tőled a kicsiket? De hát te vagy az anyjuk ezt... nem tehetik meg ugye? - azért rendesen elkerekedik a szemem, hogy valaki ilyesmire is képes lehet a saját unokáival, hogy elvennék őket az anyjuktól, vagy azt akarják, hogy Missy menjen oda? Önző dolog, ha ettől még jobban megijedek? Nekem már tényleg nem maradt senkim és most jó dolog, hogy Missy itt van a babákkal Roxmortsban, ahová bármikor jöhetek és a suli is közel van, de ha elutazna messzire, akkor csak a szünetek és az ünnepek maradnának. Tudom mindenki másnál is ez így van, de... én nem szeretném. - Oké, akkor Missy és anya mások előtt. - bólintok egy aprót, bár az anya szócskánál azért kissé még bizonytalan a hangom, de talán idővel majd azt is meg tudom szokni, hiszen anya meghalt, de Missy tényleg nagyon jó fej és kedves és végül is maga mellé vett, amit nem mindenki tenne meg csak úgy, szóval nagyon rendes is. Annyi nekem is beleférhet, hogy megtiszteljem annyival, hogy anyának szólítom legalább mások előtt, ha már egyelőre így szemtől-szembe biztosan nem menne. Az is lehet, hogy idővel majd ez is el jön. Közben viszont Bexley is megérkezik, úgyhogy szépen nyitom az ajtót neki. - Akkor jó. Én tudod... nem tudtam, hogy nem lenne-e neked kellemetlen velem mutatkozni... vagy valami. mondom azért ki, hiszen mégis csak ez az igazság. Bex olyanokat ismer, akik nem igen vannak oda a magamfajta Griffendélesekért, szóval... lehet, hogy csak kellemetlen helyzetbe kerülne miattam. Közben persze betessékelem, miután megmutattam hová teheti a cipőjét és a kanapéhoz vezetem el szépen. - Kérsz valamit enni, vagy inni? - én egyelőre nem ülök le, hiszen elsősorban most Missyhez jött, nem pedig hozzám, úgyhogy leszek én a pincér, aki szaladgál és akkor tudnak addig is beszélgetni.
Ha akarnám sem tudnám letagadni a parányi izgalmam. Őszintén szólva eléggé félek ettől az gésztől, hiszen ki tudja, hogy mit tudok meg Missytől, s az sem érne váratlanul, ha kevesebb dolgot tudna, mint amennyit szeretnék. Kicsit kezdek már lemondani arról, hogy több dologgal is tisztában legyek, hiszen olyan, mintha erről a családról senki sem tudna beszélni vagy nem akar. Én személy szerint már azt is furcsának tartom, hogy Bulgáriában élnek. Biztosan annak is megvolt az oka, hogy ők kimentek oda. Annyi kérdés kavarog a fejemben, de félő, ha bemegyek elfelejtek mindent és csak állni fogok ott szólanul Kath-tel és a Missy nevű lánnyal. Nagyon megörülök, amikor Kath ajtót nyit nekem, s rögtön mosolyra is húzódik a szám, ami elég ritka, ha a lánnyal vagyok. Persze most sem azért vigyorgok, mert annyira örülök, hogy látom csak szimplán megnyugszom, hogy jó házhoz jöttem és egy idegen sem fog idiótának nézni. Meg is van az első siker a mai napra. - Sziasztok – lépek beljebb és a tekintetem rögtön Missy-re téved, hiszen egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Régebben láttam már a Roxfortban, de nem tudtam, hogy róla van szó és igazán meglep, hogy egy ilyen gyönyörű és fiatal nő két gyermek édesanyja, s máris özvegy. Alig lehet több húsz évesnél. Én ennyi idősen kétlem, hogy akarnék gyereket, de ez még a jövő zenéje. Jelenlegi állás szerint még csak házasságot sem szeretnék, ami persze még változhat a jövőben. – Hát könnyűnek éppen nem nevezném, de nem volt vészes – legyintek, mert eszem ágában sincs elmondani nekik, hogy egy ideje már az utcában bolyongok. - A cipőt hova tehetem? – kérdezem, s míg nem kapok rá választ nem kezdem el lehúzni a lábamról, így jelenleg csak egy helyben állok és Missy-re nézek kérdő tekintettel. Annyira nehéz ez az egész, hiszen fogalmam sincs, hogy hogyan oldódok majd fel és kezdek kérdezősködni. Alapból nem vagyok valami szégyenlős lány, de most valamiért nagyon rám jött ez.
Nem várom el a kislánytól, hogy nyilvánvaló legyen, ami számomra teljesen logikus, hiszen egyrészt nem felnőtt, másrészt nincsenek még babái. Így a lepisszegésemhez nem járul megrovó tekintet, sőt, nagyon is kedves vagyok vele, lévén mégiscsak belement, hogy egy család legyünk. Maradhatott volna a Roxfortban is, amíg kitart az öröksége. Dumbledore biztosan egyengette volna az útját, ahogyan sokan másoknak, én viszont szerettem volna, ha mellette mégiscsak szerető családban nő fel. Bár a picit még annyira nem tudják értékelni, hogy rajtam kívül ki van körülöttük, de más lassan másfél évesek, és megismerik őt. El fog jönni az az idő, amikor már konkrétan a nővérüknek fog tűnnik, és én is ezt szeretném. - Még nem biztos, de már becsukták a szemüket. Jó lenne úgy beszélgetnünk, hogy nem kell hozzájuk visszarohangálnunk. – Nem akarom én őket sem zavarni a kis barátnőjével, hiszen annak idején én sem örültem volna, ha anyám ott ücsörög mellettem, miközben beszélgetek valakivel. Bár igaz, én azért teljesen más alkat vagyok, mint a szigorú aranyvérű asszony, aki belőlem is kötelező jelleggel aurort akart faragni. Csak kicsit maradok, bemutatkozom, adok nekik enni, és már megyek is vissza a kicsikhez. - Andrew? Az ő lánya? Hm.. Bejelentkezett hozzám pár napja, miszerint a szülei igényt tartanának a babákra, ők akarnák felnevelni, mert már nincsen senkijük. – Csóválom a fejemet az idősek ukáza alapján, de azért igaz ami igaz, az az Andrew nagyon jóképű alkat, tisztára úgy éreztem magamat, mint valami csitri, nehéz volt megszólalni is, de végül csak összekaptam magamat, és leráztam, azt remélve, hogy a dolog annyiban marad. Ő nem volt arrogáns, de próbált figyelmeztetni, hogy a szülei nem adják majd fel. - Ezen már én is gondolkoztam, mert bonyolultnak tűnhet. Nem vagyunk szokványos család. A mostoha olyan fura, meg hát a nővéred, nagynénéd sem vagyok. Amikor ketten vagyunk, hívj nyugodtan Missynek, végülis ez a nevem, és ebben minden benne van. Mások előtt mégiscsak az anya lehet a leginkább célrevezető, örökbefogadtalak, nem csak vérszerinti anya lehet valaki. Persze csak ha neked is jó így. – Nincs köztünk komoly korkülönbség, hiszen ő tizennégy, én pedig huszonkettő, így még azt sem lehet mondani, hogy nagyon korán vállaltam gyereket, de jobb elképzelést most nem tudok összerakni, így ezért javaslom így, aztán ha öregszünk, lehet, hogy később nem is lesz jelentősége. Ő most megy ajtót nyitni, én pedig kiveszem a gofrit a sütőből, hiszen nagyjából mostanra ütemeztem be. Kiteszem a konyhaasztalra a tepsit, és elkezdem felvágni fogyasztható méretre a rácsos tésztát, majd baracklevárt választok, remélve, hogy ez így megfelel. Ebédet nem mertem készíteni, hiszen ki tudja, hogy Bex mit szeret, és mit nem. Ám még összekaphatom magamat, ha szükséges. - Áh, szia Bexley, Missy vagyok. Fáradj beljebb. – Állok meg Kath mögött, de csak annyira, hogy kedves mosollyal intsek én is, jelezve, hogy ott vagyok, ha kellek, de semmiképpen sem láb alatt.
Gyorsan elhalkulok, amikor Missy megérkezik. Tényleg nem kellene hangoskodnom, ebben teljesen igaza van, hiszen ha még alszanak vagy pont most tett le őket, akkor nem nekem kellene felébreszteni az ikreket. Ehhez majd még nyáron szoknom kell, hiszen sokat leszek itt és mivel nekem is volt egy ikertestvérem sosem kellett más kisebb testvér miatt csendben maradnom, hiszen mi együtt nőttünk fel Bellel. - Szia! Alszanak? - viszonozom az ölelést, talán még pár pillanattal tovább is tartom, mint kellene. Jól esik, főleg hogy már van valaki, akinek fontos vagyok, mindezt úgy, hogy már lassan tényleg az egész családomat elveszítem pár évente. Tény és való, hogy sokat még nem beszéltem neki Bexleyről, nem csoda, ha nem igazán tudja, hogy pontosan kicsoda, micsoda, de mielőtt ideér mér bőven van pár percünk átbeszélni a dolgokat, legalábbis úgy gondolom. - Szóval Bexley Mardekáros igen, és az apukája Darius... azt hiszem unokatestvére? Nem vagyok benne biztos, mert nem ismerem annyira a családot, de valami Andrew Benedict a cikkek alapján. Bexley többet szeretne tudni az új családjáról, de mivel én nem ismerem őket, te többet mesélhetsz szerintem róluk. - darálom le gyorsan és persze sejtelmem sincs róla, hogy történetesen Missy még ismeri is ezt az Andrewt, hiszen nem szokott nekem azért ilyesmikről mesélni. De sokat nem trécselhetünk, mert máris felhangzik a kopogtatás, így pattanok is, csak félúton torpanok meg. - Uh... akartam kérdezni.. Nem tudom mit mondjak másoknak, de téged említelek. Szerinted? - na igen az még valahogy nem áll a számra, hogy a nevelőanyám, vagy nénikém, hiszen nem az, nem vagyunk ténylegesen rokonok, csak Darius révén. A gyámom olyan hideg megnevezés lenne, de akkor mi a megfelelő? Megvárom még a válaszát, csak aztán nyitom az ajtót Bexley előtt. A mosolyom szinte azonnal visszafogottá válik, hiszen ő biztosan nem valami kitörő lelkesedést vár, meg hát ő nem is olyan és bennem is van bőven feszélyezettség vele szemben. - Szia! Könnyen idetaláltál? - nem volt bennem olyan ,hogy direkt ne akarnék vele jönni, inkább csak úgy gondoltam Missynek könnyebb, ha nem együtt jövünk, hanem előbb én, mondok pár szót és jobban fel tud készülni majd a beszélgetésre. Persze közben félre is állok, hogy Bex bejöhessen és becsukhassam mögötte az ajtót, addigra tuti, hogy Missy is utolér.
Igazából elsőre bele sem gondoltam abba, hogy milyen rosszul tájékozódom. Kath persze készségesen elmagyarázta, hogy hova kell mennem, még a ház külsejét is jól lefestette nekem, amit nagy nehezen találok meg. Körülbelül fél órán keresztül baktatok a szűk utcában, mire végre meglátom és kissé sikerül megkönnyebbülnöm, hogy legalább jó úton járok. Egy picit ennek köszönhetően azért kések, de nem olyan sokat, hogy lemondjanak a látogatásomról és összedőljön a világ. Talán Kath még számít is arra, hogy nem leszek pontos, hiszen sosem vagyok az és amúgy sem bír a csaj, így még egy pont, hogy jobban húzza rám a száját. Biztosan nem repdes az örömtől, hogy valahonnan rokonok vagyunk, én sem örülök, de bele kell törődni és ma talán összeáll minden a fejünkben. Száz százalékra veszem, hogy nemcsak nekem, de Kath-nek is jól fog esni a megvilágosodás, amit Missy hoz majd el nekünk, legalábbis erre számítok. Én tuti boldog leszek, akármit is mond, mert legalább megpróbáltam. A kis mitugrász meg úgy tesz, ahogy akar. Különösebben nem érdekel. Mondjuk így jobban belegondolva találkozhattunk volna a Roxfortban is vagy a faluban egy olyan helyen, amit mind a ketten ismerünk, így nem kellett volna ennyit járkálnom feleslegesen, de biztos a kis Benedict-nek ciki, ha velem láthat. Majd megszokja a társaságom, ha nem is tartjuk a rokoni kapcsolatot, azért még egy jó pár évig koptatni fogjuk a Roxfort padjait, ha nem döntök úgy, hogy a Durmstrangot választom. Hosszú még az idő szeptemberig, addig simán dönthetek. Nehéz bevallani, de valójában eléggé izgulok emiatt a találkozó miatt, s mindössze az vigasztal, hogy bármi is fog történni majd ezután találkozom Corvusszal, aki nemcsak megjátsza, hogy érdeklik a történtek, hanem tényleg. Majd meghallgat, s minden jót és rosszat kiadok magamból, hogy aztán együtt nevethessünk. Ezekkel a gondolatokkal kopogok be a bejárati ajtón. Legszívesebben azonnal benyitnék, de az még tőlem is hatalmas bunkóság lenne, így inkább várok, míg Missy vagy Kath ajtót nyit.
A környezetem egy igazi mázlistának tart még annak ellenére is, hogy egyedül nevelem az ikreket Darius halála óta. A két kicsi igazi mintababa, nem túl sírósak, viszonylag sokat alszanak, és nagyon kiváncsiak a környezetükre. Lassan másfél évesek, s amióta Kathrine-t is magam mellé vettem, egész kis népes családnak származunk, mi a négy nő, noha ebben a házban Kath ritkábban fordul meg, ő még bentlakó vendége a Roxfortnak. Pici ahhoz, hogy gyakran hazajőjjön, és remélem tényleg az otthonának nevezi a házikómat. Amit csak lehet, próbálok megadni neki, nem kell anyának hívnia, igaza volt, bizonyos tekintetben a nővére, vagy még inkább a nagynénje vagyok, de vannak dolgok, amikben nekem kell döntenem, mint mondjuk a pénzügyeit illetően, ott teljesen enyém a felelősség, hogy legyen tiszta ruhája, amit elvihet, és egy kis zsebpénze is, hiszen három hetente lejárnak a faluba. Meg úgy általánosságban azt érezze, hogy vigyáznak rá. A mai viszont különleges nap, Kath elvileg hozza az egyik kis barátját, nekem pedig nem kell rá gondolnom, hogy Darius unokatestvére kissé el akarja vetetni tőlem a babákat csak mert az öregek igényt tartanak az utódokra. Igyekszem most is mosolygós lenni, hiszen a bánat nem old meg semmit, és hátha le tudom róla beszélni Andrew-t, aki mintha hajlott volna arra, hogy mellettem álljon. Kath jól számolt, a kicsiket nem rég le tudtam tenni aludni, most talán van egy-két óránk. Délelőtt van, tehát vélhetően már reggelizett Kath és a barátnője is, aki állítólag szegről-végről talán rokona is Dariusnak, de ezt nem biztos hogy jól értettem, amikor a kislány betoppant hozzám. Azért szendvicset a házimanónkkal, Maximmal együtt én magam készítek, és sava-júj-cukorkát is vettem, pár évvel ezelőtt még én magam is imádtam, hogy szénné égette a nyelvemet. Ám lehet, hogy manapság már más a divat. - Hal-kab-ban! – Suttogom kifelé jövet, de fülig ér a szám, hiszen nem csak Darius hugát, hanem lényegében a saját kis nevelt nagylányomat látom benne. Így ölelésre suhanok hozzá, és a karjaimba zárom, megsimogatva a fejét, puszit is nyomva rá. Talán nem számított korábban ilyen érzelgősségre, ám részemről hamar rájöhetett, hogy igenis ez vagyok én. – Végre! Előkészültem mindennel, ha éhesek lennétek. Na de ki is ez a lány? Mardekáros? – Ráncolom a homlokomat, noha nincsenek előítéleteim, Darius is az volt. Csak hát nem akarom, hogy Kath bajba keveredjen. Remélhetőleg nem valami olyan aranyvérű rokon, aki anyámékhoz hasonlóan mindenen felhúzza az orrát.
//
