2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyáltalán nem lep meg a válasza, miszerint ő játékosnak született és nem edzőnek. Természetesen vannak akik így látják, viszont amilyen jó játékos, biztosan haszna lenne belőle, ha ezt kamatoztatni tudná egy tanítványában is, még ha kicsit gőgös és tipikus Mardekáros is. Természetesen nem kötekedem, örülök, hogy egyáltalán meghallgatásra kerültek kérdéseim és válaszaim, úgyhogy egy apró mosollyal és egy fejbiccentéssel hagyom a témát elvészni. Tiszteletben tartom ugyan, hogy várják őt és éppen edzés után van, biztosan kimerült és már menne nagyon, így inkább magamba folytom a többi kérdésem, de biztos vagyok benne, hogy látja rajtam, hogy még akadna pár. Csak figyelem őt, majd amikor átveszem a kártyát, akkor azt kezdem el forgatni kezemben, kissé izgatottan - nyilván nem kell mondani sem, hogy hamar el fogok indulni előkeríteni ezt az edzőt - és tudom, hogy közöttünk most ez volt a végszó, már el is indul a maga utjára. Meglep, hogy sok szerencsét kíván, kicsit bambán állok ott tovább, ahogy utána nézek és pillanatokkal később kapcsolok csak, utána szólok még: - Köszönöm szépen Rose! - Őszintén mondhatom, kellemeset csalódtam a lányban. Néhány percig még kiélvezem a kviddics pálya ismerős és baráti környezetét, utána pedig sietősen indulok el a toronyba, hogy összeszedjem a holmimat és elinduljak megkeresni a kártyán szereplő személyt.
Nem vagyok a kedvesség mintaképe, se az iskolában, se igazából máshol. Ha valaki mondjuk rászorul, akkor nem sétálok át rajta, de ha valaki csak gyenge vagy gyáva meglépni, amit kell, annak nem rohanok tanácsot adni, nem vagyok Teréz anya. Mondjuk ebben a kimondott esetben az, hogy egy fiatalabb kiadásomat mentorálhassam, hogy beteljesítse amire mindig is vágytam, de elszalasztottam... Nem tud nem érdekelni a dolog. Az én szavamnak és a magabiztosságomnak kevesen tudnak ellenállni és hátat fordítani, a Weasley lány is itt marad és végighallgat. Nem csak azért, mert ő jött hozzám, hanem azért, mert úgy közöltem mindent, ahogy. Mondhatnám neki, hogy ebből is tanulhatna egy kicsit, de minél többet beszélek vele, annál többet fognak a barátnőim kérdezősködni róla, így a legjobb, ha minél előbb vége lesz ennek a beszélgetésnek. A kedvességére csak felvonom a szemöldökömet és egy kis gőggel a hangomban megszólalok, bár ez alkalommal csak kidomborítom a gőgöt, valójában a szavai tényleg meghallgatásra találtak. - Én játékosnak születtem, nem edzőnek. - mondom magabiztosan, pedig ha belegondolunk, akkor nekem se az iskolában kéne lennem, hanem már három éve profi játékosként kéne játszanom. De nem így van. Mert akkor még nem volt annyi lelkierőm, hogy ledobjam a béklyóimat, és amikor apám azt mondta nem, akkor a toborzónak én is szenvtelen képpel nemet mondtam, akármennyire fájt. A kártyát elvette, a többi udvariaskodásra már igazán nincsen időm, pedig az, hogy nincs senki más, akihez fordulhatna még azt sejteti, hogy lennének további kérdései, és ha tehetné és hagynám fel is tenné. De nem lehet. A pillantásaim elfordulnak a lányról, két ismerősöm már türelmetlenül toporog, persze annyira nem, hogy ide jöjjenek és elhívjanak magukkal. Afféle méhkirálynő vagyok közöttük, tudják, hogy nagyon feldühítenének vele, ha elráncigálnának egy beszélgetésből. Az a szerencséjük, hogy én se akarok maradni, így visszafordulok Ginny-re, és egyetlen utolsó mondattal és biccentéssel távozok is. - Sok szerencsét, Weasley.
// Köszönöm a játékot, a záród után, ha megfelel jöhet is a következő fejezet. //
"Minden ajánlat annyit ér, mint aki teszi."
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Kicsit meglep a kijelentése, amikor nem engedi, hogy elmenjek, és utasít, hogy hallgassam végig. Igaza van, tényleg én jöttem hozzá, de a makacsságom és az a kis félelem, ami bennem van mégis azt diktálta eddig, hogy inkább hagyjam az egészet a fenébe, mert nem túl meggyőző a pillantása, a kisugárzása, a semmije. Ám mégis, jó kislány módjára állok meg és tekintetemmel figyelem őt, miközben azért összefonom magam előtt a karjaim, mintha ezzel bármi komolyságot is tettetnék... Kicsit lágyul az arckifejezésem amikor végigmondja válaszát arra, amit kérdeztem. Meglep, hogy ilyen határozottsággal szól és komolyan, igazi edző módjára hivatkozik a dolgokra. Megfordul a fejemben, hogy megkérem, és talán meg is tenném, de még mielőtt bármit tudnék mondani, ő egyből negativitást mutat ez irányába. - Ú, értem. - Még kell egy kis idő mire sikerül minden infót feldolgoznom. Tekintetem továbbra sem veszem le róla. - Pedig igazán jó edző lenne belőled. - Vallom be őszintén és kedvesen, még ha ez talán rossz ötlet is volt. Egyben már most is biztos vagyok: nehéz lesz majd véghezvinni mindezt, nehéz lesz egyáltalán találni valakit, aki vállalja a dolgot, aki olyan profi, hogy felkészítene, mert itt szinte csak amatőrök vannak és kit is kérhetnék meg, amúgy? Teljesen elveszek gondolataim sokaságában, aztán ő ébreszt fel újra. Tekintetem a névjegykártyára esik. - Köszönöm a segítséged. - Szólok még, mielőtt faképnél hagyna. Jól esik, már ez is, hogy ennyit segített annak ellenére, hogy semmit nem vártam. Átveszem a felém nyújtott papírt, elolvasom a nevet és a címet rajta, aztán pedig ismét feltekintek Rosera. - Nagyon hálás vagyok, remélem sikerül őt megtalálnom. Mást egyébként sem tudok megkérdezni ilyesmiről. - Vallom be őszintén.
Pedig félhetne is. Miért ne. Elég sokan nem kedvelnek, mert csak azokkal vagyok kedves, akik aranyvérűek vagy gazdagok, vagy osztoznak a kviddics szeretetében és puncsolnak a Tűzvillám miatt. Vagy éppen az összes együtt. Akivel nem vagyok annyira kedves, azt se szoktam terrorizálni, csak van egy olyan felsőbbrendű, arisztokrata kisugárzásom és ismerősi köröm, amit nehéz áttörni és emiatt sokakban felébred az ellenszenv. Vagy éppen a féltékenység a gazdagságomat, a magabiztosságomat és a sikereimet látva. Ugyan az iskolai teljesítményem az elemista szakon sokadlagos a számomra, még is jól teljesítek. Csak azért vagyok még itt, hogy a Mardekár csapat kapitánya maradjak, mert a leigazolás már évekkel ezelőtt kicsúszott a kezemből. Hidegen elmosolyodom, amikor őszintén válaszol a világmegváltásról. Kicsit szomorú, mert úgy hangzik, mintha nem is tartaná magát valami nagyra, viszont értékelendő, hogy legalább nem játssza a nagymenőt vagy a kiválasztottat, ahogy Harry Potter sleppje általában. - Te jöttél hozzám, akkor hallgasd meg és vésd az eszedbe azt, amit mondok. - válaszolom egy kis gőggel, mielőtt még elfordulhatna és faképnél hagyhatna. Az egómnak se tenne jót egy ilyen vég, de azért az alatt még egy cseppnyi jóindulat is van bennem, hogy ha már idejött, akkor ne csak szomorúságot vagy bosszantó válaszokat kapjon. - Ha számot vetettél a kis életedről és tényleg ez az, amit akarsz, akkor kell neked egy személyi edző, aki roham léptekben versenyjátékost farag belőled, mielőtt a toborzók megérkeznek az év utolsó meccsére. Két évvel le vagy maradva, kétszer jobban kell teljesítened ahhoz, hogy felfigyeljenek rád. - mondom tagoltan és érthetően, mintha egy gyerekkel beszélnék, mintha minden instrukciót mélyen a fejébe akarnék verni. Nem tudom, hogy mi jár a fejében, tényleg nem ismerem annyira, de mielőtt megszólalhatna újra beszélni kezdek. - Természetesen nem vállalom. - zárom ezt rövidre, bár az ellenséges testtartásom és a kedvesség hiánya talán már elég árulkodó, hogy semmi kedvem ilyen szívességet tenni neki. Legalább is Rose Brooksnak a legkevésbé se. Viszont az, hogy a lány követi az álmait, hogy kviddics sztárrá akar válni, megtalálni az igazi útját… Magamat látom benne, egy olyan élettel és lehetőséggel, ami nekem nem adatott meg, és amit még a metamorfmágiám tökélyre fejlesztésével se érhetnék el. Előveszem a pálcámat és megidézek egy apró lapocskát, egy névjegykártyát, aminek az írását mielőtt elolvashatná Rose Brooks-ról Gwyneira Rousseau-ra vált, a leírások pedig törlődnek és csak egy Roxmortsi cím marad. - Találd meg őt, ha szerencséd van segíteni fog és valóra váltja az álmaidat. ~ Az álmainkat, Weasley - teszem hozzá gondolatban.
"Minden ajánlat annyit ér, mint aki teszi."
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Elég nagy bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ide jöjjek és megkérdezzem mindezt tőle. Már nem azért, mert félek Rose-tól, abszolút nem, hanem a büszkeség. Nagyúr. Főként, hogy igen elhatározott voltam amikor idén elkezdtem az auror szakot és aztán pedig mindenki kételyeket keltett bennem, hogy komolyan nem értik, mi hajtott erre, miért nem a kviddicset választottam mégis. Mára már kezdem belátni, hogy igazuk lehetett, és ha adódna egy lehetőség, akkor azt biztosan nem dobnám majd el magamtól. Csak ahhoz kell egy lehetőség. Kérdő tekintettel pillantok a lányra, nem tudom, hogy válaszol, nem vagyok erre felkészülve. Végül is nem csalódom, egészen határozottan vágja rá a kérdéseimre a választ vagy épp kérdést tesz fel kicsit gúnyosan, amit nem is csodálok, és abszolút nem veszek magamra. - Nem voltam soha az a világmegváltó fajta. - Vallom be, és egyébként mindenki tudja, hogy legtöbbször csak a bajt okoztam és nem tudtam helyrehozni egyedül, és utána jött Harry... de erre még a mai napig kellemetlenül emlékszem vissza. Szavai kicsit szíven ütnek, egyszerűen csak nem tudom hirtelen mit reagáljak rá. Tekintetem le sem veszem róla, még mikor befejezi mondandóját akkor sem. Igaza lehet? Nem tudom, talán... akkora kétségek vannak még a lelkemben, hogy magam sem tudom mit gondoljak. Persze ezt igyekszem nem kimutatni. Senkinek. - Nem is ismersz, hogy ilyeneket mondj rólam. Egyébként pedig, ha bekerülnék egy csapatba, nem érdekelne az egyetem. Ezzel én is tisztában vagyok, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett. Azt pedig te is tudod, már számtalanszor játszottunk egymás ellen, hogy nem vagyok rossz játékos. De ha nem akarsz válaszolni rendesen a kérdésemre, akkor igazából én végeztem is... - Sóhajtok egyet, és kicsit elszomorodva fordítom el a fejemet és nézek a pálya felé pillanatokon keresztül. Tudom, hogy úgyis itthagy ha eléggé felbosszantottam a kijelentéseimmel. De azért egy próbát megért.
Van mire irigynek lenni. Persze főleg az én felszerelésem az, ami egyedülálló, hiszen külön rám van igazítva mindegyik igazítva, a magasságomra, súlyomra, stílusomra, hogy minden tökéletesen szolgáljon engem a meccsek és az edzések alatt. Még meg tudom találni ebben az életben is a jó dolgokat, és sikerül ezekbe kapaszkodva túl is élnem minden rosszat. De már nem fog sokáig tartani. Elég gyorsan kiböki, hogy miről lenne szó, és ezzel együtt valahol mélyen nagyon is felkelti az érdeklődésemet. Minden álmom az volt néhány éve, hogy igent mondhassak a toborzóknak, de elszalasztottam apám miatt, azért, mert úgy volt, hogy nekem a cégnél a helyem. Mára pedig hiába a nagy tehetségem, tudom, hogy idő előtt kiöregednék és hogy a szüleim még akkor se akarnák, hogy megtaláljam a boldog befejezésemet egy híres kviddics csapatban, ha közben lényegében már nincs is rám szükségük. Nem kellek a tanácsba, nem az én nevem fog díszelegni a papírokon, hanem minden más szépen átkerül Mark kezébe és én tényleg csak az leszek, akinek szántak, egy csinos reklámarc. Azok után, hogy húsz évig játszottam a hercegnőt, mindenkinek parancsolgattam magam körül, hogy így félre dobnak… egy elég nagy pofon. - Igen, ez így van. - nyugtázom, hogy valóban felkértek, de megvárom, míg felteszi a kérdéseit, nem szaladok elébe. Persze, híres vagyok és jól játszom, de a Griffendéleseknek meg úgy egyáltalán senkinek nem szokása hozzám fordulni segítségért. Nem vagyok egy szeretetszolgálat, még este se túl gyakran, de nappal… - Szóval elég volt a világmegváltásból Auror szakon? - kérdezek vissza, egy kis kekeckedős mosollyal. Nem titok, hogy az egész Harry Potter banda az Auror szakot választotta, milyen egyedi. Granger, Potter, Weasley, meg ez a kisebb Weasley is odament, hátha végül hivatalosan is beleüthetik majd az orrukat mindenbe, nem csak titokban akciózva, mint mindig. - Ha profi játékos akarsz lenni, bekerülni egy igazi csapatba, akkor búcsút inthetsz az egyetemnek. Ez kell, hogy az álmod legyen és nem a hősködés. De te erre úgy se lennél képes, Weasley. Nincs meg benned a kitartás és az alázat, ne áltasd magad azzal, hogy felfigyelnének rád. - válaszolok, és a szavaimban egyszerre van igazság és hazugság is, hiszen valójában nem tartom olyan tehetségtelen játékosnak. Sőt, ha tényleg képes lenne feláldozni mindent azért, hogy profi játékos legyen, minden nap edzésekre járjon, az egész életmódját átváltoztassa, táplálkozás, sport, technikák, stratégiák tanulása… Van benne potenciál. És lehet, hogy tényleg elég jó ahhoz, hogy felfigyeljenek rá a meccsen. De nem én leszek az, aki bátorítja és lelkesíti, az nem én vagyok. Én az erős szavakkal és a hibái kiemelésével tudok csak úgy belerúgni, hogy felfigyelve rá elgondolkozzon és megerősödjön. Ha arra érdemes. Hideg tekintettel nézek rá, még aligha adtam igazi választ arra, hogy hogyan is vonhatná fel a toborzók figyelmét.
"Minden ajánlat annyit ér, mint aki teszi."
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Nem vagyok az az irigy fajta, de őszintén most valami hasonló érzést keltett fel bennem ez a gyakorló meccs. Ahogy elnéztem őket, a felszerelésüket, egyszerűen csak ámultam. Néhányan olyan képességekkel rendelkeznek amikről én csak álmodni mernék. El tudtam volna őket nézni egész nap. Ahogy Rose és még páran felém közelednek, végigtekintek rajtuk. Soha nem akartam ilyen lány lenni, mindig az egyszerűség híve voltam és ez most sincs másképp. Annak ellenére is, hogy pénzünk sem volt soha szebb ruhákra vagy igényesebb felszerelésre. Nem ezt tartom a legfontosabbank az életben, mégis úgy érzem, hogy ettől még én sem vagyok tőlük különb. Még a gőgös pillantása sem érdekel, épp elég az, hogy nem hajt el, hanem csak visszakérdez és én pár másodpercig habozom, rögtön a lényegre térek. - Úgy hallottam, hogy hetedik végén ajánlottak neked szerződést. Erről akartalak kérdezni.- Még mielőtt bármi is mondana, fel is teszem a kérdéseimet. - Mik voltak a feltételek? Tudnál nekem erről kicsit mesélni? Hogyan működik ez? - Biztos vagyok benne, hogy túl sokat kérdeztem egyszerre. Nem voltam benne túlzottan ebben a témában az utóbbi időben, elvette minden figyelmemet az auror képzés. Határozottan tekintek rá ismét, még ha csak pár mondatot is kapok, hát akkor az is jó, azzal is előrébb lennék kicsit. Várok. Nem mozdulok. Azért őszintén? Kicsit izgulok a dolog miatt.
Tavasz van. A megújulás időszaka, ami engem is elgondolkoztatott és rengeteg döntésre jutottam. Elijah tanácsait nem tudom csak úgy elengedni a fülem mellett, hiszen éppen én voltam az, aki kérte, hogy beszéljen és nem csak légből kapott bölcsességekkel állt elő. Hiába tud a valós énemről olyan keveset, a szavai nagyon is betaláltak. Ha valaki meg tudja változtatni az életét... Ha valaki új életet tud kezdeni, az én vagyok. Mardekár edzésen vagyunk, az utolsón a Hugrabug-Mardekár meccs előtt. Mindent beleadok, ahogy mindig, és mivel a kapitányságot is átvettem már egy-két éve Draco Malfoytól, a csapatom is kidolgozza minden tudását. Eléggé elterjedt az iskolában, hogy az egyik legjobb játékos vagyok, és vaskezű edző is, a gyenge ellenfelek egészen egyszerűen eltiprom, bár igaz, ami igaz, hogy Cho esetében másfél éve akartam tanácsokat adni, esélyt adni, de aztán túl erős lett rajtam a verseny szellem és gyorsan kivégeztem őt is. Leszállunk és könnyedén leugrok a nekem kifejlesztett seprűmről és a levegőben lebegve eléengedem magam mellett, hogy szimplán csak kövessen, amikor nincsen rám szüksége. Ha valaki többek között a Tűzvillám forgalmazója, akkor annak vannak bizonyos előnyei... A világ legjobb felszerelése az enyém, személyre szabva. Nem csak egy személy ül a lelátón, elég sokan szoktak eljönni edzéseket nézni, mivel az összes évfolyam együtt játszik, így a kicsik, akiknek esélye sincs bekerülni minimum negyedikig legalább nézik, ahogy a profik hasítanak a levegőben. Így ameddig elém nem kerül a vörös hajú Griffendéles fel se figyelek rá, csak beszélgetek a többiekkel és végül két hajtó barátnőmön kívül mindenkit elmenesztek. Magabiztosan áll elém, és egy gőgös, kérdő pillantást kap válaszul. Minden év elején találkozunk a pályán, tudom, hogy ő Ginnny Weasley, néhány évvel ezelőttig hajtóként álltam szembe vele, két éve pedig a Mardekár fogója és egyben csapatkapitánya vagyok. Természetes, hogy nem idegen a számomra, ahogy azok a hírek sem, hogy a leigazolás gondolatával játszik. Hiába utasítottam el 17 évesen a lehetőséget, az a döntés egyáltalán nem az én döntésem volt, és még mindig olyan őrülten rajongok a kviddicsért, mint akkor. - Később csatlakozom. - pillantok a két lányra, mielőtt Ginny-nek válaszolnék. - Miről lenne szó, Weasley? - kérdezem, kicsit félrebillentve a fejem. A tartásom elegáns és előkelő, aranyvérű családban nevelkedtem, de nem követem olyan vadul a vér-elveket, így a Weasley-kkel szemben sincsen olyan ellenszenv a hangomban, nem tartom őket vérárulóknak. Ettől függetlenül persze a Griffendél házába tartozik és a pályán a vetélytársam és a környezetem is azt várja el tőle, hogy ne tartsak velük se szoros, se semmilyen kapcsolatot. Az apám ellenezné. Az apám mindent ellenez... Éppen ezért lépem majd meg azt a bizonyos drasztikus lépést az év végén. Könnyedén összefonom a karjaimat magam előtt és várakozóan pillantok rá, általában távolról szoktak "csodálni", ritkán keresnek fel ténylegesen a kviddicsezők valamivel. Mert mi másról lenne szó? A vörös hajunkon kívül semmi egyéb nem köt ehhez a lányhoz.
"Minden ajánlat annyit ér, mint aki teszi."
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Több hete foglalkoztatnak már bizonyos kérdések, de nehéz a döntéshozatal. Egyelőre csak próbálok infót gyűjteni, minél többet, mielőtt még belevágnám magam és rögtön falba ütköznék. Biztosra akarok menni a jövőmmel kapcsolatban, nem érzem úgy, hogy megtehetnék olyan dolgokat, amik hirtelen döntéssel járnak. Pontosan ezért vagyok ma itt. A kilátón üldögélek, egészen a végére érkeztem a Mardekár edzésének. Nem szándékozom senkivel sem összetűzésbe kerülni, sem ellesni a technikákat, bár mondjuk biztos vagyok benne, néhányan igen furcsán tekintenek majd rám mikor meglátnak. A jegyzetfüzetemet bújom, a lány akinek a neve oda fel van tűzve, egy igen tehetséges seprűlovas, már többször is hallottam a nevét az emberek szájából és a múltkori beszélgetésem során említést tettek arról is, hogy neki anno ajánlottak egy szerződést. Na ez volt az a pont, ami után úgy döntöttem, felkeresem, még ha nem is ismerjük egymást, még ha nem is olyan szimpatikus nekem elsőre. Meg kell próbálnom. Amint leszállnak, én összehúzom magamon a talárt, és a füzetet a táskámba süllyesztem. Gyors léptekkel sietek le a pálya kapujához, semmiképp sem szeretném nyomát veszíteni a lánynak. Megvárom, még páran elmennek mellettem - tényeg furcsa tekintetek vesznek körül, kicsit kellemetlenül is érint -, majd amikor meglátom őt, a vöröskét, kicsit oldalra lépek, hogy velem szembe találja magát. Nem zavar, hogy nincs egyedül, célzottan, rá pillantva próbálok kapcsolatba lépni. Remélem, nem hajt el. Ráerőszakolni persze nem akarom magamat. - Szia. Lenne rám pár perced?
// 