2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Természetes eleganciával karolom át, kicsit bátorítóan. Érzem, hogy nem ivott olyan sokat, még is facsarja az orromat a szaga. Furcsa, mert amikor kocsmákban fordulok meg, akkor csöppet sem zavar ez a szag, sőt, gyanítom, hogy az én számból is áradni szokott, mikor koktélozásba kezdek egy vadi új helyen, azzal a tervvel, hogy midnent végig igyak, aminek nem ismerős a neve. Még is, itt, a Roxfortban, ebben a kontextusban, furcsán zavaró a fanyar alkohol szag. De mivel Max árasztja, nem vágok pofákat, csak az orromat ráncolom és nem veszek olyan mély levegőt. – Tudom, de gondolom úgy voltak vele a fiúk, hogy gyakorlat teszi a mestert és majd okítanak, ugye? - kérdezem csendesen, egy halvány félmosollyal. A mindenlébenkanál fiúkból csak ezt tudom kinézni, sőt, ha őszinte akarnék lenni magammal akkor ezt várom el tőlük. Nem mondom, hogy örülök, ha butaságot csinálnak, de annak örülök, ha az öcsémnek sikerül kicsit kiengednie a gőzt és elfelejtenie a nevét. Persze, van, hogy ő is néha célkeresztbe kerül, mikor a Brooks Varázssporteszközök és Kellékek Vállalatán a konkurensek fogást keresnek, és azért is elő akarnak kaparni valami sötét múltat a családból, valami végzetes hibát. De azért egy milliárdos cégen nem fog ki az, hogy a cég fejének fattyú fia - istenem, de rémesen hangzik, s otthonról még is csak így hallom, a fattyú -, kicsit szórakozott a haverjaival. Ha én tenném, a cég angyal arcú üdvöskéje, aki a bálokon minduntalan elbűvöli a befektetőket... Akkor szorulna a hurok. - Mugli lötty és irtó keserű. Megjegyeztem, ezt éppen el fogom kerülni. - mondom, mulatva azon, hogy milyen grimaszt vág utána. Sosem értettem az ilyen erős italokban mi a jó, inkább élvezzük ki az ízeket, valami koktélban vagy gyengébb italban sokáig, minthogy egy korty után egy fintorral lerendezzük. Persze, nyilvánvalóan annak is meg lehet a varázsa, csak én nem találtam még meg. – Most értem vissza edzésről, nem tudom, hogy eljutott-e hozzád a hír, de szeptembertől én vagyok a Mardekár fogója. Draco végre átadta a stafétát, ideje is volt. Nem tudom, hogy miért ragaszkodott hozzá ilyen sokáig, bár azt se, hogy a csapat miért ragaszkodott hozzá ilyen sokáig. - vallom be, őszintén, csöppet se cenzúrázva a szavaimat, hiszen kettesben vagyunk és nem gondolok arra, hogy a fivérem másnak visszamondaná a szavaimat. Kicsi önteltség lehet az, ami megcsillan a hangomban, és ahogy végigmér a tartásomon is látszik az előkelőség és egyben az elhivatottság is. Mindig is jobb voltam Malfoy-nál, de hosszú évekig kerültem a hajtó posztra, mert nem volt hajlandó visszalépni. - De most jöhet a következő nyertes szezon a Mardekárnak, megmutatom, hogy milyen, amikor a nagyok játszanak. - a szememben megvillan a könyörtelen versenyszellem, amivel képes vagyok akárkit eltaposni, aki nem érdemli meg, hogy számba vegyem. Nem, nem a legjobb tulajdonság, sőt, kísértetiesen hasonlítok ilyenkor apámra, de a kviddics hajt előre ebben az életben, ebben akarok a legjobb lenni, és meg is mutatom a világnak, hogy az vagyok.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Felettébb jól esik, hogy nem hátrál meg. Még úgy is, hogy tudom, ő sosem hagyna úgy hátra, ő nem olyan, mint az apánk. Teljesen más, talán ezért vagyok képes őt úgy szeretni, mint a testvéremet és az ő esetében nem ráz ki úgy a hideg, mint az összes többi Brooks-nál. Ők ijesztőek, sosem bírtam őket. Még a mai napig, felnőtt férfiként is megvan benne a félsz az irányukba. Viszont, az ő esetében nem zavar, hogy ilyen gyengének lát, azon kevesek egyike, akiknek ez lehetséges. Még egy kissé felé is dőlök, ahogy átkarol. – Egy keveset, de gyorsan leléptem. Tudom, hogy nem bírom... – sóhajtok fel, de szinte rögtön utána már majdnem elnevetem magamat. Egy vigyor viszont mindenképpen felkúszik az arcomra a kérdése után. – Tudod milyenek, Marshall és Chris kész energiabombák. Nem bírtad volna mellettük, én sem húztam sokáig. Már arra sem emlékszem, hogy mit itattak meg velem, csak annyi rémlik, hogy valami mugli lötty és irtó keserű... – nyújtom ki a nyelvemet és mellé egy egyértelműen olyan grimaszt vágok, mint, aki citromba harapott. Értem, hogy szeretne felvidítani, nem is fogom elhagyni magamat, így, hogy ő már itt van, biztosan nem. A tudat, hogy ő és Minnie itt vannak nekem, képesek elég erőt adni ahhoz, hogy legyőzzem ezt a letargiát. Nem fogom hagyni elnyomjon ez az érzés. – Na és te, hová készültél? – pillantok végig rajta gyorsan, visszatérve az előbbi komorságomhoz, de most némileg kíváncsian is.
|| Zene: Dernière Danse || Öltözet || Szószám: 232 ||
Egy kellően eredményes napon vagyok túl - legalább is ami a kviddicset illeti - és éppen azt terveztem, hogy visszatérek a szobámba, átöltözöm és kiszökök éjszakára Roxmortsba. Persze, felnőtt nő vagyok, szabadon járhatok, ahogy óhajtom, nem is ezért kiszökés a kiszökés. Hanem azért, mert nem magamként mennék, nem Rose-ként. De mikor visszaérek a kviddics pályától, a lehető legjobb seprűvel a hónom alatt és a legjobb sporttalárral a karomban, ismerős alakot látok meg. Átöltöztem a pályánál, elegáns blúzt és térdig érő ceruza szoknyát viselek, ahogy a hajamat is megigazítottam, kifogástalanul omlik a vállamra. Először megállok, végigmérem, majd gyors léptekkel mellette termek és mellé ülök. Nem szólok semmit, csak végigmérem, majd halkan felsóhajtok. És ahogy beszívom a levegőt ehhez a sóhajhoz, elhúzom a számat. - Ittál, Maximillian? - kérdezem csendesen, aztán a kezemmel átölelem a vállát és kicsit megszorítom. Kicsit sem vádló a hangom, sem lekezelő, sem egyéb negatív érzelem, hogy helyteleníteném a dolgot. Hiszen látszik, rajta, hogy nem ivott túl sokat, nincsen szétcsúszva. Csak... letargiába esett. Sokszor beszéltünk már apánkról, tudom, hogy néha nagyon is szörnyen érzi magát, hogy teljesen mellőzve van, mintha nem is létezne, de én teljesen mellette állok. Apám egy érzéketlen barom, hogy nem vállalja fel. A fivérem. - És engem meg se hívtatok? - mosolyodom el halványan, ahogy a pillantásaimmal mérlegelni kezdem. Persze, a fiú pontosan tudja, hogy nem szoktam az ő társaságába menni, a fiúk marhulnak össze-vissza, de én nem tehetem ezt. Az egyetlen "vadulás", ami nekem jutott, az a kviddics. Legalább is nappal.
A gördeszkámat a kezemben szorongatva siettem fel az Alagsorból, lehetőleg elkerülve minden őrködő szemet. Nem tolerálják, ha esetlegesen illetéktelen eszközöket tartunk magunknál, pláne, ha az mugli találmány. Én mégis ragaszkodom az elbájolt deszkámhoz, a felettébb unalmas, üres óráimat tökéletesen ki tudom tölteni velük. Arról nem is beszélve, hogy Marshall és Chris már az udvaron vártak rám. Végig száguldottunk a lejtőn, le, egészen a Tiltott Rengeteg széléig. Pontosabban, bele a Tiltott Rengetegbe. Nem tudtunk időben megállni, mind egyenest belerepültünk a bokrokba, leszámítva Christ, ő fenn akadt az egyik fán. Majdhogynem sírva röhögtünk rajta, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Egy kis ideig el is tartott, amíg nagyjából rendbe tettük magunkat és egymást. Az sem volt kis idő, amíg megkerestük mindegyikünk deszkáját, majd reparo-val azokat is megcsináltuk. Aztán, amíg gyalog visszajutottunk, nagy röhögések közepette... Nos, az biztos, hogy a hétvége első napját hasznosan töltöttük el, újabb horzsolásokat és emlékeket szerezve. Valahogyan be is sötétedett, mire bekeveredtünk a közös helyiségbe, majd leszórtuk a cuccainkat a szobáinkba. Arról nem is beszélve, hogy a fiú becsempésztek valami mugli italt... Nem sokat ittam, köztudott, hogy nem bírom az alkoholt. Még a végén rávettek volna valami hülyeségre ezek az idióták, szóval leléptem.Viszont, fogalmam sem volt, hogy hova mehetnék, csak azt tudtam, hogy friss levegőre van szükségem. Valószínűleg, emiatt is kötöttem ki itt, a szökőkútnál. Letelepedtem a szélére és az elém táruló sötétségbe kezdtem el bambulni. Az ital kellően feloldotta a feszélyeimet, és a mély, elnyomott érzelmeknek is utat engedett. Ahogy pedig fokozatosan megy ki belőlem az alkohol, a száraz igazság gyökeret üt az elmémben. Ismét eszembe jutottak a szüleim, az apám. A halotti csendben, ami szinte körbeölel, hamar meghallom a kopogó, majd hirtelen megszűnő lépteket. – Ki az? – szólalok meg, talán kicsit hangosabban, mint kellene, lassan a zaj felé fordítva a fejemet. A vörös üstököt meglátva persze, szinte azonnal felismerem a gazdáját. Mégis, csak némán várom, hogy közelebb jöjjön. Most valahogy pont nem vagyok olyan vidám hangulatomban, hogy magam invitáljam, de el sem üldözném őt. Ő nem ártott nekem, jó testvér.
|| Zene: Dernière Danse || Öltözet || Szószám: 331 ||
