2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Miután elmondtam, amit akartam csendben lépkedek Corvus mellett. Igazából fogalmam sincs mit várok ettől az egésztől kettőnk közt, meg úgy egyáltalán. Mindenesetre meglepetten kapom fel a fejemet, amikor részvétet nyilvánít. Tulajdonképpen ő volt az utolsó, akitől ilyen rendes megnyilvánulást vártam. Talán mégsem teljesen reménytelen a srác, és igaza van a Szöszkének. Már csak egy bökkenő van. Fogalmam sincs, mit kéne erre válaszolnom... vagy hogyan kéne viselkednem most. - Kösz. - bököm ki végül, bár fogalmam sincs mit illik ilyen helyzetben mondani, vagy tenni. Egyszerűen lassan sétálok a srác mellett a gondolataimba merülve, amíg elérjük a bejáratot. - Szerintem mindkettőnknek, bőven van mit rendbe tenni a fejében, és a gondolkodásmódjában. - nem hasonlítgatni akarom magam hozzá, egyszerűen csak úgy hiszem, hogy mindkettőknek sokat kell még változnia, ahhoz hogy ne legyünk ennyire végletesek, és egy normális életet ki tudjunk alakítani magunk körül. De ki tudja, semmi se lehetetlen. Ha én képes vagyok barátokat szerezni, és egyetemre menni a semmiből, akkor ő is lehet kevésbé undok az emberekkel. Sőt, az kifejezetten rendes volt, hogy részvétet nyilvánított, bár fogalmam sincs igazán mit jelent ez. Talán nem vagyunk barátok, de már ellenségek sem igazán. Ez azért némi előrelépés. Nem mintha várnám a büntetőmunkát Bimbával, és a kis csapattal, élen Corvussal. De talán megúszhatjuk annélkül, hogy egymásnak esnénk. Talán, még némi megbékélésre is jó lesz. Na jó, ebben túl sok a talán. Majd elválik. Ahogy a bejárati csarnokban mi is elválunk. Egyszerűen viszonozom szótlanul a biccentését, és elindulok a saját klubhelyiségem felé. Tulajdonképpen tényleg a két véglet vagyunk. Még a klubhelyiségeink elhelyezkedése is ezt mutatja. Bár néha eltöprengek, hogy a megfelelő házba kerültem-e? Hisz annyi minden van amitől félek, és tartok. A bátrak pedig semmitől sem félnek. Nem igaz? Magamban töprengve teszem meg az utat a Dámáig, aki látható rosszallással néz rajtam végig, de némi méltatlankodás árán utat enged...
[You must be registered and logged in to see this image.] Ismételten bort iszik és vizet prédikál, de persze biztosan meglenne rá a feleslegesen túlbonyolított monológja, mintha arra játszana, hogy ha eleget beszél csak ráunok és legyintek. Nem tud rólam semmit, akármennyit is hisz magáról, azt se tudja, hogy McCaine-nek segítettem Asztronómiából, nem reklámozom és nem is fogom, mert nem kell tudnia róla, nem tartozom egyáltalán elszámolással neki. Igazából már annyira elmúlt a kis kalandunk izgalma, hogy az érdeklődésem is megcsappant az irányában. Csak a bejáratig kell elmennünk és onnan úgy is szöges ellentéte a klubhelységünk. Nem véletlenül. Jön a szokásos monológ, vagy hatszor mond magának ellent, már nem is követem nyomon, hogy miket mondogat. Valahogy amikor két mondatnál többet beszél és még csak nem is ad esélyt a reagálásra csak kikapcsolom az agyamat és elengedem a fülem mellett. - Részvétem a szüleidért. - mondom egyszerűen, minden sallang és érzelgősség nélkül, de azért egyértelmű, hogy most ebből nem fogok támadnivaló gyengeséget kreálni, mert úgy tűnik, hogy Accipiterben ezek a veszteségek olyan nyomot hagytak, amik még ennyi idő után se gyógyultak be. Fogalmam sincs, hogy mi a tökéletes anyamodell, az én anyám úgy véd engem, mint egy anyatigris, de ettől függetlenül nem az a szelíd, kedves, jólelkű nő, amilyennek az ő anyját leírták. A farkasom újra velem van, túléltük az egészet, beszéltünk Hagriddal is, és már csak három lépés a bejárati ajtó. - Nem vagyok az érzelmek mestere, nem vonz a lelkizés, sem az, hogy rendbetegyem azt a hatalmas káoszt, ami a fejedben van. De annyit látok, hogy káosz van a fejedben, Accipiter. Menj el orvoshoz. - fordulok csak simán el tőle, semmilyen más megjegyzést nem téve a családjára, az életére, hogy évek óta játssza egyszerre a szegény szerencsétlent és a kemény lázadót. Igen, simán veheti úgy, hogy rámondtam, hogy elmebeteg és segítségre szorul, de ez van, nekem tényleg ilyen szinten furcsa néha. Nem vagyunk barátok, lehet, hogy ő is ugyanúgy elengedi a füle mellett, ahogy én a baromságait szoktam, de talán nem így lesz. Ha meg igen, ennél több közöm sose lesz hozzá, legalább is egyelőre nagyon úgy hiszem. Szimplán biccentek és eltűnök a Mardekár klubhelység felé, ideje lefürödnöm és átöltöznöm és úgy egyáltalán átgondolnom a ma történteket. Mitől jöhettek ki annyira azok az acromantulák? A voly vezetője, vagy akárminek is hívják a pókoknál, talán világuralomra készül törni? Nem valószínű. De valami akkor is hibádzik.
// Ezzel zárnék is most, köszönöm a játékot, és akkor ez a játék a Tekergők II. előtt játszódik, hogy nagyjából el lehessen helyezni az idővonalon. : D //
Csak felsóhajtok, és úgy döntök tovább lépek a McCaine témáról. Nyilván Flint nem értette meg, amit mondani akartam. Csak egy szót ragadott ki a szövegből, azt sem a megfelelő kontextusban. Azzal a szóval pusztán csak arra akartam utalni, hogy McCaine-nek nyilván rosszul esik, hogy Flint állandóan lekoptatja. Semmi többre. Mellesleg én legalább leültem vele beszélgetni. Sőt segítettem neki abban, hogy hogyan írjon jobb házidogákat, és még egy gyógynövényes rajzot is adtam neki, amit beépíthet a házijába. Ezt pedig jóindulatból tettem, még ha Flint nem is hiszi. Nem mintha a jó indulat olyasmi volna, amivel fel kéne vágni. Az ember nem azért tesz jót másokkal, hogy mutogathassa, milyen jó ember vagyok. Ez képmutatás volna.
- Én legalább szóba állok vele, és belátom, hogy értékes ember, akivel kölcsönösen sokat tanulhatunk egymástól. Adok neki egy esélyt. - fűzöm hozzá aztán mégis csak, de itt nyagjából le is zártnak tekintem a témát.
-Valóban. Egyedül lenni, és magányosnak lenni nem ugyanaz. De idővel következhet egyikből a másik. Ugyanakkor az egyedülléttel nincs bajom. Sőt sokszor kifejezetten vágyok rá. Tulajdonképpen ezért is sétálok a Rengetegben. Ott legalább egyedül lehetek egy kis időre. Önmagam. De azért néha napján nem esik rosszul az embernek, ha hozzászólhat valakihez. Nincs szükségem hadseregre körülöttem. Elég egy két igazi barát. Vagyis elég lenne, ha még lenne esélyem ilyesmire. De azt hiszem túl sokáig, túl kitartóan próbáltam levakarni magamról az összes létező embert, aki a közelembe akart jönni. Sosem vágytam nagy figyelemre, csak arra, hogy mindenki hagyjon békén. Hogy egyedül csendben el lehessek egy kis zugban. Sokszor csak láthatatlan akartam lenni, akin mindenki keresztül néz, és kész. De már nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó dolog. - tényleg nem akartam én soha semmi balhét. Csak csendben éldegélni. De azt nem várhatja senki, hogy ha piszkálódást, igazságtalanságot látok, az mellett szó nélkül menjek el. Aztán az egyik dologból jött a másik. Valahogy túl jól sikerült a tüskés nagyszájú álcája. Most pedig nehéz levenni. - Nem vagyok törtető nagyravágyó. Kevéssel beérem, mint fedél a fejem felett, és némi harapni való, egy kis meleggel a kandallóból. Régen megtanultam, hogy a híres nagy családnév, vagyon, hatalom, egzisztencia csak szavak. Nem jelentenek semmit. Egyik pillanatról a másikra elveszítheted mindezt, ahogy én is. Az élet néha ad, néha elvesz. Ami fontos, hogy ha mindened el is veszik, ne veszítsd el önmagad, ahogy én. Néha egy bátorító szónak, egy kedves mosolynak nagyobb értéke van mint 10 millió galeonnak, és egy gyémánt bányának együtt véve.- Sóhajtok egyet. Azt hiszem megint kezdek túl ömlengős lenni, és túl tolni ezt a dolgot. De ettől még ez az igazság. Az aranyvére semmit nem jelent. Ettől még végezheti az utcán árván egy lyukas knút nélkül. Ahogy én. És akkor dől el igazán, hogy milyen ember is valójában. Nem mintha ezt kívánnám neki. Távol legyen. Ezt a sorsot még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám soha. De a sorscsapás nem válogat, ha jön. Én pedig nem bírom elviselni a szenvedő emberek látványát. Talán mert a saját sebeimre emlékeztetnek.
- Az anyám meghalt, amikor születtem. Nincsenek emlékeim róla. Amióta az eszemet tudom, ketten voltunk csak apával. Szerinte anya gyönyörű szép volt, okos, és végtelenül segítőkész, kedves és jó lelkű. Néha jó lenne találkozni vele, tudni, hogy tényleg olyan volt-e, mint amilyennek az apám leírta. Néha hiányzik, bár fogalmam sincs, hogy hiányozhat valami, amit sosem ismertem, sosem tapasztaltam. Fogalmam sincs mit jelent igazából az anya szó. - vonok vállat kissé szomorkásan, de a hangomban nincs semmi szemrehányás vagy olyasmi. Nem veszem tapintatlanságnak a kérdést. Nem is tűnik így. Tény, hogy mindig kizárólag csak az apámról beszélek, mert őt ismertem, csak róla tudok beszélni. Ennyi. Az, hogy milyennek kell lennie egy anyának? Mi egy anya dolga? Nos fogalmam sincs. Gyakorlati tapasztalat híján felesleges volna bármit mondanom. Nem volna hiteles.
[You must be registered and logged in to see this image.] Majdnem felnevetek, de ezúttal se lenne benne semmi barátságos kedvesség, csak gúnyos él, hiszen megint meghazudtolja önmagát észrevétlenül. Illetve én észrevettem. - Szerencsétlent? - visszhangzom ezt a nagyon kedves megnyilvánulást McCaine-ről. - Igen, nyilván a Szöszke kedveskedés és a Szerencsétlen is. De amúgy lelked mélyéig jóindulatú vagy vele. - jegyzem meg, aztán nem is tudom, hogy akarok-e reagálni a következőkre. Egyáltalán nem érzem magamat megkeseredettnek, se különösebben magányosnak, már azt leszámítva, hogy Bex-szel most nem mennek a legjobban a dolgok. De ha kibékülünk és minden rendben lesz, akkor valóban semmi szükségem nem lesz se McCaine-re, se Accipiterre, se senki más társaságára ahhoz, hogy ne érezzem magamat magányosnak. - Az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Lehet, hogy neked szükséged van arra, hogy egy hadsereg vigyázzon a lelkivilágodra és mutassa az utat, de én az vagyok, aki másoknak fog utat mutatni. - válaszolom, kicsit megvonva a vállamat. Idegen nekem a nagy hevessége, a színpadiassága, bár már vett vissza az arcából és a rosszindulatából, de ettől még úgy érzem, hogy még mindig nem beszélünk egy nyelvet. És nem is fogunk. És én ezzel tökéletesen megbékélnék. Majdnem kiszalad a számon, hogy természetes, hogy fursztrálta Bexet a jelenléte, hiszen egy kis feltörekvő, nagyszájú, balhémágnes sárvérű, de ez eléggé vaskosan áthúzn a megegyezésünket, így csak elhúzóm és hallgatok. - És az anyád? - kérdezek vissza, mert valahogy Accipiter szájából állandóan csak az apja folyik és hogy vele milyen volt az élet, és eg árva szó sincsen az anyjáról. Lehet, hogy már ő is halott, ez esetben ez talán egy eléggé tapintatlan rákérdezés volt, de akkor is furcsa, hogy mennyire tönkretette az apja elvesztése, az anyjáról meg semmit nem hallani. - Nem vagyok a szimbolisztika ellenére, de azt hiszem, hogy azzal, hogy ennyire ragaszkodsz a nevedhez és Karvalyozgatod magad egy kicsit magadat is korlátozod. Ha aranyvérű lennél valami évszázados ősi családnévvel megérteném, de... Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de ez itt semmit sem ér. - mondom, és ismét nem a legkedvesebb hangot ütöm meg, de annyira bele van őrülve a madárnevekbe meg a saját nevébe az apja miatt, hogy olyan, mintha képtelen lenne tovább lépni és élni az életét. Corvus a nevem, még se hivatom magam Hollónak, pedig eléggé magától értetődő lenne, mint az ő Karvalyozása. Vagy még jobban. Hiszen az enyém keresztnév, az övét meg az apja és annak felmenői is viselték. Már ha ez egy tényleges név és nem csak az apja vette fel fiatalkorában, mert nagyon szerette a madarakat, vagy valami. - A tetteidet nem tudod megtagadni, már megtetted és kész. - válaszolom kicsit ezúttal talán csípősen, hiszen ebben az esetben valóban talán egy cipőben járunk. A rengeteg uszítás, a gyengébbek szekírozása nem egyszer fordult át komolyabba, mint egyszerű csíny, mikor még Jenkinsékkel voltam. A tetteimet nem lehet kitörölni, csak változtatni, és hiába nem tettem lakatot a számra, már senkit nem uszítok senkire. Aranyba nem kell önteni, soha nem leszek az a tipikus jófiú, de azt megérdemlem, hogy ne legyen a változásom léptéke számonkérve, főleg nem Accipitertől. Bexnek talán mesélnék egy-két dolgot, de neki semmiképpen.
Nem mondom, Flint és én annyira különbözünk egymástól, amennyire csak lehet. Ugyanakkor az, hogy a két végletpontot képviseljük nem feltétlen rossz dolog. És igen, akár találhatnánk a végletek között valami átmenetet, ami mindenkinek jó, és építő. Tulajdonképpen valahol még élvezem is az ellenvéleményeit, és a szócsatákat. Azt ugyan nem tudom, hogy ő hogy van ezzel. Valószínűleg akárhogyan is, azt nem velem fogja megosztani. Nem, mintha ezt annyira bánnám.
- És neked jó, hogy leráztad szerencsétlent? Jó magányosnak lenni? Én hét évig csináltam gyakorlatilag minden élőlénnyel, aki a közelembe jött, azt amit te most McCaine-vel. Ha mást nem is, de egy dolgot elhihetsz nekem. Egy idő után, már nem is olyan jó, ha magányos az ember. Ha nincs kivel megosztania a gondolatait, érzéseit, és úgy egyáltalán az élete történéseit. Ez a legjobb út arra, hogy eleve elutasító, és megkeseredett legyél. Én épp ezen próbálok változtatni. Éppen ebből, próbálok kilépni. - mély levegőt veszek, és próbálom összeszedni a gondolataim, és úgy rendszerezni, hogy az egyszerű, és tényszerű maradjon. Ne csak önsajnálatnak, és felesleges rinyálásnak tűnjön a keserű múlton.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lennék elégedett egy semleges állapottal. Ugyanakkor valamilyen fura bizarr módon mindig élveztem a kis szócsatáinkat. Megeshet, még hiányolnám is őket. Bex egy kicsit más tészta. Vele nem igazán szolgáltattunk előre vivő ingereket egymás felé. Én leginkább csak egy lenézett senkinek éreztem magam a jelenlétében, ő meg valószínűleg megalázónak érezte, hogy jobb vagyok nála bizonyos tantárgyakból. Ezt nem mondanám fejlődésre sarkalló ingereknek. Most legalább nem bántjuk, és fogjuk vissza egymást. És ki tudja, egy nap talán képesek leszünk értelmesen beszélni egymással, ha most még nem is. - na igen, a mardekárosokkal jól kijönni, még a nálam jobb szocializációs képességekkel bíró egyéneknek sem egyszerű feladat. Nekem meg aztán tényleg gondot okoz, még ha próbálkozom is.
- Kis koromtól szerettem a madarakat. Utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor az apámmal madarakat gyűrűztünk szerte Európában. Más gyerekeknek esti mesét olvasnak a szülei, nekem tudományos cikkeket a madarakról. - vonom meg enyhe szomorkás mosollyal a vállam. - A karvaly leginkább a szabadság vágyat jelenti azt hiszem. Nem. Nem azt a fajtát, amikor azt teszel amit akarsz, oda mész ahova akarsz, és senki sem szól bele az életedbe. Inkább a szabad döntésekre értem. Amikor nem egy beskatulyázott számadat vagy, miszerint csak mert szar volt hozzád a sors, és volt néhány elhibázott lépésed felnőtt korodra börtöntölteléknek kell lenned. Nem csak egy rám kényszerített helyzet által szült, elhibázott sors akarok lenni. Szabadon akarok dönteni arról, hogy tovább tanulok, felelős állásom lesz, családom, normális életem. Eddig nem hittem, hogy jogom van ilyen döntésekhez. Lemondtam önmagamról, és hagytam hogy olyannak lássanak az emberek, amilyen sosem voltam. Hiba volt. Kicseszett egy hiba, ami miatt saját magam alatt vágtam a fát. Többé nem hagyom, hogy bárki is elvegye az önbecsülésem, és a célom, hogy olyan emberré váljak, akire büszke lehet az apja, még a síron túlról is. Akkor is ha ez hosszú, és rögös, és fájdalmas út lesz. - most valódi eltökéltség látszik a szememen. Többé senkinek nem hagyom, hogy megalázzon, és elvegye a hitem önmagamban. Nem hagyom, azt gondolják semmire kellő vagyok. Még magamnak sem. Elég volt már ebből. Kész vagyok tenni önmagamért. Mert ennyi szar után megérdemlem, hogy jó életem legyen. Normális életem.
- Igazad van. Nem miattam kell változz, és fejlődj. Magad miatt kell. Nem arról van szó hogy megtagadnám az eddigi önmagam. Inkább megtagadom az összes negatív pletykát, és képet, ami kialakult rólam, megtagadok egy megjátszott hamis ént, és hét év után először felvállalom a valódi önmagam, és a valódi személyiségem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem mondom, hogy azzal ellenkezek, amit mond, inkább azzal, ahogy mondja, és hogy éppen ő mondja. Mint abban a régi mugli mondásban, amikor a pap bort iszik és vizet prédikál. Ne várjon mástól változást vagy támogatást, ha nem tesz magárt semmit, főleg tőlem nem, nem vagyok valami szamaritánus hugrabugos hülye. - Nyilván, semmi pejoratív nincsen benne. - hagyom rá, kicsit megvonva a vállamat. - Már vagy fél éve a nyomomban kullog, de most először eljutott az agyáig, hogy nem kérek blőle. A tópart óta kerül. - mondom könnyedén. Én képtelen voltam megszokni, egy emberi lény, nem valami bizzegő rovar, vagy kiírthatatlan kártevő, amivel idővel megbékél az ember és feladja. Amúgy se szokásom semmit feladni és elfogadni úgy, ahogy van. Legyen minden úgy, ahogy én akarom. És ha nem akarok egy hippi hugrást a környezetemben, akkor ne legyen ott. - Szóval innen jött a nagy ihlet? Ugyanazt akarod velem is, mint Bex-szel? Te nem szólsz be, én nem szólok be, szépen átnézünk egymáson? - kérdezek vissza, bár igazából meg se várom a válaszát, már is bizalmatlanul rásandítok. - Minden impulzus jobb, mint a semmilyen impulzus. Ha nincs inger, nincs tapasztalat és nincs fejlődés. Az, hogy már nem beszéltek, visszalépés. - mondom, ezzel kifejezve, hogy nem annyira támogatom ezt a dolgot. Persze, annyira nem kell veszekedni, hogy egymásra támadjanak, ahogy rám támadtak a Tóparton, de ha valaki kifejezi a nemtetszését... Akármit mond a hirtelen szendelelkű Griffendéles, én még mindig úgy tartom, hogy azzal, hogy rámutatok valaminek vagy valakinek a hibáira, azzal erősíthetem és javíthatom és nem elpusztítom. Persze... Ha nem esek túlzásba és nem töröm össze őket, ahogy Kath-tel is elkezdődött a folyamat, és ahogy ennek a lánynak is eltörött a mécses az előbb. Zavarbaejtő és kezelhetetlen számomra az ilyen érzelemkitörés. Még néhány könnycsepp is sok ahhoz képest, hogy én még soha nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem nyilvánosan. Nem mutatok gyengeséget, még akkor sem, ha egyedül vagyok, társak nélkül. Akkor ott a farkasom... Az a farkas, aki ebben a pillanatban jelenik meg, megtépázva, de "életben", amennyire egy familiárist lehet élő lénynek tekinteni. Egy megkönnyebbül sóhaj szakad ki belőlem, nem kezdem el dögönyözni és ölelgetni, de lenyújtom a kezem és a szőrébe mélyesztem egy hosszú, elnyújtott mozdulatra. Még a szememet is becsukom egy percre, hogy mélylevegőt vegyek és leszálljon rólam a feszültség és az aggodalom, amit a féltéséért éreztem. Igen, nekem is vannak érzéseim. - Nem tudom mi ez a mániád a madarakkal, Accipiter, de akkor rólad mit mond el a karvaly? - kérdezek vissza, mintha kicsit ignorálnám ezt a talpnyalós dumát, és tovább indulok. Nem szeretem, ha mások engem elemezgetnek, de ez valószínűleg abból fakadhat, hogy a rejtélyességgel nem valami összeilleszthető, hogy nyitott könyv legyek más számára. Nem is vagyok, még a jéghegy csúcsát se látja annak a folyamatnak, ami munkálkodik bennem. - Nem kell, hogy lásd rajtam a szándékot. Nem azért hagytam ott őket, hogy neked imponáljak. És nem azért, hogy akárki másnak. Te akarsz hirtelen jóban lenni a világgal, ez nem jelenti azt, hogy nekem is ezt az utat kell követnem és nincsen a kettő között semmilyen átmenet. Nem tudom olyan könnyedén megtagadni önmagamat, mint ahogy te teszed, napraforgó. - válaszolom egyszerűen, minden sértettség nélkül. Persze azt nem mondom, hogy nem zavar, hogy állandóan arra utalgat, hogy hasonlítunk, meg hogy mindkettőnknek változnia kell. Nem uszítok senkit senkire, nem szúrok ki senkivel, nem állítok csapdákat, nem sározok be sárvérűeket, csak hogy érezzék a törődést. A szócsatáimon kívül egyedül a kviddicspályán versengek, és ha ennél "jobb ember" lennék, már nem is én lennék. Már így is a szüleim határait feszegetem, de ehhez semmi köze nincsen.
Hallgatom Flint ellenvéleményét, már ha ezt annak lehet nevezni. Néhány pillanatig csak csendesen sétálok mellette. Megértem, hogy ő mást lát bennem, mint aki vagyok, vagy aki lenni szeretnék. Eddig nem is mutattam magamból éppen a legjobb, és leghízelgőbb oldalam. Értem, én hogy mért gondolja, amiket. Még ha nem is feltétlen osztom a nézeteit, bizonyos dolgokban.
- McCaine-vel ez fura dolog. De valóban nincs benne semmi lekezelő. Úgy értem ez csak egy becenév. Nyilván szóvá tette volna már, ha zavarná, hogy így hívom, ahogy a múltkor szóvá tette, hogy más valami zavarja velem kapcsolatban. Nem igazán tudom egyenlőre hányadán állok vele, nevezhetem-e valami barátféleségnek, vagy sem... de mint tudjuk, én nem igazán ismerem a "barátkozás" szó jelentését. Ugyanakkor meg, mintha McCaine külön élvezné a szociálisan reménytelen esetek társaságát, és a bennük rejlő kihívásokat. - kuncogok fel egy kicsit. Nyilván nem én vagyok itt az egyetlen, akit a szőke lány kitüntet a figyelmével. Hogy mi okból fogalmam sincs. Ezt csak ő tudhatja. De kezdek a lánnyal kapcsolatban eljutni oda, hogy nem zavar a jelenléte. Valahogy kezdem őt megszokni.
- Bex-szel, meg nos ez kettőn áll a vásár dolog. Ha ő nem bánik velem így az első naptól, valószínűleg én sem így reagáltam volna rá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak az ő hibája, félre ne érts. Csak annyit, hogy a két emberes játszmákhoz két ember kell. De talán örömmel hallod, hogy egy ideje, amolyan kölcsönös békén hagylak, és te is békén hagysz paktum van érvényben kettőnk közt. Én nem bánok lekezelően vele, ő pedig nem sárvérűz le. Tulajdonképpen nem is szólunk egymáshoz. Ez egy amolyan elviselhető semleges állapot. - tulajdonképpen nem hittem volna, hogy sikerül tartani kettőnk közt hosszabban ezt az állapotot. Azt hittem, a másik vörös nem állja majd a szavát, és belém köt az első adandó alkalommal. De tulajdonképpen néma csend van kettőnk kapcsolatában azóta a bizonyos tanulószobai szerencsétlen eset óta. Nem volt konfliktusunk egy ideje. Bár néha nem könnyű megállni, hogy ne akarjak sokkal okosabbnak tűnni, mint ő. Ez tény. - Rivalizálni meg nem tud az ember, csak olyas valakivel, akit valahol tisztel, és nagyra értékel. Különben nincs értelme az egésznek. Mellesleg nem igaz, hogy minden Mardekárost utálok. Téged sem utáltalak soha. Inkább, amolyan tiszteletre méltó ellenfelet, és kihívást láttam benned. Nagy különbség. Corvus azt hiszem, te nem csak a nevedben vagy Holló, hanem a jellemedben is. Úgy értem a hollók ritka intelligensek, rejtélyesek, kifinomultak, és méltóságteljesek. Bár kevesen látják így őket, és kevesen értékelik ezért igazán a valódi hasznosságukat. Valahol jellemben azt hiszem te is ilyen vagy, az időnkénti negatív viselkedésed ellenére. - nem. Ezzel nem benyalni akartam magam neki. Pusztán tényeket közöltem, arról, hogy milyennek tűnik kívülről. Ha soha többé nem áll szóba velem, és elkerül, mint egy pestisest, de amolyan stagnálóan semleges állapotba kerülök vele, mint Bex-szel, akkor már mégiscsak megérte ez a nap. És tulajdonképpen ennyivel is elégedett lennék.
- Talán igazad van. De, hé! Én legalább igyekszem megváltozni, és szembe nézni a rossz tulajdonságaimmal, hibáimmal, nyitni az emberek felé, vagy legalábbis békét kötni velük. Ily módon úgy élni, ahogy szeretnék, és ahogy kellene is. Próbálok jobb ember lenni. Olyan, mint azelőtt. Még, ha néha hibázok is ebben, de hibázni is csak az tud, aki próbálkozik. Rajtad viszont gyakran még a szándék sem látszik, hogy más akarsz lenni, mint amikor Jenkins-székkel piszkáltatok másokat ok nélkül. - nem megsérteni akartam az utolsó mondatommal, csak épp rávilágítani tényszerűen, hogy nem épp a megfelelő módon mutatja, hogy elhatárolódik a Jenkins féle viselkedéstől, és próbál más lenni ő is, akárcsak én. Tulajdonképpen kifele ezt sehogy sem mutatja, és ez nem épp jó dolog senki számára, de leginkább önmaga számára nem jó. Ámbár ez az ő dolga. Ha nem változtat, én nem hozom fel többet ezt a témát. Ugyanakkor valahogy eljutottam arra a pontra, hogy nem zavar, hogy mocskos, kimerült, és éhes vagyok. Valahogy jó most így sétálni a kastély felé Flinttel, és megbeszélni ezeket a dolgokat...
[You must be registered and logged in to see this image.] Próbál az én nyelvemen beszélni, nyugodtan, csendesen, nem olyan túlfűtött bugrisként, mint általában, de a szavai így is hamisak és könnyedén kikezdhetőek. Olyan, mintha hiába érlelődne benne egy ideje ez a dolog, még is csak rossz időben és rossz körülmények között jönne elő. - McCaine-t Szöszkének hívod. Nyilván nincsen benne semmi lekezelő. A Mardekárosokat egytől-egyig utálod, Bex-szel az első naptól rivalizálsz, hiába tehetséges a legendás lényekkel, lekezelően bánsz vele, mintha egy tudatlan senki lenne, aki nem kaphat egy cseppnyi fényt se melletted. Skatulyázod. Hiszel a szóbeszédeknek és az alapján ítéled meg az embereket. Pulitzer-díjas apás hercegnő, mi? - ragadom ki ezt, a momentumot, mert valamiért egyértelműnek hat, hogy a sárvérű részt magáról mintázta. A saját tehetségemet az állatokkal nem említem meg, mivel az pont egy olyan óra, amin akárhányszor akarja Hagrid kiemelni, hogy milyen ügyes vagyok, én mindig hárítok és a háttérben maradok. - Tudod, szeretnél nagyon okosakat mondani, felnőtt gondolatokat, de először talán élj úgy, ahogy prédikálsz. Aztán keress meg ezzel. Vagy azután se, az még jobb. - válaszolom közönyös hangon. Nem mondom, hogy teljesen értelmetlen, amiről beszél, de egyáltalán nem indít el bennem semmilyen új gondolatot. Már rég elindultam azon az úton, hogy elkezdjem kerülni a konfrontációt, csak nem ilyen képmutató módon. Nem tagadom meg önmagam, és nem kezdek el előbb prédikálni, minthogy hiteles lenne az, ami a számon kijön. Ha hülyeséget látok vagy hallok, akkor nem tudok mellette elsétálni, rá kell mutatnom, be kell szólnom, mert ezzel nem csak sírva fakasztom az embereket. Rámutatok a hibáikra. És ha rámutatok, ha meglátják, akkor meg is tudnak változni. Arra a hegyibeszédre, hogy mindenkinek van gyengesége nem reagálok már semmit, olyan, mintha mások szavait ismételné vagy valamilyen könyvből idézne. Nyilván azért lehet, mert egyáltalán nem ismerem, csak annyit láttam belőle, hogy egy megkergült kislány, aki képtelen jó döntéseket hozni. Most meg hirtelen átvált valami életvezetési tanácsadóvá, és mivel egyáltalán nem követem az életét és egyáltalán nem is érdekel, ez elképesztően hiteltelennek tűnik. - Ne hasonlítsd magadat soha többet hozzám. Soha. - teszem hozzá, és ezúttal elhagyom a sárvérűt, de a tekintetemen látszik, hogy határozottan elzárkózom tőle. Jó hogy nem azt mondja, hogy mindkettőnknek van két keze, két lába és egy feje, nem különbözünk annyira. Ha nem jött volna ez a drámázás a sárvérűre, akkor én lényegében már megmondtam, hogy nem fogok neki csak úgy beszólogatni, ha okot nem ad rá, de lehet, hogy ezt a részt már el is felejtette a tragikus keserű könnyei között. Hagrid kunyhójától egyenesen a kastély felé veszem az irányt, a megjelenésem zilált, át akarok öltözni minél előbb.
Ha Flinttől várnék bármi együttérzést, ölelést, vigasztalást vagy hasonlót, nyilván rossz ajtón kopogtatnék. Nem. Nem akarom, hogy sajnáljon vagy bármi nemű hasonló dolgot érezzen irántam. Nem kell a szánalma. Attól én még nem leszek kint a süppedő mocsárból. Egyszerűen szeretném megértetni vele, hogy mennyire szerencsés, és egyben mennyire téves elképzelései vannak dolgokról. Épp elég nekem Hagrid túláradó hátbaveregetős vigasztalása. Talán túl sok is néha, a jó lelkű óriás. De őt valahogy pont ezért szeretem. Agyarral együtt. Ahogy kilépünk a kunyhóból, és elindulunk lassan a birtokon néhány percnyi hallgatás után szólalok meg. Csendes, nyugodt hangszínben. - Nem egy szó miatt. Csak egy beskatulyázó kifejezés, nem több. Ugyanolyan, mintha neki azt mondanám "Hé Dagadék", vagy neki azt hogy "Hello Ostoba Szőke!". A baj ezzel, az hogy az ilyen kifejezések nem engedik meg, hogy meglásd azt, ami a látszaton túl van. Lehet, hogy annak a Daginak jobb az erőnléte mint a teljes kviddics csapatunknak, és az Ostoba Szőke okosabb, mint bárki az iskolában, és lehet, hogy az a Sárvérű egyszer egy távoli múltban hercegnő volt, egy újság címoldalán egy híres Pulitzer-díjas apukával. Nem tudom, hogy érted-e mire akarok kilyukadni, de szeretném, ha tudnád, hogy milyen szerencsés vagy, amiért néha nagyon irigyellek. Ez azonban nem jelenti, hogy létezik jobb vagy rosszabb, alsóbb vagy felsőbb rendű ember. Csak másmilyen, és másként gondolkodó ember van. Legalábbis ez az én meglátásom. - tényleg nem tudom, hogy sikerül-e elgondolkodtatnom, de szeretném, ha legalább megpróbálná belátni, hogy mindenki csak ember. Erősségekkel, és gyengékkel. Senki sem más. Senki sem több, vagy kevesebb. Más, igen. Ettől érdekes az élet. Persze tudom én, sok szar van a világban. Én ne tudnám? De ez nem jelenti, hogy nekünk is azonosulni kell ezzel a szarral. Legalábbis erre kezdek rájönni. És arra, hogy nekem már nem elég a puszta túlélés. Többet akarok. Normális életet. Barátokat, otthont, egyetemi ösztöndíjat. Ki akarom vergődni magam ebből a rohadt szennyvízből, amiben most gázolok. A segítőkész, példamutató kiváló tanuló akarok lenni, és nem az, akit messze kerül mindenki. Még ha eddig én magam riogattam is el minden próbálkozót tüskés és durva szavakkal, akkor sem. Az nem én voltam. Csak egy félelemből szőtt álca. De mára már túl nehézzé vált ez az álca. Egyszerűen képtelen vagyok tovább hordani. -Tudod, könnyű erősnek lenni, ha késsel a kezedben állsz, és az életed múlik rajta, hogy védd magad. Vagy amikor a fél éjszaka pofoznak, hogy feldobd a társaid, de te hallgatsz, mint a sír. Az ember sok szarhoz hozzászokik. Fájdalom, éhség, hideg. Túlélhető. Nem jelent semmit. De ettől még csak ember maradsz. Erősségekkel, és gyengékkel együtt. Én legfeljebb jobban igyekeztem titkolni a gyengeségeim, mint mások. Ez nem jelenti, hogy nincsenek. Minden embernek vannak a földön. Neked, nekem, mindenkinek. Van, amiben nem is különbözünk oly nagyon. - ha az első lépés afelé, hogy jobb és példamutatóbb ember legyek, hogy békét kötök Flinttel ám legyen. Még pedig ezúttal álarcok, és felesleges tüskés keménykedések nélkül. Igen, most teljesen más arcomat mutatom felé. Egy őszintébb arcom. Nem kell, hogy ő is megnyíljon, vagy vigasztalni kezdjen a szomorú múlt miatt. Elég, ha végig hallgat, és elgondolkodik a szavaim mélyebb értelmén. Akkor talán egy nap képesek leszünk ész érvekkel, egyszerűen megbeszélni a nézeteltéréseink. Ki tudja talán még meg is kedvelhetjük egymást a Mardekár-Griffendél sztereotípiák ellenére...
[You must be registered and logged in to see this image.] Mikor Accipiter teljesen magába zuhan és elkezd lelkizni annyitól, hogy azt mondtam sárvérű egy kicsit lepblokkolok. Nem olvasok úgy az emberekben, hogy megérintsen az a mély keserűsg dolog, de amiket mond, azok egyértelműek és nagyon nem olyanok, amilyennek eddig mutatta magát. - Mi ütött beléd, Accipiter? - bukik ki belőlem, amikor elkezdi mondani, hogy hány keserű könnyet hullajtott és egyéb baromság. Még is mióta vagyunk olyan viszonyban, hogy elsírja nekem a bánatát? Nagyon kínosnak érzem az egész szituációt, nem tudok mit kezdeni egy síró kislánnyal, legalább is vele biztos nem. Bex-szel egész életünkben barátok voltunk, még se tudok megnyugtatóbbat adni neki, ha sír, mint egy ölelés, ehhez a lányhoz meg nincs az az isten, hogy hozzáérjek és nyugtatgassam. - Tudod, Accipiter, én azt hittem, hogy te ennél sokkal erősebb vagy és nem fakadsz sírva egy szótól. Tévedtem. - pillantok el róla, mert tényleg még ránézni sem akarok, amikor játssza a hattyú halálát. Pontosan tudom, hogy van, aki elsírja magát, nem véletlenül hagytam ott azt a bandát, Kath-et is annyit terrorizálták, hogy már nekem is sok volt, de hogy egyetlen szótól kiakadjon és itt megnyiljon nekem, vagy akármit is csinál, az eléggé ijesztő. És kellemetlen. A sárvérű annyit tesz, hogy a szülei muglik voltak és nem érhet fel egy aranyvérűhöz, mit kell ezen sírva fakadni? Fogadja el és lépjen tovább. Ugyanolyan skatulya ez, mint bármelyik másik, ő is elkönyveli az összes Mardekárost gonosznak, pedig számtalan van, aki csak szimplán a ravaszsága és céltudatossága miatt került erre a szakra és egyáltalán nem rosszindulatú. De hát ugye, ilyen ez a kettős mérce. Ahogy nyílik az ajtó Agyar ledönt minket a lábunkról és eláztatja az egész ruhánkat, de most már lényegében mindegy, a Tiltott Rengetegben amúgy is csupa mocsok lett az egyenruhám. Az egyetlen célom, hogy a számba és a szemembe ne jusson a kutyanyál, és ezt sikerül is kivitelezni. Felülök a priccsre ami az ablak alatt van, így egy kicsit elhatárolódom a griffendéles lánytól, és Agyart nézem, aki nem tudja eldönteni, hogy a lány ölébe hajtsa a fejét, vagy hozzám jöjjön inkább. Csendben hallgatom végig a sztorit, csak néha biccentek, hogy igazoljam, hogy ma minden úgy történt, ahogy mondta. Nem emelte ki külön, hogy egy pillanatra haboztam megmenteni, a túmondatokba ez nem fért bele, szóval Hagridnak nekem csak annyit kell mondanom, hogy miért is jártam a hipogrifeknél, de ez igen egyszerű és nincs is a Renteget mélyén szóval annyira ennyitől nem ütném meg a bokámat. Hagrid nem az a haragtartós fajta szóval inkább veregeti vállon Accipitert, hogy ne bűsuljon és jaj szegényke biztos megijedt, aztán mormog arról, hogy beszélnie kell Aragoggal a helyzetről. Csak halványan rémlik ez a név, hiszen nem nyílt titok, hogy Aragog volt az az acromantula, aki miatt Hagridot kirúgták, de még is csak összeköthető, hogy ezek szerint ismeri az acromantulák vezetőjét... atyját? Azonnal intézkednie kell, így nem jutunk el a teáig és a borzalmas süteményig, amit mindig kínálgat, de senki se tud megenni, már ki is vagyunk penderítve, hogy ne mászkáljunk a Tiltott Rengetegbe és ne üssük bele az orrunkat a felnőttek dolgába, mert csak bajba keverjük magunkat.
Flint mellett csendesen sétálok. Egészen az utolsó szóig. "Sárvérű." Vajon mért jó, egyeseknek, hogy így bántják a kisebbeket? Talán Flint nem is tudja, hogy olykor mekkora sebeket téphetnek a szavai? Megérintem a karját, és szembe fordulok vele. A tekintetemben valami mély keserű szomorúság csillan. Ennek ellenére a hangom halk, nyugodt, talán egy kicsit könyörgő is... -Flint, kérlek ne. Ne bánts efféle szavakkal... Feladom... Nekem már nincs erőm, hogy védjem magam, vagy másokat. Elég. Belefáradtam. Ha nem sírtam volna el már vagy három életnyi keserű könnyet is, akkor talán most is csak összeroskadnék és sírnék, miatta, mert már nincs erőm úgy tenni, mintha nem fájna semmi, mintha semmi sem érdekelne. Valakinek végre le kell engednie a fegyvert. Elég már az erőszakból, már így is túl sok volt, pedig gyűlölöm minden formáját... - a szemem sarkában minden igyekezet ellenére egy könnycsepp csillan, ezért egyszerűen megfordulok, és elindulok a kunyhó irányában, közben azon töprengve, hogy magyarázzam meg Flintnek, mi is a bajom igazán vele, és bizonyos szavaival, úgy hogy az ne támadás, vagy sértés legyen. Végül csendesen szólalok meg ismét.
- Tudod, a szavak néha jobban fájnak, mint száz verés. A baj pedig az, hogy amikor ilyesmiket mondasz valaki tényleg sírva fakad. A könnyekből egy idő után harag lesz, a haragból tüskés elutasítás, netán újabb bántó szavak, és tettek. Gondolj csak Kath-re és a diffindojára a parton. Aztán pedig egy idő után már nem tudsz különbséget tenni a segítő, és ártó szándék közt, mert mindenben azt keresed, hol fog az csattani rajtad. És ennek a sok bántásnak oda-vissza nem lesz vége, amíg valaki le nem teszi a fegyvert. Kezdhetnénk mi is. Én nem akarom, hogy Kath is, vagy bárki más olyanná váljon mint én. - mondom csendesen, bár fogalmam sincs miért erőltetem ezt, egy mardekárossal. Úgy sem fogom meggyőzni, hogy legyen kevésbé bunkó, és lekezelő, és sértő. Ez az alaptermészetük.
Aztán megérkezünk a kunyhóhoz, és Flint bekopog. Agyar ugatása hallatszik ki, és ahogy nyílik az ajtó, a hatalmas kutya egyenesen a két gyereknek rongyol, hogy felváltva változtassa nyáltengerré, a két kölyök arcát, és ruházatát, és úgy egyáltalán. Ahogy a jó szívű óriás beinvitálja őket Gina leül egy székre és Agyart simogatva próbál erőt gyűjteni, hogy mindent elmondjon, ami a lelkét nyomja.
- Hagrid... Be kell vallanom valamit neked. - kezd bele végül kissé bizonytalanul. De hamar túllép rajta, és mindent elmond rövid tárgyilagos tőmondatokba, onnan, hogy még mindig kijár a Rengetegbe, odáig, hogy ma ott futottak pókokba, ahol nem kéne... - Hát ennyi. Nagyon sajnálom. - fejezi be, de gondosan kerüli Hagrid tekintetét. Mintha ma valahogy nyoma sem lenne a máskor nagy utcai vagánynak...
[You must be registered and logged in to see this image.] Mint mindig, már megint kicsit el van tévedve az életben és azt hiszi, hogy a tetteknek nincsen semmiféle következménye. Pedig egy olyan vád, hogy kettesben járták a Tiltott Rengeteget nagyon is súlyos tud lenni. - Korábban is tanácsolták már el Hagridot, Dumbledore nem tudott tenni semmit. Tudod, kirúgták. És amikor a Titkok Kamrája kinyílt, akkor is Azkabanba került. Dumbledore nem mindenható. Gondoltam szólok. - vonom meg a vállamat, bár azon kívül, hogy nagyon furcsán bugris néha az idős varázsló, meg túlságosan védi a muglikat és ivadékaikat, amiket elért, tisztelem. A tudását és mágikus adottságait mindenképpen. Az egyetlen ember, akitől Voldemort mindig is tartott és aki legyőzhette Grindelwald rémuralmát. Nagy ember. Nem kezdek el azon gondolkozni, hogy miért is kell neki állandóan a Tiltott rengetegben, meg úgy egyáltalán a tilosban járnia, én már évek óta elkönyveltem annak, hogy feltűnési viszketegsége van és azt akarja, hogy az egész világ körülötte forogjon, ha kell úgy, hogy a tanárok állandóan a nyomában járnak, büntetűmunkára küldik, veszekednek vele. Ki-hogy kezeli éppen a helyzetet. Én úgy, hogy ahányszor csak tudom felhánytorgatom neki, hogy egy kis sárvérű senki, akinek nem felpeckelt orral kéne járnia kelnie, hanem szépen csendben elfogadni, hogy a hierarchia legalsó kis mocska és nem a kis túlélő reinkarnációja. Nem mintha Harry Potter halott lenne, de Accipiter úgy viselkedik, mintha akkora sztár lenne, mint ő, mintha minden Griffendéles kiválasztott lenne. Meg a jó francokat. Elindulunk Hagrid kunyhójához, legalább is én mindenképpen, szóval ha magyarázni akar a fegyverszünetről, akkor követnie kell. - Nem fogom befogni a számat azért, hogy jobban érezd magad, a tényeket kimondom. Nem fogok köntörfalazni, de nem fogok szándékosan bántani sem. És akkor még utoljára, hogy a lelkinyugalmam egyensúlyba kerüljön... Áll az alku, sárvérű. - válaszolok, és nem tudom miért, de valami a szívem helyén megmoccan bennem. Nem mondanám, hogy boldogság, hogy talán megpróbáljuk elásni a csatabárdot, de ott van az a valami. Ha kezet akarna fogni az egészre, hogy hivatalosabb legyen, akkor megejtem, bár különösebb lelkesség nélkül, még mindig nem fűlik a fogam ahhoz, hogy hozzáérjek, ha éppen nem az életünket fenyegeti egy hadseregnyi pók. Furcsa, hogy Accipiter valamiféle negatív hősnek tartja magát, miközben én csak egy lázadozó idiótát látok. De ez persze egy másik kérdés. Odaérünk a kunyhóhoz és néhány erőteljes ütéssel az ajtón kopogok be, és közvetlen utána érezni, ahogy egy nagy test nekipuffan a másik oldalról és kihallattszik Agyar lelkes csaholása. Már előre félek, hogy milyen nyáltengerré fogja változtatni az arcomat, de még is a gondolatra egy kis őszinte mosoly kerül az amúgy állandóan önelégült, cinikus és sötét arcomra.
Nem veszem fel különösebben a szigorú pillantását. Épp eleget láttam már belőle, hogy tudjam melyiket kell komolyan venni, és melyiket nem. Talán nem a legjobb ötlet pont egy Mardekáros haszonlesőnek megmutatni a térképem. Azonban a szavamat adtam a Rengetegben. Rólam pedig sok minden elmondható, de hogy szószegő lennék az nem. Különben is ahogy apám mondaná, mindenkinek jár egy második esély. Talán neki is.
- Nem hiszem, hogy Dumbledore hagyná, hogy Hagridot bárki is kirúgja bármiért. Nekem meg már nem számít. Legfeljebb építek egy kunyhót a Rengeteg közepén, ahol eltengethetem magányos életem. - mondom egyszerűen. Nem igazán akarok beleállni egy vitába erről vele. Bár most, hogy őszinte legyek egyáltalán nem akarok vitatkozni vele semmiről sem. Elteszem a térképet.
- Nos, Hagrid csak azokról a sétákról tud, amiket még elsőben sírtam ki nála... azóta viszont nem. Talán azt hiszi, hogy feladtam a Tiltott Rengeteg dolgot, miután egy részét megmutatta. Erről viszont nem árt, ha tud. Ugyanakkor nem valószínű, hogy bemártana a házvezetőinknél. - ismerem el komolyan, minden kertelés nélkül. Nem nagyon érint meg, hogy mit gondol. Talán azt hiszi direkt kergetem a halálom a Rengetegben, de ez jelenleg nem is nagyon számít. Mellesleg talán még van is benne valami. Tény, hogy túl sokszor kísértem meg a sorsot nagyjából mindennel, ami veszélyes és őrült lehet. Talán le kéne állnom az adrenalin hajhászásról.
- Fegyverszünet. - térek át, minden kertelés nélkül a másik témára. - Egyszerű. Én nem próbállak meg leokoskodni. Leállok a teátrális, idegesítő ripacskodással, és igyekszek mellőzni a gúnyos ironizálást. Cserébe te is leállsz a sárvérűzéssel, és egyéb bántó gúnyolódásokkal. Ettől még nyilván nem fogjuk kedvelni egymást, de ha már beszélnünk kell, akkor azt igyekszünk civilizáltan, normálisan megtenni. Valahogy értelmesen kijönni egymással, a másik bántása nélkül. Ez így elfogadható, vagy hozzá tennél valamit a feltételekhez? - nézek rá kérdőn, és látszik rajtam, hogy ezúttal tényleg érdekel a véleménye. A hangom végig egyszerű, csendes, és nyugodt. Nincs benne semmiféle él, még akkor sem, ha észre veszem az ő szavaiban a rosszindulatot, vagy éppen a bizalmatlanságot. Talán egyszerűen nekem kell megtennem az első lépést, és elengedni a ravaszt. Mert előbb-utóbb valakinek engednie kell. Akkor már én is lehetek az. Talán igazuk van azoknak, akik szerint változnom kéne, és közelebb engednem a valódi önmagamhoz az embereket, ahelyett hogy színházat játszok, a negatív hős személyében. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, de egy fegyverszünet talán mára megteszi... Ha Flint is belemegy persze, és ez az ő döntése. Nyilván nem függ attól, hogy én mit szeretnék, noha most minden vágyam némi nyugalom, és béke az iskola falai között.
[You must be registered and logged in to see this image.] Megállok, lepillantok a pergamenre, először leplezve a kiváncsiságom, csak egy fennhéjazó gőgös pillantással, de amikor felém fordítja, sőt, fel is emeli, hogy megnézzem, át alakul az arckifejezésem. Felismerem, hogy egy térkép, és innentől kezdve azért egészen érdekes a dolog... Ha valami Teréz anyáskodó hülyeség lenne, amiket a sárvérű nyomatni szokott, például csokibéka jegyzék, hogy kinek mit osztogatott el vagy ilyesmi, akkor már tuti, hogy itt se lennék. - Ugye tudod, hogy Hagridot meneszthetnék, hogy egy kislánnyal mászkál a Tiltott Rengetegbe csak úgy? Még a végén rásüti valaki, hogy pedofil. Meg persze téged is kirúghatnak, ha ennyiszer kilógtál, hogy még Térképet is készítettél. - kérdezek vissza, és egy szigorú pillantással juttatom eszébe, hogy lehet, hogy nem a legjobb embernek adta ki ezeket az információkat. Persze, emlékszem arra az elejtett mondatra, hogy ha kijutunk megmutatja miért is ismeri annyira az erdei ösvényeket. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy be is tartja a szavát. - Milyen rejtélyes kis sárvérű vagy a számtalan titkoddal. - jegyzem meg rosszindulatúan, mert úgy beszél magáról, mint valami ősi dzsinn, mintha valami ezeréves múltja meg titkok kincsestára lenne. Az információkat elraktározom magamban és egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy ahelyett, hogy visszaadnám a térképet zsebre rakom és elsétálok a tanári szobába leadni a fülest, hogy Accipiternek ilyenje is van, de aztán még is visszanyújtom neki. Most nem lenne benne semmi hasznom, azon kívül, hogy bántom a lányt, de később, a megfelelő pillanatban, talán jól jöhet ez az egész. - Rendben, menjünk el Hangridhoz és beszéljünk vele, úgy is a szavaidból ítélve a jólelkű óriás a legkevésbé sem fog meglepődni azon, hogy az erdőben bóklásztál és az még valószínűtlenebb, hogy tovább adná a többi tanárnak. - biccentek kicsit, és azzal ellentétben, hogy a Mardekárosok nagyrésze azt a bizonyos megjegyzést Hagridra köpködve és undorodva mondaná, az én hangomban nincsen rosszindulat. A Legendás Lények Ismeretéből vagyok a legtehetségesebb, még ha én nem is törtetek úgy, mint Gina mindenből, csak csendesen végzem el a feladatokat tökéletesen és kezelem az állatokat minden gond nélkül, hiszen az összes ösztönösen megbízik bennem... Persze, azokon kívül, akik éppen meg akarnak enni, mint az akromantulák az imént. - Definiáld a fegyverszünetet. - válaszolom vissza egyszerűen, bizalmatlanul. Nem csak azért, mert sárvérű, nem csak azért, mert Griffendéles, hanem azért is, mert Gina Accipiter, a lány, akinek sosem áll be a szája és aki simán nekem ront, akár pálcával is, ha csak egy rossz szót merek szólni a közelében. Agresszív kis vadállat, ugyanolyan, mint Jenkins, csak azt hiszi magáról, hogy jobbak az indokai. Nem tudom, hogy milyen kis lelkivezetői vannak titokban, de azt már észre vettem, hogy kiharcolta, hogy a fél iskola az ő lelkivilágával foglalkozzon, Piton, McGalagony, Hagrid, ha tehetné még Dumbledore-hoz is besírná magát, hogy csak vele foglalkozzon mindenki. Elég szánalmas, hogy azt várja, hogy a világ mentse meg, mintha mindenkinek kötelessége lenne körülötte forogni. Nem tudom, hogy mit akar elérni ezzel a fegyverszünet dologgal, de mindjárt kiderül.
Nem veszem zokon amikor Flint kineveti a nevet, amit a kentaur adott nekem. Voltak már rosszabb neveim is. Elsősorban Flintek, és bandájának vagy volt bandájának, tudom is én, köszönhetően. Ez a név legalább illik rám. Mondja még valaki, hogy a kentauroknak nincsen némi ironikus humorérzékük! Hiszen érthette szó szerint is, arra amikor karvalyként gyorsan szállok a Rengetegben, új ösvényeket felfedve, és a "Sebes" jelzőt érthette úgy is mint sebzett... valahol mindkét megközelítésben van némi igazság.
Egy pillanatra eltűnődve nézek fel Flintre. Mint aki azon tűnődik, hogy mondjon-e egyáltalán valamit, vagy csak hagyja az egészet. Tulajdonképen így is van. De végső soron megígértem a kalandunk elején, ha éve megússzuk beavatom. Sok minden vagyok, de szó szegő nem. Így végül felé fordítom a pergament, hogy jól láthassa. Ha érte nyúl, akkor oda is adom. - Ez egy térkép. A Rengetegről. Eleinte akkor, amikor sikerült Hagridot rávenni, hogy vigyen magával, aztán egyedül is bemerészkedtem az erdőbe, akkor készítettem, saját kezűleg. Ezért ismerem az ösvényeket. Van egy ugyanilyenem a kastélyról is. Ez az egyik titkom a számtalanból. - a hangom nyugodt, csendes. Tulajdonképpen nélkülöz minden lekezelő, kioktató vagy egyéb felhangot. Ami a térképet illeti, láthatja hogy egy kis iránytűt is rajzoltam a bal alsó sarokba jelezve a térkép tájolását, a másik sarokba pedig egy lépték egyenest húztam. Mint egy igazi térképen. A különbség, hogy ezen be vannak jelölve a különböző veszélyforrások. Azaz a dög pókok pontos területe, a kentaurok területe, egy nyamvadék ördöghurok, amibe egyszer beleestem, és még néhány ilyen finom apróság. - Talán, szólnunk kéne Hagrindnak, hogy gond van a hülye pókokkal. Egyáltalán nem ott van a területük, ahol beléjük botlottunk. Ennyire még sosem jöttek ki. Ez rendellenes viselkedés tőlük. -vetem fel az ötletet, minden sallang, és kertelés nélkül, némi gondolkodás után.
Aztán ismét elgondolkodva nézek a mardekáros fiúra. Igen, eddig ellenfélként, riválisként gondoltam rá. De végső soron, ő sem nagyon más mint itt bárki. Talán igaza van a Szöszkének, és adni kéne neki egy esélyt. Türelmesen megvárom míg megnézi a térképem, és válaszol az előzőekre. A viselkedésemben most érezhetően van valami más. Nélkülöz minden felesleges sallangot, körítést, nagy monológot, vagy tüskés élt. Egyszerű és közvetlen. Talán igaza van Codynak, és Mercutionak. Nyitnom kéne az emberek felé. Esélyt adni nekik.
- Fegyverszünet? Ha már úgyis majdnem együtt lettünk pókkaják. - kérdezem váratlanul, miközben felállok, és szembe fordulok vele. Az arcomon egy halvány mosoly játszik, és a kezemet nyújtom felé. Vagy elfogadja, vagy nem. De talán ő is csak ember, és talán ő is csak épp annyira magányos mint én, és akkor miért ne?
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem nagyon érint meg a gyilkos tekintete, tekintve, hogy ő játszotta itt a kis arisztokratát vagy színházi primadonnát, akárminek is szánta. Esetleg ne legyen ilyen ripacs és önmegjátszós, és akkor nem fogok beszólni. Engem egész életemben aranyvérűek vettek körbe, még se beszélek ilyen stílusban, mert ez csak egy mézes-mázas hazugság. Követem Firenzét, nem nagyon nézek Accipiterre, nem érdekel, hogy nézelődik vagy csak megy előre, vagy éppen engem bámul. Nem nagyon érdekel, csak az, hogy jussunk már ki innen és ne legyen egy egész, rémségekkel telt erdő, ami arra kényszerít, hogy egy helyen legyünk meg. Most, hogy a kentaur kísér minket biztosra veszem, hogy semmi bajunk nem lehet, szóval nem nagyon érint meg a sötét erdő. Láttam már sötétebb helyeket is, és úgy egyáltalán... több sötétség van bennem annál, hogy ez a környezet egy kicsit is megérintsen, ha éppen nincsen közvetlen veszély. Mikor meghallom a Sebes-szárnyút akár tiszteletlenség, akár nem, olyan hangosan és olyan gúnyosan nevetek fel, hogy a Tiltott rengeteg élővilága egyszerre rebben fel a közelünkben. Csúnya lények ilyen közelre már nem merészkednek a Birtokhoz, de azért néhány madár felröppen és az apróbb lények is mozgolódva menekülnek a hangomtól. Nem bírom abbahagyni a nevetést akkor sem, amikor már másodszorra mondja ezt a borzalmas indián nevet, bár ez valószínűleg annyit eredményez, hogy Firenze innentől nem lesz valami nagyon oda értem. A kentaurok érdekelnek, ha úgy nézzük, hogy legendás lények, viszont mint értelmes személyiség épp annyira érdekel, mint bárki más, már kivezetett minket, szóval ha ilyenen megsértődik vagy rossz szemmel néz rám, akkor az nem érdekel túlságosan. Minden esetre mikor abbahagyom a nevetést bólintok a kentaurnak, a megnevezésen kívül jót tett velem, tehát hálásnak kell lennem. - Köszönöm, Firenze. - mondom én is, még egy kanyi "köszönjükkel" se közösködök Accipiterrel, inkább megköszönöm önállóan. Én egyáltalán nem sietek ki az erdőből, legalább is nem futólépésben, csak fürge léptekkel, de amikor kiérek és meglátom, hogy a földre heveredve egy pergament tanulmányoz, kicsit felvonom a szemöldököm és nem csak úgy elsétálok előtte. - Klassz kis kaland. Aha. - ismétlen, de igazából csak úgy reflexből, mert a pillantásaimmal a pergament figyelem. Nem ülök le mellé, még csak le se hajolok, inkább csak lepillantok rá a "magasból".
Meg tudnám ölni a tekintetemmel Flintet arra a bizonyos megjegyzésre. De lenyelem, és nem kommentálom. Mért nem tudott, egyszerűen csendben maradni? Áhh... mindegy. Mi nyilván nem leszünk soha igazi csapat, vagy igazi barátok. Flint túlságosan beképzelt, és a felsőbbrendűségi mániája vezérli. Pedig a megalomán idióták halnak először. Ráadásul a vagyon, hatalom, jó család... ezek múlandó dolgok. De azért túl kéne élni ezt a mai napot. Lehetőleg úgy, hogy mindketten épségben találunk vissza a kastélyba. Hogy számolnék el a lelkiismeretemmel, ha félúton elveszteném Flintet? Pedig olyan könnyű lenne karvallyá változni, és itt hagyni a picsába. De ezt én nyilván nem fogom megtenni. Mert az a k*rva felelősségérzetem még az ellenségeimre is kiterjed. Az beképzelt Flintre. Egy pillanatra egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem a kentaur válaszára, miszerint kivezet minket.
A kentaur valóban megindul egy kisebb csapáson, és mi követjük Flinttel. Elég szűk a csapás, ahhoz hogy magamtól szinte észre se vettem volna. Valószínűleg ezért nem került még a térképemre. A fák sötéten és ijesztően borulnak ránk. Bennem még sincs félelem. Egyrészt mert a kentaur vezet, másrészt ez egy csendes részének tűnik az erdőnek. Talán túlontúl csendesnek. Ami más körülmények közt baljós is lehetne. Minden esetre igyekszek betájolni gondolatban, hogy merre haladhatunk, mennyit mentünk, és úgy minden apró látványt eltárolni a memóriámban. Aztán váratlan elérjük azt az ösvényt, amin eredetileg menekültünk volna, csak sokkal kijjebb a kereszteződéstől, ahol a rothadék pókokba futottunk. Gyakorlatilag innen már alig 50 m az erdő széle, már látszik is a távolban Hagrid kunyhójának sziluettje.
- Én nem kísérhetlek tovább. De innen már Finn Wolfhard, és Accipiter Sebes-szárnyú egyedül is kitalálnak. - mondja a kentaur, és megfordul a Rengeteg mélye felé. -Köszönjünk. - válaszolok csendesen, minden fellengzős affektálást, és egyebet mellőzve. Egyszerűen. A kentaur visszafordul, és még egy sajátos mosollyal teszi hozzá, de annál komolyabban. - Accipiter Sebes-szárnyú, ne jegyezd fel, és ne térj vissza egyedül. - aztán végleg elnyeli a Rengeteg. Csak egy rövid pillanatig pislogok döbbenten utána. Mármint nem az döbbent meg, ahogy hív. Az, hogy arra kér ne rajzoljam fel az ösvényüket, és ne is járjak rajta. De mivel ma megmentette az életünk Flinttel, ennyivel tartozom.
- Gyere, menjünk! - szólok oda Flintnek, és szinte futólépésben teszem meg a maradék 50 m-t a Rengeteg széléig. Majd amikor biztonságos távolra kerültünk a Rengeteg peremétől, egyszerűen levetem magam a fűbe.- Ez azért klassz kis kaland volt! - nevetem el magam röviden. Aztán előhúzok a ruhám alól egy pergament. Széttekerem, és komolyan nézegetni kezdem, mint aki mélyen süllyed a gondolataiba...
[You must be registered and logged in to see this image.] Első pillanatra meg se szólalok, és ez elég időt ad Accipiternek, hogy átvegye a szót és megmutatkozzon a felettébb ripacs irodalmi stílusa. Gazdag családban nőttem fel, tudom milyen a fogadásokon szép szavakkal beszélni, előkelőnek lenni, és azt is tudom, hogy milyen az, ha valaki csak megjátssza. De borzalmasan. Persze a kentauroknak is eltúlzott stílusuk van, de náluk pont azért hiteles, mert ők ilyenek. Accipiter viszont... Az adrenalin még munkál bennem, de így is kicsit undorodva nézek a lányra, egyértelmű, hogy nem alkotunk egy csapatot, csak a menekülés hozott össze minket. Megvárom, míg végigmondja a mondandóját, szokásához híven addig senki más se szólal meg, mindenki csak várjon. Próbálom legyőzni az undoromat a magatartása felé, meg úgy az egész személye felé, de most, hogy biztonságban érzem magam még azt is megbánom, hogy lelöktem róla azt a pókot. - Amit mond, igaz. Ahogy mondja az persze hazugság. - forgatom meg a szememet, bátran kihúzva magam az íjjal szemben. A kentauron látszik, hogy elgondolkozik, de csak lassan ereszti le az íjat, akkor, amikor meghallja a neszezést. Még nagyon távol vannak, de a kentaurok füle élesen kihallja az erdő rejtekén mozgó lényeket. Az Acromantulák nem jönnek be a területre, ez már túl nagy falat lenne, de az állításunk bizonyítékot talált. Én nem kezdek el feleslegesen beszélni, már elmondott mindent a saját gyomorforgatóan nyálas módján. Lehet, hogy Accipiter azt hiszi, hogy nyalással kell az életéért könyörögnie, de én szentül hiszem, hogy az elég, hogy gyerekek vagyunk. Bár ez a kentaur nem valami magabiztos, a tanácskodók közül egy ismerős alak váktat ki. - Firenze! - szalad ki a számon meglepődötten, mikor meglátom az aranysörényű kentaúrt. Arról mit sem tudok, hogy ő már korábban is mentett meg Roxforti gyermekeket, Harry Potteréket, de azt tudom, hogy egyetlen alkalommal a Mardekáros Jóslástan órát ő tartotta, Trelawney professzor minden panaszkodása ellenére... Fogalmam sincsen, hogy miért. Felsőbb utasítás. Emiatt tudom, olyan biztosan, hogy nem eshet bántódásunk... mert a kentaurok nem bántják a csikókat. A fegyveres kentaur végleg leereszti az íját és Firenze pillantása végigszalad mindkettőnkön, végül rajtam állapodik meg. - Finn Wolfhard és a barátja. Miért merészkedtetek a Tiltott Rengetegbe? - kérdezi, fürkészően, a harcos kentaur már el is sétál és újra hárman leszünk, de egy szövetségessel, így végleg megnyugszom. Accipiterre pillantok, olyan "én megmondtam, hogy ezt az ösvényt válasszuk" pillantással, de mielőtt válaszolnék a kérdésre, én is válaszolok. - Megengeditek, hogy átkeljünk a területen és visszatérjünk a Roxfortba? - kérdezem, felpillantva a magas lényre, hiszen hiába vagyok kimondottan magas a koromhoz képest, Accipiternél minden esetre magasabb, egy kentaur sokkal nagyobb. Egy pillanatig bölcsen hallgat, talán latolgatja, hogy válaszoljon-e egyáltalán a kérdésre, míg én nem feleltem, majd megszólal, ezúttal Accipiterre nézve. - Nem. - válaszolja szilárdan, majd egy sokatmondó mosollyal folytatja. - De elkísérlek titeket egy titkos ösvényen, a legrövidebb úton, min egyedül sosem érnétek célt. - folytatja, és belőlem halkan, szinte némán kiszalad egy visszatartott lélegzet.
Bár mondhatnám, hogy sikerült biztonságban kijutni a kentaurok területéről. Bár mondhatnám, hogy nem vettek észre. Sajnos ezt a rám szegeződő nyíl élesen cáfolja. Ámbár, az, hogy a kentaur kérdezett, és nem lőtt még szitává minket, mert beléptünk a területükre mindenesetre pozitív előjel. Tekintetemben nem látszik, hogy pánikba esnék, vagy félnék a kentauroktól. Legalábbis jóval kevésbé, mint a pókoktól, de azért így is kiszámíthatatlanok. Ha Flint azt hiszi, hogy nem bánthatnak, mert még "csikók" vagyunk, téved.
- Bocsássatok meg, kérlek nekünk, oktalan gyermekeknek, amiért megzavartunk gyönyörű területetek határait. - Veszek fel minden gond nélkül egy jóval magasztosabb, irodalmibb stílust, amit a helyzet megkíván. Mondandómhoz egy enyhe meghajlás, és csuklómozdulat párosul, a tisztelet jeleként. Mintha nem is egy utcai suttyó, hanem egy előkelő származású irodalmilag, és társadalmilag is művelt ifjú hölgy állna a Rengeteg közepén. A gesztus, a mimika, a végtelen illem, és udvariasság keveréke. Egyáltalán nem az a Gina Accipiter, akit eddig Flint valaha is láthatott. Mintha egy másik személy lenne. Fogalmam sincs mennyire lepheti meg ez Flintet, de nem is számít. Aki, csak felületesen a ruhák, és látszat alapján ítél, gyakran nem látja a lényeget.
- Az acromantullák üldöztek bennünket egészen idáig a Rengeteg peremétől. Ha a nagy tiszteletre méltó kentaurok lennének oly nagylelkűek, és kegyesek, hogy átengednek bennünket oktalan embergyermekeket a fenséges területükön, visszatérhetnénk a kastélyba, és nem háborgatnánk többet e Szent Helyet. -hangom szinte fennkölten irodalmi. Na persze ezek a gyönyörű, de veszélyes lények megérdemlik a magasztosabb stílust. Meg talán ez is az egyetlen esélyünk. Ha valakik, ők megvédhetnek a k*rva pókoktól... Ha épp kedvük tartja...
[You must be registered and logged in to see this image.] Meglepne, ha nem lepné meg a kis csuklón ragadás, de ha szörnyetegek üldöznek minket, akkor megszűnik a sárvérű undorom. Talán gyengeség, talán a szüleim azt mondanák, hogy etessem meg az állatokkal és akkor biztosan több esélyem van kereket oldani, de egyrészt úgy tűnik, hogy jobban ismeri az erdőt, mint a helyét a világban, másrészt... Ember. Nincsen jó véleményem a sárvérűekről, sem a muglikról, de a halálukat nem kívánom. Futunk, és kezdek egyre jobban kifulladni, hiszen attól még, hogy sportolok, nem leszek hosszútávfutó sajnos. A seprűn még is csak egészen más izmoknak kell erősnek lennie, és az a kis földi edzés, amit hozzá végzek, azért ennyire nem tart ki. A szívem a torkomban dobog, még ha nem is mutatom, hogy mennyire kimerültem, ahogy lelassítunk se borulok a térdemre támaszkodni, vagy kapom a torkomhoz a szívem, csak az arcom kipirult és nagyon is fürgén kapkodom a levegőt. A familiárisom hátra marad, így nekem az, hogy az acromantulák lemaradnak inkább azt jelenti, hogy a farkasnak sikerült elterelnie a figyelmüket, bár mivel ez egy új mágiaág, nem is tudom, hogy érezném-e, amikor elveszítem... Azt hiszem igen... És még nem éreztem, szóval rendben kell lennie. Még is aggódom, és az idegesség is ott lappang bennem az adrenalin alatt valahol. Bólintok neki, a szavaiból könnyen lejön, hogy nem kell ide beszéd, csendben kell haladnunk, hogy végül visszafordulhassunk biztonságban a kentaurok területéről a Roxfort felé vezető ösvényre. Még mindig kicsit bizalmatlan vagyok vele szemben, a tudásával szemben, hiszen fogalmam sincs honnan volt annyi ideje, hogy így kiismerje az erdőt, mikor ez a Tiltott Rengeteg. Tiltott. De úgy tűnik, hogy Gina Accipiter úgy érzi, hogy mindenhez köze van, amihez azt mondják, hogy nincs. Csendben haladunk, amennyire lehet, így sokkal lassabban, de addig is újra gyűjtöm az erőt, ha futáshoz kéne folyamodnunk hirtelen. A tisztás széléhez érve egyértelművé válik, hogy most is egy ilyen gyűlés folyik, úgy egy fél tucatnyi kentaur van a tisztáson. Az értelmes varázslények egy pillanatra elvonják a figyelmem arról, hogy menekülés közben vagyunk, de nem állhatok meg sokáig, nézni őket ugyanis mögüllünk az erdőből egy halvány neszt hallok meg és egy kentaur sétál ki felajzott íjját ránk emelve. Odakapom a fejem és azonnal megállok, de tudom, hogy elmenekülni esélytelen, sokkal okosabbak, mint a pókok, ráadásul ugyanolyan értelmes lények, mint az emberek, őket megtámadni... teljesen más. Nem látszik az arcomon riadtság, csak éppen annyi, amennyi egy űzött gyerek tekintetéből kiolvasható, de egyáltalán nem tartok a patásoktól, ismerem az elvüket. Persze, ha Accipiter nem, akkor rá lehet, hogy ráhozza a frászt egy felajzott íj és egy nyíl, ami egyenesen rá mutat. - Mit keres két embergyerek a Rengeteg ezen részén? - kérdezi a kentaurokra jellemző fennkölt hangon. Olyan hang ez, mintha nem is emberrel beszélnénk, hanem valamilyen bölcs, ősi tudást birtokló lénnyel... De ez talán így is van.
Őszintén, kissé meglep, amikor Corvus csuklón ragad, és elkezd rohanni velem, a baloldali ösvényen. Tartom vele a tempót, még ha nem is olyan könnyen, mint szeretném. De a sok éves folyamatos menekülési ösztön azért dolgozik bennem. Nem reagálom le a beszólását, egyszerűn futok vele. Az után is, hogy elengedte a kezem.
Nem tudnám megmondani mennyi ideig rohantunk egyre beljebb az erdő egyre sötétebb zugai felé. Sokáig. Ami egyszerre jó, mert életben vagyunk... legalábbis még, és zavaró és vészjósló is, mert egyre halkulnak a pókok keltette zajok, ami azt is jelentheti, hogy feladták az üldözésünk, de miért is? Lehet önként rohanunk valami vészjóslóbb karmai közé, mint a rohadt acromantulák?? Na jó, ne pánikoljunk előre! Azon a hídon, majd átmegyünk, ha ott leszünk. Csak hideg vér. Azt meglátok oldalt egy sziklatömböt. Vagyis már bőven a kentaurok területén vagyunk. Nem sokára pedig elérjük, azt a bizonyos pontot. Megérintem Flint felkarját, nem durván, éppen csak, hogy felém nézzen, és lassítson kicsit. Közben én is érezhetően ütemet váltok egyre lassabb tempóra.
- Nem sokára elérünk egy tisztást, ahol a kentaurok szoktak gyülekezni. Ha át tudunk osonni a peremén észrevétlen elérünk egy ösvényt, ami belefut egy másikba, ami visszakanyarodik a birtok felé, amit már jócskán elhagytunk.- suttogom alig hallhatóan a fiúnak. Egyértelmű, hogy innen nem trappolhatunk tovább, úgy ahogy eddig. Főleg, ha nem akarjuk még jobban felhívni magunkra a figyelmet. Márpedig nem akarjuk. Nagyon nem.
Ahogy elérjük a tisztás szélét, a mutató ujjam a szám elé helyezve jelzem, hogy most legyen nagyon csendben. Óvatosan szinte fától fáig lopakodva haladok a tisztás peremén, és remélem Corvus is így tesz mögöttem... Nem hiányzik egy újabb zűr, de ez a Tiltott Rengeteg. A meglepetések erdeje...
[You must be registered and logged in to see this image.] Könnyedén tudom követni, persze leelőzni nem előzhetem, hiszen ő mutatja az utat, annak semmi értelme nem lenne, ha én futnék elől, hiába diktálja a vérem állandóan, hogy vezessek és legyek az első. A visszakérdezésére szemforgatnék, ha nem akarnám a szememmel pásztázni inkább a környezetemet. - Miért az acromantulákról kérdezzek? Ez az ő területük, nem a tiéd. - jegyzem meg, csak egy kicsit lihegve. Lehet, hogy a szüleim ki akarják iktatni az életemből a kviddicset és az edzéseket, de ez nem jelenti azt, hogy sikerrel is jártak. Megtorpanok a kereszteződésnél, ahogy ő is, és ahogy a pókok elözönlik a jó ösvényt. Azért ebben a pillanatban már tényleg kezdek megijedni, hogy nem fogunk kijutni az erdőből. Még arra sincsen időm, hogy beszóljak, hogy... Áh, de arra pont akad. - A cseheknek még is mi közük ehhez?! - kérdezem cseppet ingerülten arra az idióta szitokszóra, amivel helyettesít egy rosszabbat. A pálcámat előre szegezem, és mivel egyértelmű, hogy a pókok tudják a pontos helyünket, néhány átkot lövök el, hogy feltartsam őket, aztán mérlegelve Gina újabb kiselőadását egyszer csak megragadom a kezét durván, épphogy nem fájdalmasan és elkezdek futni, magam után húzva a kentaurokhoz vezető ösvényhez. A familiárisom morogova és vonyítva próbálja elvonni a pókok figyelmét, fogalmam sincsen, hogy fogom-e még viszont látni, annyira lemarad, hogy feltartsa őket... - Gyorsabban! - szólok rá élesen, futás közben, miközben elengedem a kezét és tovább szaladok a kentaurok területéhez. Nagyon protektívek, de értelmes lények, ráadásul a csikóknak nem ártanak, szóval akármennyire kockázatos, ez a legjobb esélyünk. Ennyi idő alatt ennél jobban nem lehet átgondolni a helyzetünket, pedig a hideg elemzések mintaképe vagyok. Nem csak az aranyvér vitt a Mardekárba.
Flint előtt pár lépéssel futok, mutatva az utat. Az ereimben tisztán dobol az adrenalin. Ezekben a pillanatokban érzem, hogy élek, és még élni akarok! A túlélési ösztön ami hajt. Bár ki tudja, hogy mért ragaszkodik egy olyan mint én, ennyire kétségbeesetten ehhez a nyomorú léthez?
-Most komolyan? Ez a legfontosabb kérdésed?! - szólalok meg, futás közben, de feltűnően halkan. - Jól van, ha kijutunk megmutatom. - többet nem szólok. Nem akarom magunkra hozni a pókokat. Csak futok, még 300 méter, még 250...150...
- A dél-keleti... azaz a jobb oldali ösvény lesz. - mondom, de amikor odaérünk az ösvények kereszteződéséhez újabb gondba kerülünk. A jobb oldali ösvényen egy újabb adag pók ereszkedik elénk. Így hirtelen torpanok meg. Ez nem jó. Nagyon nem!
- A morva életbe! A másik ösvény csak beljebb visz egyenesen a kentaurok territóriumába! Kockázatos, és hatalmas kitérő lenne! - szinte kétségbeesetten nézek körbe, valami alternatív terv után kutatva az agyamban... közben önkéntelenül húzom elő a bicskám, aminek a végén egy kis iránytű is van. Nézem az iránytűt, és hadarni kezdem a tényeket. - Az első számú megszeghetetlen szabály ilyen helyen, hogy soha ne térj le az ösvényről. De az iránytűm szerint arra van kb. 2,8 km-re egy békésebb tisztás, ahol némi időt nyerhetünk egy új terv készítésére! Arra pedig nagyjából a kastélynak kell lennie, de fene tudja mennyire, és mi kerülhet arra az utunkba! Mindenképpen kockáztatnunk kell! - mutatok két olyan irányba, ahol semmi jele az ösvényeknek. Bárhogy döntünk kiszámíthatatlan milyen bajba kerülhetünk. Ráadásul egyre közelebb kerülnek a pókok, és egyre inkább körülvesznek... Már csak percek egy-két perc kérdése, hogy beérjenek és újabb csete-paté vegye kezdetét! Döntenünk kell!
[You must be registered and logged in to see this image.] Mikor felkászálódik és elkezd beszólni, hogy lassan reagáltam már majdnem kezdem megbánni, hogy megmozdítottam egyáltalán érte a pálcámat. A vélhető köszönömöt végül elharapja, és fogalmam sincs azért, mert a sárvérű büszkesége a torkára forrasztja a szót vagy... Nem, valami megvillan a szemébe, az arcára kiül a komolyság és az ijedtség keveréke. Igen, sokat balhézunk, nekem estek a tópartnál, ahogy egy évvel ezelőtt én is terrorizáltam őket, de ez az arc arra késztet, hogy az első szavára tényleg azonnal lebukjak. Nem mellesleg a farkasom is támadó pózba vágta magát, hogy engem védelmezzen, szóval nincs egy cseppnyi kétségem re, hogy egy újabb pók van mögöttem. Ahogy elszáguld a varázslat kiegyenesedek fürgén és a pálcámmal a kezemben fordulok körbe. - Azt hiszem a tények ismeretében módosítanám az útvonalamat. - mondom diplomatikusan, de azért a mindig merev, flegma fejemen átszalad egy kis idegesség. - Arania Exhumai! - lövök bele a hemzsegő tömegbe, mielőtt zavartalanul ránk rohannának. Legalább riadnának meg egy kicsit... - Még is miért bíznék az ismereteidben? Ez a Tiltott Rengeteg, honnan is ismered minden ösvényét? - kérdezem, de igazából fél lábbal már el is indultam abba az irányba, amit mutatott. Az életösztönöm nagyobb a büszkeségemnél, nem szeretnék azért pókkaja lenni, mert nem egy aranyvérű áll itt mellettem, csak egy sárvérű, akiben egyáltalán nem kéne megbíznom. A farkasom végig mögöttem marad, ha egy pók utolérne minket odavetődik és eltereli a figyelmüket, de ez csak a végső eset... Nem akarom elveszíteni a familiárisom, az egyetlen barátomat. Milyen magányos is ez... Fürgén szaladok, a nyúlánk és szálkásra edzett testalkatommal könnyedén futok és ugrálom át a köveket, ágakat, ösvényre dőlt törzseket. A farkas eredendően sokkal gyorsabban fut, mint mi, de persze végig mögöttünk van, hogy védjen minket. Mindkettőnket. A szívem maradéka szakadna meg, ha elveszíteném, de tudom, hogy ő egy varázslény, belőlem született, újra életre hívhatom, ellenben a mi életünk Accipiterrel egyszeri és megismételhetetlen. Gyors ütemben halad a mágia fejlődése, de ennyire nem! Az erdő minél beljebb hatolunk annál sötétebb, de Accipiter azt mondta áttérünk majd egy másik ösvényre, ami ki vezet, szóval inkább nem pazarolom az energiáimat a beszédre. Sajnos még mindig hallom a pókokat, hemzsegnek mögöttünk, talán körülöttünk is, de ha ellövök több átkot, azzal csak jelöljük az utunkat, meg nem állítjuk őket. Két diák és egy familiáris száz acromantula ellen...
Már éppen vonszolna el magával a hülye dög, amikor Flint végre észbe kap, és ellövi azt az átkot. Hála az égnek, végre képes volt megmozdulni! Ahogy a pók nyekken egyet egy fának csapódva, én úgy próbálom magam kiszabadítani a nyálkás undi fonalgubójából... szerencsére mindig nálam van apám bicskája, így nagyjából ügyesen ki tudom vágni magamat. Szó szerint ezúttal. És végre talpon. Ahogy egy undorodó arckifejezéssel próbálok a fonal maradékától is megszabadulni, felveszem a pálcám.
- Na végre! Nem sietted el! De azért kö...- megakadok a mondatban, amivel épp köszönetet készültem mondani. Ugyanis ekkor látom meg a kettes számú dögöt. Egyenesen Flint háta mögött. A srác is érezheti, hogy most nem épp jó dolgot láttam meg a háta mögött, és ez komoly. - Bukj le! Arania Exhumai! - kiáltom szinte egy levegővel, és lövöm ki az átkot, nem sokkal a srác feje felé célozva egyenesen a k*rva dögre. Helyes. Ez is nyekken egyet egy fának csapódva. Viszont ezzel egy időben egy egész rakás pók kezd megereszkedni az irányunkba... úgy minden irányból. Erre a látványra szívesen káromkodnék egy cifrát, de arra most se idő, se a hely nem alkalmas.
- Még mindig arra akarsz menni? - bökök a pálcámmal abba az irányba, ahonnan jöttünk, és amit most egy rakat pók zár el. Bár valószínűleg már benne is tudatosult, hogy mekkora pácban vagyunk. Elvégre nem hülye gyerek annak ellenére sem, hogy mardekáros. - Az egyetlen lehetséges még szabad út arra van! De ha minden igaz, belefut egy másik ösvénybe, ami Hagrid kunyhójához vezet! Igyekezz mielőtt ezt is elzárnák a dögök, és totál körbe nem vesznek! - és már rohanok is a mutatott ösvény irányába, ami egyenesen az erdő mélyebb részeibe vezet...
// 
