2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kezdem megérteni az indokait, amit kezdetben nehezen láttam át. Mintha ez a lány minket védene. Neki nem lehet érdemi családja, de a miénket nem akarja felrúgni. Honnan ez az önzetlenség? Olyan, mintha valami nem vér szerinti testvér lenne, aki bizonyos mértékben kötődik hozzánk, másfelől mégis tartja a távolságot. Szó szerint hülyének tartja Danielt, amit most még nem tudok hová tenni, mégis úgy fogom fel, hogy pusztán védelemként kezeli így. Hogy ne kelljen érzelmileg még jobban kötődnie. Olaszok vagyunk mindannyian, temperamentumos népség, de ez a Gina mégis a magányos utat választja. Különös! Én mindig tartozni akartam valahova, és a félárvaságom pusztán gátolt valamennyire, de élt bennem a vágy, hogy a társaság része legyek. Kialakítottam egy mások által irigyelt, és egyben lenézett kultuszt is, ami már kezd változni az utóbbi hónapokban, már csak az a kérdés, hogy képes vagyok-e hogy átadjam magam annak, hogy lehetek kedvelt alak is. – Egyedül? Ez olyan magányos hangzik. Ha nem is vonnál be mindenből, legalább hadd legyek valami informátor, segéd, tudomisén. Látom rajtad, hogy mennyire elszánt vagy, de senkinek nem kell ezt egyedül vállalnia. – Próbálok egy fokkal lágyabban beszélni. Igen, esélyesen nem vagyok annyira elvadult mint ő, de lehetne egy olyan társa, aki pusztán segít, de nem piszkolja be teljesen a kezét. És igen, átlátom, hogy ő valami kegyetlen bosszúra, nem gyors ölésre készül, ehhez azért kell bőven lelkierő. Talán ez még hiányzik belőlem, ahogyan kivárok, mielőtt megölném a cuki lényt. Ám Gina elkapja a kezemet, amin megdöbbenten nyikkanok meg. – Igen, egy rossz mozdulat, és minden értelmét veszti, de amit mondtam, azt gondold át. Ha nem is úgy, ahogy eredetileg elképzeltem, de.. Valahogy mégis osztoznék benne veled. – Hagyom elmenni, mert kár lenne értelmetlenül győzködni. Igaza van, még csak most kezdenék élni, kár lenne mindent odadobni. De ez a lány nem lehet örök magányra kárhoztatva, valakinek ki kéne önteni a szívét olykor. Meglehet, lehetnék én az!
//Köszi a játékot, érdekes felvezetés volt^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Roby talán külsőleg hasonlít Lucára, de én nem csak erre vagyok kíváncsi. Luca meglátásom szerint sosem lenne képes ölni. Túl sok együttérzés van a tekintetében, és túl őszinte a tekintete. Éppen ezért gondolom, hogy neki és a családjának jobb lenne távol tartania magát. Roby tekintete kevésbé empatikus. De ez nem garantál semmit. Azt sem, hogy képes lesz megtenni a szükséges dolgokat. Az olasz temperamentum, és hogy jellemzően mi nem a csendőrséghez fordulunk, a gondjainkkal, magunk intézzük az ügyeinket, nem garantálja, hogy Roby keze nem fog megremegni egy kritikus pillanatban. De ha feltételezhetnék, hogy így is van, akkor is. Még ha hasznomra lehetne, akkor is. Hogyan számolnék el a lelkiismeretemmel, és talán ami még fontosabb a Maroni családdal, ha miattam baja esne. Ez nem olyasmi, amit egykönnyen megengedhetnék. Abba pedig már végkép nem lenne erőm belemenni, hogy valahogy mégis miért érzem magam távoli családtagnak, és miért érzem úgy, hogy védenem kéne őket. Ez bonyolult. És még magamnak sem tudom teljesen racionálisan megmagyarázni. - Pontosan. Ezért akarom egyedül csinálni. Így csak magamat veszélyeztetem. Nem pedig azokat, akik... akinek semmi köze köze a bosszúmhoz. - Roby nem tűnik hülyének. Biztosan észreveszi, hogy megakadok, és nem így akarom folytani a mondatot. De mit mondhatnék tulajdonképpen. Nem veszélyeztethetem a keresztapám családját, akikhez valami módon tartozni szeretnék. Valami kétségbeesett gyerekes módon? Ugyan. Ne legyünk gyerekek. Nem lehetünk. Ezt a luxust már rég elvették tőlem. Ronda, és erőszakos módon. - Senki sem szeret tétlenkedni. De néha ez a legbölcsebb, amit csak tehetünk. Mindig van egy következő alkalom. De ki kell várni, és felkészülni rá. - mondom komoran. A tekintetem pedig egy pillanatra elkalandozik a nyílvesszőkön. Robynak nem kell zseninek, de még csak legilimentornak sem lennie, hogy megértsen valamit velem kapcsolatban. Nem egy egyszerű Avada Kedavra az, amit az ellenségeimnek szánok, ha megtalálom őket. Ennél lassabb és kegyetlenebb dolgot tartogatok. Még akkor is, ha néhanapján még én is kétségbevonom a saját elszántságomat, és saját képességemet a lelketlen és embertelen tettek végrehajtásában. Egy dolog, ha nekem kell ezen őrlődni. De belevonni valakit... nos az egészen más dolog. A következő szavaira csak úgy nézek rá, valamiféle jótékony elnéző mosollyal, mint az anya az óvodás gyermekére, aki éppen valami végtelenül ártatlan és naiv butaságot ismételget. De végül nem szólalok meg. Csak hagyom, hogy kövessen. Egészen addig a pontig amíg elveszi a kést. Becsukja a szemét. Habozik, vagy csak erőt gyűjt. Édes mindegy. Kifejezéstelen tekintettel nézem és éppen abban a pillanatban, ahogy a kés lesújtana, ugrok meg, és csavarom ki a kést a srác kezéből. A hűvös pengét pedig most az ő torkához érintem. Nem annyira, hogy megvágjam, de ellégé hogy érezze, bármikor megtehetném. - Aki habozik meghal. Vedd úgy, hogy te, és az összes szeretted halott mostanra. Mondani, és tenni nem ugyanaz. Menj és öleld meg a húgaidat. Legyél a családoddal, és felejtsd el ezt a beszélgetést. Jobb lenne neked. - mondom, valami különös hűvösséggel a hangomban, de végül leeresztem a kést. Nem hittem, hogy képes megölni a kisállatot. De ha képes is lenne rá, még nem készült fel, hogy eladjon egy darabot a lelkéből ezért. Ezért is habozott az imént. - Az apád tekintete túl együttérző, és túl kedves, túl sok érzelem van benne. Nem lenne képes erre. Neked pedig nem kellene megtanulnod képessé válni erre. Még ha megtanulhatnád akkor sem. Túl nagy az ára. Az emberséged. - mondom csendes komolysággal, ahogy lassan hátat fordítok neki, és végül lassú kimért léptekkel indulok meg vissza a karámok felé. Elég volt ebből a beszélgetésből. Talán túl sok is volt. Túl mélyre hatolt, és én nem mutathatom ki. Nem lehetek gyenge. Soha többé. Senki előtt. De félek, hogy nem tudnék már sokáig egy szikla keménységével ellenállni Roby kérésének.
Az apámhoz hasonlítok leginkább, és inkább Alex-hez, semmint Danielhez, vagy Albához. Az olasz Maroni vér ütközik ki rajtam leginkább. Kicsit Gina is úgy beszél – és talán nem az olasz hanghordozás miatt – mintha szegről-végről ő is Maroni lenne. Apám csajozós stílusát ismerve ez nem biztos, hogy elképzelhetetlen, de talán nem kéne szavakba is öntenem a tippemet, mert ennyi erővel bárki lehetne az iskolából, aki ide jár, tényleg a rokonunk. Nem, maradjunk most abban a hitben, hogy csak hárman vagyunk féltestvérek, és Daniel az unokatestvérünk. – Tehát kedveled őket, vagy minket, de mégis egyedül akarsz a végére járni. Rohadtul nem értelek. – Foglalom össze kissé talán nyersen, de sebaj, ez vagyok én, Gina pedig megszokhatta főleg az olaszoktól, hogy az érzelmi út az elsődleges. És igen, legalább olaszul beszélgetünk, értékelje! – Elfogadom a segítségedet, de nem szeretnék tétlenkedni, és rád hagyni a dolgot. Tartozom ennyivel az anyámnak. Az igazinak, aki felnevelt. – Én nem vagyok közömbös, sokkal inkább szenvedélyes, ami nem a legjobb tanácsadó, ám komolyan gondolom, ez becsületbeli ügy. Hogy képes volnék-e tényleg ölni.. Nos azt hiszem igen, de még nem merül fel bennem, hogy Gina majd holmi tesztek elé – Akkor ne tegyünk fel rossz kérdéseket. Intézzük el csak mi ketten, és senki más ne tudjon róla. Nekem ez így megfelel, ha végre rábólintasz. – Felelem kissé erélyesebben. Értem én, hogy az én lelki békémet akarja azzal óvni, hogy felhívja a figyelmet a következményekre, de régóta forrong bennem a düh, és a bosszúvágy. Aztán lehet, hogy ha ott leszek, hogy meg kéne tennem, Ginára hagyom a piszkos munkát, de mai tudásom szerint képes lennék rá. – Oh, én nem azért tenném, mert nincs vesztenivalóm. Ugyan a családommal kezd egész jó lenni a kapcsolatom, de nem szeretem a tétlenekedést, a reménykedést. – Intek nemet, most már remélem, hogy elhiszi, hogy benne lennék a dologban. A kérdésére végül hezitálok ugyan, mert lövésem sincsen, mi ez a fura hangsúly, de úgy döntök, hogy igenis következes akarok maradni. Bólintok, és felsóhajtok, tudom én, hogy ha rálépek erre az útra, akkor nehezen tudnék visszafordulni, de mégiscsak úgy vélem, hogy meg kell hoznom ezt a döntést. Nyelek egyet, és átveszem a kést. Behunyom a szememet, erőt gyűjtök, úgy veszem, hogy nyulat, csirkét amúgy is öl az ember. Mindig csak az első lépést kell megtenni, aztán majd kialakul. Kinyitom a pilláimat, és egy gyors mozdulattal elvágom a kisállat torkát.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Inkább azt próbálom felmérni, hogy tényleg Maroni-e, és ha tényleg az, akkor mennyire hasonlíthat Lucához és Danielhez. Illetve mennyit tudhat úgy általánosságban. Köszönöm de nincs szükségem érzelmi drámákra. Főként a Maroni családdal nincs. S bár nem vagyunk vérrokonok, de valahol mégis annak érzem őket. Így amúgy is abszurd lenne minden fajta közeledés. - Ő mindenkiben igyekszik a jót látni, még az olyanokban is mint én. Éppen csak túl sokat beszél olykor. - ez utóbbi miatt pedig néha eléggé képes az agyamra menni. Talán az egyetlen jó a dologban, hogy legalább olaszul teszi. Elég limitált számú ember beszéli a nyelvet itt. Még kevesebbel vagyok beszélő viszonyban. - Azt nem mondanám, de Daniel nem hülye. Így napról-napra nehezebb ködösíteni előtte, és elaltatni a gyanakvását. De így a legjobb. - igen. Ezt gondolom. Ha csak egy kis részét sejtené a dolgoknak, akkor biztosan valami hülyeséget művelne. Mindenkinek van érzelmi vakfoltja. Dany-ét pedig nem kell találgatni hosszasan. Ez pedig már így is túl bonyolult és túl fájdalmas. Jobb őt biztonságban tudni, megkímélve az újabb szenvedésektől. - Én csak felajánlottam, mert kedvelem a családod. Hogy elfogadod-e, ha netán szükséged lesz rá, az már a te döntésed. - vonok vállat végül szinte közönbösen. Igaz, vannak más gyógyítók is a kastélyban akikhez fordulhat. Nem igazán számít. A másik dologgal ellentétben. - Valószínűleg ugyanaz ölte meg, ugyanabból az okból igen. De gondolkozz egy kicsit. Szerinted mi fog történni, veled és a csaladoddal ha rossz embereknek teszel fel kérdéseket? Szerinted mennyi lelkiismereti problémát okozna még néhány hulla annak, aki halálos átkot küld egy terhes asszonyra? - nem. Nem fenyegetni, vagy ijesztgetni akarom. Pusztán csak felvázolom a valóságot. Ezek veszélyes emberek. Nem olyanok, akikkel kezdeni érdemes. Én pedig nem tudom hogyan számolnék el a lelkiismetetemmel, ha még valami balul sülne el. Az én felelősségem ezt meggátolni. - Megértelek, hidd el. Ugyanazt érzem, amit te. Most ugyanazt mondom neked, mint amit az apádnak is mondtam már. A családod érekében hagyd ezt az ügyet rám. Nekem már nincs veszteni valóm. Megesküszöm neked, hogy az anyád gyilkosa drágán megfizet. Én megteszem helyetted is. Nem menekülhet el előlem. Kérlek, érd be ennyivel. - az lenne a legjobb, ha beérné az adott szavammal. De valami azt súgja, hogy csakúgy mint az apja ő is túl makacs. Pedig sokkal szerencsésebb volna ha rám bíznák a piszkos munkát. - Kész lennél ölni? Tényleg? Gyere velem! - emelem meg a szemöldöm, és talán némi kétkedés is vegyül a hangomba. Ha követ akkor pedig odavezetem néhány Hagrid kunyhója mögötti ketrechez. A ketrecekben pedig valamiféle félig nyúl, félig macska szerű bolyhos, puha kisállatok vannak. Elég ártalmatlannak tűnnek. Már-már cukinak, ahogy ránk merednek a fekete kis gombszemeikkel. - Öld meg! - mutatok határozottan, egy édes fehér kis szőrgombócra, ami minha csak megérezné, hogy róla van szó vékony kis nyüffögő hangot hallatt. A nyomaték kedvéért egy vadászkést húzok elő és nyújtom Roby felé a nyelét. Szinte kíváncsian várva mit reagál a helyzetre. Noha nem hiszem, hogy tényleg képes lenne megtenni azt, amit mondtam neki.
Nem tudom, hogy mit méreget ennyire, mert amióta Siennával kavarunk, már kevésbé vagyok alfahím, hogy csak úgy kidüllesszem a mellkasomat, és úgy nézzek a lányokra, mintha mentem le akarnám tépni róluk a bugyit. Az ösztöneimet nem süllyeszthetem el, csak a tudatomon tudok uralkodni valamennyire. Sokkal inkább arra tudok gondolni, hogy apámnak igaza lehet, és ennek a Ginának a szüleit ugyanaz ölte meg, mint az én anyámat. De Gina vajon honnan ismerheti a szüleim gyilkosát? Apám meddig jutott a nyomozásban? – Velem egész normálisan viselkedik. – Itt jut eszembe, hogy olaszul beszélve visszatértem a túlzott gesztikációhoz. Talán azért is nem verjük ki egymásnak Gina meg én a szemünket, mert mindketten olaszok vagyunk, és így szoktuk meg, vele egyértelműen közelebbi a személyes tér is mint teszem azt egy angollal. Láthatóan nincsen túl véleménnyel az unokatestvéremről, engem viszont leginkább az érdekel, hogy milyen sémát követhet az, aki megölte a rokonainkat. – Mi az, hogy nem ismernéd el? Rosszban vagytok? Az apám nem sokat mondott, csak annyit, hogy a te szüleidet is ugyanaz ölte meg. Kinek jó, az, ha nem kérdezek..? – Ingatom a fejemet, az egész életem ebben a borzalmas titokban telt, az anyám csak nem rég mondta el a szörnyű tényt, hogy mi történt velem pocaklakó koromban, és most ez.. Az apám, aztán Gina is csak ferdít, terel, mintha nem tartozna rám. Ha apámhoz megyek, akkor megint ugyanaz lesz? Feldúltan beletúrok a hajamba, és elfordulok. Nagy fújtatva mérlegelem a nagy semmit, de még Gina szabadkozik. – Cöh, úgysem ismerlek, minek kellene a gyógyításod? Tudsz valamit, erre játszod az istent, hogy nem adod ki. Szép dolog mondhatom. Azt hittem, hogy ha hasonló a sorsunk, akkor benned valami társra találhatok, de akkor önzőzz csak, úgyis utánajárok. És megmondtam apámnak, kész vagyok ölni is, ha kell. Anyám gyilkosa vérbosszút érdemel. Neked ezt azt hiszem nem kell magyaráznom.. – Fonom karba a kezemet, amit akartam elmondtam, felőlem mehet, de hogy engem nem fog eltántorítani, az biztos. Jobban teszi, ha inkább segít, nem pedig semlegeskedik, mint valami békebíró. Nem szeretem, ha valaki nem foglal állást.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Azt hiszem a srác felbukkanása egyenlő lesz azzal, hogy sokkal súlyosabb gondjaim lesznek rövidesen a hideg időjárásnál. Ez pedig nem függ össze azzal, hogy olaszul szólít meg, és kezd hozzám beszélni. Hiszen Lucával, Daniellel, és Guido Rossival is így kommunikálok. Nincs ebben semmi rendkívüli. De ahogy kiejti a keresztapám nevét, akire az apjaként hivatkozik, hirtelen egy kő nehézségű gombóc kezd formálódni a gyomromban. Mégis hogyan kéne erre reagálnom? Mit kellene neki mondanom? Végül lassan visszafordulok az irányába, hogy szembe kerüljünk egymással, és hosszasan nézem a srácot, szinte fürkészően. Mintha csak azt próbálnám kitalálni, hogy mit és mennyit mondhatok el neki? És hát bizonyos szemszögből ez így is van. - Te vagy Daniel új rokona. Meg kéne tanulnom nem ignorálni a mondandóját. Néha mond valami hasznosat is. - kezdem olaszul, mintegy ténymegállapításként. Továbbra is higgadt, monoton hangon. Mint, akit amúgy nem is nagyon érint ez az egész. Vagy aki ilyen egyértelmű megállapításokkal akar időt húzni. Bár ez utóbbi talán bizonyos szemszögből igaz is. Közben intek Carnivorának, aki felkapaszkodik egy vastagabb faágra, leverve némi havat, ami most a levegőben szitál. Akár romantikus is lehetne, ha hinnék az ilyesmiben, de minthogy nem hiszek, így simán csak praktikus, hogy a macskám fentről figyel, hogy nem zavar-e minket meg valaki. A biztonság kedvéért még körül pillantok, hogy nem kaphatunk-e felesleges látogatókat, majd egészen közel lépek a sráchoz, hogy szinte a fülébe suttoghassak, amit talán messzebbről még a szél fütyülése is jól elnyomhat. - Nézd. Bár nem ismerném el ezt soha Daniel, vagy Alex előtt, de kedvelem a családotokat. Ezért nem mondhatok mást, csak hogy, ha tudni akarsz valamit, akkor kérdezd az apádat. De mindenkinek jobb volna, ha egyáltalán nem kérdeznél. - kezdem óvatosan. Fogalmam sincs, hogy miről, és mennyit tudhat. Remélem, hogy nem sokat. Talán nincs nagy baj, ha azt hiszi Lucáról, hogy mugli. Akkor talán őt sem avatta be semmibe se, ahogy a másik hármat se. Persze Alba amúgy is túl kicsi lenne. Alex meg Daniel kissé más tészta. De nekik sem kell feltétlen mindent tudni. Ha olyasmibe ütnék az orrukat, ami nem tartozik rájuk, akkor sokkal nehezebb lenne megvédeni őket. Igen, azzal, hogy hallgatok, és mindent magamba zárok, úgy gondolom őket védem. Így talán biztonságban, és békében élhetik az életüket. Ennyinek pedig elégnek is kell lennie. - Sajnálom. De ezt veheted egy baráti tanácsnak. Ha esetleg gyógyítóra lenne szükséged, vagy bármi a családodtól független dologban segíthetek, akkor keress meg. - zárom végül le a dolgot. Magamban valahol sajnálom, hogy nem mondtam többet, és remélem, hogy beéri ennyivel, vagy ha nem, akkor inkább Lucát fogja nyúzni, és nem engem. Persze ismerhetném már a Maroni makacsságot annyira, hogy tudjam, ez hiú remény, és nem fog megtörténni. Tényleg szeretném megvédeni a családját minden rossztól, de ez nagyon nehézzé válik, ha ő is nyomozgatni kezd a saját szakállára, és esetleg rossz embereket dühít fel.
A hideg idő zavarhatna, hiszen meditárrán országból jöttem, ahol szinte mindig jó idő van. Viszont kemény sportember vagyok, aki az ügy érdekében alkalmazkodik az időjáráshoz, most is kapucnis melegítőt húzok, hogy egy karban tartó futással alapozzam meg a mai edzésemet. Nem vagyok kifejezetten barátkozós, bőven elég, ha csak az új családommal, Siennával, a csapattal tartom a kapcsolatot, és már ezzel is kiterjesztettem a korábbi társaságomat. Kocogok tehát a hóban, amikor valakit pont olaszul hallok beszélni. Ezaz! Végre valaki. Ha saját fajtámbelivel találkozom, akkor cseppet sem vagyok harapós, a lány viszont már le is lépne. Na várjunk csak, nem az a Gina, akiről az apám beszélt? Már hallottam róla mástól is, sőt, látásból arcról is ismerem, itt van hát az alkalom, hogy leszólítsam, megbeszéljem vele a családi témát. – Ne siess annyira. Gina Acceptier, ugye? – Bennem fel sem merül, hogy angolul beszéljek, ha immár egyértelmű, hogy tud olaszul, sőt, anyanyelvi szinten. Ha valaki erre járna, akkor legalább nem tudja az illető, hogy miről is beszélünk. Hátrahajtom a kapucnimat, kisimítom kósza tincseimet, hogy immár felnézzek rá. – Azt hiszem neked, és nekem van egy rendezetlen ügyünk. Ismered az apámat? Luca Maroni. Mugli. – Fonom karba a kezemet, azért teszem hozzá az utolsó mondatot, mert az apám nekem ugyan benyögte, hogy tud varázsolni de a publikum számára ez nincs így. Ám valahogy Gina szerepet játszik a családunk életében, az ő szülei is akkor halhatattak meg, amikor az anyám, és esélyesen a gyilkos is ugyanaz. Sötét varázsló? Testvériségis? Sorozatgyilkos? Bár tudnám. Gina viszont a következő lehet a kirakósban.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
A hideg januári csípős szél, a vastag hótakaró, amin időre időre megcsillan és visszaverődik a Nap fénye nem éppen kedvező időjárási viszonyok. Íjászathoz semmi esetre sem. Mit keresek mégis idekinn, a thesztrál karámoknak támasztott íjászfelszereléssel? Egyszerű. Szükségem van a levegőre. Egyre inkább. És a tágas, nyílt természeti környezetre. A kastély belseje bár lenyűgöző lehet az alsósoknak, akik tele vannak felfedezni vágyással, de számomra akkor is csak szűk mesterséges zárt tér. Idekint mindig könnyebb volt. De manapság egyre inkább erősebbnek érzem ezt az egészet. Mármint sokkal jobban kötődöm a természeti mágiákhoz, és egyre idegenebbül hat mesterséges légtér. Magam sem tudom miért van így, mivé alakulok lassacskán? Csak azt tudom, hogy szükségem van erre a helyre. Arra, hogy érzékeljem magam körül az állatokat, növényeket. A természetet. Megnyugtat. Nyugalomból pedig elég kevés jut mostanság. Amióta a Roxfortba jöttem, hozzászokhattam volna már, hogy nincs nyugodt év. Az életem tele van kusza történések forgatagával, amit gyakran én magam sem tudok feldolgozni. Értelmezni. A friss levegő pedig segít kiszellőztetni a gondolataimat. Úgy mindenről. Többnyire ez az egyetlen hely, ahol kicsit magam lehetek. Egyszerűen csak támaszkodom a karámokon, és figyelem a túl oldalon lévő szárnyas pacikat. Persze ha valaki meg akar találni nincs nagyon nehéz dolga. Guido Rossinak is sikerül mostanában. Tulajdonképpen elég megemlíteni a nevem valakinek, és megkapja a választ. "A fura, dilis csaj a thesztrál karámoknál." Apropó Guido Rossi. - Már mondtam Kiscserk... - fordulok meg hirtelen, ahogy meghallom a hátam mögött a friss hó ropogását, és a szárnyas pacik is érdeklődve kezdenek a karám szélére gyűlni. Ám az olasz nyelvű mondat fele bennem reked, ahogy tudatosítom, hogy nem is azzal állok szemben, akivel. Szóval marad egy kínos mosoly, és hogy visszaváltsak angolra, mert hát nem nagyon tudom, ki a srác, és hogy tud-e olaszul. Persze láttam már a kviddics csapattal edzeni, és Daniel is szövegelt valami nem rég felbukkant rokonáról, valami Robertről, vagy kiről, de szokásomhoz híven, megint ignoráltam a mondandója jó részét, így nem maradt meg bennem annyi, hogy összekössem elsőre a két információt a közeledő srácról. Gondolom ő is csak levegőzni akart. - Te nem az vagy, akire gondoltam. Bocs. Máris megyek. Viszlát. - mondom nyugodt hangon, és egyszerűen felveszem az íjászfelszerelést, és már el is sétálnék a srác mellett. Hacsak persze nem tart vissza. Mert hát elsőre nem igazán fordul meg a fejemben, hogy engem keresne.
Sose ütnék meg egy nőt, esélyesen még akkor sem, ha az nekem jönne. Olasz vagyok, ez esélyesen a vérembe van kódolva. És hát általában majdnem minden lányban Vittoriát látom valamilyen szinten, akit folyamatosan óvtunk, mégse voltunk képesek megvédeni őt. Ez a mai napig fájó pont számomra, miatta készülök gyógyítónak és kiemelt figyelmet fordítok majd azokra a betegekre, akik hozzá hasonló problémával küzdenek. Megtalálom annak a rettenetes kórnak az ellenszerét és róla fogom elnevezni. Ha szükséges, életem végéig kísérletezgetek majd a főzetekkel és ha nem is sikerül, abban az esetben is elégedetten halok meg, mert tudni fogom, hogy mindent megtettem és nem csupán a sült galambra vártam. Egyébiránt pedig fogalmam sincs arról, mi ez a rettenetes önbizalomhiány Gina részéről. Oké, én egy fogadás miatt hívom el, amit nem igazán szükséges tudnia, de nem hiszem, hogy másoknak se jutott volna eszébe már korábban is. Helyes lány, a vörös haja kifejezetten tetszik számomra, ez már csak ilyen férfi dolog. Ritka jelenség ez a hajszín, a nőknek pedig kifejezetten jól áll. Szépen mutat és valamilyen szinten egzotikus jelenség is. Ha nem lenne ennyire elutasító és rideg idegenekkel szemben, akkor van rá esély, hogy észrevenné, kiknek is tetszik tulajdonképpen. Bizonyára akad egy-két srác a környezetében, aki fogadás nélkül is szívesen elkísérné őt abba a bálba. - Ami a Roxfort Expresszel történt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, hiszen olvastam arról a balesetről. Nagy port kavart akkoriban a nemzetközi sajtóban, hogy ilyesmi megtörténhet, méghozzá egy diákokat szállító vonattal... Azt viszont életemben nem hittem volna, hogy Gina is rajta utazott. Valamiért abban a hitben voltam, hogy az egyetemi évek előtt tilos a hazalátogatás év közben. Vagy mikor is volt pontosan az a baleset? Próbálok visszaemlékezni, de nem járok sikerrel. - Ezek szerint félvér vagy? - kérdezősködöm, hiszen ha úgy fogalmaz, hogy az apja mugli volt, akkor az édesanyja esélyesen boszorkány lehetett. - Mármint, ne értsd félre, nincs bajom a származásoddal, én is sárvérű vagyok - emelem fel gyorsan a kezem, még mielőtt tolakodásnak venné a szavaimat. Azért egy röpke pillanat erejéig eszembe jut a vér szerinti, biológiai apám és némi szomorúság jelenik meg a tekintetemben. Beszélnem kellene Daniellel, de mégis mit mondhatnék számára? Hogy bocsika, de ez meg az a helyzet? Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy képes lenne könnyedén megemészteni a hírt és ugyanolyan maradna a barátságunk, mint a történtek előtt. - Trewalney mindenki elől sírva menekül, aki nem adja meg számára azt, amire vágyik - szögezem le. Ismerem azt a nőszemélyt, rengeteget hallottam róla és hát már volt alkalmam párszor összefutni vele a folyosókon is. - A jövendőmondás egyébként is egy hatalmas zsákbamacska. Mármint, ne érts félre, vannak olyanok, akik képesek előre megjósolni, mi fog történni, de nem hiszem, hogy ezt akarattal irányítani lehetne. A teafűolvasás és a csillagok állása egy nagy humbuk - legyintek egyet. - Oké, a kentaurok értik a dörgést, de úgy hallottam, nekik alapból van némi képességük hozzá, kivétel nélkül. Ők lassan már a csillagokban élik az életüket - mosolyodom el halványan. Könnyedén kiolvasnak ugyan jeleket, de inkább csupán általánosságban, semmint napra pontosan. Azt képesek ugyan megállapítani, hogy valami fontos esemény van készülőben, de hogy pontosan mi és hogy mikor... Nos, abban már kevésbé jártasak, de ha támpontot keresnek, akkor szeretnek ismert próféciákra támaszkodni és összekötni őket a számukra egyértelmű jelekkel. - Ebben tévedsz - csóválom meg a fejem. - Én is próbálkoztam az animágiával két éven keresztül és semmi eredménye sem volt - tárom szét a karjaim csalódott képet vágva. - Nagyon nehéz mágiaág, nekem pedig esélyesen semmi tehetségem sincs hozzá, legalábbis aszerint, aki ezt tanította. Végül feladtuk mindketten. Nem volt olyan hú, de fontos, hogy kapálózzak érte a végtelenségig, inkább csupán kíváncsi voltam arra, miként is működik. Hát, maradnak továbbra is a tankönyvem lapjain található információk. Hiába vagyok hollóhátas, a mindenhez én sem érthetek. Arra koncentrálok tehát, ami az erősségem és igyekszem maximálisan kiteljesedni benne. - A talán elég kétesélyes, de azt hiszem, részedről ezt is sikernek könyvelhetem el - állapítom meg. Hát, legfeljebb majd visszamegyek a toronyba, ha Gina esetleg mégse jelenne meg és előre összeírom a Daniellel cserélendő műszakokat. De azért remélem, hogy nem lesz olyan vigyori, mint amilyennek előre elképzelem őt, mert akkor béketűrés ide vagy oda, bizonyára bepancsolok neki egyet. - Nem is kellene, lehúznám én neked - csipkelődöm hasonlóan komolytalanul. - Jó, akkor a gyerek témát egyelőre még napoljuk - kacsintok egyet vidáman, miközben mindketten elindulunk a kastély irányába.
(Én is köszönöm, szuper volt és remélhetőleg összefutnak a bál után, ha már azon nem is )
- Ha akarnám se tudnám elfelejteni. Ezzel ver a sors. Nyilván valami szörnyű tömegmészáros lehettem előző életemben. - vágok vissza pillanatok alatt, de van a hangomban valamiféle játékosság is, ami azt mutatja, hogy valahol még élvezem is ezt a kis civódást. Nem sok alkalmam adódik rá ugyanis, hogy csak úgy megtegyem ezt bárkivel, következmények nélkül. De kétlem, hogy a Kiscserkész bármit is tenne azon kívül, hogy a száját jártatja itt nekem. Ami pedig azt illeti elég könnyen lerázhatnám, ha akarnám. Éppen csak az előbbiek miatt nem akarom. Egyszerűen jólesik évődni vele. Ugyanakkor kétlem, hogy követne a Tiltott Rengetegbe, vagy éppen csak utánam merészkedne, ha egyszerűen elrepülnék thesztrál háton. De ezt a poént nem most lövöm el előtte. Pedig talán jobban tenném. És hát igen. Én nem az a lány vagyok, akit csak úgy elhívnak a bálba. Szóval kétlem, hogy jó ok nélkül bárki ilyet tenne. Még Corvusnak sem jutott ilyesmi az eszébe, vagy Codynak, pedig ők az unokatesóim, bár előbbi esetében még azt hiszem mindkettőnknek emészteni kell az információt. Főleg talán neki. De ha azoknak a fiúknak nem jutok eszébe, akik fontosak nekem, akkor mért kellenék egy olyannak, aki nem? Ennek semmi értelme. Jó igaz, Corvusnak azért ott van Alison vagy hogy hívják, Cody meg nem is tudom. Mostanában nem találjuk a hangot. A történtek azt hiszem mindkettőnkre rányomták a bélyegüket. Szóval mindezek fényében nem az a kérdés, hogy van-e Guido Rossinak valami ki nem mondott szándéka ezzel az egésszel, hanem az, hogy mi az? - Vagy inkább azt nem tudták, hogy mit tudok, mire emlékszem, ami árthat. A bökkenő, hogy leginkább semmire se. Mármint ha nem számoljuk a tényt, hogy egy sokak számára halálos vonatbaleset kellett, hogy újra emlékezzek az apám meggyilkolására. Akármiről is van szó, az apámnak köze volt hozzá, csakhogy ő mugli volt. Így pedig még érthetetlenebb minden. - csóválom meg a fejem. Mert az igazság bizony az, hogy minél többet nyomozok, úgy érzem annál elveszettebb, és tanácstalanabb vagyok. Akárkik is a sötétben bujkáló ellenségeim, nem akarják, hogy rájuk bukkanjak, és szemtől szembe tegyem fel a kérdéseimet. Abból pedig jó pár akad, elhihetitek. Igen, többek közt azok a dolgok is, amiket Guido feszeget a találgatásaival. - Látó? Sellő? Hallod ezt Carnivora? Látó... - bukik ki belőlem egy pillanatra a nevetés, ahogy a lusta macskámra nézek, aki szintén érdeklődve kapja fel a fejét. - A lehető leglátószerűtlenebb élőlény vagyok a világon. Trelawney sírva menekül előlem. Egyszer azt mondta, hogy "Olyan aszott a kis lelkem, mint a pergamen, amire az imádott könyveim nyomtatták." Nem tévedett sokat. Bár azt hiszem mindenkinek ezt mondja, akinek nincs "tehetsége" a tárgyához. - osztom meg vele az információt. Igaz, kb. harmadikos voltam, amikor ez az egyszeri incidens történt a suli "jós professzorával". Azóta messze kerüljük egymás köreit, és ez mindkettőnknek tökéletesen jó így. Ami meg engem illet, én inkább a vén McGalagony véleményét osztom, aki még harmadikban világosan megmondta, hogy a jóslás a legkiszámíthatatlanabb tudományág, és a legmegbízhatatlanabb is. Így a szememben nem is érdemes rá, hogy foglalkozzam vele. - Nem, hacsak nem tekintjük különlegességnek, hogy animágus vagyok, de nem voltam az 8 évesen, és azt bárki megtanulhatja. Vagy kézrátétellel gyógyítok, de erre sem voltam képes 8 évesen. Ja, és kedvelem a természet mágiákat, de ezzel meg biztos egy rakás ember így van. - vonok végül vállat. Bár igazából ezen én is töprengtem már, de számomra fejfájdító zsákutcának tűnik ez is. Így inkább abbahagytam az ezen való agyalást. Legalábbis félre tettem egy időre. - Ha elárulod, akkor talán meggondolom, hogy elmegyek. - fordítom meg a dolgot. Valahogy imádom vele ezt az oda-vissza húzócskát ebben a játékban. De sajnos igaza van. Nagy gyengém, hogy elég kíváncsi természet vagyok, és mindent tudni akarok, többnyire azonnal. - Igazából, üdítően hat a "nem megjátszásod". Tudod mit, talán ott leszek. - hagyom rá végül egy kis mosollyal, ami mögött akármi is lehet. Nehéz eldönteni, hogy most azért megyek bele, mert kedvelem, netán csak azért mondom, hogy kiszedjem belőle az egyéb szándékait, vagy csak simán fel akarom ültetni, mert az milyen vicces. - Ez csak egy "nem randi" kávé. De ha az is volna, a harmadik randiig, még csak a melegítőm cipzárját se húznám le. - vigyorgok rá, miközben elindulok befelé. Elvégre idekint tényleg kezd elég hűvös lenni, én pedig szemmel láthatóan eléggé alul vagyok öltözve. Talán a srác már magában azon is csodálkozhat, hogy eddig, hogy a jó égbe nem fagytam meg. De most már inkább a forró kávé lehetősége motivál. - Szép álmok. Bár az enyémek tovább terjednének a "Túlélni a holnapi napot" verziónál. - csóválom meg a fejem. Nem, nem veszem komolyan, hogy pont tőlem akarna gyerekeket. Bár az olaszok azért elég gyerekcentrikus népség. De valahol tényleg irigylem ezt a vidám optimizmusát. És most nem is nagyon vágyom több sötét, és komoly téma után.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem! Alig várom a folytatást! //
- Mint mondtam: Guido és nem Kiscserkész - húzom szemtelenül az agyát a vöröskének vigyorogva. - A szavaidból ítélve igen értelmes vagy, szóval nem hiszem, hogy annyira bonyolult lenne megjegyezned. Vagy írjam esetleg a homlokomra? - ajánlom fel készségesen számára eme lehetőséget, habár kétlem, hogy belemenne az ajánlatomba. Mégis, elég élvezetes szavakkal bosszantani a lánykát. Pont olyan, mint amikor gyerekkorunkban pimaszkodtunk az ellenkező nemű csoporttársainkkal. Imádtam hallgatni a nyafogásukat és jót nevetni rajtuk a barátaimmal. Persze, már nem vagyunk kisgyerekek, de az eredmény továbbra is pont ugyanolyan élvezetet nyújt, mint annak idején. Nem hiszem, hogy Gina képes lenne lerázni engem. Nem, hiszen fogadást kötöttem és mivel nem áll szándékomban felsülni a két gyerekkori haverom előtt, muszáj lesz véghez is vinnem azt, bármennyire is tűnik lehetetlen feladatnak ez az egész. A lány makacs és eléggé önbizalom hiányos, ergó sokkal inkább fogja ezt hinni szívatásnak, semmint annak, ami valójában: meghívás a bálba. Igazság szerint nem állt szándékomban elmenni, sokkal jobban vonzanak a könyvek és a tanulás, semmint az értelmetlen szórakozás, amelynek voltaképp semmi haszna. Mégis, ha már így alakult, hát legyen valami értelme is ennek az egésznek... Bármit is gondol Gina erről az egészről és bármennyire is motivál a fogadás, mégis kellemes tudni, hogy ő lesz a partnerem. Persze, csak ha belemegy, ami jelen pillanatban igen kérdéses még számomra. - Mert még fogalmuk sem volt arról, mire vagy képes - válaszolom meg a kérdését, amely tök logikus, de hát abban teljes mértékben igaza lehet, hogy mi nem érthetjük meg a másik oldal álláspontját. - Nem láttak benned veszélyt, ezért kímélték meg az életedet. De esélyesen sikerült valamivel felhívnod magadra a figyelmedet. Az egyetlen kérdés csupán annyi, hogy mivel? - emelem rá tűnődve a tekintetemet és elmélyülten tanulmányozom az arcát, hacsak meg nem zavar benne valami. Nyilván nem a tanulmányi eredményeire gondolok, hiszen itt nem számítanak a dicséretek és a kiváló iskolai teljesítmények. Valami másnak kell lennie a háttérben. - Van valami különleges képességed? - szólalok meg végül ismét, amint nagy nehezen elszakítom róla a pillantásom. Túl sokáig voltam csendben, hiszen annyira lekötöttek a vonásai... És rohadtul nem értem, hogy miért. Teljesen átlagos lány ugyanis, nincs külsőleg semmi kiemelkedő sem benne. - Látó vagy? Metamorfmágus? Sellő? - sorolom, ami így hirtelen eszembe jut. A látók elég ritkák és hát van esélye annak, hogy vannak, akik előnyt szeretnének kovácsolni a jövő ismeretéből. Talán ez lesz a kulcs a válasz megtalálásához. - Elárulom, ha eljössz velem a bálba - jelenik meg ismét az a tipikusan pimasz vigyor a képemen, amikor kérdezősködni kezd. Elég kíváncsi természet, ami az igazat illeti, még abban az esetben is, ha igyekszik mindenki felé azt mutatni, hogy őt aztán senki és semmi sem érdekli. Helyes. Az érzelmek gyengítenek ugyan, de hát emberek vagyunk és mindenkinek akadnak gyenge pontjai. Nekem pedig ezt kell kihasználnom a célom érdekében, hátha... Azt csak nem vághatom a szemébe, hogy fogadást kötöttem Danyékkal és ez az egész nem pont az én ötletem volt. Buknám és utána melózhatok nyáron a cukrászdában, amíg Daniel koktélt szürcsöl valahol valami bige hasáról. Róla teljes mértékben el tudom ezt képzelni. - Ha igent mondasz, akkor miattam mondj igent, ne amiatt, amit mutatok feléd. Ez nem egy randi, nem játszom meg magam - csóválom meg a fejem. Ha be szeretnék vágódni nála, akkor esélyesen hoznám a szőke herceget vagy a mindent bevállaló macsót, de hát én és Gina csak ismerősök vagyunk, semmi többek. - Csak saját magamat vihetem, senki mást - szélesedik ki ismét a mosolyom. - A végén még csalódnál, ha többet ígérnék számodra... Eleget színészkedtem annak idején a barátaim előtt. Megjátszottam magam, mintha mi se lennénk szegények és titkolóztam előttük, ami miatt nap, mint nap a szemükbe kellett hazudnom. És hát őszintén, ez gyerekként eléggé megviselt. A folyamatos hazudozás és a kifogások, hogy ők miért nem jöhetnek el hozzánk... Sok volt. A végén pedig minden kiderült. Nem áll hát szándékomban teljesen feleslegesen megjátszani magam annak érdekében, hogy bevágódjak valakinél. - Most randira hívsz? - nevetem el magam, hiszen ez konkrétan annak hangzik, végül bólintok egyet: - Legyen, de a harmadikig nem megyek ágyba veled, ez a szabály - teszem azért még hozzá a lehető legkomolyabb képet vágva a szavaim mellé. - És két gyereket szeretnék, egy kertes házat, az udvaron pedig tarthatunk kutyát. Ha ez így megfelel számodra... - azért beszéd közben elindulok a kastély irányába, hogy beülhessünk a konyhába egy forró feketére.
- Mint mondtam: Karvaly, és nem Rézhaj. Nem szeretem ismételni magam, úgyhogy jegyezd meg. - nem kommentálom tovább dolgot. Rézhaj a barátságos indián lány, én a veszélyes ragadozó vagyok. Nem az, akivel újat kéne húzni. Guido pedig igen csak feszegeti a határokat. Egyszerűen magam sem értve miért nem vágtam már nyakon, és hagytam itt. És hát igaza van, nem pont az átlagos lány vagyok, aki átlagos lány dolgot vár. Akár nevetséges hasonlatok terén is. - Szerencsésebb. - hagyom rá az egyszavas választ. Lényegében elengedve ezt a jelzős kérdést. Amúgy sem számít, hogy ki mit gondol rólam, vagy ki minek nevez. Egyéb iránt eszembe se jut bántani a Kiscserkészt, még a kínos témák ellenére se. Az megfordul a fejemben, hogy le kéne rázni, mielőtt ez még kínosabb lesz, de bántani továbbra se akarom. Szóval a leendő utódai tökéletes biztonságban vannak tőlem. A közhiedelemmel ellentétben amúgy sem élvezném a szenvedését. Sőt a végén még nekem kéne gyógyítgatnom. Nem, inkább megkímélem magunkat a felesleges köröktől. - Bár tudnám. De zseni vagyok, nem gonosz szociopata. - vonom meg végül a vállam. Nem látok bele az ellenségeim fejébe. Bosszantó módon. Nem tudom kik mozgatják a háttérből a szálakat, és főként mit miért tesznek? Jobb kérdés, hogy miért nem öltek meg, amikor gyenge 8 éves elveszett kölyök voltam. Sokkal egyszerűbb lett volna. Amúgy pedig nem feltételezem, hogy Guido a halálom akarta volna. Inkább csak gondolkodik. Bár ez esetben ezt a tevékenységet mellőzhetné, és rám hagyhatná. - Ha fontos vagyok, és beszervezni akarnak, akkor mért nem akkor tették, amikor megölték az apámat? Egy 8 éves agyát sokkal könnyebb átmosni, mint egy 18 évesét. Mint mondtam, nem látok bele gonosz szociopaták fejébe. Ezért elkapni se olyan egyszerű őket. - sajnos a mugli filmek, és a valóság piszok ritkán állnak köszönőviszonyban egymással. Úgy is mondhatnám sohasem. A zsaruk is csak a mugli filmekben szuperhősök, akik elkapják a rosszfiúkat. Talán nem illik a fiatal arcomhoz ez a kiábrándult cinikusság a témát illetően, de ez van. Ja, és nem írom le. Határozottan kezd érdekes lenni. Mármint azon túl, hogy olaszul beszél. De ezt nem kötném az orrára. Nem most. Még a végén elbízná magát nekem. Azt hinné, hogy barátok vagyunk, vagy mi. - Persze, hogy érdekel a teljes sztori. Szeretem tudni, hogy kivel van dolgom. - ó sejtem én, hogy itt valami turpisság van a dologban. Senkinek nem vagyok annyira értékes, hogy magától elhívjon a bálba. Akinek igen, annak meg kell, hogy legyen valami érdekeltsége a dolgon. Szóval, még h a egy képtelen másodpercig feltételezzük is, hogy igent mondok, akkor is szeretek tisztán látni, hogy mire is. - És te nem is akarsz jobb színben feltűnni, hogy igent mondjak arra a flancos bálra? - von fel kissé a szemöldököm, ahogy felé sandítok. Mintha csak ki akarnám fürkészni a gondolatait, és szándékait. Pedig inkább csak az időt, és az idegeit húzom. Miért is? Hát ezt én sem tudom. Mert csak. Ehhez van kedvem és kész. Amúgy is elég cuki, ahogy ott áll félig elveszetten, mint egy kölyök kutya, félig mérgesen fújva, mint a mácskám a patkányokra. Ami meg Danielt és Alexet illeti, nos Guidonak igaza lehet. Mármint Danielen kívül mindenki tudja, hogy mi, azaz ki is az érzelmi vakfoltja a fiúnak. - Mégis itt vagy még, és kotyogsz, mint egy rossz kávéfőző. Apropó nincs kedved inkább kávézni egyet a konyhán? A manók nem annyira zavaróak, mint a bálozók. Ígérem. - vigyorgok rá, továbbra sem megválaszolva a lényegi kérdést. Pufogjon csak magában rajta még egy kicsit. Ez így elég szórakoztató.
- Amíg én Kiscserkész vagyok, addig te maradsz Rézhaj - mutatok rá a nyilvánvaló tényeke egy széles vigyor kíséretében. - Különben is... Mi bajod a Rézhajjal? - billentem félre enyhén a fejem, miközben kíváncsian meredek rá. Vörös a haja, szóval olyan nagyon sok kifogása nem lehet ellene. A lányok többsége egyébként sem örül annak, ha valami állathoz hasonlítom őket, habár azt már bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy Gina nem pont olyan, mint a hétköznapi lányok. Pech. - Gondolom, szerencsésebb, ha nem kérdezek rá azokra a bizonyos jelzőkre... - állapítom meg, miközben zavaromban megvakarom a tarkómat. Fenébe! Mindig ezt teszem, ha sikerül valami kínos kérdésbe beletenyerelnem és most egyből kettőt is betaláltam. Guido, jobb, ha bukod azt a fogadást, mert a kislány esélyesen nagyon nem örül a társaságodnak. Örülhetsz, hogy még nem sajognak a mogyoróid, komám! Amennyi kínos témát feszegetsz, nem lenne csoda, ha megrépázna... Csak úgy, szeretetből. És nem a kellemesebbik módon. Igazság szerint már az első találkozásunk alkalmával sikerült észrevennem, hogy elég beteges az ábrázata, mintha nem lenne teljes mértékben kipihenve. Ezt nem nehéz megállapítani másokról, még abban az esetben sem, ha az ember fia nem pont gyógyítónak készül. A külső jelek elég egyértelműek sokak számára. Őszintén szólva, vaknak vagy gyengeelméjűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne legyen képes legalább a karikás szemeket az álmatlansággal összekötni. - Kérdés: miért nem neked ártanak közvetlenül? - ráncolom a homlokom. - Miért a szeretteidnek? - pillantok rá töprengve. - Persze, van az a klisé, hogy ez jobban fáj az embernek, mint bármi más, de mégis... Téged miért nem vesznek célba? Miért nem tudnak le egyszer és mindenkorra? Ne érts félre, sose kívánnám, hogy bajod essen, de ha már akkora szálka vagy a szemükben, hogy a környezeteden keresztül támadnak téged, akkor nem lenne egyszerűbb számukra téged kivonni a forgalomból? Oké, Guido, ez most tényleg úgy hangzott, mintha a lány halálát kívánnád. Néha kár beléd a szó, de komolyan... Mégis, általában folyamatosan kimondom azt, amit gondolok, eme kérdéshalmaz pedig elég érdekes témát feszeget. Miért? Miért nem magát Ginát teszik el egyszer s mindenkorra láb alól, ha már annyi problémát jelent számukra? - Nem lehetséges, hogy valamiért fontos vagy nekik? - szegezem végül a kérdést egyenesen a lánynak. - Be akarnak szervezni vagy mit tudom én... - vonom meg a vállam bizonytalanul. Nem vagyok oknyomozó, nem értek az ilyesmihez, de a mugli filmek alapján, amelyeket eddig láttam, ez a kézenfekvő magyarázat számomra. - Oké, ez talán még mindig jobb, mintha rögtön leírnál - állapítom meg, noha közben magam sem értem, miért olyan fontos számomra, hogy Gina másként tekintsen rám, mint egy vadidegenre. Guido, totál be fogsz kattanni, talán jobban tennéd, ha továbbra is fiúkkal haverkodnál. Velük valahogy semmi se ennyire bonyolult. Igen, engem otthon és család vár, de milyen áron? Naphosszat dolgoznom kell annak érdekében, hogy a szüleim rendes, átlagos életet élhessenek, már amennyire lehetséges. Ketten képtelenek lennének mindezt fenntartani, ezért segítek nekik és spórolok inkább magamon. Apám dolgozik ugyan, noha nem sok pénzt keres, anyám pedig beteges, rá ebben a tekintetben nem igazán számíthatunk. A gyógyszerei pedig sokba fájnak. Megtehetném ugyan, hogy bájitalokat itatok vele, gyógyfőzeteket, de tartok attól, hogy - mivel mugli - az ő szervezete másként reagál majd ezekre és csak többet ártok, mint használok. Féltem őt. - Miért? Érdekelne a teljes sztori? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Nem állok neki faggatni őt arról, hogy miként is gondolta az iménti kijelentését. Helyette inkább terelem a témát, habár esélyes, hogy ha megtudná, hogy a fiúkkal fogadást kötöttünk, képen röhögne, majd sértődötten távozna a helyszínről. Legalábbis, ez lenne a várható reakció részéről. - Ez nem bók, hanem a színtiszta igazság. Az ember akkor bókol, ha valami jó tulajdonságot felnagyít annak érdekében, hogy a másik szemében szimpatikus lehessen - darálom. - Én csak őszintén megmondtam, hogy szerintem nem vagy egy agyatlan, minden hülyeségen viháncoló liba, akit csak a sminkek és a fiúk érdekelne - fejezem be végül a mondandómat. Daniel részére ugyan nem fejtettem ki bővebben, mert csak harag lenne a vége, de ebbe a kategóriába sorolom Alexet is. Az a kislány soha az életben nem fog tudni a külsőségek mögé nézni, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Nem szokásom alvó embereknek magyarázni. Se azt próbáló egyéneknek - szögezem le. - Viszont, nem áll szándékomban itt szobrozni napestig, szóval igen vagy nem? - állítom végül válaszút elé, miközben arról győzködöm magamat gondolatban, hogy az a dupla műszak a cukrászdában nem is olyan rémes. Majd jól elbulizunk ott a többiekkel és csak úgy repül majd az idő! Aha, hát persze...
- Karvaly, és nem Rézhaj. - javítom ki szemrebbenés nélkül a becenevezgetését. Abba meg már bele se akarok menni, hogy ez esetemben mennyire nem így van. Nem én akarom, hogy minden ilyen bonyolult legyen. De az és kész. - Arról nem kell tudnod. - szögezem le. Komolyan, most muszáj minden mondatomra visszakérdeznie? Ő is olyan bosszantóan a nyakamon ragad, mint Daniel? Na jó, Dany egy kicsit más kategória, de na. Azért nem ártana, ha nem akadna fenn mindenen, mint a hugrás haverja. Bosszantóan hasonlít rá. És nem csak külsőleg. De ebbe amúgy igyekszek nem belegondolni, és nem is képzelgek bele semmit. Csak hasonultak egymáshoz az évek alatt gondolom. - A legtöbben nem ezt a jelzőt szokták használni. - vonok vállat. Igaz, neveztek engem már sok mindennek. Bosszantónak, idegesítőnek, okoskodónak, furcsának, különcnek. Ehhez képest az "érdekes" már nem is olyan rossz. Legfeljebb abból a szempontból nem túl pozitív előrelépés, hogy tartok tőle, hogy jobban fogom érdekelni a kelleténél. És nem hiányzik plusz egy fő a nyakamba. De ha már annyira megfigyel, akkor észre veheti, hogy eléggé vékonyan vagyok öltözve az időhöz képest. Az arcom pedig elég sápadt, és beesett. A panda karikákról nem is szólva a szemem alatt. Innen nem lehet nehéz leszűrni egy gyógyítószakosnak, hogy vélhetően nem alszom túl jól. - Gondoltam. Hogyne. Én mindenre gondolok. De ettől csak megfájdul a fejem, és előrébb nem kerülök. - sóhajtok fel. - Ezen túlmenően, még ha feltételezzük, hogy igazad van, és ez egy biztonságos hely. Akkor is. Szerinted meddig maradhatok itt? Még 5-6 év, amíg kijárom az egyetemet? Már amennyiben ösztöndíjat szerzek. És aztán? Vagy álljak tanárnak, és életem végig itt bujkáljak ezek közt a falak közt, mert rettegek elhagyni a birtokot? Kösz nem. Ennél szabadságszeretőbb madár vagyok. - ami pedig azt illeti a Tekiknek, és a VMS társaimnak még nem ártottak. De jó kérdés, hogy meddig marad így? Vagy mikor szúr szemet majd Luca, és a Maroni család. Mercutiót sem bántották, amíg csak görény képében rohangált fel-le körülöttem. De amint komoly lépéseket tett, hogy magához vegyen, és jobb életet biztosítson nekem az utca helyett rögtön kapott egy halálos golyót. Véletlen lenne? Ugyan. Én nem hiszek ebben. Véletlenek nincsenek. Én pedig képtelen vagyok Merc családja elé kerülni, amíg nem tudom megmagyarázni, hogy ki és miért tette azt a fiúkkal, amit. Még ha ők időnként szünetekben hívnak, akkor is. Mit mondhatnék a sajnálomon kívül? Hogy nézhetnék a szemükbe, amikor tudom, hogy miattam érte őket ekkora veszteség. És bármit megadnék, hogy visszacsináljam. Hogy megint itt lássam görénykedni. De ez már nem lehetséges. Az egyetlen amit tehetek, hogy kiderítem az igazságot. - Még nem döntöttem el Kiscserkész. - nézek rá egy kissé félre billentett fejjel a következő kérdésre. Majd azért vetek egy pillantást Carnivora felé, de a lusta macska épp a füle botját se mozgatja. Szóval ezúttal nem lettem okosabb tőle. De legalábbis nem tartja elég érdekesnek Guido Rossit, hogy figyelemre méltassa. Ami akár azt is jelentheti, hogy nem rossz srác. Igaz, Dany haverja, ez már önmagában informatív. - Az enyémbe biztosan. - forgatom meg a szemem egy rosszalló ciccegéssel. Daniel néha tényleg bosszantó. De fogadok, hogy olyan sok új információt nem adtam neki a haverjáról. - Nem negatív. Realista vagyok. A rossz dolgok meg általában akkor szeretnek megtalálni, amikor a hátam közepére se kívánom az egészet. - sóhajtok fel. De azt hiszem erről vitatkozni már tényleg nem sok értelme volna vele. Ő nem élte át mindazt, amit én. Fogalma sincs semmiről. Őt otthon, és család várja. Engem semmi. Vagyis inkább jobb ha nem élem bele magam. Nem tudnám elviselni, ha miattam ártanának még valakinek. Még ha be is fogadnának. Nem, ez nem történhet meg. Viszont nem hiszem, hogy ezt képes lennék elmagyarázni neki. - Te is szeretsz kérdezősködni. A reakciód alapján pedig nem ez a teljes sztori, amiért itt vagy. - világítok rá. Bár inkább van érdeklődés a tekintetemben, mintsem harag. Bár sejtem, hogy ennek köze lehet Danielhez, és valami srácos ugratáshoz. Daniel elég idegesítő tud lenni, ez tény. Különben sem vagyok elég értékes, hogy csak úgy önmagamért bálozni hívjanak. Ezért is fura a Kiscserkész viselkedése. - Ezek szerint nem tartasz egy agyatlan libának? Hmm. Ezt illene bóknak vennem? - nézek rá fürkészően. Mintha próbálnám kitalálni, hogy mi is jár a fejében. Viszont csak azért sem könnyítem meg a dolgát ennyire. Mondhatnék igent, és kész, de abban mi lenne a móka? Hogy tudnám meg, valójában mik is a szándékai? - Könnyen lehet, bár a kotyogásod határozottan zavaró benne. - arra már nem is reagálok, hogy igent is mondhatnék. Bár tényleg mondhatnék igent, de nincs kedvem az egész bálozáshoz. Nem vagyok szociális alkat. Egyébként pedig nem is árt a Kiscserkésznek, ha húzom az agyát kicsit. Pedig amúgy nem fogok elaludni itt. Bár egész pihentető egy thesztrál hátán ejtőzni.
- Az életünk akkor bonyolult, ha azzá tesszük, Rézhaj - állapítom meg a magam szórakozott módján. - Milyen részei ellen? - vonom fel azért kérdőn a szemöldököm a kijelentése hallatán. Bármennyire is nem áll szándékomban beleártani magam a dolgaiba, néha vannak olyan megjegyzései, hogy egyszerűen úgy érzem, muszáj erre-arra visszakérdeznem tőle. Az iménti pedig pont ilyesmi. Dany ugyan kikotyogott pár információt, de másodkézből hiba lenne ítélkeznem és nem is szeretnék ilyesmit tenni. - Tudsz róla, hogy nagyon érdekes ember vagy? - teszem fel végül a kérdést, miközben elmélyülten tanulmányozom az arcát. Rossz szokásom megfigyelni az embereket és minden apró mozzanatuk mögött valamiféle komolyabb, mélyebb jelentést feltételezni. Erre jön ez a vörös hajú csajszi, trágyába cuppanva landol a képben, majd arra vár, hogy valaki megfejtse őt. Nos, hollóhátas vagyok, szóval akár még szórakoztatóvá is tehetem ezt a keresztrejtvényt. Egyébként is kedvelem a csajt, még úgy is, hogy folyamatosan azon van, hogy semleges maradjon mások szemében. Ezt azért nem esik nehezemre leszűrni. Elutasító és konok. Elég nehéz lehet vele barátságot kötni mások számára. - Gondoltál már arra esetleg, hogy mindenkinek, aki szóba áll veled, köze lesz az ellenségeid szemében hozzád? - mutatok rá a nyilvánvaló tényekre. - Ezek alapján már az egész kastély belefolyt a titkos dolgaidba - ingatom meg a fejem egy elnéző mosollyal megtoldva a szavaimat. - Tudod, ők aligha tudják, kivel van és kivel nincs szorosabb kapcsolatod. Dumbledora az igazgató, biztonságban vagy. A kastély falain belül legalábbis mindenképp. Hidd el, nincs az a hatalom, amelyik képes lenne ide beszivárogni és kideríteni, hogy kik a barátaid és kik nem azok. Egyedül a szüneteket kell semleges helyen töltened, de gondolom, erre már te is rájöttél - zárom le a mondandómat ennyivel, hiszen okos lány, meg van a magához való eszecskéje. A roxforti társait nem érheti semmi baj sem, hiszen abban az esetben már évekkel ezelőtt végeztek volna velük, legalábbis személy szerint ezt feltételezem. Egy barátság ugyanis nem két nap alatt alakul ki, ebben teljes mértékben biztos vagyok. És akárkik is Gina haverjai, lett volna alkalmuk a rosszakaróinak rajtuk keresztül ártani a lány számára. Talán nem is tartanak annyira a vöröskétől, mint azt néha ő feltételezi. Elvégre, egy tizenéves lányról van szó, aki jelenleg is iskolába jár és hát ezek szerint tapasztalt mágusokról van szó, akik több, mint tíz éve jártasak a szakmájukban, bármi is legyen az. A lánynak egyedül háborút indítani ellenük... Nos, kicsit őrültség. - És én kivétel vagyok? - vigyorodom el pimaszul, habár sejtem, hogy nagyon nem fog számára tetszeni a kérdésem. Nem is értem, miért érdekel annyira, hogy Gina potenciális haverként tekintsen rám. Hagynom kellene a fenébe és simán csak elhívnom a bálba, majd a nemleges válasz után távoznom innen. Nem olyan vészes az a tét, amelyet felajánlottam Daniel számára abban az esetben, ha buknám a fogadást. Máskor is talpaltam már rengeteget a pult mögött, ezúttal sem fog földhöz vágni az a plusz műszak. Annyira. - Komolyan ezeket mondja? - nevetem el magam a lány következő szavai hallatán, még a komoly téma ellenére is. - Ennyire bele szeret folyni mások életébe? - pislogok meglepetten, na, nem mintha újdonság lenne számomra Dany viselkedése, de mégis... Oké, valami akkor is van köztük, még ha mindketten ennyire tagadják is. Végül elhallgatok, majd csak hallgatom a lány mondandóját és nem szakítom félbe, pedig lenne rá okom bőven. - Ezzel a felfogással bevonzod a rossz dolgokat - sóhajtok egyet. - Én legalábbis ebben hiszek. Ha az ember negatív és így is fogja fel az életet, akkor az valóban azzá válik számára. És igen, történnek rossz dolgok jó emberekkel. Olyan dolgok, amelyeket legszívesebben megbosszulnánk, de a legtöbb ember képes felismerni a saját ereje határait. Én például nem tudok visszahozni halottakat az életbe, így hát nem is próbálkozom vele. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak sötét praktikák, amelyek eredményeket ígérnek ezen a téren, de én sohasem fogok arra fanyalodni. Helyette igyekszem a tőlem telhető legjobb módon segíteni másoknak és nem folyamatosan a feltámadást hajkurászni. Nem feltétlenül azzal van a gondom, hogy srácokat tanít nyíllal lelőni másokat, hanem csupán az szúr szemet számomra, hogy a saját hibájának vélelmezné azt, ha valami rossz dolog történne, mert ő nemet mondott. Nem firtatom tehát tovább a témát, hiszen Gina egyértelműen fura lány, a szó szoros értelmében. Bonyolult felfogással rendelkezik a dolgokról és ez számomra felfoghatatlan. Mivel optimista vagyok, mindig is nehezemre esett megértenem a pesszimista emberek felfogását és a vörös hajú lány nagy eséllyel az ő táborukat erősíti. Bár, ha mindezt kifejteném számára, ő nagyon kapálózna amellett, hogy csak realista, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Minek kérdezősködni? Csak gyere el és kész, szórakozzunk egyet - tárom szét a karom. - Én is szeretnék kikapcsolódni, kissé kiszakadni a könyvek fogságából és nem feltétlenül egy agyatlan liba mellett megtenni mindezt - ingatom meg a fejem. Mert szeretek beszélgetni, jártatni a számat, ebben pedig Gina esélyesen jó partner lenne számomra. Üres dolgokról bárki képes fecsegni, csak én pont nem szeretek... - Azt hiszem, ezt bóknak veszem - húzom ki magam büszkén. Nem vagyok gyáva, verekedtem én már, hiszen az igazságérzetem kevert már ilyen helyzetekbe, csak nem vagyok valami agresszív alkat. Inkább amolyan hippi-féle leginkább. - És most elalszol az egyikük hátán? - kíváncsiskodom. - De azért előtte igent mondhatnál a meghívásomra is... - vetem fel még azért, hátha belemegy. Bár, lassan kezdek ebben kételkedni. Mégis elő kellene húznom a jössz nekem eggyel-lapot?
- Valóban. - nem igazán tudok mit mondani ezen kívül a thesztrál és a halál témára. Mit mondhatnék még? Az emberek valóban összekötik őket, és hát valóban küzdenek a halál elfogadása ellen. Ez már csak így van. Nem tudjuk mit kezdjünk a veszteségeinkkel. És különben is túl fájdalmas ez a téma. Túl sok mindent idéz fel, amiről nem igazán van kedvem cseverészni újdonsült olasz ismerősömmel. Amúgy vélhetően neki is van olyan ismerőse akit elveszített, és aki miatt nem szívesen kerülgetné tovább ezt a témát. Bár ha tudnám, hogy Daniel és a húga aki ezzel kapcsolatban az eszébe jut, nos azt gondolom, hogy Daniel hálás lenne a gondolatmenetért. - Mint mondtam Kiscserkész ez bonyolult. Az életem eléggé az. Még akkor is ha kétségbeesetten próbálok küzdeni egyes részei ellen. - sóhajtok fel. Nem hiszem, hogy egy könnyen meg tudnám neki magyarázni, hogy miért is ennyire bonyolult dolog számomra a jövőmről beszélni. Vagy akár csak gondolkozni róla. Félek ez összetettebb ennél. Szeretnék egyszerű életet, bosszú és minden sallang nélkül. Attól tartok, hogy ez nem lehetséges, amíg meg nem találom apám gyilkosait, és véget nem vetek az anyám testében kószáló sötét nimfa, ki tudja milyen sötét terveinek. - Nem arról van szó, hogy nagyokat akarnék egyszerre. Jelenleg még a kis lépések is túl összetettek. És minél többen keverednek bele, annál inkább az lesz. Ezért is nem akarom, hogy közöm legyen hozzád, és elkezdj belefolyni a dolgaimba. - jelentem ki egyszerűen, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Igazából Danielt, és az összes idegesítő Maronit is kizárnám az életemből, de ez ennyire nem egyszerű mutatvány már. Főleg Luca esetében. Őt annyira azért nem egyszerű megvezetni, mint Danielt, de éppen olyan makacs, és bosszantó. Ráadásul nem tudom megtiltani neki, hogy nyomozzon. A baj csak az, hogy így hatványozottabban nehezebb megvédenem őket és a családjukat. Ez pedig az én felelősségem. Nem folyhat még több ártatlan vér el miattam. Elég volt. - Nem tudom. Talán elvégzem a gyógyító szakot is. De az emberekkel valahogy nehezebben jövök ki, mint velük. Nem bízom bennük. Vagyis... vannak kivételek, de... mindegy. Az állatok legalább őszinték. - vonom meg a vállamat végül. Most mit mondjak. Szeretem az állatokat. A természet mindig is közel állt hozzám. Az emberi kommunikációval meg akadnak problémáim. Ez tényként kezelhető megállapítás. De egy csendes kis békés rezervátumot a hegyek közt, azt el tudnék képzelni magamnak. Se gyilkosok, se Testvériség, se megszálló szellemek, se semmi extra gubanc. - Vannak dolgok amiket ignorálhatsz. Például Daniel bosszantó süketelése arról, hogy ne szökjek le a faluba kocsmázni, és a helyiekkel pókerezni, meg kockázni. Ne dohányozzak, és egyébként is, mi az amit nem kéne csinálnom még. De vannak dolgok, amiket ha megpróbálsz ignorálni rossz dolgok kezdenek történni. Nekem pedig van így is elég bajom. Nincs szükségem extra bonyodalmakra. - sóhajtok fel. Még egy dolog, amit nem tudom hogyan lennék képes megmagyarázni Guidonak. Egyáltalán már az a vágy is igen meglepő részemről, hogy bármit el akarjak neki magyarázni. Mármint rém tudálékos tudok lenni ezt elismerem, de többnyire csak a tanórákon, ha az anyagról van szó. Nem a magán életem problémáiról. - Az nem segítene sokat, vagy talán semmit. Mindegy, hogy most, vagy pár év múlva idegesítenek ezzel. Az fontosabb, hogy megfelelő irányítás alatt tanuljak. - vonok vállat. Nem látom át teljesen, hogy Guidonak mi problémája van az íjásztanítással. Mármint kölykök, persze. Eszükbe juthat butaság is, de ezért kellek én az egyenlet túl oldalára. Na meg hát megfelelő irányítás nélkül szinte minden veszélyes lehet a kölykökre. Akár csak egy kis úszás tanulás a tengerben. Ha nincs a közelben egy felnőtt úszómester, hát könnyen gond lehet. Néha csodálkozom, hogy én hogy maradtam életben. Annyi hülyeséget elkövettem. Istenem. És még néha úgy érzem most sem vagyok sokkal jobb. -Hát ahhoz képest, hogy nem akarsz ágyba csalogatni, már megint itt kötöttünk ki. - vigyorodom el. De igazából csak húzom az agyát. Eszemben sincs ágyba bújni vele. Ismétlem: a pasik csak bonyolítják az életet. Nincs szükségem több érzelmi zűrzavarra és pont. Plusz, hát nem vagyok a bálozós típus, és nem is hiszem, hogy bárki önszántából egy olyat hívna el mint én... ami viszont felvet egy kellemetlen gondolatot. - Szóval ez egy nem randi, mert bár tanulnod kéne, de el is kell menned a bálba, mert miért is? És én miért is kellek hozzá? - nézek rá kérdőn, visszaemlékezve az iménti szavaira. Itt nekem sántít valami. Ehhez pedig még Carnivorára sincs szükségem, aki éppen lustán ejtőzik a karám tetején. Nem úgy tűnik, mintha zavartatná magát Guido jelenléte miatt. - Hogy te? Ne nevettess Kiscserkész. Nem. Te inkább vagy Dr. Jekyll, semmint Mr. Hyde. Utóbbi szerepében nem tudlak elképzelni. Kizárt. - ingatom meg a fejem egy kis vigyorral. Éppen annyira nem jön össze, mint én és a báli ruha kombinációja. Guido Rossi még csak rossz viccből se lenne gyilkos. Maxiumum egy farsangi jelmezbálon, de ott is inkább képzelem valami nemes lovagnak, semmint főgonosznak. - Éppen azt is tehetném, ha várnék még pár órát. De nem. Csak bizonyítom a feltevést, miszerint a thesztrálok barátságosak. - vigyorgok Guidora, és egyszerűen végig fekszek a pacim hátán. Mintha csak így akarnék pihenni. Ami amúgy rám férne. Mert hát még mindig elég sápadt vagyok amúgy, és elég karikásak a szemeim is. Nem igazán megy a pihentető alvás fogalma.
- Ezzel én tisztában vagyok. Az egyetlen bűnük az, hogy a halállal kötik össze őket - felelem Gina kijelentése hallatán. Nekem semmi bajom a thesztrálokkal azon kívül, hogy nem látom őket. Tényleg. Olvastam róluk ezt-azt, ahogy tudok is róluk pár dolgot, láttam őket már illusztrációkon is, úgyhogy valamennyire képben vagyok ezeket a lényeket illetően. - Ebben teljes mértékben igazad van, de az emberek küzdenek a szeretteikért. A halál olyasvalami, amit el kell fogadni, hiszen valóban a természet velejárója, de közben képtelenség feldolgozni a létezését - hallgatok el egy röpke pillanatra és kezdem magam kissé kényelmetlenül érezni ebben a beszélgetésben, hiszen folyamatosan Vittoria arca lebeg a szemem előtt. Nem tehetek róla, azt hiszem, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akit ehhez a szóhoz tudok társítani. Gina szavai azonban azt sugallják számomra, hogy nem is kellett volna küzdenem a kislányért. Én azonban végig azt tettem a magam gyerekes módján. Minden szem vitaminomat nekiadtam, hátha... És egyszerűen nem értettem, miért nem javul az állapota. Ha pedig lenne mód arra, hogy visszahozzam őt Daniel számára, hát esélyesen meg is tenném. - Nem csak rajtad múlik? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Ki más valósíthatná meg a TE álmaidat? És azt javaslom, kezd kicsiben. Szép dolog a jövőkép, de ne nagy ugrásokban gondolkodj. Mert abban az esetben hamar beletörik az ember bicskája, annyi szent. Én se kerülhetek rögtön szakképzett gyógyítóként a Szent Mungóba a vizsgáim után. Szép is lenne, ha egy beteget csak úgy kettesben hagynának velem. Nyilván a nem súlyos eseteket én is elláthatom majd, de lesz mindig mellettem egy gyakorlott medimágus is. Elvégre: gyakorlat, gyakorlat, gyakorlat! És rá egy-két évre - jobb esetben - bíznak majd meg bennem annyira, hogy egyedül fogadhassam a Mungó pácienseit. - Azt hittem, te is embereket szeretnél majd gyógyítani - pillantok Ginára meglepetten. - De végül is... Az állatok is megérdemlik, hogy valaki a gondjukat viselje - bököm ki végül, magamban elismerve a lány törekvéseit. Ritka az, hogy valaki bestiákat gyógyítson, így hát mindig szükség lesz rájuk. Én azonban maradok az embereknél, hiszen a fogadalmam oda köt. És hiába halt meg Vitta, akkor sem adom fel az akkori önmagamat. Akin csak tudok, segíteni fogok. - Ignoráld - felelem tömören. - Te döntesz, hogy mit teszel, én ebbe nem avatkozom bele - szólalok meg végül őszintén. - Ha bosszút szeretnél, akkor bosszút állsz. Nem hiszem ugyanis, hogy én vagyok az az ember, aki képes lenne az utadba állni. Hiába győzködném, rám aligha hallgatna. És hát mennyi ideje is ismerem? Pár napja talán? Ez a második alkalmunk, hogy beszélgetünk egymással, szóval tényleg nem kellene ilyen horderejű ügyekbe beleütnöm az orromat. De Gina pesszimizmusa akkor sem nyeri el a tetszésemet kifejezetten. A múltba való kapaszkodása pedig... nos, sose jelent túl sok jót. Buktak már el nála képzettebb mágusok is emiatt. - Vagy szimplán a tudtukra adod, hogy mennyire veszélyes az ilyesmi és még várhatnának vele pár évet - felelem. - Ha jó fejek a srácok, akkor megértik és nem fogják tovább bolygatni a témát. Ha nem és úgy adtál íjat a kezükbe... - vonom meg a vállam és valóban így ítélem meg magamban a dolgot. Ha bajkeverők, akkor tök mindegy, hogy Gina megmutatja-e nekik vagy sem, mert így is, úgy is veszélyes lesz a kezükben ez a fegyver. A végén még szereznek valahonnan vagy fabrikálnak valamiből. A mai gyerekeknél sose tudni. - Hja! - forgatom meg a szemem, amikor Gina a fejével a kastély irányába bök. - És mi van, ha nem a kinézet, hanem a társaság fontos számomra? - teszem fel a kérdést. - Én nem Daniel haverom vagyok, aki mindenáron egy topmodellt szeretne ágyba csalogatni. Hm... Rossz a példa. Nem akarlak ágyba csalogatni, még mielőtt félreértenél - egészítem ki még gyorsan a mondandómat. Ez valóban elég hülyén vette ki magát, de már mindegy is, úgyhogy csupán legyintek egyet, mintegy ezzel is jelezve a lány számára, hogy felejtse el az iménti szavaimat. - Nem randi! - szögezem le gyorsan, a kelleténél talán kissé gyorsabban is. - És ismétlem: engem nem a könyv borítója érdekel, hanem a tartalma. De akkor még egyszer: ez nem randi, csak muszáj elmennem oda és ha már így alakult, akkor olyasvalakit szeretnék magammal vinni, aki nem csak abból áll, hogy jaj, táncolunk? meg nézd, puncs, igyunk már egyet! - forgatom meg a szemem, miközben női hangon affektálok. Egyszerűen nem értem, miért tukmálják rám állandóan a csajokat és most még Gina is... Mondjon szimplán csak igent és kész! - Ja, az is lehet, hogy én leszek az, ha kiborítasz... - sóhajtok egyet, miközben Gina átmászik a kerítésen. Miért hasonlítanak Danielhez állandóan? Haverok vagyunk ugyan, de ettől még nem leszünk ugyanolyanok. Ekkora baromságot! - És most mit teszel? - könyökölök karjaimmal a kerítésre, miközben a lány felkapaszkodik az egyik thesztrál hátára. - Elügetsz a Holdfénybe? Tudtommal még nincs este... - pillantok fel az égre és valóban. Csupán a Nap erőlködik, hogy legalább minimális meleget biztosíthasson számunkra.
Nem igazán értem Guido meglepettségét. Danieltől már nyilván hallotta, hogy árva vagyok. Ebből pedig már önmagában következett a válasz. Vagy legalábbis sejthető volt. Azt pedig végképp nem értem az emberekben, hogy mért éreznek késztetést sajnálatnyilvánításra, ha a halál kerül szóba. A halál természetes dolog. Mindenki meghal. Ezt nem kell sajnálni. Attól az emberek nem kapják vissza a szeretteiket. Így értelme sincsen az egésznek. Minden esetre igyekszem ezt sehogyan sem lereagálni, mert halvány fogalmam sincsen, hogyan is kéne. - Talán. De erről nem ők tehetnek. Nem ők a gonoszak. Nem ők gyilkolnak, és nem ők okozzák a járványokat, betegségeket, vagy éppen baleseteket sem. - veszem védelmembe a kedvenceimet. Talán nem szépek, és talán senki sem akarja látni őket, mert az valami rosszal párosul, de erről ők nem tehetnek. Egyszerűen csak mások, és az emberek nem szeretik a mást, és furcsát. -Az ő létezésüket sokkal könnyebb elfogadni, mint a halált. De végül rá kell jönnünk, hogy úgysem tehetünk a természet törvényei ellen. A halál megtörténik, ha akarjuk, ha nem. - teszem még hozzá. Bár arra már nem térnék ki, hogy mi mindent megtettem, hogy visszafordítsam. Különösen Cody esetében. Aminek az lett a következménye, hogy anyám testében elszabadult egy sötét nimfa. Esélyesen Guido ettől rohanna ki a világból, és soha többé nem akarna a közelembe kerülni. Na nem mintha ennek érdekelnie kéne... csak... nem akarom, és kész. - Még nem. És hát... nem tudom. Egyszerűen csak remélem, hogy maradhatok még egy darabig. Aztán nem tudom. Nem csak rajtam múlik. Ez bonyolult. Én leginkább csak nyitnék egy állatrezervátumot valahol a hegyekben, messze az emberektől, ahol gyógyíthatnám a sérülteket, és békében élhetnék velük. De félek ez nem ilyen egyszerű. Engem a béke nagyon messzire szokott kerülni. - sóhajtok fel. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el virágnyelven, hogy amíg nem zárom le a múltam, addig jövőm se lehet. De ahhoz hogy lezárjam gyilkosokkal kell szembe nézzek, olyanokkal, akik árthatnak nekem, és azoknak akik fontosak számomra. Például Daniel, és az egész családja. Félek ha rájönnek, hogy kapcsolatom van velük, az egész Maroni családot írmagostól irtják majd ki, csak hogy engem kínozzanak. Ez pedig nem történhet meg. - A felejtés nekem sosem ment jól. Ez az én átkom. Túl tökéletes memória. Ami meg a múltat illeti... mi van, ha én elengedném, de az nem ereszt engem? Ha félek sosem lesz vége a pusztításnak, és tengernyi ártatlanul kifolyt vérnek, amíg én nem veszem az ellenségeim vérét? - és ez most nagyon is komolyan hangzik a számból. Egyszerűen odalépek az íjamhoz, felveszem, és leadok a egy tökéletes lövést a céltábla közepébe. Mi van, ha addig nem lesz vége, amíg az a nyíl valami helyett, valakit talál el? Azt, aki megölte az apám, Luca feleségét, és ki tudja még hányakat, és ki tudja kinek venné még az életét, ha nem állítom meg. Leeresztem az íjat, de fájdalmas ólomsúlynak érzem, ahogy a baloldalamon ráfeszülnek az ujjaim a markolatra. A hideg szél pedig belekap a hajamba, én mégsem mozdulok meg. - Mert könnyen megakadályozhattam volna annyival, hogy megtanítom nekik a helyes használatot, és a biztonsági szabályokat? - teszem fel a költői kérdést, miközben leteszem az íjat, és inkább a szárnyas pacik felé fordítom a figyelmem. Bár tény, hogy ennek a Paulonak annyiban igaza lehet, hogy néha túl bonyolult vagyok. Vagy a nők általában. Ez utóbbit nem tudom objektíven megítélni. És hát az is igaz, hogy szeretem mindenért saját magam hibáztatni. Akár én tehetek róla, akár nem. De legalább príma vagyok önmarcangolás tekintetében. - Tele a kastély szebbnél-szebb példányokkal. Fogj be ott egyet. - bökök a kastály felé a fejemmel. Bár ebben inkább csak amolyan játékos cukkolás van. Egy pillanatig sem gondolom, hogy Guidonak, most rögtön rohannia is kéne csajvadászatra. Bár az tény, hogy ha akarná, akkor nálam ezerszer jobbak is a horgára akadhatnának odabent. Nem is értem, hogy mit vesződik itt velem? - Legalábbis ideálisabb, mint egy emberektől túlzsúfolt bálterem. A könyvek is a barátaim. Az emberek nem. - magyarázom türelmesen, bár a "randi" kifejezéssel nem igazán tudok mit kezdeni a mondatban. A Kiscserkész következő mondatát se nagyon sikerül értelmeznem. Kezd egyre furább, és összezavaróbb lenni. Ilyen lehet Danielnek, amikor én mondok neki sületlenségeket, amiket nem tud megfejteni. - Várj Kiscserkész nem értelek. Ez most randi, vagy nem randi? És mért én? Vannak nálam sokkal szebb, és szociálisan megfelelőbb jelöltek is a feladatra, akik minden bizonnyal szívesen kisegítenek. - tényleg nem értem, hogy mért engem akar erre rávenni. Tuti egy egész hárem heverne a lábai előtt, ha a kastély falain belül próbálna valaki alkalmasabbat találni. A randizgató barátnő, és a báli cicababa szerepére is. Én egyikre se vagyok alkalmas. - Danyvel vélhetően nem. Csak Gillian kettővel, hárommal, és néggyel. Nekem meg szokás szerint marad a hajmeresztő gyilkos, ahogy az már lenni szokott. Inkább lovagolok thesztrálon a Holdfényben. - nézek rá éppen olyan komolyan, hogy ne lehessen eldönteni, hogy most ugratom-e, vagy komolyan is gondolom. Közbe pedig abbahagyom a thesztrál simogatását, és bemászom a két kerítés rúd között a karám belső felébe. Ahol is az egyik kicsit beljebb lévő példány hátára kapaszkodom fel egy lendületes mozdulattal. Innen belegondolva elég vicces látvány lehet, ahogy a levegőt ülöm meg.
- Ó! - lepődöm meg kissé a lány válasza hallatán, habár számíthattam volna arra, hogy egy közeli hozzátartozóját vesztette el ily módon. - Sajnálom - teszem azért még hozzá, leginkább csupán illemből, hiszen se őt, se az apját nem ismertem, szóval olyan nagyon nem tudom átélni a veszteségét, de mivel annak idején én is megtapasztaltam ezt Vitta esetében, kissé azért együttérzek vele. A kislány nem az én húgom volt ugyan, de Daniel barátai voltunk, gyakran hozta magával Vittoriát, aki eleinte bosszantó és nyafogós volt a szememben, de hamar megkedveltette magát velem is. Személyes veszteségként értem hát meg a halálát a magam gyerekes felfogásával. Ami pedig a kiderítést illeti... Nos, ha Gina nem válaszolja meg az általam feltett kérdést, akkor nem állok neki Danyt faggatni róla. Az egy dolog, hogy a nevét ennek révén derítettem ki, de valakinek a személyes múltjában kérés nélkül tapogatózni nem valami rendes dolog. És nem is érzem magam annyira rémesen tapintatlannak, hogy ilyesmit tegyek. Ha ő nem számol be róla, akkor annak oka van, amit én szó nélkül el is fogadok. Kár lenne nyomozgatni utána másokon keresztül. - Mivel a thesztrálokat csak az látja, aki már szemtanúja volt mások halálának, így nem csoda, ha rossz ómenként tekintenek rájuk - jegyzem meg, elmélyülten figyelve a "semmit", ahol minden bizonnyal egy láthatatlan ló foglal helyet. Fura. - Senki se szeretne a kelleténél közelebb kerülni hozzájuk, mert annak az a kellemetlen velejárója, hogy valakinek végig kell néznie a halálát - összegzem a véleményemet. - A halál egy negatív dolog az emberek szemében, még abban az esetben is, ha ez az élet velejárója. És szomorú ugyan, de sokat valóban azt gondolják, hogy ha megbarátkoznak a thesztrálok létezésével, akkor azzal automatikusan beengedik a halált az életükbe - fejezem be a mondandómat komor tekintettel. És hát egy olyan élőlénnyel, amely a legtöbb ember számára láthatatlan, érthető módon senki se szeretne barátkozni. Elvégre, igen nagy tragédiának kell történnie annak érdekében, hogy megpillanthassuk őket valamikor. Gina már elég rég szemtanúja volt az apja halálának, így számára könnyebb is volt elfogadni a thesztrálok létezését. De mégis miként magyarázzam el számára, hogy másoknak ez egy nemkívánatos dolog? Elvégre, én megértem az ellenzők álláspontját is. Mégis, a vörös hajú lány számára pont a létezésük, a jelenlétük a természetes. - Nos, nem veszítetted el - mosolyodom el szélesen, miközben ő a birtok irányába mutat. - És mit teszel, ha itt befejezed a tanulmányaidat? - szegezem neki a kérdésemet. - Mihez kezdesz majd? Hova mész? Elvégre, egy árvaházból csöppent ide és az utcáról, de nem hiszem, hogy ugyanoda szeretne visszakerülni is. Esélyesen vannak céljai, amiket el szeretne érni. Új életet kezdeni, új alapokkal. Én legalábbis így tennék a helyében. Bármennyire is fájdalmas a múltja, neki arra kell törekednie, hogy a jövője és a jelene jobb legyen, mert csakis így élhet majd normális életet. - Nem, nem lehet, de egy pillanatra elfelejtheti őket az ember és hidd el, sokat ér az a pár másodperc is - magyarázom a saját álláspontomat. - Felesleges dolog folyamatosan a múltba kapaszkodni, mert azzal csak a saját és mások életét nehezíted meg - összegzem számára a véleményemet. - Néha el kell engedni és nem ölelgetni őket. Nem tudsz rajtuk változtatni. Akkor vagy igazán erős, akkor számítasz annak, ha a veled történtek után is képes vagy talpra állni. Hogy én erősnek tartom-e magam? Aligha. Az én hátrányom csupán az anyagi körülményeink, semmi más. Eléggé megvisel belül, hogy ennyire meg kell fognom a pénzt és ésszel kell költekeznem, hiszen néha én is szívesen beszabadulnék valamerre és megvennék mindent magamnak, amit csak szeretnék, de nem tehetem. És ezzel rajtam kívül sokan vannak még így. Pont úgy, ahogy Gina sorsában is rengeteg más ember osztozik. Van, akit maga alá temet a múltja, de olyan is, aki hátat fordít neki. És hadd ne mondjam, kik kerülnek ki boldogabban a csatából... - Nem értem, hogy abban az esetben mindez miért lenne a te hibád, de rendben, tedd azt, amit jónak látsz - sóhajtok egyet. - Paulónak viszont igaza volt abban, hogy a női logika egy bonyolult labirintus - csóválom meg a fejem. Nem igazán tudom követni a kislányt. Mármint, miért lenne az ő hibája? Mert hülyék a gyerekek és nem fogadták el a nemleges választ, majd inkább mással próbálkoztak? Remélem, Gina gyógyítóként eme tulajdonságát is le fogja tudni vetkőzni magáról, különben folyamatosan önmagát okolná minden bekövetkezett halálesetért. Még úgy is, hogy jelen se volt. - Reménykedtem abban, hogy egy nőt hamarabb teszek elégedetté és boldoggá, de legyen - hagyom rá végül a dolgot, majd követem Ginát és figyelem, amint a lovat simogatja. Irtó groteszk látvány ez így, úgyhogy pislogok ám rendesen. Végül hagyom, hogy a lány vezesse a kezem, így pár perccel később már én is simogathatom a fagyos levegőt. - Mármint, neked az lenne az ideális randi? - ugrik fel a szemöldököm a homlokom közepére. Ezek szerint megint baromira félre lettem értve. - Ez még mindig nem randi - csóválom meg a fejemet kétségbeesetten. - Csak rád gondoltam, mint partnerre, ennyi az egész - vonom meg a vállam. És fogadtam Danielékkel is, de az meg mogyoróvesztős vallomás lenne. - Én nem lépek le Danyvel enyelegni, nyugi - ígérem meg neki. - És ha minden jól megy, akkor nem lesz semmiféle gyilkossági jelenet sem. A Roxfortban kerül majd megrendezésre, nem külsős helyszínen. Szóval, hűtsd le magad, kislány - figyelmeztetem, még mielőtt nekiállna itt a fején pörögni minden mással együtt.
Talán Guido barátai csak jót akarnak, bár hogy őszinte legyek, én sem értettem soha a kerítősdít. Ez sosem volt a műfajom. Én meg aztán tutira nem ítélném el a srácot, mert annyit dolgozik, és tanul. Dolgozni kell, hogy megéljen az ember. Bár az már más kérdés, hogy hol, és hogyan dolgozik. De mindenki boldogul, ahogy tud. Nem? Tanulni meg megint csak szükséges, hogy egy napon jobb állásod, és életed legyen. Ne a mocskos utcai zsebtolvajt lássák benned, hanem a valódi értékeid. Vagyis inkább bennem. Vagyis... érted hogy értem. Szóval én aztán nem panaszkodnék ez miatt, az tuti. Na nem mintha össze akarnék jönni vele. Szó sincs róla. Éppen elég bonyolult ez Ramsey-vel. Nem kell, hogy duplán bonyolult legyen. - Az apámat. - válaszolom egyszerűen meg a kérdést. Vélhetően úgyis kiderítené. Vagy ha más nem, akkor Dany úgyis elkotyogná számára. Szóval tök mindegy. Akkor inkább én mondom el. Bár ennél bővebb magyarázatot nem adok. De nem is kezdek el hisztériázni a kérdésen, vagy beverni neki egyet. Most komolyan? Még mindig ilyen félelmetes lennék? Az őrült, mindenre képes Gina sztereotípiája élne mindenkiben, aki bármikor bármire robbanhat, és csak úgy ok nélkül tör be orrokat? Az akinek ennyire félni kell a reakcióitól? Pedig többnyire tényleg csak a szám nagy, de úgyse tenném meg, amit mondok. De manapság már ez sem annyira igaz. Én esküszöm próbálok visszavenni, és a jó Gina képét mutatni a világnak. De mi van, ha soha senki nem fogja elhinni nekem, hogy már nem az vagyok, aki voltam? - Mint mondtam, ők voltak az első barátaim. És akkoriban az egyetlenek is. Leszámítva Mercutiot, a vadászgörényt. De az egy másik történet. Sokan bizarrnak, félelmetesnek, vagy egyenesen gonosznak tartják őket. Néhányan egyszerűen csak rossz ómennek. Pedig ők egyáltalán nem rosszak, vagy félelmetesek. Furák, és mások, ez igaz. De ettől még nem rosszak. Valójában igen szelídek, és barátságosak. Csak sokan félre értik őket. Legalábbis az itteniek, akiket Hagrid tenyészt. - próbálom elmagyarázni számára azt, amit én érzek ezek iránt a lények iránt, és ahogy én látom őket. Persze akik csak a könyvek lapjain látta őket, és a legtöbb információja csak ostoba babonák, még ostobább átköltése, annak nem lehet ezt könnyű elfogadni. Főleg ha nem is látja őket. De ők az én kedvenceim, és megvédem őket bárkitől. Ahogy ők is megvédenének engem. Azt hiszem egymáshoz szoktunk az évek alatt. - Nehéz? Azon azt hiszem már túl voltam addigra. Fura volt, és idegen, és nem hittem, hogy nekem még egyszer járhat az otthon luxusa, és rettegtem is, hogy elveszíthetem mindezt... - mutatok a kastély és a birtok irányába körbe -...de nem ez volt a nehéz. - vonok végül vállat. Mindenkit ellöktem magamtól annak idején ez igaz. Tüskés és vad voltam. Kezelhetetlen. De csak önmagam próbáltam védeni. Közben pedig úgy éreztem lassan megfolyt a saját múltam, ami sosem enged el. Nem lehetek boldog többé. Nekem nem jár ilyesmi. Ha mégis, akkor azért bűntudatot kell éreznem. Ahogy azért is, hogy egyáltalán levegőt veszek. Ezt pedig nagyon mélyre próbáltam ásni. De mint tudjuk, nekem a felejtés nem jön olyan könnyen össze. - Nekem köztudottan nincsen humorérzékem. Bohóckodással amúgy sem lehet semmisé tenni a szörnyűségeket, mintha nem történtek volna meg. Amúgy meg a bohócok ijesztőbbek és félelmetesebbek, mint Hasfelmetsző Jack. Folyton csak vigyorognak, meg vidámak, pedig semmi okuk sincs rá... brr... - rezzenek össze egy fintorral. Tényleg nem értem a bohócokat, és hogy egyesek mit és mért szerethetik őket. Apuval amúgy se jártunk cirkuszba. Nem megyünk olyan helyre, ahol ketrecben tartanak állatokat a show műsor kedvéért, és ki tudja hogy "idomítás" címszó alatt hogy bántják őket. Nah, mindegy is. Hagyjuk a témát. - Jah, és ha nemet mondok, akkor valahonnan máshonnan szereznek kevésbé jó felszerelést, és biztonsági szabályok, felügyelet, és megfelelő technika nélkül, tényleg egymást lövik le, ami megint csak az én hibám lenne. Mert nemet mondtam. Köszi, de akkor már jobb, ha a felügyeletem alatt csinálják, ahol közbe léphetek, ha valami butaság jutna az eszükbe. - forgatom meg a szemem. - Azon kívül muszáj plusz jó pontokat gyűjtenem az egyetemi felvételire, és az ösztöndíj kérelemre. A kölkök pesztrálása pedig jó fényt vet rám, ami a múltamat elnézve, még közel sem elég jó. Szóval nincs választásom. - nézek rá komolyan, és most valami őszinte vágy van a szememben, hogy normális emberként nézzenek rám, ne a koszos zsebtolvajként. Még akkor se, ha valójában az vagyok. De szeretnék hinni benne, hogy itt maradhatok még egy kicsit, tanulhatok, és letehetem az egyetem végén a mester vizsgákat. Ami meg a thesztrálos közjátékot illeti, tényleg fejen találja szerencsétlent, de az nem tűnik úgy, hogy bánja, még a levegőben sikerül újra elkapnia a húst, és elég mókásan, és békésen tünteti el. Aztán igen elégedetten billegeti a fejét áthajolva a karám fölött. - Most boldoggá és elégedetté tetted. Akarod megsimogatni? Gyere. - mosolyodom el. És odalépek a thesztrálhoz, akinek megvakarom a fejét. Majd intek Guidonak is, hogy nyugodtan közelebb jöhet. Sőt ha hagyja, akkor megfogom a kezét, és a paci homlokához, és nyakához irányítom, hogy tényleg megsimogathassa. Amit elég békésen tűr a jószág. Sőt még jobban nyújtogatja a nyakát, és elég vidámnak tűnik, hogy most vele van foglalkozva. - Akkor mért nem tanulunk inkább együtt a könyvtárban? Az sokkal inkább nekem való. - ajánlom fel nagy kegyesen. Igen, a könyvtár sokkal jobb hely. Ott magabiztos vagyok, mert minden könyvről tudom, hogy hol a helye (vagy lenne, ha dilettánsok nem rossz helyre pakolnák vissza, ami megjegyzem roppan bosszantó tud lenni) kevesebb ember van, és sokkal csendesebb is. Ergo sokkal tökéletesebb hely. - Szépségverseny? Honnan tudjam? - fintorodom el kissé összezavarodottan, mert nem értem, hogy ezzel meg mire akar célozni? Nem vagyok szép? Jah, de ezt eddig is tudtam. Sosem voltam az a csini, cuki lány. Vagyis talán egyszer egy másik életben, az apám halála előtt, de annak már régen vége. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy soha többé nem vesz rá senki, hogy szoknyát húzzak. Az aztán az idióta ruhadarab! Nem lehet benne normálisan mozogni. Amúgy a tűsarkúban sem, de az legalább dartsozni jó, ha le kell koptatni valami részeg barmot. - És mitől is lesz olyan jó buli? - nézek rá gyanakodva. Nem, engem csak úgy nem szoktak elhívni sehova. Max a szükség szobájában szoktunk a Tekikkel privát bulit tartani. - Egyszer Gillian rávett egyre, de aztán lelépett Danyvel enyelegni, ez után pedig majdnem kinyírt Hasfelmetsző Jack a fél VMS bandával együtt. Aztán ott volt a Royal Albert Hall is, ott majdnem a Testvériség emberei nyírtak ki. Igazad van, jó móka lehet. - teszek úgy, mintha látványosan elgondolkodnék a dolgon, de igazából némi szarkasztikus gúny érződik ki a hangomból. Nem Kiscserkész. Ez ennyire nem lesz könnyű. Ne álmodozz róla. És még ha szeretném is, hogy egyszer pozitív értelemben vegyenek észre, az a képességeim miatt legyen. Azért mert kitűnő tanuló vagyok, és igyekszem a jó irányba változni. Mert kiérdemlem azt a nyomorult ösztöndíjat, és ne azért mert felvettem egy csini rucit, meg magamra kentem 6 kg vakolatot, hogy emberi külsőm legyen. Fogjuk rá.
Hát, a korán kelés nem az műfajom, szóval ez leginkább csupán heccelés szeretett volna lenni részemről. Mivel néha estébe nyúlóan tanulok vagy késő éjszakáig talpalok a pult mögött a Kopoltyús Harcsában, így általában egyből elalszom, amint sikerül ágyba kerülnöm. Ezért se értem hát, hogy miért olyan fontos annak a két ökörnek, hogy barátnőt is tartsak még magam mellett. Mintha pont ők nem lennének tisztában azzal, hogy egy lánnyal foglalkozni kell. Nyilván ideig-óráig tűrné, hogy rengeteget dolgozom és nem jut rá annyi időm, de egyszer mindenképp megunná a helyzetet. Én pedig esélyesen nem leszek hajlandó csak azért visszavenni a tempóból, mert szépen pislogva mered rám valaki a kilós vakolat mögül. Már elnézést, de a szüleim és a tanulmányaim ezerszer fontosabbak. A pénzre pedig szükségem van, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy randi kedvéért leadjam a hétvégi műszakokat, amikor alapból dupla bér jár. Hébe-hóba még rendben van, de hogy minden héten lőjem ki a vasárnapot, teszem azt... Nem, szó sem lehet róla! - És nagyon tapintatlan leszek, ha megkérdezem, hogy kit láttál meghalni? - csusszan ki a számon a kérdés, még mielőtt esélyem lenne alaposabban megrágni magamban azt, hogy mit is készülök kimondani. Oké, ha eddig nem húzott be, akkor ezután biztos be fog. - Mármint, nem muszáj válaszolnod... - teszem azért még hozzá gyorsan, védekezve. Komolyan, mióta is félek én a lányoktól? Vagyis, nem félek én Ginától sem, inkább a reakciója aggaszt valamilyen szinten, noha ennek az okát még én magam sem értem. Nem vagyunk barátok, de még ismerősök sem, szóval mit érdekel engem, ha többé nem áll szóba velem? - Ezek szerint te már tizenegy évesen is láttad őket - vonom le a következtetést a válasza hallatán. Azért nem sok kislány mondhatja el magáról, hogy látott már thesztrált. A diákok többsége leginkább akkor szembesül csupán a létezésükkel, amikor oda érnek a tananyagban. Ez pedig valamilyen szinten jó. Mármint, nem az állatok miatt, félreértés ne essék, de nem túl pozitív dolog, ha egy elsős kisdiák ilyen lényeket lát. - És nem féltél tőlük? - szólalok meg ismét. - Gondolom, elég nehéz volt számodra hirtelen belecsöppenni ebbe a világba... - teszem azért még hozzá, ezzel mintegy felfedve Gina előtt azt, hogy Daniel ismét valami olyasmit kotyogott ki a nevén kívül, amit esélyesen nagyon nem kellett volna. Viszont, ahogy végiggondolom, hogy a vörös hajú lány a muglik világából érkezve került ide árván, ráadásul nem volt mellette senki sem, aki felvilágosította volna a dolgokról, kissé megsajnálom. Persze, az én helyzetem is hasonló volt sárvérű révén, de mellettem ott volt Paulo. Mi ketten együtt fedeztük fel az olasz sulit. - Nem, ezt humornak hívják - javítom ki előzékenyen. - Nem kell mindent véresen komolyan venni, amit mondok - hívom fel a figyelmét a tényekre. - Paulo és Daniel mellett én vagyok a bohóc. Nem szeretek túl komoly lenni, mert láttam már én is elég szenvedést az életben, még ha ezt nem is hiszed el - vonom meg a vállam, de nem megyek bele mélyebben. Nem azért jöttem ide, hogy Gina átmenjen a Siratófal szerepébe és nekem se szokásom keseregni. De még élénken emlékszem mindenre, amivel Vittoria halála járt. A gyászra, a könnyekre, a temetésre és arra is, hogy Daniel mennyire magába fordult, miután az apja is elhagyta őt. Fura, hiszen összeszedte magát, majd sikerült talpra állnia. Kemény lehetett, annyi szent. - És te elvállaltad őket? - szökken fel meglepetten a szemöldököm a lány szavai hallatán. - Simán mondhattál volna nemet is - csóválom meg a fejem. - Ha megengedsz egy véleményt: nem tűnsz olyasvalakinek, aki ugrál a kölkökért - Vagy úgy bárki másért, de ezt inkább nem mondom ki hangosan. - Ráadásul, az ő kezükben tényleg elég veszélyes az ilyesmi, még biztonsági bűbájokkal együtt is. Biztos vagy abban, hogy ezt akarod? - pillantok rá kérdőn, kissé talán kételkedve is a döntésében. A felszerelés ugyan nem kerüli el a figyelmemet, de kb. annyira értek hozzá, mint repülőgép a betonozáshoz, szóval messzemenő következtetést nem tudok levonni belőle, maximum csupán annyit, hogy Gina - remélhetőleg - jól bánik az ehhez hasonló cuccokkal. - Persze, pont most jöttem a vágóhídról, mindig hordok magamnál egy fél marhát megnyúzva - fintorodok el a feltételezés hallatán. Amikor Gina a kezembe nyom egy darab husit meglepetten bár, de átveszem tőle, majd hajítom el azt a thesztrálnak, magamban abban reménykedve, hogy nem automatikusan a fején fogom eltalálni szerencsétlent és küldeni ezzel az egyetlen mozdulattal az állatmenhelyre. - Jó étvágyat! - teszem azért még hozzá, amint a hús a levegőbe emelkedik, majd láthatóan fogyni kezd. Be kell valljam, eléggé vicces látvány számomra egy láthatatlan lovat nézni, amit ugye nem látok, enni. Némileg groteszk. Így hát én csak egy darab repülő húst látok, amely olyan iramban fogy, hogy még egy diétázó nő is simán megirigyelhetné. - Nekem is, de gondoltam, jó móka lenne - vonom meg a vállam Gina válasza hallatán. Igen, említette Daniel, hogy nem lesz könnyű. Egyelőre azonban igyekszem az ígérete nélkül elrángatni magammal, hogy majd később ezt is jóóó alaposan Daniel orra alá dörgölhessem. - Ja, lesz ott szépségverseny is? - lepődöm meg egy pillanatra. Milyen jobbat? Túl kevésre tartja magát, pedig szerintem igen helyes arca van. Igen, vannak nála szebbek is, ez tény és való, de nem mindenki van oda az agyonsminkelt műcicákért. - Jaj, ne csináld már, jó buli lesz - forgatom meg a szemem. - Ne mond nekem, hogy még egyszer se jutott eszedbe részt venni egy ehhez hasonló rendezvényen... Meghívlak. Rendben, Gina nem egy átlagos lány, ezt aláírom magamban. DE! Akkor is lány. És nem hiszem el, hogy néha - még ha csak nagyon ritkán is -, de nem kívánja azt, hogy észrevegyék, méghozzá pozitív értelemben. Eskü, ha kifestené magát és megcsinálná a frizuráját, majd belebújna egy pompás ruhakölteménybe, esélyesen ő lenne ott a legszebb, ezt pedig teljesen komolyan gondolom.
Talán csak az én átkom a túl jó memória. Ezért vagyok képtelen feltételezni, hogy mások milyen könnyen túl lépnek dolgokon, hogy aztán el is felejtsék őket. De ami a kellemetlenségeket illeti, nos, tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna. Sőt talán ez a legjobb, amit tehetünk. Mert nem akarok még egyszer olyan szánalmas látványt nyújtani, mint akkor. - Én sokkal korábban kelek Kiscserkész. - vigyorgok rá. Na igen, a krónikus álmatlanság az megnehezíti a dolgokat. De legalább azzal nincs gondom, hogy időben keljek, edzek, lefürödjek, és már reggelinél találkozzam a barátaimmal. Még Lizzy is bőven a másik oldalára fordul, amikor én az egyenruhámért osonok be a szobába, hogy felöltözhessem, és a nagyterem felé vegyem az irányt. Legalábbis többnyire, amikor nem üt ki végzetesen az inszomniám valahol legalább 10-12 órára. Az azért elég kellemetlen tud lenni. - Igen, azok. És igen, látom őket, azokkal együtt, akik már látták a halált. - foglalom össze a válaszaimat, és a befejezetlen mondat végét. Nem sértődtem meg. Mert nincs min. Mindenki tudja, hogy látom őket, és ide járok szabad időmben. Ettől is elég furának, és különcnek gondolnak. Szóval egyenlőre az orrplasztika elmarad. Furcsa mód nem tűnők bosszúsnak a kérdésre, inkább egyszerű tényközlésként válaszolok, semleges hangon. - Amikor ide kerültem ők lettek az első barátaim. Ez pedig azóta sem változott, még ha minden más is igen. - nem tudom, hogy miért közlöm ezt vele. Egy apró személyes kis szösszenet. Aztán amikor Danielre terelődik a szó, és a srác megjátszott szívrohammal, olaszos gesztikulációba kezd, félre billentett fejjel nézem a produkciót, majd vállat vonok. - Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy túl sok információ. De ne aggódj, rólad nem szoktunk beszélgetni. - közlöm vele fa arccal. Mintha hinném, hogy ez a bohóc tényleg egy szál himbi-limbibe szokott mászkálni. Na és ha igen? Mi közöm hozzá? Minden esetre az arcomon nem látszik semmiféle érzelem ezzel kapcsolatban. Még egy kósza mosoly sem. Inkább csak visszafordulok a vesszőkkel való matatáshoz. Ami pedig Danielt illeti, visszautasítom még a gondolatot is, hogy valaha is lett volna bármi közünk egymáshoz, azt leszámítva, hogy néha az idegeimre megy a prefi dumájával. - Az íjászathoz sosem lehet koravénnek lenni. Amúgy a gyerek felszerelést csak tesztelem, nem nekem lesz. Pechemre az egyik kölök az árvaházban látott íjászkodni, és most az elsős kis barátnőjével ő is akar. És mivel nem szeretném ha egymást, engem, az állataim, vagy esetleg valami véletlen kóbor idiótát lőnének le a céltábla helyett, így mielőtt üzennék értük szükséges némi biztonsági előkészület. - adok magyarázatot a felszerelésre. Persze ha Guido jobban szemügyre veszi a talajt, akkor észre veheti, hogy a táskám mellett még egy tegez van tele vesszőkkel, és még egy tipikus visszacsapó magyar íj. Ez pedig nem az ifi változat, kölyköknek. Nyilván az lehet a sajátom. És minekután nem volt túl egyszerű megszerezni, ezért nem is adom senki kezébe. Aztán ahogy Guido megugrik elnevetem magam. - Csak az egyik fiatal thesztrál kíváncsi volt, hogy hajlandó vagy-e játszani vele? Vagy még inkább van-e nálad nyers húsi, amit elkunyízhat. Nyugi Kiscserkész. Vigyázok rád. - azzal leteszem a vesszőket, és a táskámhoz lépek, és kiveszek belőle, egy jó nagy darab húst. - Ezt dobd oda neki. - adom a kezébe a húst. Már ha rááll a thesztrál etetés lehetőségére. Ha nem, akkor én dobom oda, és tűnik el pillanatok alatt az egész. - Hmm? Mit nem? Nem értelek. - közlöm kicsit értetlen képet vágva. Tényleg nem tudom, hogy mi ellen tiltakozik. Nyilván nem a semmiért jött idáig. Ami meg a mondatom illeti, az csak egy kis évődés volt, semmi komoly. Nem értem hát a reakciót. Végül persze csak kibújik a szög a zsákból. Éppen csak nem értem. - A Karácsinyi bálra? Minek? Tanulnom kell. És amúgy mért én? Biztos találhatnál jobbat is. Nem Kiscserkész. Bocsi, de ez nem az én műfajom. - pislogok rá párat értetlenül. Mert hát ez a kérdés tényleg váratlanul ért, és hát nem is terveztem elmenni oda. Minek? Emberek lesznek ott. Nekem meg jobb idekint a thesztrálokkal. Vagy a könyvtárban a könyveimmel. Bár ha mégis elmennék, akkor nyilván azokért az emberekért, akik miatt megéri a hangos, túlzsúfoltságot elviselni. Vagyis, hát Cody biztos ott lesz, és talán Ramsey is, akivel tisztázhatnám az után a kényes cikk után, hogy hányadán állunk. De hogy jön be a képbe Guido Rossi? Most egy pillanatra mintha én fagytam volna le.
Talán Gina el se hinné, de az én fejemből már rég kiment az a kellemetlen "kis" incidens az üvegházaknál. Általában igyekszem nem túl nagy feneket keríteni a mások számára kínos dolgoknak. Jó, ha szóba hozná, akkor esélyesen belemennék a társalgásba ezzel kapcsolatban, de inkább csak tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Egyébként én - személy szerint - nem tartottam szánalmasnak. Inkább csak olyasvalakinek, aki bajba került. Természetesen, van akinek a szemében ez a két fogalom automatikusan összefonódik. Különösen azokéban, akik szeretik a világ felé azt mutatni, hogy mennyire erősek és magabiztosak egyedül is. Amit sose értettem, de hát mindenki más és más, nincs két egyforma ember. Különben is, Daniel beszámolója alapján Ginának világéletében egyedül kellett boldogulnia, így valamilyen szinten érthető, hogy a lány szemében gyengének számít az, akinek ez nem sikerül és - teszem azt - egy kupac guanóban találja magát. - Azt hittem, a nyolc óra ehhez bőven megfelel - vakarom meg a tarkóm, mintha annyira gondolkodóba ejtene a kijelentése és még az apámtól kapott karórára is vetek egy futó pillantást, mintha csak az időt lesném. - Thesztrálok? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian, miközben a Gina által mutatott irányba fordítom a fejem. - Te látod őket? - teszem fel a kérdést érdeklődve, hiszen én egyet se látok, na, nem mintha annyira bánnám. Egyes beszámolók és a tankönyvek lapjai által ábrázolt oldalak szerint túl sokat nem is veszítek velük. Nem pont pónilovak, ebben biztos vagyok. A cukiságtól pedig egyenesen távol állnak. - Mármint, nem vagyok akkora penge legendás lények gondozásából, de úgy tudom, csak azok láthatják ezeket a lényeket, akik... - akadok el egy pillanatra, majd zavartan fürkészem a lány arcát és szemeit. Ó! Lassan azért leesik számomra, hogy esélyesen ő is vesztett el embereket a szeme láttára. Oké, ezek után jogos is lesz részéről, ha érzéstelenítés nélküli orrplasztikát hajt majd végre rajtam. Elvégre, most elég tapintatlan voltam vele szemben. Legközelebb nem ártana végiggondolnom a kérdéseimet. - Rólam ugye nem mondott semmit? - teszem fel a kérdést tettetett riadtsággal. - Elég sok titkomat tudja és ha valóban ennyit szeret fecsegni, akkor esélyesen olyat is megosztott veled velem kapcsolatban, amit nem kellett volna - magyarázom hevesen gesztikulálva, mintha legalábbis menten szívrohamot kapnék és minden erőmmel azon lennék, hogy felhívjam magamra a figyelmet. - Mondta például, hogy van egy haverja, aki szeret a nyári melegben anyaszült meztelenül fel-alá flangálni a szobában? Csak mert az nem én vagyok - csóválom meg a fejem hevesen tiltakozva, Ginára hagyva ama döntést, miszerint igaz vagy sem eme állításom. Én ezt meg nem mondom, annyi szent. Vonatkozhatna akár Paulóra vagy Danielre is. Elvégre, a vöröske annyira csak nem ismeri mindenki kedvenc prefijét, hogy ilyesmit tudhasson róla. Hacsak nem... De amúgy komolyan, most miért lenne annyira lehetetlen? Gina lány, Dany fiú. Esélyesen érdeklődnek egymás iránt vagy legalábbis tették azt korábban. - Gyerek íjak? - pillantok le kíváncsian a Gina kezében tartott felszerelésre. - Már megbocsáss, de nem vagy te ehhez már pöppet koravén? - folytatom értetlenkedve, miközben érzem, amint valami megböki a hátamat, minek hatására ijedten ugrok el a kerítéstől és pillantok vissza abba az irányba, amerről a mozdulat feltételezhetően jöhetett. - Ez meg mi a fene volt? - kérdem, tekintetemmel továbbra is a tájat szemlélve. Semmi sincs ott. Konkrétan semmi. A hirtelen jött ijedtség miatt pedig fel sem ötlik bennem a lehetséges válasz, miszerint egy thesztrál lehetett az elkövető. Sokkal inkább lefoglal a lehetséges szívmegállásom közelsége. - Hogy én? - lepődöm meg Gina hirtelen jött kérdésén. Oké, arra azért nem számítottam, hogy ilyen hamar a tárgyra térünk majd. Véleményem szerint ugyanis nem ártott volna egy kis előjáték. - Nem... de... nem... - kezdek el zavartan hebegni-habogni, amikor felveti azt, miszerint hiányzott a számomra. Most komolyan, Guido, mi a fenét művelsz? Lassan már én sem értem saját magamat. Miért hoz egyáltalán zavarba egy ilyen kérdéssel? Máskor csuklóból visszatüzelek bárkivel, aki ilyesmivel húzza az agyam. - Voltaképp csak azt szeretném megkérdezni, hogy eljönnél-e velem a karácsonyi bálba? - bököm ki végül meglepően lazán a kérdést. Aha, jól van, már túl is vagy rajta. Látod? Nem is volt annyira nehéz!
Hogy őszinte legyek próbálok nem gondolni a guanós incidensre. Se Guido Rossira. Elég kellemetlen, hogy nyakig trutyiban látott, szánalmasan, ügyetlenül, és gyengén. Bár azért az a javára írható, hogy képes volt laposra vereti magát egy idegen lányért, és még olaszul is hajlandó társalogni. Ezt eddig gyakorlatilag csak Daniellel tehettem meg. Az ő kotyogásának meg a nagy részét igyekszem rögtön ignorálni is, mert leginkább felesleges prefis papolás arról, hogy legyek jó, ne cigizzek, tartsam be a szabályokat blablabla... Ami meg Guidot illeti, nos számíthatnék a megjelenésére. Hiszen én mondtam neki, hogy kérhet egy szívességet. Azt pedig az emberek előbb vagy utóbb be szokták hajtani. Remélhetőleg utóbb. Bár esetében fogalmam sincs, hogy mikor, és mivel lep meg. De ha tippelnem kéne, akkor mutassam be Bimbának, szerezzek valami ritka gyógynövényt, netán a könyvtárból kifogyott gyógyító szakos jegyzetet. Nagyon kis eminensnek tűnt. Ami a maga módján még cuki is lehetne. De tudjuk, hogy én kerülöm a cuki dolgokat. - Ahhoz sokkal hamarabb kell felkelned Kiscserkész. Amúgy nem az én hallásom éles, hanem az övék. - bökök vigyorogva a fejemmel a karámok irányába, ahol a macskám ejtőzik, lustán és mögötte van még néhány érdeklődő szárnyas paci. Miközben pedig kicserélem a gyerek íjakat, hogy a másikat is kipróbáljam, egy pillanatra félre billentett fejjel nézek Guidora, aki éppen megtámaszkodik a kerítésen. - Daniel mindent kikotyog. Mint valami rossz kávéfőző. Ezért nem osztok vele meg fontos dolgokat. Legfeljebb azt, amivel csak összezavarhatom. - állapítom meg a nevem hallatán. S valahogy egyáltalán nem lepődöm meg, hogy Daniel volt az, aki ezt elkotyogta Guido Rossi számára. Na persze nem kellett volna egyébként se sokat erőlködnie, ha Daniel nem teszi meg neki ezt a szívességet. Megtette volna bárki más. Végül is a céltábla irányába fordulok, és lövök néhányat. - Íjászkodom. Azaz tesztelem a pályát, és frissen szerzett gyerek íjakat. Meg a biztonsági bűbájaim. - válaszolom meg a kérdést. Nagyjából ezzel egyidőben meg az egyik fiatalabb thesztrál nem bír tovább a kíváncsiságával, és elkezdi Guido hátát bökdösni a fejével, hogy megtudja, hajlandó-e vele játszani. Vagy legalább van-e nála nyers hús, amit elkunyizhat. Bár az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy a srác látja-e egyáltalán a különös, sokak szerint bizarr állatokat. - Na, és te mit csinálsz idelenn. Gondolom nem azért jöttél, mert annyira hiányoztam, hogy ne bírnád ki a látványom nélkül, vagy mégis? - vigyorgok rá egy kicsit kihívóan. Bár magam sem gondolom komolyan, hogy így lenne. Eszemben sincs vele összejönni, vagy ilyesmi. Elég nekem Ramsey Montreville. Ő is épp elég fejfájást okoz. Nem kell mellé még egy Guido Rossi is. Egyszerre meg pláne. A túlzott érzelmek meg amúgy is csak arra jók, hogy összezavarjanak.
Eltelt már néhány nap azóta, hogy Dany és Paulo beültek a kocsmába, majd megkötöttük azt a bizonyos fogadást egymás között, de még azóta se léptem az ügy érdekében. Nem mintha félnék attól, hogy el kell hívnom egy lányt a bálba, inkább csak azzal kapcsolatban támadt fel bennem valamiféle enyhe kétely, hogy ennek hallatán mégis mit fog gondolni Gina? Elvégre, már az üvegházban is azt hitte, hogy ki szeretnék kezdeni vele, holott erről egy szó sem esett, de ez... Konkrét esküvőnek fog számítani a szemében. Szép, mondhatom. És igaz ugyan, hogy az adott szavát tervezem behajtani rajta itt és most - amit nem mellékesen használhattam volna más, sokkal értelmesebb dologra is -, de miért pont a bállal kapcsolatban? Ez azért fel fog ötleni benne. És a lányokat ismerve, a gondolatmenete így is-úgy is oda fog kilyukadni, hogy hajtom őt. Ami viszont egyáltalán nem igaz, de ezt mégis miként értethetném meg vele? Mindenesetre, úgy vélem, nem húzhatom tovább az időt, hiszen a fene se szeretne sokáig ezen kattogni, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Dany információi szerint a lány a legtöbb idejét az állatok és a növények közelében szereti tölteni, szóval én elsőként a karámok felé veszem az irányt. De amúgy meg... Rettentően sokat tud a vöröskéről, szóval egyértelműen van benne iránta valami. Erről azért még faggatni fogom. Ginát is megpróbálhatnám, de tőle aligha kapok majd érdemleges választ az ügyben. Inkább csak egy újabb fenyegetést meg egy gáncsolást zsebelnék be tőle. Kellemetlen lenne újfent a porban heverve találnom magam. Pár perces séta után érek a helyszínre, elég szépen beöltözve, ami az igazat illeti, hiszen rendesen csípi az ember bőrét ez a cudar idő. Kezeim ezúttal a kabátom zsebeibe mélyesztve, amely teljesen rendes öltözet, hiszen az ilyesmire soha életemben nem sajnáltam a pénzt. Persze, még így sem a világon fellelhető legjobb márka, leginkább valamiféle noname nevű jó minőségű cuccnak mondanám. Egy akció keretében sikerült vennem, a bakancsommal együtt, amely szintén csatlakozott díszes társaságomhoz. Néhány másodperc múltán Ginát is kiszúrom, nem messze magam előtt, amint nekem háttal van és valamin elmélyülten munkálkodik. Elindulok tehát az irányába, ügyet sem vetve a közelben felhangzó patadobogásra és a nyávogásra sem. Mielőtt azonban még odaérnék, szólal meg, én pedig megtorpanok. Amilyen heves, a végén még megszúr a golyóimon egy szúrósra hegyezett nyílvesszővel. Meg azért na... A későbbi témára való tekintettel is ajánlatosabb a két, de inkább három lépés távolságot tartani nekem és a golyóimnak is. - Elrontottad a meglepetést - dünnyögöm egy morcos öt éves arcát magamra öltve. - Gondoltam, megijesztelek, de ezek szerint nem csak az eszed, de a hallásod is éles - állapítom meg a látottak alapján. - Legközelebb lesből támadok, hátha... - vonom meg lazán a vállam, majd ismét elmosolyodom. Ez vagyok én. Valahogy soha életemben nem voltam képes hosszabb ideig magamon tartani a mogorva, szigorú, szomorú, dühös maszkot. - Egyébként pedig megtudtam a neved - támaszkodom neki beszéd közben a tőlem nem messze álló rozoga kis fakerítésnek, amely nagyjából a hátsóm vonalában helyezkedik el, szóval legalább azt képes vagyok megtámasztani, remélhetőleg fagyhalál nélkül. - Gina Accipiter - jelentem ki, ezzel is bizonyítva ama állításomat, miszerint tudom, ki is ő pontosan. - Daniel elárulta - közlöm széles vigyorral a képemen. - Amúgy meg... - döntöm oldalra kíváncsian a fejem. - Mit csinálsz? - szegezem neki a kérdést. Nyilván íjászkodik, de hát én szeretem mások szájából is hallani a pontos diagnózist. Ez afféle szakmai ártalom lesz majd részemről, ha egyszer a Szent Mungóba kerülök, ebben biztos vagyok.
)
//