2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igen, igazad van, és egymás életét is csak tanácsokkal láthatjuk el, mint egy jóbarát, de ezeket a tanácsokat maximum megszívlelni érdemes, de megfogadni nem biztos. – Ismerem el, hiszen nagyjából semmit sem tudok erről a Keith-ről, Liesel pedig hiába is bátorítana arra, hogy ismerkedjek lányokkal, nem tudhatja, hogy én mit tudok adni a gyengébb nemnek, vagy hogy rám milyen hatással van, ha valaki flörtölne, anyáskodna felettem. Igazából ez még számomra is új, mert a barátkozáson, vagy a rokonaimon túl mint Sophia, Winifred, nem igazán volt eddig kapcsolatom lányokkal. De az jogos lehet, hogy kizökkenthet egy szép lány az apátiából, átgondolhatom, hogy tényleg van értelme élni! - Ugyan, a szüleid örülnek, hogy élsz, hogy nincsen semmilyen fizikai fogyatékosságod. Ráadásul a szüleidet nem felejtetted el, sokkal nagyobb veszteség lenne nekik, ha már nem élnél. Ha gondolod valamikor én is elmehetek hozzátok, mulatnánk valamit, hogy lássák, hogy rendben vagy. – Nevetem el magamat, nyilván ezt is elő kell készíteni, lenaplózni, de azt hiszem Liesel elég komoly gyakorlatot szerzett már magának. Még mindig jobb, mintha tetkókból kellene megtudni, hogy ki is ő valójában. Így marad a cetlizés, naplózás, és hogy olyan emberekkel veszi magát körbe, akik folyton emléleztetik rá, hogy mi volt az elmúlt napokban. Remélem, hogy ennyi idő után most én is ismét a barátai közé tartozhatok. Kár volt őt így elhanyagolnom, de felesleges az önostorozás, most már itt vagyunk egymásnak, Liesel pedig nem haragtartó szerencsére! – Én ebbe még bele sem gondoltam, hiszen nincsen senkim, de látom, hogy téged ez foglalkoztat.. Szerintem nincs így. Ha valakivel összeillesz, akkor nem tudod megfojtani a ragaszkodásoddal. Ha ő nem akar veled együtt lenni ennyire, akkor valami máson úgyis elbukna a dolog. Legalább hamar kiderül, nem? – Sajnálom őt is, hogy ennyire bátortalanul kell állnia a kapcsolatokhoz, de valahol meg is értem. Ám ha az ember rászánja magát, hogy kiadja a lelkét, akkor muszáj kockáztatni. Nekem nem sok tapasztalatom van, de azt hiszem én meg merném játszani azt, hogy akár még boldog is lehetek. Liesel talán nem akar csalódni, de ha belegondolunk, hogy hány kapcsolat megy tönkre, és milyen kevés működik.. Az ember egész életében keresgélhet, de ha nem is teszi, akkor ő maga állítja be az eredményt negatívra. – Azért engem mégiscsak zavar, de ha téged nem.. – Mosolyodom el, aztán meglepettségemben le is vagyok kissé, de csak kissé, amikor megfogja a kezemet. A másik három csalódottan fordul el, főleg amelyik felállt már, hogy ez nem csak barátkozás, kezdeti ismerkedés. Végülis Liesel megtehetné, hogy saját maga dönt, és elfogad egy esetleges udvarlást ismeretlen fiúktól, de ő biztonsági játékra hajt, amit meg is értek. Főleg, ha ott van neki az új lovag. A délután, majd az este már nem a beszélgetés, hanem a bulizás, és fesztelen szórakozás jegyében telik. Úgy, mint egykor régen.
//Köszönöm szépen a játékot, még barátként is cukik vagyunk^^//
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Oh nem, azért annyira nem megy el a kedvem, hogy innentől az egész napra kihasson, hiszen tudom, hogy neki most eleve nehéz, hogy egyáltalán eljött ide a sírhoz, de azért elültette a bogarat a fülembe, hog csak azért nézek ennyire pozitívan Keithre, mert azt akarom, hogy rendben legyen a dolog és közben nagyon pocsék lesz majd a vége. Egyelőre próbálok erre nem gondolni inkább a mai nap folyamán. Nem aggódhatok folyton, bőven elég ha ezt a családom megteszi helyettem. Nem véletlenül nem meséltem még nekik a fiúról, mert kétlem, hogy támogatnának valakit, aki nagy kalandor és világjáró, miközben jobban örülnének, ha én még véletlenül se kerülnék többet bajba azután, ami történt velem. - Ha valaki számonkérné ezt rajtad azzal nem is érdemes foglalkozni, tudod ugye? Abban akkor nincs semmi együttérzés. Biztos, hogy akad olyan, aki nem így állna hozzád, hanem megértné, hogy ez igenis nagyon nehéz és csak az tudja mennyire, aki élt át hasonlót. - márpedig e téren még nekem sincs róla fogalmam, hiszen én sem tudom, hogy milyen elveszíteni az egész családomat. Nem is tudom, hogy mit tennék. Ezért is értem meg, hogy aggódnak és hogy ennyire féltenek azóta is mindentől, még ha nem is épp a legjobb érzés, hogy ha tehetnék életem végéig kalitkába zárnának, hogy nehogy bajom essen. - Nem lesz gond, én nem aggódom, ők... sokkal inkább. Megértem őket, de tudod néha nagyon fárasztó. Így még csak néha sem érezhetem úgy, mintha minden rendben lenne. - sóhajtok egyet, hiszen a családom folyamatos aggódása igazából tényleg azt súlykolja, hogy aggódnia kell értem, hogy félnem kell az élettől, mert bármikor történhet valami rossz. - Te tudnál nem félteni valakit, akit újra megszeretsz, hogy elveszíted? Nem kötnéd gúsba a ragaszkodásoddal? - kérdem végül óvatosan, hiszen én ebben a cipőben járok és hát ki tudja, hogy Adrien esetén nem lenne-e hasonló a helyzet. Ha valaki tondos lesz neki, nem fog vajon attól félni, hogy mennyire fájna mégis elveszíteni? Ezzel a ragaszkodással viszont lehet, hogy megfolytaná és pont ezért nem működne. Persze előre nem lehet tudni, hogyan viselkedne egy kapcsolatban, de talán jobb felkészülni rá, hogy valahogy majd ezt kezelnie kell. - Hagyd, majd csak befejezik. - igyekszem tudomást sem venni a három alakról. Nem tartom magamat annyira különlegesnek, de talán csak azért, mert az iskolában a többség tudja, hogy mi történt velem, így aztán nem igazán szoktam rámmozdulni. Kicsit azért mégis csak legyezgeti a hiúságomat a dolog, és közben valahol zavar is. Hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok át az asztal felett, amikor úgy látom, hogy az egyik srác felállni készül és megfogom Adrien kezét. Csak a látszat kedvéért, hátha akkor megértik, hogy hagyjanak békén. Közben megérkezik a pincérnő is, hogy csokis shaket és jó adag gofrit rendelhessek.
Miután nem kísértem figyelemmel az elmúlt éveit, nem tudok, nem merek belegondolni abba, hogy ki lehet az a fiú, aki megkörnyékezte. Próbálok én bátorító, és optimista lenni, ám annyira negatívan közelítettem meg mindent a mögöttem álló időszakban, hogy látszik rajtam mindez. Nem tudok csak úgy felhőtlenül bizakodó lenni, és ezzel lehet, hogy Lieselben is elültetek egyfajta kételyt. Nem akarom magammal húzni a mocsárba, a találkánknak az a célja, hogy erősítsük egymást. Ám talán már késő, ha ennyire a rosszra asszociáltam a szavaiból. - Mindenesetre nem akartam beleszólni, kibicnek mindig másabb lenni. Te találkoztál vele, meg tudod ítélni, hogy mennyire tesz boldoggá. Remélem, hogy találsz így valakit, akivel hosszútávon is el tudod magad képzelni! – Remélhetőleg nem megy el annyira a kedve, hogy a mai napunkat is megpecsételje. Most az önző korszakomat élem, kicsit el akarom engedni magamat, és Liesel a legjobb barátom volt. Ne foglalkozzunk most a gondokkal, támogassuk egymást egy kis ereszd el a hajamat stílusban. Van is már ötletem, viszont még nagyon korán van, az éjszakai élet messze nem kezdődött el, nem ártana inkább valamit enni, sőt, akár inni is, akár még valami vásárt is megejthetünk a közelben, hogy aztán mire visszatérjünk, fel legyenek kapcsolva a Soho fényei. A ruháját át lehet varázslattal alakítani, de ez a félig magas cipő simán alkalmas a táncra. – Én is hasonlóan vagyok, mint te, elhihetném, hogy valakinek én is megfelelek, de némiképpen bizonytalan vagyok, ilyen idős korban már minimum végzős egyetemista valaki, vagy akár már végzett is a Roxfortban, van állása. Nem fogja rajtam számonkérni egy lány, hogy mit sajnáltattam magam az elmúlt években? – Próbálok nem negatív lenni, de valahogy nem tartom magamat egy csúcs pasinak. Lehet mentegetőzni, hogy miért vagyok ilyen helyzetben, hogy nem az én hibám, de egy ambiciózus lányt aligha izgat ez. Nekem valami anyáskodó, védelmező csajszi kéne, az én boldogságomat is nézi. Kölcsönösen megegyezünk a palacsintában, utána még lesz időnk sétálni, baráti jelleggel andalogni, hogy ha el is telítődünk, ne legyünk rosszul a táncra. Ráadásul a palacsinta közkedvelt édesség nálunk briteknél, főleg a juharszirupos változat! Arról még így öngyilkos hangulatomban sem mondtam le! – Majd én vigyázok rád! Esetleg azt tudom javasolni, hogy ha ott ragadnánk éjszakára valahol, és nincs nálad a napló, addig írd le valami pergamenre amit a mai napból fontosnak tartasz megjegyezni, hogy reggel képben legyél. – Meg is érkezünk az említett palacsintázóhoz az Oxford streeten, egybe van építve egy kávézóval, amely már mindenhol teret hódít. Leülünk egy hangulatos asztalhoz, ha valaki külső szemlélőként nézne, még azt hihetné, hogy randizunk. Ám nem, van egy komoly megnyugtató jellegge annak, hogy az embernek a legjobb barátja lány minden intim felhang nélkül. Viszont el tudjuk játszani a randit, ha valami kellemetlenkedő alak betoppanna. Mert éppen ez történik, amint leülünk, egy szomszéd asztaltársaságból három igen pimasz, szemtelennek tűnő illető kezdi el úgy mustrálni Lieselt mint a vásári lovat. A leányzó reakcióját figyelem, hogy közbelépjek-e.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Bár elnézést kér, de mégis elülteti ezt a kellemetlen érzést a fejemben, ami ellen már nem sokmindent lehet tenni. Nem lehet csak úgy kirántani onnan, ha egyszer már odakerült, bármennyire is jó lenne, ha ez lehetséges lenne. Elbizonytalanodom, pedig tényleg úgy érzem, hogy kötődöm Keith-hez, csak hát az én esetemben amúgy is könnyű elveszíteni a magabiztosságot és Adrien most ügyesen belenyúlt ebbe. - Nem ez.. talán én nem gondoltam bele eléggé és az se árt, ha a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. - bököm ki végül, még ha talán tényleg jobb is, ha az ember mindig pozitív oldalról próbál tekintetni mindenre. Viszont mégis csak vannak olyan helyzetek, amikor azért nem olyan könnyű ez a nagy pozitivitás. Azért igyekszem egyelőre elhessegetni a dolgot, de a bogár már el lett ültetve, és jó eséllyel ottmarad majd a fejemben, hogy összezavarja a gondolataimat, legalábbis ameddig hagyom, hiszen eldönthetem este, hogy ezt a bizonytalanságot elfelejtem-e, vagy meghagyom a későbbiekre is. Egyelőre még nem tudom, ráérek majd elste eldönteni. - Már ez is egy nagy lépés Adrien, hogy megpróbálsz előre haladni. Örülök neki! - és azért hiszek benne, hogy a dolgok idővel mégis csak jól alakulnak, csak ezt az időt néha nehéz kivárni, mert van, hogy évekről van szó, ami felettébb megnehezíti az ember dolgát. Remélem, hogy tényleg jut majd valamire és hogy az élete majd rendeződik. Rémes dolgok történtek vele, amiket nem érdemelt meg úgyhogy úgy lenne fair, ha az élet igenis kompenzálná legalább valamelyest. - A palacsinta jól hangzik! Rég ettem. A manók azt hiszem nincsenek oda érte, mert ritkán része a menünek. - gondolkodom el, hogy mikor is ettem jó kis juharszirupban tocsogó kiadós palacsinta tornyot. Hát igen a Roxfortban elég komoly terülj-terülj asztalkám van az évnyitón, de azért onnantól már nem olyan durva a felhozatal és biztosan függ azért a manók aktuális kedvétől, hogy mivel szolgálnak a diákoknak. - Elég rég jártam Londonban. Egyedül nem jövök és tudod a családom, nem is szereti, ha egyedül mászkálok. Aggódnak... folyton! - halkan sóhajtok egyet, mert bevallom azért néha egy kicsit teherek érzem a dolgot. Tudom, hogy nem szép tőlem és hogy nem fair, mert okkal aggódnak és amúgy teljesen érthető is, csak hát... Azt hiszem Keithnek igaza van. Élnem kellene az életemet akármi is történt. Nem élhetek burokban, mert mi van, ha megint történik valami baj.
- Még véletlenül sem. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy ha elesettek vagyunk, akkor fogékonyabbak tudunk lenni arra, hogy segítséget kérjünk. Ilyenkor nem biztos, hogy számít a büszkeség, és könnyebben lereagáljuk, ha valaki dicsér vagy mellettünk akar lenni. – Inkább így értettem, hogy az ember mégiscsak társas lény, szívesen kapaszkodik másokba, keresi a hasonlók, vagy a lelkileg erősek bíztató szavait, tekintetét, hátha akkor az ő sorsa is jobbra fordul. Nem véletlenül kerestem meg ismét Lieselt, akinek megvan ugyan a maga baja, de már előtte is rendkívül empatikus teremtés volt. Ha valaki azt mondja, hogy fiú és lány között nem lehet erős barátság, a mi példánk a precedens erre vonatkozólag. – Igen, igazad van, okos lány vagy ahhoz, hogy már egy találkozásból is fel tudd mérni, hogy kivel érdemes folytatni az éjszakai emlékvesztés mellett is. Nem akartam elvenni a kedvedet. Valahogy hajlamos vagyok borúsan látni a világot. Vagyis inkább amolyan epikus módon felnagyítani, drámával fűszerezni. – Kínlódva felnevetek, ahogyan szabadkozok. Magamhoz ölelve átkarolom a vállát, kicsit még oda is bújva, hogy ne is foglalkozzon azzal, ha netán nálam most félig üres a pohár. Régen együtt olyan jókat nevettünk, és bár most a temető nem a legjobb katalizátor, de majd utána elmegyünk egy kicsit bulizni, szétcsapni magunkat. Legalább akkor foghatja a ködös emlékeket a másnaposságra. Bár azt nem tudom, hogyan fogja leírni, hogy mi volt velünk ma, ha ivás közben nem dokumentálja a történteket. – Igen, lehet, hogy jól látod, de a bíróskodás mégiscsak közel áll hozzám. Amikor még tanultam, nagyon jó volt a memóriám, és hideg fejjel kell tudni dönteni. Ahogyan apám is tette egykor. Na majd megkeresem Flitwick-et, hogy milyen szakot javasolna, előtte még le kéne tennem a RAVASZ-t a fontosabb tárgyakból. Az félbemaradt. – Rántom meg a vállamat, de most már készen vagyunk a mai gyász újraélésével, lepillantok egy utolsót a sírra, és bólintok, hogy mehetünk. Megfordulunk, és elindulunk kifele, innen pár utcányira van csak az éjszakai élet központja. – Az Oxford Streeten ismerek egy palacsintázót, de van ott belga waffel is. Ránk fér most valami boldogsághormon. El szoktál még járni vásárolni? – Utalok arra, hogy régen volt itt, de talán attól fél, hogy elkeveredik, nem talál vissza, ha egyedül van? Vannak egyáltalán barátnői, akivel tud olykor shoppingolni? Azért érdekelne az a srác is, akivel randizgat, de most nem akarom feszegetni a témát.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Azért meglepődöm a szavaira. Most vagy félreértett, vagy igaza van és tényleg valami ilyesmiről van szó, hogy mindegy ki, csak legyen valaki? Picit azért lebiggyed a szám és felsóhajtok jobban belegondolva a dologba. És ha igaza van? - Szerinted erről van szó? Akarom, hogy érdekeljen, mert én érdeklem őt és más nincs? - nem, bevallom erre eddig még nem gondoltam sajnos, pedig igaza van lehet, hogy benne van a pakliban, de akkor miért olyan érzés, amikor találkozunk, mintha maradna bennem valami róla? Vagy csak bemagyarázom magamnak, hogy hátha tényleg így van és kötődöm hozzá? De közben nem merem komolyan venni azért, mert simán benne van a pakliban, hogy megunja a dolgot és simán lepattint, vagy egy idő után nem keres majd és kész. Csendben sétálunk a sírig. Bevallom azért jó Adriennel újra beszélgetni. Ő azért valahogy másképp látja a dolgokat. Nem is tudom... talán reálisabban, mint én? - Ez is igaz. De csak nem beszélne rá, hogy elfelejtsem direkt, ami rossz volt. - vagy legalábbis hátha nem tudna. Vagy, ha túlságosan megkedvelem... Nem is tudom. Nem azt mondom, hogy Adrien rohamosan közelít affelé, hogy elvegye a kedvemet, de tény, hogy kicsit jobban át kell gondolnom a dolgokat. Hiszen, ha esetleg mégis igaza van az azért elég kellemetlen. Oh nem is tudom, hogy mit kellene gondolnom. Eddig is tudtam, hogy az életem nem valami egyszerű, de mintha nem gondoltam volna bele bizonyos árnyoldalakba, pedig kellett volna. Butaság tudom. Inkább tűnik most jobb témának a családja és az esetleges jövője. Szerintem jó auror lenne, végülis... - Mindenki valamilyen motiváció miatt választ egy pályát. Te, ha ezért tennéd nem feltétlenül önzés, ha másokon is akarsz segíteni később. - fejtegetem, hiszen attól még lehet auror, hogy netán a saját ügyét megoldja és később meg segíthet másoknak szépen. Nem hiszem, hogy ez annyira önzős lenne. A legtöbb auror valami miatt megy aurornak nem? Általában motiválja őket valamilyen erő és az nagyon gyakran személyes. - Lehet, hogy ehetnénk előtte valamit. Fura, de rég voltam Londonban. - mélázok el kicsit, pedig itt nincs nagy kilátás, csak a buszt várjuk, de tény, hogy hiába az egyetem és a könnyedebb mozgás, a családom nem nagyon szereti, ha kóricálok, úgyhogy megszoktam, hogy általában a suliban vagyok, ahol... hát tuti, hogy nem történhet semmi baj. Ami amúgy butaság, hiszen ott volt maga a baleset is.
Figyelmesen hallgatom, amint arról mesél, hogy milyen is ez a srác, bár inkább csak általánosságokat tud mondani a napló alapján. Remélem ma nem pont ettől a sráctól raboltam el, de láthatóan nem volt mostanra randi megbeszélve. Borzasztó nehéz lehet úgy vonzódni valakihez, akit csak a leírásaid alapján kéne szeretned. Ez talán ahhoz hasonlíthat, amikor valakivel levelezel, majd gyorsan a nyakába kéne ugranod. Nem biztos, hogy a leírt ábrándok és a valóság megfelel egymásnak. – Értelek. Valami hasonló lehet, mint amikor annyira magányos voltam, hogy bárcsak jönne már valaki, akivel mindez jobb lehet. – Bólogatok, mindketten durván szerencsétlenek vagyunk, s úgy örülök, hogy ha neki javulni látszik a helyzet. Szívesen beszélgetek majd Liesel-el erről a srácról, bár én meg a szerelmi tanácsadás.. Nem szeretnék valami védelmező barát szerepében tetszelegni, mert Liesel egyrészt már bőven felnőttebb, mint én, másrészt évekre magára hagytam, nincsen jogom nekem osztani az észt. Véleményezni természetesen megpróbálhatok, de nagyon kis visszafogottan, hiszen az ő élete, lehet, hogy külső szemlélőként mindent rosszul látok. – Akkor jó, reméltem, hogy örülsz egy ismerős arcnak, még ha egyébként ilyen gyászos is ez a program. A temető után egy kicsit elengedhetjük magunkat, noszalgiázhatunk. – Mosolyodom most el, csak mert a temetőben vagyunk, még nem kell búskomornak lennünk. Éppenhogy a haláluk évfordulóján vagyok lényegesen józanabb, nem csak az alkoholt illetően. Inkább tisztábban tudok lépni, elfogadni, hogy bizony nekem is tovább kell lépnem, felvenni a kapcsolatot esetleg Sophiával is, új barátokat szerezni, de ami mindennél fontosabb, a régi legjobbat visszaszerezni. Így már tudom, hogy erős volt köztünk a kötelék, hiszen meglepően könnyen megy. Nem mondom, hogy ha sokszor bántottam volna meg, akkor ugyanitt tartanánk. – Már nem úgy értem, hogy te előnyt tudsz ebből kovácsolni. Éppenhogy ő, mert bárhányszor próbálkozhat, ha utána valahogy rávesz, hogy ne írd le, hogy mi történt. Te legfeljebb úgy használhatod ki, hogy éjjel felejtesz, hogy a rossz dolgokat nem írod le, bár.. abból tanulunk ugye. – Miután felhelyeztük a koszorút, és kicsit lesepertem a koszt a sírról, el tudunk indulni visszafelé. Lehet, hogy túl elegánsak vagyunk bulizni, de majd olyan helyet keresünk, ahol mindez mindegy. Meglepetten kapom oldalra a fejemet, eddig nem volt köztünk szó olyanról, hogy méltatnánk egymás külsejét, igaz, három éve találkoztunk, akkor ez még nem volt különösebben lényeges. – Auror? Mondanám, hogy jól hangzik, de akkor az nem lenne öncélú bosszúvágy? – Sóhajtok fel, és a kijáratnál már be is állunk a buszmegállóba, hogy lemenjünk a sohoba. Itt már nem lehet csak úgy hoppanálgatni, túl sok a mugli, véletlenül is megláthatnak, ráadásul még viszonylag korán van, lehet, hogy mielőbb megindulna az éjszakai élet, beülünk valahova enni, kávézni.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Komolyabb... nem tudom, hogy ez pontosan mit is jelent, mert talán mindenkinek mást. Keith önmagában is laza srác, kalandor lélek, úgyhogy azok alapján, amiket leírtam róla nehéz eldönteni, hogy mennyire vehető komolynak ez az egész. Persze jó lenne, de hát ehhez még hozzájön az állapotom is. Ki tudja, hogy mikor fárad bele, hogy zűrös minden áldott nap a betegségem miatt. - Tudod, hogy esetemben nehéz komolynak mondani valamit. Talán egyszerűbb, ha azt mondom, azt hiszem örülnék, ha komoly lenne. - mondom ki végül kicsit elgondolkodva. Keith annyira helyes srác a maga görögös sármjával és a lehengerlő stílusával. Okkal áradoztam róla annyit a naplómban, oldalakon át és azt hiszem határozottan belezúgtam, csak hát azt hiszem, ha nem jön össze vele, az egyértelművé teszi, hogy nem sok esélyem van bárkivel is komoly kapcsolatra. De talán ez még jobban motivál arra, hogy megoldást találjak a betegségemre, ha nem akarom elveszíteni őt. Persze lehet, hogy nem is ettől függne, hogy egy olyan srác, aki él hal a kalandokért, nem szívesen horgonyoz lesz hosszú távra, de... talán mégis. A remény hal meg utoljára, még ha ezt Adrien nem is így látja. - Talán nem fogod elhinni, de mára pont nem volt semmi tervem. - mosolyodom el. Egyébként komoly tervem tényleg nem volt, úgyhogy egyáltalán nem okoz gondot, vagy tart fel azzal, hogy elhívott a temető túrára. Örülök neki, hogy feltudjuk eleveníteni a barátságunkat, még ha hosszú ideig is tartott, hogy eljusson idáig. Adrien rendes srác, igazán megérdemli, hogy boldog legyen, főleg ilyen rémes dolgok után. Remélem, hogy tényleg képes lesz talpra állni és idővel majd bátrabb lesz, hogy a jövőjében is gondolkodjon, hiszen most még nagyon negatívan áll mindenhez, ami végülis nem csoda, de akkor is már eltelt két év. - Kihasználni? Hogyan lehetne ez előnyös? - mármint egy kapcsolatban az, hogy nem emlékszem a fontosabb sarokkövekre sem, csak ha utána olvasok... Elég furcsa lenne mondjuk egy ágyban ébredni, miközben én meg se ismerem őt. - Hát amennyit reggel olvastam róla nagyon helyes srác lehet. Görög és könnyen levesz a lábamról. Furcsa, de nem emlékszem rá mégis hevesebben ver a szívem, ha rá gondolok. Talán valami tudatalatti dolog lehet. - tehát az emlékeim valahol ott vannak a fejemben, csak olyan mintha minden nap valaki elpakolná őket egy külön fiókba, rázárná a kulcsot és én meg nem tudnám másnap reggel már kinyitni. Ez viszont reményt ad arra, hogy ha mégis sikerül valami megoldást találni, akkor visszakapom az elmúlt éveket és egyszerűen elégethetem az összes napot úgy, ahogy van. Milyen jó is lenne! - Jóképű vagy és ne mondj ilyeneket magadról. Ha egy kicsit megpróbálnál pozitívabb lenni... - tudom, hogy nehéz, de olyan rossz hallani, hogy ilyen negatívan vélekedik saját magáról. Azért ő ennél igenis sokkal többet ér és szerintem nem kellene önmagát hülyegyereknek beállítania. Egyébként is úgy gondolom akadhat olyan lány, aki bevállalná, csak egy picit meg kellene próbálnia nyitni, vagy nem ártana egy leheletnyivel több önbizalom. Kissé azért lebiggyed a szám, hiszen nagyon nincs jövőképe és az üggyel kapcsolatban sem áll fényesen. - Hát akkor légy auror és derítsd ki te! - bukik ki belőlem hirtelen és kell néhány pillanat hogy rájöjjek talán ezt nem kellett volna, vagy legalábbis nem így és ilyen hirtelen, de ha lenne valami élecélja akkor mégis csak könnyebb lenne nem? - Persze, szívesen. Én is régen voltam. - mosolyodom el most már és kicsit megszorítom a kezét, ahogyan a sírra tekintünk. Csendben van, de tudom én, hogy legbelül mennyire szenved. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha elveszíteném a családomat. Jobb erre nem is gondolni.
- Igen? Esetleg van valami komolyabb is? – Kérdezek vissza reménykedve, az én lelkiismeretemen is egyértelműen könnyíteni tudna az, ha bizton tudnám, hogy Liesel nem magányos, nem csak egy naplóval tudja megosztani, amit tegnap elfelejtett. És annyira kedvelem az örökvidám természetét, valahogy most nem is tudok belegondolni, elképzelni, hogyan bírtam nélküle. Jó, tény, hogy egy barátságnak nem az az ismérve, hogy sülve-főve együtt vagyunk, de az igen, hogy olykor, a fontos dolgokban támogatjuk tudjuk egymást. Ha nem is feltétlenül szavakkal, tettekkel, de legalább a társaságunkkal. Én meg jól lekoptattam szegényt, pedig neki hasonló problémája van, még ha jellegét tekintve más is. Itt az ideje, hogy végre együtt bulizzunk. - Akkor inkább úgy mondom, hogy törekedni fogok rá. Elég csak magamból kiindulnom, tudom, hogy együtt erősebbek lehetnénk. Nem mondom, hogy csináljunk egymásból afféle pótembert, aki bármikor kapható bármire, de most nagyon jól esett, hogy félre tudtál értem mindent dobni. Meg sem kérdeztem, hogy mik a terveid mára. – Ezzel már nem akarok mártírkodni, végülis itt van, de ha gyakrabban beszélgetnénk, én is képben lennék, hogy mivel telnek a napjai, mikor érdemes találkozunk, és mikor kell elfogadnom, hogy most éppen nem ér rá. Nekem is kéne másokkal barátkoznom, és elgondolkoztat az, hogy esetleg valami lánnyal találkozni. Nyilván nem vele, mert kettőnk között inkább amolyan nemhivatalos rokoni viszony van, mint amikor az ember örök barátnak tart valakit, mondjuk a másik nemből. Úgy vélem, hogy ha valami borzalmas történne velem, példának okáért megharapna egy vámpír, Liesel még azt is segítene átvészelni. Ez persze extrém hülyeség, mert fel sem tudom vágni az ereimet, egy vámpírnak is belémtörne a szemfoga. – Egyrészt drukkolok, másrészt a te betegségeddel ezt ki is lehet használni. Remélem, hogy tényleg egymásra tudtok hangolódni. Mesélsz róla? – Nyilván nem akarom megriasztani a helyzettől, de olyasmire gondolok, hogy ha netán valami olyan történne, amit Liesel szégyel, nem meri leírni a naplóba, akkor az a srác úgy kezelheti, mintha meg se történt volna, és bármikor megteheti ismét. Ezt nem is tudom, hogyan lehetne kivédeni. Talán azzal, hogy ha ténylegesen a barátja leszek Lieselnek, gyakran találkozunk, próbálok úgymond az őrangyala lenni. Most is átkarolom a vállát, hihetetlenül jó érzés, hogy végre rászántam magamat, hogy nyissak felé. A felvetésén viszont kínlódva nevetem el magamat. – Ahhoz nagyon türelmesnek kéne lennie annak a lánynak, hiszen én megrekedtem a kiskamasz szinten. -Fogalmam sincsen, hogy mit tudnék adni egy lánynak. Még ha őrületen jóképű lennék, de a hülyegyerek szinttel csak a megrögzött anyatípusok foglalkoznak, nem? És persze én magam sem tudom, hogy mit várhatnék egy lánytól, egyáltalán hogyan is kell elképzelni egy kapcsolatot, hiszen a legtöbbször meg akarok halni, akkor pedig minek tervezgetni? – Szerintem akik ezt tették, azok összejátszottak korrupt aurorokkal, így gyorsan le lett zárva olyannal, hogy aki szervezte, már az Azkabanban van, vélhetően megkapta a dementor csókot, tehát nem felelősségre vonható. Az ügyet lezárták. Mindegy is. Ha végeztünk, van még egy kis időd beülni valahova, meginni valamit, netán kicsit táncolni? Rég voltunk már. – Leteszem a koszorút a szüleim sírjára, meg is fogom Liesel kezét. Mondhatnék most pár szót, de már halottak, úgyse hallanak.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
- Ne aggódj nem kopott el mellőlem mindenki... egyelőre legalábbis és talán, aki eddig bírta már kitart majd. - mosolyodom el, hogy e miatt aztán tényleg ne érezze magát rosszul, hiszen lássuk be van szegénynek alapvetően épp elég baja. Nem szeretném, hogy még e miatt is rossz érzései legyenek. Azon, ami megtörtént már úgyse tudunk változtatni, szóval sokkal egyszerűbb, ha elfogadjuk és kész és persze megpróbálunk építkezni abból, ami van, tehát újraépíteni szépen a barátságunkat. - Örülnék neki, de ne ígérj olyat, amit nehéz megtartani. Tudod azért a többség nehezen kezeli, hogy nem emlékszem a dolgokra. Hosszú távon nagyon megterhelő. - magyarázom, mert hát tényleg nem akarom, hogy most meg majd ez frusztrálja, hiszen az, amit ma megbeszélünk is elillan majd. A füzetembe bekerül majd egy része, de nem fogok emlékezni rá és ez azért biztosan neki se lesz kellemes. A legtöbben tényleg nem tudnak ezzel mit kezdeni, hiszen nem utalhatnak csak úgy vissza egy nem rég lezajlott beszélgetésre. - Azt hiszem nincs, vagy eddig nem talált senki megoldást, de nem is akarok mindig csak ezen rágódni. És igazából van egy fiú is.. nyáron találkoztam vele, de még nem tudom, hogy mennyire komoly. - bököm ki picit azért zavartan, hiszen Keith nagyon sármos és finoman szólva is lehengerlő típus, de én azért nehezen bízom el magamat ilyen tekintetben. Ki tudja, hogy mikor fárad bele a bonyolult helyzetbe és lép inkább tovább. Nekem pedig nem marad más, mint hogy ne legyen minden nap ugyanolyan fájdalmas a tény, hogy nem jött össze, kitépni néhány lapot és szó szerint kitörölni az életemből. - Jaj Adrien... köszönöm! Tudod csak a maga módján igyekszem. Szerencsére van, aki támogat. - és ezt most nem is arra értem, hogy ő nem, hanem nekem ott a családom. Hiába történt mindez és hiába nehéz, de attól még ott vannak a szüleim, a bátyám, akik mellettem álltak végig és azóta is. Így azért sokkal könnyebb dolgom van, mint neki, aki pont a támogatókat veszítette el. - Te is tovább tudsz majd lépni hidd el, csak idő kérdése. - szorítom meg bíztatóan a kezét egy pillanatra. - Talán pont egy lány lesz majd, aki kirángat ebből végleg. Ha látod az értelmét az életnek, akkor sokkal könnyebb hidd el. - bár abban is van igazság, amit mond, de így hozzáállni az élethez nem valami jó dolog, hogy az ő családját is bánthtják. Érthető a félelme, de így tényleg nem lenne értelme az életének. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, ezért megvárom, amíg magához veszi a koszorút és csendben ballagunk kicsit a parcellák között. - Azóta nem találák meg azok, akik ezt tették? Hogy a jövőd legalább biztonságos legyen? - tudom, hogy nem ez a legjobb téma és biztosan nem szeret erről beszélni, de mégis úgy érzem, hogy meg kell kérdeznem, hiszen a Minisztériumban mégis csak tesznek valamit, bár már eltelt vagy két év, de akkor is. Nem lehet azért ezt így annyiban hagyni ugye?
- Nagyon rendes tőled, igazán jó barát vagy. Sajnálom, hogy így elhanyagoltalak. Neked is kellett volna valaki, aki ott van melletted. – Bűnbánóan tördelem a kezeimet, de olyan kedves velem, szinte a testvérem, holott az igazi testvéreim halottak. Nem akarom őt kihasználni, de ha jobban belegondolok, mindig itt volt nekem, készenlétben, és mindig is itt lesz, ezen talán még a betegsége sem változtat. Az embernek kell valaki, olyan társaság, akinek elsírhatja a bánatát, akivel féktelenül tud bulizni, ha úgy hozza a helyzet. Egy feltétel nélküli bizalmas. Hiszen nőként nem akarnék rá nézni, az el is rontana mindent, ráadásul szép és kedves lány, biztosan válogathat a fiúk között, akik a tenyerükön hordoznák az én nyomoromhoz képest. - Igen, én is az elkopottak között vagyok, de nem azért, mert nem érdekeltél. Inkább a saját önzőségem miatt nem tudtam másra gondolni. Ez mától megváltozik, ígérem, hogy többet látjuk egymást, ha te is szeretnéd. A fiúk között pedig hátha lesz valaki megértő. És.. esély sincsen a gyógyulásra? Próbáltál már rajta kísérletezni? – Pár pillanatig megöleljük egymást, és ismét a régi érzések villannak fel velem, amikor együtt hülyültünk, buliztunk, amikor még nem volt ilyen komoly az életünket. Ami most olyan szakaszába ért, ahol a tragédiákat kell átvészelni, de talán ismét egymás vállán tehetjük meg mindezt. Sóhajtok egy nagyobbat, így is elég drámai lesz a helyzet, hogy el kell majd mennünk a temetőbe, nem akarom még további melankóliával megfejelni a hangulatunkat. Sőt, tervezem, hogy ha már elhívtam, akkor utána beülhetnénk valahova, természetesen mindent én fizetek, már ha ráér még egy ideig, hiszen a programmal esélyesen keresztülhúztam a mostanra szóló terveit, legalább illene kárpótolnom. - Megértelek, az embernek valahol el kell fogadni a sorsát. De élsz, és minden nap meg tudsz küzdeni a múltaddal, nálad pozitívabb személyiséget nem ismerek. Szerencsés vagyok, hogy a barátom vagy. – Bizonygatom, hiszen nekem is róla kéne példát vennem. Igaz, hogy neki nem haltak meg a rokonai, de azért az ő története sem egy leányálom, lényegében a kapcsolatait, a leendő jövőjét zúzta porrá a betegség, amiről igazából kérdezni sem nagyon mernék, de ha most mégis összejöttünk mára, akkor ezzel talán felhatalmaz, hogy átbeszéljük a múltat. – Az egyetemen gondolkoztam, de hogy én egy kedves lánnyal? Látod, még téged sem akartalak terhelni, el tudnád képzelni, hogy valaki elviselné, hogy ennyire lecsúsztam? Nem éppen macsó tulajdonság részegen fetrengeni, vagy zokogni a fájdalomtól. – Osztom meg a kétségeimet, valahogy ez fel sem merült bennem eddig, hogy pont egy ilyen roncsba esne bele bárki is. Vagy.. legfeljebb az, aki a lelkibetegekre bukik. Ám akkor meg van az a pocsék evolució, hogy ha segít, és jobban leszek, az illető továbbáll, mert már nem látja azt, hogyan anyáskodhatna, keres magának másvalaki megmentendőt. – Áh, attól félnék, hogy a gyerekem ugyanarra a sorsra jut, mint én. Mi van, ha akik megölték a szüleimet, visszatérnek, és bevégzik, amit elkezdtek? – Felnyalábolom a koszorút, és megindulunk a parcellák között. Úgy pár percnyi séta után ott is vagyunk. Egymás mellett van az öt sír, nem temették őket egybe, így valahogy látványosabb. Sophia szülei segítettek a temetésben, amiért még mindig hálás vagyok. Én gyerekként nem tudtam volna mindezt megoldani. Viszont jó meleg van, Londonhoz képest most nem esik az eső, egészen kimelegedek, le is kapom a fekete öltönyt, aztán lehelyezem a koszorút anyám sírjára, ő van központi helyen. A nagyszüleim nem ide kerültek, és mázlimra Sophia és Wini nem vett részt azon a születésnapi bulin, és csak részleg Meyers-ek, vélhetően ezért is nem kaptak a vendettából. Nem szólalok meg, nem szoktam fennhangon a szüleimmel beszélni, úgyse hallanak már, ennyire nem vagyok kattant.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
- Ezt azért át tudom érezni. - jegyzem meg, de egy félmosollyal. Nem bántó éllel, vagy ilyesmi, inkább megpróbálom a dolgot valamennyire elviccelni, hiszen azért nagyon szomorú ez, és érthető, hogy nehezen kezeli, vagy kezd vele bármit is. Ha azt nézzük én tényleg szó szerint beleragadtam a múltba, hiszen az agyam szelektál azóta is. Fura módon tanulni tudok, de minden, ami az életemmel kapcsolatos, emberekkel, kapcsolatokkal, valahogy egyszerűen kiesik és még mindig senki se tudja, hogy mit lehetne tenni, hogy ne így legyen. De nekem legalább minden szerettem életben van, úgyhogy nem panaszkodom azért. - Nem haragszom, tényleg, elég rémes, ami történt. Nem csoda, ha nem tudtad kezelni. A naplók pedig.. végülis nagyjából. Azért sok barátom elkopott és sokminden van, ami így nem igazán működik. A fiú se tudnak általában mit kezdeni vele. Hát tudod ez van. - ejtek meg egy fájdalmas mosolyt, hiszen igen ez azért egyáltalán nem egyszerű így. A barátaim jó része hosszú távon nem bírta, hogy nekem mindig magyarázni kell a dolgokról. Nem jó úgy beszélgetni, ha a másik folyton visszakérdez, meg értetlenül néz. De legalább tudom, hogy kik azok a barátok, akik tényleg kitartóak, és velem akartak lenni úgy igazán. - Sokan vannak, akik később kezdik e az egyetemet, úgyhogy miért ne próbálhatnád meg? Mi érdekelne? - pillantok oldalra, még azelőtt, hogy elindulnánk. Tényleg úgy gondolom, hogy akármikor úgy dönthet, hogy befejezi a sulit és jelentkezik egy egyetemi szakra. Sosem késő elkezdeni. Vannak, akik nála idősebben térnek vissza, több évnyi munka után, mert mégis arra jutnak, hogy tanulni akarnak még. - Talán, de azt hiszem kicsit már félek reménykedni. - vonom meg sután a vállamat. Nem akarok keserűnek tűnni, de azért igenis sok éve már hogy ezzel küzdök és nem változott semmi. Nincs garancia rá, hogy bármikor fog, én pedig örökké nem reménykedhetek. Meg kell próbálnom így élni az életemet, ahogyan eddig is tettem. Persze sejtemem sincs, hogy milyen jövő várhat így rám, de azért ennyire pont e miatt nem gondolkodom sosem előre. Azt türelmesen megvárom, amíg virágot vesz, amikor megérkezünk és csendben indulunk el a cél felé. Nem tudom, hogy mennyire nehéz lehet ez neki. Nem is próbálom a helyébe képzelnem magamat. Azt hiszem ez olyasmi, ami ha nem élsz át, nem mondhatod, hogy érted, sőt talán még akkor sem, hiszen nem mindenki ugyanúgy kezeli a veszteséget. - Ha a hiány kínoz, akkor bármivel, ami leköt és elvonja a figyelmedet. Erre jó lehet a tanulás, az egyetem elkezdése, vagy ismerkedni, barátokat szerezni... találni egy kedves lányt... - finoman elmosolyodom megszorítva kicsit támogatóan a karját. - Elvileg a második családod az lesz, amit te alapítasz. Persze nem most, de idővel megint nem leszel majd egyedül, hiszen lesz egy feleséged, gyerekeid. - bár gondolom erre most még azért nehéz gondolni, de nem így működik a dolog? Sokan vannak, akik eleve árvaként nőnek fel és nincs családjuk, ők is átvészelik valahogy, amíg nem lesz sajátjuk. Persze tudom én, hogy nem lesz jobb Adriennek attól, hogy van akinek rosszabb nála, vagy ugyanolyan rossz, de valami mégis kell, ami reményt ad neki.
- Már évek teltek el, de mindenki, beleértve engem is, azt fogadta el, hogy nem tudok továbblépni. Abban a pillanatban rekedtem és már csak valami nemlétező időmágiával tudnék változtatni azon, ami történt. – Hagyom, hogy megszorítsa a kezemet, oda is ölelek hozzá, jelezvén, hogy ez most mindennél többet jelent, hogy még évek után is bármikor számíthatok rá. Kár most már nyavajogni azon, ami történt, Lieselt meg végképp nem akarom terhelni azzal, hogy még magam ellen is akarom fordítani a késeket, jelenleg sikertelenül. A mai nap nem feltétlenül csak a gyászról szól, arról is, hogy egy kicsit el tudjuk magunkat engedni, méghozzá együtt, a régi idők kedvéért. – Ezért aztán nem is tartottuk a kapcsolatot. Szép kis barát vagyok. És működnek a naplók? Említetted korábban, hogy így próbálod meg tartani a lépést a múltaddal. – Motyogom vissza, a saját gondjaim mellett tényleg rámtör a lelkiismeretfurdalás, hogy ennyire mellőztem, holott tényleg olyan volt, mint egy fogadott testvér, ha tartom vele a kapcsolatot, akkor esélyesen jobban jöttem volna ki a gödörből. - Nem, nekem nincs meg a vizsgám, a RAVASZ-okat sem tettem le mind, hiányzik még kettő, addig el sem végeztem az iskolát. Mostanság gondolkozom rajta. Kimaradt így három egyetemi év. – Bólogatok, hiszen én is lehetnék már szinte végzős egyetemista, csak hát ha az embernek az egész családját lemészárolják, nem biztos, hogy a továbbtanulás az elsődleges. Bár egykorúak vagyunk, még úgy is le vagyok maradva, hogy ő éjszakánként elfelejt mindent. Mondjuk így elképzelésem sincsen, hogyan varázsolhat, egyáltalán hogyan lehet szakmája, mert mégse írhat le mindent, mert akkor évekig tartana átolvasni. De hát ne legyek tapintatlan, amikor ő kísérget engem, és nem fordítva. – Ha valami bekattant nálad, akkor hátha visszafordítható még. A mágia sokkal fejlettebb, mint az orvostudomány. Bármikor kifejleszthetnek olyan varázslatot, ami meggyógyíthat. – Belékarolok, és már ott is vagyunk a temető előtt. Itt elengedem, előhúzok némi pénzt, hogy koszorút, s egy nagyobb csokrot válasszak az idős hölgyek egyikétől. Ezekkel felszerelve indulunk meg a sírok között. Tudom, hogy nem éppen szívderítő program, de az ember a legjobb barátjára pont az ilyen helyzetekben számíthasson. Azért felsóhajtok, miközben megyünk a cél parcellák irányába. – Rettentően hiányoznak, olyan magányos vagyok, ezért is teszem tönkre magamat, hogy ne kelljen rájuk gondolni. Te mivel terelnéd el a figyelmet, ha a helyemben lennél?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Vannak olyan barátságok, amik időtállóak és olyanok is, amik akkor is tönkremennek, ha minden nap találkozol a másikkal. Az én esetem pedig még bonyolultabbá tesz mindent, hiszen nekem még ott a betegségem is, ami egyelőre nagyon úgy fest, hogy maradandó, tehát nem sok mindent tudok kezdeni azzal, ha miatta elkopnak mellőlem a barátok. Nem sok maradt az utóbbi néhány év alatt, de tudom, hogy Adrien nem e miatt tűnt el, hiszen neki ott a családi tragédiája, így hát érthető, hogy nem volt ideje mellette, hogy még az én bajommal is foglalkozzon. Viszont e miatt nem is kérdés, hogy, amikor hív akkor jövök. Csodás nyaram volt, vagyis azt hiszem kicsit szokatlan, de mindenképpen jó értelemben véve, rajta pedig még mindig azt látom, hogy ugyanúgy magalatt van, mint ahogyan írtam róla néhány oldalon a naplómban. Ezek szerint még nem sikerült túltennie magát a tragédián és biztos, hogy sokkal nehezebbek lehetnek azok a napok, amiko még évfordulója is van a rémségeknek, aik történtek vele. - Megértem és persze szívesen segítek, a tudok legalább a jelenlétemmel. Biztosan nehéz lehet. - azért egy pillanatra a keze után nyúlok, hogy megszorítsam bátorítón, de épp csak néhány pillanat erejéig. Magam sem tudom, hogy miért érzem magamat furán ettől. Valahogy egyből Keith arca ugrik be, pedig megszorítani barátilag egy másik fiú kezét egyáltalán nem számít megcsalásnak, vagy ilyesmi ugye? És egyébként sem feltétlenül kellene túlságosan kötődnöm hozzá, vagy bárkihez, ezt már sokszor megtapasztaltam. Mégis nehezen vonom ki magamat a görög adonisz hatása alól még úgy is, hogy itt sincs. - Semmi baj. Volt elég gondod és biztosan nehéz ebből kilábalni. Én meg nem akartam erőltetni, tudod voltak bőven, akik nem tudták kezelni, ami velem történt. Megtanultam nem... nyomulni feleslegesen. - bár persze esetében azért a családja halálára is tudtam fogni, hogy nem beszéltünk, de nem voltam benne biztos, hogy ezzel csak mentegetem, vagy tényleg erről lehet szó. Ezért inkább annyiban hagytam és foglalkoztam eddig is a magam dolgával, de jól esik, hogy bocsánatot kér miatta. Gondolom már ez is egy elég nagy lépés lehet. - Oh neked nem...? De persze érthető. Jártam már ott régebben, még a nagymamám miatt. - ezért rémlik halványan, de hát a problémám sajnos sokmindenre hatással van. A hoppanálást problémássá teszi, ha nem tudod, hogy jártál-e már egy adott helyen. Szerencse, hogy a londoni köztemető nem az a hely, ahol a baleset után jártam, mert akkor most gondot okozna az, hogy odajussunk. A kezemet nyújtom közben neki, de még a válaszom érkezik azelőtt, hogy hoppanálnánk. - Nem igazán sajnos. Elég bonyolult így minden és még mindig senki sem tudja, hogy mi a gond és miért nem javul. Azt hiszem lassan fel kell készülnöm rá, hogy ez már így marad. Nem tudom mitől változna. - csak halkan sóhajtok egyet, de aztán egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, amivel valahol azt akarom jelezni, hogy azért az ő fájdalma még így is sokkal nagyobb, mint az enyém, hiszen én élek és minden családtagom is és hát a nyaram is kifejezetten kellemes volt. Nem panaszkodom, hiába tehetném, de attól úgyse lenne jobb. Még azért rápillantok, hogy készenáll-e, aztán a kezemet nyújtom, hogy belém karolhasson és a helyszínre koncentrálva pár pillant múlva már a temető kapujánál bukkanjunk fel.
Nem vártam el, hogy ugyanúgy koromfeketében jőjjön, sőt, engem még az sem zavarna, ha durván színesben lenne. Ő most a kísérő szerepét tölti be, engem ért a gyász. Mindazonáltal pontosan tudom, hogy Liesel mennyire jó barát, milyen empatikus. Az elmúlt években többet kellett volna vele találkoznom, rászorulni az érzelmességére, talán már korábban kimásztam volna a gödörből, ahelyett, hogy egyre mélyebben ásnám magam alatt. Meglehet nem akartam zavarni, ráhozni a frászt, és az a furcsa elfelejtős betegsége is olyan, hogy nem tudom, hogy mennyire emlékezne rám. Oké, nincsen benne kockázat, mert gyorsan elfelejt mindent, és én bárhányszor elpanaszkodhatom neki ugyanezt, de lássuk be, két roncs nehezen tud egymásra támaszkodni. Viszont a régmúltunkra még emlékszik, így ezért esett a mai választásom rá, hogy még nyúljunk vissza gyerekkorunkba, amikor még minden rendben volt. Látszik, hogy milyen régen nem találkoztunk, mert míg magamon nem veszem észre a változást, ő szinte kész nő lett, amióta nem láttam. – Igen, ha nem gond. Sokszor vagyok egyedül, ami nem szokott gond lenni, de ma valahogy nyomasztana. Nem is kell beszélnünk, csak elég ha itt vagy. – Nyilván nem várom el tőle, hogy kukán ácsorogja végig mellettem a napot, sőt, nem is úgy ismerem, eléggé csacsogós griffendéles lányka, régen rengeteg közös témánk volt. Amikor még nem vettem komolyan magamat ennyire, akkor minden hülyeséget együtt csináltunk, igaz, ő végül felnőtt, én pedig megmaradtam a veszteségnek köszönhetően gyermeki szinten. – Meg köszi. Most sem akartalak volna a saját dolgommal terhelni, hiszen neked is megvan a magad baja. Csak.. beugrott, hogy korábban mennyit voltunk együtt, én pedig önző vagyok, hogy végül kihagytalak mindenből. Sajnálom, ha ez még számít valamit. – A hoppanálás tekintetében nála a labda, én még erre sem vagyok képes. A kor ugyanis nem jár azzal, hogy az ember érik is. Nem mentem el végül a hoppanálás vizsgára sem, de ha maradni akarok, és netán egyetemre járni, amit Sophia szüleinek a segítségével be is kéne fizetnem, akkor fel kéne nőnöm a feladathoz. Igen, van egy nagyobbacska örökségem, de fogalmam sincsen, hogy hol lehetnek azok a papírok, amik alapján a koboldok kinyitják nekem a széfet. Ebben Adlarék segíthetnek, hátha ők is kaptak valamit a levéltártól. Zonko és a szobatársam nem fog a végtelenségig hitelezni nekem. – A londoni temetőben nyugszanak, ha oda tudunk menni.. – Válaszolok bizonytalanul, én valahogy vonatozásra gondoltam, hiszen más módon nem tudok jelenleg utazni, de ha ebben ő már gyakorlottabb, csak nem fordul fel a gyomrom. – Hálás vagyok, hogy velem tartasz. És gondolom illene megkérdeznem, javulóban van az állapotod?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Bevallom tényleg meglepett, hogy Adrientől kaptam üzenetet, hogy találkozzunk. Nem mondom, hogy elmérgesedett a helyzet közöttünk, de azért próbáltam néhányszor keresni és mindig zárt kapukra találtam, viszont nem vagyok haragtartó típus, meg aztán lássuk be nem sok barátom maradt a baleset óta. A legtöbben azért nem jól viselik ezt, hiszen nem tudják, hogyan kezeljék. Történnek dolgok az életükben, amiről hiába mesélnek, én nem tudom megjegyezni, vagy ha le is írom, hát még se lehetséges, hogy mindent elolvassak reggelente. Ha tudom, hogy valakivel találkozom, akkor persze utána nézek előtte, így tettem Adriennel is, hogy minél több minden felidézzek, így tudom, hogy jó ideje nem beszéltünk már és hogy sokakat maradt el maga mellől a viselkedésével. A szülei talála viszont még akkor következett be, amikor még nem történt meg a balesetem, így erre tisztán emlékszem, ahogyan arra is mennyire ki volt az első időkben. Végülis valahol érthető miért marta el maga mellől a barátai nagy részét. - Szia Adrien! - jelenek meg egy halvány mosollyal az arcomon néhány perccel azután, hogy ő is megérkezett. Valahogy sejtem, hogy miért hívott, hiszen tudom minek van az évfordulója, amikor pedig meglátom talpig feketében akkor már biztos is vagyok benne. Bár bevallom nem tudtam gyászruhával készülni, de azért nem vettem fel a legszínesebb összeállításomat, úgyhogy egy szimpla szürkés blúzt viselek egy átlagos sötétebb árnyalatú, de kék farmerrel és egy szimpla sport cipővel, bár erősen gondolkodtam valami elegánsabban, de mivel nem voltam biztos az apropóban és mert hát a Roxfort birtokán nem igazán vannak kikövezett utak, végül elvetettem az esetleges magassarkút. - Azért hívtál, amire gondolok ugye? - lépek oda mellé és finoman belékarolok, valahogy sejtve, hogy nem itt maradunk az iskola mellett, hanem bizony egy ugrás következik majd hamarosan, mert a temetőbe látogatna ki. Nem tudom, hogy vajon az első évfordulóra egyáltalán elment-e, vagy azóta volt-e már a temetőben. Nem emlékszem és mivel nem is beszéltük valami gyakran sosem merült fel ez a kérdés. - Jól vagy? Mármint... jól biztosan nem, de... azért meg vagy? - pillantok oldalt még azelőtt, hogy hoppanálásra kerülne sor. Nem láthatja rajtam, hogy mérges lennék, vagy megorroltam volna rá, amiért már jó ideje nem keresett és természetesen nincs is szó ilyesmiről. Hiányzott persze, hogy nem beszéltünk, de ha a barátok sorra kopnak ki mellőled önhibádon kívül, akkor idővel elkezded ezt megszokni és már nem bánt annyira, ha egy újabbal ugyanez történik.
Liesel nagyon elsodródott mellőlem, pedig egykor nagyon jóban voltunk. Nekem a teljesen családom meghalt, neki pedig a baleset, aminek részleteit nem is nagyon ismerem. Most mégis rá van szükségem! Ha nem hagyom ki az iskolát, most is egy évfolyamra járnánk, tizedikes lennék mint ő. Annak ellenére, hogy lány, nagyon kedveltem, de semmi szerelmi vonal. Ha most nem akarnék egyedül lenni, a szobatársamat mégsem hívhatom, neki megvan az élete, Zonko pedig inkább munkaadó. Liesel jut eszembe, akivel egészen hatodikig a legjobb barátok voltunk. Nem mondom, hogy sülve-főve, inkább amolyan nagyon ritkán, de akkor tartalmasan kibeszélős kapcsolat volt a miénk, volt, hogy egy évig sem találkoztunk, megvolt a saját dolgunk. De vész esetén mindig számíthattunk egymásra. Most évek teltek el, én pedig talpig feketében állítok be hozzá, még a nyakkendőm is az, csak az ingem hófehér. Ma van a szüleim halálának harmadik évfordulója, ki akarok menni a temetőbe. Kesereghetnék, de most még ahhoz sincsen kedvem. Teljesen ki vagyok üresedve, inkább csak meglátogatnám őket, aztán beülnék egy kocsmába inni. Ám most nem megy egyedül, Liesel annak idején elég csacsogós volt, ha el tudná terelni a gondolataimat, az nem lenne rossz. Így hát küldök neki baglyot még ebéd előtt, hogy ha végzett, akkor a főbejárat környékén várom. Biztosan meg lehet lepődve, hogy ennyi idő után miért keresem, sőt, meg is lehet sértődve rám, hiszen minimum másfél, de lehet, hogy két év is eltelt, amióta utoljára váltottunk pár szót, akkor se nagyon mentünk bele semmibe, gondolom megvan a baja. Valamit mondott az emlékekről, de igazából leráztam. Kissé pofátlan dolog, hogy most önzésből mégis őt rángatom magammal. Remélhetőleg a régi időkre való tekintettel most mégis félreteszi, ha esetleg megsértődött volna. Ez most nem a pillanat, hogy veszekedjünk. Bár, amilyen szinten vakon tűzbe mentünk egymásért, kétlem, hogy felemelné a szavát, ez nem olyan kapcsolat volt. Mindig néztük egymás boldogságát, hátha ez most is így történhet.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Nem vagyok butuska, sőt, tapasztaltam, hogy az idő és a térutazás nagyon is valódi, már én is megjártam két világot és két időt, de most még se jut eszembe egyáltalán ilyesmi. Csak az északi legendák jutnak eszembe, amiket inkább harapom le a nyelvemet, minthogy kimondjam és megsértsem vele. - Anyáék ezt letudták egyben, szerencsések voltak. - mondom csak ki gyorsan, mintha ezzel szeretnék túllépni a kellemetlen gondolatokon. Inkább ragaszkodom a finom desszerthez, a zavarbaejtő pillantásaihoz, a sármos mosolyához, amitől minden másodpercben úgy érzem, hogy vagy a pillangók törnek ki a gyomromból vagy a szívroham fog elvinni tizenhat évesen. Amikor megérint végigszalad rajtam a bizsergés, a tekintetembe egy kis őzike kétségbeesés költözik, de egyáltalán nem húzom el az arcomat, sőt, bár bátortalanul, de felemelem a kezemet és óvatosan az arcélemet keretező kezére teszem. - R-rendben! - bukik ki belőlem egy kis dadogás, de ez egyáltalán nem olyan, mint az a kényszeres, amit mindenki más környezetében elszenvedek, ez most annak szól, hogy annyira elvesztem a szemeiben, hogy elfelejtettem beszélni. Rendben, lehet, hogy még is csak butuska vagyok. Csak ismételném magam, ha tovább ellenkeznék, hogy miattam ne kerüljön bajba, ráadásul tudom, hogy abban a pillanatban, hogy elválunk megbánnám, hogy erőltettem, hogy engedjen a kötelességének. Ettől függetlenül biztosan lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy az apja haragudni fog, vagy a riporterek hiányolni fogják, vagy akármi, de ez a holnap-Amy problémája. Milyen laza lettem egyetlen nap alatt! Ahogy nyújtja a karját elfogadom és a hosszú beszélgetések alatt egyre közelebb és közelebb húzódom, bár kezdeményezni nyilván nem merek, így is egy hatalmas kaland volt nekem ez a nap. Mesélek neki a családomról, a szegényes kis hobbijaimról, ami főleg kimerül abban, hogy a mágikus tantárgyakat gyakorlom a szabadidőmben is, mint a rúnaírások, mágiatörténetek olvasása és így tovább, nyomokban a másik iskolámról, de nem említve azt, hogy nem csak másik országban, de másik világban is volt. Amikor elköszönünk visszaérve a Roxforthoz első utam anyához vezet, hogy zavart ujjtördelések és dadogás közepette előadjam, hogy mostantól nagyon érdekel a tenisz és holnap el is mennék egy meccsre...
// Én is nagyon köszönöm a cuki randit, Corvison után folyt. köv.? //
Összefoglalom a történetünket, nem tudván arról, hogy azt a bizonyos barátot, akit apa megnevezett, nem csupán ötletlen célok vezérelték, bizony kőkemény alku tárgya voltam, már-már ördöginek is nevezhető ez az együttállás. És már csak azért is szerencse, hogy nem tudom még véletlenül sem, hogy éppen Amara apja volt a furcsa utazó, mert akkor berenkednék, hogy ez kissé olyan, mintha testvérek lennénk. Jó, azért nem kellett lefeküdnie anyával, erről szó sincsen, inkább csak belenyúlt a sors szövedékébe, hogy a következő próbálkozás sikeres legyek. Én inkább amolyan angyali meseként fogtam ezt fel, semmint medimágusi csodának. – Igen. Szerencsére nem első gyerek voltam, tehát nem a gyermekáldás volt a probléma, inkább csak vártak egy fiút is. – A csacsogása nagyon kis bájos, amikor elhallgat, akkor nem látok a fejébe, de az állandó pironkodásról még véletlenül sem az jut eszembe, hogy mire is gondolhat az idegen fogantatás kapcsán. Valahogy nekem ez mindig amolyan édes mese volt, és ez felnőtt koromban sem változott, nem is gondoltam bele. Óvatosan az álla alá nyúlok, hogy picit megemeljem, és olvadozzak a tekintetében. Nem tudom, hogy mit lát bennem, ami miatt így bálványoz, a bizsergető érzés ami a tarkómig kúszik, valahogy azt sejteti, teljesen mást, mint a pályafutásomat követő tinilány rajongók. – Erre ne vegyünk mérget. Biztos, hogy mérges lesz, de majd valahogy kiengesztelem. A holnap délelőtti mérkőzés még szinte tét nélküli, nem itt kell fókuszálnom. Szeretném veled tölteni inkább az időt. - Bólintok, egy híresség is megteheti, hogy kihagy valami hivatalos eseményt. Én most azzal az adukártyával élek, hogy lehetek olykor bizony szeszélyes is. Amara annyira egyedi, páratlan a maga nemében, hogy mindenképpen folytatni akarnám ezt a mait, még ha csak egy sétába is fut most ki. Ami a külsejét illeti, mindenképpen szemet gyönyörtető látvány, ráadásul érdeklődő, nagyon működik ez köztünk. Több is lehetne, de nem biztos, hogy érdemes csak úgy letámadni már elsőre, izzon csak tovább a szenvedély. Bólintok, hogy akár megnézhetné valamelyik meccsemet, jó lenne ezt megoldani. Nyújtom a karomat, a kezét azért mégsem fogom meg az előbbi ujjpuszi ellenére sem, minden puskaport nem kell ellőni elsőre. Így hát az este további része csacsogással, és andalgással telik, apám pedig hadd fortyogjon valahol Londonban engem keresve.
Nekem minden rokon rokon, márpedig akad jó számmal, hiszen ott vannak Jade, mármint anya sellő unokatestvérei és jó néhány Wilson és... és Deneira, azt hiszem ő is annak számít, de rá persze nagyon nehéz lenne nagynéni szemmel nézni, hiszen teljesen becsavarodott a sokezer év alatt. Kicsit furcsán hat, amikor szöszkének hív, soha senki nem becézett így, talán azért, mert ha akarom, akkor nem is vagyok szőke és a képességemet korábban sokkal szabadabban használtam. Barna, rózsaszín, fehér, úgy váltogattam, mint egy kaméleon, de itt a Roxfortban valamiért nyomásként nehezedik rám, hogy olyan legyek, mint mindenki más - ami persze lehetetlen. Amara mellett hívnak néha Amy-nek, Marának, Hope-nak, ami a második nevem, gúnyneveket aggattak rám a dadogásom miatt, a mintáim miatt, de a szöszke eddig még kimaradt. Mindannyiunk története más, az ő szülei együtt maradtak még is elveszítették egymást, az enyémek külön vannak és még is... ha nem is szerelmesek, tudom, hogy szeretik egymást és tisztelettel, szeretettel bánnak egymással. - Akkor nagyon örülhettek neked, amikor végre megérkeztél. - mondom ki, de az arcomon van egy kis vonakodás, valami, amit elhallgatok, márpedig a hallgatásban elképesztően rossz vagyok. Egy idegen megjelenik és még is csak teherbe esik az anyja? Jajj, ezt igazán nem szabad kimondanom. Kicsit zavarba jövök újra, de ez most teljesen más, mint az, amikor a bókjaitól elpirulva sütöm le a szememet. Nekem nem a mágia jut eszembe, hanem régi legendák, amikor az ilyen vándorok valójában összefeküdtek az asszonyokkal, mert a férjekben volt a hiba és... és... Biztos, hogy nem fogom megsérteni azzal, hogy lehet, hogy nem is az apja fia, hanem azé a nagy utazóé! - Tényleg engem választasz? - kérdezek vissza, meglepődötten visszhangozva a szavait, miközben én is nekikezdek a falatozásnak, hiszen kicsit megnyugtatja a lelkemet, hogy még ennyi bajjal is velem akar lenni. - Persze! De csak ha apukád nem fog nagyon haragudni, nem akarom, hogy miattam kerülj bajba. Így is annyira különleges volt ez a nap! - vallom be, még egy olvatag pillantás is az arcomra kerül, ahogy a gófriról felemelem a tekintetem és újra a szemeibe pillantok. Tudom, hogy butaság meg felelőtlenség egyetlen nap után ennyire belehabarodni ebbe a magabiztos, jóképű, vicces és jóval nagypályásabb srácba, de... de... néha én is lehetek buta! - Ha elmehetek a Roxfortból akkor... akkor persze! Azt mondtad Wimbledonban, ugye? - kérdezek vissza bizonytalanul, hiszen tényleg nem vagyok valami nagyon képben, azt se nagyon tudom, hogy tőlünk most az merre van. Nem sikerül befejeznem a gófrit, pillangók töltik ki a gyomromat, de amikor újra kilépünk az utcákra addig húzom a hazamenetel pillanatát, ameddig csak lehet, pedig a magassarkú cipőmben a lábam már fél óra császkálás után nagyon sajogni kezd. Neki lehet, hogy ez egy olyan nap, mint akármelyik másik, de nekem ez volt életem első randevúja és soha, soha nem fogom elfelejteni.
Azért túlzás, hogy a családomra gondol így, hiszen csak a nővérem férjének a testvéréről van szó, ergó sógor, őt még távolabbi rokonnak tekintem, nem családtagnak. Ettől függetlenül nem rossz arc, csak éppen ez az állandó spekulálás a nyerési esélyekkel. Biztos vagyok benne, hogy Wimbledon kapcsán már azon matekozik, hogy meddig juthatok el, mikor érdemes rám tenni, vagy éppen ellenem fogadni. Azt ellenben észreveszem, hogy Amara szavai ismét dadogásmentesek, ennyire hatással lennék rá? Kissé el is szégyelem magamat, hogy ilyen nyomulós vagyok, hiszen nyilván emlékeztetem arra a Jordanre, tehát a külső vonzalom adott, s a magammal ragadó vérmérsékelemmel pedig magamhoz is láncolom. Holott nyilvánvaló, hogy a kis édesnek nagyjából semmilyen kapcsolata nem volt még.. Vagy nem kéne lelkiismeretfurdalnom, mert szerelemben és háborúban nincsenek szabályok? Na majd kialakul! – Szó sincsen róla kedves. Azt hiszem bármit is gondoljunk a családunkról, legbelül szerintem mindenki szeretné, ha a szülei együtt legyenek, hogy ne érezzük azt, hogy szét van minden esve. Ám.. Talán te is tudod szöszke, hogy ha ők szabad lelkek, akkor nem biztos, hogy az otthon melege mindehhez elég. – Foglalom össze nagy bölcselkedve, ebben benne vannak az én szüleim példái de még a saját életem is. Viszont az is, hogy a nagy bulizós Lizzy úgy belezúgott abba a kiöregedő vénségbe Peterbe, hogy ha számukra volt remény egy teljes életre, akkor akár nekem is lehetne. A korkülönbség pedig pont az ő példájukból azt mutatja, hogy Amara nem biztos, hogy túl fiatal, gyerekes hozzám. Kell lennie egy tapasztalaltabbnak. – Különös, hogy ez mondod, mert.. Lizzy után a szüleimnek többé nem lehetett gyermeke, pedig nagyon szerettek volna, évekig próbálkoztak. Ám úgy tizennyolc évvel ezelőtt egy idegen vetődött az útjukból, apám azt mesélte, hogy messzi földeken kalandozó régi barátja, afféle nagy utazó, bármit is jelentsen ez. Valami különös mágiával érintette meg anyámat, hátha tud segíteni. És láss csodát, a következő alkalommal mégis összejött. Vagyis besikerültem, na. – Értem ezt arra, hogy ha neki ilyen furcsa dolgai vannak, hogy csak az én jelenlétemben nem dadog, én is hozzáteszem a magam eredettörténetét, hogy legalább nevessünk egyet. Lehet, hogy mindez mese, és az idegen sima medimágus volt, aki valamit abrakadabrázott, hogy anya helyrejőjjön az előző szülés után. Apa viszont amolyan isteni csodának tartotta.. - Az, hogy a gálára is elmenjek, meg hogy veled is legyek, már nem fér bele együtt. Akkor már inkább téged választalak. Még egy séta a parton? Aztán drukklsz nekem holnap? – Engem aztán nem zavar, már rengeteg sajtótájékoztatón vettem részt, legfeljebb a holnapi zöldfülű ellen adok egy gyors tévéinterjút, aztán kész, végülis ennek még nincsen tétje. Nekiesek inkább az édességnek, szerencsére még semmi látszata nincsen, különben is sokat edzek. Szépen kiöltözött, az tuti, kedves tőle, hogy így kiöltözött, így is tudom rajta legeltetni a szememet. Főleg, hogy teljesen be vagyunk zsongva egymástól, észreveszem ám, hogy a számat nézi, annyira adja magát a helyzet, de most mégiscsak eszegetünk.
Sajnos nem vagyok olyan, mint apa, nem látok a fejében és ott van bennem néhány rémkép, hogy milyen gyönyörű, magabiztos, egzotikus lányokkal tölthette az idejét, amikor bajnokságokra járt - bár, azt hiszem magamat is hívhatom egzotikusnak és pont ilyennel, mint én, biztosan nem találkozott! Még soha, senki nem szemelt ki magának így, nem csoda, hogy elbűvölten mondtam igent a kirándulásra és a teniszre is. Még magassarkút és csinos ruhát is felvettem, hogy minél jobban tetszek neki, ha tényleg el akar vinni a megnyitóra vagy sajtótájékoztatóra, vagy mit is mondott... Pedig olyan hajlamos vagyok a pofára esésre és az összepiszkolódásra, hogy így két lábon járó bókatörésveszély vagyok. Már nem is válaszolok a szavaira, hiszen megindulunk a hely felé, majd jön a rokonság, aztán a rendelés és én türelmesen - titkon türelmetlenül - várom, hogy újra ketten legyünk. - Ó, hát igazából visszatérve a szüleinkre... - tisztul ki a beszédem, amikor a családja elmegy és a pincér éppen eltűnik, hogy leadja a rendelésünket vagy éppen megcsinálja, hiszen valószínűleg már egyedül van. - Mi is örülnénk, ha még is egymásra találnának, pedig mindig is úgy éltünk, hogy külön voltak, még is. Butaság talán... - harapok az ajkamba kissé, hiszen biztosan más úgy akarni, hogy a szüleid együtt maradjanak, hogy ebben nőttél fel, és úgy, hogy összejöjjenek, hogy soha nem alkottak egy párt ténylegesen. A másodikra azért igazán kevés az esély, hiszen azt jelenti, hogy soha nem is szerették egymást eléggé és soha nem is akarták kipróbálni az életet elköteleződve egymás felé. Ahogy a keze az arcomhoz ér szinte beleolvadok, érezheti, ahogy lángol a bőröm, mintha lázas lennék, pedig erről szó sincsen, maximum az érintésétől kóválygok. - Egész életemben ez volt, mindig dadogtam, még a szüleim előtt is, az ikerfivérem előtt is. - mondom ki csendesen, a tekintetem hol a gyönyörű szemét figyeli, hol pedig leugrik az ajkaira. - Te vagy az egyetlen, akivel nem dadogok. - vallom be, akármit is jelentsen ez az egész. Még Jordan társaságában is dadogtam, szóval nem arról van szó, hogy az iránta érzett érzelmeim miatt van ez most Timothy-val is. Minél több időt töltünk együtt, annál nagyobb a szakadék közöttük, még ha külsőre olyan nagyon is hasonlítanak. - Kell majd beszélgetnem valakivel? Nem lehetnék... néma? - sütöm le most a szememet kicsit megtelve szégyennel, mert hiába vettem fel a csinos ruhát, ha így sem vihet társaságba, hiszen így is defektes vagyok, aki csak furcsa pillantásokat kapna és megzavarná a nagy pillanatát. Nem akarom, hogy kihagyja miattam, semmiképpen, biztosan nagyon fontos, akkor már inkább csak megvárom valahol és... és nem tudom. De még csak ma találkoztunk és a tenisz olyan fontos neki - és a szüleinek -, nem tehetek már is keresztbe! Amikor megjelenik a pincér a gofrikkal azonnal el is némulok, csak hálásan mosolygok rá, de nem akarok dadogni előtte és a villát a kezembe véve úgy nézek a kis édességbombára, mint aki azt se tudja, hogy hol kezdje, de persze valójában a sok-sok gondolat a fejemben kavarodott össze és fagyaszt le a cselekvésben. Kicsit úgy érzem, hogy nem is érdemlem meg a kedvességét, sem a meghívást, ha nem tudom elkísérni cserébe.
Én viszont a tapasztaltságom ellenére nem hasonlítom őt össze senkivel, egyedülálló a maga nemében. Vagy ez az egész úgy működik, hogy ha beüt a villám, akkor úgysem számít, hogy korábban mi történt? Az okoska feje, ahogyan olykor rám néz, szinte csüng minden szavamon egy olyan plusz magabiztosságot ad, hogy még inkább erősebbnek, sármosabbnak érzem magamat mellette. Eddig sem voltam híjján az önbizalomnak, na de mostantól kezdve ha egy ilyen visszafogottan édes lánynak is bejövök, aki még csak azt sem tudja, hogy ki vagyok, az igazi telitalálat. - Nem is tudom. Viszont az, hogy bennem mindketten hisznek összeköti őket. Nem örülnék, ha különválnának, viszont ezt erőltetni sem lehet. Csak bízhatok benne, hogy valami ismét visszavezeti őket egymáshoz. – Vélekedek eltűnődve, én azért nehezen tudnék benne lenni egy olyan kapcsolatban, amiben csak az tart össze, hogy félünk változtatni. Ebben talán Amarának, meg a szüleinek igaza lehet, de én meg a szokások rabja vagyok. Aztán lehet, hogy felnőtt fejjel ezen már nem is aggodalmaskodnék? Végülis nekem ott van Lizzy és Peter, meg a két kicsi gyerekük, ha nagyon családozni akarok, átmehetek hozzájuk. Ahogyan összeérünk, s a derekánál fogva szorítom magamhoz, a vágy egy forró pillanatig átsuhan rajtam, ám végül a pillanat megmarad idillinek, s egy csók sem csattan el, mert még mindig tartok tőle, hogy a korábbi pőreség ellenére ő nagyon messze tart még attól, hogy romantikus képzelgéseken túl tettekre is sarkallja magát. Én pedig nem akarok magamnak dühös szülőket a nyakamba, hogy mit művelek a kicsi lányukkal. Pláne, hogy még egy ikre is van. Az más kérdés, hogy hiába is fogom magamat vissza akarattal, a pillantásomból, és a fizikai közeledésemből le sem lehetne tagadni, hogy akarok valamit. Valamit, amire ha nem is áll készen, elragadhat minket a hév akaratunkon kívül is. Miután Carl-nak és Sarah-nak kitettem a szűrét, most Amara arcát fogom tenyereim zárójelébe, s fordítom magam felé. – Ugyan, semmi baj. Lehet, hogy a társaságtól? Ne menjünk a sajtótájékoztatóra, mert még elhagyod az állkapcsodat? – Simítom végig a tincsein, egyet közülük a füle mögé tűrve jól megnézem magamnak. Apám biztosan üvöltene, hiszen szerződés köt, hogy reklámozzam a szponzorokat, de most őszintén szólva mindez mit sem számít. Viszont elkészült a gofri, már alig várom, hogy ehessünk, kivéve ha Amara még inkább berezel. Most hagyatkozom inkább rá. Vágyaim tárgyára.
A különbség közöttünk nem igazán a kor, hanem a tapasztalatlanság. Míg ő magabiztos sportoló, aki az egész világot beutazza és ismerkedik és minden ujján lóghat egy csaj, addig én általában a könnyeimet bújom, soha nem volt románcban részem, Jordan is csak egy ábránd volt, egy tökéletes pasi piedesztálon, amiből nem lett semmi. Jó lenne tudni, hogy sose lett volna, vagy csak a "költözés" vette el az esélyünket, de ahogy Timothy-val eltöltöm ezt a napot az emléke és a honvágy egyre jobban halványodik. - Lehet, hogy boldogabbak lennének külön? - kérdezek rá őszintén, nagyra nyílt szemekkel, de kicsit óvatosan. Én abban nőttem fel, hogy sosem alkottak egy párt, és még így is valamiért nagyon jó érzés lenne, ha változna a helyzet, szóval valakinek, akinek a szülei együtt voltak biztosan érzékeny téma a lehetősége, hogy elválnának. Nem fogom erőltetni, hogy erről beszéljünk, de talán az, hogy rákérdeztem kinyit benne egy ajtót és ha igazam van... ha a szülei boldogtalanok és mással boldogabbak lennének, talán addigra már fel lesz készülve rá. Már ha egyáltalán erre fel lehet készülni. A karjaiba bújok, amíg a tükörbe pillantok és érzem, ahogy az arcom újra forrósodni kezd és a szívverésem megugrik, mikor a keze hozzáér a derekamhoz és a vállamhoz. Én kértem, hogy takarjon, hogy öleljen át, még is szabályosan megremeg a kezem és a lélegzetem is elakad a közelségétől. Szeretném ráhajtani a fejemet a mellkasára, belefagyni a pillanatba, de minden tovaszáll, hiszen indulunk a kávézóhoz. Amikor a visszatáncolásról beszél akkor majdnem orraesek a magassarkúban, nem hogy nem igazán udvaroltak nekem, de egy napon belül láttam meztelenül, hívott el Londonba, visz el gofrizni és még ki is mondja, hogy... hajt rám? Persze azonnal beüt a bizonytalanság, amikor a kavarásról beszél, hiszen én még soha, senkivel nem "kavartam" és azt se tudom, hogy nála ez pontosan mit jelent. Talán csak ilyen randikat, vagy csókokat, vagy...? Túlságosan félek rákérdezni, mert tartok a válaszától és őszintén ez az első alkalom a világon, amikor egy kicsit elmenekülök az igazság elől. Gyorsan elküldi a rokonokat, én csak némán nézem végig, lesütött tekintettel, zavartan és kicsit felsóhajtok, amikor újra kettesben vagyunk, már a felszolgálókon kívül, akik persze már biztosan mennének, de azért még engednek minket leülni. - P-persze... - válaszolom, mert a tekintetem megakad az egyik dolgozón, aki hallótávolságban van. - É-én s-sem értem m-mitől van... S-senki sem... sa-sajnálom. - dadogom, egészen megereszkedett vállakkal összezuhanva. Eddig se üvöltött rólam a magabiztosság, de valahogy még is azt éreztette velem, hogy csinos vagyok, értékes vagyok, érdeklem őt, és most ettől a dadogástól hirtelen újra sérült árunak érzem magamat, akit szégyellni kellene.
Továbbra is olvadozok tőle, hogy állandóan az ajkát harapdálja. Amilyen kicsi, és fiatal, fel sem fogja, hogy ez rám milyen hatással van. Mondhatnám azt, hogy nem is kezdek vele, hiszen még szinte gyerek, de én is fiatal vagyok még, magamban már eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, igenis érdekel. Ráadásul akkora szemeket meresztett rám, amikor gyorsan csobbanni vágytam, hogy vélhetően azóta sem tudta kiverni a fejéből a látottakat. Esélyes, hogy még nem volt senki az életében, esetemben teljes csomagot kapott, hiszen még vélhetően a csókig sem jutott még el. Már a puszimtól is kifutott a vér a fejéből! És hogy mit jelent mindez rám nézve? Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de az biztos, hogy más, mint akivel eddig valaha összefutottam. Nem csupán az izgalmas külsőségek, igenis komoly birtoklási vágy éled bennem, hogy nincsen összehasonlítási alapja. – Ebben igazad van Amara. Az én szüleim.. Ők sem nagyon sok időt töltenek együtt. Az apám mintha alig várta volna, hogy én is elkezdek komolyabban játszani, hogy jöhessen velem. Mintha.. unná magát otthon, és ő is jön szállodáról-szállodára. - A puszi nyoma ott marad egy rövid időre, de Amara ebben viszont profi, máris eltűnteti. Nem tudom, hogy honnan származik, de merő véletlenségből még az is átfut a fejemen, hogy az ő gyerekei is öröklik majd ezeket a jópofa furcsaságokat? – Hogyne, semmi baj. – Tárom szét a karjaimat, a szőke hajkorona a nyakam alatt a mellkasomon szétterülhet, addig átfogom a derekát, s a vállát. Lejjebb talán most még nem, mert még fel is sikkantana a kis drága. Azért az korai lenne, hogy sikongatásra késztessem, noha nem volt semmi az a meglepődés a mólónál. - Remek! Mármint.. nem az a jó, ha egyedül vagy, hanem nem kell szégyenszemre visszatáncolnom. – Nevetem el magamat, mert már megint az ajkába harap. Esküszöm tudatosan teszi, csak eljássza nekem itt a kis szendét. Na jó, ez azért túlzás, elhiszem, hogy ő ösztönösen ilyen. Amikor visszakérdez, talán automatikusan teszi, vagy.. azért, mert ő is szeretné, hogy ebből legyen valami? – Őszintén szólva az van, amit mondtam. Túlságosan sokat utazom, valahogy nekünk a sportágon belül ez terjedt el, hogy semmi komoly ne legyen, csak akivel kavarsz éppen. – Ezzel pont azt akarom sugallni, hogy ez most mégis más, Amara nem tesziző, nem egy tíz percbes bárban széptevés után cipeltem fel a szobámba. Teljesen más keretek között ismerkedtünk meg, s bár pörgünk mint az állat, de mégiscsak bizonyos távolságot megtartok, hogy a határozottságom mellett az ő kezében is legyen döntés, hogy mit akarunk egymástól. Lecsüccsenünk, ahol pont Carl és Sarah az, akibe belefutunk. Most azért én is bosszankodom rendesen, jó lett volna egy kicsit még kettesben maradni, hiszen a kis drága tényleg elkezd dadogni, amit már említett, hogy ha nagyon zavarban van, akkor beleesik abba a csapdába, hogy nem tud felülkerekedni a bizonytalan érzésein. – Zárnak Carl, mi még hadd maradjunk. – Szólalok meg a gyors bemutatkozás után, szerencsére a sógor érti a dörgést, és búcsút intve még visszanéznek, de elsietnek. Kihúzom a széket Amarának, hogy helyet foglaljon, majd szembe vele én is megteszem. – Hát ez is tipikus. Pár hete családilag beültünk ide, Lizzy szülei is itt voltak, megjegyeztem magamnak a helyet, de úgy fest Carl is. Na sebaj. Minden rendben? – Rendelem meg a goffrit, és itt eldöntöm, hogy adok majd némi jattot, amiért nyitva maradnak még egy keveset a kedvünkért.
// 
