2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Big Ben messzeföldön híres, lényegében az Egyesült Királyság legismertebb jelképe - magán a királynőn kívül. Viszontláthattad pólón, bögrén, kulcstartón, hologrammos mifenén, kekszesdobozon vagy teásdbozon, lényegében akárhol, amire csak képesek lehetnek az angolok ráfabrikálni. Persze sokan azt hiszik, hogy a név az egész harangtornyot illeti: pedig valójában csak a harangot magát, ami a torony tetejében kong minden nap.
A Big Ben környéke a város egyik legforgalmasabb turista területe, hiszen itt található egy köpésre Westminster apátság, a palota, a St. James park a Green Park - telis tele mókusokkal, tavakkal, vízi madarakkal, zöld papagájokkal - és persze a Buckingham palota. Csak egy rövid séta a harangtorony melletti hídon és már is a város legújabb látványosságánál vagyunk, a London Eye nevezetű hatalmas óriás keréknél, aminek a tetejéről az egész várost belátni - ha szerencséd van és se eső, se köd, se szürke felhők nem rontják el a kilátást.
Számtalan buszjárat indul innen városnéző körtúrákra illetve a híd lábánál még sétahajók is sorakoznak, amikkel a Tower of Londonig, a híres börtönig is le lehet csordogálni, ami ma múzeumként és kincstárként funkcionál. Ha sosem elég a hajózásból, akkor eljuthatsz Greenwich-ig is egy órán belül, a híres Obszervatóriumhoz, ahol a kezdőmeridián képzeletbeli vonala már nem is olyan képzeletbeli.
A Mágaiügyi Minisztérium azt teszi, amit mindig is tett válságban: Tagad. Habár a London-i küldetésen néhányaknak sikerült megakadályoznia, hogy Londonban egy másik világ boszorkánya kezdjen ámokfutásába, mielőtt bármi történt volna, más események is történtek ezen kívül, amiket se az Aurorok, se a kotnyeles kölykök nem tudtak megakadályozni. Néhány hónappal ezelőtt a Camden-i piacot gyújtották fel, nyilvános mágiahasználattal, egy-két hete pedig London egyik legújabb és legnagyobb látványosságánál, a hatalmas óriás-keréknél keltettek zűrt maszkos, köpenyes alakok a pálcájukkal. A Minisztérium fél-hivatalos rendeletben kérte meg a varázsvilág polgárait, hogy az újévben ne menjenek muglik közé, miközben az összes Aurort, és minden szakértőt, aki nekik segíthet, bevonták a részletekbe. A csoport, akik fel akarják fedni a Varázsvilágot, nagy dobásra készülnek. Újévkor egész London és minden tévéműsor kijön a Westminsterhez, a város ikonikus kerületéhez megnézni a tüzijátékot, és ekkor fognak lépni. Nem tudni még, hogy agresszívan, muglikat veszélybe sodorva, vagy csak a mágusvilágot felfedve, de ma nagy dolgok fognak történni... Nagyon nagyok. Persze, mindig vannak, akik megszegik a szabályokat, és ha tiltják is a muglik közé menést, ők még is megteszik. Hopp-hálózat tiltva van, így akárki akar eljutni az esemény gócpontjához, csak a Grimbusz vagy a muglik közlekedése áll a szolgálatára. Még csak tizenegy óra van, még van egy óra a tüzijáték kezdetéig, a tömeg még is az egész kerületben hatalmas. Látszik, ha meg is próbált a miniszter beszélni az övéjükkel, nem volt valami sikeres ez a beszélgetés, mert azon kívül, hogy sok a mugli biztonságot felügyelő rendőr, nincsenek nagy óvintézkedések, és az egész esemény meg lesz tartva. De kinek mi a célja? Kutatni, meggátolni az eseményt, vagy csak végignézni a nagy napot, amikor a varázsvilágról lehull a lepel? Az aurorok, és akinek kapcsolata van hozzá az Óriás keréknél próbál nyomokat találni engedéllyel, viszont mindenki más, mivel illegálisan van itt, jobb, ha óvatosan nézelődik amerre szeretne.
//Következő hsz: december 25. Sorrend most még nincs és a későbbiekben is inkább beszéljétek meg ki mikor tud írni, mintsem az, aki első körben írt most, következő héten pl. hétvégéig tartsa a sort, mert mindenki udvariasan várta a sorát. //
Az ajkamba harapok, de eddig olyan nyílt és kedves volt velem, mesélt a saját családjáról, az életéről, elhozott Londonba és még gofrit is ígért, én... nem akarok se hazudni neki, se elhallgatni előle a választ. - Nem igazán van beleszólásunk, hogy a szüleink kibe szeretnek bele és hogyan élnek, nem igaz? - vallom be, bár a visszakérdezés inkább afféle költői kérdés, ahogy picit lesütöm a pilláimat, miután magához von és pusztit is nyom az arcomra, aztán ahogy felvonja a figyelmemet rá kicsit kétségbeesetten kezdem el tapogatni az arcomat. - Ó, jaj, én... Már is eltüntetem! - mondom gyorsan és a kistáskámból egy kis kézitükör kerül elő, hogy megnézzem az arcomat. A képességem még nem olyan magas szintű, hogy egy csettintésre tudjam kontrollálni, fiatal vagyok és a született jegyeim is sokszor bezavarnak és megnehezítik a dolgot, de ha látom a tükörben, akkor sokkal jobban tudok koncentrálni. - Eltakarsz addig? - kérem csendesen, egy kicsit belebújva a karjaiba, mellkasába, nem akarom, hogy puszinyommal az arcomon mászkáljak. Miközben "púderezem az arcomat", tehát rendbeszedem a metamorf képességemet, kicsit mosolyogva bólintok azon, hogy sosem volt elvárás támasztva elénk, bár szerintem akkor se lett volna, ha egyneműnek születünk, aztán a kérdésre majdnem félrenyelem a saját nyálamat aztán hirtelen furamód kiszárad a szám. - Nem, dehogy! Senkim sincsen. - válaszolom, hozzá hasonlóan kicsit habozva, aztán erőt gyűjtök, hogy a tükröt összecsúkva felpillantsak rá. Neki biztosan minden városban a karjaiba omlanak a lányok, de ha nem kérdezem meg, akkor még se tudhatom biztosra, nem? - És neked? - nyögöm ki, kicsit az ajkamba harapva, ahogy megindulunk a gofris felé és kicsit szerencsétlenül tipegek a szokatlan de nagyon csinos cipőben és rózsaszín ruhácskában. - Én is azt kérem, amit te, csak... sok gyümölccsel! - vágom rá, nem akarok fagylaltkelyhet, mert még a végén megüli a gyomromat és így is fel-alá hullámvasutazik a gyomrom az izgalomtól, amikor zavarbaejtő dolgokat mond, vagy hozzám ér, vagy ilyesmi. Ahogy belépünk és azonnal megszólítják egy kicsit megtorpanok, engem nem sokan ismernek, az meg pláne meglepő, hogy Londonban pont az ismerőseibe - családjába? - futunk bele. Talán ez valami családi törzshely lehet, hiszen olyan magabiztosan vezetett minket ide, de az, hogy már is bemutat és a közelükben ülünk le talán egy kicsit sok hirtelen. - Sz... sziasztok, gyakran j-jártok ide? - motyogom félhangosan és miután realizálódik bennem, hogy annak a könnyedségnek és csacsogásnak, amit Timothy-val kettesben produkáltam nyoma sincsen. Visszatért a dadogás és hirtelen lesütve a tekintetemet ülök le az asztalhoz az étlapot meg itallapot bámulva, ami az asztal közepére van tűzve. Basszus...! Miért történik mindig ez velem? Ha vele tudok normálisan beszélni, akkor mással miért nem? Félek felpillantani, hátha a tekintetek, amikbe ütközök döbbentek, lesajnálóak vagy rosszindulatúak, pedig a probléma nagyrészt a fejemben létezik, felnőtt emberek nem szoktak elkezdeni csúfolkodni a beszédhibákra. A szemem sarkából inkább Timothy-ra sandítok, eddig nem mutattam a jelét a dadogásnak, talán ez lesz az utolsó csepp a szerencsétlenségem poharában, hogy teljesen kiábránduljon belőlem, pedig annyira izgalmas ez a nap vele, minden perc meglepetés és a szívem folyamatosan izgatottan zakatol. Most kicsit talán félve is.
- Ez tényleg elég nyitott kapcsolatnak tűnik. És titeket sem zavar? – Talán továbbra is tapintatlan kérdésekkel bombázom, ám azt szoktam meg, hogy mindenkivel durrbele a közepébe, oly kevés az időnk, nincs idő udvariassági körökre. Ha összejön valami, akkor úgyis kiélvezzük, amennyi jut, ha pedig nem, akkor legalább tartalmas volt, nem valami protokollt követtünk. A zavart, de cuki nyelés láttán azért mégiscsak érzékelem, hogy ingoványos terepre tévedtünk, Amara túlságosan is érzelmes, és nehezen helyezi bele magát a nem tökéletes családkép közepébe. Legalább nekem többé-kevésbé együtt vannak a szüleim, de leginkább Lizzy és Peter kapcsolata az irigyelt számomra. Valami olyan nekem sem lenne rossz, ráadásul a baba nem akasztaná meg nagyon a karrieremet. Érdekes, hogy amennyire nőfaló hírében állok, a nővérem boldogsága rám is komolyan kihat. Magamhoz vonom, megtartva a lassított felvétel pillanatát, hevesen verni kezd a szívem, ahogyan még hozzám is bújik. Én miért jöttem zavarba? Nem, én irányítok, úgyhogy elnyomom azt a puszit, és tényleg csak puszit, hiszen már így is lángvörösre gyúlt a bájos kerek pofi. Azért ennyire nem szaladhatunk előre, idő hiányában kapkodni még játszmalabda környékén sem éri meg. – Egy kicsit ott maradt a nyoma, pedig nem is haraptalak meg.. – Mutogatok körbe a levegőben a szabad kezemmel, de mégsem magyarázom jobban, végülis aranyos így, a magán viseli a billogomat, az enyém, hozzám tartozik, hamm! – Megértelek. Legalább izgalmas volt az életed, hogy nem egyneműek vagytok, nem kell megfelelni annak, hogy ketten csináljatok mindent. Akkor.. hogy is mondjam.. na.. udvarlód sincs? – Ha otthonülős, netán levelezik valakivel? Igazi hamvas szépség, nagyon csodálkozom, hogy ha nem figyelt rá senki fel. Jó, a külső persze nem minden, de ez a bájos zavar, ami fintorokat varázsol az arcára.. Vagy a különös rajzolatok! Talán azzal ijesztene el bárkit? Butaság! Engem cseppet sem taszít még a tapasztalatlansága sem. Lehet, hogy külsőleg emlékeztetem valakire, arra a Jordanre, de mivel nekem lövésem sincsen róla, hogy az illető milyen, ezért nem érzek magamban megfelelési kényszert sem. Azt mondta, hogy stílusra teljesen mások vagyunk, mégis megmaradt a kölcsönös szimpátia, így mondhatjuk, hogy a külső csak megfog, de a belső az, ami igazán érdekes. Jó, azért hazugság lenne azt mondani, hogy ha csúnyácska lenne, akkor is ennyire cukinak tartanám. Érdekes az arcberendezése a nagy szemeivel, és a rajzolataival, de a bájos zavartság mellett nagyon is tetszetős ez a kislányos arcocska. Kézenfogva szaladunk még pár lépést a saroktól a cukrászdáig, a pincér még bepillant, mintha a tulajtól várna megerősítést, aztán befelé int, hogy kint már ne üljünk le, de bent maradhatunk még egy süteménnyi időt. Nem kapkodom a levegőt, nekem életem a futást, minden játszma több órás, kivéve a kezdők ellen, ott viszont pár pontos ütéssel meg is oldom a szettek sorsát. – A munkaidő rugalmas fogalom. Nem maradunk sokáig. Én maradok a belga gofrinál, te fagyikehelyhet is kaphatsz, ha szeretnél. – Lépünk be, amikor bent látjuk, hogy egy másik párocska is van. Pont a sogórom, Peter öccse a barátnőjével, akit látásból is ismerek, Sarah, ha jól emlékszem. – Tim! Apád szerint ha nem szeded össze magad, akkor kiesel az első fordulóban. Most akkor rád fogadjak, vagy ellened? – Kérdezi igazi spekulánsként, én pedig gyorsan bemutatom őket. – Amara, ők itt Lizzy férjének Peternek az öccse Carl, vele pedig Sarah, sziasztok! – Ha már itt vagyunk, bunkóság lenne nem a mellettük lévő asztalhoz ülni. A pincér be is lép mögöttünk, neki leadom, hogy mit kérek,s várakozóan nézek a szöszire ahelyett, hogy az amúgy kellemetlenkedő Carlnak válaszolnék. Nem rossz ember, csak mindenben a pénzt látja.
Kicsit zavartan nyelek a kérdésére, de lassan bólintok. - Anyát nem igazán tudom, de apának van valakije. Anya nem bírja, ezért elméletben nem kéne a közelünkbe jönnie, de a testvérem már találkozott vele.- - teszem hozzá, bár nem is tudom miért. Jobb vagy rosszabb, hogy tudjuk hogy létezik és tudunk róla egysmást? Elméletben igen, mert a tudás hatalom, de azért mindig is abban reménykedtünk, hogy egyszer csak egymásra találnak és egy nagy boldog család leszünk. Mármint, most is azok vagyunk, csak nem olyanok, mint mások. Bólintok arra ahogy az apjáról mesél, ha tényleg szereti a sportot és még ügyes is, persze, hogy azt szeretnék, hogy sikeres legyen. Igazából én is szeretnék az lenni, ha már végre eldöntöttem, hogy miben is. Igyekszem követni a mozdulatait, ahogy szervál, legalább nagyjából, és az ő hangja és szövege olyan hivatalosnak hangzik, mintha tényleg valamiféle sportközvetítést hallanánk az én vérszegény próbálkozásomhoz képest, de ez nem töri le a kedvem, sőt, amikor azt mondja, hogy fonák, akkor csodával határos módon átfordítom a kezemet és a képzeletbeli ütőmet és úgy passzolom vissza a "labdát". Valamire csak emlékszem a mugli sportokból! Nem mintha számítana, hogy mugli, vagy sem, ugyanannyira nem követtem a kviddicset vagy a VMS-t se. Ahogy lassított felvételben szalad a labdáért felkuncogok, még éppen sikerül a játék izgalmában figyelmen kívül hagynom a környezetünket, de ahogy a pillanat a labdával együtt elszáll látni rajtam a hirtelen feszültséget. Ahogy a karjaiba von az egész testem elkezd bizseregni, kicsit bátortalanul hajtom a fejemet a mellkasához és a szívem sokkal őrültebben dobog, mint amit ez a néhány pillanatnyi mozgás indokolna. Ahogy felpillantok és meglátom, hogy lenéz rám és az ajkai közelednek először az egész arcom elpirul, aztán ahogy az arcomhoz ér a szája végtelenül elveszítem a kontrollt a képességeim felett és akármilyen abszurdnam tűnik, de ahol hozzám ért rúzsfoltszerű elszineződés marad. Ha valaki rámnéz azt hiheti, hogy csókos szájat sminkeltem magamra, mondjuk fogalmam sincs miért csinálni bárki ilyesmit, de legalább nem a vonalak jelennek meg, vagy a sötét tekintet, vagy a megváltozott fogak, azokat sokkal nehezebb lenne ignorálni. Márpedig a Londoniak alapvetően sokmindent el tudnak tűrni csendben, egy pillanatig furcsállva csak, ahogy a tenisz bemutatónk keltette figyelem is gyorsan elmúlik. Szinte remegve, rebegő szempillákkal karolok belé az idegességtől és izgalomtól, amit minden tagomban érzek, miután átfutott a fejemen, hogy talán meg akar csókolni, talán ez lesz életem első csókja. - Igen, jól emlékszel, Alistairnak hívják és összenőve nem vagyunk, de közel állunk egymáshoz, igen.- - válaszolom és valószínűleg, ha más fogalmazott volna így, akkor kicsit megsértődtem volna, de ez most eszembe se jut. - Én... Igazából mindig is otthonülősebb voltam, nem kerestem a nagy társaságot, de ő, anya szavaival élve egy hiperaktív búgócsiga, mindig megy valahová.- - mesélem neki, egy kedves mosollyal az arcomon, látszik rajtam tényleg, hogy a különbözőségeink ellenére szeretem. Nem vagyunk se ugyanolyanok, se annyira mások, hogy ne jöjjünk ki, pont tökéletes. Persze igazából én is kíváncsi vagyok a világra, csak mindig attól tartottam, hogy nem tudom majd kezelni, ha rám irányul a figyelem, hiszen már azt se tudom, ha nagyon beindul a dadogás. De Timothy-val... Nem értem a miérteket, de minden olyan más. Amikor meglátom, hogy zárni készülnek én csüggedten adnám fel és engedném el a gófri gondolatát, de mikor a fiú integetni kezd elkezdem gyorsabban szedni a magassarkús lábaimat, már amennyire bokatörést elkerülve ez lehetséges. - Ó, jajj! Szerinted ki fognak szolgálni? Hiszen úgy tűnik végeztek, lehet, hogy zavarni fogjuk őket, mennének haza a családjukhoz, vagy... -- kezd el ömleni belőlem a csacsogás, azonnal a dolgozókra gondolva és nem arra hogy valójában mennyire epekedek valami édesség után. Talán van értelme, hogy én könyvmolyként nem a Hollóhátba kerültem és Ali igazi kalandorként nem a Griffendélbe. Az arcomon a "rúzsfolt" még mindig ott van, sőt, ameddig nem szól, addig észre sem veszem a metamorfmágiám zabolázatlan megnyilvánulását
- Nem alkottak egy párt? Fúha, ez azt jelenti, hogy mindketten másokkal kavarnak? – Talán kissé tapintatlan a kérdésem, de az egész olyannak tűnik, mintha csak valami egyszeri alkalom lett volna, hogy együtt voltak. Viszont a szavaiból úgy tűnik, hogy élnek, és leszámítva ezt a furcsaságot, végülis jól megvannak, hiszen Amara egy cuki, életvidám lány, s nem lenne az, ha bármiféle trauma érte volna családi fronton. A szomorú mosoly láttán elakad a lélegzetem, nem véletlenül vagyok griffendéles, máris feltámad bennem a védelemező ösztön. – Igen, erről lehet szó, apa sem rosszindulatú, csak.. úgy érzi, hogy később is ráérek romantikázni, bulizni, ha már Lizzyt elvesztette a karrier terén, legalább én vigyem minél többre. [/color][/i][/b]– Hát igen, senkinek nem tökéletes az élete, de fiúként azért mégiscsak könnyebb karriert építeni, hiszen nem veti vissza az embert annyira a gyerekvállalás. Bár.. azt hiszem ha megtalálnám az igazit, aligha turnéznék tovább openről openre, egy csecsemő mellett azért illik ott lenni, látni az első lépteit, bíztatni amikor beszélni próbál. – Gyerünk, játssz velem kislány! – Hátrálok a képzeletbeli teniszpálya egyik alapvonalára, és máris lassított felvételben ütöm felé a „labdát”, hogy felkészülhessen a fogadására, s kommentálásom is inkább vicces hanghordozású, hogy még véletlenül sem bántódjon meg. – Egy profi tehetsége veszett el a fiatal lányban, ahogyan egy halált megvető bátorságot idéző döntős stílusában fonákkal válaszol. Vajon a világelső felkészült minderre? – Rajzfilmfigurát utánozva lassulva szaladok a labdáért, ám nem tenyeressel ütöm, hanem egy kanalazó mozdulattal felfelé emelem. Hogy aztán leengedjem az „ütőt, s a magasba nézve leárnyékoljam a kezemet, a középvonal felé sétálok, mintha nézném az ég felé szálló labdát, de valójában már a csillagokon a tekintetem. – Nahát, ez meg hova szállt? – Vonom magamhoz, átkarolva a lánykát, hogy ő is bújjon csak hozzám. – Szakvélemény? Sosem ismertem nálad reménytelenebb, édes lányt! – Hajolok hozzá le, és egy puszit nyomok az arcára. Látom én, hogy csak az én kedvemért szállt be a hülyülésbe, és inkább tényleg meg kéne nézni azt a waffelt, amit el kívántunk fogyasztani még a sajtótájékoztató, meg a gála előtt. Ránézek az órámra, van még egy szűk óránk, úgyhogy nyújtom a karomat, hogy beleillessze a sajátját, megindulván a folyóparton, hátha visszaemlékezem, hol volt az a sokáig nyitvatartó cukrászda. – Azt mondtad, hogy van egy ikertestvéred? Jól értettem, hogy fiú? Mennyire vagytok összenőve? – Főleg az egypetéjű, azonos nemű ikreknél jellemző, hogy szinte ugyanolyan ruhában vannak, ugyanazt szeretik, mintha csak kettőt látna belőlük az ember. Meglátom végre a cukrászdát, de úgy tűnik, hogy már hamarosan zárnak, szedik be a kinti székeket. Intek, hogy mi is oda megyünk, várjanak már meg!
Én is utaztam ám... csak terek, idők és síkok között. Mármint, csak egyszer oda és egyszer vissza és ott is ragadtam a családommal, szóval azt hiszem a tapasztalataink ebben igen csak különböznek. Meg úgy mindenben, de éppen ezért vetek rá olyan hatalmas, kíváncsi szemeket, ha szól, mert minden pillanatban meglep valami újjal. Picit szégyenlősen nézek rá, de valahol a tekintetemben ott csillog a büszkeség.
- Igen, tudod, metamorfmágus vagyok és azzal próbálok meg kicsit beolvadni, de nem megy még olyan jól! - vallom be, egyáltalán nem titkolva a képességemet, de nehogy azt higgye, hogy mondjuk most egyik pillanatról a másikra felvehetem mondjuk Justice Simmons alakját. Az a lány annyira, de annyira, de annyira gyönyörű... Érdeklődve várom a válaszát, nem szoktam csak udvariasságból kérdezni, szóval tényleg érdekel. - Ó! Az én szüleim is... teljesen mások. Veszekedni nem szoktak mondjuk, de sosem alkottak egy párt és mindig olyan furcsa mások szüleit együtt látni, boldogan. Persze így is egy család vagyunk, de... - picit elakadok, megvonva a vállamat egy szomorkás mosollyal. Nem kenődhetünk most el, hiszen itt vagyunk a világ egyik legizgalmasabb városában! - Szeretetből akarják, hogy sikeres legyél, biztosan! - szúrom közbe azért még, bár még mindig mosollyal viseli a nyomást, ha jól látom, de azért biztosan jól esik neki a megerősítés, nekem jól esne. Úgy viselkedem tényleg, mintha fogvatartottak volna eddig, pedig nem így van, csak nem voltam olyan magabiztos a képességeimben, hogy túl sokat mugli területen járjunk. Vidáman fordulok körbe, még a saját esetlenségemen is inkább nevetek, mintsem túlságosan ostoroznám magamat, pedig az egy jó program, gyakran csinálom. Tőlem nem a szüleim várják el a kiválóságot, hanem én akarok mindenben a legjobb lenni, hiába lehetetlen a küldetés. Csak addig, ameddig el nem döntöm, hogy mi is az én utam, csak addig kell megszakadnom a több, mint egy tucatnyi tárgy alatt... - Tessék? Még is hogyan? Ó! - pislogok rá, aztán meglátom a vigyorát és a pózt, amit felvesz. Lehet, hogy nem vagyok valami profi a sportokban, a szabályokat se igazán tudom, de láttam az ütőjét és annyit tudok, hogy egy labdát kell egymásnak ütögetni, ha többet nem is. - Nem ígérem, hogy nem fogok még egy láthatatlan szervádtól is beleborulni a Temzébe! - nevetek fel, egészen vidáman és felszabadultan, bár valahogy az egész helyzet abszurditásában van valami, simán kinézem magamból, hogy annyira belejöjjünk a levegő csépelésébe, hogy játékból hátrafelé szaladjak és átessek a korláton. - Wilson pedig... ó... hát... visszaüti! - pukkad ki belőlem egy kuncogással, mert Timothy szájából már a röpte és a szerva is szakszónak tűnik, nekem pedig az istenért nem jut eszembe semmi más. Magasra emelem a kezemet, bár inkább tűnik úgy, mintha balettoznék, ahogy kihúzom magamat és még az egyik lábamat fel is emelem, a másikra téve a súlypontomat. Egyáltalán nem igazi sportos mozdulatnak, de hát az az igazság, hogy soha az életemben nem sportoltam, szóval talán elnézhető. Miután lendítettem a karommal csuklóból is a semmibe pöccintek, a fiú szemében valószínűleg az egész tartás, az egész mozdulat úgy helytelen, ahogy van, de túlságosan mulatságos ahhoz, hogy elárasszon újra az önbizalomhiány és abbahagyjam. Azért miután "ütünk" egy párat leengedem a kezem és a nevetésem mosollyá szelídül. - Na, mi a szakvéleményed? Mondtam én, hogy nagyon reménytelen vagyok, csoda, hogy a láthatatlan labdát nem vétettem el. - kuncogok halkan, már néhány mozdulat után is pihegve. Legalább Jade... anya táncóráit komolyan vettem volna, akkor lenne valamennyi állóképességem. Persze addig nem ugrálok, míg teljesen kifáradnék, nem akarok összeesni előtte, de már így is kipirul a bőröm egy kicsit. Egy pár percre csak őt látom, a játékunkat, de most hogy körbe pillantok néhányan minket néznek, egyesek mosolyogva, egyesek rosszindulatúan furcsállva és azonnal kicsit zavartan fordulok a víz felé, hiszen utálok a figyelem középpontjába kerülni, főleg, ha még ellenségesen is bámulnak meg.
Talán a sok utazásból fakadóan nem kötődtem eddig senkihez, és ez a lány igenis különleges, számomra mindenképpen. Mélyebb ismeretség nélkül így udvarolgatni nem túl jó fej tőlem, hiszen lerí róla, hogy tapasztalatlan, viszont egy újszülöttnek minden vicc új vicc, ezért ha nincsen összehasonlítási alapja, akkor miért fognám vissza magamat? Az élet túl rövid, nem fogok szerénykedni, vagy álszent módon úgy tenni, mintha nem érdekelne. Fiatal vagyok én is, az igaz, mégsem zavar, hogy ha a tudtára is adom, hogy mindjárt felfalom a szemmel, annyira kis kedves. A csónakháznál jól ledobtam előtte mindent, ez azért még nekem sem szokásom, de adta magát a helyzet, hogy megtegyem, mert piszkos voltam nagyon. Nem haragudtam meg, hogy ő nem tette, a lányoktól mégis mások az elvárások. Meg is lepődtem volna, ha becsobban mellém, így is hatalmas szemmel nézett. – Azta.. te ilyeneket is tudsz? Akkor mit bénázod itt le magad? Király! – Fellelkesülten szívom ki a levegőt, a kis csitri újra és újra meglep, még az a csoda, hogy nem kapom a karomba, hogy körbeforogjak vele a levegőben, annyira érdekes minden megmozdulása. Hozzá képest én csupán a muglikhoz húzó teniszceleb vagyok csupán. – Köszi, bár a családi sikerekhez nem sok közöm van. És imádom a teniszt, tényleg, de abban igazad van, hogy full kötelező. A szüleim... nincsen bennük semmi közös, csak az, hogy azt akarják, hogy legyünk valakik. Egymással is gyakorta veszekednek, azóta csitult a dolog jobban, hogy Lizzynek gyerekei vannak, így unokázhatnak, habár apa most inkább engem noszogat, hogy puhák a szerváim. Ez a mániája. – Csóválom a fejemet még mindig mosolyogva, tényleg szeretek győzni, de jobb lenne, ha mindez a támogatásról, nem pedig a nyomásról szólna. Ráadásul Wimbledon-ban nincsenek csoportselejtezők, egyetlen vesztett meccs, és vége, utazhat az ember haza, lévén végig egyenes kiesés van. – Ez biztosan nem így van. Kipróbáljuk! – Félmosollyá szelidül a vigyorom, ahogyan körbefordul, még a lélegzetem is eláll egy pillanatra. Hátrébb lépek, mintha egy képzeletbeli teniszpályán lennénk. A kezemmel képzeletbeli ütőt markolva feldobok egy nemlétező labdát, és kommentálom. – Bradburry szervál a feltörevő ujonc, Wilson ellen. Lássuk, mit reagál. Kapunk egy látványos röptét? – Beleütök a képzelt labdába, s nevetve intek Amarának, hogy szálljon be velem a játékba. Mindezt lassított felvételben teszem, hogy eljátsszuk, hogy igazából teniszezünk.
A bókra azonnal elpirulok, lehet, hogy számára klisés, én viszont éppen akkor váltottam iskolát - és világot - amikor elkezdtek érdekelni a fiúk és itt afféle különcként senki se nyitott felém, hiába van már az évfolyamunkban több gerlepár is. Nekem kimaradt az életemből, ami nem csoda, hiszen az elmúlt egy évet azzal töltöttem, hogy mások életét figyeltem és hogy látástól vakulásig olvastam a tankönyveket, hogy minden tantárgyból letehessem az RBF-et. Igen. Mindegyikből!
Már éppen kezdenének kiemelkedni a mintáim, ám ahogy a kezemre fog és ki akar vinni a nyílt terepre, ahol már megannyi mugli között lehetünk, kénytelen vagyok nagyon koncentrálni. Válaszolni se merek, érezhető, hogy újra és újra könnyedén zavarbajövök tőle. Ahelyett, hogy megnyugodnék lényegében a Metamorfmágus képességeimnek hála elfedem a jegyeket az utolsó szálig. Nem egyszerű, de milyen lenne, ha eljöttem volna vele idáig, aztán sehova se mehetek, mert mindenki engem bámul? Még a gondolatra is görcsberándul kicsit a gyomrom. - Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni! - mantrázom félhangosan az orrom alatt kicsit szerencsétlenül. A valóság az, hogy kicsit olyan vagyok, mint Rapunzel, a toronyba zárt hercegnő, hiába utaztunk sokat apával abban a másik világban, mindig úgy, hogy csak néptelen vagy a varázsvilághoz tartozó területre érkezzünk, mert soha nem volt az erősségünk Alival az, hogy beolvadjunk. Egy botlás, az izgatottság, hirtelen ijedtség, vagy éppen a nem várt bókok, annyi mindennel lebukhatunk, most mégis kimegyek Timothy-val a fényre, és az érintése nyomán az egész kezem kellemesen bizseregni kezd. - Sajnálom apukád sérülését… és Gratulálok! A családod sikereihez és az unokaöcsédhez vagy unokahúgodhoz is. - mondom először, kicsit elmosolyodva, látszik rajtam, hogy nekem nagyon fontos a család. Nem csak Ali, nem is csak apa, aki az elmúlt több mint tíz évben velünk volt, hanem Jade is… anya is és a megszámlálhatatlan rokona, csak igen bénácskán mutatom ki egyelőre. - Ugye szereted is a sportot nem csak úgy rád erőszakolják? - bukik ki belőlem a kérdés, bár Timothy minden pillanatban olyan laza és magabiztos, csak úgy sugárzik belőle, hogy tudja, hogy milyen jóképű, milyen tehetséges és azt is, hogy mit akar. Lehet nem is kéne ilyeneket kérdeznem, csak butaság, de hát láttam már olyat, hogy egy családban több generáción keresztül ugyanazt dolgozták és a gyereknek már nem is igazán volt beleszólásuk. Mondjuk nálunk persze nem így van, apa… ő neki nem igazán van munkája, amit tovább örökíthetne, anya pedig az első látványmágus a családban, a szülei meg teljesen mások. Mi egy kicsit formabontók vagyunk, hozzájuk képest. Mondjuk mindenkihez képest! - Ha igen nagy stóc könyvet cipelek az eléggé fárasztó, de nem hiszem, hogy sportnak mondhatnám… - kicsit szégyenlősen pillantok fel rá a szempilláim mögül, miközben a Temze partján sétálunk. -... tudod, én nagyon ügyetlen vagyok, a saját lábamban is elesek, csak kitörném a nyakamat. - vallom be, minek kertelni? Amikor találkoztunk akkor is elestem és hiába a sok osonás, hogy mások után leskelődjek, konkrétan állandóan pofára esek a rejtekemben és rendszerint lebukok. Nem vagyok se sportoló, se éppen egy besurranó tolvaj, annyi szent. - Azta, milyen magas… hű, de gyönyörű! - kerül az arcomra egy áhítatos kifejezés és ezúttal nem a fiúnak szól, hanem elsőként a London Eye hatalmas óriáskerekének, az utóbbi pedig a Big Ben-nek és a hozzá tartozó épületegyüttesnek. Ábrándosan felsóhajtok és ahogy a csinos piros cipőben toporogva körbefordulok, egy kicsit olyan, mintha egy csodálatos lányregény főszereplői lehetnénk néhány pillanatra. A szívverésem azonnal elkezd a torkomban dübörögni, de a külsőm szerencsére marad a régi.
Miközben öltözködöm, még eszembe ötlik, hogy az arcát, vagy a haját hogyan fogjuk álcázni, ha megindul benne valami változás, ám nem vagyok annyira komoly jellem, hogy aggódjak miatta. Valahogy eddig is megáldotta, ha csak nem született aranyvérű, aki még sosem lépett ki a varázstalan világba. Kiváncsian várom, hogy mikor jön már meg, én gyorsan összekaptam magamat, így is rohanás az életem, repterekről szállodákba, onnan vasútállomásokra. Megannyi apró verseny van világszerte, amin indulok, hogy karban tartsam magamat, hiszen ez a legjobb edzés, másfelől folyamatosan mozgásban tartom a hírnevemet is. Ez a lány meg halál édes, ahogyan pironkodik, dől belőle a szó, és ezek a rajzolatok az arcán, még ecsettel sem lehetett volna egyedibbre varázsolni őt. És olyan kis tüneményesen esetlen, hogy létezik bennem bármiféle védelmező ösztön, amivel pátyolgatni amúgy nem szokásom senkit, mindig megnevettet. Nem szánalomból kinevetem, hanem amolyan ennivalóan mosolygom ki magamat rajta. Remélhetőleg ettől nem hozom megalázóan zavarba. – Azta.. ha tudom, hogy ilyen szép vagy a maszat alatt, már hamarabb mentem volna a csónakházba. – Vigyorodom most el, még ha klisés is a bók, valahogy én is ilyen bénán fogok neki, de igenis ki kell emelnem a külsejét, hiszen eddig ez fel sem merült, csak az enyémet méltatta, vagy éppen nézett meg pőrén. Na az azért nem volt semmi, akkora szemeket meresztett, hogy biztos vagyok benne, hogy egy kislányról van szó. Na nem mintha én megrontós srác hírében állnék, de lássuk be, az én korosztályomban alig vannak szüzikék. - Apa biztosan meg fog ölni, de őszintén szólva nem érdekel, megéri. Izgulj csak, jobb szeretem azokat, akik érzelmesek, nem vagyok a jéghideg babák híve. – Felelem vidáman, és már rá is fogok a kezére. Még van időnk a gála előtt, szerencsére most megússzuk az esős londoni időjárást, még valami belga csokis waffelre is beülhetünk, ha már szó esett róla. – Igazad van, tartozom vele, legutóbb te kezdtél bele, most rajtam a sor. Teniszes családból származom, apa is játszott, de egy térdbaleset szó szerint kettétörte a pályafutását. Aztán jött a nővérem, aki jött látott, győzött, de most babája van, úgyhogy rajtam a világ szeme. Azt hiszem ha nem jutnék el a centerpályáig, biztosan kitagadna, vagy ilyesmi. Te sportolsz valamit Amara? – Ő engem hívhat Timnek, de ő annyira cuki, kerek egyéniség, hogy nincs rajta mit becézni, tetszetős még a neve is. Végigsétálunk a Temze melletti járdán, ahova kiköpött a zsupszkulcs, úgyhogy kereshetünk valami cukrászdát.
A nővére hatalmas játékos lehet, ha teniszben világbajnokságot nyert, vagy ilyesmit, de amikor látom, hogy valami átsuhan az arcán és nyomasztja egy kicsit értetlenül gondolkodom el. Alival nagyon sok közös vonásunk van, jobbára ugyanabban vagyunk tehetségesek, de soha nem volt közöttünk komoly versengés, így nem annyira tudhatom, hogy milyen érzések kerekedtek benne, hiába van nekem is testvérem. Amúgy is, ha versenyeznénk bármiben is én győznék, mert Ali lusta lenne felkészülni rá. Azt meg aztán főleg szó nélkül hagyom, hogy azt fejtegeti, hogy külsőre vagy belsőre tetszett nekem Jordan és vajon hogyan tetszik nekem ő, mert már attól is, hogy beszél róla újra megjelenik a lányos zavarom, elpirulok és szabályosan majdnem orra esek a saját lábamban, amikor sietve elindulok a klubhelyiséghez.
***
Utálok késni, de még úgy is, hogy alig van csinos ruhám, amiből válogathatnék az utolsó utáni pillanatban jelenek meg. Egy piros magassarkúban billegek a megbeszélt helyre, gyorsan szedve a lábaimat, még csak nemrég vettük, szóval nagyon bénácska vagyok, pedig más lányoknak meg se kottyanna. Végül is egy pasztell-rózsaszín ruhában jelenek meg, amit igazából családi ünnepekre vettünk, mert anyunak azért elég nagy családja van, de talán most is megfelel. Vagy túlöltöztem? Vagy alul? Azt is emlegette, hogy van valamilyen Gála! Bár már lehet le is lépett, annyit késtem... Ahj...
***
Amikor elengedjük a zsupszkulcsot, ami Roxmortból röppent minket Londonba, hogy megspóroljunk egy kellemes tíz órás vonatozást gyakorlottan húzom ki magamat, mintha meg se kottyant volna az egész. Nem igazán tudom, hogy hol lyukadtunk ki első ránézésre, így picit tanácstalanul, mintha megmentenivaló bajbajutott hölgy lennék a ruhácskámban és a magassarkúban toporogva nézek a jóképű srácra. - Annyira köszönöm, hogy elhívtál, még sosem csámborogtam Londonban és annyi mindent megnéznék. Persze nem azt mondom, hogy most vigyél el mindenhova, tudom, hogy a megnyitóra el kell menni, csak... Összevissza beszélek, azt hiszem izgulok vagyok, ne haragudj. - harapom be az ajkamat inkább, hogy ezzel gátoljam meg a szavakat, amik a számból ömlenek. Lehet, hogy még is jobb a dadogás, mert akkor legalább meggondolom, hogy mit mondok ki? - Akarsz mesélni még a teniszről és a családodról? - kérdezem, hiszen tudom, hogy nem mindenkit köt le olyan nagyon az építészet és a történelem és ha nem kezdünk el valami átlagosabbról beszélni még a végén kibújik belőlem a turista útikalauz, hiszen rengeteget olvastam Londonról, éppen csak nem láttam személyesen - legalább is nem olyan idősen, hogy emlékezzek is rá.
Nem igen tehetek mást, csak Cody-t védem, hiszen ő nem tudja megvédeni magát, miközben varázslatok repkednek a levegőben. Hálás tekintettel és finoman szólva is riadtan pillantok fel Danere, amikor megérkezik végre. Igen közel van a kérdés, az a bizonyos "Mégis hol a fenében voltál?". Nem értem miért kellett eltűnnie, amikor Petert megbabonázták és majdnem lelőtt engem is, ez a nő a földön lényegében meghalt, vagy majdnem meghalt, ő meg valahol máshol akciózott a helyett, hogy itt lett volna. Egyelőre viszont túlságosan ki vagyok ahhoz, hogy kérdőre vonjam, a Szent Mungóban pedig már lehetőség nincs rá, hiszen gyorsan megjelennek az aurorok, hogy mindenkit kikérdezzenek és bár elsők között hagyhatom el a helyet, miután meggyőznek, hogy Cody kómában van, úgy se tehetnek érte ennél többet, egyelőre nem tudok beszélni senkivel sem. Petert is tartóztatják, ahogyan Danet még inkább. Végül csak ráveszem magamat, hogy visszatérjek az iskolába. Én kerestem a bajt igaz? Végül is... maradhattam volna otthon is, nem kellett volna szaglásznom. Persze szinte még vissza se érek már a szüleimtől vár a levél, amiben felszólítanak, hogy menjek haza minél előbb, mert beszélnünk kell. Hát igen, ezen már nem lepődöm meg, csak egy sóhajjal fogadom a hírt, hogy aztán bedőljek az ágyba egy kiadós zuhany után. Tudom, hogy sokáig nem húzhatom majd a látogatást, de először szükségem van egy kis alvásra, különben csak összeesem mielőtt hazaérek.
//Köszönöm szépen én is a mesét, tényleg szuper volt! //
Kicsit felpörögnek a dolgok, és persze, ha Piton odatol nekik valakit, akkor már megy is a Szent Mungóba Peterrel, és igyekszik a srácnak valamiféle támaszt nyújtani, azzal kapcsolatban, hogy térjen vissza a valóságba, és ne érezze magát annyira rossz embernek, mert igazából semmit nem csinált. Egy erősebb varázsló megátkozta, és kényszerítette. Ezért még senkit nem ítéltek el, felelősségre se lehet vonni - bár az emberi lélek átlagban nem így működik. Szóval háztársa mellett marad, amíg szüksége van rá, aztán persze jönnek a kegyetlen hosszú és unalmas körök, amiket több kevesebb pimaszsággal, és több kevesebb komolysággal tűr végig.. néhol persze unja, és akkor egy kicsit eljátszik az aurorokkal, meg a mondandójával, de semmi veszélyeset vagy károsat nem csinál. És nem ő lett a nap hőse, de oda se neki.
Salvation comes with a cost. Judge us not by our methods, but by what we seek to accomplish.
A milleniumi káosz
Rengeteg cifra visszavágás tolul a számra, de a két makimajom lelép, én pedig egyedül maradok a túlságosan jól szellőző legfelső szinten. Most van csak érkezésem kinézni az utcára, de csak káoszt látok és felfordulást. Felhorkanok, megrázom a fejemet, aztán a kezemre nézek. Faszán át van lőve, és varázslat ide vagy oda, még jó esetben is hetekbe telik mire újra rendesen tudom használni. A biztonság kedvéért azért bekötözöm egy viharvert zsebkendővel, reflexből újratöltöm a fegyveremet, aztán pedig előbányászom a mobiltelefonomat. Ha már a rádió nem működik, talán ez igen, úgyhogy ideje értesíteni a parancsnokokat arról, hogy szar került a palacsintába, méghozzá nem is kicsi. Relatív gyorsan sikerül lezavarni a beszélgetést, és amikor végre leteszem a telefont, rám zuhan a fáradtság, a lassan lecsengő adrenalin, a fájdalom, és Gia halála. Keresek magamnak valami kényelmes helyet a fal mellett, lecsúszok a földre, és amíg ideérnek a szervek - akár a rendőrség, akár a hadsereg, akár a bohócválogatott -, csendben kisírom magam.
Mire rám találnak, már a gondolataimat is sikerült összeszednem. Tudom mivel jár az ilyesmi, így lélekben már fel is készültem a hosszú ideig tartó vizsgálatra, kihallgatásokra, eligazításokra. De le sem szarom. Csak az jár a fejemben, hogy ha nem pöcsölök annyit, akkor talán előbb érkezem, és talán Gia túlélte volna. Talán. Hagyom, hadd emésszen a gondolat...
Perselus Pitont minden bizonnyal gyakran és huzamosan elő elő fogják venni. Ismételten kettősség ügyében, és ez miatt Dumbledore-nak is jok kört kell ám futnia, hogy a bájitaltan tanárt vissza kapják. Egy hónapra biztosan kivonják a forgalomból, ameddig nem tisztázódik az ügy. Georgiana Findley halála ügyében sem restek elő venni a professzort és mivel a fenti jelenetet Dane- Graves- és Daphne között páholyból nézte végig, valószínűleg mindhármójuk tárgyalásánál, meghallgatásánál szintén ott lesz. Findley temetésén valószínűleg nem fog tudni részt venni mert a hűvösön csücsül. A tortúra végén biztos, hogy több játszmát nem fog elvállalni. Főleg hogy biztosan nyomot hagyott mindenkiben, ő az az ember, akinél sosem lehet tudni mikor mit miért tesz, így a bizalom is kétes hogy jár-e neki valaha a továbbiakban.
Piton professzort, Dumbledore védelme és minden ellenére, az Ezredfordulótól számítva, 2000. 09. 01.-ig kivonják az iskolából. Erre az időre elveszik tőle a tanítást és a Roxfort oltalmát.
Big ben alsó szintje: Daphne, Piton, aurorok Egyetlen egy szökevényt tudnak elkapni, egy áruló katonát, mindenki más kereket old. A katonát azonnal elviszik, hogy később kérdezzék ki, hiszen hatalmas bajban vannak, a mugli tévéadásokba is bekerültek a felvételek a robbantgatásról, a varázslatokról, azonnal meg kell kezdeni az emléktörlést, mert sajnos nincs módjuk előidézni egy egész országra a New York-i esőt. Daphne nyakába elképesztő mennyiségű munka omlik, nem csak a nyomozással, mivel pont ott volt, őt kérik fel arra, hogy amikor a német aurorok megérkeznek - mert az angol aurorokat meghaladja a feladat -, akkor ő legyen a kapcsolattartó és felügyelje a munkájukat. Nos, ez már messze nem csak aktatologatás és megfigyelés. Piton felmegy a kisszobához, amiből a dörömbölés hallatszik és amikor kinyitja ott van alsóneműben Michael Shors, semmiről se tudva az egész történésekről és a varázsvilágról, az elméje tiszta, mint a patyolat.
Szent Mungó: Sophia&Dane&Cody és Elijah&Peter&Ariadné Sophianak sikerül Cody sebét leszorítania, ameddig Dane meg nem jelenik és mind a kettőjüket felnyalábolva el nem viszi őket a Szent Mungóba. Ott a fiút azonnal kezelésbe veszik, de a két kísérőjét is ellenőrzik, hogy milyen sérüléseket szereztek, tudnak-e rajtuk segíteni, de az csak pár perc, a többiben a folyosón várhatnak, ha akarnak. Néhány pillanattal utánuk Piton parancsára Elijah és Peter is megjelenik a vérben úszó Ariadnéval, azonnal átveszik a nőt, a szabad emberek átnézik Elijah és Peter sebeit, de persze első Ariadné sérülése. Végül ők is a váróban kötnek ki, Sophiával és Dane-nel együtt. Tíz percen belül már ott áll néhány auror, mint keselyű, hogy kikérdezze őket, és egészen fél óráig semmit sem tudnak se Ariadnéról, se Cody-ról. Végül egy betegszobába kerül mindkettő, az auror nő túléli, de valami mágikus kómába süllyedt, ahogy Cody is, érthetetlen okokból, hiszen az ő sérülése még Peter vállövésénél is komolytalanabbnak tűnt. A nővérek csak néhány szóban mondják el, hogy a fegyver, amivel meglőtték őket, rúnázott volt, ahogy minden golyója is, ezért kerültek kómába az áldozatok. Az aurorok újra meg újra kikérdeznek tőlük majd minden egyes történést, hosszú tortúra lesz ez az egész, de idővel Sophiát hagyják, hiszen Michael ártatlan, nem ő volt a szószóló, majd Elijah-t is elmenesztik, ő se tett semmi rosszat, Peterrel sokkal tovább elidőznek, hiszen egy ex-aurort lőtt le, de idővel elfogadják az Imperio-s álláspontját. Dane-nek pedig rengeteg jelentést kell írnia, és felkérik, hogy vegyen részt a további nyomozásokban. A minisztérium olyan szinten le lesz terhelve, hogy mindenkire szükség van.
Big Ben legfelső szintje: Graves Piton eltűnik Gia testével, és további aurorokat előkeríteni. Graves-nek sikerül gyógyítgatnia magán, a fájdalom ugye nem múlik el, de a vérzés eláll. A fenti csapat igen csak megoszlik, hogy kinek is kéne dirigálnia, Graves a királynő nevében beszél, ami az aurorokat nem nagyon érinti meg, Daphne egy szempillantás alatt elküldi és faképnél hagyja, és Dane se vár túl sokat. A férfi végül egyedül marad a vértócsákkal és a kitört Big Ben üveggel, lent hallatszik a csatározás lassan elhaló zaja, plusz a lépcsőházban a kitartó dörömbölés, egészen addig, míg Piton ki nem nyitja azt az ajtót. Ekkor megjelennek az aurorok is, és megkezdődik egy borzalmasan hosszú folyamat, amíg helyszinelnek és kikérdeznek mindenkit. Persze miután mindenkinek ellátták a vérző sebeiket.
Epilógus
A leleplezés visszafordíthatatlanul megindult, hiába vonják be a német auror osztagokat is, illetve a franciák is segítséget ígérnek. A mugli miniszterelnök elméjét persze nem lehet törölni, így Cornelius Caramelt is számon kérik, ahogy az egész varázsvilágot, hogy hogyan történhetett mindez, habár nem csak mágusok akarták a leleplezést is, hanem beavatott muglik is. A katonából annyit sikerül kiszedniük, hogy senki nem akart ekkora káoszt teremteni, se lövöldözni, csak a feszültség miatt kezdett el ő maga lövöldözni, persze mindenki nevében nem beszélhet. Valószínűsíthető, hogy a földrengés nem is Digby irányítása alatt történt, csak nem voltak hajlandóak megállítani az eltervezett akciót, ahogy az is egyértelmű, hogy Michael Shors helyett egy képzett alakváltó és oklumentor volt a bemondó, illetve a férfi, akit Cody az Aranyvarjúban látott, de mielőtt felismerhette volna Petert a tiltott átokkal rávette a Crutiatus átokra, az utolsó percben került a csapatba, és úgy tűnik, hogy szándékosan terelte erőszakos útra az eseményeket. Piton élő egyenesben kérte számon Digby-t, hogy mit csinálnak, ebből kiderült, hogy tudott az alapötletről, amit hosszú tortúra lesz kimesélnie, de végül sikerül, hiszen Dumbledore a pártját fogja és beavatja a fejeseket, hogy ő kérte fel, hogy épüljön be. Gravest is számtalanszor kikérdezik, hogy mit miért és hogyan tett, hátha összeraknak valami nagyobb képet az információkból, és meghagyják az emlékeit, hiszen nem csak katona, varázshasználó is, de minden más muglinak elveszik az emlékeit, és nagyon valószínű, hogy megfigyelés alatt tartják, hiszen túlságosan a mugli és varázsvilág mezsgyéjén mozog, ki tudja, hogy melyik oldalon áll. A varázsvilág leleplezését pártolók csapata ezzel az akcióval sokkal tovább duzzad, muglik tűnnek el, mielőtt az aurorok rájuk találhatnának és törölhetnék az emlékezetüket. Akit tudnak utolérnek, és a mugli sajtóba csak a földrengés szerencsétlensége kerül bele, de nem valószínű, hogy vissza tudják fogni a hír lasú, óvatos terjedését... A máguslapokban viszont futótűzként terjed, hogy az Aurorokat elárulták, Digby fel akarta fedni a varázsvilágot és halott, illetve Georgiana Findley temetése közel nemzeti gyásznap jelleget kapott és rengetegen megjelentek rajta.
// Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt, a varázsvilág és a mugli világ kapcsolata ezután már sosem lesz a régi, ki tudja, hogy mikor lépnek elő egy sokkal jobban átgondolt mozdulattal. 70 nap alatt ezzel a hozzászólással együtt már 107 hozzászólást teremtettünk és 13 kört játszottunk le - már ha írtok zárót. ^^
És a jutalom?
Minden jelenlevő karakter +10 IC-t kap, mondhatni Tapasztalati pont néven, hogy túlélték mindezt, illetve a két cameo-s Auror 3-3 IC-t.
Minden user választhat egy karaktert a saját karakterei közül - nylván -, aki kap egy első szintű mágikus adottságot. Ezt az adottságot nem kell megdobniuk, de nem is fejleszthető, az "igazi" mellett egy első szintű plusz. Ezt mindenképpen jelöljétek meg itt egy off formájában, vagy küldjétek el üzenetben nekem a karakter nevét és a választott "másodlagos" adottságot!
Ha valakinek kérdése van további következményekkel kapcsolatban, nyitott vagyok arra is, hogy ti formáljátok a karaktereitek sorsát, és arra is, hogy együtt beszéljük meg, hogy XYZ-vel mit kezdett a Minisztérium.
Remélem élveztétek a játékot, záró hsz-t, ha írtok megköszönöm, de nem kötelező. : ) //
Az egyébként éles fájdalom, melyet a vállamban érzek, szinte meg se kottyan. Mintha fel se fognám a dolgot, csupán tompa nyomás, semmi több, amely az Imperio hatása alatt pár pillanattal később már el is múlik. Az események szinte végigperegnek a szemem előtt, melyeket érzelem mentesen nézek végig. A nő összeesik, Cody-t eltalálja a neki szánt golyó, Dane megjelenik, majd Sophiával és a sebesült fiúval elhoppanálnak, én pedig néhány másodperccel később ismét észhez térek. Hát, nem kellett volna... A vállamba fúródott golyó igen élesen éget és mar, pulzáló, már-már fájdalmas lüktetéssel adva tudtomra, hogy jelen van. Bennem. Fogalmam sincs azt illetően, hogy azért ilyen éles a fájdalom, mert csak most tértem magamhoz a nyugalomból, vagy pedig ilyennek kell lennie, de egy hajszálon múlik, hogy ne ordítsak fel tőle. Egyedül az tart vissza ettől a dologtól, hogy az előttem heverő nő sérülései sokkal súlyosabbak, szinte halálosak. Ömlik belőle a vér, pillanatokon belül elvérzik, ha nem teszünk valamit, de véleményem szerint már így is túl késő. Én lőttem le, a hely pedig tele van aurorokkal... Egyelőre azonban senki sem foglalkozik velem, kivéve Elijaht, aki mellém lép. - El kell tűnnünk... - nyelek egyet, kissé nehezen veszem a levegőt, mely nem a sebesülésemnek, hanem leginkább a kezdeti sokknak tudható be, na és persze a fájdalomnak. -...innen. Eszem ágában sincs letartóztatni magam, ezzel is súlyosbítva a családom hírnevét, most pedig kihasználhatjuk a káoszt és a zűrzavart. Hiába álltam Imperio hatása alatt, ez csak valamiféle mentség lesz rám nézve, de tárgyalást ugyanúgy tartani fognak. Hiszen a nő auror volt, a fenébe is! Ráadásul, a többieket védte, én pedig hidegvérrel lelőttem! Meg kell még küzdenem a saját lelkemmel, annyi szent. Még soha életemben nem öltem olyan embert, aki nem szörnyeteg volt. Ekkor azonban megjelenik Piton, majd velünk mit sem törődve látja el valamennyire a nő sebesüléseit. A vére már nem folyik annyira, de így is már hihetetlen mennyiséget vesztett, a cipőm talpa már úszik benne, szóval nem remélem, hogy felgyógyul. Vagy ha mégis, akkor egész életére emberi roncs belőle. Végül a tanerő felénk fordul, majd ránk förmed, én pedig a fájdalmammal mit sem törődve nyalábolom fel óvatosan a nőt. Elvégre, ennyit meg kell tennem, ha már miattam haldoklik, nem igaz? - Menjünk a Szent Mungóba – préselem ki magamból nagy nehezen a szavakat, mindezt Elijah számára címezve, hiszen én ebben a helyzetben képtelen vagyok hoppanálni. A varázserőm szinte teljesen kimerült, a hoppanálás pedig egyébként is sokat vesz igénybe, úgyhogy most ezúttal Elijah-ra bízom az irányítást és csak reménykedem abban, hogy nem súlyosbítottam az auror helyzetén azzal, hogy felemeltem. Amint megérkezünk, térdre rogyok a fájdalomtól, hiszen a vállamba fúródott golyó igen élesen mar, melyre egy lapáttal még az is rátesz, hogy Ariadne élettelen testét tartom a karjaimban. Mindenesetre, nem engedem el, összeszorított fogakkal várom, hogy odasiessenek mások hozzánk, majd elvigyék a nőt. Engem is el akarnak látni, de egyelőre nem hagyom magam, ez egyfajta bűnhődés részemről. A ruhám tiszta vér, de nem érdekel, jelenleg a nő a fontos, úgyhogy végig a gyógyítók mellett maradok, akik küzdenek ugyan az életéért, de sajnos esélytelen a harc. Végül – minden ellenkezésem ellenére – engem is bekísérnek egy orvosi szobába, hogy legalább a golyót kiszedhessék belőlem...
Pitonnak sikerül pár aurort találnia, akikkel karöltve egy fokkal szervezettebben lépnek fel, mégis minden igyekezetük ellenére alig sikerül ott tartaniuk valakit. Bizonyos szempontból alaposan elkéstek! Inkább védekezniük és védeni sikerül már csak. Sophia hangja eljut hozzá és a haldokló talán már halott nő látványa. Megcsapja azonban valami mintha odafent elsiklott volna mindenki valami mellett, ez az idő pedig elég arra hogy Dane bevágjon elé és Sophival és Codyval eltűnjön. A kialakult helyzet miatt lassan az ő agyát is kezdi elönteni valami... valami szaftos és darabos... De egyenlőre mit sem foglalkozik a jövővel, hiszen a pillanatban épp egy haldoló van előtte. A Cody által elejtett medi- dobozból dolgozik és pár varázslatot is alkalmaz. Nem egy gyógyító bajnok, neki más a szakterülete, de eltömíti a sérülést, hátha sikerül a maradék vért bent tartani a nőben, meg mondjuk a mellhártya folyadékát, hogy a tüdő az aktuálisnál jobban össze ne essen illetve amennyire lehet újra indítani. Letol a torkán egy vérpótlót is. Aztán felülteti és Peterékre szól rá nem túl barátságosan. Ez azonban nem nekik szól már. - Fogják Ariadne-t és vigyék az ispotályba most! Vége a hősködés idejének, takarodjanak el innen! - nem is szaporítja a szót. A nőnek meg, ha már Roxfortos alkalmazott (volt?) természetes hogy tudja a nevét legalább. Azzal igazából átadja annak a lányt aki előbb kapcsol agyban, vagy Elijahnak vagy Peternek, és bizony elindul hogy utána járjon mi is volt az amit kiszúrt pontosan! Már nem érdekli hogy kiket sikerült kinek elkapnia, vissza tartania, vagy bármit tennie, felfelé indul, ahhoz a bizonyos zárt szobához, ami mellett mindenki elment...
Elijah Crowfield
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Big Ben és környéke 2018-02-24, 08:55
Elijah köszöni szépen, megveti a kis lábait, és legszívesebben megvárná, amíg elmúlik a baj, meg a para. De nem teheti, mégiscsak van benne valami hős jellem. Amikor sikeresen leszedi a varázslót, akkor szinte azonnal bukik vissza a fedezékbe. Ritka alkalom az, amikor Piton megjelenésének örül, de ez a jelenlegi alkalom immár a második. Ahogy megjelenik, meg vele a felmentősereg, kezdi érezni, hogy van még élet a halál előtt. Nem tudja, mennyi sérült van, hányan haltak meg, és igaziból az se tiszta neki, hogy mi a helyzet Codyval, csak a lövéseket meg az átkokat hallja, és ahogy kinéz, látja, ahogy Dane odasétál majd eltűnik Sophiával és Codyval, remélhetőleg a Szent Mungóban kötnek ki, és a srácnak nem lesz nagyobb baja. Ariadné látványa azonban már nem ennyire kellemes, a nő elég rosszul van, Elijah meg nekiveti a hátát a ládának, vagy falnak, aminek eddig is, és próbálja magát összekaparni, főleg pszichésen meg mentálisan. Nem a legjobb a helyzet, és továbbra sem érti, minek ide ez a sok lőfegyver. Muglik között nőtt fel, így pontosan tudja, mire való, de amikor a varázsvilág is maffiaháborút és leszámolást rendez, az neki kezd sok lenni. Persze még mindig jobb, mintha karddal mennének egymással - fejlettségi szinten. De ami a brutalitást meg egyebeket illeti.. Vesz néhány mély levegőt, majd felhúz egy dupla pajzsot, nem olyan erős, de legalább túlélheti a dolgokat valahogy, és becélozza Petert, aki most minden bizonnyal jól össze van zavarodva. Amikor megtalálja, finoman hátba veregeti. - Na gyere főnök, jobb ha távozóra fogjuk.. Egyben vagy? Megismersz? - csak pár rutin kérdés, hogy megnézze, a srác mennyire tisztult fel, aztán vagy berángatja valami fedezékbe, vagy elhopponálnak innen valahova, legalább ki valami nyugisabb helyre. Nem akar hosszan cseverészni, hiszen annyira még nem tiszta a terep, továbbra is egy elég veszélyes környéken mozognak. Ha kell, akkor persze Elijah támogatja a háztársát, már amennyire saját kis fájdalmaiból ez kitelik.
Tehát a mellette hoppanáló nőn még nem lepődik meg annyira, hiszen aurorok sokfős csoportja tömörül most az óratorony környékén, ráadásul nem Daphnet tartja most a veszélyesnek, hanem az iskolai vadőrt, aki most úgy tesz, mintha ő lenne a vétlen áldozat, ezzel együtt valami gyilkológép. Hiszen lövéseket ereszt az aurorparancsnokba, és már lendül is Dane felé a pisztolya. Nem csoda, hogy a vérfarkas magától értetődő módon fegyverzi le, s Matlock még örülhet, hogy ennyi történt, s nem kapott golyót a szeme közé. Visszatartott lélegzetét most kiereszti, a tanár pajzsa ugyanis leállítja a további haláleseteket, s Dane meglepett fintorral válaszol a hőzöngő Graves-nek. - Hadsereg? Kispajtás, te a vadőr vagy, ez nem tűnt fel? – Kérdezi szárazon, előrántva az igazolványát, amin ott áll feketén fehéren a Minisztériumi pecsét, no meg a jelvény, amely feljogosítja, hogy szolgálat közben akár ölhet is. Aztán csak legyint egyet, nem érti, hogy az iskolai személyzet mióta ilyen nagyszájú, hogy tömegpusztító fegyvernek hiszi magát. Aztán Dane csupán legyint, összenézve a nővel, amolyan szemforgatósan, majd a pisztolyt elrakva sarkonfordul, s elindul lefelé, többet nem is akar erre az egészre fecsérelni. Szinte üvölteni tudna a fájdalomtól, csak azért tartja magát, mert a hugrabugos kölyök gyógyítása többé-kevésbé adrenalinbombát tudott biztosítani. Megkeresi a tömegben Sophiát, akit pont az említett Cody mellett talál. A kisgyerek alaposan megkapta.. - Na gyere szivi, hagyjuk itt ezeket az őrülteket. – Mormolja a lánynak, s Cody teste alá nyúl, amolyan törlesztés gyanánt. Felnyalábolja az amúgy sem túl komoly súlyú srácot, s megvárja, hogy Sophia belekaroljon, majd elhoppanál velük a Szent Mungóba. Peter valahol itt lehet, de a farkasnak most nincsen türelme megvárni, főleg ha a kiskölyök addig elvérzik. A bürokráciát majd ráérnek később elintézni, a gyógyítók előbb lássák el az illetőt.
Az már nyilvánvaló, hogy a végjátékra érkeztem meg és lassan kezd összeállni az elsőre még zavaros kép, főleg amikor Piton éles hangja töri meg a varázslatok cikázását. Aztán el is tűnik, én pedig ott maradok a két fickóval, akik közül egyet legalább ismerek, na de a másik... A neve kiderül és hogy valami katona, de akkor mi a jó életet keresi itt, ha semmi köze az aurorokhoz, akiknek az a dolga, hogy rendbe tegyék a helyzetet és nem, hogy pisztollyal hadonásszanak, mint valami mugli. Épp csak egy pillantást vetek Danere, aki úgy fest rendben van, a sérült fickó nem érdekel különösebben, mivel láthatóan van pálcája és önmagát gyógyítja, plusz eleve a nagy kérdőre vonással úgy állítja be magát, mint aki... valaki, miközben még csak hallani sem hallottam róla soha sem. - Akkor mielőbb szívódjon fel innen, majd a hivatalos szervek megoldják az ügyet, képzett aurorok. - vetem oda a pasasnak, aztán egy szemvillanással el is tűnök úgy, ahogyan érkeztem, hiszen csak a süket nem hallaná a lentebbről felszűrődő varázslatok hangjait, no meg Piton is azt jelezte, hogy odalent áll a bál. Így hát lent segítek, amikor sikerül megérkezni, elsősorban azzal foglalkozom, hogy legalább egy-egy elkövető menekülését megakadályozzam és legyenek majd gyanúsítottak, akiket egyáltalán ki lehet hallgatni, hiszen rá kell jönnünk mi a fene történt itt és persze, hogy ki van a hátterében.
Rettenetesen gyorsan történik minden és mire egyáltalán észbe kapok Codyt már tartani sem tudom, mert eldörren a lövés és ő a földön köt ki, miközben Peter már rám szegezi a pisztolyt és a hirtelen megjelent nő előttünk a földre rogy. Még a szemembe is néz, mintha minimum elnézést kérne, hogy nem tudott többet tenni, mint felfogni egy golyót, amit Cody kapott meg így is, csak legalább talán nem olyan súlyosan. De a nő... egyszerűen ömlik belőle a vér, én pedig csak engedem, hogy Cody súlya lehúzzon a padlóra. Így mondjuk kisebb célpontot jelentek, de még mindig tehetetlenül kapaszkodom pálcát szorongatva a srác karjába, pedig már nem sokat érek vele, hiszen nincs magánál. Kellemetlen, hogy kettőnk közül ő a gyógyító. Azért az alapokat én is ismerem és legalább megpróbálok egy alap szorító kötést a vállára helyezni, hogy a vér kevésbé gyorsan távozzon, de ennél többet nem merek. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, főleg hogy úgy fest hirtelen távozni kezd az ellen, miután újabb aurorok érkeznek Pitonnal karöltve. Ő egyáltalán hol volt és mégis mi a fene történt odafent és hol van Dane már megint? A kezemben remeg a pálca, próbálok nem a vérző nőre nézni, inkább Pitont keresem a pillantásommal, hogy nagyobb eséllyel jusson el hozzá a hangom ebben a káoszban. - Ketten megsérültek, egy... egy súlyosan. - na igen, annyit a vér mennyiségéből én is könnyedén leszűrök, hogy a nő élet-halál között mozoghat. Azon pedig most nem igen van időm gondolkodni, hogy mit művelt Peter és ő ezt hogyan kezeli majd, vagy hogy a bácsikám valószínűleg nem a bácsikám volt, hiszen a szeme... finoman szólva is furcsa volt. Viszont, ha valaki az ő alakját vette fel, akkor többet tud a családomról, mint kellene és már ez is elég rossz jel.
Salvation comes with a cost. Judge us not by our methods, but by what we seek to accomplish.
A milleniumi káosz
Sok hibát követtem el már életemben, kicsiket és nagyokat is vegyesen, de sosem gondoltam volna hogy a pislogást is ide fogom majd sorolni. Csak egyetlen pillanat az egész, egy töredékmásodpercre hunyom le a szemem, de a jelek szerint a világ elrohan mellettem mint egy kibaszott gyorsvonat. Reagálni sincs időm, de már pálcák suhognak, varázslatok sisteregnek, én meg arra eszmélek hogy valami idióta képes volt és kézen lőtt. Döbbentem pislogok még egyet - szám szerint immár második alkalommal, vállalva a kockázatot hogy megint begyorsul körülöttem a világ -, és nézem a földre hulló fegyvert és a kicsorduló véremet. Az egyébként is nehezen kordában tartott haragom most elsöpri a mindenfajta gátlásomat és önuralmamat, a gyógyszer elgurul, de... valahol itt csap fejbe az éles fájdalom is a golyók után és kiszakad belőlem egy igazán fájdalmas nyögés. Kivételesen úgy döntök hogy amíg rendbe nem rakom a sérült kezemet, addig talán elhalaszthatom az elkerülhetetlen és fájdalmas halálát a két újonnan betoppantnak. Amikor megszólalok, a hangomon fájdalom és düh szüremlik át, némi gyűlölettel és hideg elszántsággal fűszerezve. Megjegyzem, remek kombináció tömeggyilkosságokhoz és emberiség elleni bűntettekhez. - Graves Matlock vagyok, Őfelsége hadseregének tisztje. Eresszétek le a pálcátokat és azonosítsátok be magatokat, mert amit eddig műveltetek, az öt-tíz évet jelent, persze csak ha a bíróság jóindulatú... A pálcám ugyan a kezemben van, de magam felé fordítom és valami alapszintű gyógyító varázslatot próbálok belőle csiholni, látványosan telibe szarva a két idiótát. A vérzés elállítása most fontosabb, és legalább esélyt kapnak arra hogy igazolják magukat és a tetteiket. Valahol mélyen pedig nagyon-nagyon remélem hogy ez az ügy magas szintre jut, a miniszterelnök végre szoros pórázra fogja a Minisztériumot, fel lehet végre oszlatni az aurornak nevezett bohócokat, és elkezdődhet az IGAZI rendcsinálás abban a kuplerájban.
Big ben alsó szintje: Sophia, Cody, Elijah, Peter, Ariadne
Michaelt meglepi, hogy Sophia nem a pálcájával védekezik, hanem a kezét előrenyújtva löki hátra - de nem ám fizikailag, hanem széllökéssel - és ahogy a lökés letaszítja a lábáról a szeme egy pillanatra sokatértően villan át egy hüllőpupillájára, majd vissza Michael megszokott barna szemére. Nekipuffan a falnak, amire felnyög, és a fegyvere is kiesik a kezéből így ő nem tud támadni. De a társai...! Kell az a pajzs, amivel Cody felé araszol, hogy összeszedje. Peter az átokról egy pisztolyra vált és azzal célozza be Cody-t, aki elé az utolsó pillanatban lép be egy eddig ismeretlen, alacsony nő, szintén pisztollyal a kezében. A lövések eldörrennek, Ariadne vállba lövi Petert, Peter golyója pedig a nő mellkasán suhan át, ahogy megveti a lábát a fiatalok védelmében. A fájdalom felperzseli a testét ahogy a golyó átszalad rajta, és az önfeláldozása csak részlegesen menti meg a gyógyító fiút, ugyanis a golyó végül Cody kulcscsontjában áll meg. Ariadné egyetlen pillanatig képes megállni a lábán, leengedni a fegyverét, a válla fölött hátrapillantani az ijedt diákokra, hogy minden rendben van-e, aztán a szervezete feladja a szolgálatot, a gondolatai összekuszálódnak, és minden elsötétül... Codyban áll meg a golyó, Sophia nem sérül meg, és hiába tűnik úgy, hogy a golyó nem ment mélyre, még is belőle is megindul a vér, és pillanatokon belül elveszti az eszméletét, hosszútávon. Elijah-nak sikerül kiiktatnia azt a varázslót, aki Petert irányította, így mielőtt Peter még egyet lőhetne Sophiára, nem törődve a fájdalmával az igézés alatt, egyszer csak megszűnik az Imperio és magához tér, egy vállsebbel, egy pisztollyal a kezében, egy talán halálos sebbel vérző nővel a földön és mögötte a szintén meglőtt, ájult Cody-val és a szerencsére még egészen ép Sophiával... Viszont közvetlen a jelenet után jelenik meg Piton, most már vagy 5-6 aurorral, akik a pálcájukat előre szegezve próbálják felvenni az ellenséggel a versenyt, sikeresen megállítva őket, hogy a diákokat szitává lőjék. De annyira nem sikeresen, hogy az áruló aurorok, katonák és rendőrök egymásba kapaszkodva el ne kezdjenek elhoppanálni - Michael elsőként távozik-, hiszen már esélyük sincsen, Digby is halott, jobb ötlet a menekülés...
Big Ben legfelső szintje: Piton, Graves, Daphne, Dane
Dane mikor felér és észreveszi, hogy Digby éppen köddé válni készül - szó szerint - egy pillanattal kési le a lövést, mivel a katona ahelyett, hogy Dane-re nézne azonnal, először ő is kiszúrja a varázslatot és lő. A Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője holtan bukik elölre és megszűnik a készülő varázslata. A két férfi egymás ellen fordul, Graves két lövést ad le Dane felé, amit Daphne visszacsap, de ezúttal Piton jól teszi, hogy belenyúl és eltéríti a golyókat. Az imént egy leányzó meghalt a hibájából, de most ügyesen téríti el azt a kettőt, és becsapódnak Graves válla fölött elsüvítve a Big Ben üveg óralapjába, amivel majd tíz méternyi üvegcserép zúdul le hangos robajjal. Ezt a két golyót sikerül Pitonnal kivédenie, de Dane másik pillanatban lőtte el az övét, ami csak leheletnyit téveszt, és ezzel tényleg megsebesíti Graves kezét és a fájdalomtól le kell engednie a fegyverét. Piton békít aztán Gia testével lelép, Dane él, Daphne fel tudja mérni a terepet, hogy ki lőhetett le kit - elsőként Digby a fiatal lányt, aztán Digby-t a katona - és Graves pedig... nos, ő vérzik elég csúnyán. Úgy tűnik, hogy valójában Digby-n kívül nem volt ezen a szinten ellenség, csak a pattanásig feszült idegek fordították egymás ellen őket. Lentről hangos zajok szűrődnek fel, de Dane-nek eszébe jut, hogy eljött egy kis zárt szoba mellett félúton, és onnan is dörömbölés hallattszik.
[Kint]
Természetesen amikor megindult a kivetítés, már az összes auror megmoccant és azonnal elkezdték a területen a munkát, a civilekre egy bűbájt bocsájtottak, amivel lényegében minden jelenlévő mint egy üresfejű kirakat baba bámul maga elé, de nem cselekszik, nem gondolkozik, le van "fagyva".
// Következő mesélői hozzászólás: február 28., tehát határidő február 27., éjfél. //
A mondandója a nőnek vajmi kevéssé érdekli jelenleg, mert épp elég rossz megérzése van a következményeket illetően. A pin-pong meccset a lepattanó golyókkal ő zárja. Mikor Digby-ről Graves fordul az újabb cél felé, már akkor útjára engedi a varázslatot, de így se tudja elkapni, csak amit Daphne vissza-passzolt már, de azt egyenest az óralap felé küldte meg. A csuklón lövést aligha lenne ideje még mellé sorolni a többinek. Csoda ha ez így sikerül egyáltalán és nem csak a szeme csalja meg! Az tuti, hogy nem a reflexein múlott/fog múlni, hanem egy bitang nagy újévi hízóson! Ilyen közelségből mindenkitől ennyire rövid pillanatokon belül csoda, hogy egyáltalán bárki tudott reagálni bármire. De a csapd le csacsi körbe ért. Von egy jó erős pajzsot és a kompániára rivall olyan hangon, amiből süt szíve szerint egyetlen varázslattal vissza lökné a két frissen érkezettet a lépcsőn. - Az ég szerelmére elég legyen!! Hivatalos szervek tagjai mind és egy oldalon állnak! Odalent sokkal nagyobb szükség lenne magukra már! - tekintve, hogy Digby valószínűleg a jelenet végére rég nincs sehol, vagy legalábbis a hoppanálása végén Graves útjára engedett lövése célba is fog találni. - Jó lenne ha nem ölnék meg egymást idő előtt!! - Tudja hogy neki van itt a legkevesebb szava, sőt! de épp marhára leszarja! Kisebb baja is nagyobb ennél. A hangja meglehetősen tisztán eljuthat mind a három alakhoz. És bizony fogát csikorgatja a kialakult helyzet miatt. Ezt követően igazából továbbá rájuk hagyja, hogy ki mit csinál. Gia felett maradt és most dönt úgy, hogy a lány testét és magát is kivonja a szembeforgalomból. Elhoppanál amilyen gyorsan csak tud, abba a medi- sátorba ahonnan indult. És bár Giának már mindegy, a gyógyítókra bízza innentől. Ő pedig megy hogy maga is, amennyiben az óriáskeréknél még van egyáltalán auror, akkor segítséget kérjen tőlük. Amennyiben nem talál senkit, nem sokat vár, a Big- Ban azon részére megy, ahonnan még van esély bármit tenni a lentiekért, úgy hogy nem rohan neon felirattal a terembe, hogy ide lőjetek! Enyhén szólva aggasztja és frusztrálja a lőfegyverek ilyen mértékű használata.
Érzékeli, hogy mellette a lépcsőn egy másik aurornő is felfelé sodródik, ám ez most nem az a pillanat, hogy köszöngessenek. Túl nagy a zűrzavar, a cselekedet előbbrevaló. Nagyjából egyszerre érnek fel, gyorsan szemrevételezi a látottakat, Digby felé fordulna a fegyvere, ám látván, hogy a roxfortos vadőr simán lelövi, majd a vérfarkas felé fordítja a pisztolyát, nem is kérdés, hogy a férfi ösztönből vonja el a sajátját a térdeplőről, s célozza be Graves-t. Ha annak annyi esze nem volt, hogy felismerje őt, a roxfortos aurortanácsadót, Dane nem áll le magyarázkodni. Remélhetőleg Graves nem olyan villámgyors, hogy egymásutánban kettőt is megöljön, Dane azonban nem szándékozik véglegesen kiiktatni az őrültet, ha már gyilkol, az legyen kellően drámai, s véres. Ez pedig nem igazán az. Csuklóra céloz, hogy ellőjje Graves fegyvert tartó kezét, hiszen ha az sikerül, akkor elvileg minden megoldódik. Nem nagyon hatja meg Georgiana véres teste, majd ráér azon később is gondolkozni, hogy mi történt. Ráadásul ott az a kétes hírű tanár is, aki a mai napig nem feltétlenül tisztázta magát a mágusvilág berkeiben, legalábbis Dane nem tudja, hogy mit is gondoljon róla, de tételezzük fel, hogy ha még mindig a Roxfortban tanít Voldemort halála után évekkel is, akkor csak nem olyan sötét alak, mint hírlik róla. A vérfarkas tudatán azonban átfut, hogy ha itt és most vége a dalnak, akkor vajon ki fog vigyázni Sophiára? Talán Peter? Azért az is eszébe jut, hogy annak idején bánhatott volna emberségesebben is Lory-val, hiszen ha nem környékezi meg, akkor a szöszi talán még most egy fiatal, átokmentes lány lenne. De félre a borongós gondolatokkal, a célpont tehát Graves fegyvert tartó keze.
//
//
