2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hazudik. Teljes mértékben biztos vagyok benne, hiszen Garrick egyszerűen soha életében nem volt képes úgy hazudni, ahogy kellene. Nem fáradt? A szeme alatti karikák nem éppen erről árulkodnak számomra. Az arcáról ugyan semmit sem lehet leolvasni, azon még nem mutatkoztak a kialvatlanság jelei, de teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy ezzel a válasszal csupán engem szeretne félrevezetni. Aggódom érte, ezt nem is leplezem, ami számára pedig eléggé kellemetlen. Nem szokta meg a dolgot, már évek óta nem akadt senki, aki törődött volna vele, talán pont emiatt is idegenkedik tőle. - Igen, megesik az ilyesmi – mosolyodok el halványan. Nem szeretném olyasmiről faggatni, ami számára kellemetlen és teljesen felesleges is. Mindent letagad, nem jutnánk egyről a kettőre, csupán felesleges veszekedések táptalaja lenne a dolog. Nem szeretek veszekedni, jobban szeretem a békét, mindezek mellett pedig az sem áll szándékomban, hogy Garricket szinte az első napon magam ellen fordítsam. Hiszen hozzá kell majd mennem a közeljövőben. Amikor a fiú némileg bővebben kifejti a dolgokat, kissé csodálkozva pillantok rá. Igazság szerint teljes mértékben meglep a dolog, csak hát az illem nem engedi, hogy nyíltan elcsodálkozzak rajta. - A Minisztériumban? Akkor még van esély arra, hogy ismét éljenek, nem igaz? És téged miért nem vonnak be? Talán tudnál valamit, amit ők nem... Hiszen Garrick a gyermekük, így sokkal nagyobb esélye van annak, hogy talán a tudatában van olyan információknak, melyek itt és most jelentéktelennek tűnnek, de a szülei szempontjából mindenképp fontosak lennének. - Eszükbe jutott már a vérmágia? - szólalok meg töprengve ismét, szinte észre sem véve magamon, hogy a kelleténél némileg jobban beleártom magam más dolgába. Korántsem biztos, hogy Garrick tanácsot várna tőlem vagy szívesen fogadná azt. - Talán van valami kapocs, ami miatt még mindig itt maradtak, ami hozzád köti őket... Itt elharapom a mondatot, hiszen akkor az is esélyes, hogy a szülei meghalnak, ha feltörik a kapcsot. A vérmágia erős varázslat, melyhez rokonsági kapcsolat kell, talán Garrick a tudtán kívül tartja életben a szüleit, vagy valami teljesen más állapotban. Mágus, így hatalmában áll a dolog, habár az ilyesmi igen ritka jelenség. Még egyről sem hallottam, habár abban biztos vagyok, hogy találnánk ilyesmire utaló nyomokat a könyvtárban. - Ez elég szívtelen dolog volt részükről – jegyzem meg némileg halkabban, amikor Garrick beszámol arról, hogy vannak, akik már halottnak tekintik a szüleit. - Ha van remény arra, hogy visszatérjenek, akkor nem szabad csak úgy szemet hunyni a dolgok felett. Már értem, miért olyan fáradt mostanában és miért látják annak mások is. Úgy tűnik, ő is hasonlóan gondolkodik, mint én.... Ha az én szüleim kerülnének hasonló helyzetbe, akkor nagy eséllyel ugyanígy tennék. - Öhm... - zavartan köhintek egyet, teljesen logikus a kérdés, noha szívem szerint jobban szerettem volna, ha ez fel sem merül a beszélgetésünk folyamán. - Nyilván volt oka arra, hogy így cselekedjen, hidd el, ő sem szívesen írt még egy levelet. Ha pedig én adom át, akkor biztos, hogy te kapod meg, nem pedig valaki más, aki esetleg... esetleg rosszat akarna neked. Garrick arcát tanulmányozom, miközben helyet foglalok az egyik kényelmes fotelben, noha jelenleg ez az a dolog, amely egyáltalán nem köt le. Felőlem aztán a hideg kövön is üldögélhetnék, észre se venném... A szívem hevesen ver a mellkasomban, amikor pedig a szeme színe kékre változik, némileg megriadok. Nem túl bizalomgerjesztő, annyi szent. - Talán – vonom meg a vállam, válaszul Garrick kérdésére. - Gondolom, megírták benne a jegyességünket is, erről van tudomásom csak. Úgy gondoltam, egyszerűbb lesz majd odaadni, mint szóban elmondani a dolgot. Tévedtem... Nem jobb, kicsivel sem... A csend, amely mindvégig jelen volt, amíg Garrick a levelet olvasta, kifejezetten nyomasztó volt számomra. Az izgalom a gyomromat szorongatta, féltem attól, hogy kiabálni kezd, amint a szöveg végére ér. Elvégre, egy ilyen dolog az ember egész életét befolyásolhatja. - Természetesen, te felmondhatod a jegyességet, ha úgy gondolod, neked hamarabb elnézik ezt a döntést.
Igyekszem palástolni a fáradtságot, úgy éreztem, hogy teljesen jól sikerül teljesítenem, de amint elengedem, az aggódó tekintete egyenesen rám villan. Mustrál, látom rajta, hogy teljesen felmért és a kérdése... Csak mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy teljesen elengedem őt és válaszolni kezdek. - Persze, semmi bajom, egyszerűen csak nem aludtam jól az éjszaka. - Félig-meddig hazugság, de nem teljesen. Csak nem tettem hozzá, hogy pontosan hány éjszaka is az, amit nem tudtam rendesen végigaludni. Az viszont egy halovány grimaszra kényszerít, hogy nem válaszol a kérdésemre, inkább csak ismét rám tereli a szót. Bár jogosan, de akkor sem nekem tetszően. - Fájt... Látni, beszélni róla és leírni is. Valamint, még temetés sem volt, tudod, az igazság az, hogy a testük még a Minisztérium felügyelete alatt van, vizsgálat alatt. Nem biztos, hogy meghaltak, de élőnek sem nyilváníthatók. Erre keresik a megoldást, de engem nem vontak bele. Csak annyit mondtak, hogy erős mágia sugárzik belőlük, mintha befagyasztották volna őket... - ahogy mindenre visszaemlékszek, ahogy a képek ismét felvillannak előttem, a szemem bekönnyesedik beszéd közben, de mire a végére érek, egyszerűen csak letörlöm őket, mielőtt még legördülnének. Az egyetlen nyoma az elérzékenyülésemnek a rideg kék szemek. A metamorfmágiának van egy tudat alatt lefolyó része, amit képtelen vagyok kontrollálni, csak utólagosan tudnám megváltoztatni. A kék szemszín pedig árulkodó, ismer, tudja, hogy ez az, amikor érzelmileg a leglabilisabb vagyok. - Hogy őszinte legyek, amikor rá is vettem magam, hogy levelet írjak, nem tudtam, hogy mit írhatnék le. Nem haltak meg, de nem is élnek. Igaz, mások mind elkönyvelték őket halottnak, de igazából nem tudni, hogy mi van velük - sóhajtok fel lassan, némileg hangosan. A tekercsre mégis meglepődök, és a fájdalom helyét a zavarodottság veszi át. - Még egyet? Miért nem tudta ezt elküldeni azzal a levéllel, amiben arról értesít, hogy jössz? - kíváncsian pillantok rá, majd a tekercsre, mivel viszont azt mondja, hogy nem olvasott bele, úgy könyvelem el, ő sem tudhatja. Én részemről nem ülök le, állva kezdem el olvasni a levelet. Az elején még csak egyszerűen leteremtenek, amiért nem értesítettem őket, így azt csak rezzenéstelen arccal olvasom, viszont, a végéhez érve elkerekednek a szemem a meglepettségtől és egy gyors pillantást vetek Camillera. - Tényleg nem olvastad a levelet? Nem is tudod, hogy mi van benne? - Teljesen komolyan fordulok felé, miután összetekertem a pergament. Az elején még elég meglepett voltam, ugyan nem tűnt fel, de még a kérdésem előtt egy nagyot nyeltem. A szemem színe egy pillanatra a barna, a zöld, majd a kék hármasából villant egyikről a másikra, mígnem meg nem állapodott a kéknél. Addigra az arcizmaimat is sikerült rendeznem, amiben segítségemre volt az is, hogy egy pillanatra le tudtam róla venni a tekintetemet. Szükségem van egy székre, egyszerűbb, ha most én is leülök, vele szemben.
|| Zene || Aktuális viselet || || elnézést a lassúságért >.<||
Sejtem én, hogy ez nehéz időszak Garrick életében, nem is igazán állt szándékomban elindulni, hiszen velem is csak egy gonddal több nyomja majd a vállát. De a szüleim... Nekik nem mondhattam ellent, aggódtak érte és én is sokkal nyugodtabb lennék, ha biztosra vehetném, hogy nincs semmi komolyabb baja. Persze, az eset már három éve történt, lett volna ideje túllépni a dolgokon, de ő még mindig kutat és pont ez aggaszt. Kicsit körbekérdezősködtem, mielőtt találkoztunk volna, és mások elmondása szerint már évek óta nem látták kipihenten. Túlhajszolja magát, ez már teljes mértékben biztos, csoda hogy egyáltalán eddig bírta a szervezete mindenféle ellenállás nélkül. Csendben ülök a helyemen, fenn a hálóteremben, miközben várom, hogy teljen az idő. Szívem a torkomban dobog, kissé tartok ettől az egésztől, hiszen a szüleim nagy eséllyel azt is megírták az általuk küldött levélben, hogy eljegyeztek minket... Igen, biztosan megírták, pedig nekem kellett volna elmondanom a hírt, de én annyira féltem annak idején! Garrick igazán jól nézett már ki akkor is, habár valamennyi kamaszos báj még mindig ott figyelt az arcán. Tetszett, és emiatt voltam igazán zavarban a bálon is. Mi lesz, ha kinevet? Ha nem tetszek neki, és ír egy levelet a szüleimnek, hogy bontsák fel az eljegyzést? Nem lehetetlen, bármikor megtehetné, de kissé körülményes lenne a dolog. Még számára is, számomra pedig lehetetlen. A női fél nem kezdeményezhet felbontást egy jegyességnél, a házasság után pedig ténylegesen elveszik ezt a jogot a férfitól is. Annak idején pont emiatt estek túl a házasságon olyan gyorsan. Szinte felugrom a helyemről, amikor eljön az ideje annak, hogy le kell mennem és találkoznom kell Garrickkel. Úgy izgulok, mintha emberek százai előtt kellene beszédet mondanom, pedig egyáltalán nem ez a helyzet. Egyszerűen csak az unokatestvéremmel kell találkoznom, aki elvesztette a szüleit. A vigasza kell, hogy legyek, vigyáznom kell rá. A szüleim aggódnak érte és én is. Nem szeretnénk, hogy baja essen, hiszen vele együtt a családunk eme ága is végleg kihalna. - Szia! - enyhén remegő mosollyal tűröm, hogy megöleljen, miközben igyekszem nem kimutatni előtte, hogy mennyire zavarban vagyok ettől a találkozástól, és főleg az érintéseitől. Olyan furcsa, nem szabadna ilyennek lennem, meg kell szoknom a dolgot, de egyszerűen nem megy. - Te hogy vagy? Az ölelés után kissé hátrébb lépek tőle, majd aggodalmas arccal kezdem el tanulmányozni az övét. Tényleg látszik rajta, hogy fáradt mostanában, ráadásul a képességét sem tudja kontrolálni... Ez nem jó, eléggé ki lehet merülve. De a vonásai... Még mindig emlékeztet a régi önmagára, habár azóta kissé komolyabb lett a tekintete. - Hallottuk, hogy mi történt – kezdek bele a monológomba, Garrick kérdéseivel pedig egyáltalán nem is foglalkozok. Most nem ez a fontos, vannak ennél lényegesebb kérdéseim is. - Miért nem írtad meg? Fájdalmas tekintettel pillantok rá, noha a hangomban egyáltalán nem lelhető fel az a neheztelés, amilyennel a szüleim fogadták a hírt. Én nem kérem tőle számon a dolgot, egyszerűen csak indokot keresek a tetteire, eszem ágában sincs nekiesni emiatt. Az ő dolga, hogy miért nem írt levelet erről az egészről, nyilván meg voltak akkoriban a saját gondjai is. Anyámék azonban magyarázatot vártak a történtekre, és én is azt kerestem. Ebben azért némileg egyezett a véleményünk. - Apám pedig küldött neked egy levelet – nyújtom előre a tekercset, melyet még akkor nyomtak a kezembe, amikor elindultam, és amelyben nagy eséllyel minden benne volt, a jegyességünk is. Igen, az egyetlen olyan dolog, amitől féltem. Mit fog szólni hozzá Garrick? - Azt mondta, mindenféleképp adjam át neked, én nem olvastam bele... Fogalmam sincs, mi áll benne. Csak egy dologgal kapcsolatban, de valamiért mégis abban reménykedtem, hogy a szüleim ezt valamilyen okból kifolyólag nem írták le. Gyorsan keresek azonban egy széket, melyre leülhetek és kényelmesen rálátok unokatestvéremre is. Talán az arcáról le fogom tudni olvasni az érzelmeit, miközben a levelet olvassa.
Amint megkaptam a baglyot a nénikéméktől, már sejtettem, hogy készülőben van valami. Régen nem beszéltünk már, nem éreztem a késztetést, hogy bárkivel is kapcsolatba lépjek az elmúlt időszakban. Túl sok emlék, túl sok zavaros érzelem, túl sok zavaros gondolat. Semmi sem volt a helyén, sőt. Még most sincs. A szemem színe majdhogynem villog, egy pillanatra mintha apró borosta nőne az arcomra, majd egy pillantás alatt nyom nélkül eltűnik. Ritkán gyengül ennyire az önkontrollom, de most minden elnyomott fájdalom egyszerre villan be. Camille felidézi bennem a szüleim emlékét, a boldog pillanatokat, de az emlékáradat végén mégis csak a kihűlt testek tűnnek fel ismét... Ezen a képen pedig még mindig nem vagyok képes túllépni. Még, ha ténylegesen meghaltak volna, talán fel tudnám valahogyan dolgozni. Viszont, a gondolat, hogy még élnek de nem tudni, hogy pontosan meddig is és csak rajtam áll, hogy kiderítsem, egyszerűen kikészít. Napról napra, akár éjszakákon át képes vagyok virrasztani az átok után kutatva. Ez normál esetben meg is látszik rajtam, de a fáradtság az, amit leginkább palástolni akarok a metamorfmágiával. Főleg Camille előtt, nem akarnám, hogy aggódjon. Így is biztosan aggodalmaskodik, elvégre, anyáék halálhíréről csak nem régen értesültek, amikor már mikor megtörtént, emellett pedig, én még csak nem is kerestem őket... - Camille, salut! - mély levegőt veszek, mielőtt magamhoz ölelném. Az ismerős illat, a nosztalgikus érintés némileg pozitív érzelmeket is kivált belőlem. Szürkéskékről barnára vált a szemem, amint egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Egy halvány mosoly is ott játszik az arcomon a köszönés után és igyekszem fenntartani a folytatás alatt is. - Hogy vagy? És, hogy-hogy itt? - Őszinte érdeklődés sugárzik a hangomból, némi aggodalommal és félelemmel keverve. Csak annyit írtak a nénikémék, hogy Camille is idejön, figyeljek és vigyázzak rá, de nem többet.
|| Zene || Aktuális viselet || || elnézést a lassúságért >.<||
