2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Éppen ettől félek én is. Szeretem magam irányítani a sorsomat. Aztán minden kicsúszik a kezem közül, bármennyire is szorítom össze az ujjaimat. – Nyomom az államat a buksijához a nagy ölelkezés közepette. Mindig azt tanultam, láttam el a nálam tapasztalabbaktól, hogy úgy viszonyulnak az élet viszontagságaihoz, mintha ők maguk tervezték volna be. Én viszont bármennyire is férfias vagyok, őrjöngeni tudok, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt elvárnám. Nézzük csak a példát, Celeste történetét lezártam már magamban, de mi van, ha tényleg él, és megkísérti a lépteimet, Sybellának tetetve magát. Valahol igenis gyanus, ahogyan meghalt, ha meghalt egyáltalán. Így utólag, kívülről látva a szerelmünket, úgy érzem, komolyan megvezetett, és csak Rasmushoz akart közelebb kerülni. Vagy.. talán még rosszabb, az ikertestvérével, Sybellával kapcsolatban állhatott az a döntés, hogy elcsábított. A ház, ahol élünk, a vérmágia.. Kezdem azt hinni, hogy ez az egész.. sokkal tudatosabb tervezés következménye, és több annál, minthogy sodródnánk a végzetünk felé, ahogyan Sybella hiszi. De nem, félre kell tenni a balsejtelmeket, és hinni, hogy a születendő gyermek igazi kiválasztott lesz, aki áldást hoz ránk, nem pedig szunnyadó sötét hatalmak játékszere, akik most még a háttérben várnak a prédájukra lesve. Mindkettőnk vérvonala különösen erős, ha most egyesülünk, vajon az utódunk átkozott lény lesz, vagy igazi megváltó? Nem tudhatjuk, rajtuk múlik, hogy befolyásoljuk az életét, amíg csak lehet. - Nem tudom. Nem tudok én már semmit. De vigyázz magadra, nem akarok meglepetéseket. – Adom ki az ukázt, most csak ők ketten fontosak, és nem árt, ha nyitott szemmel jár. A tündérke vacka most tényleg huszadrangú, nem igazán érdekel, hogy mennyire fog hisztizni miatta. Megtettük amit lehetett, és olyasmibe botlottunk, amibe még legroszabb álmainkba se mertünk gondolni. - Nincsen. Csak te. – Felelem, már ő is a rokonom, még ha nem a vérünk köt össze. Átöleljük egymást, én csókkal pecsételem le a témát. Majd ha kicsit lenyugodtunk, hajtsa végre a boszorkányos vérmágiát, hogy lezárhassuk a járatot. Az otthonunkat ne fenyegesse semmilyen külső veszedelem!
* Abban igaza van Altannak, hogy az életünk már nem lesz olyan amilyen eddig volt, és nem csak a baba miatt, de főleg azért. Nem mehetünk bele csak úgy veszélyes kalandokba, már nem mondhatjuk azt, hogy legfeljebb együtt halunk meg, gondolnunk kell arra a csöpp életre ami belőlünk fogant. Van kiért életben maradnunk. Ám nem irányítjuk mi teljes mértékben az életünket, a történések nincsenek tekintettel babákra és csak úgy jönnek, csak úgy megtörténnek…velünk. Ez a bűbáj is, ha most nem nyitjuk meg a járatot, sokkal nagyobb baj is lehetett volna belőle, hiszen volt aki átjutott az otthonunkba és ha legközelebb nem két kalandvágyó diák jön át hanem valami sokkal veszélyesebb? *-Sajnos ez nem ilyen egyszerű Altan.*Majdhogynem ismétlem önmagam miközben az ölelésébe bújok. Jólesik amit mond, a szeretete is átölel, mégsem csal mosolyt az arcomra, csak tovább aggódom.* -A történéseket nem csak mi magunk formáljuk, azok…megtörténnek függetlenül attól, hogy akarjuk-e és nem tudom hova tartunk, merre. _Ez_ olyan félelmetes.*S lássuk be, a múlt sem marad nyugton a homályban, folyton visszanyúl felénk, ahogy Celeste emléke is. Sosem találkoztam a testvéremmel, sosem tudtam róla mégis a szelleme itt kering közöttünk, mintha szét akarna bennünket választani. S az amit Altan mond róla, a vélt haláláról és arról, hogy miért hitte azt, hogy ő vagyok, kezd világos lenni. Akkor bele sem gondoltam, de most sokkal nagyobb fontosságot kell tulajdonítsak a ténynek. *-Ha mégis él még, hol volt eddig? Miért nem jelentkezett? Még a nénikém sem tud róla, pedig azok után, hogy nekem is a tudomásomra jutott a létezése, minden bizonnyal figyelmeztetet volna ha felbukkan. *A családom titokzatosabb mint valaha és úgy érzem én vagyok az egyetlen aki veszíthet. *-Remélem, hogy meg fogja érteni. *Shaylee miatt is aggódom, szegény kis tündér biztos volt abban, hogy segítek neki, most még sem tudom betartani az ígéretemet. A mi világunkban nem lehet könnyelműen ígéreteket tenni. Csak azt remélem, hogy legalább a szabadságát visszaadhatom, hogy képes legyen emberként is megjelenni mások előtt, de már ezt sem mondhatom biztosra. Körülnézek, minden olyan mint volt mégis tudom, hogy nem rég még csatatér volt az emeleten, abban a szép szobában ami most is el van zárva a külvilágtól, amiről senki nem tud, hiszen az utcáról is csupán egy elfüggönyözött ablak látszik.* -Vérmágiával, de nem az én véremmel. Nem kockáztathatunk. A te véred kell Altan. Neked nincs élő rokonod ugye? Csak te férhetsz hozzá a járathoz és a szobához. Lezárjuk a tükröt is. *Szomorúan és fáradtan ejtem ki a szavakat, a csókját sem viszonzom, csak hagyom, hogy hozzámérjen, hogy birtokba vegyen, hogy érezzem.*
Mindkettőnk lélegzete, szívverése végre lassulni kezd, de akkor sem leszek nyugodtabb. Azon rágom magamat, hogy most, hogy itt van a kis magzat a méhében, már fokozottabban előtérbe kerül a lány biztonsága, s nem lehetek mindig a nyomában, hogy megvédjem. Tudnom kéne lazítani, de lássuk be, sosem készültem fel arra a helyzetre, hogy másvalakiért kell aggódnom. Mint amikor a pókerjátékosnak már van vesztenivalója. Nem tudok csak úgy flegma félmosollyal vállat rántani bármire, mint Rasmus oldalán, hogy bármi történjen is, a legrosszabb esetben ottmaradok. Itt most már Sybella az én gyermekemet hordozza a szíve alatt, s ha én már nem is leszek nagy tettekre hivatott, talán az utódom egyszer majd megválthatja a világot. Nem válaszolok hát elsőre, számomra Sybella mindig is angyali lesz, aki megváltoztatta az életemet, új irányt mutatott. - Olyan, amilyenné mi formáljuk. Nem hagyom, hogy bárki bántson.. Beleőrülnék, ha történne veletek valami.. – És komolyan is mondom, Rasmus-szal komoly mennyiségben lékeltük az agyakat, és csupán Sybella mellett fogom vissza magamat. Képes vagyok a rendezett életre, de mindez azonnal a semmivé omlik, amint felborul a törékeny béke, egyensúly. Azonnal képes leszek ismét kézbe venni a láncos buzogányt, amelyben a démon lakozik. Hiszen már most, amikor azt hittem, hogy örökre elveszíthetem őt, máris tombolni vágytam. Igen, ez vagyok én, a vadember, akit Sybella szeret, és legbelül egy őrült, vadállat.. Morális gátlások nélkül. - Azt mondtam, úgy tudom meghalt. Haldoklott a kezeim között, és intett, hogy menjek, hiszen számára már nincsen remény. A saját aurorjai ölték meg, mert ő nem tudott engem bántani. Ám.. nem láttam meghalni. Ezért hittelek téged.. Celeste-nek. – Emlékeztetem az első, erdőbéli találkánkra, ahol azt hittem, hogy rémeket látok. De közben elgondolkoztató volt, hogy talán Celesete nem is az volt, akinek mondta magát. Lehet, hogy végig játszott velünk, és Sybella már akkor is szerepelt a terveiben. Mi van, hogy ha az erdei találkozó is az aurorlány manipulációja volt.. – Akkor elfogadja, hogy minden marad a régiben. Vagyis.. nem leszek vele olyan ellenséges, mint eddig. Végtére is ő is hozzád tartozik. Hozzánk. Ezt pedig.. hogy zárjuk be? Nem akarok meglepetéseket.. – Csókkal pecsételem meg a mondandómat. Keményen a szájára tapasztom a sajátomat. Semmi nyelvtéma, csak összeérintem az ajkát a sajátommal, mert megnyugtat a tény, hogy most végre megtehetjük.
*A karjaiba simulva kezdek megnyugodni, az átélt izgalmak, még ha nem is voltam veszélyben, hatással voltak rám, ám ez az egész mégsem olyan egyszerű ahogy Altan előadja. Mivel a nénikém aki talán a legtöbbet tudja a szüleimről, nem beszél csak utalásokkal próbálja kielégíteni a kíváncsiságomat, adott egy bűbáj könyvet amit más könyvtárakban nem lehet megtalálni, de más segítséget nem, többet sejtet mint amennyit eddig tudunk. *-Ez azt hiszem bonyolultabb annál. *Altan megváltozott, azt nem mondom, hogy rossz irányba, de mintha már nem lenne kíváncsi azokra a dolgokra melyek körülvesznek minket akaratunk ellenére. Élhetnénk a saját életünket, könnyű azt mondani, de míg nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, körülöttünk, addig ez nem fog menni. Ám a célhoz vezető út nehéz és sötét.* -Nem tudom milyen a mi életünk, azt sem tudom az enyém milyen.*Bizonytalan vagyok a jövőnket illetően. Nem Altan a gyenge láncszem, benne biztos vagyok és abban is, hogy örökre egy család leszünk, de vajon együtt? Túl szép és túl egyszerűnek tűnik minden, épp ez az ami gyanús és érzem, hogy a történetünk itt nem áll meg. És akkor jön azzal, hogy már nem érdeklik JED elvei, tervei, Sheska is csak addig míg bele nem rondít a miénkbe. Vannak terveink? Azon túl, hogy felneveljük a babánkat? Celeste neve merül fel benne a vérmágiával kapcsolatban, érdekes, hogy nekem nem jutott eszembe és azt is csak most mondja, hogy nem látta meghalni. Korábban annyira biztos volt benne. *-Azt mondtad meghalt. *Nézek rá értetlenül, én akkor azt hittem biztosan tudja, most mégis ő hozta fel a nevét és érzem ahogy a karjaimban megfeszül. Celeste emléke még mindig kísérti. A gondolat, hogy élhet és talán igen, beléphet a házba és használhatja a járatot, félelemmel tölt el, mégis izgatott vagyok, hiszen a testvérem akit talán jó okkal titkoltak el előttem, többet tudhat mint amennyit eddig sikerült kiderítenünk. *-Ha él, akkor talán igen, képes bejutni. Most a járatra koncentráljunk. Vissza kell zárnunk. Mielőtt Shaylee felbukkan. Nem tudom hogyan magyarázom el neki, hogy még sem lesz saját kuckója.*Ezen a pon ton ő is eszembe jut. Sokszor megígértem neki, ám arra amit találtunk nem számítottam, de tudom, hogy a jelen helyzetben képtelenség betartani az ígéretem. Csak azt remélem, hogy az ő átkának a nyitját megtalálom a könyvben és, hogy nincs köze az enyémhez.*
Belesimulok az érintésébe, ahogyan megpróbál csitítani, és lássuk be, jól is megy neki, mert gyorsan lecsillapodok, de aztán rájövök, hogy ez nem éppen férfias lépés a részemről, ezzel nem leszek túl következetes. Már éppen emelném fel a hangomat, de aztán visszanyelem a leszúró mondatot, mert mérges úgysem tudok rá lenni, főleg mivel a gyermekemet hordozza a szíve alatt. Vagy valahol a méhe környékén, hát tudomisén? - Akkor nem is vagy.. halálfaló sarj? Látod tudtam én, hogy bár egyikünk sem szent, nem kell, hogy holmi sötét, alantas célnak feleljünk meg. Már élhetnénk a saját életünket. – Az más kérdés, hogy immár én sem akarok Rasmus nyomán egy újabb elnyomó sötét varázslót szolgálni, de hát úgy fest, nem is nagyon van rá szükség, Sybellával már nem jelenünk meg semmilyen gyűlésen, és kis pontnak számítunk ahhoz, hogy valaki is verje emiatt az asztalt. Egy család vagyunk immár, és ha bárki megjelenne, beverném az arcát a buzogánnyal. Sybella is mindig menekült, bujdokolt a szülei miatt, és lehet, hogy most ennyi év után kiderülhet az igazság? Na nem mintha én olyan ma született bárány volnék, de lassan nekem sem árt már a nyugalom. - Sheskáét igen, ő mindig is jó volt hozzám, de manapság már nem érdekelnek ezek a divatos, világmegváltó eszmék. Jó nekem így. Aztán ha nem tudunk megülni a fenekünkön, úgyis kitalálunk valamit, de az már a mi dolgunk lesz. – Ismét gyengéd, ahogyan simogatva, én pedig ellágyulva dörmögök, valahogy megtalálta nálam azt a nyomógombot, amivel nem kell mindig játszanom a kemény, rendíthetetlen harcost. Néha nem is tudom, hogy melyik felem tetszik neki jobban. Áh, szeszélyes, mint minden nő. - Nem lehet, hogy mégiscsak az ikertestvéred volt? Nem láttam Celeste-et meghalni.. Ha még él, és bajt akar nekünk.. Beléphet ebbe a házba is, s használhatja a roxforti járatot? – Az elején így is nehézkes volt elhinnem, hogy Sybella különálló személy, de mi van, ha ismét találkozom az egykori aurorlánnyal, honnan fogom tudni, hogy melyikük az? Hiszen mint két tojás, annyira hasonlítanak.. Rossz előérzetem van, holott azt hittem, hogy már eltemettem magamban Celeste emlékét. Annak idején a macska-egér játékban ő volt a pandúr, de mi van, ha már akkor is sötét célok vezérelték, és csupán beépült az aurorok közé, hogy szabadon mozoghasson akár az iskola területén is?
*Kezdem érteni az egészet, ezt a vérmágiás dolgot, a szobát és a házat. Lassan az is belobog az elmémbe, hogy miért csak most, miért én és mi a megoldás. A szüleim mindent elrendeztek s bár a vége felé már nem osztották Voldemort nézeteit, azért csak megalkották a járatot a házba és onnan a kastélyba. Hamarabb kellett volna rájönnöm miért, pedig pofon egyszerű. Régen sokat foglalkoztunk azokkal a dolgokkal melyek a segítségemre voltak a visszafelé vezető úton. Míg a szüleim szabadok voltak, gyakran váltottunk baglyot és sokszor olyan dolgokat írtak le melyek akkor még feleslegesnek, sőt haszontalannak tűntek, ám most….már tudom mi miért volt. Mindazonáltal előbb Altannal foglalkozom, hiszen szegény láthatóan nagyon megijedt attól, hogy elveszít. Picit dühös, de csak a tehetetlenség miatt és meg is értem. Kezem az arcáras imítom, hogy vigasztaljam.* -Bocsáss meg, nem volt szándékos. *Tudom, hogy félt és most már kettőnket félt, és igaza van, valóban sérülékenyebb vagyok így, bár még nem érzem. *-Igen, mivel tömlöcöknek hívják a helyet. Azt persze nem tudom kik raboskodtak ott, de valószínűleg még nem varázslóképző működött benne. Viszont tudom, hogy miért készült a járat és miért a vérmágia. A szüleim…Altan! Ők ártatlanok, ahogy mindig is hittem. A járat nem Voldemortnak készült hanem nekem, hogy ha történik valami biztonságban tudjanak, csak épp nem volt idejük elmondani. *Csak ez lehet a magyarázat, ha korábban felfedeztem volna a titkos helyiséget, már rájöttem volna diákként, hogy mi célt szolgál, de nem sikerült, pedig sok tiltott helyen jártam annak idején. Most viszont a mi segítségünkre lehet amit közlök is Altannal ám ő láthatóan nincs elragadtatva az ötlettől. Csodálkozva nézek rá, biztosan nem a baba miatt fordult el JED-től, vagy nem csak miatta.* -Altan. Már…már nem osztod JED nézeteit? Sheskáét? *Összerezzenek amikor a buzogány a földön koppan, visszhangja betölti a pincét, arcom a tenyerébe fektetem és egyik kezem önkéntelenül a hasamra simul. Milyen furcsa, pár napja tudom csak és még annyi sincs, hogy biztos vagyok felőle, mégis minden rezdülésem az övé.* -Talán csak néhány kíváncsi diák. Azt tették amit nekem kellett volna. *Próbálom védeni azt aki átjutott, elvégre nem biztos, hogy ártó szándékkal tette, különben itt maradt volna és körülnéz. A lényegesebb kérdés az, hogyan jutott át a vérmágián. *-Van minden amire szükségünk lehet, csak össze kell szedni. De! van itt egy lényeges kérdés. Ha vérmágia védi a házat és a járatot, hogyan jutott át az aki itt volt? Csak olyasvalaki lehetett akinek köze van a családunkhoz, akit vérségi kötelék fűz hozzánk. *Na és itt a bibi, hiszen nem tudok más élő családtagról, hiszen a testvérem is halott, a szüleim igen nagy feltűnést keltenének a Roxfortban, főleg miután megszöktek az Azkabanból. Ki lehet a titokzatos behatoló?*
Hiszem is, meg nem is, amit a házimanó mond, viszont mivel nekem sosem volt, nem tudok belekötni, mérlegelni a szavainak a súlyát, kénytelen vagyok elfogadni a hallottakat, aztán majd egyszer megkérdezni minderről Sybellát. Talán majd valamikor később, amikor nem a gyermek körül forognak a gondolatai. Túlságosan sokáig viszont nem érdemes húznom, hiszen ha Roben jól mondja, akkor sötét tervek készülhetnek a háttérben, amelynek akaratlanul is a részévé válhatunk. És nem, már le akarnék nyugodni, és másféle kalandokat megélni. Megvonom hát a vállamat, főleg mivel hallom Sybella hangját, végre megérkezett, nem csoda, hogy gyorsan elésietek, magam mögött húzva a buzogányt, hiszen oly nyugtalanító volt a helyzet, hogy már ki sem engedem a kezeimből. - Azért ez nem ilyen egyszerű. Meg kell értened, hogy nekem még így.. Nem volt feleségem, feleségeim, nem lehet csak úgy.. eltűnni. – Jegyzem meg picit füstölögve, palástolva a riadalmat, ami igenis rám tört, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Nem akarom játszani a bősz családfőt, hiszen abban aztán nem vagyok jártas, és csak nevetségessé tenném magamat. Viszont azt már megszoktam, hogy szinte mindent együtt csinálunk, és ha felborul ez az egyensúly, akkor vajon mit kezdjek magammal? Végtére is Sybella van itthon, ő ismeri a házat, és a mágikus adottságait, nekem mindezt még nem volt időm átlátni. Talán sosem ismerhetek meg minden titkot, különben sem vagyok annyira kíváncsi alkat. - A Roxfortban rabok voltak..? – Döbbenek meg. Ez azért komoly információ. Amit én tudok, és mások szerint is köztudott, hogy az iskola a sokszáz éves múlt alapján mindig is a diákoknak adott menedéket. De hogy rabok sínylődtek volna a pincéjében, ez számomra teljesen új megvilágításba helyezi az épületet. Némán bólintok, úgy érzem, hogy valami sötét titoknak akadtunk most a nyitjára. Legalábbis valami történt, és ha Sybella utána akar járni, nem maradhatok ki belőle. Viszont itt a gyermek kérdése.. Vajon van értelme mindent túlóvatoskodnunk? Az asszonyom nem az a típus, aki kilenc vagy akár még több hónapon át a fenekén ülne, csak mert fél kockáztatni. - Engem már nem JED érdekel. Miért kell mindig valaki más mögé bújnom? Lehetnék végre a saját magam ura. De tegyük, zárjuk be, és találjuk meg azt, aki képes volt átjutni a védelmi rendszeren. Az sem mindegy, hogy miért tette. – Lépek hozzá ismét közelebb mivel az elmúlt pillanatokban elkezdtem róni a köröket. Elengedem a buzogány markolatát, hogy a földre hulljon, és lesimítom a nő haját, hogy a tenyerembe vegyem az arcát. - Azért csak ügyesen szerelmem, jól felkészülünk, nem akarok megint elszakadni. Vannak itthon talizmánjaid? Amulettjeid?
*A házimanók furcsa lények, néha azt hiszik az emberek többet tudnak mint ők, de ez csak azért van, mert alárendeltek. Bár Altan nem annak a családnak a tagja melyet a manó szolgál, attól még ő is ember és úgy hiszi fölötte áll, vagyis mindenről tudnia kell. Amit a manók tudnak, az nekik természetes, hiszen mindenhol ott vannak, mindenhova elérnek, csuda lények. Ezért válaszol úgy Altan minden kérdésére mintha egy gyereknek magyarázna, noha a gyereknek magyarázás is ismeretlen számára. Arra a kérdésre viszont amit a kapcsolattartásról tesz fel, ijedten eszmél és rázza a fejét.*-Roben nem, Roben nem tehet olyat, Cuttridge úr az Azkabanban van. Roben nem tud tervekről.*Pedig de. Csak épp senki nem tud arról, hogy a manók milyen helyekre képesek bejutni ha a gazdájukról van szó. *-Cuttridge úr Sybella úrnő édesapja. Ha kinyitotta a járatot, segíteni tud másoknak. Igen, Cuttridge úr nagyon boldog lesz.*Bólogatva indul el újra s mikor meghallja úrnője hangját, felderül furcsán ráncos arca, majd mielőtt Altan tovább faggatná, egy csettintéssel eltűnik, ki tudja hova.* *Arabella útmutatása nyomán elindulok a pincelejáró felé, félúton hallom a választ imádottamtól, de ennek ellenére sem szaporázom a lépteimet, mert nem célom legurulni a lépcsőn. Így is úgy is lejutok, a járatnak pár perc már nem a világ, feltételezem, hogy nem pont most akar majd átjönni rajta valaki, hiszen nem rég ment el. Míg leérek, kísérteties hang verődik vissza a falakról, csak akkor tudom meg mi az amikor meglátom végre Altant, kezében az ereklyeként számon tartott fegyverével. Elnevetem magam az aggodalmán, ahogy szorosan magához ölel, mintha egy éve nem látott volna, és azok a vizslató szemek….*-Jól vagyok, minden rendben, csak meggyűlt a bajom néhány bűbájjal, de megoldottam. *Hogy szívrohamot kapna ha bajom esne? Inkább a bosszúvágytól, vagy a haragtól. Persze közvetve ugyanaz. *-A járat a Roxfort pincéjébe vezet. Oda ahol régen rabok voltak, nagyon régen. Én is csak azért tudok róla mert az apám….*Itt elakadok. Bár Altan már tud a szüleimről, hogy Halálfalók voltak, de nagyon sok mindenről még nem értesült. Itt az ideje, hogy mindenről tudjon, elvégre egy család vagyunk, babánk lesz akit majd meg kell védenünk, és tudnia kell milyen nehézségekkel és titkokkal kell majd szembe állnia.* -Szóval amikor felső évfolyamba kerültem, apa mesélt nekem mindenféléről ami a Roxforttal kapcsolatos. Olyasmiről amiről egy diák nem tudhat. Csak most értettem meg miért. Akkor azt hittem csak érdekesség, és csak azért tilt el tőle mert nem akarja, hogy büntetést kapjak ha lebukom. De tudod milyenek a diákok, apa is tudta. Szerintem szándékosan mondta, hogy ne csináljam, mert biztos volt abban, hogy akkor felfedezem. És igaza volt. *Régen, amikor még ugyanolyan diák voltam mint a többi, amikor még nem tudta senki a szüleimről azt ami miatt az Azkabanba kerültek, bennem is több spiritusz volt. Sok szabályt megszegtem ahogy mások is, mert a diákok ezt csinálják. Csak később, amikor minden nyilvánvaló lett húzódtam vissza a csigaházamba és alig tudtam kivárni, hogy elvégezzem az iskolát és elbújhassak a világ elől. Az az időszak egyenlő volt a pokollal.* -Tudom hogyan lehet átjutni a Roxfortba anélkül, hogy megsértenénk a birtokot védő mágikus hálót. JED-nek ez értékes információ lehet. Viszont be kell zárnunk, hogy ne jusson át más onnan ide. Mert valaki megtörte a pecsétet és átjutott a csapdákon. *Lehet, hogy pár nagyon okos diák volt, céltalanul és csupán azért, hogy legyen mit elújságolnia a barátainak, de akkor is veszélyes ránk nézve. Elég ha egy tanár fülébe eljut, kész a baj, és mint tudjuk, a Roxfortban ami titok, arról mindenki tud.*
Ha a manó még tovább bámul rám, mint valami csököttre, akkor úgy belendítem a vasgolyót, hogy Sybella felé lehet rendesen magyarázkodni, hogy miért lett az agyából krumplipüré. Értem én, hogy sokat tud, engem mégsem úgy kéne kezelni, mint valami gyermeket, hiszen még csak ismerkedem a jelenlegi helyzettel. Csupán pár hónapja ismerjük egymást, igaz, ez az időszak igencsak tartalmas volt, olyannyira, hogy megtörtént, ami korábban elképzelhetetlen volt, gyerekünk lesz. Nem tudom, hogy mennyire vagyok alkalmas egyáltalán apának, de ha az őseim sok ezer év alatt végigjárták ezt az utat, én is bőven állok elé. Ha pedig valaki közbeszóllna, hát ahhoz nekem is lesz néhány buzogánycsapásom. - Világos, akkor megvárom. De hadd kérdezzem meg, miért lenne boldog ez a bizonyos Cuttridge úr? Tartod vele a kapcsolatot? Továbbra is tervei vannak? – Azért erről nem ártana nekem sem tudnom, hogy ha Sybella halálfaló apja szabadulni akar, és netán megtámadni a Roxfortot. Sheskát kedvelem annyira, hogy időben figyelmeztessem, ha netán gyorsan válaszút elé kéne állni. De ami még fontosabb, ha lenne egy sötét lélek, aki állandósult fenyegetést jelenthet ránk nézve.. Nos akkor nem ártana elébe menni. A házimanó pedig a szolgája, aki vélhetően nyitott szemmel és füllel jár, folyamatosan jelentve a gazdájának, mint valami kém. Eddig jutok az elmélkedésben, mert végre meghallom Sybella hangját, de őt nem biztos, hogy érdemes letámadni ezzel az információval. Talán inkább majd a manót faggatom olykor, és a végére járok ennek az ügynek. - Lent a pincében! – Bődülök el, mintha minimum valami félóriás lennék. Most nem szándékozom tovább diskurálni a manóval, az acélgolyó mögöttem suhan a földön húzva, ahogyan a nő felé sietek fel. Végre meglátom az asszonyomat, gyorsan magamhoz vonom, és azonmód fél kézzel emelem magasba. - Ilyet többet ne csinálj. Bármilyen furcsa, én is kaphatok szívrohamot. Mit kerestél a Roxfortban? – Engedem el, cuppanós csókot nyomva a szájára, máris vizslatom, hogy minden porcikája ép maradt, s remélhetőleg a pocakjával sincsen semmi gond. Még csak az kéne, hogy az első utódomat bármi ártás érje.
*A manó úgy néz Altanra mintha a férfi elmeháborodott lenne amiért ilyen kérdést tesz fel neki. Talán az úrnője iránti aggodalom miatt nem képes tisztán gondolkodni, ezért a manó megáll a férfival szemben és tagoltan újra elmagyarázza a helyzetet. * -A járat a Roxfortba vezet. Cuttridge úr Tudjukki katonája volt az úrnőmmel együtt, amíg be nem zárták őket az Azkabanba. Sajnálatos, nagyon sajnálatos eset volt. A járat pedig hozzátartozott a terveikhez. Sybella úrnő vissza fog jönni ide, nem kell utánamenni. Szóval Sheska is Halálfaló volt, most tanár a Roxfortban. Értem. Cuttridge úr módfelett boldog lesz mikor megtudja, hogy Sybella úrnő újranyitotta a járatot. Nahát, nahát! Igaza volt. Sybella úrnő okos, nagyon okos. *A manó Altant nézi miközben beszél és az ujjaival koszos ronygát gyűrögeti, majd a fejét ingatja mikor Sybelláról beszél és a szemei csillognak örömében, noha ő inkább annak örül, hogy az úr boldog lesz. Bízik abban, hogy visszatér és minden ott folytatódik ahol félbemaradt a _nagyon sajnálatos_ eset miatt. * *Elég unalmas így, hogy fogalmam sincs mit csináltam rosszul, vagy mit hagytam ki és csak ülök tétlenül. Végül hátrébb húzódom, hogy neki tudjak dőlni a falnak, azzal szemben ahol a visszavezető ajtót sejtem. Unottan lövögetem a varázslatokat, mindenféle nyitó mágiát alkalmazok, újra csillagokat varázsolok a mennyezetre és így telik el még öt perc, vagy talán tíz is. a véletlen siet a segítségemre, mikor felidézve a csillagképeket a kisgöncölt varázsolom a plafonra. az ajtón megjelenik a zár, s mivel folyamatosan, gondolkodás és válogatás nélkül sütöttem el a varázslatokat, egy újabb, már-már a feladás előtti "Alohomora" is előkerül újból, az ajtó nagy zörgéssel és vakolatdarabokkal szóródva kinyílik. El sem hiszem amit látok.*-A francba! Ez ilyen egyszerű volt? Nem csodálom, hogy átment innen valaki. De ki lehetett? *Felállok és elindulok az ajtó felé, majd a járaton át vissza a szobámba, vagyis abba a szobába, ami le volt zárva és ezek után újra le lesz zárva. Menet közben azon merengek, hogy át kellene variálni a bűbájt, mivel Altan nem tudott átjönni az ajtón, a vérmágiát ki kell terjeszteni rá is és a visszafelé vezető utat is meg kell bonyolítani, különban számíthatunk újabb vendégekre. Visszajutok a szobába simán, ott azonban nem látom Altant, ezért elindulok a keresésére. Most nem foglalkozom azzal, hogy a járatot hogyan zárom vissza, vagy egyáltalán nyitva marad e vagy bezárul magától. A folyosóra lépve telekürtölöm a házat Altan nevével.*-ALTAN! MERRE VAGY? VISSZAJÖTTEM! KÉPZLED A ROXFORTBAN KÖTÖTTEM KI!*Nem is kell végigjárnom a házat a földszinten, mert Arabella a kandalló melletti helyéről a pincelejáró felé repül, majd leszáll a padlóra és körbe-körbe forog. Szóval súg nekem egy kis könnyítást s mikor elindulok arra, a vállamra repül. Megsimogatom a fejét a selymes tollakat.*-A pincében van. Mit keres ott?
Dühödten hajlítgatom vissza a láncos buzogány súlyos acélgolyóján elhajlott tüskéket, amely baleset akkor következett be, amikor néhányszor belecsaptam a pincepadlóba. Még szerencse, hogy nem pattant rám vissza a fegyver, mert csúnyán néztem volna ki törött álkapoccsal, amikor végre ismét találkozunk Sybellával. Még csak rövid ideje tudom, hogy bővül a család, de úgy fest, Sybella vére ugyanolyan kalandvágyó, mint az enyém, mert nem nyughat, most éppen a tündérke átkát akarta volna legyűrni, a házat megtisztani, ám sokkal nagyobba futottunk bele, mint azt elsőre hittük volna. Nagyon úgy sejlik, hogy a ház emelete afféle átjáró, kapu a különféle helyek között, de hogy a nő miért nem akar, vagy tud visszafordulni az iskolai tömlőcökből...? - Egyáltalán miért ott? Sheska egy boszorkány, régi fegyvertársam, és történetesen a Roxfortban tanár. Ezek szerint.. Sybella apja búvóhelyként használta ezt a helyet? Tényleg sötét varázsló volt? Hogyan juthatnék oda az úrnődhöz? – Most nyilván számos kérdéssel megbombáztam a manót, akivel még egészen jól el tudok társalogni, most, hogy lehiggadtam. Rám is átragad a nyugalma, mivel cseppet sem aggódik a gazdájáért, ami azt feltételezi, minden rendben van. Vajon gyalog induljak útnak, vagy a manó fittyet hányva a kastélyban blokkolt térmágiákra, engem is oda tud vinni? Rasmus biztosan ölt volna egy olyan információért, hogy hogyan is juthat a falakon belülre. És Sybella házában itt lehet a megoldás. Várakozóan nézek a manóra, útra kész vagyok, de lehet, hogy teljesen mást talál ki.
*Egész jól haladok a bűbáj megfejtésével, viszont a lényeg még várat magára. Minden ami a kis kövön volt már meg van, ajtó is, a szekérre is találtam magyarázatot és megoldást, de az a fránya kulcs még mindig nincs meg, viszont a kulcslyuk sem. Akárhogy is nézem, nem látok mélyedés, lukat, vagy bármilyen formát a kövekben ami arra szolgálhatna, hogy egy kulcsot – ha már megtaláltam – belehelyezzem. Szóval itt elakadtam kissé, de nem fogom feladni. Vissza kell jutnom az otthonomba, mégpedig itt, ezen az úton. Kimehetnék a folyosókon a Roxfort bejáratához és elsétálhatnék Roxmortsig, ám az nem lenne észrevétlen és joggal kérdezősködhetne Dumbledore professzor, hogy kerültem ide. Az biztos, hogy ez az átjáró nem véletlenül készült és lett lezárva olyan furfangosan, hogy csak az én vérem nyitotta meg. Ám ami aggodalomra adhat okot az az, hogy valakik voltak a szobában mielőtt beléptünk volna. Tehát megfejtették azt amivel én most küzdök. *-A francba! -Ó! Értesülni fog. *Szól a manó és ismét csak menne tovább, hiszen mindaz ami történt, őt nem tölti el aggodalommal, sőt mintha még örülne is. Nem véletlenül emlegette Sybella sikerére utalva Cuttridge urat és a büszkeségét. Altan kérdésére sejtelmesen elvigyorodik, pedig az imént mondta is, hogy hol van Sybella.*-A Roxfortba. Pontosabban az alagsorba ahol régen foglyokat tartottak. Cuttridge úr fedezte fel amikor oda járt diákként. Lezárta és később megvette a házat, de nem költözött be. Roben vigyázott rá és Molly. Megkérdezhetem uram ki az a Sheska? *Roben sokkal többet tud mint azt Altan hiszi, de elég nehéz belőle bármit is kihúzni, hiszen házimanó, csak akkor válaszol ha kérdezik. Érdemes lenne őt kérdezni, már ha Altannak van annyi türelme, hogy végighallgassa. * *Csak ülök és már kezdek fázni, a pince hideg, a kő még inkább és semmi nem jut eszembe. Mégis mit hagytam ki? Megcsináltam a csillagfényt, ráadásul a Göncölből, látom az ajtót, de nincs kulcs és zár. Egyszerűen nem értem, pedig valaki már egyszer kinyitotta és bosszant, hogy okosabb volt nálam. Vagy annyira egyszerű az egész, hogy pont azért nem gondolok rá. Sajnos Altantól nem kérhetek segítséget mert nem hallom a hangját és ő sem az enyémet. Beljebb a suliba nem akarok menni, megkereshetném Sheskát, de fogalmam sincs hol keressem, megkérdezni pedig nem lenne célszerű, azzal az erővel végig is sétálhatnék az iskola udvarán. Marad az agyalás, hátha eszembe jut valami, legalább a könyv itt van velem. Újra bele kell lapoznom, átnyálazni az egész bűbájt, oda és vissza.*
Elhűlve hallgatom, hogy a manó bizony milyen magabiztossággal böki ki, hogy nincsen semmi vész. Én azért nem voltam ennyire meggyőzödve róla. A név számomra ködbe vész, ha nagyon erőltetem az agyamat, mintha Sybella egyszer említette volna a szülei nevét. Cuttridge? Lehet, hogy a sötét mágiás zűrök miatt változtatta meg a nevét? Vagy a nénje nevét viseli? Végeredményben mindegy is, a cél, hogy mielőbb megtaláljam, már csak a manó útmutatásait kell követnem, még ha kicsit bizarr helyzet is, hogy pont rá szorulok. – Ha értesül róla. – Ismétlem, ez legalább megnyugtató, mert nem azt mondta, hogy amint értesül róla. Bárki is ez a Cuttidge, valahogy nem akarnék most találkozni vele. Már éppen kezdett megnyugtató lenni az idillikus helyzet, nem akarnám, hogy bárki felrúgja. De vajon hogyan fogom ezt beleverni az elálló fülű manó fejébe? Még magam sem tudom.. - És hova vezet az a járat manó? Mármint Roben.. – Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy manószámba sem veszem, pedig eddig tényleg átnéztem rajta. Ha segít, még azt is el tudom képzelni, hogy mindez megváltozzon. De akkor villámgyors megoldás kell. – A Roxfortban? Mit keres egy iskolában? Sheskát? – Kérdezem meglepődve, nem, ezt kizárhatjuk, annyira azért nincsenek jóban. A járat teljesen más okból vezet oda. Még a nyelvem hegyén van, hogy utánaszóljak, de végül bosszúsan legyintek, úgysem hallgat rám, csak félszavak mondott. Na vajon induljak el én is a kastélyba? Amilyen sötét az aurám, be sem engednének.. Viszont ez a név, Cuttridge.. hátha Sybella őriz valami emléket róluk, ami segíthet. Ha már a pincében vagyok, itt keresgélek, most már egy fokkal kevesebb indulattal hiszen úgy tűnik, a nőm jól van, csak éppen nem tud jelenleg visszajönni. Ha nem is találom meg a ház alaprajzát, de a családi emlékek talán segíthetnek.. Ősi átok, vérbosszú, bármi szóba jöhet, hiszen úgy fest, a Nyúlláb szegletet több misztikum lengi be, mint kinéztem volna belőle..
*Roben a manó nem volt fent az emeleten amikor Sybella és Altan megtörték a bűbájt és kinyílt előttük a különös szoba ajatja, de pontosan tudja mi történt, elvégre házimanó, a ház manója és persze a Cuttridge családé. Ő nem hiányolja Sybellát, mert pontosan tudja hol van, s ez a meglehetősen ideges és aggódó Altannak adott válaszából ki is derül.*-Ó, tehát megtalálta. Sybella úrnőm megtalálta a járatot. Cuttridge úr bizonyosan büszke lesz rá ha értesül róla. *Vékony, pergamenszáraz szája kétfelé nyúlik, tán mosolyog, bár nem annak látszik. A manókon sosem látszik, hogy mosolyognak vagy sem. Ám a nagy, csillogó szemekből kiderül, hogy felettébb örül a fejleményeknek. *-Az úrnőm nem veszett el. A Roxfortban van, vissza fog jönni. *Azzal már fordul is el, hiszen ő úgy ítéli meg, hogy választ adott a kérdésre, minden mást azonban elhallgat, nem mintha titok lenne, de Altan nem kérdezett rá. Csupán pontosította a kijelentését, miszerint az úrnő elveszett. De hiszen nem is veszett el, a manó tudja hol van. Fordul és már indul is mint aki jól végezte dolgát.* *A jeleket nézve teljesen elmélyülten gondolkodom, államat az öklömre fektetve, könyökömmel a térdemre támaszkodva. Egyáltalán nem aggódom, tudom, hogy vissza fogok jutni, csak abban kell reménykednem, hogy Altan addig nem csinál semmilyen ostobaságot. Fennhangon gyártom az ötleteket, de persze senki nem mondja melyik jó.* -Csillagok és kulcs. A kulcs kell az ajtóhoz, ebből az ajtó már meg van,de most nem is látszik, csak én tudom hol van. Mi a fészkes, csiripelős fene lehet a szekér. Csillagok, talán csillagfény. Itt lent a pincében nem látni a csillagokat. *Bűbájokban gondolkodom, és tovább lapozok a könyvben. Aztán meg is találom a csillagfényt és felsikkantok. Úgy sem hallja senki. Szélesen elmosolyodom és a pálcámmal csillagokat bűvölök a mennyezetre. Eddig meg is volnánk,ám ez nem elég. Az ajtót továbbra sem látom és attól, hogy tudom hol van, még nem fog kinyílni. Tovább könyökölök és a pálcámmal a csillagokat rendezgetem céltalanul. A mennyezetről a falra irányítom, onnan a kezembe, aztán vissza a falra, majd unottan rendezgetni kezdem őket megint csak a mennyezeten. Idővel több csillagot varázsolok, aztán megunom. Újra a könyvbe lapozok, sok más bűbájt találok, olyanokat melyeket nem ismerek és olyan is van amiről fogalmam sincs mi lehet a célja. Végül, úgy húsz perc múlva – Altan már minden bizonnyal az egész házat felforgatta, vagy szétverte dühében – megtalálom a könyvben a csillagképeket. Utáltam az asztronómiát, mert feleslegesnek tartottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem is tudtam. A csillagképeket nézve rögtön eszembe jut mit jelenthet a sárga kövön a szekér jele. A pihenő csillagokat azonnal a Göncölbe rendezem és a fényénél máris megmutatkozik az ajtó. A köveket összetartó anyag lassan csordogálni kezd, végül meglátom a körvonalait. *-Na most már csak a kulcs kell.
Tehetetlen dühömben nem merek ugyan rávágni a tükörre, amin át Sybellám távozott, de a földhöz csapdosom a láncos buzogány acélgolyóját, méghozzá olyan erővel, hogy szikrákat hány. Amikor megvizsgálom kissé, látom is, hogy a tüskék néhány helyen lekókadtak, közöttük a démonpofa felháborodott fejet vág. Nem mintha más egyébre alkalmas lenne, a ritka tanácsait most mellőznöm kell, vélhetően egy ideig csendben fog maradni, amíg megnyugszik a kis lelke. Az sokal jobban zavar, hogy fogalmam sincsen, hogy hova tűnt az asszonyom, nem tudok átmenni, de még a hangját sem hallom. Ő a születendő utódom anyja, hogy lehettem olyan hülye, hogy gálásan előre engedtem?! Ha csak az ő vérével működik az egész varázslat, ami feloldja a felső szintet, vagy Shaylee átkát, akkor hagyni kellett volna a fenébe az egészet, mert tényleg éri meg a fáradtságot. Sőt nem is csak a fáradtságot, hanem a kockázatot, hogy elveszíthetem a nőt, a családomat. Nem, azt a tényt már nem vagyok hajlandó elfogadni, és ha a kutya kutyát baszik is, akkor is valamit kitalálok, hogy meglegyenek. Dirrel-durral sietek le a pincébe, hogy a józan eszem hiányára utalva szétdobáljam Sybella ingóságait, hátha találok valamit, ami segíthet, de erősen kétlem, hiszen a nő most merészkedett fel először, nem valószinű, hogy a pincében tárolta volna a tündér-átok feloldásának kulcsát. Bár ki tudja.. úgysem lesz olyan szerencsém. Tajtékozva akadok meg, amint észreveszem a házimanót. Sybella házimanóját. Nem mondom, hogy belerúgtam akár egyszer is, de nem vettem számításba, hogy ott van. Mint egy sosem használt bútordarab. És most ez a manó engem szólít meg, s úgy fest, a ház urának tekint, az úrnője mellett. Nocsak.. Lehet, hogy nekem is el kéne fogadnom, hogy nem csak ketten élünk itt az asszonnyal? - A házat talán. De.. az úrnőd elveszett, átlépett az emeleten egy folyosóra, de nekem nem nyílik meg a járat. Tudsz valamit manó? – Nem szólítom néven, mert Sybella ugyan már említette, és most a jószág is mondja a saját nevét, de az számomra túl közvetlen lenne. Sosem éltem sokáig egy helyen, pláne nem egy házban, ahol szolgák vesznek körül. Ez nekem idegen helyzet. És mondhatni kezelhetetlen..
*Kezdem érteni az egészet, ezt a vérmágiás dolgot, a szobát és a házat. Lassan az is belobog az elmémbe, hogy miért csak most, miért én és mi a megoldás. Természetesen ez nem menne anélkül, hogy Altan ötleteket dobna fel, mert ettől indul be az agyam. Gondolkodom, megoldásokat keresek, a szavai pedig új utakat nyitnak. *-A vérmágia jó, az is végleges. Csak az én vérem indítja be. Aki itt volt, ha itt volt egyáltalán és nem csak képzelődtünk a hangokat illetően, nem jutott be a házba. A szoba le volt zárva. A baj csak az, hogy akkor nem lesz Shayleenek külön szobája. *Ha ezt vesszük alapul, akkor tényleg valamilyen végleges megoldás kell, de egyelőre ezt még tovább tolom, mert minden attól függ, hogy mi van a másik oldalon. Nem sokára ezt is megtudom, viszont megint akadályba ütközöm, mert Altan nem képes átjönni azon a falban nyíló kapun amin át én egy másik világba kerültem. Fogalmam sincs hol vagyok, és hiába kiabálok Altan nem válaszol ami azt jelenti, hogy még a hangja sem képes áttörni a falon, vagy az enyém és mivel nem hall nem is válaszol. Mindegy, a lényeg az, hogy körül kell néznem de előbb még átkiabálok, hátha hall engem csak én nem hallom őt. Tudja, hogy mit szeretnék tenni és ne csináljon őrültséget. Lassan és óvatosan megyek egyre előrébb, hogy beljebb vagy kijjebb azt nem tudom a saját helyzetemből adódóan, azonban hamarosan ez is kiderül. Beljebb indultam el, a Roxfort folyosóin beljebb egészen az alagsorig, a régi, sok pletykának és legendának örvendő tömlöcön keresztül. Ha még két saroknyit mennék akkor akár még szembe is találkozhatnék Pitonnal, amit nem kockáztatok meg. Izgatottan rohanok vissza és áldom Merlint és az összes sorsfordító istent, hogy akkor éppen nem járt arra senki. Azok akik a szobában voltak már elmentek, lépteket sem hallottam. A falnál azonban elakadok, visszafelé csak egy újabb bűbáj megtörésével tudok menni, ahhoz pedig meg is kell fejtenem. Megpróbálok nyugodt maradni, hogy gondolkodni tudjak, de muszáj közben figyelnem a folyosóra is, nehogy valaki rajtakapjon. Az első amit észreveszek az pont előttem van a földön, a kőpadlón ahova leültem…..*
*Mindeközben a házimanó élénk érdeklődéssel figyeli Altan veszett ténykedését, a sarkában van és minden egyes káromkodásra ami elhagyja a férfi száját, elfintorodik. Egy ideig azonban nem jut szóhoz, ám amikor elkezdenek repkedni a dolgok Altan körül, már muszáj közbe szólnia, hiszen úgy annál kevesebbet kell majd takarítani utána. *-Uram, megbocsáss! Mit keresel? Roben ismeri a házat, tudja mi hol van. Roben megkeresi neked uram. *Várakozón néz Altanra, a korábbi komorságából nyoma sincs már az arcán, csak tenni akarás. Nem sokszor látni őt, de az nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Pontosan tudja mi történt és segíteni akar, mert azzal Sybellán segít. *
*A pálcám fényében szinte azonnal észrevettem a sárga követ, csak picit ütött el a többitől a színe, de világosságban már jól kivehető volt. Ám csak azért vettem észre, mert pont oda ültem. A jelek melyek bele vannak vésve talányosak, rejtvényben kell gondolkodnom. Csillagok, kulcs, ajtó és szekér. *
Naná, hogy nem tudok bánatos lenni, vagy felelősségteljes, az nem is én volnék. Csakis két kincs van az életemben, ő és a gyermek, de azon túl, hogy szabályokat hoztak rám vonatkozóan, nem tudom levetkőzni az igazi arcomat, én már csak ilyen vagyok, és lássuk be, Sybella ebbe a vademberbe szeretett bele. Hiszem, hogy még számos kaland vár ránk, most éppen az, hogy kitágítsuk a házat a felső szinttel, és talán lesz lehetőség is, hogy kissé elzavarjuk a tündért messzebbre. Nincsen gondom a kis szárnyassal, de lássuk be, sokkal jobb lenne, ha olykor feltűnő vendég lenne, mint bentlakó családtag. És jó lenne ezt még azelőtt rövidre zárni, hogy az utódunk megszületik. - Jó lenne, hogy ha itt végeztünk, hogy mi is lezárjuk, de nem vérmágiával, hanem valami végleges megoldás kéne. Eltéríteni ezt a folyosót a házunktól. – Igenis úgy akarnám, hogy a születendő gyermek bölcsője ne legyen célpontja semmiféle térmágikus útvesztőben kóborló idegenek. Mindenki hagyjon csak minket békén. Ha ez nem lehetséges, én magam fogok az alagút végében strázsálni, és fejbe sózom kérdezés nélkül, bárki is tévedne ki azon a kapun.. Jobb félni, mint megijedni. - MI VAN? NEM HALLAK TÉGED!! – Üvöltöm vissza, mert úgy tűnik, hogy az átjáró tökéletesen egyirányú, fogalmam sincsen, hogy ő hall-e engem, de én semmit sem abból, ami bent történik. Ujjaim között surrogva forog a buzogány lánca, de félek betörni az átjárót, hiszen akkor az esélyét is elemésztem, hogy asszonyom valaha visszatérjen. Jobb híjján visszamegyek a saját házunkba, és döngő léptekkel sietek le a pincébe, és vad kutatásba kezdek, hátha megtalálom a ház alaprajzát. Ha igen, akkor átnézem, remélve, hogy találok rajta rejtett átjárókat, bármit, ami arra enged következtetni, hogy más módon is megközelíthetem Sybellát, hiszen mit sem tudok arról, hogy neki már van róla ötlete, hogyan is jusson vissza. Esetleg megkérdezhetném róla a tündérkét, de lássuk be, nem is én lennék, ha ilyesmire vetemednék. Sybella házimanója leplezetlen érdeklődéssel bámulja végig az ámokfutásomat, és nem tágít a sarkamból, hát mi az istent akar tőlem? Csak nem segíteni? Vajon tényleg tud? Dühösen dobálom a pince tartalmát, még sehol az alaprajz!
*Nem törlöm le a mosolyt az arcáról, mert jól áll neki, de azért szigorúan nézek rá mert láthatóan jól mulat. Hiába a fenyegetés és az orra elé tartott mutatóujjam, csak somolyog a Merlinadta. Na majd…..ha megint békésen ülünk a vacsoraasztalnál, megmutatom neki. A szerelmes csókomat. Sosem tudnám bántani semmilyen módon és bár néhány dologban én döntök, nem rendelem magam fölé. Ő a férfi, a szó minden értelmében. A házunk. Igen, már a miénk, csak épp ezt a ház nem tudja, mindenhez én kellek. Sürgősen közölni kellene vele, hogy Altan az életem része, hogy a vére apró változásokkal de ott kering már az ereimben, és ezzel együtt nyílt meg a bűbáj. *-Valami olyasmi, de én inkább csak egy folyosóra gondolok amiről nem tudjuk még hova vezet de elég fontos ahhoz, hogy vérmágiával zárják le. *Még nincs fogalmunk arról mi miért van, de rá fogunk jönni, csak végig kell mennünk azon a folyosón ami nem bánt, erre rájöttem az első pillanatban. Altan persze gyanakszik, ez a dolga, és hálás vagyok neki amiért minden ellenérzésével együtt, mégis csak átlép a tükrön. Miattam, az én kedvemért, pedig nem is hisztiztem. Miután a szobát magunk mögött hagytuk, előre megyek. Altan mögöttem szorongatja a buzogányt és ha nem akarnám is hallanám a mormogását amiből időnként felsejlik egy-egy szó a sóbálvány átok igézetéből. Mosolyogva lépegetek bár a folyosó elég szűk és sötét is ahhoz, hogy nagy adag balsejtelem szaporodjon fel a véremben, fémes ízt hagyva maga után. A fal sem állja utamat, sajnos erről csak később értesülök, mikor Altan nincs mellettem. A falhoz lépek, alig hallom a hangját.* -ALTAN! ÉN SEM TUDOK VISSZAMENNI!*Hiába érintem a falat, az visszafelé nem működik, Altan pedig gondolom a vér mágia miatt nem nyer belépést, vagy átlépést oda ahol vagyok. Ezek szerint itt egy másik bűbáj él. Hátralépek és körbefordulok. A falakon jeleket látok, ismerős jeleket a könyvből. Előbb azonban azt kell megtudnom hol vagyok, ráérek utána is azon agyalni hogyan jutok vissza. *-ALTAN! HALLASZ ENGEM? KÖRÜLNÉZEK, MEG KELL TUDNOM HOL VAGYOK. VAN ITT EGY ÚJABB BŰBÁJ, HA MEGFEJTEM, VISSZA TUDOK MENNI!*Még megvárom a válaszát, ha hall engem legalább annyira mint én őt, akkor feltételezem egy nagy ordítás lesz a válasz azzal, hogy ne menjek sehova. Persze nem tudja megakadályozni, hogy tovább menjek, így ellépek a faltól.* -NE HARAGUDJ, DE MENNEM KELL!*Megyek is. Kilépek abból a kicsi teremből ahol vagyok és megnézem a többi folyosót, a rácsokból úgy gondolom, hogy egy börtön lehetett régen, láthatóan már nem használják. Sóhajok, sikolyok verődnek vissza a falakról, de a lelkem mélyén tudom, hogy ezek a régmúlt hangjai, emlékek csupán melyeket a falak megőriztek. Vagy öt perc lassú és óvatos séta után kijutok egy másik folyosóra. Szélesebb mint az előző, bár hasonlóan komor, itt van néhány fáklya a falon, drapériák, festmények régen meghalt varázslókról. Furcsán ismerős a hely, nagyon ismerős….pár pillanat múlva már azt is tudom miért. Izgatottan rohanok vissza azon az úton amelyiken ide jöttem, egészen a falhoz. Most már mindenképpen vissza kell jutnom valahogy és lezárni a járatot. Megdöngetem a falat ott ahol a másik oldalon Altannak kell lennie.* -ALTAN! HALLASZ ENGEM? TUDOM HOL VAGYOK, TUDOM HOVA VEZET A JÁRAT. VISSZA KELL MENNEM AZONNAL!*Már csak a jeleket kell megfejtenem. A kicsiny terem közepére lépek és leülök a földre. Nyugodtnak kell lennem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. *
Bólogatok, és közben somolygok, még mindig nem volt egyszerű megszoknom, hogy van mellettem valaki, aki szeret, aki aggódik értem. Életem nagy része arról szólt, hogy nem mutathattam a gyengeség jeleit, hiszen azzal minden tiszteletet elbuktam volna a törzsben. Immár teljesen más a helyzet, Sybellám inkább azt kéri, hogy adjam fel a büszkeségemet. Imádja ugyan, hogy erős férfi vagyok, de inkább ezt a tulajdonságomat veszítsem el, minthogy bajom essen. Na igen, most már kezd olyan szintre érni a kapcsolatunk, ahol nincsenek titkok, megingások, csak összetartozunk feltételek nélkül. Az egykori riadt teremtés egyre inkább határozottabb, talán az anyaság teszi vele, ám az is lehet, hogy kettőnket illetően mindig is határozott elképzelései voltak. Ezért nem is kárhoztatom, végtére ha megtalálta azt, akivel le kívánja élni az életét, hiszen én is így gondolom. - Akkor a házunk valami térmágikus gócpont lehet? Nem lenne példa nélküli. – Ismerem én is be. Nem mondom magamat egy észlénynek, régen is csak alvezér voltam, a nagydarab barbár, akiről a legtöbben azt hiszik, hogy még olvasni sem tud. Pedig képes vagyok rá, hogy meglepetést okozzak, csak itt még emésztenem kell a helyzetet. Sybella élvezi a hazai pálya előnyét, hiszen ő van itthon, évek óta ismerheti a házat, még ha nem is járt az emeleten. Ám a hely aurája számára egyértelműen ismerős, mintha ösztönösen is tudná, hogy mit kell tennie, míg én egyenlőre kívülállóként ismerkedem a ránk váró mágikus feladattal. Szívem szerint megsemmisíteném a fenti placcot, engem nem érdekel a tündérke magánya, az már sokkal inkább, hogy a születendő gyermekünk biztonságban legyen. Ám Sybella tovább kutatna, és mint nő, és várandó drágaság, most neki van előjoga ilyen döntéseket hozni. Megadom magamat, a sóhajtozással pedig csak annyira törődve, hogy jelentőségteljesen emelgetem a buzogányt, no meg szótagonként memorizálva kedvenc sóbálvány átkomat. Ha valakinek eztán odacsapok az acélgolyóval, felmosóvödörben lehet kiszivattyúzni az agyvelője maradékát. A lány megy előre, pedig érett bennem a balsejtelem. Hiába mennék utána, a tükör nem enged. - Hallak, csak éppen.. Nem enged be ez a szar.. Ráüssek? Vagy találunk másik bejáratot? – Harsogom, mert fogalmam sincsen róla, hogy ő mennyire hall engemet. Ha véletlenül betöröm a tükröt, lehet, hogy már ő sem tud visszajönni. És persze foglalmam sincsen, hogy mit találhatott bent. Az én érintésemre ugyanis nem történik semmi, közönséges tükörnek hat.
*Értetlenül elfintorodom a hallottakra. Az persze jó, hogy az öreg nem tud kiszabadulni, de, hogy megszokta csak buzogány voltát, eléggé nehéz elképzelni. Ha csak magamból indulok ki, én biztosan őrjöngenék, hogy kiszabadulhassak és minden eszközt és lehetőséget megragadnék…azt hiszem. Nem jó a bezártság, pedig igazán nem volt részem benne, most is szabad vagyok csak nem éltem vele eddig. Bezárkóztam Shaylee-vel, de őt nézve borzasztó lehet. Ezért is szeretnék segíteni rajta, hogy lehulljanak a ház alkotta rabláncok. Nem tudom még hogyan segítek, egyelőre csak a szobát nyitottuk meg, de ez is több annál amit az elmúlt időben egyedül sikerült elérnem. A nénikém minden bizonnyal arra várt, hogy én kérjem a könyvet, mert akkor bizos lehet abban, hogy jó úton indultam el, ám ennél többet nem osztott meg velem sajnálatos módon és Shaylee-ről sem írt. Mindenesetre kételkedve nézem még mindig a buzogány fejét amiben ott van egy kísértet, egy démon aki tehetetlensége okán beletörődött rabláncaiba. *-Jól van, hiszek neked. *Aztán felemelem a mutatóujjam Altan orra elé.* -De ha csak egyszer is, csak egy icipicit is úgy érzed, hogy meggondolta magát, dobd el jó messzire. Sőt! Varázsold bele valami mély iszapba, a pokol alján. *Megemelt szemöldökeim figyelmeztetnek, hogy komolyan gondoltam. Odabent a szobában már egészen más a helyzet, sok gondolkodnivalót ad, főleg a hangok melyek nem a fejemben szóltak, Altan is hallotta őket, megnyugodhatok, hogy nem őrültem meg. *-Talán nem a házunkba vezet az út, hanem innen máshova. *Nem is tudom mennyire közel járok az igazsághoz, egyelőre csak találgatok. Az biztos, hogy a ház eddig védve volt, hiszen le volt zárva a szoba, ám most már nem az. Szabad a járás innen akárhova és akárhonnan ide is. Ha ez egy kapu, akkor sajnálatos módon nem lehet Shaylee szobája, viszont van még itt más szoba is, csak épp ez volt az érdekesebb. A folyosó tovább folytatódik odakint, ám az egész mágia határozottan ide mutatott, ide vezetett minket. Végül a tükörben lelek megoldást, és biztos vagyok abban, hogy a hangok gazdái azon a sötét folyosón távoztak, ami a tükrön keresztül felsejlik. *-Lezárjuk. Amint megtudjuk hova vezet. Most már ismerjük a bűbájt. *Biztos vagyok abban, hogy vissza tudom csinálni, csak a vérem kell, ahogy a kinyitásához, úgy a bezárásához is és ez a vérmágia rám nem veszélyes és a babára sem. Azért voltam olyan bátor, hogy a tükörbe nyúljak, nekem nincs tükörfóbiám ahogy láthatóan Altannak, bár az eredetét nem ismerem, komolyan veszem és hálás vagyok amiért ő lép be először mindennek ellenére. A folyosón furcsa, sóhajtozó hangok ömlenek ki a falakból, de nem érzem ártalmasnak, inkább szomorú….szívszorongató. Csak megyünk egyre beljebb, vagy kijjebb, ki tudja. Lépteink halkan csusszannak a kövezeten, a sóhajok tovább kísérnek de ezen kívül nem történik semmi. Végül egy fallal találjuk szemben magunkat, mintha zsákutca lenne, de nem hiszem, hogy az. *-Meg kell találnunk az ajtót Altan. A fal mögött van a megoldás. *Határozottan, magabiztosan állítom ezt, pedig fogalmam sincs a nyitjáról, de nem lehet olyan nagy ördöngösség. Ha eljutottunk idáig, tovább is juthatunk, tovább kell jutnunk. Próbaképp megérintem a falat, ahogy a tükröt is, az pedig megremeg és beszippant. Olyan hirtelen mintha hoppanáltam volna, érzem a rántást és a következő pillanatban már a másik oldalon vagyok egy kisebb teremben. Kőfalak vesznek körül, az egyik oldalán egy boltívvel, távolabb rácsokat látok kis fülkék előtt. *-Altan?! Hallasz engem? Altan!!!*Remélem ő is át tud jutni ahogy én, csak meg kell érintenie a falat. Határozottan nem jó itt egyedül.*
- Nem, nem szabadhat ki. Az öreg egykor igazi hatalomfitogtatós zsarnok volt, de már beletörődött. Úgy fest, a halál mindenkit megváltoztat. Néha egész jó tanácsokat ad, már elfogadta, hogy csak egy buzogány. – Emelgetem a fegyvert, a démonpofa vicsorog, de nem árthat nekünk, a kötés oly erős, hogy a gonosz lélek már egyesült az acélgolyóbissal, szét se lehet őket változtatni. Ha valami nagy mágikus behatás érné a fegyvert, amitől megolvadna, a lélek is elpusztulna benne, nem kiszabadulna. Hallgatózunk egy cseppet a másik szobában, aztán bólogatok a lánynak, vizslatom a falakat, hova is tűnhetett el a páros, de még nincsen róla lövésem, hiszen mi is komoly erőket felhasználva jutottunk ide be. Elképzelhető, hogy másféle járat is vezet ide. – Hallottam bizony. Csak azt nem értem, miért vezet más út is a házunkba. Ez nem túl bizalomgerjesztő. – Amíg ő a nyomokat kutatja, addig biztosítom a terepet, nem akarnám, hogy csak úgy előugorjon valami csúnya védőmechanizmus. Most már nem csak magamért felelek. Családom is van. Mint amikor a hamiskártyás rosszabbul kezd el játszani, miután már van vesztenivalója. Na ezzel nem azt mondom, hogy Sybella gyengít, szó sincsen róla, bizonyos tekintetben még erősebb is vagyok, amióta ismerem. Közelebb lépek én is a tükörhöz, jelentőségteljesen morogva forgatom az ujjaim között a buzogány láncát, a súlyós acélgolyó mintha szomjas lenne a vérre. De nem, azért annyira nem vagyok besózva, hogy mindenképpen ölni akarja, csak biztonságérzetet nyújt, hogy így teszek. Én már csak olyan vagyok, hogy előbb nyúlnék a fegyveremért, mint hogy felrántsam a gatyámat, ha meglepne valaki. - Átjáró, amit talán le kéne zárni, mielőtt még mások is jönne. – Határozottan berzenkedek a tükrök ellen. Holott erősnek láttat, mégis, a mongol babonák szerint a tükrök a tudatalattinkat vetítik vissza álmunkban, így az szörnyű dolgokra lehet képes. Nem véletlen, hogy sosem aludtam tükrös szobákban. Jobb a biztonságra törekedni. Most is alaposan meglepődök, hogy Sybella ilyen bátor, hogy máris belenyúl. Nyelek egyet, nincsen bajom az ismeretlennel, de nem az állapotos asszonyomat akarom kockáztatni. Bólintok, és félretolom. Belépek én az alagútra, amelynél nem is a smaragd fal az érdekes. Hanem mintha maguk a kövek sóhajtoznának. Teljes testtel végül átnyomulok a tükrön át, és magammal húzom, hiszen láthatóan nem omlottam porrá, akkor meg együtt is tudunk a másikra vigyázni. Megindulok, de nem jönnek be ezek a sóhajok.. mintha ilyen elgyötört lelkek lennének. Fogságban. Talán mi is erre a sorsra jutunk? Téglákként végezzük?
*Tudom, a lelkem mélyén érzem, hogy nem eshet bajom sem nekem, sem a babának és Altannak sem. Az egész bűbáj csak arra volt jó, hogy az illetékteleneket távol tartsa attól, ami igazából az enyém. Azt már nem tudom, hogy a nénikém miért vart arra, hogy én kérjem el tőle a könyvet, de minden bizonnyal oka volt és egy alkalmasabb időben meg is kérdezem tőle. Ha ezen túl vagyunk el kell mennünk hozzá, mert sok mindenről akarom megkérdezni és ha személyesen beszélgetek el vele, akkor talán közlékenyebb lesz. Ám most Altan buzogányával vagyok elfoglalva és azzal amit látok rajta, ami megrémít. Tudtam, hogy Altan veszélyes és nem véletlenül tartottam tőle még félig a hó fogságában is, és már azt is tudom, hogy Voldemort csatlósa volt, azok közül való akik valóban nem válogatnak az eszközökben, de ilyesmit nem tudtam elképzelni sem. A szüleim ehhez képest burokban tartottak, nem volt fogalmam arról milyen kegyetlenkedések folynak a háttérben, ettől megkíméltek. Talán később akartak beavatni, de végül amikor fordult a kocka és ők is látták, hogy mindez nem vezet sehova csak egy hihetetlen erejű és tudású mágus hatalommániája, már minden erejükkel azon voltak, hogy engem megvédjenek. Lehet, hogy azért vannak most az Azkabanban is, de én minden erőmmel azon leszek, hogy szabadon engedjék őket. *-Ezzel most nem nyugtattál meg.*Félelmetes a démon jelenléte a közelemben, sokkal inkább veszélyesebbnek tartom mint az előttünk megnyíló szoba ismeretlen titkát. *-Micsoda hála….nem sajnálta a nagyapját. De ugye nem szabadulhat ki?*Még a végén rajtunk áll bosszút amiért egy buzogányba lett zárva, a démonok nem kedvelik a zárt, szűk helyeket. Altan megindul a szobába, gondolom azért siet, hogy egyrészt ne kelljen felelnie a kínos kérdésre, másrészt, hogy engem és a babát védje a szobában esetlegesen található értó szándéktól. Utána megyek, de nem feledem a démont. A beszédfoszlányok most jutnak el a tudatomig, pedig belépve a szoba üres, legalábbis élő és holt lények nincsenek bent, csak bútorok azok is nagyon régiek és nagyon porosak. A por az ami elárulja, hogy nem szellemek beszélgettek az előbb, a padlón a finom porszőnyeget lábnyomok tarkítják az állótükörtől az ágyig, ablakig és vissza.* -Te is hallottad a hangokat? Nem tudom Shaylee hogyan lesz szabad, egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Itt járt valaki, vagyis legalább ketten és nem rég. Még hallottam a hangjukat. *A tükör előtt a lábnyomoknak vége szakad, mögé lépek de ott sértetlen a porszőnyeg, tehát a tükör a kulcs. Félve érintem meg, bár aki használta valamilyen formában, minden bizonnyal sértetlen maradt, hiszen vissza is ment….belé. Rajta keresztül valahova? De hova? *-Szerinted ez egy átjáró?*Már gondolatban nagyon messze járok a titok fejtegetésében, talán ALtan nem is érti miről kérdezem, ezért a tükörre mutatok amiben most csak a szobát, magamat és Altant látom. Szembe állok vele, kinyújtom a kezem a tükörképem felé és megérintem a felszínét. Az alakom elmosódik, megremeg mint a tó tükre mikor kavicsot dobnak bele, gyűrűzik akár a felkavart víz. Beszürkül, elsötétül, végül egy alagút rajzolódik ki. Sötétszürke és méregzöld kövekből rakott fal, boltíves mennyezet. Szűk, talán csak egy ember fér el benne egyszerre. Kérdőn Altanra nézek, ha nem akarja, hogy én menjek be, neki kell kipróbálnia.*
Számomra természetes, ha megfogant magzatomat már egy élő, létező, lélegző teremtményként kezelem, hiszen attól a pillanattól, hogy szerelmesen-szenvedélyesen egyesültünk a létrejöttében, azóta a miénk, azóta a gyermekünk. Hármasban élünk, kis családként, amely még bővülhet. Most a tündérkét, és az aprónépeket nem is számolom ide, a vérség minket hármunkat köt össze, és az az eskü, amit egymásnak tettünk. A fegyverem nélkül védtelennek érzem magamat, nem volt elég pusztán a könyvet felcipelni, döngő léptekkel lesietek a buzogányért, és előhívom belőle a démonpofát. Nem volt véletlen, hogy akkor ott a hóban is a buzogányért nyúltam, a Celeste-lidérc oly félelmetes volt, csak akkor éreztem volna biztonságban, ha a sötét mágiával felvértezett acélgolyó van a kezem ügyében láncostul. Most is ilyesmi a helyzet, ám már nem Sybellától félek, hanem attól a kaputól, amely ránk vár, amely a vérünket követeli. Ha azt fogom érezni, hogy bármelyikük is veszélyben van, akár ő, akár a gyermek, nem fogok habozni, életre hívom a gonoszt, amelyet az acéltüskék rejtenek. - Az a plusz ütőerő. Megmondtam, hogy nem válogatok eszközökben. – Halálos nyugalommal felelem, attól mert szeretjük egymást, pontosan tudja, hogy Rasmus egykori halál-hordájából jöttem, és hódítók voltunk. Azóta már a saját utamat járom, ám mindez az enyém, a tudásom, az izmaim, a mágiám, és a fegyver is. Ha használnom kell, gondolkozás nélkül kiloccsantom bárki agyát, vagy űzök el bármit vele, ami kiszabadulhat onnan. - Ne félj, tudom, hogy mit csinálok. Ez egy varázsfegyver, semmi több. Megmentettem egyszer egy mongol sámánt, s hálából a buzogányba idézte a nagyapja szellemét, aki komoly varázsló volt. Így a mágikus teremtmények ellen is komoly ütőerőt képviselek. – Nem mintha ez lenne a legalkalmasabb pillanat, hogy a múltamról regéljek, de muszáj kissé megnyugtatnom a lányt, mielőtt még teljesen maga alá csinál. Várom, hogy mit is hallunk a másik oldalról, aztán belépünk. Alig figyelek a beszélgetőkre, én inkább az utóvédet alkotom, biztosítom a helyszínt, hogy ne lepjen meg itt minket akárki. - És mi lesz a megoldása a tündérke elszabadulásának? – Kérdezem mintegy mellékesen, hiszen Sybella nem hallgatózni jött, hanem ténykedni az említett ügyben.
*Az egészből csak azt fogom fel amikor Altan azt mondja:”titeket”. Ez az egyetlen szó megmelengeti a szívemet és bátorsággal tölt el. A családunk, a miénk, már hárman vagyunk, bár a legapróbbat még nem is látni, a kezembe sem foghatom, mégis érzem ahogy lüktet bennem. Pedig még nem érezhetném, ezt csak gondolom, de nagyon jó érzés. Altan félt, joggal és okkal hiszen egyikünk sem tlálkozott még olyan mágiával ami most vesz minket körül, sosem éreztem igazán azt amiről beszél a házzal kapcsolatban, de talán azért nem, mert én voltam a központja. Én voltam az éltető forrás, egyre inkább azt gondolom, hogy engem sosem bántana az a valami ami a házban van, vagy amiből a ház van, a fene sem tudja. *-Rendben.*csak ennyit mondok mielőtt belekezdenék abba amiről igazán fogalmam sincs, mégis valami vezeti a kezemet és azt teszem amit kell, noha az utolsó percig nem tudtam mit is tegyek. Altan átveszi tőlem a könyvet, a következő percek pedig végképp beleivódnak az emlékezetembe. Olyan csodát látok amire soha nem gondoltam volna, még a legmerészebb álmaimban sem, egyszerre félelmetes és csodálatos. A vérmágiáról mindeddig azt hittem veszélyes, fájdalmas, életre törő, most mégsem ez történik. Utat nyit nekünk valami felé, amiről egyre inkább azt érzem, hogy fontos, és nagyon sok mindent megváltoztat a jövőben, izgatottság lesz úrrá rajtam, gyerekes várakozás ami kiül az arcomra is közvetlenül a fájdalmas fintor után. Egyik sikkantásomat követi a másik mikor Altan buzogánya megjelenik, s bár nem egyszer láttam már, arra a démonpofára nem emlékszem, félre is állok a közeléből és csak meredten bámulom. Milyen meglepetéssel szolgál még az én jó uram?* -Hééé! Az micsoda rajta? Te egy….????*A gondolataim száguldoznak és maguktól jönnek rá a megoldásra amit azonban nem hiszek el, nem bírom fel ép ésszel, hogy képes volt ilyesmire. Sosem kérdeztem a múltjáról, de most már tudom, hogy hiába múlt el, beleszólhat a jövőnkbe, igenis van hozzá köze bármi is történt. *-Megijesztesz Altan.*Olyan mintha ágyúval lőne verébre, vagy az Adava Kedavrával egy hangyára. Nem is a ház és a mágiája ijesztő, nem a vérmágia és annak következményei hanem Altan. Rájövök, hogy nem ismerem annyira mint hittem, ez persze nem másítja meg az iránta való érzelmeimet, de már tudni akarom milyen ember volt előttem. Mit tett és miért. Csak állok és nézem őt meg a démonpofát felváltva, nem érdekel, hogy az ajtó nyitva van, hogy sikerült elérnem azt amit hónapokon át nem tudtam, nem érdekel az sem, hogy mindez előre meg volt írva, be volt tervezve, hogy én voltam a terv része és kulcsa. Azt sem fogom fel amit a szoba belsejéből hallok, néhány szófoszlány aminek nem kellene ott lennie. Egy fiú hangja amint barátokról beszél és egy lányé amint visszakérdez rá, aztán csak egy halk pukkanás. Nem lépek be addig a szobába amíg Altan választ nem ad, amíg az ő szájából nem hallom amit az eszemmel már felfogtam és kitaláltam. Amíg meg nem nyugtat, hogy minden rendben és nem is olyan komoly az egész mint aminek látszik; konkrétan egy sötét lélekkel felvértezett halálos fegyvernek.*
Nem tudhatom, hogy Sybellának milyen kapcsolata volt a házzal, mielőtt én is az otthonommá fogadtam volna. Csak azt tudom, hogy én most érzek. Elsősorban kiváncsiságot. Másodszor valami sötétet. Érzékem van az olyan mágiákhoz, amelyek hajlamosak öntudatra ébredni, továbbfejlődni, és nagyon nem szeretem az ilyesmit. A mágia eszköz kell hogy legyen, nem pedig valami érző, lüktető teremtmény, amely egyre okosabb, akár oly módon is, hogy alkotója vagy gazdája ellen forduljon. Nem vagyok egy félős alkat, de jelenleg, hogy itt vagyunk, az eszem szerint inkább távoznék, csak a szívem tart itt, és a végtelen bizalom, amit a lányba fektettem. Sosem volt vesztenivalóm, most már van. A meg sem született gyerekkel együtt már családom van. Akiket nem kívánok elveszíteni. - Az kevés lesz ide. Készülj fel a legszörnyűbbre, akkor nem csalódsz. Én pedig ha úgy érzem, hogy bármi veszély fenyeget titeket, leállítom a dolgot, bármennyire is meg akarod ismerni ezt a valamit. – Mondom ki csak a miheztartás végett. Eddig mindig behódoltam az akaratának, ám ha úgy vélem, hogy a kiváncsisága erősebbnek bizonyul a veszélyérzeténél, akkor minden további figyelmeztetés nélkül átveszem a keménykezű családfő szerepét, és ennyi. - Hogyne. – Bólintok, átvéve a könyvet, most még két kézzel fogom, várva, hogy megvágja magát. Semmi gondom nem lenne a vérmágiával, ha nem a szeretett nőmről lenne szó, pláne aki még várandós is az elsőszülött utódommal. Amúgy minden szép és csodás. Na de ha egy kicsit is magamba nézek, pontosan tudom, hogy jól választottam. Egy unalmas lány mellett én mennyire bírnám ki? Már régen továbbálltam volna. És most nem csupán arról van szó, hogy mennyire jó abban, hogy az ágyamat melegítse. Arra elég sok útszéli cafka megtenné. Nem, Sybella nagyon is érzelmes, hogy jó társam legyen. Ám kalandos természete kiemeli abból, hogy csak arra kelljen. Mellette aztán még én is nagyokat nyelek, és kétlem, hogy a gyermek megszületése ezen kicsit is változtatna. Hosszú hajamat most nem fogtam el, ezért szinte belelóg az arcomba, ahogyan a könyv fölé figyelek, a rúnák mintázatának kirajzolódására csak mordulok egyet, hát igaza volt. Megrezzenek a sikolya hallatán, ösztönösen is eldobom a könyvet, ám nem fog felgyulladni a vénáiban keringő vér, legalábbis semmi sem utal erre. Ám az önelégült pillantásnál azért már mégis megnyugszom.. Valamennyire. A pálcámat gyorsan előkapom, és idehívom lentről a buzogányt, amely nyitott tenyerembe csattan. Régen még Mongóliában sötét lelket fogtam bele, amely olykor tanácsokat is ad, és olyan aurát ad a fegyvernek, hogy azt is meg tudom sebezni, amit egyébként nem. A buzogány tüskéi között megjelenik a démonpofa, azt hiszem szükségem lesz rá. Kissé felemelem amolyan bólintásként a lány felé, aztán intek, hogy lássuk, jőjjön aminek jönnie kell.
