2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Csak egyetlen másodperc volt míg eldöntöttem, kezem a kezében, meleget adott és bársonyosságot. Nem is éreztem a durvaságot melyet a buzogány sokszori fogása alkotott a tenyerébe, csak a biztonságot éreztem, azt, hogy nyugodtan rábízhatom magam, bármikor. Az érzés továbbnyúlt a jelenen, nem csak arra az egy pillanatra szólt míg egymás szemeibe néztünk, de kétség kívül meghatározó volt. Furcsamód hűvösséget okozott mikor elengedtem a kezét és újra forróság költözött belém, nem csak a testembe hanem a lelkembe is, mikor ujjaimat újra az övéi közé fűztem. természetes volt, hogy így indulok el, természetes volt a gondolat is, hogy az otthonom felé. Bújkáltam és rejtőztem mindeddig, de előtte nem akartam, hogy titkaim legyenek, bár volt még egy amit nem szívesen adtam ki, de ha kell, azt is megosztom vele. Az egész lénye hajtott afelé, hogy megmutassam ki vagyok én, ki voltam és kivé váltam, s miért. meg akartam osztani vele a világomat, a fájdalmat ugyanúgy mint az örömeimet. Ez izgatottsággal töltött el s egyszersmind félelemmel is. De mostanra, az elmúlt pár percben először éreztem azt, hogy nem félek a következményektől. Átadom magam neki, kezdjen vele bármit amit akar, amit jónak érez, de legalább tudom mit miért cselekedtem eddig. Mástól nem fogadtam volna el, de tőle kellett a visszajelzés. Reméltem, hogy pozitív lesz és nem lök el magától, nem ront rám haraggal amiért az vagyok akinek születtem, akivé nem akarok válni. Kezem a kezében s elindultam új reményekkel a szívemben. A hópelyhek már megültek az utcák kövezetén, milliónyian összepréselődtek a számukra súlyos csizmatalpak alatt, de nagy részül még élvezte a szabadságot. Szellő sem rezdült, de néhol kavarogtak a járókelők köpenyének légáramlataitól.* -Hozzám. Akarod? *A kérdés cseppet sem volt durva, lehetőséget kínáltam vele, hogy nemet mondjon de reméltem nem teszi. Vezettem őt az utcán át egyenesen és hosszan, majd egy kis benyílóba bekanyarodtam. Egy apró kis szeglet, talán még senkinek sem tűnt fel, vagy ha igen, nem tulajdonított neki jelentőséget és éppen ebben állt az én választásom. Annak idején sokat keresgéltem mikor eldöntöttem, hogy nem bírok tovább Godric`s Hollowban élni, csak a véletlen műve volt, hogy rátaláltam erre a kis eltitkolt szegletre. Már a neve is jellemző volt rá, biztos voltam abban, hogy nem véletlenül adták neki. Nyúlláb szeglet. Aki menekül, felveszi a nyúlcipőt, szokták mondani, a szeglet pedig….nos, egyetlen sarokból állt, egyetlen kapuval ami az enyém volt. Piros kapu , kétszárnyú. Mögötte pedig egy egész rejtek láthatatlan kiskapukkal. Arabella a kapu feletti kisablakon keresztül szokott közlekedni, az mindig nyitva áll előtte, de alig látható a szemben lévő magas házfal árnyéka miatt. ide vezetem Altant, még mindig kezem a kezében. nem pálcával nyitom ki a kaput hanem kulccsal amit a kabátom belső, rejtett zsebéből halászok elő, nem engedve el a kezét. Nem szeretném ha elfutna, bár nem nézem ki egy ilyen harcos jellemből, hogy menekülne egy gyenge és ártatlan lány elől, de ki tudja. Nyílik a kapu, mögötte felsejlik a gyertyák fényeivel megvilágított előszoba és folyosó. Ha velem tart, egészen a nappali szobáig vezetem, ahol melegen és kellemes hanggal duruzsol a kandalló, ropog a fa és a fenyő gyantás illatát árasztja.* -Itt vagyunk. Maradsz? *Nézek rá kérdőn s most először mutatok hajlandóságot arra, hogy elengedjem a kezét és őt magát. Ujjaim szorítása lazul, szabadon bocsát ha Altan úgy dönt, inkább menne és nem látna viszont soha többé.*
Igazán angyali tőle a vallomás, így legalább eljut a tudatomig, hogy nem velem, s nem is a helyzettel kapcsolatban riadt, magával szemben van némi fenntartása, ami a legkönnyebben kezelhető. Bármikor továbblendülhetnék, hogy majd a mélyvízben tanul, és gyerünk már. Mégsem tartom célravezetőnek. Ha asszonyomként kívánom látni az oldalamon, bármennyire is kívánom, nem veszem most el, amiért majd elepedek. Sokkal előrébbvaló az, hogy megérte napokig várnom, tűnődnöm, édes csókja, vágyakozóan körbeölelő karjai most elegendőnek bizonyulnak. Oly régóta nem voltam már senkivel, hogy ugyan hova sietnék? Ha nagyon benne lennék a gyakori intimitásban bizonyára törvényszerű lenne, hogy most nem állok le, ám a csodaszép angyal hosszútávú beteljesülést igér. Ahogyan ajkára tapasztom a sajátomat, meztelen bőrén szinte minden rezdülést a magaménak érzek oly mélyeket sóhajt, ezt férfiegóm elégedetten vágja zsebre. Amennyire félelmetes a külsőm, most annyira meg tud nyitni lelkileg, ahogyan arról biztosít, hogy én vagyok az, akire mindig is vágyott. Ezek után nem számít már az idő, hogy mikor teljesedik be az, hogy egymásra találjunk. Nem vagyok lovag, sosem leszek az. Mindennemű kulturát mellőzök, csak a saját természetességem vezet. Most éppen az ő karjaiba, ahogy ösztönösen mérem fel hogy várnom kell még hogy tökéletesen el tudja engedni magát. Ő lesz a királynőm, akkor minden tiszteletet illik megkapnia. - Nincsen baj Sybella. – Simítok végig az ajkán, hogy türelmemről biztosítsam. Lassítok a lendületen, hogy arébb hengeredjek róla. Arcomon nincsen csalódottság, sokkal inkább a bátorításról regél acélkék tekintetem. Vágytól fűtve túrok a hajába, egyértelmű, hogy most még máshogyan kell feltüzelnem. Nem érdekel most a múlt, a jövőre kell koncentrálnunk. Rasmus is csupán annyit von le következtetésként, amennyi feltétlenül szükséges, aztán tovább tervez. Én is így vagyok mindezzel, csak nem kell döntéseket hoznom. Tanácsokat adok, aztán vezéremre van bízva, megfogadja-e, vagy sem. Miután önzetlenül teszem mindezt, igen sokszor érvényesül az akaratatom. Sybella esetében is kár azon tűnődni, mi volt, amikor még nem ismertük egymást. Ketten együtt erősek lehetünk. Úgy teszem hát az elszakadást, hogy pusztán a saját vágyaimat formálom át, testileg közel maradunk, így kezdem el felfedezni, mélyíteni ismeretségünket. Teste minden kis szegletét tudni vágyom, s folyamatosan figyelem a reakcióit. Minden sóhaja, érzéki borzongása azt bizonyítja, akarjuk egymást. - Nem sietünk sehová. Itt leszek minden éjjel. – Lehengerlő mosolyomtól akár megroggyanhatna a térde, ám alapból is fekvő pozitúrában vagyunk. Itt az ideje hát, hogy valóban elérje azt, amiért lemeztelenítettem. Formás keblei kerülnek fókuszba, kedvesen körző mozdulatokkal kapom ajkaim közé az egyiket, miközben határozott gyengédséggel barangolom be ágyékát, indításként csupán simogató, kiváncsi jelleggel.
*Nem könnyű az amit végül elmondok neki, még magamban sem vagyok biztos. Nem számítottam ilyen helyzetre ahol bizonygatnom kellene bármit, de most úgy érzem ez a helyénvaló . Mégis tudom, hogy mit cselekszem és miért. Tudom, mert érzem, érzem azt a vágyat ami hozzáhúz, érzem az övét is, érzem a kettőnket összekötő láthatatlan kapcsot, azt ami megmagyarázhatatlan. Csak ott van és létezik. Érintésem nem csupán önző birtoklás gyanánt kelnek életre testén, adni is akarok mindezzel, de még nem tudom hogyan, s az amit eddig sikerült elég-e. Altan azonban kifaragja a türelem szobrát előttem, ugyanakkor ad mint amikor én is, mosolyog de nem gúnyból, tekintetében csodálatot fedezek fel. Nem értem miért….úgy tűnik számomra mintha egyfajta áldott lényt látna bennem, csodás szemei fátyolozottak, mosolya derűs mégis megnyugtató. Minden egyes mozdulata a vágyról suttog, s annak viszonzásáról, nem csak a lelkem hanem a testem is örvendez, soha ilyet még nem éreztem. Ennyi odaadást, áldozatot, gyengédséget és gondoskodást nem kaptam senkitől. Ami pedig az érzékiséget illeti, a legalsó lépcsőfokról a legfelsőre visz, a karjaiba fogva repül velem a végtelenbe.* -Igen, a tiéd akarok…. *Szavaim gátba ütköznek. Döbbenetem miatt megtorpan minden mozdulatom, kérdőn, csodálkozva tekintek rá. Nem kíván úgy ahogy én őt? Valamit rosszul csináltam? Mégsem menekül fékevesztetten, akkor talán nem olyan rossza helyzet. Szavait talán megnyugtató magyarázatnak szánta, de nekem nem elég. Bizonytalan vagyok, mint ahogy addig is az voltam, bár nem magamban, nem a helyzetben s őbenne is maximálisan megbízom. Csupán a sorsom, elém állított képe s lehetősége bátortalanít el. Félek hinni bennük, mert csalódtam már elégszer, vert az élet egy ideig minden egyes napon, kiutat nem találtam s a mostani életem is csupán abból áll, hogy bujkáljak, titkolózzak és magam legyek. Nem létezhet a rám mért csapások között napfényes világ, mint amilyet Altan hozott. S az, hogy eltávolodik tőlem, még ha csak kicsit is, reményeim elásását méltatják. Azonban, ahogy eltávolodik, úgy magához is húz s ujjai, ajkai tovább kényeztetnek. Nem tudom mire vélni, csak élvezem felhőkkel tarkított létemben azt ami most az ijedtséget megnyugvássá, a megnyugvást izgatottsággá változtatják. Nem értem, de nem is akarom. Az enyém. Most. Hogy mi lesz holnap, már nem tudom, de életem ezen része már a kezdetekkor bizonytalanságban telt, csak szeretném kiélvezni a pillanatnyi boldogságot. S ha ez tovább tart néhány percnél, óránál….Merlin bocsá` napnál, hónapoknál, csak hálás lehetek a sorsnak, hogy adott nekem időt. Emlékezni fogok rá, életem minden percében, ha el is múlik, csodás, tartalmas és szép emlék lesz. Halk, hosszú sóhajok hagyják el ajkaimat az övéi nyomán, forróan lüktet minden egyes érintése. Előbbi szavaival talán ellentétben állnak tettei, így újra csak bizonytalan leszek, de már nem félek erre rákérdezni. Tudom, hogy őszintén válaszol majd.* -Mikor?
Érzek benne némi bizonytalanságot. Nem velem szemben. Mintha saját magában kételkedne. Nem abban, hogy helyes az, amit csinálunk. Mintha nekem akarna jót, de nem biztos, hogy képes rá. Folyamatosan a gesztusaimat lesi, igazi angyal, hogy ennyire önzetlen, ám vadállati külsőm, és a múltam ellenére sem vagyok olyan, aki durvaságot követne el egy fiatal nőn. Amennyire szétcsapok láncos buzonyágommal az ellenfeleimen, annyira kezelem az asszonynépet a helyükön. Nem a konyhában. Igazi, sellőként, szirénként, angyalként, tündérként. Felruházva a misztikum elérhetetlen glóriájával, amelyre mi férfiak csupán áhitozhazunk. Amennyire keményen beszéltem vele, oly erős volt a vágy, hogy ismét lássam, szinte őrjítő. Magammá kívánom tenni igen, ám mindez csupán a húsról szól. Ahogyan leszögeztük, nem válunk szét ha megtalál a hajnali napsugár, mert a szellem erősebb ezúttal. Az az eszme, amely egymás felé sodor, összekapcsol, s eltörli a múltat, a félelmet, a fenyegetést, a bizonytalanságot. Viszonzom a mosolyát, őszinteségem most vigyorba csap át, ahogyan észreveszem, hogy mindez tetszik neki. Lejebb ereszkedek, hogy pőrén maradt bőrünk összeérjen. Igaz, hogy így kevésbé fér a mellkasomhoz, a hátamat cirógathatja. Beletúrva a hullámos, barna hajkoronába, szelíd erőszakkal fordítom el a fejét, hogy az arccsontját, majd ismét a nyakát tudjam gyengéden kezelésbe venni. Úgy veszem észre, hogy minden pórusából süt a vágy, bárhova is érek, azonnali ingert váltok ki, és ez azonnal felszabadítja a bennem lakozó grizzlyt. - Sybella.. Legalább valóban az enyém leszel, teljesen! Ám nem most. – Nem akarom, hogy csalódjon, vagy úgy vélje, hogy lebecsülöm őt. Semmilyen fintort, sokkal inkább a falkavezér elégedett ábrázatát láthatja rajtam. Lehengeredek róla, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessünk, az információ úgy helyzetet teremt. Nem ronthatunk egyből ajtóstul a várba, bár őseim bizonyára ezt tennék. Elvennék a jussukat. Meg fogom tenni én is, ahányszor a lány csak akarja. Ám csak akkor lehet édes a gyönyör a végtelenségig, ha most nem szaggatom szét. Ismerjedjünk, játszunk most csupán. Immár nem hajt a gyorsaság nyomasztó érzése, tudom, hogy ha este álomra hajtom a fejemet, nem a buzogány nyelére fogok rámarkolni, hanem formás hátsójára. Hagyom, hogy megnyugodjon kissé, úgy folytatom a kényeztetését. Finom, mégis határozott mozdulattal veszem kezeim közé a keblét, hogy érezze a késztetést, a játékot, hogy nem félek én az erősnek lenni. A durvaságot most csupán alig bevetve szelíd maszírozásba fogok, hogy lejebb hajolva csókjaimmal is illessem az ingerlő dombokat.
Egy olyan embernek készülök odaadni magam akitől talán félnem kellene, tartanom attól, hogy rossz szándékai vannak, hogy teret engedve paranoiámnak melyet a szüleim nézetei és a bebörtönzésük szült, azt gyanítsam ez csupán csapda. Bármelyik oldalról. Ám ha Altan szemeibe nézek, ha mindez akár egyetlen pillanatra is eszembe jutott, gyorsan eltörlöm. A szem sosem hazudik, nem olyan mint Edevis tükre melyben azt látjuk amit szeretnénk, amit a lelkünk legmélyén, legtitkosabb álmainkban látunk, a szem igazat mond. Altan lélektükreiben pedig olyasmit látok amire az utóbbi másfél évben nem is számítottam. Ő valóra váltja a szívem vágyait, ígéret csillog bennük, odaadás, vágy, vonzalom. Tisztán és őszintén. Hosszú idő után most először látok bele a jövőmbe fényt is, melegséget, szeretetet, biztonságot. Mindezt pedig ő nyújtja nekem az érintésével, a csókjaival, karjának erejével. nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam mit kíván, mit érez, beszédesebb minden érintése. A morranás a ruhám reccsenése után tör fel a torkából, megmosolyogtat. Nem sajnálkozik, olyan mint aki épp most eresztette szabadon a benne lakozó vadat, bármilyen is legyen én szeretem. Kezem önkéntelenül is útra indul meztelen mellkasán, érzem ujjaim alatt a rebbenő izmokat, a bennük rejlő erőt mely most mégis gyengéden ölel. Ajkamat simogató ujját megfogva nem engedem távolodni, röpke csókot lehelek, majd tenyerébe fektetem arcomat. Amikor felhúz magához, kezem a nyakára csúszik, s míg a ruhám hámozza le rólam addig én benne gyönyörködöm. Egy kicsit izgatott vagyok, sosem voltam férfival, az első alkalom ügyetlen próbálkozás volt és már másnap megbántam. Nem tudom mit és hogyan nyújtsak neki, úgy érzem csupán az ösztöneimre hagyatkozni kevés, s attól félek csalódni fog bennem. Talán el kellene mondanom, de mégis hogyan lehetne közölni tapasztalatlanságomat, ha már nem vagyok érintetlen? Talán abban is csalódni fog, nem olyan férfi ő akinek mindegy, a nő a fontos, hogy asszonyának tekinthesse.* -Altan….én… *Vállának gödrébe suttogom nevét, fel sem nézek rá, arcomat pír festi meg s a kandalló tüze csak még inkább kiemelné.* -Még csak….egyszer….voltam valakivel. *A szívem majd` kiugrik a helyéből, arra számítok, hogy felugrik és itt hegy. Nem benne nem bízom hanem magamban, s talán az imént látott gyenge fény is elhalványul én pedig újra a sötétben találom magam.*
Érdekes ötvöznöm a vadságot, ahogyan megismert, s a megnyugvó gyengédséget, ahogyan a karjaimba zárom. Nem fogom tudni visszaszorítani a férfiúi erőt, amely jellemez, ám ki lehet ezt használni úgy is, hogy az izmok biztonságot adjanak semmint fenyegetést. Meg sem próbálom összehasonlítani Seleste-el. Két különböző asszony, különböző élettel. Nem is kell, hogy kiegészítsék egymást, Sybella ahogyan nézem igazi angyal, teljes életet él. Pár nap elég volt, hogy átgondoljam, újra kell értékelnem magamban mindazt, amit a családalapításról hittem. A néhai aurorlány sosem volt szerelemre alkalmas. A vadonjáró barna annál inkább. Gondoskodó, figyelmes, feleség alapanyag, efelől nincs kétségem. Nem mintha vágynék bármi törvényesre. Számomra a kettőnk között elhangzó igéret is bőven megteszi. Vajon Rasmus mit szól majd újkeletű vonzalmamhoz? Mindig támogatott, hiszen tudja, sosem fordulnék ellene. Most azonban nem számít a vezérem véleménye, amíg azzal hempergőzöm, akire talán egész életemben vártam. És vágytam is. A harcok, megedzettek, megkeményítetettek, mégis mi a fontos? A diadal a szeretteink körében. Bármennyire is éltet, hogy harcban essek el, már nem vagyok kölyök, és megfordul olykor a fejemben, hogy mi lenne akkor, ha úgy öregednék meg, mint törzsem vénei. Tanácsot adva, tiszteletnek örvendve az ifjak körében? Érdekes elgondolás. A finom anyag, amely formás testét fogta le most szakad. Felmorranok. Lehetne némi lelkiismeretfurdalásom, talán önnön maga varrta. Legyen ez most másodlagos. Látni akarom őt. Gyönyörködni a karcsú alkatban, amely valóban a szerelemre termett. Mindkettőnk vágyainak beteljesítője. Vágyrózsákkal az arcomon szemlélem meg, hogy miután megszabadultam a felsőmtől, finoman végighúzzam ajkán a hüvelykujjamat, jelezve, hogy nem eszköznek, sokkal inkább úrnőmnek tekintem, aki parancsolhat velem, ha úgy tartja kedve. Ha nem lép közbe, felhúzom egy pillanatra, hogy lehámozzam róla a még felső ruházatot is, pőrén kívánom látni.
*Talán foglalkoznom kellene a gondolattal, hogy nem rég még egy másik nő arcát látta ha rám nézett. Az első pillanatban az ő nevén szólított, de emlékszem arra is amikor azt mondta, már nem számít. Hogy miért hittem neki, miért dobtam félre ezeket a gondolatokat s bízom benne annyira, hogy átadjam neki a lelkemet és a testemet? Vajon van válasz arra a kérdésre, mi is az a szerelem? Ha valakit szeretünk, rajongunk érte, eltudjuk mondani mit érzünk pontosan? Csak érzések özöne az ami elönti a lelkemet és a szívemet, nem tudnék magyarázatot adni rá miért nem félek már tőle úgy mint odakint az erdőben, miért bízom abban, hogy soha nem fog bántani, hogy ennél többet tesz majd ha úgy hozza a sors. Csak tudom, ott él és lobog bennem az érzés, a biztonságé. Amit tőle kapok az forró ölelés, szenvedélyes csók, amiből tudom mennyire kíván, de ugyanannyit nyújt mint amennyit elvesz. Biztosan lesz még máshogy is, hiszen alig ismerem s ő engem szintén nem ismer, ahány és súlyos titkom van, minden bizonnyal ugyanannyit hordoz ő is a vállán. Nem mind fog tetszeni, s attól rettegek ha az enyém kiderül merre fordul az életem útja. Most viszont csak vele akarok lenni, talán önző vagyok, hogy vágyom egy kis szeretetre, ölelésre, szenvedélyre s bizony a vágy magával ragad s félreteszem minden gondolatomat a jövőnk rosszabb napjairól. Szavaim ígéretnek tűnnek, mégsem ijesztem meg vele, mintha elégedettséget látnék a tekintetében, közvetlenül azután, hogy rajtam felejti a szemét. Nem adok neki, hagyom, hogy elvegyen amennyit csak akar, így ő is szenvedélyesebb s vadabb s én is elmerülhetek egy erős férfi karjaiban, akinek csókja zabolázatlanul szalad végig a bőrömön. Vágytól hajtva sóhajtok fel, a felsőm fűzője szakad, a selyem reccsen, de kit érdekel amikor egy olyan férfi karjaiban lehetek aki minden egyes érintésével a beteljesülés felé vezet. Amint róla is lekerül az ing, kezeimmel átkarolom a nyakát, hozzásimulok, hogy érezzem magamon. Fejét magamhoz húzom, hogy most én árasszam el édes csókokkal. Ajkait, nyakát, fülének tövét kóstolom, beszívom illatát remélve, hogy magához ölel. Csak is szabadságot kérek, aztán tehet velem amit akar, az nekem is jó lesz, jobban tudja mi kell a nőnek mint én amennyi ismeretem a férfiakról van. Csupán az ösztöneim vezetnek, de kész vagyok tanulni.*
Beszélnünk kell, ez biztos. Azon túl, hogy hasonlít Seleste-re, nem lehet ez az összekötő kapocs. El kell mondanom, hogy megigézett a pillantása, hogy lelkileg képes felkorbácsolni bennem azt, amit temetve hittem magamban. Harcos vagyok, örök lázadó, a rendszer ellensége. Mellette megnyugvást találok. Valaki, aki képes meglassítani, vonzalmáról biztosítani, holott tudja, bármikor vérét vehetem, s akkor mindennek vége. Szembeszegült ezzel a félelemmel, dacolt a saját démonaival is akár, hogy velem együttlegyen. A hajpánt annak a szimbóluma, hogy kész vagyok az elfogadásra. Kívánom őt testesül-lelkesültül, s képes lennék várni rá, amíg el nem törli a bizonytalanságát. Erre úgy tűnik hála a jó sorsomnak nem lesz szükség. Talán én is megtaláltam azt, akiben Rasmus Sheskát látja. Ha jól emlékszem, esetükben sem volt túl hosszú udvarlási, körbetáncolási szakasz, igen hamar rájöttek, hogy kellenek egymásnak. Mint ahogyan tudom, hogy soha nem engedném el Sybellát. Bizonyos, hogy az angyali boszorkány meg fog majd rettenni életem, felfogásom adott részeitől, most azonban egymás karjaiban hempergünk. Most nem a titkoké, sokkal inkább a vallomásoké a főszerep. Fölé hajolok, ahogyan a csók előtt mondjam ki, rabul ejtett, s az övé vagyok, ez nem is lehet máshogyan. Válasza meglep, de kellemesen. Megtaláltam volna azt, aki az enyém lehet, amíg világ a világ? Odahajolok, hogy ismét forrón összeforrjunk, és belecsókoljak a nyakába, kissé vadabbra véve a tempót, éppen annyira, amely még a gyönyör szélén táncoltatja csupán, s nem megy át a sértőbe. Elveszem, amit akarok, addig a határig, amíg adni mer magából. Nem kívánom elsietni a dolgot, ki kell élvezni minden pillantát, ha az ember azzal van együtt, akivel összetartoznak. Finoman nyelvet öltök a válla felé, hogy végigcirógassam, és érintsem a meztelen bőrét. Fogva tartom ismét a pillantását, miszerint többre vágyom, ám mindez csakis akkor teljesülhet be, ha ő ugyanúgy kívánja ezt. Egy pillanatra megállok, várva az zöld utat, s ahogyan birtokba vesz ujjaival, ragadozóként támadom le, hogy vad csókjaimmal, s határozott, ám ingerlő érintéseimmel tovább korbácsoljam a szenvedélyét. A csípője emelése a végső igen, a hátsója alá nyúlva oldom meg a ruhája zárját, hogy egyetlen mozdulattal szabadítsam meg tőle, méghozzá fehérneművel együtt. Kedves, rajongó mosolyra ragadtatom magam, igazán kedvemre való, amit látok. Nem maradhatok adósa, így a saját ingem is a földön végzi.
*Szinte semmit sem tudok róla a nevén kívül, egyik legsúlyosabb titkát ugyan megosztotta velem, de érzem, hogy maradt még bőven. Nem tudom honnan jött és hová tart, nem tudom mi dolga itt Roxmortsban, ennek ellenére olyan mintha már ezer éves ismerném. Egyszerű és különleges egyben, vad és erős, mégis gyengéd. Férfi. Olyan akinek a család a fontos, bármit megtenne, hogy megvédje azt ami az övé, olyan aki semmit nem fogad el mástól, megteremti magának….vagy elveszi. Ezért tudom az első pillanatban azután, hogy kimondtam, nem érzi otthonának az enyémet, mégsem mondott nemet s én megértem miért egyezett bele, miért a feltétel. A lelkem mélyén pedig ott van az a halvány de egyre erősödő érzés, hogy ha szeretné, ha kérne rá, a világ végére is követném. A ház az enyém, de sosem volt az igazi otthonom, kényszerű rejtekhely amit megpróbáltam otthonná varázsolni, és eddig jó volt. Most a szívemben azt érzem, hogy az otthonom ott van ahol ő. Szavai megerősítenek az érzéseimben, s csak bólintok, másra figyelek immár. A vágy ami hozzáhúz különleges, új és felemelő. Sosem éreztem ilyet, sosem volt dolgom férfival. Kamasz szerelem színesítette be az életemet, hogy utána a sötétségbe taszítson a sors, azóta Altan az első és egyetlen aki fényt hozott, fényt hoz az életembe. Talán az a fagyökér nem véletlenül ejtette fogságba. Nekem. Még remélhetek, hogy nem a világtól elzárva, bujkálva kell leélnem az életemet. A csókja mézédes, szomjasan kortyolom nektárját felfedezve magamban az asszonyi szenvedély végtelenét.* -Akkor örökké együttleszünk. *Elég egy érintés, hogy jóleső, borzongató sóhajt csaljak ki ajkai közül, s ez csak tovább növeli szenvedélyem s vágyam, hogy újabb és újabb sóhajjal gazdagodjam. Az övé akarok lenni, mert csak vele vagyok teljes egész. Mielőtt még fölém kerekedne, kihúzom a hajtűket a hajamból, hogy tincseim lágy hullámokban omolhassanak a vállaimra, valahol a kanapé alatt végzik be mai napjukat. Altannak is kijár a sóhaj, ha nem akarnám is elhagyná ajkaimat amint határozottan de még gyengéden a szőnyegre szorít. A szemeit nézem, látni akarom a tekintetét amint a testemre olvad, az arcom lángol de nem szégyenlősséget érzek hanem izgatottságot, már az is elég ha csak a tekintetével fal fel. Megérintem, ne csak övé legyen a kiváltság, hogy ujjai alatt érezze a bőröm, én is csodálni akarom. A harapása mint egy farkasé, birtokba vesz mégis szabadnak hagy meg, s olyan érzéseket szabadít fel bennem melyekről magam sem tudtam. ujjaimmal a hajába túrok, tincseivel játszom, hagyom, hogy a dús sátor elnyelje kezemet a tarkóján. Csípőm emelem, hogy kérjem, hogy elmondjam kívánom.*
Egymás ölelésében heverünk, térdeplünk a szőnyegen, hogy megvalljuk egymásnak érzelmeinket. Bármennyire is szenvedélyesen közeledtünk egymás felé, mégis a lelkieken a hangsúly. Hogy megvitassuk, kellünk-e egymásnak annyira, hogy mindez ne legyen tiszavirág életű, holnap reggel is erős legyen a tudat, nem vagyunk már egyedül. Egyértelmű, összetartozunk. Nem pusztán a fizikai vágy sodor egymáshoz, valahogy egyértelmű, hogy együtt kell lennünk. Anélkül hogy unalomba fúlna, hiszen el sem tudom képzelni azon túl,hogy majd egyszer letelepedjünk, hogy egy ilyen csoda-boszorkány mellett unalmas legyen az életem. - Számomra ez fontos. Csak úgy érezném magaménak, ha teszek hozzá. - Bólintok, megkaptam az esélyt az új életre, a boldogsághoz. Bármennyire is fivéremnek érzem Rasmust, aki eltörölt minden rosszat, amit kitaszított félvér fattyúként kellett megélnem, a család az, aki körülvesz, porontyok, szerető fehérnép, ez kell most nekem. No meg a szenvedély, amelyet a csodaszép angyal édes ajka kínál. Akarom, most akarom. Tudnék várni, nem pusztán a saját örömömre venném birtokba testét. Újra, és újra az ajkára tapasztanám a sajátomat, hogy nyelvünk vad táncától mindketten bezsongjunk, mégis jólesik az, ahogyan egymásra nézhetünk az ölelés meghittségében, és elmondja, csakis rám vágyik, amíg világ a világ. - Ahogyan én is téged. Kínzó volt nélküled. Őrjítő. – Vallom be nem túl férfiasan, ám megélem az érzéseimet. A fájdalmat is. Ahogyan a fa gyökerei amikor elkapták a bokámat, akkor sem szorítottam vissza, kiengedtem mindent, hadd szóljon, még ha így el is ijesztem. Zordságom titkokat rejt, ám amit mutatok, nem holmi álca. A felszín alatt csupán több van ebből, nem más. Végigsimítom a vállát, hogy ismét magamhoz szorítsam. Mélyről jövő a sóhaj, ahogyan végigcirógat. Lassan gyengéd tapogatózásom így igen gyorsan át fog menni valami állatiasba, ha ennyire könnyen felfedezi gyenge pontjaimat. Erre azonban nem minden leány lenne képes. Azt hiszem ez csakis azzal lehetséges ily tökéletes módon, akit erre teremtettek. Hgoy az enyém legyen minden további csiszolás nélkül. Fölé hengeredek, izmaim megfeszülnek, mint az ugrásra kész párducé, megoldom a ruhája nyitját, első körben mégsem húzom le. Szemlélem őt pár pillanatig, hogy gyönyörködjek a látványban, majd a már csupán felsőtestemen feszülő ingtől szabadulok meg. Izmaim nem holmi ficsúr lovaspólóban megedződőtt szikárságát mutatják. Őserő lapul mögöttük, sztyeppén nevelkedett, fekete medvével birkózó hódítóé. Eddig tartott a szemlélés, finomnak szánt, mégis vadítóra sikerül harapással kóstolom meg a nyakát, kezeim pedig felfedező útra indulnak az ingerlő domborulatok irányába.
*Őrület az amit érzek, de nem lennék képes elszakadni tőle végleg. nem, most, hogy megkaptam, hogy itt van, hogy láthatom s érezhetem. Talán bűbáj az ami elbájolt? Nem, biztosan tudom, hiszen akkor fel sem merült volna bennem ez a kérdés. Az ő személyes varázsa az ami hozzáláncol és nem ereszt, gúzsba köt, mégis édes ez a kín ami felkavar s gondolataimat gyötri. Bármit megadnék neki, noha pár nappal ezelőtt még senkit nem akartam beengedni az életembe, a titkaimba….ezen majd máskor gondolkodom. Olyan férfi ő aki vigyáz a szeretteire, vad és szenvedélyes, csak kibukott belőlem, hogy megosztanám vele az otthonom, hiszen nem akarom, hogy elmenjen, s nincs hova mennie, igaz? A Vadkan nem otthon. Mégis, tudom, hogy az enyémre sem tudna így tekinteni, hiszen az enyém. Pedig nem rég számomra is csak menedék volt. Meglep az amit mond, de nem kérdés többé, természetes, hogy rábólintok. * -Tegyél bármit amit jónak érzel. *Nem érzem úgy, hogy mindez kapaszkodás lenne az utolsó szalmaszálba fuldoklóként, a szívem egészen mást mond, noha én magam sem hiszem el szavait. Oly hirtelen és gyorsan történt minden, mintha egy tornádó kapott volna fel s még most is magában tartana, szédülök a boldogságtól, a közelségétől, az ölelésétől s a csókjától. Nem tudom mivel erősíthetné meg az otthonunkat, mit változtatna rajta, hogy a sajátjának érezze, de tegyen bármit amit akar. Amikor korábban meglestem, nekem úgy is idevaló volt, beleillett a képbe, az életem részének láttam őt. Gyengének érzem magam mellette de jó érzés egy kicsit gyengének lenni az ő karjai között. Altan erős, bármi történjen, még sosem éreztem magam nagyobb biztonságban mint most. Tudom, hogy kíván, de nincs már több kétségem, nem fog elhagyni. Ha el is megy, visszatér és a karjaiba zár, úgy jön majd vissza mint aki hazatér. Én fogom itt várni, forró öleléssel és a csókjaim tüzével. A gondolattól is megrészegülök. Félelmeimet ígérete söpri el végleg, hogyan is tehetném, hogy ellököm magamtól miközben arra vágyom, hogy magához öleljen.* -Szívesen kipróbálnám….de jobban akarlak mint bárki mást. *Vajon milyen éjszakánk lenne ha nem teljesülne be? Sosem akarom megtudni. Nem gondolom, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy itt maradjon s nem is gondolok láncokra, _én_ akarom, hogy így legyen. Nem érdekel mennyire ismerem vagy nem ismerem őt, amit érzek sokkal többet jelent holmi múltbéli dolgoknál. Elmúltak, csak a jelen számít és az amit majd együtt élünk meg. A tőlem telhető legnagyobb szenvedéllyel viszonzom csókját, szomjasan kortyolok ajkaiból, és igen, beleborzongok forró leheletébe. Már nem csak tudom, érzem is, hogy kíván, hogy mennyire vágyik rám s én is őrá. Karjaimmal átkarolom, ujjaimmal finom bőrét keresem inge alatt. Míg megtalálja a módját hogyan vessen véget a kettőnk közé szoruló anyagnak én csak csókolom, ízlelem ajkait s arcát. Talán hosszúra nyúlik majd ez a csók.*
Elvenném amit akarok, ez egyértelmű. Volna értelme? Közel sem biztos. Megkaphatom a testét, a lelkével valóban ez lenne a helyzet? Nem gondolná azt egy vággyal telt éjszaka után, hogy csakis holmi örömszerző játékszernek kellett? Nem tudhatom. Nem vagyok még meglett férfi, mégis bele kell abba gondolnom, hogy az, aki felé ily erősen égek, nem lehet olyan, akit odadobnék, ha végeztünk. Ha asszonyomként kívánok tekinteni rá, nem lehet az elég, amit ebben a percben érzek. Mindaz, amit kívánok tőle, ennél bőven több. Körbenézek a lakrészen, amit felajánl, de ez így... nem az igazi. Nem érezném sajátoménak, hiszen nem én építettem, és milyen az, a nő lássa otthonában a férfit? Fordítva... Esetleg! Így viszont... ha most visszautasítom, talán örökre éket ver ez közénk. Nem akarom azt éreztetni, hogy az otthonában vendég volnék csupán... Alig ismer még, mégis kitárja a szívét-lelkét. Ahogy szinte együtt térdeplünk a szőnyegen, meg kell ráznom a fejemet. - Csakis akkor... ha engeded, hogy megerősítsem, hozzáépítsek majd. Akkor érezném a sajátomnak. Akkor szeretném. – Bólintok. Megelőlegezem magunknak a bizalmat. Nem kell már most nekifutni a munkálatoknak ahhoz, hogy asszonyomnak tekintsem. Tudom, hogy azzal, hogy meghívott magához, további kompromisszumokra képes még. Hiszen mindez a javát szolgálja. Az én büszkeségem, a közös boldogságunk, boldogulásunk. Ragnar mellett nem csupár harcos, mesterember is lettem. Míg ő a földet művelné, én az építésben jeleskedem. Katedrálist azért ne várjon tőlem. Sybella azonban itt van, valóságos, nem csupán egy elképzelt építmény, amely majd a kezem között ölt valóságos formát. Mintha szép lassan elillanna bizonytalansága. Beletúrok a hajába, hogy visszacsókoljam, magamhoz öleljem, akár annyira is, hogy bennakadjon mindkettőnk levegője, érezze az erőt, s a bizonyosságot is, nem egy a sok közül, hanem valaki számára máris az, aki nem eresztené el, soha. Pótolhatatlan, angyali teremtés, mind fölött. - Ahogyan az én életem sem lesz többé olyan, mint egykor. Akarlak Sybella. Most, és minden nap... Nem fogok továbbállni, ha ezúttal nem kaplak meg. – Nem az a lényeg, hogy úgy vélje, ezzel tud ide láncolni. Magától értetődő, hogy egymásnak teremtettünk, ám ha nem készült fel arra, hogy nekem adja magát, akkor sem élnék az erőszak, főleg a lelki erőszak lehetőségével. Átvehetném az irányítást, ahogyan meg is teszem. Úriember vagyok, ám leállítani ő fog, ha arébbtáncolna. Sok szerelmes éj még vár ránk, ha nem ezúttal találunk egymásra, hát bevacsorázunk helyette. A férfi szívéhez a hasán át is vezethet az út... Ám talán... Felkapom a fejemet, a nappaliban nem látok ágyat, de ez nem is fontos. Így lehajtom a fejemet, hogy ismét az ajkára tapasszam az ajkamat, és szelíd erőszakkal keressem a számomra kissé bonyolult női ruha nyitját. Nem, nem kezelem úgy, mint holmi tárgyat, a boldogsága kell nekem. Az, hogy képes legyen elengedni magát a karjaimban. Finomon lehelek a fülébe, hogy beleborzongjon, és az ölembe húzom, hogy érezze vágyam fizikai megtesülését.
*Ameddig akarom. Az ígéret visszhangként ver a szívemben. Mégis meddig akarom? Örökké…örökké. a szívem és a lelkem már magába fogadta őt, mégis az eszem kételkedik a biztos jövőnkben. Alig ismerem őt, s bár szeretném minden nap látni őt, magamhoz ölelni, s Merlin bocsá` őt látni először amikor a hajnal első sugarai átverekedik magukat a sűrű függöny résein, nem merem kimondani. Titkaim vannak, s nem tudom kiben bízhatok. Oly nehéz ez, hiszen lényem minden apró szeglete őt kívánja, nem ereszteném de nem is marasztalnám. Miért ez a kétség? Talán félek, hogy ha megtudja ki vagyok, ellenem fordul, vagy csupán elhagy ígéretét megszegve. Kívánom őt, a férfit, a társat. Noha nem vagyok egyedül otthonomban, magányos vagyok. Emberrel szeretnék beszélgetni, élni, létezni. Száműzöttségemben társaim a családom házimanója, két idétlen pixi és a házzal örökölt tündér, Shaylee aki ugyan képes emberi alakot ölteni, de még sem ugyanaz mintha valóban az lenne. Álomvilágban élnek mind, az én álmom világában melyet csupán azért alkottam, hogy befoltozzam azt a hatalmas űrt amit a családom elvesztése, a titkaim megőrzése és vállalt magányom szakított. Halványan elmosolyodom mielőtt magammal húzom a kandalló elé. Csókját és ölelését már megízleltem, úgy érzem nem lennék képes tovább nélkülözni, de most csak arcának vonásait akarom emlékeimbe égetni. Hozzásimulok, karjaiba omlok mint egy szelíd őz s kezeim közé vonom arcát.* -Mindig rád fogok gondolni ha nem vagy itt. Az otthonom nem menedék….otthon. Ha kívánod, ha szeretnéd a tiéd is lehet. *Csak mondd ki. Tekintetem nyújtja tálcán azt amit senkinek nem adtam volna soha. Igen, beengedném őt az életembe. Ujjaim könnyedén és finoman vándorolnak homlokán, szemöldökein, orrnyergén, s le arcélén, állán, ajkain. Utoljára az ajkain. Mindent mit kezemmel bejártam, tekintetem az elmémbe vés, szeretek minden apró egyenetlenséget, szakállának bársonyos sűrűségét, ajkának forróságát s finom vonalát. Végül én kezdeményezek. Kívánom a csókját, kívánom őt s nem csak egyetlen éjszakára….arra nem lennék képes. szeretném őt holnap is látni és azután, és azután…..ahogy lelkemben felcsendült a dal, örökké. Előrehajolok s ajkaimmal az övét illetem, finoman….forrón, érezhetően kívánom s magamnak akarom. Ízlelgetem míg el nem telek vele s míg hagyja, csak nagy sokára vonom meg magamtól a mámorító boldogságot, hogy arcomat megint az övéhez simítsam. * -Mindig gondolok rád. Az elmúlt napokban nem telt el úgy perc, hogy arcodat ne idéztem volna fel. Nem tagadom, hiába is próbálnám, képtelen vagyok hazudni neked s önmagamnak. Maradj velem, kérlek. *Nem most, nem egy napig, s nem csak azért, hogy női vágyaimat kielégítse. Többet akarok tőle, mindent. Alig ismerem s ez az érzés megrémiszt, de bízom abban, hogy megküzdök vele. nem kérdés, az övé vagyok, az övé akarok lenni. Ha az életben, hát úgy, ha halálban….mit számít? *
Váltatkoznak bennem az érzések, miszerint hagynom kéne őt érvényesülni, hogy mindent átgondoljon, a következő pillanatban meg mindent félredobni, ami morális gátlás lehet, s addig csókolnám, míg ő maga esik nekem, beteljesítendő vágyait. Ahogyan a „baleset” óta is kezelem. Félelmetes, és boldogító érzés is, amely ellentmondásosan kering bennem, egy azonban biztos. Nem fogom hagyni, hogy úgy válljunk el, hogy nem is adtunk esélyt annak, hogy együtt működhet. Ha csupán egy éjszakára fogadna az ágyába, akkor sem ellenkeznék, mégis úgy tekintek rá, mint egy meghódítani angyalra, aki holmi strula, rövidtávú kielégülés. Több annál. Valaki, aki az élethez láncolhat. Aki kedvéért akár Rasmus-szal is szembeszállnék, ha úgy kérné. Mézízű ajkai oly billogot ütnek vadállatias külsőmön, hogy közel beleremegek. Még jó, hogy ledobtam a szőrmekabátot, mert roppantul melegem lenne benne. Ismét a falhoz dönteném, hogy együtt sikoltson a testünk beteljesülésért. - Nem hagylak el. Nem szokásom menekülni, de azt nem ígérem, hogy nem veszek oda. Nem számít mennyi időre jöttem, mert most már miattad maradok. Ameddig akarod. – Rasmus alvezére vagyok, de nem hiszem, hogy a kettőt ne tudnánk összeegyeztetni. Neki is ott a család, mégis vígan léleki a koponyákat. Az embernek olykor meg kell vetnie a lábát, és megküzdenie minden arasznyi boldogságért. Ha csak múlónak tűnő pillanatokig is, nem... nem fogok hátat fordítani. Ha Sybella volt, akire mindig vártam, akkor szívemben fogom őrizni mindvégig. Amíg csak kellek neki. Nem támadom le azon gondolatokkal, amire egy magamfajta a szenvedély hevén túl gondolni mer. Asszonyomként kívánom őt látni, amíg csak élek. Egyszerű ember vagyok, hazugságok, maszkok nélkül. Nem tudom, hogy mikor ér utól a vég, megélem hát a pillantot. Magamhoz húzom még egy csók erejéig, hogy hagyjam szabadon szárnyalni. A legtöbb amit adhatunk az a szabadság. Magamhoz láncolnám, mégsem teszem. - El sem mennék, de el fogok. Az otthonodat nem fogom menedékként használni. Az is elég, ha tudom, gondolsz olykor rám. – Nem fenyegetés, nem zsarolás. Magamnak akarom őt, mégsem támadnám le ott, ahonnan menekülni sem tud. Át kell gondolnia, mit vár most tőlünk. Nekem nem kérdés. Csakis azt, hogy feltétlelek nélkül legyen az enyém. Testileg akár napok múltán is. Lelkileg most azonnal! Hagyom, hogy magával húzzon a szőnyegre. Átkarolom a derekát, erős, ölelő karjaimba fonom, hogy a mellkasomra vonjam a fejét, ám most engem nézne. Nézzük hát akkor egymást.
*Megmentésének egyetlen pillanatában sem volt olyan gondolatom, hogy bármit is várjak cserébe egy „köszönöm”-nél többet. Nem, Altan már akkor elbűvölt amikor erős és magabiztos férfiként láthattam gyengeségét, amikor egy vékony fagyökér fogságba ejtette, amikor tétovázva a megadás és a bosszú között hagyta, hogy hozzáérjek. Amikor tekintetének mélyén megpillantottam az esendő férfit, aki nem képes szóban kifejezni a háláját, de valahol a tudatom mélyén tisztában voltam azzal, hogy ha most nem, később biztosan megtalálja a módját, hogy kifejezze valahogy. Ő nem így nevezte. Tartozásnak, mely az én értékrendembe nem fért bele, de megértettem, hogy ugyanazt jelenti. Nem állt szándékomban elbűvölni, sosem éltem a varázslat lehetőségével, és más eszközt sem vetettem be annak reményében, hogy magamhoz láncoljam, mégis úgy tűnik ez történt. Ajkait ízlelve azonban épp fordítva gondolom a helyzetet, ő az aki elbűvöl és megbabonáz, csókja éppoly vad és barbár amilyennek őt látom, mégsem rémiszt meg. Már nem. A tétova férfi aki kezében egy nekem szánt ékszerrel várakozott a zsúfolt fogadó ivójában azt remélvén, hogy megjelenek egy olyan helyen ahova én küldtem őt, miközben minden porcikámban rettegtem tőle s vágytam rá….rossz ember nem lehet. Olyan oldalát mutatta meg előttem amit mások előtt titkol, s nem alaptalanul. A körözött gyilkos, aki képletesen de virágot nyújt szíve titkos hölgyének….a levegő is bennem reked. Megijeszt, de rég erre vágytam. Egy erős férfira aki tudja mit akar, kit akar….aki nem kertel s nem hazudja le a csillagokat is az égről a kedvemért. Akiben érezhetően láncon vergődik a ragadozó de engem oly gyengéden simít mintha a legfinomabb selyemből lennék. Nem mondom ki, még nincs elég bátorságom ahhoz, hogy bevalljam neki s magamnak, de már az övé vagyok. A testem nem, de a lelkem s a szívem igen. Csókja pedig a zálogom minderre mit később beválthat.* - Nem hagysz el, nem menekülsz senki elől a városból, nem csak pár napra jöttél. Hát maradsz a kedvemért?.....Minden nap? *Talán tévedtem….remélem tévedtem s előítéleteim most tévútra vezettek. A csodás tekintet, a szikrázó íriszek, a finom ám mégis markáns vonások s a dagadozó izmok gyengédségre vágyó, érző lelket takarnak. Én így érzem, de kell a szó, hogy bizonyos legyek s a szó mellé a szívemig hatoló tekintet. Új érzés kerít hatalmába, magamnak akarom, csak magamnak. Hogy gondoskodjak róla, hogy simogassam amikor úgy érzi szükségét, hogy vigasztaljam s bátorítsam amikor meginog, hogy mellette legyek akkor is amikor más már rég elhagyta. Ennyi idő után azonban hogyan mondhatnám el mindezt neki? Nem hinne nekem, talán csak hirtelen fellángolt érzelemnek, kései kamaszkoromnak tudná be. Rövid és tünékeny rajongásnak.* -Látni akarlak még, látni és érezni mindennap. Úgy ahogy most is. *Ujjaimmal végigsimítok arcán, számba veszem minden egyes vonását, ha mégis magamra hagyna fel tudjam idézni életem hátralévő részében minden egyes nélküle eltöltött napon. Másik kezemmel az övét szorítom s magammal húzom a kandalló elé, ahol a történetek szerint egy különleges medvebőrnek kellene elnyúlnia, de nálam csupán egy vastag és puha szőnyeg gyűrődik. Leereszkedem s magammal húzom, csak egy percet szeretnék eltölteni vele, csak egy percet, hogy minden vonását, tekintetét a magaménak tudjak, bőrének tapintását s halljam azt az elégedett morgást amit ő „köszönömnek” nevez.*
Talán lesz e Sybellából Sheska? Valaki olyan, mint Rasmusnak a párja. Aki mindig ott van, akitől utódokat várhat. Ahogyan a boszorkányra nézek, nem pusztán egy meghágható teremtést látok, aki pusztán az örömszerzésre jó. Nem is lenne azzal semmi gond. Mégis a lelkemet érintette meg. A karomon, a szememen, a szívemen át. Megrettentett, s elbűvölt egyszerre. Aki ily módon képes hatással lenni rám, annak rendkívüli nőnek kell lennie. Olyannak, akire képes vagyok napokig álmatlanul várni. Aki esetében nem tudok egy percet sem várni. Most ez utóbbi áll fent, legalább a csók erejéig. Nem az a lényeg, hogy kihemperegjük magunkat, biztosan félreérti a szándékot. Az ajkam az övére tapad, megízlelve a finom rózsaszín húst, hogy agyarszerű egészséges fogaimmal bele is vájjak cseppet, éppen annyira, amíg még a fájdalom, s a gyönyör keveredik. - Nem azért teszem, mert tartozom, hanem mert azt akarom, légy az enyém. – Nincsenek álszent bókok, csak az igazság van. Részemről nem is számíthat bármire. Ha rákérdez, ki is vagyok én mindezen túl, részletekbe menően elmesélhetem, mi a tervünk Rasmus-szal, kétlem, hogy pont az angyali teremtés állna utunkba. Már bebizonyította, hogy nem ugyaz, aki az aurorlány volt. Seleste sosem szeretett igazán, játékszer voltam amikor fegyverszünetet kötöttünk. S most itt vagyok, azzal az álombéli angyallal, aki külsőben túlszárnyalja a lányt, akit tökéletesnek hittem, viselkedését illetően a maga törékeny valójában nem is tesz mást, csak jobbá tesz. Minden gesztusával, mozdulatával lök a jobbik énem felé. Megváltozik bizonyára nem fogok, ám szép lassan erőt vesz rajtam a bizonyosság, megnyugvás, amit a karjaiban nyerhetek el. Miután szétnyitott ajkai között megleltem a boldogságot, s visszavonulót fújva újabb támadásba megyek át, ezúttal a finom nyakszirt ellen, ellentáncba kezd. Elvenném, amit csak lehet, ám a három nap felkészített arra, nem pusztán fizikailag vágyom rá. El akarok aludni a karjaiban, úgy felébredni, hogy nincs veszély. Csakis ez, ami éltet most. Teljesítem a kivánságát, némán, ám nem lemondóan. Lazítok az ölelésemet, hogy ez zárócsókkal fejezzem be a dolgot. Ezzel is kifejezem, nincsen szándékom erőszakoskodni. - Látni akartalak. Semmi több. Találkozunk még. – Erősítem meg, miszerint nem hagyom faképnél, csak mert nem teljesült be mindaz, ami akár meg is történhetett volna. Nem mondom, hogy én vagyok a türelem mintaképe. Öt éve bizonyára gerincre vágtam volna, hogy úgy mondjam, azonban utóbbi időben én is meglassultam valamicskét. Főleg mert Rasmus vadsága mellett mindig azt láttam, szerető szív dobog vezérem mellkasában. Jó példa.
*Ha tudnám, hogy megjelenésemmel nem csak az ő lelkét mentettem meg, hanem több ember életét is…..Vajon képes lennék rá ugyanúgy tekinteni mint most? Nem ismerem őt, nem tudom kicsoda a nevén kívül csak annyit, hogy sokan szeretnék őt bezárva látni. Az ő bűne vajon mennyivel nagyobb mint a szüleimé? Elmém zugába száműzöm ezt az információt, talán jobb is ha nem tudok róla semmit, akkor ő is eltekint attól, hogy rólam többet tudjon. Mégis, az érzés ami akkor kerülget amikor azokba a csodás szemekbe nézek….többet akar mint egy könnyű és mámoros éjszaka. Visszafogja magát, hogy ne legyen modortalan, lám most már egy morgós „köszönömre” is futja, de a mosoly még mindig ott játszadozik az ajkai sarkában amivel az imént rajtakapott, hogy leskelődöm. A benne lévő feszültséget már nem érzékelem, mindaz ami odakint az erdőben vaddá tette, itt elcsitul, az állán lévő izmok sem feszülnek keményen a csontjaira, arcának vonásai, mondhatni ellágyultak. Persze azért még mindig van mit csodálni rajta, s meg is teszem. Nem tagadhatom, hogy mennyire vonzódom hozzá, nem vagyok képes színlelni akár ezt, akár az ellenkezőjét. Boszorkányságom néhány varázslatban és bájitalban merül ki, semmi köze a mesékhez és a ravasz nőkhöz, ő pedig tapasztalt férfi, könnyedén olvashat a szemeimből és minden rezdülésemből. A pimasz megjegyzésből feltételezem, hogy minden pillanatban ezt teszi és bele is sétálok a csapdájába. Még mindig a szerénységemen és az önzetlenségemen lovagolok, mikor ő már elhúzhatja a száját egy újabb, diadalittas mosolyra.* -Mondtam, hogy nem tartozol semmivel. *Pár pillanat múlva én is rájövök mit mondtam és mi az amit nem. S mennyire igaza van, valóban nem tudtam szabadulni tőle, ott volt minden álmomban, minden gondolatomban, s a végén már nem is akartam elhessegetni, inkább én magam űztem őket, hogy minél többet vele lehessek. Biztosan varázslat, elbűvölt valamivel….de találkozásunk perceit felidézve csupán a tekintete és az érintése jut eszembe. Még csak pálcát sem emelt rám. Oly közel van hozzám, érzem a teste melegét, az illatát….valahol a tudatom mélyén észreveszem, hogy a lábbelije sincs rajta. Egészen otthon érzi magát, de hát illik is ide. A vadsága a sötét bútorokhoz, szemeinek fénye a színes ablakokéhoz, s már a ruháit is szétdobálta. Mosolyomat a bögréket lerakó mozdulata fojtja csak vissza, jól tudom mire készül mielőtt még megtenné és vágyom rá. Újra ízlelni az ajkait, érezni ahogy a bőrömön végigszalad. A levegő is a tüdőmben reked amikor a falhoz szorít, vadul és férfiasan mégis gyengéden, vigyázva, hogy ne essen bajom. Hirtelen melegem lesz, a torkom kiszárad, akárcsak ajkaim, de utóbbit úgy is megnedvesíti majd.* -Én itt lakom, nem szándékozom….. *Csókja nem engedi, hogy tovább mondjam, minden bizonnyal nem szokott hozzá, hogy ellenkezzenek vele. Nem ezért próbálok szabadulni kezeinek fogságából, bár nagyon úgy tűnhet, de érinteni szeretném, cirógatni az arcát, a nyakát karolni, beletúrni a tincsei közé. Minél több időt tölt a nyakam kényeztetésével, annál inkább szabadulni akarok és annál hamarabb adom meg magam. Minden egyes újabb érintéstől elgyengülök, sosem éreztem ilyet, még hasonlót sem, felperzsel, felemészt, belülről éget. Érzem őt minden porcikámban s bár kívánom őt, az elmém sikolt.* -Altan, engedj el, kérlek. *Nem fájdalmas kérés ez s nem is kétségbeesett, csak egy kis levegőt akarok, hogy gondolkodni tudjak. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy magamra hagyjon, csak szeretném átölelni, hozzábújni, megrémiszt ez a vadság annak ellenére, hogy éppen ez az ami vonz hozzá. Ha elenged, én nem eresztem, magamhoz húzom a nyakánál fogva, hogy arcomat az övéhez simítsam, s csak kapkodom a levegőt.*
Nehéz felmérni, hogy mire vágyik. A teste talán rám, minden porcikájából érzem a viszonzást, amelyet mozdulatai, rezdülései közvetítenek felé. Orcáján haloványpiros vágyrózsák tetszenek, a kék szempár végigkövet, bármerre is megyek, ahogyan a vadkanban sem tudtuk egymásról levenni a tekintetünk. A lelke azonban... valahol még távol szárnyal. Hasonlóan hozzám egy begubózott, magányos zugban, ahonnan nehéz kitekinteni. Van e értelme? Ahogyan esetemben is, nem vágytam már a gyengébbik nem társaságát, hiszen akit királynőmnek választanék, oly esendő lehet, mint Seleste, akkor meg mi értelme a kötődésnek, ha a halál bármikor lecsaphat? Miután sikerült leküzdeni a kezdeti bizalmatlanságot, kínzóra nyúló három nap vette kezdetét, amelynek nem a fizikai, sokkal inkább az elme szintjén végigvonuló vágy, hogy legalább látni szeretném. Csak még egyszer, mert az nem lehet, hogy örökre elváltak útjaink. Ha így lett volna, akár több hetet is várok, hogy aztán törjek-zúzzak a kocsmában, és csak Rasmus tudott volna leállítani, mert attól félek, hogy azon túl, hogy rengeteg munkát adtam volna a helyi asztalosoknak, bizony pár koponyát meglékeltem volna, mielőtt ez megtörténik. Mégis megérkezett, talán pont annyi idővel később, amikor eldöntöttem magamban, kell ő nekem, de nem még nem váltam vadállattá a hiányától. Az itteni illatok, a behatások tökéletesen őt jellemzik, valahogy otthonos mindez, pedig maga ez a szó, oly távol áll tőlem. Idejét sem tudom, hogy nekem mikor volt ilyen. Itt viszont... egy pillanatig megnyugodhatok, nem kell a fegyveremet a kezem ügyében tartani, senki nem tudja, hogy itt vagyok, mit tettem, ki is vagyok én. Ha álomra hajtanám a fejemet, pár nap után azt is meg tudnám szokni, hogy nem kell félig nyitott szemmel tennem azt, ugrásra készen mint holmi ragadozó, aki mindig attól tart, hogy meglepik. Itt most nyugalom tör rám, olyan megnyugvás, amely szintén állati vonás, a vackában megbújó medvéé, aki tudja, hogy a rejtekét senki nem ismeri. A lány most engem néz, találkozik a pillantásunk már sokadszorra. Nem rontok utána, legyen tisztában magával, pár percet még adhatok. Átveszem a teát, s felmordulva köszönöm meg, tudom, hogy számára mennyit is jelent a kimondott szó. - Két tézisem van. Leköteleztél, én behajtottam volna egy ilyen tartozást. Vagy te is észrevetted, hogy nem tudsz szabadulni tőlem.. – Kissé egoistán hangzik ahogyan most kimondom, pedig csupán a férfi büszkeség mondatja így velem, hiszen én vártam rá napokig, a varázsa alatt állok. Ahogyan feltételek nélkül követtem ide, s nem pusztán a saját vágyam miatt. Azt akarom, hogy tudja, a test nem minden, önzetlen, angyali természete felhívta magára a figyelmem. Csupán belekortyolok a teába, finoman megnedvesítve vele az ajkamat, s ahogyan nézem, neki is valami hasonló jár az eszében. Leteszem a bögrét a kezemből, s az övét is elvéve melléillesztem. Megfogom a kezeit, hogy a feje fölé emelve vonjam a falhoz, s szelíd erőszakkal nyomjam oda. - Nem mész sehova. – Kóstolom meg az ajkát, meglepően gyengéd harapással illetve, hogy aztán nagy levegőt véve cirógassam meg nyelvemmel a nyaka tövét, megízleljem selymes bőre ízét.
*Az érintése már akkor hiányzik amikor még a karjaiban tart, mert már menekülnék saját vallomásom elől. De még egy hosszú pillantást ajándékoz nekem útravalóul, ami elég lesz a konyha magányában minden gondolatomra. Fázom, pedig még a kabátomat sem vettem le, furcsa, hogy észre sem vettem, azonnal a karjaiba zárt s nem is engedett el onnan mostanáig. Akar engem, mégsem esett nekem, hogy elvegye ami kell neki, pedig a vadsága, a veséig hatoló tekintete erre engedett következtetni, s talán nem is tudtam volna ellenállni. Találkozásunk első alkalmával féltem tőle, mégis volt valami benne ami húzott és nem eresztett, most már tudom, hogy sosem bántana, biztonságban éreztem magam nem rég az ölelésében és vágyom vissza. Nem azért fázom mert a folyosók hidegek, a szobában és a konyhában kellemes meleg van, az ő ölelésének hiánya az ami miatt megborzongom, s most kivételesen ez nem esik jól. Kapkodva dobom le a kabátomat, a tőle kapott ékszer valahol a szobában van, nem is emlékszem mikor és hova tettem le, a teáskannáért nyúlok, vizet merítek és a tűz fölé teszem. Altan jelenlétét idáig érzem, mintha egy láthatatlan kapocs fűzne össze minket, egy pók finom hálójának egyetlen szála, mely elég ha megrezdül s tudom, hogy máris visszahúzna. Míg a víz melegszik, visszasompolygok a szoba ajtajáig, s onnan lesek felé. Nem tudom miért de látni akarom az otthonomban úgy, hogy nem tudja figyelem. Kíváncsi vagyok m ilyen érzés egy férfi léte ott ahol még más sem járt, s ahogy elnézem termetes alakját, férfias vonásait, ahogy karba font kezekkel áll és szemlél, nagyon is odavalónak érzem. Merengésemből akkor eszmélek amikor ismét megszólal, a kérdés pimasz. Vissza is vághatnék, de akkor felém fordul mint aki érzi, hogy ott vagyok és én elgyengülnék attól a pillantástól ismét ha nem érezném magam rajtakapva. Így azonban riadt őzként ugrom meg s sietek vissza a konyhába. A víz már vidáman gyöngyöződik, bögréket és teafüvet kerítek, egy perc múlva már készen is van a tea. Nem körülményeskedem tálcával, a füleiknél fogva viszem be s nyújtom neki az egyiket.* -Köszönöm…..miből gondolod, hogy újra látni akartalak? *Még próbálom menteni a menthetőt, de annyira egyértelmű miért mentem be a Vadkanba, hiszen én küldtem oda. Kár tagadni, és miért kellene, hogy igenis látni akartam s nem azért, hogy megbizonyosodjam a lába gyógyulásáról. Őt akartam, vágytam arra, hogy megismerjem de az érzéseim annyira kuszák voltak és még most is azok, hogy nem terveztem előre. Lám most itt van, én pedig féltem a titkaimat. Tekintetem az ajkaira téved, még mindig érzem a forróságát a sajátomon, ott ég mint egy tüzes billog, mintha megjelölt volna, hogy tudja mindenki, az övé vagyok. Önkéntelenül nyúlok a számhoz és ujjammal finoman megsimítom ott ahol ajkai érték az enyémeket, biztos akarok lenni abban, hogy az érzés ellenére nincs ott semmi….vagy épp ellenkezőleg, szeretném ha lenne. Szeretném ha újra átölelne, ha újra megcsókolna, ha magához vonna és soha nem eresztene.*
Az egyértelmű, hogy valamire vágyik tőlem, hiszen a kezdeti megilletődöttséget követően nem menekült el, belátta, hogy valami odavonzza hozzám, ellenállás nélkül szemlélhettem meg, tapinthattam végig csinos arcélét. Az ajándék nem lekenyerezésként szólt, valóban a bocsánatkérés volt a célom, s azzal, hogy elfogadta, elmehetett volna bántatlanul. Nem tette, egymásra tudtunk hangolódni, ahogyan ráéredtünk, akarunk még egymástól valamit. Azt nem tudom, hogy itt és ma, de egyszer bizonyosan. S most Sybella ajkainak ízlelgetése közben szépen megszűnik a külvilág, már tudom, hogy Seleste fakó emlék már, akivel nem is fogom őt összehasonlítani. Sok idő után tértem vissza Roxmortsba, Rasmus folytán itt van dolgunk, és mégis itt ez a lány, akivel kapcsolatban hajt a vágy. Meg kell őt ismernem. Ahogyan elszakadunk egymástól, csalódottnak tűnik, így felbátorodva zárom ismét tenyereim háromszögébe az állát, s az ajkát, na nem mintha engem bármiben is noszogatni kéne. Nem lep meg mégsem, hogy végül ő maga szakítja meg az édes összefüggést, az asszonyi lélek bizonyosságra vár, nehezebben ragadja el a hév. Bármennyire is egymára leltünk a hullámzó tengerben a béke szigetén, megőrzi a józanságát. Amíg a magamfajtának egy jóféle hempergőzés kell a boldogsághoz, addig a fehérnépet másképpen kell boldoggá tenni ahhoz, hogy kedvet kapjon a hempergőzéshez. Ősi ösztön ez, hiszen míg nálunk a magvetés a cél, náluk a kandalló melege, és a család. Nehezen, de nem lehetetlen módon összeegyeztethető ellentét. Hagyom, hogy elhúzza magát, de csak annyi távolságra, hogy az ölelésemben tudjam, végigmérjem úgy lábujjig bizsergető metszően kemény, férfias tekintettel, amiben benne van: mindig is rád vágytam. - Ne aggódj kedvesem, én nem szoktam elhullani. – Talán bántó is mindaz, ahogyan ezt közlöm, észrevehetném a szavak mögött megbújó gyászt. Én máshogyan kezelem. Ne gyászoljuk mindazokat, akik átadták magukat az örökkévalóságnak, örvendezzünk, hogy megtalálták a megtisztulást, beteljesülést. A lány fájdalma mégis nyilvávaló. Így közlendőm ellenére tekintetem kiváncsiságról, megértésről árulkodik, ahogyan végigcirógatom a fülét, s bólintok, eleresztve őt. A vadság csupán egy dolog, értek én a mélyebb gondolatok szintjén is. Nem követem a konyhába, a nappaliból szemlélem a birtokát, ismerkedve az illatokkal, behatásokkal. Kibújok a kecskebőr mellényből is, s lerúgom a csizmát valahol a bejárat környékén. Karbafont kézzel dobom hátra a sörényemet, ahogyan kipillantok az ablakon, a szálingozó hóesést figyelve. Igazán otthonos. Odamondhattam volna, hogy majd én felmelegítem, ám ez nem az a pont, ahol érdemes ilyet vehetni. Ha azt akarom, hogy ő legyen az asszonyom, akkor bizony a durvulás is csak egy bizonyos szintig éri meg. - Szép nálad. Ha megijesztettelek... nem sajnálom, mert akkor nem akartál volna újra látni, ugye? – Kérdezek most oldalt pillantva, ajkaimon ismét játszik az a mindent lehengerlő, bugyiáztató tekintet.
*Az otthonom közepén állunk, néhány pillanatra még az enyém az irányítás. Míg megküzdök a szavaival, míg a tudatomig hatol a felelőtlenül elől hagyott fényképek sora és Molly sétája. Aztán elveszek a csókjában. Ajkaimhoz ér finoman, el sem hinném ha más mondaná, hogy ez az ember lehet ennyire gyengéd, hiszen óriás hozzám képest és ha csak azt nézem milyen fegyvert forgat, máris elszaladnék. Ám a lénye, az akár az édes méz, megfog és nem ereszt. Rabul ejt az érintése, képtelen vagyok gondolkodni pedig kellene. Azt hiszem. Ahogy ajkaink elválnak egymástól néhány röpke pillanatra, kicsit kitisztul a világ s képes vagyok a felmerült kíváncsiságomat szavakba önteni. Tudom mi a neve, de nem tudom ki ő, ki az aki feltűnt az életemben mint egy sebzett szarvas és most a gondoskodásomra szorul. Érzem, minden érintésében s pillantásában, hogy szomjazik rám, s ez annyira különös mint amennyire megfoghatatlan. Keze a derekamon, forrón ölel s nem ereszt, mégis szabadabbnak érzem magam mint valaha. Hogy lehet ez? Nem akartam, nem terveztem, Merlin szabad szelleme a tanúm rá, s most átadom magam valami olyasminek amit sosem hittem volna. Engem akar, ahogy én is őt, mindez világos, szavakba öntötte a vágyait és én beleremegek, egész testem gyengül el attól amit a fülembe suttog, de tovább gyűrűzik a vallomás s attól megdermedek. Tekintetem egy röpke pillanatra eltéved a kandalló melletti falra, oda ahol a szüleimről készült kép a legkifejezőbb. Mosolyognak rajta, de szemükben már ott tükröződik mindaz ami elválasztott tőlük. A legutolsó kép, figyelmeztetésképp mindazért amit elveszítettem. Molly ráhangolódva az érzéseimre, egy pillanat alatt mászik rá az „arcukra” lábaival és termetes potrohával eltakarva a lényeget, mintha csak arra bíztatna, hogy felejtsem el egy időre őket. Altan pedig forró csókjaival igéz meg, gondolataim ezért nem lépnek más útra. Az nem lehet, hogy a sors újabb próbatétel elé állít. Mit vétettem, hogy megint veszteség elé kell nézzek? „gyilkos” A szó fájdalmasan visszhangzik elmémben, de nincs miért elítélnem őt, hiszen ki van még rajtam és a Roxfort diákjain kívül aki még nem ölt meg senkit? Olyan világban élünk, ahol életet menthet egy másik elvétele. Nem ítélem el, hiszen akkor azokat is a mélybe taszítanám akiket a legnagyobb bűnül ellenére is szeretek a mai napig. Nem ítélem el, de a félelem átjárja a lelkemet.* -Nem veszíthetlek el téged is. *Könnyedén, fájdalommal terhesen ejtem ki a szavakat, de ugyanakkor érzem, hogy elárultam magam. Elárultam az életem egyetlen nagy titkát s ez megrémiszt. Hiába az arcomra, nyakamra lehelt csókok érzékisége, melyet eddig szívet dobogtatóan és remegve élveztem, most mégis ellököm magam Altantól.* -Főzök egy teát, ami átmelegít. *Gyenge kifogás, de ha elenged, talán elég ahhoz, hogy a konyhába meneküljek. Mollyra már ügyet sem vetek, pedig ő hűségesen takarja a szüleim arcmását, míg menekülésem pillanatában Arabella is megjelenik a szoba mennyezetének közelében lévő, mindig nyitott ablakon keresztül, s a kandalló párkányára telepszik egy hangos károgással. Onnan szemléli a legigézőbb férfit akit valaha láttam és éreztem, én pedig halk ruhasuhogással igyekszem eltűnni a szemei elől. Ha sikerül, már a konyhában kaphatom elő a teáskannát, hogy vizet merítve bele azt a tűz fölé akasszam. Remélhetőleg van még időm addig míg a víz felforr és én teafüvet meríthetek belé. Ha nem, akkor minden hirtelen jött tervem dugába dől.*
Csak abban bízhatok, hogy nem adja oda mindenkinek, aki bajba kerül, s az útjába akad. Merem remélni, hogy én vagyok az egyetlen, kivételezett személy, akivel amikor találkozott a pillantása, különlegeset látott bennem, ahogyan én benne. A fiatal nő viselkedése minden kétséget kizáróan bámulatos volt, hiszen le kellett küzdeni a félelmét, és minden percben azóta is azt kockáztatja, hogy a veszélyes férfi, aki én vagyok, talán puszta kézzel töri ki a nyakát, amiért látott engem, talán fel is ismert. Egyértelműen nem az aurorlány, akivel lángoltam még régen, és ha azt szerelemnek hittem, akkor ez a mindent elsöprő vágy, amely körbejár, és átölel minket, teljesen kizár az elmémből kusza gondolatokat is, amik nem róla szólnak. Legalább a csókját vágyom, hogy tudjak enni, aludni, mert csupán az ital az, amelyet el tudok viselni hiánypótlónak, az is csupán a túlélés miatt kell. Ösztönszerű vagyok, sosem meggondolt. Mindig egyetlen érzésre koncentrálok, és hagyom, hogy teljesen átitasson. Most a megismerésen túl arra, hogy valóban ki is derüljön, eddig tart a varázs. Az, hogy amit érzünk, az csakis apró láng, amelyet egy könnyed beteljesülés már el is fújhat, vagy valóban egymásnak teremtettünk? Amint beérünk a szegletbe, amelyet otthonának nevez, nehéz szívvel, de elszakítom róla a pillantásomat, hogy birtokba vegyem azt, hogy hol is él. Igazán meghitt zúg, otthonos, tényleg. Amelyre akár én is vágynék, ha Rasmus mellett megadatna a letelepedés lehetősége. A képeken ő köszön vissza, fiatalabbként, nővérnek nincsen nyoma. A szüleit viszont... mintha már láttam volna valahol. Kutatok az emlékeimben, de túl erős a vágy, hogy a karomban tartsam, így nem tulajdonítok nagy jelentőséget a hirtelen feltámadó gondolatfoszlánynak. Megoldom a szörmezubbony csatját, hogy az a földre csusszanjon, és a lábaimnál landoljon. Mintha valami pukkanást láttam volna az egyik sarokban, de betudom annak, hogy a boszorkány misztikus volta miatt nem is kell csodálkoznom, bármit is találok a kicsiny lakban. Visszatekintek rá, hogy rabul ejtsem az ajkát, miután elmerültem a zafírszín tekintetben. Vadul kezdeményező csókom úgy tapad az ajkára, mint szomjúságtól haldokló a vizes palackra. Érezni akarom az ízét, egyedülni akarok a lelkével, ameddig, ahányszor csak lehet. S hogy megrémisztem mindezzel? Meglehet. Alig ismerem. Mégsem délibáb az a remény, hogy társam lehet valaki abban a pokoli világban, amelyben élünk. A barna boszorkány maga a megtestült nőiesség, és hogy leszakajtanám e virágát? Minden további nélkül. Erőszakkal? Biztosan nem. - Az, akinek megannyi vér tapad a kezéhez, körözött gyilkos. És ezzel együtt az, aki téged akar... – Csókolok bele ismét az ajkába, hogy lejebb tévedve végigbombázzam az arca ívét is, és a nyaka hajlatában folytatva szorosan a karjaimba vonjam. A zubbony nélkül kirajzolódnak medveszerű termetem félelmetes izmai, amelyben akár el is roppanthatnám a fiatal testét, mégis úgy fonódunk össze, mint koala és az eukaliptuszfa.
*Nem tudom mi ütött belém amikor fogtam a kezét és magammal húztam, amikor szinte kérdezés nélkül az otthonomba invitáltam. Tudtam, hogy nem mond nemet, ezért nem is nagyon vártam meg a válaszát. Csak siettem hóropogtatóan végig az utcán, hogy megmutassam merre lakom. Az apró szeglet méltán kapta a nevét, csupán egyetlen kapuból állt ami az én otthonomhoz tartozott és pont akkora is volt, hogy egy kétszárnyú kapu elférjen „benne”. Nem hezitáltam, pedig talán kellett volna, de óvatosságomat otthagytam a Vadkan ivójában, a kék szemek megigéztek és nem tudtam ellenállni nekik. A kérdés ugyan megfogalmazódott bennem, hogy miért és mennyire jó ez nekem, de nem törődtem velük. Ő is akarta, én is akartam. A félhomályos folyosó csak kanyargott előttünk sorra, mire a nappali szoba terébe értünk, a kandalló tüze halvány vörössel borította be a bútorokat, a falakat és sötét bordóval a sarkokat. A fenyőgyanta illata belengte a szobát, a lángoló, vastag farönkök pedig elég meleget adtak. A könyvek némán sorakoztak a polcokon, a kandalló feletti tükörben pedig láttam magunkat, mellette sokféle kép függött a családomról melyeket magamnak tartogattam és akkor tettem ki őket a falra mikor még úgy gondoltam, hogy senkit nem hívok meg a házamba. Ez mostanra megváltozott és nem is lett volna vele gond, de nem terveztem előre, elfelejtettem Altan varázsa miatt, hogy épp bujkálok s ehhez a múltam is titokként hozzátartozott. A képeken a szüleim felismerhetően mosolyogtak velem a karjaikban vagy épp egy családi, Absol-úti séta alkalmával ölelkezve. Büszkék voltak rám, szerettek de nem úgy alakultak a dolgok ahogy én szerettem volna. A szobába érve azonban mindez feledésbe merül, s csak ő maradt és én. Nem akarom elengedni. Ő erős é veszélyes, hatalmas ember hozzám képest s bár első látásra is világos volt, hogy tud magára vigyázni, úgy érzem nem volt véletlen a sorstól, hogy az útjába vezérelt. Aprónak érzem magam mellette, csupán egy homokszemnek, mégis úgy gondolom, hogy szüksége van rám. szüksége van valakire aki vigyáz rá, nem a testére hanem a lelkére és a szívére. Egy ilyen ember nem eshet áldozatul egy fa vékony gyökerének, s nem lehet egy törékeny, ifjú lány a megmentője, hacsak a sors valamiért így nem rendeli. Igyekszem elfelejteni a rendeltetést, s a magamévá tenni a gondolatot, hogy miattam s nem az elrendelt életútja miatt van itt és velem. A szemeibe nézek mihelyst a legjobb helyen érzem magunkat és nem törődöm Molly – a tarantulapók – ártatlan mégis jószándékú sétájával a falon elhelyezett képek közötti „folyosón”. „Ameddig akarod.” *Visszhangzik a lelkemben a válasz és repesve örülök neki, nem tudom miért. Csak magam mellett szeretném tudni….egy éjszakára, egy napra, egy hétre…mindörökké. Várva arra a csókra amit nem kaptam meg a vadkanban mindennel felér. Tudom, hogy megtörténik, tudom s várom, de nem számítok arra, hogy talán végleg lerombol bennem minden egyszerűséget, ártatlanságot és félelmet. Ajkai finomak mint a tenyere, bársonyos és mézes, követelődző és egyben végtelenül adakozó is. Sokkal tapasztaltabb nálam, felnőtt férfi aki érzésem szerint is többet ért már meg mint én akár egy év alatt. Nem értem mit akar tőlem, mit vár tőlem, miért annyira szenvedélyes, hogy a szívem sokszorosan dobban bele a csókba. Becéz mégis a birtokába szorít, szabad vagyok de egyszersmind a rabja. S mikor elenged….az fáj. Kezemmel, mellyel eddig belé kapaszkodtam, most felnyúlok az arcához, tekintetem csak úgy mint a szavaim, kérdéseket hordoznak.* -Ki vagy te?....Ki vagy te Altan Munkhbold? Ki vagy, hogy pont én kellek neked? Miért?
Ha bárki látna minket, akár a szörmezubbonyom nélkül, akár azt is mondhatná, hogy szép pár vagyunk. Így hosszú, kócos sörényemmel megáldva, fenyegető aurámmal az oldamon sétáló lány bizonyára inkább egy gyanutlan szűz látszatát kelti. Valóságos szépség, aki egyértelműen az álmaimból lépett ki, hogy megzabolázza a bennem égő vadságot. Hiszen Rasmus is megmondta, fel fogjuk égetni a világot, a muglik sem fogják megúszni. És hogyan fér bele mindamellette a szív titka? Bele kell hogy férjen, neki családja van, ha én is kikacsintok a gyengébb nem felé, össze kell valahogyan egyeztetnem. Muszáj lesz, hiszen a kék szemek nélkül még aludni sem nagyon sikerül, még azt is el tudtam volna képzelni ebben a szívsajdítóan fájdalmas három napban, hogy beesek a disznók közé, és ott lelek álomra, kezdett már leragadni a szemem a sok forgolódástól, pedig még asszony után nem vágyakoztam ennyire. Bármit is művelt a kis boszorka, átkozottul ügyes volt. Most, hogy megszemléltem, és ily önként ajánlkozott fel, hogy megszemlélhettem őt, akár egy mozdulattal véget vethettem a bűvöletnek. Ezzel árulta el magát, nem volt ilyesmi alá. Mindaz, amit képvisel, az a valóság. Nem kell attól félnem, hogy Seleste bújik meg a bőrében, hogy afféle ármányos lélektorzulásként ketten osztozkodnak a testén, így próbálnak csonka életet élni. Nem, amit Sybella művel, nem is tudatos, mégis elvarázsol. Akár meg is csókoltam volna, de ott mindenki előtt, túl elragadtatott érzés lett volna. - Akarom. Bólintok rá, hát hogyne szeretném, hogy egy kicsit megismerjük egymást, valahol nekem is el kell döntenem, hogy a vadabbik énemet mutassam, vagy próbáljam elfogadni azt, hogy nekem is a szívemig hatolhat az, ha megismerek valakit, aki tényleg képes rám hatással lenni. Végiglépdelünk az utcácskákon, hogy beérjünk a kis beugróhoz, amelyet az otthonának nevez. Nekem régen nincsen ilyen, lassan tizenöt éve Rasmust követem, bárhova is megy. A tanácsaimat meghallgatja ugyan, ám azzal is tisztában van, hogy véleményem mindössze egy belső hang, sosem vétó. A fiatal nő kezével az enyémben hagyok lehetőséget, hogy megnyissa az ajtót, ha elhúzná a sajátját megértem, hátha szükséges, hogy világot gyújtson, vagy csupán kalauzom legyen az ismeretlen terepen. Mégsem engedi, magával húz beljebb. Mintha olyan ősi bizalom feszülne most kettőnk között, amellyel a vadkanban történtek alapján nem mernénk egymásban csalatkozni. - Ameddig akarod. – Vonom magamhoz, hogy jelezzem, nem szándékozom elengedni. Nem pusztán a külseje fogott meg, angyali törődése igenis hatással van rám. Nem akarom, hogy úgy érezze, csapdába ejtettem, miután nincsen hova menekülnie, mégsincsen más út, mint a kettőnk útja. Úgy nézek rá, mint férfi a nőre... ez egyértelmű. Vágyakozásom azonban nem jelent hirtelen elhatározást. Megismerni vágyom őt, a test gyarló örömei várhatnak. Azonban ismerkedésünk zálogául ízlelni kívánnám finom ajkait, így váratlanul csapok le rá. Kemény, vad, mégis magában hordozza a kiváncsiság szikráját. Amely a fogadóban nem történt meg, itt és most valóra válik, mint holmi csillaghullás, amire emberöltőkön várnak. Férfias ajkaim az övére találnak, ahogyan a szabad kezemmel a derekát vonom magamhoz, hogy aztán a pecsét után visszavonuljak, a kezét nem eresztve el. Ha közben húzodott volna el, az más tészta.
*Csak egyetlen másodperc volt míg eldöntöttem, kezem a kezében, meleget adott és bársonyosságot. Nem is éreztem a durvaságot melyet a buzogány sokszori fogása alkotott a tenyerébe, csak a biztonságot éreztem, azt, hogy nyugodtan rábízhatom magam, bármikor. Az érzés továbbnyúlt a jelenen, nem csak arra az egy pillanatra szólt míg egymás szemeibe néztünk, de kétség kívül meghatározó volt. Furcsamód hűvösséget okozott mikor elengedtem a kezét és újra forróság költözött belém, nem csak a testembe hanem a lelkembe is, mikor ujjaimat újra az övéi közé fűztem. természetes volt, hogy így indulok el, természetes volt a gondolat is, hogy az otthonom felé. Bújkáltam és rejtőztem mindeddig, de előtte nem akartam, hogy titkaim legyenek, bár volt még egy amit nem szívesen adtam ki, de ha kell, azt is megosztom vele. Az egész lénye hajtott afelé, hogy megmutassam ki vagyok én, ki voltam és kivé váltam, s miért. meg akartam osztani vele a világomat, a fájdalmat ugyanúgy mint az örömeimet. Ez izgatottsággal töltött el s egyszersmind félelemmel is. De mostanra, az elmúlt pár percben először éreztem azt, hogy nem félek a következményektől. Átadom magam neki, kezdjen vele bármit amit akar, amit jónak érez, de legalább tudom mit miért cselekedtem eddig. Mástól nem fogadtam volna el, de tőle kellett a visszajelzés. Reméltem, hogy pozitív lesz és nem lök el magától, nem ront rám haraggal amiért az vagyok akinek születtem, akivé nem akarok válni. Kezem a kezében s elindultam új reményekkel a szívemben. A hópelyhek már megültek az utcák kövezetén, milliónyian összepréselődtek a számukra súlyos csizmatalpak alatt, de nagy részül még élvezte a szabadságot. Szellő sem rezdült, de néhol kavarogtak a járókelők köpenyének légáramlataitól.* -Hozzám. Akarod? *A kérdés cseppet sem volt durva, lehetőséget kínáltam vele, hogy nemet mondjon de reméltem nem teszi. Vezettem őt az utcán át egyenesen és hosszan, majd egy kis benyílóba bekanyarodtam. Egy apró kis szeglet, talán még senkinek sem tűnt fel, vagy ha igen, nem tulajdonított neki jelentőséget és éppen ebben állt az én választásom. Annak idején sokat keresgéltem mikor eldöntöttem, hogy nem bírok tovább Godric`s Hollowban élni, csak a véletlen műve volt, hogy rátaláltam erre a kis eltitkolt szegletre. Már a neve is jellemző volt rá, biztos voltam abban, hogy nem véletlenül adták neki. Nyúlláb szeglet. Aki menekül, felveszi a nyúlcipőt, szokták mondani, a szeglet pedig….nos, egyetlen sarokból állt, egyetlen kapuval ami az enyém volt. Piros kapu , kétszárnyú. Mögötte pedig egy egész rejtek láthatatlan kiskapukkal. Arabella a kapu feletti kisablakon keresztül szokott közlekedni, az mindig nyitva áll előtte, de alig látható a szemben lévő magas házfal árnyéka miatt. ide vezetem Altant, még mindig kezem a kezében. nem pálcával nyitom ki a kaput hanem kulccsal amit a kabátom belső, rejtett zsebéből halászok elő, nem engedve el a kezét. Nem szeretném ha elfutna, bár nem nézem ki egy ilyen harcos jellemből, hogy menekülne egy gyenge és ártatlan lány elől, de ki tudja. Nyílik a kapu, mögötte felsejlik a gyertyák fényeivel megvilágított előszoba és folyosó. Ha velem tart, egészen a nappali szobáig vezetem, ahol melegen és kellemes hanggal duruzsol a kandalló, ropog a fa és a fenyő gyantás illatát árasztja.* -Itt vagyunk. Maradsz? *Nézek rá kérdőn s most először mutatok hajlandóságot arra, hogy elengedjem a kezét és őt magát. Ujjaim szorítása lazul, szabadon bocsát ha Altan úgy dönt, inkább menne és nem látna viszont soha többé.*
