2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Csak egyetlen másodperc volt míg eldöntöttem, kezem a kezében, meleget adott és bársonyosságot. Nem is éreztem a durvaságot melyet a buzogány sokszori fogása alkotott a tenyerébe, csak a biztonságot éreztem, azt, hogy nyugodtan rábízhatom magam, bármikor. Az érzés továbbnyúlt a jelenen, nem csak arra az egy pillanatra szólt míg egymás szemeibe néztünk, de kétség kívül meghatározó volt. Furcsamód hűvösséget okozott mikor elengedtem a kezét és újra forróság költözött belém, nem csak a testembe hanem a lelkembe is, mikor ujjaimat újra az övéi közé fűztem. természetes volt, hogy így indulok el, természetes volt a gondolat is, hogy az otthonom felé. Bújkáltam és rejtőztem mindeddig, de előtte nem akartam, hogy titkaim legyenek, bár volt még egy amit nem szívesen adtam ki, de ha kell, azt is megosztom vele. Az egész lénye hajtott afelé, hogy megmutassam ki vagyok én, ki voltam és kivé váltam, s miért. meg akartam osztani vele a világomat, a fájdalmat ugyanúgy mint az örömeimet. Ez izgatottsággal töltött el s egyszersmind félelemmel is. De mostanra, az elmúlt pár percben először éreztem azt, hogy nem félek a következményektől. Átadom magam neki, kezdjen vele bármit amit akar, amit jónak érez, de legalább tudom mit miért cselekedtem eddig. Mástól nem fogadtam volna el, de tőle kellett a visszajelzés. Reméltem, hogy pozitív lesz és nem lök el magától, nem ront rám haraggal amiért az vagyok akinek születtem, akivé nem akarok válni. Kezem a kezében s elindultam új reményekkel a szívemben. A hópelyhek már megültek az utcák kövezetén, milliónyian összepréselődtek a számukra súlyos csizmatalpak alatt, de nagy részül még élvezte a szabadságot. Szellő sem rezdült, de néhol kavarogtak a járókelők köpenyének légáramlataitól.* -Hozzám. Akarod? *A kérdés cseppet sem volt durva, lehetőséget kínáltam vele, hogy nemet mondjon de reméltem nem teszi. Vezettem őt az utcán át egyenesen és hosszan, majd egy kis benyílóba bekanyarodtam. Egy apró kis szeglet, talán még senkinek sem tűnt fel, vagy ha igen, nem tulajdonított neki jelentőséget és éppen ebben állt az én választásom. Annak idején sokat keresgéltem mikor eldöntöttem, hogy nem bírok tovább Godric`s Hollowban élni, csak a véletlen műve volt, hogy rátaláltam erre a kis eltitkolt szegletre. Már a neve is jellemző volt rá, biztos voltam abban, hogy nem véletlenül adták neki. Nyúlláb szeglet. Aki menekül, felveszi a nyúlcipőt, szokták mondani, a szeglet pedig….nos, egyetlen sarokból állt, egyetlen kapuval ami az enyém volt. Piros kapu , kétszárnyú. Mögötte pedig egy egész rejtek láthatatlan kiskapukkal. Arabella a kapu feletti kisablakon keresztül szokott közlekedni, az mindig nyitva áll előtte, de alig látható a szemben lévő magas házfal árnyéka miatt. ide vezetem Altant, még mindig kezem a kezében. nem pálcával nyitom ki a kaput hanem kulccsal amit a kabátom belső, rejtett zsebéből halászok elő, nem engedve el a kezét. Nem szeretném ha elfutna, bár nem nézem ki egy ilyen harcos jellemből, hogy menekülne egy gyenge és ártatlan lány elől, de ki tudja. Nyílik a kapu, mögötte felsejlik a gyertyák fényeivel megvilágított előszoba és folyosó. Ha velem tart, egészen a nappali szobáig vezetem, ahol melegen és kellemes hanggal duruzsol a kandalló, ropog a fa és a fenyő gyantás illatát árasztja.* -Itt vagyunk. Maradsz? *Nézek rá kérdőn s most először mutatok hajlandóságot arra, hogy elengedjem a kezét és őt magát. Ujjaim szorítása lazul, szabadon bocsát ha Altan úgy dönt, inkább menne és nem látna viszont soha többé.*
*Érdekes, hogy én nem éreztem korábban olyasmit amit Altan, vagy nem tudatosult bennem, vagy nem aktiválódott míg ő nem költözött be a házba. Talán a védelmi rendszer része, most viszont tényleg érzem azt az erőt ami szinte élőlényként lüktet, rossz érzés kerülget, de ezt inkább az ösztön számlájára írom, egyébként nagyobb a bizodalmam mindehhez az egészhez mint neki. Azt nem mondom, hogy fejjel rohannék a falnak, de mindenképpen azt gondolom, hogy nem eshet bajom, bajunk. Hármunknak. *-Hiszek neked és nem kételkedem a szavaidban sem az érzéseidben, megígérem, hogy óvatos leszek, jó? Egyébként….ez nem is olyan rossz. Inkább ijesztő. *A védelmi rendszereknek pedig az a feladatuk, hogy elsőként elriasszák azt akinek semmi köze ahhoz amit védenek, ha ez nem sikerül, jöhet a „B” terv. Nem vezetem le neki az érveimet melyek Seleste sírjának megkeresése ellen hoznék fel, ő pedig megadóan bólint amiért hálás vagyok. Egyrészt nem hiszem, hogy ő lenne a megoldás, másrészt semmi kedvem egy halott testvér után kutatni, főleg ha nem is tudjuk hol van, vagy egyáltalán létezik még a teste. Csak időpocsékolás, addig pedig ki tudja mi történik itt a házban, a kis tündért sem hagyhatom magára, azt meg végképp nem engedném, hogy Altan egyedül induljon útnak. Nem engedem el magam mellől, az olyan lenne mintha kihűlne a világ körülöttem, az ő tüze éltet és melegít, az ő testének közelsége nyugtat meg éjszakánként, az ő hangja simogat mikor hazatér. Egyetlen napot sem tudnék élni nélküle, a hiánya elsorvasztana mielőtt korom okán adnám fel. Igenlő válaszára a kezemet nyújtom a késért, egy pillanatra bennem akad a levegő és az egyik szemöldököm általam érezhetően, általa láthatóan feljebb ugrik. Mintha pont erre az alkalomra készült volna azzal a pengével, jól tudom, hogy áldozókés, és csak remélem, hogy nem valakinek a nyakát metszette el a megismerkedésünk előtt.* -Rendben. Ha rosszat sejtünk, hagyjuk a fenébe. Tartanád a könyvet? *felé nyújtom, hogy mindkét kezemet tudjam használni, az egyiket vágásra a másikat úgyszintén csak más formában. Szorosan Altan mellé állok, de mielőtt megvágnám a tenyeremet, amitől egyébként eléggé viszolygok, felnézek rá. Bátorításért, beleegyezésért, bármiért amiből tudom, hogy nem tévedtem. Végül nincs más hátra mint előre, a falon lévő rúnákra nézek és a kés hegyét a tenyeremhez szorítom. Kell néhány hosszú pillanat míg ráveszem magam, hogy a pengét belevájjam a saját bőrömbe, nem is akárhogyan, hiszen vérnek kell felbugyognia belőlem. A szívem a torkomban dobog, érzem ahogy a vér őrült iramban száguldozik az ereimben, mintha menekülne, pedig erről szó sincs. A könyvben lévő rúnák neveit sorolom miközben egy nagy levegővel belemélyesztem a kést a tenyerembe. A hideg fém olyan akár a jég, a fájdalom belém mar ám nem akkora mint amire számítottam, ettől persze nem leszek bátrabb csak elszántabb. A kettő pedig nem ugyanaz. A penge nyomán vér serken, mélyeket lélegzem, hogy ne kiáltsak fel, és ne gondoljak arra milyen nyoma marad majd a mostani kis akciómnak. Amikor már egy szép, hosszú vágás húzódik a bőrömben – az arcomon meg egy fájdalmas fintor – összeszorítom a tenyeremet és a könyv fölé emelem. A bíbor cseppek a pergamenre pottyannak, máskor alig hallanám a hangot de most mintha robbanások sorozata rázná a fejemet, de csupán én érzem így. Először nem történik semmi, de egy mély csend után a vérem szétfolyik a könyvlapon, majd a rúnák vonalát követve formálódik, végül hirtelen egyetlen „gömbben” felemelkedik és mint egy fátyol a falon lévő rúnák felé száll. Én csak bámulom mint kis boci az anyját, meg sem mozdulok, azt hiszem még levegőt is elfelejtek venni, az egész olyan különleges még az én, varázsvilágban felnőtt agyamnak is. Amikor a vérem tűzként izzik fel, halk de éles sikoly hagyja el ajkaimat a döbbenettől. A vörösen izzó csíkok beleégnek a falon lévő rúnákba majd eltüntetik azokat és minden egyes vércseppem felszívódik a kövek illesztései között. Érezhetően eltűnik az az erő amit Altan az imént még fenyegetőnek érzett, egy kattanással pedig kinyílik az ajtó zárja. Semmi más nem történik, csak a kattanás. Altanra nézek kérdőn, hogy ő mit szól mindehhez, majd a női lelkem nem bírja ki és megjelenik rajtam az „én ugye megmondtam”. Rajtam! Nem rajta.*
Karbafont kézzel bámulom az ajtót, próbálok én ötleteket adni, de nem igazán fogékony rá, holott mindezzel csak őt védeném. Sheskában talán nem bízik, de bennem igen, és lássuk be, ha többen vagyunk, komolyabb, ütőképesebb erőt képviselhetünk, mint amikor a nekromanta várában hárman vetettük egymásnak a hátunkat. Most pedig van ő, aki állapotos, és csak én védhetem meg. Viszont ha Sheskában még mindig nem bízik olyan szinten sem, hogy egy plusz fő, akit beáldozhatunk saját magunk helyett, hát nem fogom erőltetni, ez nem az a helyzet. Kényszeredetten bólintok, akkor elsőre próbáljuk meg nélküle, a végén még mindig mondhatom, hogy én megmondtam. - Ó igen, állandóan. A lenti helység barátságos, de a háznak ez a része igenis olyan, amely szinte él, csalogat, hogy ellenünk törjön. Valami rosszat orrontok. Nincs túl sok érzékem az ilyesmihez, de ha mégis érzem, akkor ott komolyan felmerülhet. – Vonom meg a vállamat, és én is őt féltem. Ha úgy véli, hogy ne menjünk vissza felkutatni Seleste sírját, hát nem fogok ellentmondani neki, viszont ha itt és most nem aratunk sikert, engem aztán nem fog érdekelni a tündérke, akkor annyiban hagyjuk, ugyanis asszonyom fizikai állapota jobban számít, mint hogy a kis szárnyas még kilenc hónapig hozzánk legyen kötve. Utána esetleg ismét visszatérhetünk rá, hiszen Sybella már most a pocakját fogdossa, és ez engem is aggodalommal tölt el. Nem hoztam fel a mágikus láncos buzogányt, anélkül szinte meztelennek érzem magamat, szótagonként memorizálandó sóbálványátkom mégis olyan meglepetés, amely a legtöbbek ellen komoly hatást érhet el. Szellemek ellen viszont értelmetlen használni. - Van. Viszont ha bármi rosszat értünk, hagyjuk a fenébe. – Csóválom meg a fejemet, és mélyet sóhajtok. Legyen akkor így, átnyújtom a rövid pengét, amolyan áldozókés ez a részemről, volt idő, amikor még halottakat áldoztam Rasmus ősi isteneinek a tiszteletére. Szépen lenyiszálgatva a fejet a testről, és illőn a mellkasra helyezve, majd meggyújtva a máglyát. Sybellát viszont semmilyen körülmények között nem szándékozom feláldozni. A magzatomat pedig pláne nem. Sokat mondóan pillogok rá, aztán várakozóan az ajtó felé. Most vajon mi fog történni?
-Most már talán igen. *Egyezem bele, de érezhető, hogy ez nem mindig volt így és az, hogy rendeződni látszanak a dolgok, csak neki köszönhető és annak, hogy az emberek hajlamosak felejteni. Tudom, ha nem így lenne Altan megvédene bárkitől és nem feltétlenül a fegyverével amit szinte sosem tesz le, a szavai is vannak olyan élesek és súlyosak, hogy másra már ne legyen szükség. Megváltoztam az évek során, a rejtőzködés arra is jó volt, hogy számot vessek az életemmel, hogy felészüljek olyan dolgokra melyben most részünk van és ami elé nézünk. Az elveim és a hitem azonban nem változott. * -Ez nem öntudatosság, csak remélem, hogy magunk is megoldjuk, ha lehet akkor nem szeretnék bevonni senkit, de nem adom fel.*Bízom Sheskában, de nem minden véleményét osztom. Ám ez más lapra és más napra tartozik, minden bizonnyal segítene ha megkérném, de nem szeretnék pont tőle szívességet kérni. Egyelőre elég ha Altan mellettem van és bátorságot, elszántságot önt belém a sajátjából, azt hiszem túlbecsültem magam és lebecsültem a házban élő mágiát. Nem gondoltam, hogy ennyire félelmetes lesz, minden porcikám lázadozik az ellen, hogy a végére járjunk, de muszáj. Mindemellett makacs is vagyok. * -Csapdát sejtesz? *A jeleket értelmezve nem hiszem, hogy bármi is meglepne minket, azon kívül amit már úgy is érzünk. * Tudom.*Mosolygok rá hálásan és egy kicsit a háta mögé húzódom. Nem magamat féltem hanem a kicsit, talán nem volt a legjobb ötlet most hozzákezdeni, előbb kellett volna, amikor még nem dobog az enyém alatt egy másik, csöppnyi szívecske, de már nincs türelmem megvárni azt, hogy megszülessen. Remélem elég védelmet nyújtok neki így is. Attól viszont megborzongok amit Seleste sírjáról mond. Eszem ágában sincs utána kutatni, pont annyi helyen lehet ahány város, erdő és folyó van a világon és még akkor sem biztos, hogy megtaláljuk, az is lehet, hogy nincs is meg a teste. Teszem azt elégett egy mágikus tűzben. A fejemet rázom és a lelkem mélyén tudom, hogy nem ez a megoldás. Nem véletlen, hogy a nénikém ide küldött, akkorra Seleste már halott volt, Altan elbeszéléséből kiszámolva az időt, biztos vagyok abban, hogy a nénikém rá már nem számíthatott. Azért adta a kezembe a sorsom és azért terelgetett óvatosan a beteljesülés felé. Talán Altannal nem számolt, de ha igaz, hogy célja volt velem, nem történhet velem semmi baj, nem akart elveszejteni. * -Altan! Csak a vérem kell nem a testrészeim. Azt hiszem ez egyfajta biztonsági azonosítás, hogy más ne tudja megnyitni csak a családom tagjai, mindez nekünk szól és abban is biztos vagyok, hogy a nénikém nem adta volna a kezembe a könyvet ha veszélyes lenne.*Jobban bízom ebben mint kellene, de bízom. Hiszek. * -Van nálad kés?*Felnézek rá a karja által ölelten és biztatóan mosolygok, muszáj, hogy ő is higgyen ebben, különben nem jutok semmire, nélküle megpróbálni sem tudom, hiszen képes lenne a lépcső tetejéről elvonszolni akaratom ellenére. Talán még meg is kötözne, hogy ne tudjak a távollétében hősködni. A gondolat minden abszurditása ellenére megmosolyogtat és remélem, hogy ez a mosoly majd meglágyítja a szívét. *
- Nem számít Sybellám. Egy mondvacsinált önkényúr.. mindig tud maga köré híveket toborozni. Mert nem volt más, csak egy hatalmaskodó valaki. Te is tudod, hogy a saját életedet kell élned, és már meg is teheted. – Bólintok, ahhoz képest, hogy mennyire vadnak nézek ki, igenis képes vagyok komolyan gondolkozni, nem csak a sört vedelni, duhajkodni, vagy magam alá gyűrni szeretett asszonyomat. Még ha mindez nagyon jól is hangzik így egymás mögött felsorolva. Az élet sosem egyszerű, tele van buktatókkal de én úgy vagyok vele, szarni kell rá. Állni a pofonokat, és elvenni, ami jár. Már az sem érdekes, hogy milyen volt Seleste, csak az arcuk hasonlatos, most már Sybella a szerelmem, aki a gyermekünket hordja a szíve alatt. Már előre kell néznünk, és nem hihetünk benne naívan, hogy soha nem lesznek gondjaink. Felkutatjuk ezt a házat, történjen bármi. Még akkor is, ha az ismeretlen mágia mindig rejt magában némi félelmetes vonulatot is. Én viszont mindenben a nőm mellett állok, és még azon hóbortjait is elviselem, hogy nagyon imádja a tündérkét. - Milyen kis öntudatos vagy asszony. Azt hittem, hogy már most úgy éreznéd, hogy egy másik nőszemély csak segíthet. – Vonom meg a vállamat, én már jó régen ismerem Sheskát, sosem csalódtam benne. Gazember, de mégiscsak benne van az a bizonyos betyárbecsület, ami miatt érdemes rá építeni. Nem mondom, hogy megbízható, de utálja a kötöttségeket, a szabályokat, pont ő kellhet nekünk, sokféle igézetet ismer, világlátott. Sybella viszont még alig ismeri, úgyhogy kérdés, hogy mennyire kell ezt erőltenem. Látom is az asszonyomon, hogy mennyire meg van rémülve a sötét falaktól, a könyvvel a kezében egyensúlyozgat, tovább beszélgetünk, hátha az oldja a nyilvánvaló feszültségét. - Dehogy késő, nem kell félned. Megvédelek. – Düllesztem ki a mellkasomat vigyorogva, ahogyan belépek elé, én aztán magamba szívok minden ártalmasat. A buzogányom egyébként is mágikus, szétütök vele bármit, ami nem szimpatikus. Azért mégsem annak van értelme, hogy a lány ne lásson semmit, végülis ketten vagyunk a felfedezők. – Látom bizony.. Vagy.. megtaláljuk Seleste sírját. Ő is vér a véredből. Be tudjuk gyűjteni a vérét, legalábbis annyit, amennyi kellhet. Nem kell a gyermekünkre rontást hozni. Mondom én, van itt gógyi! – Amilyen vadállatiasnak nézek ki, olyan sok tapasztalatom van, láttam már ennél csúnyább mágikus kötéseket is. Sybella viszont csupán egy halálfaló pár gyermeke, ösztönösen is igyekezett távoltartani magát az ilyesmitől. Magamhoz vonom, hogy átöleljem, akkor most le kéne menni a lépcsőn, nem kockáztatni, hogy a magzatnak baja esik.
*Az érzés amit Altan leír nem pontosan fedi a valóságot. Az egészet nem lehet feltételes módban emlegetni, hiszen megtörtént, érezhető volt, látható volt. Talán nem kellett volna akkora feneket keríteni a történteknek, de én megtettem. Ezért nem mentem vissza a Roxfortba sem, pedig ha mindez a szüleimmel nem történik meg, akkor elgondolkodtam volna azon, hogy tovább képezzem magam. Így maradt az önképzés, a bujkálás, a remete élet. Nem igazán érintkeztem másokkal még a faluban sem, épp csak a szükséges „Hogy van? Szép napot!” közelségnél maradtam, az udvarias formuláknál, ennél közelebb nem engedtem senkit sem magamhoz. Az egyetlen kivétel Altan volt és visszagondolva a találkozásunkra, máig nem tudom megmagyarázni miért tettem. Miért volt az, hogy ő kiérdemelhette a bizalmamat, holott az első pillanatokban egy szalmaszálat sem tett keresztbe ennek érdekében. *-Úgy _néztek_ Altan. Mindenki tudta a szüleimről, hogy Voldemort csatlósai, hiszen a Reggeli Próféta egy Halálfalót sem hagyott ki a cikkeiből. Mindenki benne volt, az is akit elkaptak és elítéltek és azok is akik szökésben voltak akkoriban. A közhangulat nem volt éppen virágos és tekintve, hogy sok nagykorú gyerek követte a szüleit a nyomdokaikban, engem is oda soroltak. Nem kívánatos személy lettem a saját falumban. *Hiába magyaráznám, úgy sem tudná átérezni és megérteni a menekülésem okát. Ezt csak az értheti meg aki benne élt, nem is hibáztatom azért Altant. Mindegy, hogy ő mit gondolt, mások mást gondoltak és nekem azt kellett elszenvednem. Már mindegy. Az életem más fordulatot vett mint amit elképzeltem magamnak, ezzel kell megbékélnem, és Altan mellett sokkal könnyebb. A másik oldala viszont egyáltalán nem tetszik és ezt Altan is minden bizonnyal megérezte mikor visszatértünk arról a kastélyos kirándulásról. Félelemmel vegyes döbbenettel küzdöttem napokig mire valahogy sikerült feldolgoznom a történteket, ám a mai napig is bennem maradt a félelem attól ami bennem lakozik. Furcsa, mert én magam nem akarom, sosem volt bennem késztetés mások életének elvételére, igaz ott a kastélyban az életemért küzdöttem, de nem volt feltétlenül szükséges egy halálos és tiltott átok használata én mégis megtettem. Félig-meddig tudatosan de másrészről ösztönből. Nem gondolkodtam, csak elsütöttem az átkot és még nagyobb volt a bűntudatom látva Sheska döbbent arcát. *-Ha nem boldogulunk akkor igen. *egyelőre nem hiszem, hogy Sheskának tudnia kellene a házam titkairól, nincs köze hozzá és a terveihez, személyes szívesség lesz az amit kérünk tőle; feltéve ha kérjük. Ám én úgy remélem kettőnknek is sikerül. A lépcsőn felfelé haladva már tudom, hogy jó úton járunk, felmerül bennem a kérdés, hogy a nénikém mindent szándékosan rendezett így, úgy gondolta ha magam fedezem fel a dolgokat és a bennem rejlő erőt, könnyebben elfogadom. Tévedett. Ijesztő az amit érzek a könyvből és a falakból áradni. Olyan mintha a ház élne és ezt nem éreztem korábban. Csak itt és most, könyvvel a kezemben. *-Nem Altan, arra nem gondoltam, de most már gondolok. Szerinted késő?*Megtorpanok. Félelmetes de nem hátrálok meg. Elszántam magam arra, hogy megtöröm a bűbájt és azt is biztosan tudom, hogy a szüleimnek és a nénikémnek a keze is benne van. Azt azonban nem tudom miért nem árulták el nekem eddig és igazából még most is tanácstalan és tudatlan vagyok, ám egy valamit biztosan _érzek_. *-Nem hiszem…..nincs bennem rossz érzés. *A falra írt rúnákat nézem, majd a könyvet ami hirtelen saját magát kezdi lapozni míg meg nem áll egy bizonyos oldalon. Az egész rúnarendszer ami a falra lett igézve, ott áll a könyvben is.* -Ez….te is látod? Érted a jeleket Altan? Ez egy elfedő bűbáj amit nem nyithat meg akárki. Csak bizonyos személyek. Az a jel ott középen….*Vérmágia. Hirtelen megértem az egészet. A véremre van szükség ahhoz, hogy megnyissuk az emeletet. Azért volt rám hatással az egész bűbáj, azért kötötte hozzám Shayleet is és azért érzi Altan, mert a gyermekét a szívem alatt hordom, a vére keveredett az enyémmel és így már ő is érzi. A felismerés némi rettegéssel és aggódással tölt el de nem magam miatt. Az egyik kezem önkéntelenül a hasamra simul óvón. *
Megvonom a vállamat, engem aztán nem zavar, ha Shaylee megnézett közben minket, ahonnan jöttem, ott sem voltunk prűdek, az idősebb generáció még úgy nőtt fel Mongóliában, hogy valaki még a tábor főterén, mindenki előtt tette magáévá az asszonyát. Én azért ilyesmit már nem tennék, de sosem voltam szégyenlős, nem féltettem a külsőm látványát, és ha véletlenül valaki meglát, miközben szerelmeskedek Sybellával, akkor igazán büszke lehetek magunkra. Nem vagyok mérges, nem fogok üvöltözni a kis szárnyassal. Addig kell kiélvezni a közös kalandozásokat, amíg a pici meg nem érkezik, hiszen utána pár évig hanyagolnunk kell az olyanokat, mint az éjszakai szextúrákat, és hasonlóakat. Én úgy képzelem már előre magamat, mint aktív apukát, aki részt vesz a nevelésében az első percektől kezdve, nem hagynám, hogy Sybellára háruljon minden, én meg akkor foglalkozom majd a gyerekkel, amikor fát vágni tanítom. Nem akarok én faggatózni sem, viszont erőltetni sem, hogy a beszélgetésből adok-kapok legyen, de mivel ritkán kérdez vissza, marad ez a kihallgatós felállás, ha őt sem zavarja. Kiváncsi természet vagyok ugyanis, és minden érdekel, ami vele kapcsolatos, végtére is mindig lesznek új szeletek az életünkben, amit megosztanánk egymással. Bár már egészen komolynak vehető az az idő, amit együtt töltöttünk, én is alig beszéltem még magamról, és már csak magamat nógatom, hogy beszámoljak a múltamról, amelynek eddig csak foltjait ismerhette eddig. - Ahha.. mintha már említetted volna, csak akkor nem tartottam fontosnak. A szüleid miatt érezted úgy hogy rád is mindenki véres rongyként nézne.. ? – A kérdés szinte költői, nekem aztán nincsen bajom vele, hogy halálfaló családból származik, de még a sötét varázslataival sem, végtére én sem vagyok egy szentéletű kisangyal. Nyilván nem vagyunk olyan vérengzőket, hogy elmenjünk gyerekeket rabolni, vagy megkínozni valakit puszta kedvtelésből, ám számunkra az eszközök másodlagosak, még ha Sybella úgy is jött vissza arról a sötét varázslós gyűlésről, hogy nagyon meg volt illetődve. Az lehet, hogy már tényleg nem az ő világa. - Sheska.. és neki is vannak ismerősei, ha kifogyunk a kakaóból. Szóljatok neki, hogy valamelyik este jőjjön át, amikor már alszik a falu népe? – Nem vágyom én látványos tüzijátékra, de nem árt, ha nem hagyunk tanukat. Figyelem, ahogyan a lány a könyvvel a kezében egyensúlyozik a lépcsőkön. Most nem hoztam magammal a láncos buzogányt, agyvelő darabokat nélkülözve kb. tisztán pihen az egyik falnak támasztva a földszinten. Pálca nincsen nálam, de nem is kell, ahhoz a néhányhoz, amit begyakoroltam, már annyira profi vagyok, hogy fókusz nélkül is tudom alkalmazni. Főleg mentális varázslatokról van szó, hiszen azok kiválóan kiegészítik a harcmodoromat. Kérdés, hogy az emelettel hogyan tudom alkalmazni. Most hirtelen a csapdafelfedező bűbáj jut eszembe.. Az hatásos lehet. – Hogyne.. csak nehogy berobbanjunk a varázserőnknek köszönhetően. Arra nem gondoltál, hogy ha egy bizonyos szintnél nagyobb mágikus erő van itt fent, akkor aktiválhatunk valami.. csúnyát? – Szimatolok bele a levegőbe, egyértelműen körbevesz minket az eszencia, ami valami erőforrás, gyakorlatilag a ház szívében, vagy agyában járhatunk..
*Altanra nevetek a kérdését követően majd megvonom a vállam. A fene sem tudja, hogy ez most jó vagy sem, én sem döntöttem még el, hogyan érezzek Shaylee iránt a kukkolásával kapcsolatban és az eredménye; nos, azt sem tudtam röviden lezárni. Egyrészt csodálatosan rajzol, másrészt úgy gondolom sokkal jobb dolgok megörökítésére is használhatná a tehetségét, ezért nem tiltottam meg neki a rajzolást, sőt még újabb füzetet is vettem neki az Abszol-úton, de a másikat, amelyben Altan pucér képei vannak, elkoboztam. *-Nem tudom szerelmem, ezt neked kell eldöntened. Én mindenesetre büszke vagyok rád, de egészen más okból.*Mosolyom és pillantásom válasz a kérdése előtti kérésre, este csak az övé leszek és vele foglalkozom majd. Tudom, mostantól minden más lesz, még a beszédtémáink is megváltoznak, előtérbe kerül a baba és minden ami hozzákapcsolódik. Az ő életére fogunk berendezkedni, az ő igényei lesznek fontosabbak, természetesen minden ami vele kapcsolatos prioritást élvez majd. Ettől persze nem fogom Altant elhanyagolni, hiszen ő ajándékozott meg azzal, hogy anya lehetek és nem is kívánhatok nála jobb apát és párt magamnak, mert nincs, nem létezik. Az újabb kérdés elgondolkodtat és néhány olyan kérdésre ad választ amit eddig nem is tettem fel magamnak s mind a nénikémre és a családomra vonatkozik. A szüleim titkaira, a testvérem kilétére, és arra, hogy miért is vagyok itt. Talán nekem is szántak szerepet a későbbiekben, de az is lehet, hogy csupán egy rejtekhely volt a ház. Vajon a szüleim alkották a bűbájt ami lezárja az emeletet? Shayleenek mi köze lehet mindehhez? Ő olyan az egészben mint egy kakukktojás.* -Nem tudtam, hogy mágia védi. A nénikém találta nekem a házat mikor elviselhetetlenné vált a létezésem Godric`s Hollowban. Akkoriban nem érdekelt semmi, csak az, hogy jól elbújjak a világ elől és ez a ház remekül rejtőzik a faluban. A beköltözésem után már nem volt visszaút, de mivel nem igazán érdekelt, hogy mi miért van, elfogadtam. Azóta viszont sok olyan dolog történt és került felszínre ami miatt úgy érzem, meg kell fejtenem a titkot. *A kandalló előtt néhány pillanatig elgondolkodom ezen és Shaylee-n, ő eddig csak egy tündér volt, a ház tündére, de egyre inkább azt érzem, valamilyen köze is van a házhoz. Oka van annak, hogy őt idekötötték. Talán más szerepet szántak neki, nem számoltak velem. Néhány rúnát megtalálok a kész bűbájok között, de nem emlékszem mindre amit az ajtó felett láttam. Altan kétségei engem is elértek már, bennem is ott van az aggodalom, hogy számunkra lehetetlenség megtörni a bűbáj egészét.* -Ketten vagyunk, mindketten máshoz értünk. Talán sikerül. Ha még sem, talán Seshka segít. *Nem lettünk barátok Seshkával, de talán már jobban bízik bennem azóta, hogy nyíltan az ügyük mellé álltam. Azóta nagy a csend, a szervezkedés a háttérben zajlik. Seshkát már az emeleti lépcső felé menet említem meg, nem sokkal azután, hogy a hangom elhal a falak által közrefogott térben, meg is érkezünk. Eddig csak egy lépcső volt amire sosem léptem, most egészen másképp tekintek fel a fokokon és az utolsó felett elterülő aprócska előtéren. Elindulok felfelé, kezemben a könyvvel és a rúnákat nézem, próbálom összekötni a könyvben látottakkal. Ugyan nem történik semmi, de Altan korábbi kijelentése, miszerint úgy érzi a ház él, most kézzelfogható lesz a számomra. A könyv a kezemben meleggé válik, kellemes langymeleggé és bizsergetni kezdi a bőrömet. Mintha elektromossággal telne meg. *-Altan! Fogd a könyvet…érintsd meg. Te is érzed?*Ahogy egyre feljebb jutunk, úgy erősödik az érzés, már finoman lüktet akárcsak a szívem dobog a mellkasomban, egy ritmusra. Félelmetes, de nem torpanok meg. Mindez azt jelenti, hogy jó úton járunk, a könyv a kulcs mindehhez a titokhoz, ami benne van, elég lesz ahhoz, hogy megtörjük a ház és Shaylee átkát. Felérve olyan mintha az előtér beburkolna minket. Él, lélegzik, lüktet, a rúnák a falon felizzanak. A hagyma külső héja leválik.*
Egyszerűbb volt elfogadni, hogy Sybella nem egyedül lakik, de hát végülis ez így működik. Igaz, hogy nekem nincsenek társaim, csak az ütött-kopott sötét köpeny, na meg a lassan lekókadó tüskés láncos buzogány, ám a lánynak akkor is meg kellett barátkoznia a stílusommal hogy olykor bizony mogorva vagyok, nem lehet hozzám sem szólni, csak az a lényeg, hogy meleg étel legyen az asztalon, és éjszaka hozzámbújjon. Ám többségében vidám vagyok, és motiváló, olyan férfi, aki nem hagyja, hogy a búskomor önsajnálat eluralkodjon rajta. Hiszen Rasmus nem él már, itt az ideje valami saját életcélt találni a hatalmi harcok helyett, vagy hogy éppen milyen titkos varázsszer nyomában vagyunk. Sybellával bőven kalandos az életem, a boszorkány tudja, hogy nem vagyok képes megülni a hátsómon, ezért még a babatervezés mellett is ötletel, hogy mivel is foglalkozzunk. Én magam a tettek embere vagyok, sokszor olyan spontán módon, hogy enyhén szólva is belekeveredek minden zűrbe, de hát az embernek arra való a láncos buzogány, hogy kiverekedje magát bárhonnan. - Azért este ne legyél elfoglalva a háznéppel, csakis velem. Kukkolni? Na most büszke legyek magamra, vagy mérges rá? – Tűnődöm el, bár annyira nem izgat a dolog, hiszen nem jönnék zavarba, csak elhesegetném a kis szárnyast. Igazából annyira sem figyeltem meg, hogy a nyomunkban lenne, hogy észreveszem magamon a pillantásait, ellenben a ház mintha tényleg önálló életet élne. Legalábbis amikor álomra hajtom a fejemet, megesik az a kényelmetlen érzés, hogy mintha figyelnének, és az nem Shaylee, ebben biztos vagyok. [/color]– Nem tudom, de akkor miért ebbe a házba költöztél asszonykám, ha ilyen mágia védi? Nem lett volna egyszerűbb gyorsan továbbállni, oda, ahol nincsenek ilyen gondok? – Jó, biztosan megszerette a tündérkét, ez végülis nem az én dolgom. Megyek utána, ahogyan leülünk a kandalló elé, és várom, hogy fellapozza a könyvet, a rúnákért vadászva. Én különben is úgy gondolom, hogy ezeknek a kötéseknek a feloldása sokkal egyszerűbb lenne, ha az ember a kezébe kap egy mágiával alaposan feltuningolt fegyvert, és azzal üti szét a misztikus pajzsokat, falakat. Kell ezen itt flancolni.. - Részleteiben? Na igen, de mi van akkor Sybellám, ha minden hagymaszelet különféle mágiaágakból épül fel, és valamihez nem értünk.. ? Mehetünk, legalább nézzük meg magunknak. – Vonom meg a vállamat, majd feltápászkodok, hogy követve őt felmenjünk az emeletre. A rúnákhoz csak annyira értek, hogy ha meglátok egyet világítani, akkor menekülni kell, mert biztosan be fog robbanni.
*Ha arra a fagyos, téli napra gondolok, a hóban rekedt macsó férfira, a hosszú hajával, a félig elsüllyedt fegyverrel, el nem tudnám képzelni őt holmi romantikus csecsebecse osztogatással és egy tündérrel való beszélgetéssel együtt. Altan olyasfajta férfi aki mindenki számára veszélyes, jobb nem megközelíteni, félnivaló már a megjelenése is, de ha velem van ellágyul a szíve és a lelke, mégis megmarad annak az erős férfinak aki kívülről látszik. Lám könnyedén megbarátkozott a ház lakóival is, nem mondom, hogy nem csap oda néha a pixie-k felé ha nagyon zargatják és a házimanómat is semmibe veszi, de arabella példának okáért ült már a vállán és egy inge bánta, még sem szólt egy szót sem, Molly szeszélyes felbukkanásait a hálószobában, az ágy baldachinján is csak alig verejtékező homlokkal tűrte. Egyedül Shaylee az akivel még harcol, persze nem csoda, ő az egyetlen aki nagyon is ki tudja nyitni a száját olykor és ő az aki utánunk leselkedik. Nem is várom el, hogy beszélgessen vele, mindezek után tényleg furcsa lenne, de jó ha tud a kis tündér múltjáról, és életéről, a szomorúságáról és a vágyairól. Jobban megérti őt és engem is amiért védem. *-Nekem és Shaylee-nek elég annyi is, hogy megpróbálod megérteni és elfogadtad őt mint a családom tagját. Nem kívánok mást Altan.*A kis tündér is felkapná a fejét ha Altan leülne mellé a kuckójába és elkezdené kérdezgetni, vagy elmesélné egy napját, esetleg kihívná a fészerbe bütykölni. Nem….csak ne öljék egymást mert az nekem is fáj. Shayleevel amúgy is nehéz, szeszélyes és hangulat…tündér. Néha még én sem tudom követni a változásokat és gyakran esem bele a csapdájába, nem úgy szólok hozzá ahogy kellene, nem azt mondom amit várna vagy ami odaillő lenne és kész a baj. Shaylee könnyen sértődik és nehéz kiengesztelni. Ezzel a saját szobával is neki szeretnék kedvezni és ha meg tudnám váltani az átoktól, boldogabb lennék mint ő. Szélesen elmosolyodom Altan szavain, és nem ellenkezem a csókjával. Még ott maradok kicsit az ölében.* -Örülök, hogy ízlett….én nem vettem észre ilyesmit, de igazából el vagyok foglalva a háznéppel. Shaylee szokott kukkolni, nem véletlenül olyan élethűek a rólad alkotott rajzai.*Elfintorodom a gondolatra. Sok bűbájt kellett alkalmaznom ahhoz, hogy ne jöhessen be a hálószobánkba. Kicsit sajnálom is, mert régen, az Altan mentes időben gyakran aludt velem. Néha félt és csak úgy remegett mint a kocsonya, odabújt hozzám a maga sok évével, nagymama korával és átölelt mint egy gyerek. Talán ő is érzett valamit a házon? Csak nem tudta megfogalmazni. Ezek után biztos, hogy erre is figyelni fogok. *-Igazán nem tudom mi lehet a házban, az emeleten. Még csak találgatni sem tudok. Eddig nem történt semmi különös ami veszélyes entitás jelenlétére utalna. Csak Shaylee átka ami a házhoz és hozzám köti. De majd meglátjuk. Gyere.*Felemelkedem ha elenged és a könyvért megyek, majd a kezéért nyúlok és a nappaliba húzom magammal, a kandalló elé terített puha szőnyegre. Kinyitom és lapozni kezdem, bár nem tudom mit keressek. Néhány rúnát megjegyeztem, de azok úgy tudom csak egymás kombinálásával nyernek erőt. Ebben a könyvben azonban nem rúnák vannak hanem kész bűbájok, a leírásuk és a hatásuk. Bonyolult varázslatok melyek valamit elrejtenek, megsemmisítenek, valamit felfednek. Az emeletet lezáró bűbáj nem egy szimpla varázslat eredménye, különben már egy megsemmisítő ellenvarázslattal véget vetettem volna neki. *-Úgy gondolom, hogy az emeletet lezáró bűbájt, részleteiben kell megtörni. Mint amikor hagymát pucolsz. Rétegenként. Minden réteghez egy külön bűbáj tartozik, és minden bűbájhoz külön rúnák. Valamit csak egy szimbólum jelöl, valamit azonban egészében a falra festettek. Ezeket kell megtalálnunk. Felmenjünk? *Bár kényelmes a kandalló előtt, nem ártana látni is amit keresünk, de az az igazság, bármennyire is szeretném megtörni a varázslatot, kicsit borzongok tőle. Főleg most, hogy tudom, már nem csak magamért felelek.*
Alig tudom megállni, hogy ne ölelgessem meg ismét, hogy ennyire betalált nála az ékszer. Sosem gondoltam magamat egy kifejezetten nagy csábítónak, nem szokásom udvarolni, inkább a magam lehengerlő módján veszem be a várat, talán ezért is nem akartam megszólalni. Az valahogy elrontotta volna az egészet. Ám Sybellát látni akartam még többször, így is csalóka remény volt csupán, hogy feltűnik a fogadóban, hogy látták egyáltalán arrafelé, és szerencsém volt, amit kár lett volna veszni hagyni holmi otromba beszólással. Nem láthatunk a másik fejébe, nem tudhattam, hogy is reagálna, ha törékeny bájait komoly férfierővel ostromlom meg, nem pedig körbeudvarlással. A nők annyira szeszélyesek, ám ezzel a csodával már az első perceket leszámítva, korán megvolt a közös hullámhossz. Most már én is hozzá tartozom, ahogyan a kis pereputty is, mégis én vettem ám az elsődleges helyet az életében, a pók, a pixiek, a házimanó, mind nem féltékenyek, nem érdekli őket, ám a tündérke biztosan zabos rám, hogy így kisajátítom a gazdáját, akivel idillikus életet élt. - Ezt nem tudtam. Nem is beszélgettem vele. Mondjuk ezek után furcsa lenne, ha elkezdeném tisztelni, valahogy nem lenne hiteles. Nekem te vagy a fontos, de legalább már értek bizonyos dolgokat. – Vonom meg a vállamat, nekem tényleg fura, hogy a kis lény ennyire végletes, egyszer játékos, máskor bölcs, én nem is tudnék ilyen lenni. Ebből látszik, hogy mi emberek azért jóval következetesebbek vagyunk. Igaz, hogy szeretek én mókázni, ám csak Sybellával, másokkal igenis komoly, rendíthetetlen vagyok. Abba meg bele sem gondolok, hogy a kamasznak néző tündér vajon milyen kapcsolatokra vágyik az életében, azt már bizarrnak tartom, legyen csak Sybella lelkivilágának gondja, hogy feldolgozza. - Ugyan szépasszony, hát persze, hogy segítek. Érted csinálom, mert te vagy a fontos. Ha ezzel neki is segítek, hát egye fene. Kezdhetjük. – Átölelem a lányt, sőt, ha már oda törleszkedik, az ölembe is húzom egy édes csók erejéig, de jelzem, hogy most tényleg komoly tudok maradni, hiszen már megkaptam előre a fizettségemet. Sőt utólag is kierőszakolom majd, úgyhogy ezúttal tényleg a tettek kell, hogy beszéljenek. [color=firebrick]– Kész vagyok, és igazán jó leves lett. Milyen titokra gondolsz? Példának okáért.. lehet, hogy maga a ház valami olyan mágikus entitás, amelynek.. lelke van? Nekem már volt olyan érzésem éjszakánként, hogy figyelnek, te nem tapasztaltad?
*Ellágyul a szívem mikor nevetni hallom, szeretem ezt a fajta nevetését, mély és karcos mégis könnyed, libabőrös leszek tőle. Az igazság az, hogy nem is az ékszer érdekelt. Szeretem az apró és szép dolgokat, de nem volt alkalmam ilyeneket hordani, nem akartam senkinek sem tetszeni, mert nem volt kinek. Az életemet Shaylee töltötte ki és a saját életem feletti keserűség, a magány melyet én választottam azért, hogy ne kelljen folyton magyarázkodnom, hazugságokat kiagyalnom a szüleimről és a származásomról, hogy megóvjam magam. Altannak sem mondtam el mindent az első napon, de nem sokáig váratott magára a vallomásom, ő…hamar éreztem, hogy a köztünk lévő vonzalom nem pusztán a testiségre épül, hogy fontos a számomra, és nem érdemli meg, hogy hazudjak neki. Másrészt, rokonlelkek vagyunk, kis eltéréssel de ugyanazon az oldalon állunk, hasonlóak a céljaink, nekünk találkoznunk kellett és nem véletlen, hogy végül ez bekövetkezett. Ő is a részem, ahogy Shaylee és a ház, a bűbáj amit magában hordoz. *-Ó, igen. Az az ékszer csodákra volt képes.*Nem tudom veszi-e a lapot, de momentán nem az ajándékáról beszélek ékszer alatt. Shayleeről hallgatva engem rájöhet, hogy sokkal többet jelent nekem a kis tündér mint ahogy eddig gondolta. Olyan számomra mint egy testvér, barátnő, gyermek és néha a nagyim, gondolom ilyen bölcs volt ő is amikor még élt, nekem nem volt szerencsém ismerni őt. Az egyetlen rokonom a szüleimen kívül és akiről tudomásom van az a nénikém. Altan szerint volt egy ikertestvérem is, de róla nem tudtam, ezzel az erővel még számos más rokonom is lehet, de nem vágyom senkire. Az életem soha nem lesz már olyan mint volt, amit elveszítettem már nem kapom vissza, tudatában vagyok ennek és le is mondtam róla. Altan a jelenem és a jövőm, a múlttal nem foglalkozom.* -A nagymamánk lehetne, de a lelke gyermeki. Játszani vágyik, élvezni az életet, de olykor, mikor nagyon szomorú, hihetetlen bölcsesség csillog a szemeiben. Azt hiszem mindez csak akkor bontakozik majd ki, ha számára megfelelő társra talál. Nem tudom pontosan milyen kapcsolatra vágyik, szerintem benne sem alakult még ki, de amilyen telhetetlen néha, mindenfélére. Érthető, hiszen mindenféle kapcsolat kimaradt az életéből. *nem feltétlenül szerelmi kapcsolatra vágyik, ő csupán egy társat szeretne aki olyan mint ő, aki tündér és hasonlóképp gondolkodik mint ő, aki meg tudja mutatni neki milyen igazán tündérnek lenni, aki mesél neki a többi tündérről. Shyleenek megtalálni az ideális tündértársat, a dolgok és tennivalók legkönnyebb része. A bűbájt megtörni, már egészen más. Érzésem szerint nem csak nehéz hanem veszélyes is, hiszen nem tudjuk mit rejt az emelet.* -Hálás vagyok amiért segítesz, sokat jelent nekem. Egyelőre nem tudom miben segíthetnél, hiszen azt sem tudom mi vár ránk, de együtt csináljuk. *Közelebb csúszom hozzá, a leves már elfogyott a beszélgetés közben, jóllaktam és arra vágyom, hogy Altan átöleljen. *-Kezdhetjük máris? Amint befejezted. Be vagyok sózva. Az az igazság jobban izgulok mint Shaylee, pedig mondtam neki mi a tervem. Egy kicsit pedig félek is. Biztosan nem véletlenül lett lezárva az emelet. Valamilyen titkot rejt.
Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy Sybella nem Celeste, nem is tudok rá úgy gondolni. Hiába a szinte megegyezésig hasonlatos külső, mégis, amikor a szemébe nézek, már közel sem a gőgös aurorlányt látom. Nem, az én kis asszonykám lelkilekben sokkal gazdagabb érzelmekkel van megáldva, olyan, aki figyel a környezetére, és valahogy mindig azon van, hogy többé tegye a világot, ott segítsen ahol csak tud. Én nem vagyok ilyen, javarészt ösztönlény vagyok, elveszem, amit a sajátoménak gondolok. Sybella ebben is jobb emberré akar tenni, és most, hogy lesz egy kis porontyunk, már egyértelmű, hogy egy család vagyunk. Rasmus halála óta egyébként sem sürgős, hogy új kalandokban vegyek részt. Amíg Sybella várandós, addig még bőven mehetünk bárhová kettesben, utána már a kicsivel lesz kaland az élet. Azért a kakis pelenkáktól ózkodok, valahogy nem férfiembernek való az ilyesmi, ám a nőm kedvéért talán beadom a derekamat, hiszen nem illő az, hogy mindent ráhagyjak. - Tudtam én, hogy titeket asszonyokat csak a csecsebecsék érdekelnek. – Öblösen nevetgélve rántok vállat, noha nem így van, ő maga is tudja, hogy nekem nehéz az érzelmeim valódi kifejezése. Szenvedélyesség mögé rejtek mindent, úgy állítom be, mintha minden természetes lenne, holott nagyon is jól esik, hogy ennyire oda tudunk figyelni egymásra. Egymásra, mert az valóban nem érdekelt eddig, hogy a tündérkének mi a története. Valahogy szobabútornak gondoltam, aki csak ott van, és majd egyszer nem lesz. A gazdája viszont roppantul tájékozott. Meg is lepődök, hogy mennyire. Valahogy úgy vettem, hogy Sybella is természetesnek veszi, hogy Shaylee amolyan kis házicseléd. Ezek szerint rosszul gondoltam. - Aha... azt hittem, hogy kicsi gyerek. Nem gondoltam volna, hogy idős. Milyen kapcsolatokra vágyik? – Kérdezek vissza, egyértelműen az merül fel bennem is, amit a lány akar sejtetni, nem csak család kell neki, hanem talán valami társ. Na jó, ezt azért meg tudom érteni, de hát én úgy gondoltam, hogy a kislány emberi korú, még kiskamasz, ezért is véltem úgy, hogy csak csetlik-botlik a lábunk alatt. Ha idősebb nálunk, akkor egyértelműen vannak komoly fogalmai, de akkor sem érzem úgy, hogy nekünk kéne megoldani a lelki problémáit. Bár mégiscsak, hiszen ha feloldanánk az átkát, akkor élhetné egy kicsit a saját életét. - Igen? Na ezt még sosem próbáltam. A sötét mágia azért kedvemre való, egész életemben ez kísért. Tudok valamiben segíteni? A mágikus komponensek beszerzésében jó vagyok. Adj csak feladatot. – Kérlelem a páromat, mert az nem jó, hogy ha csak egyedül ő olvasgatja a könyvet, még a végén feleslegesnek érezném magamat. Holott a csapatmunka a szerelmünk alapjának megkovácsolása.
*Altanban van valami ami mindig is vonzott, nem tudom meghatározni, azt sem, hogy mi az, hogy miért, ás azt sem, hogy ez az első pillanatban csupán szexuális töltetű volt, vagy már akkor egyesült a lelkünk. Kár lenne tagadnom, hogy féltem tőle, igenis rettegtem a pár lépésnyire tőle hóban rekedt fegyvert látva, akkor volt egy olyan érzésem, ha a buzogánya a kezében marad, már nem élnék. S még ennek a gondolatnak ellenére is segíteni akartam. Azt hiszem a szemei fogtak meg, a pillantása, a torkára forrt szavak tudata. Kíváncsivá tett, az is, hogy Celeste-nek szólított. * -Féltem tőled, de úgy látszik ez nem tartott vissza. Sokat számított az a kis apróság amit nekem ajándékoztál. Tudtam, hogy gondoltál rám.* Ha tudtam volna sem palástoltam volna a meglepettségemet. Abban a pillanatban amikor nekem nyújtotta a kis ékszert, Altan esendőbb volt mint valaha. Éreztem a benne dúló háborút és a reményt, hogy elfogadom s azzal, hogy elveszem az ékszert, nem csak azt fogadom el hanem őt is. Akart engem és ez a fajta birtoklási vágy izgató volt. Tudom, hogy hozzá képest óriási kompromisszumot kellett kötnie, hiszen engem csak csomagban kaphatott meg, a csomag pedig nem kevés bosszúságot okozott neki már az első reggelén. Megtehette volna, hogy magamra hagy, hogy istenhozzádot mond és soha többé nem látom. Akkor sem bántam volna meg, hogy odaadtam magam, az az éjszaka felért egy egész élettel. Most egy kicsit mulatságos, ahogy kap az alkalmon amit az aprónép időleges eltávolítása nyújt, széles mosolyra húzódik a szám amikor pontról pontra lebontja az eltervezett bűbáj megtörésének remélt eredményét. A szemeiben remény fénye lobban, én csak mosolygok és bólintok csendesen, élvezettel forgatva meg a számban a szeretkezés utáni főzésünk művészi alkotását. Shaylee élete eddig sem volt titok, Altan viszont nem vette a fáradtságot, hogy részleteket tudjon meg, mi pedig nem tartottuk olyan fontosnak, hogy elmondjuk, ám most tudnia kell. *-Igen, Shaylee magányos. Én…mi nem elégítjük ki azt a fajta igényét ami egy tündérnek van. Ő idősebb mindkettőnknél, tulajdonképpen a nagymamánk is lehetne, mégis a gyermeki tündér lelke a domináns. Természetes ha vágyik másfajta kapcsolatokra, ha tündérekkel szeretne találkozni, ha emberként emberekkel. Mindenkivel. Élvezni szeretné az életet, kiszabadulni innen. *Egy kissé elragadtattam magam, de ez is csak azt mutatja mennyire együtt tudok érezni a tündérrel. Persze nekem is vannak hátsó gondolataim a szabadságával kapcsolatban de azok merőben ártatlanok. Ha Shaylee kiszabadul innen, velünk kevesebbet fog foglalkozni és remélhetőleg nem születnek újabb meztelen Altan rajzok. *-A lépcső tetejéig fel lehet menni, de egy kétszárnyú ajtó választ el minket az emeleti résztől, az pedig zárva van. Gondolom. A lépcső és az ajtó között van egy félköríves előtér, az ajtó körül a falon pedig rúnák és mindenféle szimbólum látható. Némelyiket ismerem, de sajnos arról nincs fogalmam, hogy az egymáshoz kapcsolódásuk milyen bűbájt takar. Eléggé bonyolult, súlyos mágiát sejtet. Szerintem sötétmágia. *Már csak azért is ezt gondolom, mert kívülről még ablakok sem látszanak, csak a helyük, vakablakok. Furcsán tükröződik rajtuk a fény, de ezt csak az veszi észre aki kifejezetten azt nézi, aki tudja mit keressen. *
Azért rendkívül örülök neki, hogy azon a havasi, téli napon, amikor megismerkedtünk, amikor a gödörből húzta ki a lábamat, nem ijedtünk meg a kelleténél jobban egymástól. Reméltem, hogy látom még, és össze is akadtunk a fogadóban, elsőre meg sem tudtunk szólalni, nem is volt rá szükség, mert úgy ismerkedtünk, hogy ahhoz nem is kellettek szavak. Csak az egymásra hangoltság, az egymás felé tanusított impulzusok, a kisugárzás, és nehéz lett volna nem együtt folytatni. Gyorsan el tudtam vonatkoztatni Celeste emlékétől, az aurorlány túl nyers volt Sybellához képest. - Örülök, hogy nem rettentél meg annyira, hogy meghívj magadhoz. – Vigyorgok rá farkasszerű mosollyal, tudom, hogy elég szenvedélyesen izzottunk, hogy ne nagyon várjunk semmivel, még ha saját bevallása szerint elég tapasztalatlan volt az érzéki titkokban, én nem tapasztaltam semmilyen hátrányt, gyorsan felvette a fonalat. Nyilván ehhez az kellett, hogy meglegyen az a vonzás, amely mindkettőnket húzta a másik irányába. Azzal viszont már kevésbé vagyok megelégedve, hogy mennyi aprónépet kell kerülgetnem a házban. Ám Sybella kedvéért már elfogadom a dolgot, csak jó képet nem váglok a dologhoz. - Na csak hogy jól értsem. Ha sikerül megtörnöd ezt az átkot, akkor kaphat kimenőt, és nekünk is nyugtunk lesz néha? – Azért lehet, hogy igazságtalan ez a kérdés, hiszen most is volt pár lopott percünk, hogy letámadjam, de hozzám egyáltalán nem kötődik a tündér, nem hiányozna, de tudom, hogy asszonyomnak belesajdulna a szíve, ha a gyermek, vagy szárnyas mégis végleg távozna. Mivel boldogtalanná nem akarom tenni, ezért én se vitatkozom nyíltan a tündérrel, nem fogom elüldözni, és ha nekem kell közbenjárnom, hogy maradjon, hát meg fogom tenni. - Gondolod, hogy magányos? És.. lehet, hogy igazad van, nem árt, hogy ha segít valaki, amikor én nem vagyok veled. Hogyan láttál fent írásokat? Nem arról van szó, hogy nem tudsz, nem tudunk felmenni? – Kérdezem hüledezve, de lehet, hogy csak arra érti, hogy fellát a lépcsőn, csak a mágia nem engedi, hogy fel tudjon hágni rajtuk. Azon tűnődöm, hogy ha kintről próbálnánk meg az emeleti ablakon bemászni, az vajon működne? Bár a térmágia rafinált dolog, kétlem, hogy csak a lépcsőt blokkolták be. Én magam is eszegetek a levesből, s nagyokat török a cipóból. Ízletes, igazán kedvemre való étek.
*Azt nem mondom, hogy tovaszállt az Altan iránti vágyam, de képes vagyok kicsit félretolni akkor is ha a szemeibe nézek és visszafogni magam ha a tekintetem kissé lejjebb téved. Vacsora végéig kibírom, azt hiszem. Shaylee és a felső szint most fontosabb, hogy a könyv is nálam van, bár a szüleimet és a testvéremet érintő kérdésekre nem kaptam választ, úgy hiszem a kettőnek nincs köze egymáshoz. Nem tudom kié volt a ház korábban, így nem tudom felkeresni sem, de gyanítom, hogy mér nincs az élők sorában, magamnak kell kiderítenem mindent, kezdve a felső szintet zárva tartó bűbájjal. Míg a nénikémmel éltem, jól megvoltunk, sokat segített nekem az iskola utolsó évében és azután is, hogy visszaköltöztem Godric`s Hollow-ba. A családomat mindenki ismerte, és persze egy kalap alá vettek a szüleimmel, annak idején nem volt ritka, hogy Voldemort csatlósai a gyermekeiket is bevették a hívők közé. Senki nem hitte, hogy nálunk ez nem így volt, és én sem értem a mai napig, bár hálás vagyok érte, hogy így történt. Talán egyszer majd alkalmam les megkérdezni a szüleimet is, nagyon remélem, hogy nem az Azkabanban lelik halálukat. * -Akármilyen barbárnak is látszol, az első mondatod után nem volt kétségem. Mármint az első mondatod után itt a házban. *Az erdőben egészen más volt a véleményem, látva a fegyvert ami szerencsére nem esett kézre. Ha arra az estére gondolok, még ma is megborzongok, de ma már az izgatottságtól és nem a félelemtől. Altan nem értheti a tündérhez fűződő kapcsolatomat, sem az előzményekről nem tud semmit. Azt hiszem ha elmondok neki mindent, más szemmel fog Shaylee-re nézni.* -Shaylee sokáig élt itt a házban bezárva. Csak az ablaküvegen keresztül látta a világot, és nézte nap mint nap az embereket az utcán, a gyerekeket ahogy nevetnek és szaladgálnak míg ő az örök gyermeki lelkével nem lehetett velük. A családját elveszítette, már nem is emlékszik rájuk, arra sem nagyon, hogy valaha lett volna bármilyen kapcsolata akár egy tündérrel is. Amikor beköltöztem a házba, egyfajta bűbáj lépett működésbe, az ami hosszú időre bezárta, velem némi szabadságot adott neki. Itt a házban lehet emberi alakja, de odakint továbbra is tündér. Hozzám van kötve, hozzám és a házhoz és ez nem jó neki. Boldogtalan, bár ne mutatja ki, de én tudom. *Elveszek egy szelet cipót és falatozni kezdek, előtte persze megköszönöm a kívánságát, bólintok mikor biztosít a segítségéről. Nem is vártam mást, ő akkor is segítene ha előre tudná, hogy nem képes rá. Megpróbálná. A szex ugyanúgy említésre kerül akár a könyv, vagy a tündérem, vagy a baba, bár az utóbbin szélesebben mosolygok, boldoggá tesz, hogy örül neki és már most látom szemeiben az apai büszkeséget. Én pedig várom már, hogy lássam a karjaiban elveszni a csöppséget. *-Meglátod, ha minden sikerül, alig fogjuk látni Shaylee-t. Viszont biztosan nagy segítség lesz a baba mellett. Előbb azonban meg kell találnunk a megoldást. Láttam fent sok írást a falon és talán van olyan is amit nem lehet látni. A könyv tele van rúnákkal és szimbólumokkal, olyan bűbájok vannak benne amiket nem tanítanak sehol. *Csak remélni tudom, hogy az egyik a segítségünkre lesz, de gyanítom, hogy nem és nekünk kell kitalálni valamit, hogy felnyissuk a pecsétet.*
Tudnám én folytatni a hempergőzést, de úgy gondolom, kell némi egérút a lánynak, aki most már a gyermekünket hordja a szíve alatt, és ha minden jól megy, na meg a könyvvel kapcsolatban is utánajártunk, aminek kellett, akkor még esetleg folytatásról is lehet az este folyamán. Azért nem akarom már most teljesen lestrapálni, hiszen esélyes, hogy már felborult minden belsőleg de talán nincsen annyira hatással a libidójára. Majd este kiderül. Foglalkozzunk most hát azzal, ami neki fontos, a könyvvel. Sybella mindig is nagy kutató hírében állt, legalábbis én úgy tartom, hogy szeret rejtvényeket megoldani, az is megmozgatja a fantáziáját, hogy mi lehet a felső szinten, na meg a tündérke átkát is feloldaná valahogy. Nagyon empatikus, szeretettel teli nő, nem csoda, hogy őt választottam páromul, hiszen nem is adnám másnak ezt az angyalt. - Egyedi készítésű könyv... nem hangzik rosszul. Rólam meg kevesen tudják, hogy tudok olvasni, nem hogy varázsigéket mormolni. A meglepetés volt a fő fegyverem. – Na persze a láncos buzogányon túl, az sem mindegy, hogy mikor kapom elő az övemről, acéltüskéi már sokak agyvelejével kerültek közelebbi kapcsolatban, nem csoda, hogy gyakorta tisztogatnom kell. Fiatalabb koromban megpróbálkoztam a vívás tudományával is, ám úgy véltem, a buzogány a nekem való, hiszen nem kell olyan felesleges baromságokkal foglalkozni, mint a védekezés. Akinek én odacsapok, már úgysem üt vissza. - És miért olyan fontos neki, hogy ember legyen a házon kívül is? Tündérnek született. Ki érti ezt..? – Nyilván általánosítok, de Sybellának már egyedi kötődése alakult ki a kis szárnyassal, de ha nem akarja nekem megmagyarázni a miérteket, hát nem fogok kötözködni, ez lényegében költői kérdés, annyira nem érdekel. Ha a lánynak most ez a terve, hogy segít a tündérnek, hát rajtam ne múljon. Rasmus-szal sokfelé jártunk, kezdve Mongóliától a messzi északig, igen sok rúnát, varázsjelet láttam már ahhoz, hogy segítsek kibogaraszni a páromnak a bonyolult szövegezést. Most mégis a vacsora a fontosabb, a könyvet ismét félretesszük. Elkezdem felszeletelni a cipókat, de őszintén örülnék neki, hogy ha kettecskén költhetnénk el, és nem zavarna meg az aprónép. Most az sem gond, hogy nincsen hústartalma az éteknek. - Tudod, hogy bármit megtennék érted. Ezért őérte is. Sokfelé jártam már, több varázsigével találkoztam, mint az sejtenéd. Köszönöm, neked is. – Vigyorogva bólogatok, naná, hogy megtesszük, amikor csak akarja. Ahányszor csak akarjuk. – Nem is baj, ha sikerül felszabadítani az emeletet, egyébként sem ártana, ha jobban elférnénk a kicsi miatt. Kell majd neki a hely.
*Hallom még Altan szeretkezéstől karcos hangját, mielőtt belevetem magam a leves végleges elkészítésébe. Nem csak a látvány, a hangja is ágyba csábító, de erőt veszek magamon, legalább addig míg a mai nap végén ágyba nem kerülünk. Addig Shaylee is előbukkan még, valószínűleg igényelni fog egy mesét, olyat ami az emberekről szól, mert hallatlanul kíváncsi természet és nagyon érdekli őt az emberek világa. Már csak ezért is szeretném megtörni a rámondott átkot és ehhez szükséges az a könyv amit a nénikém küldött. Szófukar volt ugyan, nem mellékelt levelet, nem volt válasz a szüleimről és a testvéremről feltett kérdéseimre, de talán egyszer majd a szüleim is hazatérhetnek és ők majd elmondanak mindent. Tudok várni, az a történet már úgy is a múlté, a jelenre kell koncentrálnom, az pedig a már most is várva várt babát és a kis tündérem átkát, no meg a ház titkait jelenti. Altan megjelenése és látványa miatt kísért még az elmúlt fél óra izgalmas eseménye, de csupán egy vágyakozva sóhajtott mondatot engedek meg magamnak amire természetesen egy nagyon büszke, kissé önelégült választ kapok, amin csak mosolyogni tudok. Altan tisztában van a képességeivel és a vonzerejével, el sem tudom képzelni hány nő epekedik utána, és mennyit vitt ágyba mielőtt mi találkoztunk. Csodálkoznék ha egyet sem bár betudható Celeste emlékének. Talán engem is elfelejtett volna ha nincs az a kísérteties hasonlóság, így azonban szerencsém van, legalább ennyit kaptam a húgomtól vagy nővéremtől, a sorstól. Kitálalom a levest az asztalra míg ő tányérokat kerít a szekrényből, igazán ne lehet okom panaszra, nagyon házias "teremtés". * -A nénikém bűbájmester, és ez egy különleges könyv, nem található meg könyvtárakban vagy varázskönyv boltokban. Ez az egyetlen ilyen példány amennyire tudom, szóval tényleg különleges és nagyon kell rá vigyázni. Azt remélem találok benne olyan visszaállító bűbájt vagy ellen átkot ami megtöri Shaylee-ét és a házét. Szeretném ha a kis tündér házon kívül is emberi alakot ölthetne, mert nagyon vágyakozik rá és az emberek világára, és ha a könyv segítségével meg tudnám nyitni a felső szintet, berendezhetnénk neki ott egy kis kuckót. Azt ígértem olyan lesz mint az igazi, az erdei tündérek otthona, tudod, csupa zöld növény, moha szőnyeg, virágok. Az a gyanúm, hogy a háznak sok titka van és nem véletlenül van lezárva azzal az erős bűbájjal amit még nem tudtam megfejteni. *Remélem elég érthetően elmondtam mindent mert Altan kérdéséből ítélve nem nagyon értett meg semmit sem abból amit korábban mondtam. Közben kikerülnek a tányérok is én pedig levest merek Altan és a magam tányérjába. A cipószelést meghagyom neki, a kekszet és a mézet rakom ki két tálkába, illetve rövid gondolkodás után háromba, hogy ha Shaylee közben előbukkan, ő is csemegézhessen. Ha itthon van csak elbújt akkor a méz illatára biztosan előkerül, amit szintén kis kerek csészékbe csurgatok. Nos, nem biztos, hogy Altan fog belőle enni, de nem fog kárba veszni, legfeljebb megeszem én, nem probléma. * -Mit szólsz hozzá? segítesz? Hátha neked is lesz ötleted. Jó étvágyat!*A végén a leves felé intek, hogy nekiállhat falatozni, én is leülök és az első falat után csak élvezettel hümmögök, nyögdécselek.*-Legközelebb is....szeretkezünk főzés közben.....ez a leves mennyei lett.*Gondolom nem lesz kifogása ez ellen az ötlet ellen.*
- Csak felvezetés volt az esti hancúr előtt. – Harsányan kacagva nyúlkálok a lány sikamlós teste után, de gyors, mint valami kis halacska. Már én sem gondolom komolyan, hogy ismét letámadjam, hiszen ha már leendő anyuka, akkor pihenésre van szüksége, a felbuzdult hormonokat se illene próbára tenni. Becsapja az ajtót, míg én vigyorogva folytatom a mosakodást, igazán kedvet kaptam, hogy ha leszáll az éj, ismét egymáséi legyünk, és most, a kényszerpihenő alatt valami elméletivel is foglalkozzunk. Valóban megéheztem, így jöhet valami étek, a leves tényleg jól hangzik. Ha pedig jól laktunk, akkor foglalkozhatunk a könyvvel is. - Hozom, hozom már! – Szólok utána, amikor már én is fel vagyok öltözve. A hónom alá kapom a könyvet, ahogyan érintem a kandalló melletti asztalt. A testemen feszül az ujjatlan póló, de úgy tűnik, hogy már asszonykám is be kell, hogy érje a látvánnyal az esti folytatásig. Én akár a végtelenségig is bírnám kis túlzással, abban viszont igaza van, hogy most van egyéb fontos dolgunk is. Élvezettel beleszagolok a levegőbe, máris összefut a nyál a számban, nem szükséges ide a hús, jó lesz anélkül is a leves. Sybellám említett még valami cipót is mellé, így a kamrából már hozom is, miután letettem a közelébe a könyvet. Nagyon jól indul ez a mai nap, egészen családnak érzem már magunkat, nem kell ide nekünk semmiféle sötét varázsló. Persze a kalandokra majd szükségünk lesz, de mégis teljesen más az, amikor már családként tudjuk ezt megejteni. - Azt meghiszem. – Vigyorgok rá vissza, ezúttal nem kap csókot, mert még megint belefeledkezünk. Inkább nyitogatom a szekrényeket, hogy felrakjam az asztalra a tányérokat, s mintegy érdeklődő kacsintással kérdezek rá. – Mire is kell ez a könyv Sybellám? – Ezt azért nem túlzottan értettem már akkor sem, amikor még csak a zöldségeket pakolásztam, egy vágytól fűtött kan igen nehezen tud koncentrálni. Most sem egyszerű, de már igyekszem.
-Nem hagyom magam még egyszer eltéríteni Altan!*Nevetve rohanok ki a fürdőből egy újabb csábító ostromlás elől. Tudtam, hogy ez lesz ha mind a ketten bemegyünk, de nem tudtam kizárni, az együttlétünk után amivel megpecsételtük leendő szülői életünk első napját, játékba csapott át és ez a fürdőben is folytatódott, ám mielőtt még a leves teljesen szétfőne és leginkább Shaylee hazaérne, becsaptam Altan orra előtt az ajtót. A konyhába sietek, hogy befejezzem azt amit elkezdtem és amibe belekontárkodott. Ahogy végignézek a félig megpucolt zöldségeken, a földön heverőkön és a levesbe dobottakon, tudatosul bennem, hogy mi mindent beledobáltunk a szenvedély viharában. Ez nem átlagos leves lesz az biztos, viszont az illata remek. * -Ha szépen megkérlek, kihoznád ide azt a könyvet? Ott hagytam a kis asztalon a kandalló mellett. *Most már komoly dolgokra kell koncentrálnunk, és megígértem Shayleenek, hogy mindent elkövetek az emelet ügyének érdekében, nem mellesleg nekünk is jó ha van egy saját birodalma ami olyan mint amilyen az otthona volt. Az már ráadás lenne ha az ő átkát is meg tudnám törni, de semmilyen fosztó varázslat, átoktörő vagy semlegesítő nem volt hatással. Ez igen bonyolult bűbáj, nem elég hozzá egyetlen pálcasuhintás. Míg Altan visszatér addig sem tétlenkedem, teszek még egy kis fűszert a levesbe és elküldöm a kést kenyeret szelni, tányérokat röptetek ki az asztalra és összetakarítom a lehullott zöldségeket is. Mire Altan visszaér a könyvvel vagy anélkül, már minden rendben van, kész konyhatündér vagyok, szó szerint. Egy várandós konyhatündér aki vagy egy kis barbárt hordoz a szíve alatt vagy egy másik kis tündért. Őszintén; mindkettővel kibékülnék, nem vágyom jobban egyikre sem a másiknál, de időm nagyon nem volt ebbe belegondolni. A kamrába megyek egy kis kekszért és mézért, hogy meg legyen a desszert is, elbíbelődöm egy ideig mert mindkettőt lezártam egy-egy bűbájjal, különben naponta kifogyna Shaylee torkossága miatt. Kezemben a csuporral és az agyagkorsóval lépek ki a kamrából, és pont szemtől-szemben találom magam Altannal, az arcomra azonnal mosoly kúszik, a testemben még ott él az együttlétünk emléke és jólesően megborzongok tőle. * -Nem tudok betelni veled.*A mosolyom szélesedik ugyan és úgy van ahogy mondom, de ha megint maga alá akar gyűrni, arra várnia kell estig, míg a szobánk biztonságos, Shaylee mentes ágyában nem leszünk. *
Úgy vélem, hogy a könyvvel, vagy a vacsorával ráérünk foglalkozni pár perc múlva is, hiszen felhevült állapotunkból csakis azt szűröm le, hogy mindez nem tart majd tovább. No meg a fenyegetéstől, hogy a közelben ólálkodó tündérke visszatér, és rajtunk üt. Engem nem zavarna, de tudom, hogy Sybellám kifejezetten belepirulna, és hát nem vagyok annyira öntörvényű, hogy csakezért is elnyújtsam a dolgot, szándékosan elrontva a hangulatot. Hiszen ismerjük már annyira egymás testét, hogy tudjam, nem feltétlenül az időtartam a lényeg, a minőség sokkal fontosabb. Szeretjük egymást, és ezt ki tudjuk fejezni, ezúttal gyorsabb, intenzívebb módon, gyorsan a lényegre törve. Szerencsére ez már nem az első alkalom, hogy példának okáért fájdalmas, vagy kellemetlen érzettel töltsem el a lányt, nem már gyereket is vár tőlem, s messzemenőkig elfogad, ezúttal még vágyik is rám, nem csoda, hogy oly könnyedén csusszanok belé, hogy a kifejezett feltüzelésre nincs is szükség. Mindez nem von le az élvezeti értékből, máris a gyönyör első hullámai söpörnek végig rajtam, homlokat izzadtság gyöngyözi, tekintetemben vadállatias szenvedély lobban, ahogyan érzem a rámfeszülő ágyékát. Újra és újra megostromlom az édes kaput, a bebocsájtást újraismételve, növekvő lendülettel sürgetve azt, hogy mihamarabb rajtunk üssön a beteljesülés. Szenvedélyes csókokkal borítom az ajkát, néha oda is kapva a fogammal, a nyakán ellenben nem ejtek ilyen sebet, s a keblét is kimélem, szépen óvatosan rámarkolva a mennyei halmokra. Gyorsan felkönyököl, és ismét belémkapaszkodik, miután egy rövid átmenetre végigfektettem az asztalon. A hajába markolok, hiszen ezúttal olyan mélységbe hatoltunk mi ketten együtt, amely nem csak testi, hanem lelki háttérrel is rendelkezik, most leszünk szülők, és ez teljesen összefűz. A gyönyör nem pusztán az ágyékunkat érinti, a bensőnkön is végigfut. Érzem, ahogyan szinte feljajdul a remegéstől, én magam is ettől gerjedek be annyira, hogy az utolsó félelmetes lökettel kilövelem magamból a vulkán magmáját, hogy újra, ismételten addig záporozzon rá a közös kéj, amíg csak bele nem szakadunk. Ezután én magam húzom közelebb, hogy még mindig zihálva simogassam meg az arcát, és nézzek a szemébe, megcsókolva őt immár puhán, köszönetem jeléül.
*Hiába van ott az asztalon a könyv amiért annyit harcoltam, hogy legyen valami útmutató a múltamhoz, hiába a fővő leves és a megpucolt zöldségek, és hiába a tomboló hormonok, Altan megint levesz a lábamról és most is szó szerint. Elég csak rápillantanom a felsőtestére, a domborodó izmokra, a csillogó bőrére, a kötény még egy lapáttal rátesz, és el vagyok veszve. Azt hiszem ez a legjobb elveszésem, ennél jobb úgy sem lesz. Minden együttlétünk más alapokra épül, sosem fogom megunni, Altan fantáziája kimeríthetetlen és boldogan vetem bele magam a vágy forgatagába. Elmém egy szegletében azért még ott van némi félelem, hogy Shaylee egyszer csak benyit és újabb szentségtörő rajzok születnek rólunk, de Altan heves vihara mindent elsöpör. Ahogy a konyha szentségét is, nem érdekel, hogy ott tesz a magáévá ahol az ételt készítem, hogy néhány zöldség a földre hull mikor hanyatt dönt, csak őt akarom és azt a vad gyengédséget amire csak ő képes. Elsöpör mindent mégis finoman teszi mindezt, és nem csak testileg hanem a lelkemre is vigyáz, hihetetlen érzékenységgel alkalmazkodik és csókolja le sós könnyeimet az arcomról amivel még jobban felszítja bennem a vágyat, hogy az övé legyek. Volt némi kétségem, hogy nem tudja a helyén kezelni, hogy nem arra gondol ami bennem zajlik, hogy nem képes felfogni azt a hatalmas változást amit még én is csak halványan érzek, ám emiatt nem kell aggódnom. Felszabadultan hagyom magam legyűrni, persze a gyengédségétől újabb könnyek buggyannak elő de már nem erre figyelek. Félig felemelkedem, újabb zöldség látja kárát ahogy megtámaszkodom az asztal lapján, de kit érdekel? A derekába kapaszkodva tartom magam és húzom még közelebb, ezzel is segítve a mind mélyebbre hatolást. Nem tart soká míg elérek a csúcspontig, Altan esélyt sem ad rá de most nem is kérném, hiszen nincs körülöttünk védőháló és a kis tündérke bármikor lecsaphat ránk. Most nem nyújtanám az élvezetet a végtelenségig, kívánom és egyre jobban, talán a hormonok máris működésbe léptek, de nem….nem erre fogom rá, ez ő és én, mi ketten a buja vágyak puha párnái között. Fel sem nézek rá bár érzem, hogy pillantása rajtam vergődik nyugtalanul, robbanni kész vágyának küszöbén. Lábaimmal átkarolom a derekát, amennyire csak tudom, és átengedem magam a kielégülés élvezetének. Ez csak egyszerűen jött és kész, nincs mit ragozni rajta, egyik pillanatról a másikra estem át a túloldalra még én sem számítottam rá. Testem ívben meghajlik kissé, körmeim Altan bőrébe vájnak, hangos nyögések kísérnek ahogy átlépek a mennyország kapuján. Izmaim megremegnek ahogy a villámok átcikáznak rajtam, mély sóhaj ír pontot rövid de annál élvezetesebb együttlétünk végére. *
Jól sejti, öt percnél tovább nem fog tartani az együttlétünk. Tiszteletben tartom a kívánságát, miszerint a tündérkével ilyen pózban nem akar összefutni, ráadásul érdekli a könyvben leírtak. No meg egy állapotos nő kivánságainak illik megfelelni. Azt is el tudom képzelni, hogy most nem ez volt számára az elsődleges, és jó eséllyel még csökkenni is fog a vágya az idő előrehaladtával, így volt olyan figyelmes, hogy belement a dologba. Sosem voltam egy kifejezetten csábító alkat, elveszem, amit akarok, ám vele nem akartam durva, erőszakos lenni, kivéve ha éppen azt akarta. Ezúttal azért mégis volt bennem annyira rafinéria, hogy megmutattam a külsőmet, remélve, hogy fel van annyira pörögve lelkileg, ami kihathat a hormonjaira, a keble már érzékeny annyira, hogy egyetlen érintésemre is kőkeménnyé változik, akárcsak a férfiasságom, amely már utat tör a combjai között, a nadrágom pedig a földön landolt. Nem akarom én elsietni a dolgot a kért sürgetés ellenére sem. Valahol az arany középút a cél, pár percben is lehet tartalmasat alkotni. Nem hagyom ki hogy megsimogassam, végigcsókoljam az arcát, és arról biztosítsam, számomra nem csak egy lyuk, hanem a szerelmem, az asszonyom. Olykor eljátsszuk, hogy ismeretlenként támadom le, annak a játéknak is megvan a létjogosultsága, ezúttal szinte házaspárként leszünk együtt, amolyan ünneplendő a magzat megfoganását egy kis szerelmi gyakorlással. Érzem a könnyeket, de tudom, hogy nem szenved. Örömkönnyek ezek, amelyeket szinte feliszok a csókjaimmal, a derekára fonva a kezeimet hagyva, hogy legyen annyi mozgástere, hogy a csipőjével körözhessen. Miután nem az ágyban fekszünk, a hátsómra markolhat, hogy megtámaszkodjon, és egy pillanatra visszagondolok arra a percre, amikor viszakoztam volna azért, hogy ne bántsam őt az első alkalommal, amikor közölte, hogy én leszek számára a második, bizonyos értelemben mégiscsak az első komoly. Olyannyira más, mint Celeste, és ez benne a lényeg. Nem akarom, hogy egyikünk, vagy másikunk előbb jusson a mennyekbe, ezt most közösen akarom, ezért csókjaim, és lökéseim közepette felnézek rá, hogy mennyire változtassak a tempón, amelyet immár teljesen összenhangoltunk. Gondolok egyet, és finoman megtolva a mellkasát végigfektetem az asztalom, hogy a feneke alá nyúlva megnöveljem a behatolási utat, hiszen tudom, hogy azt szereti, ha minél mélyebben vagyok. S közben az arcát figyelem, szinte kérdőn, hogy mikor gyorsítsak, hiszen akkor jutunk el kéz a kézben a célig.
*Ám előbb...a leves és a könyvem várhat, Altan szerint jobb ez így és amikor megnyalja az ajkait, ne is lehetne egyértelműbb. Persze könnyű neki, az ő feje nincs tele mindenféle fontos dologgal, összeesküvésekkel, eltitkolt testvérrel, és titokzatos történésekkel melyek kísértetiesen fűződnek egy-egy ponton a jelenhez, ami korábban ne az én jelenem volt. Ha elővenném a makacs énem amit nem akarok, akkor seperc alatt elutasíthatnám, de mi értelme lenne? Így nekem is jó lesz, a könyvem pedig nem szalad el, öt perc ide vagy oda már nem számít. A hormonok tombolnak bennem, eddig észre sem vettem, bár nem is voltam felfokozott állapotban, most viszont a könyv megérkezése kiváltotta belőlem. Túl izgatott voltam miatta és attól amit számomra magában rejthet, minderre pedig Altan csak rátett, fogalmam sincs hogyan működik, hiszen a két érzelem egymástól független és egészen másfajta, mégis mikor feldob az asztalra, átölel, megcsókol és minden érintése olyan finom mintha egy kis tündért simogatna, elérzékenyülök. annyira érezhető, hogy odafigyel rám, és meg sem kell kérdeznie, hogy mit hogyan tegyen, hogy nekem hogyan jó, tudja magától. Ő irányít ahogy a legtöbbször és boldogan vetem alá magam a vad barbár támadásának, a testem vágyakozva remeg meg.* -Élvezni fogom hidd el!*Elnevetem magam és az ujjai már fürgén ténykednek azon, hogy kiszabadítsam minden olyan anyagból mi engem zavar rajta. Szóval a lábbeli maradhat és a nadrág is, feltéve ha a bokája körül tekeredik és minden mást már csak az ő bőre takar. A szenvedélyem is nagyobb mint eddig, pedig szerintem Altannak nem volt panaszkodni-valója, ám bennem most minden megsokszorozódik Vad és gyors, nem időzik sehol mégis minden porcikámat érinti és kényezteti, a fene sem tudja hogyan csinálja. Már bennem van mikor eszmélek és ez is erőteljes mégis finom, óvatos..vagy csak az én vágyam fordult. Annyira boldog vagyok, hogy elsírom magam. De tényleg. Villámok cikáznak bennem, tetőtől-talpig bizsergek, a forróság körbeölel és én pedig ráfonódom, Altan ajka parázsként perzseli a bőröm ott ahol megcsókol. Villanás, érzés, sötétség és fény, mézes illat, füstös, szürke árnyak és aranyló fénygömbök. Mindez ott van bennem, látom a szemeiben a tűzhely lángjainak fényét, sötét haját, bronz bőrét és érzem az illatát, ajkainak ízét, a nevetését, a sós könnyekét. A sűrű függöny már-már eltakarja, vonásai megnyúlnak, ujjai kellemesen fájdalmasan horzsolják a bőröm, lüktet benne az erő. Hallom a saját hangom ahogy felnyögök, az arca elhomályosodik és nem tudom, hogy a vágytól és a bennem növekvő buja kielégülés előfutára borítja rám vagy a könnyek melyek kigördülnek a szemeimből. Nem akarok sírni, de muszáj, kikívánkozik, minden túlcsordul bennem és törvényszerű, hogy egy-egy csepp kibuggyan ha már nincs helye. Mégis boldog vagyok csak nem tudom....hogyan fogja fel mindezt Altan. Tudja mi a jó nekem ebben az állapotban, óvatos és gyengéd, de vajon az érzelmi hullámaimat érti-e?*
Nem akarom lekezelni azzal, hogy nem figyelek rá, vagy éppen nem érdekelnek az összefüggések. Maximálisan osztom a gondolatait, csak éppen egyszerű lélek vagyok ahhoz, hogy ha valamit nem értek, ne akarjak még inkább eltűnődni rajta. Ha a sors valami komoly szándékkal vezetett egymás karjaiba, hogy Celeste után ő legyen a párom, úgyis meg fogjuk tudni, és még csak idegeskedni sem kell rajta. Csak éljük az életünket, nemzzünk gyermekeket, vagy éppen vegyünk részt Sheska Roxfort ellenes hadjáratában, bánom is én. A lényeg, hogy a béke és a harc számomra kiválóan megfér egymás mellett, magamévá akarom tenni Sybellát, és az sem baj, ha olykor a láncos buzogányom tüskéit agyvelődaraboktól kell lecsutakolnom. Élvezem az életet minden téren, és ebbe a rejtélyek nehezen férnek bele, inkább érzelmi, semmint logikai ember vagyok. Mégis ráerőltetem magamat arra, hogy válaszoljak, hogy ne csak az állatias, ösztönös énemre tudjon hatni. - Legyen akkor így, hamarosan foglalkozunk a levessel, és a könyveddel, ám előbb.. – Megnyalom az ajkamat, miszerint akarom őt, ám nem sértődöm meg, ha mégsem kapom meg. Túl vagyunk mi már azon, hogy mindez kérdés legyen, egyedül a mikor vagy a hogyan számít. Most éppen az, hogy igenis figyelembe veszem az állapát, ha a hormonjai most nem engednék, akkor elnapoljuk, akár hosszú időre, hiszen így tisztességes, nem csak én számítok, sőt, jelenleg most ő az elsődleges, hiszen a gyermekemet hordja a szívem alatt. Ám úgy tűnik, szó sincsen róla, hogy ne akarná ő is az összebújást, látom a vágytól pirosló arcán, a szemein, amik felcsillannak, hogy szereti, hogy erős, és határozott vagyok. Viszont óvatosan markolok rá a keblére, kerülve a finom bimbókat, hátha érzékenyek lennének. Ahogyan a lábai közé furakszom, halkan elnevetem magamat, ahogyan érzem, hogy szinte már magától ki van tágulva a kicsi virág, befogadásra készen várakozik, és örülök, hogy nem kell rá erőltetnem magamat. A fenekére simítva a kezemet magamhoz húzom, ő meg a kötényt tépi le rólam. Kibontom a felsőjét, hogy felhúzhassam a blúzt, ami rajta van, azért én nem szakítok, ki tudja, hogy meddig varta ezt a ruhát. Előhajolva mégicsak becézgetni kezdem a mellét, és csak felmordulva bólintok a kérésére. - Azért annyira csak nem gyorsan, hogy te ne élvezd cukikám. – Becézem a hajába túrba az ujjaimat, és felnyögök, ahogyan a nadrágból szabadít ki, ő nem finomkodik, velem nem is kell, a karmolásai egészen macskaszerűek. A szoknyája alá nyúlva tolom félre a fehérneműjét, és pár pillanatig elidőzöm mind az édes kis gombjával a virág felett, a gyengédségnél kissé határozottabban dörzsölve oda az ujjamat, és a vágykeltés kedvéért még fel is nyúlok amolyan előfutárként, ám ha sebességet kért, ki is húzom az ujjamat, és egyetlen, már gyakorlott mozdulattal hatolok belé. A szemébe nézek, és nem moccanok egy pillanatig, ám aztán ismét egy erősebb lökés. Majd egy újabb. Látni akarom az extázist az arcán, az enyémen minden bizonnyal észlelhető, kapkodni kezdem a levegőt, ahogyan körém szorul a forróság.
*A nők sok más mellett egy nagyon fontos dologban különbözne a férfiaktól, mégpedig abban, hogy képesek egyszerre több dologra is odafigyelni. Én is ezt teszem most épp, mikor legeltetem rajta a szemeimet és küzdök a vággyal, hogy ne essünk egymásnak a konyha közepén, figyelem mit akar beletenni a levesbe és a könyv tartalmán is jár az eszem. Őt persze nem érdekli semmi azon kívül, hogy egymásra találtunk és azóta is együtt vagyunk, de számomra különös a sok egybeesés, főleg azok után amit abban a furcsa és félelmetes piramisban hallottam és éltem át. Nem könnyű ezt a témát megtartani miközben ő oda sem figyelve a levessel foglalkozik de leginkább engem próbál elcsábítani és nem válogat az eszközökben. * -Én is boldog vagyok Altan de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az összefüggéseket. Van egy olyan érzésem, hogy a mi szerelmünk csak ráadás egy másik nagy történetben. Persze törvényszerű volt, hogy egymásba szeretünk és örülök, hogy így alakult, de mintha másnak nem ez lenne a fő indoka, hogy az útjainkat keresztezte. *Magamat áltatom azzal, hogy nem sokára bugyorogni fog a leves és mi a könyv titkait fürkésszük, holott ő egészen másra gondol és vágyaik és ahogy ismerem már az elején elvesztettem a meccset. Na nem mintha nagyon ellene lennék, képtelen vagyok tiltakozni úgy istenigazából. A belőle előtörő vadság mindig is elgyengített, mondhatni ő az én kriptonitom, én vagyok a zsák és ő folt vagy fordítva, mindegy de mindenképpen együvé tartozunk. Most is levesz a lábamról, szó szerint hiszen feldob az asztalra és érzem, hogy még ebben a vad pillanatban is vigyáz rám, amitől csak tovább olvadozom. Szemöldököm megemelkedik mikor a könyvet verbálisan félretolja az utunkból és ráerősít a szexuális énemre és minden módon leteper. A vágyam önkéntelen sóhajjal robban ki belőlem mikor a keze a mellemre fog, az érzékeim kigyúlnak a testem hevesen vágyakozik, buján fogadom minden szavát. Ja persze, őt sosem érdekelte Shaylee, a róla alkotott rajzokon is csupán nevetett és igen, még büszke is volt a legfontosabb testrésze önkéntelen túlzására. Átölelem a lábaimmal így is közelebb csalogatva magamhoz, nem lehet neki nemet mondani de még mindig ott jár a fejemben a könyv és a sok különös egybeesés, aminek Altan szándékosan nem tulajdonít jelentőséget. Altan mint mindig most is tettre kész, ezt le sem tagadhatná hiszen érzem és ~Te jó ég! Annyira izgató! Azt hiszem függő lettem, Altan mint élvezeti cikk és én a rabja vagyok. De mennyire, hogy az vagyok és nem akarok kigyógyulni belőle. Magamban akarom érezni! *Még a meggyanúsítását is képes ellenem fordítani olyan módon, hogy a fülembe leheli a válaszát, na persze a lehelete is forró mint a katlan és összeborzolja az összes idegszálamat, a hajammal való babrálás már csak ráadás. Felsóhajtok ismét, ez már a megadás jele mert egyáltalán nincs szükség arra, hogy még nyomatékosabban felhívja a figyelmemet a tényre, miszerint ő győzött. Csatát nyert, mi több az egész háborút eldöntötte egyetlen csókkal. Belenyögök a csókba és letépem róla a kötényt, tenyereimet a mellkasára nyomom, és enyhén meg is karmolom, majd a nadrágja felé csusszannak a kezeim és már nem kell csábítgatnia. * -A…aaa…kamillateát? Jó, de gyorsan…akkor nagyon…gyors legyél. *Majd utána rátérünk a könyvre, meg a levesre, de képtelen lennék ebben a felfokozott buja vágyban ringatózva másra figyelni.*
