2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Rózsakert egy eldugott kis helyen található, legkönnyebben kastély keleti oldaláról közelíthető meg. Már onnan tudhatod, hogy jó helyen jársz, hogy egyre több virágra leszel figyelmes, ami pedig egyáltalán nem megszokott a birtok ezen részén. Ha a virágokat követed, egyszer csak egy kavicsokkal felszórt kis útra érsz, ami a Rózsakertbe, másik nevén a Szerelmesek Parkjába vezet. Az egész területet bokrok takarják el a kíváncsi szemek elől, ez az egyetlen út ahol minden karcolás nélkül be tudsz jutni. Mindenfelé cseresznyefák vannak, rózsaszín virágokkal, melyek sosem tűnnek el róluk, és télen sem hullik le a fák levele. A fűből alig látszik valami a sok rózsa és néhány színes virág miatt. Ha tovább mész egy kis rétre bukkansz, melynek közepén egy kristálytiszta vizű tavacskát láthatsz. Mivel innen tökéletesen lehet látni a lemenő napot, napnyugtakor a tó vöröses-pirosas színt ölt fel, még romantikusabbá téve az egyébként is gyönyörű helyet. Ha közelebb merészkedsz a vízhez észrevehetsz előtte egy nagy, szív alakú követ. A kő mellett két penna van, amikkel írni lehet rá. Ugyanis amikor a mágikus pennák a kőhöz érnek az mintha puhává válna akár a vaj, bele lehet írni bármit. És amint elemeled az íróeszközt a szív alakú szikla ismét kemény lesz, másnapra pedig el is tűnik róla az írás. Sokak szerint ha valaki beleírja a saját nevét, és a szerelme is az övét akkor a szerelmük örökké fog tartani. Ez a varázslat csak ezen a kövön érvényes, máshol nem történik semmi ha egy sziklához illetve kőhöz érinted. A kavicsos út mellett fapadok állnak a diákok rendelkezésére.
A vállamat tapogatom, miközben úgy érzékelem, hogy a lidérc nem lépheti át a rózsakert bejáratát. Mintha.. maguk a virágok, vagy a hely romantikus jellege védene engem. Ez nem rossz mentsvár, máskor is fel tudom keresni, ha már végképp az életemre törne. A vállam viszont fáj, már most sárgás lé fut végig a sebszéleken, be fog gennyesedni, ráadásul a lény természetfeletti jellege miatt nem is jó rá minden gyógyital, vagy kötözés. Csóválom a fejemet, hiszen már nagyon unom ezt, aminek még az értelmét sem sikerült kiderítenem, de az ivászat nem segít benne, hiszen nyomozhatnék is, de ezt is csupán a rémálmaim egyikének tudom be, amely talán majd elmúlik. Észreveszem a macsekot, amely kiosongál az ágyások közül. Legugolok hozzá, hiszen barátságosnak tűnik, s fel sem merül bennem, hogy animágussal állok szemben. Bár sem étel, sem pedig takaró nincsen nálam, de a testem melege talán segíthet, és akár később a konyha irányába is be tudom vinni. Tulajdonéppen én is örülök a társaságnak, mert bár az emberekkel nem jövök ki mostanság, de egy ilyen kis szőrös plüss a kedvemre való, ráadásul nem egy ronda korcsról van szó, hanem egy szép cicáról. Először csak megsimogatom, és ha dörgölőzik, fel is veszem az ölembe, de még nem ülök le, csak járkálok vele. – Magányosak vagyunk? Átérzem.. Az a rohadék.. Nézd mit csinált velem. Éhes vagy? – Darálom le egybe, mintha válaszokat várnék, holott csak magamban beszélek, a macska nem is érti, legfeljebb a hangsúlyra figyelhet, hogy kedves vagyok vele, holott a külsőm alapján még baltás gyilkosnak is elmehetnék.
Alacsonyan is vagyok macskaként, ezért nem látok el a tereptárgyaktól olyan messzire és egyébként is lesősorban az érkező srácra figyelek, aki láthatóan zaklatott és... sérült? Hm... mégis mi a fene folyik itt? Úgy néz ki, mint akit most támadtak meg, de az ember nem megy valahová, ahová azt se tudja ki hívta, ha előtte pont bajba került. Az aurorokat tájékoztatja, vagy a tanárait, ha már egy iskolában vagyunk. Elég furcsa a helyzet mindenhogy, ezért is kell pár pillanat amíg az első döbbenetemből végre magamhoz térek, hogy aztán egy halk... - Miáu... -val nyissam meg a "beszélgetést", ahogyan szépen lassan lépkedve előkerülök az egyik bokor alól közelítve a sráchoz. Na nem célirányosan, inkább csak úgy macskásan somfordálva felmérve a terepet, mint aki azt reméli, hogy az épp most érkezettnél van esetleg kaja és meleg takaró, vagy épp csak fel akarnám deríteni a terepet. Tippelheti azt, hogy egy diák macskája vagyok, akik elkeveredett, vagy egy roxmortsi jószág, aki kissé messze merészkedett az otthonától, mert az tuti, hogy első ránézésre, azért nem tűnök olyan ziláltnak, mint mondjuk ő, tehát a kóbor macska lehetőségét azért könnyen elvetheti. Egyelőre tehát maradok macska alakban, csak kicsit közelebb somfordálok hozzá, egy idő után leülve a hideg földre és nagy szemekkel nézve, ahogyan idegesen fel és alá járkálva várakozik. Az emberek hajlamosak beszélni az állatokhoz, sőt sok esetben még könnyebben beszélnek hozzájuk, mint az emberekhez, mert ugye egy macska úgy se érti és főleg nem adja tovább. Mármint egy átlagos macska.
Csoda, hogy fel tudtam kelni, mert a tegnapi napom is olyan volt, hogy már korán reggel vedeltem. Csak az motivál, hogy kicsit is erőre kapjak, hogy az a mardekáros háztárs plázacica megbízott, hogy segítsek neki egy igen kényes ügyben, s tekintve, hogy milyen állapotban vagyok manapság, ez már önmagában is hízelgő rém nézve. Meg hát legalább az egómat is fényezi, hogy van, akinek még így is szüksége van rám. Szerencsére el tudtam terelni a figyelmét az engem üldöző lidérctől, mert nem akartam, hogy az kérdéseket szüljön. Hogy a rém az egykori Alysha vagy sem, azt még nem tudtam kideríteni, és őszintén szólva semmi kedvem nem volt még nyomozni sem az elmúlt néhány napban, örültem, hogy nem tépett szét ez a dög. Mintha mindenhová követne, a tükrökben, az ágy alatt, lassan már sehol nincs tőle nyugalmam. Átvettem a levelet a hollóházban, és persze ott is megtámadott, az árnyak közül vetődött ki rám, jól megszaggatta a felsőmet, csúnya karmolt sebet ejtve rajtam. Mivel a levelet későn olvastam, az sem biztos, hogy időben odaérek, bárki is keressen. A fájdalom józanítóan hat rám, szinte rohanok, s amikor hátranézek, már látom, hogy ott kúszik az avarban mögöttem. Hogy látja-e bárki rajtam kívül, vagy csak rémlátomás? Janette látta, abban biztos vagyok. És most rövid időn belül ismét felhívtam magamra valaki figyelmét. Mi ez, ha nem új kezdet? Mindenesetre szedem a lábaimat, mert bárki is hívott, nem akarom, hogy a lidérc őt is becélozza. Valamiért olyan érzésem van, hogy a rózsakert távol tarthatja. Nem tudom, hogy honnan ez az ötlet, de.. akkor is érzem. Belépek a tövisek közé, mert bár a rózsát csak olyan formában szeretem, hogy udvarlási eszközként, már igen rég nem volt rá alkalmam, hiszen az elmúlt három év úgy összefolyt, hogy nem is emlékszem rá. És azóta nem is volt senki, csak a pia, a magány. A kezemben gyürkélem a levelet, a fájós, szétkarmolt vállamat fogom, hiszen nyílt sebként tátog a bőrön. Biztosan fog kérdéseket felvetni, de majd.. kitérek valahogyan. Nem is ülök le, hátha menekülnöm kéne. Csak járkálok fel-s alá. A lidérc valóban nem tudott átlépni a virágyágyások közé, de a közelben kúszik, baljós nőalakja igazából felismerhetetlen, csak a világító szemei, s az karmai azok, ami leginkább kivehető a ködből.
Folyton aggódik, pedig tényleg semmi oka nincs rá. Van elég eszem, hogy nem kerülök bajba, hiszen már apa is többször figyelmeztetett, hogy jobb lenne ha megválogatnám a szavaimat. Ezúttal pedig különösen fontos lesz, hogy ezt a tanácsot megfogadjam. - Nem lesz semmi baj, anya, majd én mindent elrendezek! - egy utolsó ölelés még mielőtt sietősen távoznék a londoni lakásból. Aggódik, hát persze, mert úgy gondolja butaság volt otthagyni a csapatot és egyébként is milyen dolog az, hogy csak annyi mondok, hogy el kell mennem pár napra, de nem mondhatom el milyen ügyben és hová pontosan? Vicces, hogy mindjárt harminc vagyok, de még mindig úgy kezel, mintha gyerek lennék. Persze valahol érthető, hiszen az egyik gyermekét elveszítette és félt... de nincs oka rá, mert semmi veszélyesbe nem nyúlok, csak tudni akarom az igazat. Néhány óra elteltével már a Roxmortsi vonatról szállok le, hogy aztán az iskola felé vegyem az irányt, nem sokkal a célállomás a rózsakert előtt már alakot is váltva és immár hófehér bundában suhanok a bokrok között várakozva. Várva valakire, akiről hallottam, akiről többen is mondták, hogy köze volt Josiehoz és egyáltalán nem tetszett nekik, ahogyan az után viselkedett, hogy megismerte ezt a srácot... Tudnom kell hát hogy kicsoda, és hogy pontosan milyen módon volt köze a húgomhoz. Ezért is küldtem neki a levelet pontosan két nappal ezelőtt, amiben azt írtam meg neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele egy fontos ügyben. Nem írtam alá természetesen és az ügy természetéről sem írtam semmit, csak hogy életbevágó és hogy tudom, hogy sok minden van már a rovásán, úgyhogy jobb, ha eljön. Először látni akarom, hogy mit reagál, hogy hogyan viselkedik majd a levél hatására, amikor még azt hiszi, hogy egyedül van. Az ember könnyebben megnyílnak egy állatnak, mint egy vadidegen embernek. Mielőtt ténylegesen megjelennék itt előbb megfigyelem, amíg várakozik, amíg vár arra, aki kérdéseket akar nekiszegezni.
Felmerül bennem, hogy a vállamra kapom a lányt, de az talán túlságosan ősemberes lenne. Így egyik kezemben Ginnyével, a másikban pedig a táskámmal futunk befelé, remélve, hogy nem síkos még annyira a talaj, hogy megcsússzunk. Szerencsére ez nem történik meg, csak a seprűm fog elázni, de majd pár perc múlva magamhoz hívom, most már nem múlik ezen. Vele nevetek, ám csak addig, amíg meg nem csúszok tényleg, rántok is egyet a csuklóján, és úgy összeütközünk, hogy a még a derekunk is összekoccan, ami azért fájdalmasan vicces, lévén egyikünk sem egy kövér alkat. – Uh, bocs kislány, nem volt szándékos. – Közben bőrig is ázunk, a hirtelen jött felhőszakadás nem kímél senkit és semmit, s mire a nagyajtó bejáratnál vagyunk, már csavarni lehet a ruhánkból a vizet. Amikor már bent vagyunk, akkor kinyújtom a kezemet, hogy a seprű is utolérjen, szerencsére ezzel már nem verem fejbe Ginnyt. – Mára ennyi a tanulásnak. Menjünk inkább átöltözni, mielőtt megfázol. Akkor holnapután olyan este nyolc körül a Szükség szobája előtt találkozunk. – Nem nézem én le őt, hiszen tudom, hogy kviddicsjátékosként repült már ennél rosszabb időben is, de kár kockáztatni. Majd legközelebb folytatjuk. Felkísérem a griffendél toronyba, és ha nem veszi nagy szemtelenségnek, egy puszival búcsúzom.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2019-09-23, 16:12
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Tetszik, hogy minden pillanatban van neki valami frappáns megjegyzése, amivel sikerül oldani a hangulatot. Szükségem van erre, hogy ellazuljak, mert sokszor és sokféleképp csalódtam már emberekben, főleg az utóbbi időkben, bár talán mondhatjuk, hogy az elmúlt fél évemet csak a kviddicsnek szenteltem. Nem jelenteném azt ki, hogy lemondtam a fiúkról, a párkapcsolatokról és a szórakozásról, mert kifejezetten jó vagyok ezekben és imádom a kihívásokat még a mai napig... csak már elbizonytalanodtam és úgy éreztem, szükségem van némi karrier útmutatásra, hogy legalább félig elérjem azt a célt, amit az életben kitűztem magam elé. Csak aprón elmosolyodom a cinkos pillantásra és a megjegyzésre, remélem azért, hogy hajnalig nem fogunk itt kuksolni a sötétben, addigra jó lenne kicsit az ágyban lenni és pihenni a következő napra, de persze ezt most így nem jelentem ki közvetlenül, hiszen még bármi történhet. - Durva buli lehetett! De szuper, akkor lássunk neki. - Nem vagyok azért annyira befásult lány, hallok és látok is dolgokat, tudok néhány buliról és a pletykákból hallani is, kik az igazi partiarcok, de nem szívesen veszek részt ilyesmiben, nem az én stílusom. Persze egy kisebb, elegánsabb eseményen még szívesen megjelenek, mint egy karácsonyi parti, ahol kikapcsolódhatunk némi lassúzással és egy két pohár punccsal... ahol elővesszük a régi történeteket... de nem tudnám elképzelni, hogy berúgjak. - Hát, örülök, hogy így gondolod, és remélem eredményes is lesz ez az este... - Még mindig akad fenntartásom a témával kapcsolatban. - Szóval, ötödéves anyag... akkor még motiváltabb voltam ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, szerintem vissza tudok idézni valamit, na lássuk... - Ahogy kicsit közelebb dőlök Coryhoz és kíváncsian belenézek a könyvbe, én is meglátom a nagy esőcseppet és a hűvös kis szellőt, amit maga után hozott hirtelen. Nagyon hirtelen. Amikor megragadja a kezemet, gyorsan felpattanok és kérdés nélkül sietek utána, mintha el tudnánk szaladni az esőtől, ami szinte azon nyomban óriási cseppekben kezd el szakadni. - Vúúh, fürdésről nem volt szóó! - Picit azért felnevetek, mert ez igazán vicces, hát kivel mással történne ez, ha nem velem? Mondjuk ennek is van egyfajta varázsa, azt be kell vallanom.
Szikrázó kék szemeimmel méregetem, ahogyan az örökös kalandvágyától fűtve sosem tudja elengedni a kviddicset. Ezzel én is így vagyok, igaz én mindenben szeretek a legjobb lenni, egyenesen belebetegszem, ha valami nem úgy sikerül. Bátorság is van benne, hogy a rossz hírem ellenére mégiscsak kész volt kijönni velem tanulni a csillagfényes égbolt alá, de a hirhedtségnek is megvan az előnye, legalábbis nem félek felvállani, hogy bizony sok női szívet összetörtem, de ettől függetlenül én magam is emberből vagyok. Olykor egymásnak feszülünk, Ginny és én, hogy aztán rájőjjünk, nem kell tartanunk egymástól. Hallottam, hogy a számos fiútestvére mellett örökös benne a bizonyítási vágy, de engem nem kell lenyűgöznie, s ezt éreztetem is vele. - Mondjuk a hajnalt? – Kacsintok cinkos pillantással, a befásultságot minden pillanatomban oldani szándékozom benne némi provokációval, mintha nem hagynám élni azzal, hogy fenntartom az érdeklődését. Tudom, hogy nem igazán elméleti ember, sokkal inkább a gyakorlat fogja meg, de sebaj, én mindkettőben otthon vagyok. - Ne aggódj, a szobatársam még az előző esti buliból beájulva fekszik a padlómon, úgyhogy bőven van időm segíteni neked. – Felelem kisfiúsan szexis mosollyal, mintegy megvonva a vállamat. Az idő számomra csupán egy elhanyagolható tényező, így Ginny feleslegesen szabadkozik, ha rászánom most ezt az estét, büntudat nélkül lehetünk együtt, barátkozhatunk. – Egy halom ember van, akit megtisztelhetnék a jelenlétemmel, de én úgy döntöttem, hogy te leszel az. Ötödikes, igen. De biztos vagyok, hogy menni fog. – Folytatnám a gondolatmenetet, de ekkor egy kövér vízcsepp landol a könyvön, majd a következő. Pillanatok alatt esni fog. Na ennyit az időjárás előrejelzésről. Felpattanok, és megragadom Ginny kezét, a másikkal pedig a könyvet dobom be a táskámba. – Gyere!
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2019-08-07, 12:32
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Rövid ideig csak figyelem őt, ahogy a seprűről és a közös repülésről beszél, és megmondom őszintén elgondolkodtat a dolog, de még mindig nem vagyok ebben biztos, talán kell némi idő, hogy ismét fellágyuljak és engedjek, mint a múltkor is. - Meglátjuk, mit hoz az este vége. - Megvan bennem a kalandvágyás, a forró vér és a Griffendél minden tulajdonsága, viszont az utóbbi időben kicsit befásultam és azt hiszem, újra fel kellene szabadítanom az adrenalint, ami ezeket a dolgokat is élteti. Minden pillanatom a kviddics körül forog, ez a tanulós - csillagles is külön azért jött létre, egyedül azért mentem bele, hogy némiképp javítsak a tanulmányi átlagomon a vizsgák előtt, mivel nem lenne szerencsés, ha most a legnagyobb hajrában el kellene veszítenem a jogosultságomat a csapatban való játékra. Viszont örülök neki, hogy legalább abban egyetértünk, hogy nem vagyok egy elveszett csaj. - Na hát, akkor én nem foglak irritálni, ez már biztos. Csak kicsit fel kell élesztenem magamat, kicsit belefásultam a dolgokba az utóbbi időben. - Vonok vállat. Talán pont azért találkoztam akkor és ott Coryval, mert ennek így kellett lennie. Hogy ő adjon valami új löketet. Kicsit még bizonytalan vagyok ebben a gondolatfoszlányban, de erősen hajazok felé. Kimászok a táskám semmijéből, és megpróbálok vele együtt, önfeledten nevetni a viccelődésén. Kicsit valóban zavarban vagyok még, és nyilván ha nekikezdünk a csillaglesnek és rájön, hogy mennyire nem vágom, nem lesz itt változás. Ezért jöttünk, így kénytelen vagyok belevágni, még ha sikerül egy jó nagy fintorral indítanom a beadványok hallatán. - Áucs. - Egyik sem sikerült igazán jól, de reményekkel teli fordulok oda felé és hajolok közelebb, ahogy nyitja ki a könyvet és hasonlítja össze az enyémmel. - Hát ez tényleg elég rémes. Nem értem, hogyan tudom pontosan berajzolni. - Persze lehet, hogy nem ártana a könyvbe is beleolvasni. Nyilván. Ahogy a fiú pillantását követem, ismét elhúzom a számat. - Ez úgy, ötödéves anyag, legalább, igaz? - - Nem lehet az ember mindenből a legjobb. Ahol az élet ad, onnan el is vesz.
- Logikusan egy személyre tervezték, én is szeretem, ha a saját akaratom érvényesül, miközben irányítom, de annyi kedvezményt tehetek, hogy ülhetsz elől, és te mondod meg, hogy mit, és merre. – A hárítása nem lep meg, eddig is tudtam, hogy a kviddics a mindene, és szeret repülni, ez pedig talán túlságosan is intim helyzetet szülne, de egy próbát megérhet. Ha nem érezzük jól magunkat, még mindig leszállhatunk. A cinkos pillantásomból viszont látszik, én sem vagyok olyan típus, aki meghátrál, vagy akinek letörhető az akarata. – Azt tudom csini. Az elveszett csajok kifejezetten irritálnak. – És különben is, abban mi a kihívás, ha valaki játssza a királylányt? Ma már nem élünk abban a korban, amikor le vannak osztva a szerepek, amikor csak azt lehet tenni, ami le van írva a kódexben? Ginnyinek igaza van, mindenki legyen a saját maga ura. Nem zavar, hogy elkapja a tekintetét, esetében én sem vagyok annyira nyomulós, mint szoktam, hiszen nem árt, ha az embernek egy olyan ismerőse is van, akivel beszélget, akivel csak szimplán közös a hobbi, és jól érzi magát. - Abban nincs hiba, elég különlegesnek érzem magamat, úgyhogy ha fényezed az egómat, azzal csak ezt a különlegességet táplálod. – Nevetem el magamat vidáman, de lassan rá is kéne térni a ma este tárgyára. A csillagokra. A kérdésére hamiskásan megrázom a fejemet, már a múltkor ellőttem azt a poént, hogy szeretek dolgokat adogatni a szájába, de hogy még el is várja mindezt? Hát nem.. cuki? – Naszóval.. mivel a dolgozatok nyilvánosak, kikértem Szinisztra professzortól az idei beadányaidat, és amilyen jó térlátásod van kviddicsben, annyira nem találod el a szögeket a csillagászatban. – Nyitom ki a könyvemet, hogy hajoljon csak oda, mert körzővel már előrajzoltam az aktuális oldalon, hogy példaképpen én hogyan rajzolom be a zenitet, az övé pedig ettől lényegesen csálébb. Ha véletlenül összeér a vállunk, hát fogva tartom a pillantását.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2019-07-03, 18:10
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva... ahogy meglátom megörülni, mosolyogni, egyszerűen nincs mit tennem, nekem is hasonlóan jókedvre derül az arcom. Már sokkal kíváncsibb vagyok arra, hogy hogyan fog telni ez az este, milyen irányba húzza el a kapcsolatunkat. Szeretném jobban megismerni, nem csak azt hinni, hogy valóban csak ilyen, ilyen macsó és csajozós. Az asztronómia pedig erre tökéletes lesz. - Nekünk kedvez. - Állapítom meg, miközben leheveredek, hátradobom kiengedett hajamat, majd feltekintek az égre, a csillagok közé. Emlékszem még, régen, amikor nyáron Harryvel és Ronnal kimásztunk a tetőre, onnan figyeltük az égboltot, ez eszembe juttatja, hogy mik voltak azok a pillanatok, amik miatt olyannyira megkedveltem Pottert. Számos dolog történt velük az évek alatt, jó és rossz egyaránt, de én még a mai napig azt érzem, hogy igyekszünk közel maradni a másikhoz, még ha ez nem is lép előre egyről, kettőre. - Nagyon előrelátó vagy, mondjuk megmondom őszintén, jobb szeretek egyedül ülni a seprűn. - Szavai hoznak vissza a jelenbe, rátekintek és komolyan válaszolok, kiskorom óta senki mögött nem ültem, nem vagyok benne biztos, hogy jó érzéssel töltene el ha így alakulna. Akkor inkább felmegyek a sajátomért. Persze ezt még nem közlöm vele, nem akarom nagyon elrontani a kedvét, a terveit, ki tudja, lehet, hogy odáig el sem jutunk. - Hm, eléggé. Mindig is a magam ura voltam, nem vagyok egy elveszett csaj. - Próbálom elkerülni picit a tekintetét, inkább a táskámban kutatok, igazából a semmit keresve. Zavarba hoz ezzel a kérdéssel, azt hiszem a múltkor is sikerült neki kitapasztania ezt, volt néhány kínos pillanatunk. - Mondjuk ezt azt hiszem már tudod. Úgyhogy érezd magad kivételesnek. Remélem a buli is jó lesz majd, és a mai este is eléri a célját. - Mosolyodom el, valahogy jól esett kicsit kikapcsolódni és egy olyan emberrel beszélgetni, aki hasonló érdeklődési körrel rendelkezik, mint én... - Most is hoztál a sütiből? - Kuncogok felszabadultabban, felé tekintek, miközben megemelgetem kicsit a szemöldököm, játékosan, hogy le tudja szűrni, persze csak szurkálódom.
Ha tudnám, hogy furcsa jellemként gondola a stílusomra, bizonyára hízna a májam, lévén én már csak ilyen vagyok, igazi egyéniség, és ha ezzel meg tudom hökkenteni, az komoly fegyvertény az alakuló barátságban. Sok mindenben hasonlítunk, de közel sem ismerjük egymást túlzottan, ezen pedig mindenképpen változtatni akarok. Ahogyan meglátom a rézvörös hajkoronát, széles mosolyra húzódik a szám, úgy is mondhatnám, hogy sugárzik rólam az öröm, hogy látom. Van benne valami megfoghatatlan varázs, ami mellett nem tudok csak úgy lemenni. Ráadásul a bulira is igent mondott, noha addig még jó pár nap van hátra. - Mindketten tudnánk kviddicsezni még a durva szélorkánban is, vagy a szuperviharban, de ez a mostani valóban megrendelt jóidő csini. – Köszönök a szokott módon, a nevét használva becéző áthallással, és a mosolyom szélesedik, amikor mellém heveredik. Azért arébb moccanok kissé, hogy ne feküdjek, vagy könyököljek rá a hajára, mert ahogy látom ismét kiengedve hordja, ami tetszetős, noha jár némi figyelemmel, hogy ne tépje meg az ember. – Egyik sem. Azért hoztam, hogy ha némi csillagnézés után repülni támad kedvünk, és tudom, hogy így lesz, akkor ez sem legyen akadály. Egy seprűn ketten, úgy az izgalmas. – Kacsintok hamiskásan, hiszen szeretem kiteregetni a kártyáimat, hogy ne kész tények elé állítsam, hanem legyen ideje emészteni a dolgot, és izgalommal teli várakozással nézzen az est további része felé. – Feltételezem ritkán kerülsz olyan helyzetbe, hogy mások terelgetik a lépéseid, ugye? – Kérdezem átható pillantást lövelve a szemei felé, hogy elmerüljünk egymás tekintetében. Hiába gyakoroltam ezt már oly sokszor, ezúttal erőlködnöm sem kell, oly természetes, hogy jól érzem magamat a közelében.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2019-06-19, 17:42
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy pillanatig sem vacilláltam rajta, hogy eljöjjek e erre a találkozóra, hiszen én nem az a fajta vagyok, aki ne tartaná magát a megbeszéltekhez. Nem mondom, hogy nem tartottam attól, ami majd várni fog rám... ránk, de igyekeztem a lehető legpozitívabban hozzáállni a helyzethez, és nem gondolni arra, hogy ezzel akár furcsa helyzetbe is keverhetjük egymást. Persze, mondhatjuk, hogy a múltkor elég jól letisztáztuk ezt a 'legyünk akkor barátok' vagyis próbáljuk meg témát, de még nem sikerült megszoknom Cory furcsa jellemét. Nem készülődtem túl sokáig, de azért úgy döntöttem, hogy egy kisebb táskát a vállamra dobok, hiszen nem árt, ha akad nálam némi pergamen és egy kis töklé, sosem lehet tudni mennyi ideig fogunk elidőzni odakinn. Nem mondhatnám, hogy az asztronómia az erősségem, így hát számítok néhány óra fejtágításra, de mondhatjuk, hogy most még úgy gondolok erre az egészre, mintha egy egyszerű, lazulós, piknikszerű kikapcsolódás várna ránk, némi okulással. Jó lenne, ha ez az érzés végig megmaradna. A megbeszélt idő előtt nem sokkal indulok el a hálóteremből, és kiélvezem a jó levegőt, lassan sétálok végig a tó partjához. Ilyenkor ha csak tehetném kint időznék, de mondjuk egyébként sem töltök túl sok időt a kastély falain belül, kizárólag a kötelező tanórák alatt. A mai edzésemet délelőttre terveztem be, hogy délután tudjak kicsit pihenni és felkészülni az esti csillaglesre, és magamat is megleptem, hogy mennyire élénk vagyok még mindig, pedig a legtöbb esetben, ilyenkor már csukódnak le a szemeim. Lehet, hogy több időt kellene szánnom magamra, ha már egy óra pihenés is ennyit számít... - Szia! Szuper időnk van ma, nem? - Köszöntöm Coryt, miközben a táskámat leteszem a pokróc mellé a fűbe, eszembe sem jutott, hogy pokrócot is hozhattam volna, még jó, hogy ő ennyire előrelátó. Mély levegőt veszek, majd óvatosan leheveredem mellé, meg tudnám szokni ezt minden nap. - A pályáról jöttél vagy csak egy kis esti röpködésre készülsz? - Mosolyodom el, a seprűk mindig felvidítanak, hisz akarva, akaratlanul a hobbimra, a lehetséges karrieremre emlékeztetnek. Izgatottan várok, nem igazán vagyok jó beszélgetés indító, de Cory mindig tudja, hogyan tartson szóval.
Randi vagy sem, mégiscsak a csillagos égbolt alatt találkozunk, méghozzá a tóparton. Szerencsére a másnap este nem a tipikus brit esős időjárás szerint alakul, hanem valóban van értelme az asztrónómiának hódolni. Ezúttal nem hoztam semmi ennivalót, hiszen nem piknikezünk, de egy kényelmes pokrócot igen, hiszen ezen érdemes végigheveredni ahhoz, hogy az ember nézelődjön. A seprűmet viszont mégiscsak a földre támasztva hoztam, hogy ha úgy alakulna, hogy kedvünk szottyanna a kedvenc hobbinkhoz, akkor ne kelljen érte mászkálni. Nyilván benne van a pakliban, hogy nem jön el, de eléggé szavatartó lánynak ismertem meg ahhoz, hogy legalább szólt volna időben, ha az egész lefújva. És persze kétlem, hogy csak a tanulás miatt jönne, aranyvérű lányként megvan a magához való esze, hogy tőlem kérjen tanácsot, ez inkább amolyan barátkozós estének tűnik tematikus köntösbe öltöztetve. Aztán meglátjuk, hogy hogy alakult. Könnyed, vékony inget vettem, a hajam bár kicsit kócos, de aki annyit kviddicsezik, mint én, ott nem lehet meglepődni. Alulról márkás farmer, hiszen a külsőmre mindig is adtam. Tudom, hogy már volt az esetében néhány leplezhetetlen pirulás, de hát ezt élvezettel zsebeltem be, valahogy perverz hobbimmá válik, ha zavarba tudom hozni. Szétterítem a pokrócot, és a seprűm végeit igazgatom amolyan pótcselekvés jelleggel, amíg várok.
Végül ha fel is ajánlja a kajáját, én az orromat kicsit elfintorítva elutasítom. Nem az a baj, hogy tőle van, hiszen alapjáraton vagyok olyan barátságos, hogy ne higyjem, hogy azért kínál meg, mert meg akar mérgezni, hanem egészen egyszerűen... Friss sült húsra vágyom. Tényleg meglep engem is, hogy nem gyötör hirtelen a hányinger, de azt hiszem, hogy én tudom miért van. Habár Szido nem mondanám, hogy megnyílt volna nekem, vagy egyáltalán bármilyen köteléket akart volna kialakítani, az én énem még is megtette ezt, és a falkaszellem, amit utoljára a régi otthonomban láthattam, akkor még emberként, kifejti hatását. Elkezdek jobban lenni, visszatér az étvágyam. Együtt minden könnyebb lenne, de amikor ez tudatosul bennem és már a számon lenne, hogy közöljem Szidoval valami még is megállít. Ez a fiú nem akar társulni, nem akar a "falkám lenni", és semmi jogom mindezt ráerőltetni, csak azért, mert én érzek valamit. Ha valamit, hát ezt meg kellett tanulnom abból a több hetes kínszevedésből azon a másik helyen. Így hát megtorpanva a gondolatban hirtelen ahelyett, hogy elinvitálnám, hogy együtt menjünk a nagyterembe vacsorázni, vagy a házimanóktól a titkos konyhába valami finom falatért, hirtelen felállok, és habár zavartan, de kedvesen és sietve elköszönök. Nem fogom még egyszer ráeröltetni magamat valakire, aki inkább elzárkózna, még csak nem is tett ellenem semmit, valamit azért lehetett érezni a levegőben. Inkább teret hagyok neki, és ha kellek, hát... Egy iskolába járunk, szóval megtalál.
// Köszönöm a játékot, de már sokadjára akad fel hosszú idóre, és legutóbb megbeszéltük, hogy maximum 2-3 hétig váratsz, és megint kb. letelt és 11 napja az oldalon se voltál belépve. Később szívesen kezdek új játékba, ha esetleg több időd felszabadul és pörgősebben tudunk játszani!
Nem várok el tőle semmit. Se kedvességet, se nyíltságot, se azt, hogy azonnal a bizalmába fogadjon. Koppantam én már ilyesmivel, méghozzá akkorát, amekkorát már nagyon régen. Én úgy éreztem, hogy Jacob és közöttem egy olyan kapocs van, ami összeláncol minket, barátokká tesz, és el nem szakítható, hiszen előző életünkben, sőt, lehet számtalanban ezelőtt, bármiben számíthattunk egymásra... ő pedig... Nos, hülyének nézett, rideg lett, tagadta, hogy bármit is érezne az irányomban. Elkaptak az érzelmeim, túl gyorsan rohantam le őt, és éppen ezért azonnal elzárkózott. Tudom, hogy hibáztam, de tekintve, hogy milyen durván lökött el magától, azóta se kerestem fel, jobb, ha egyszerűen elfelejtem ezeket... De most ide kell koncentrálnom, és Szido nem Jacob, nem zárta magára még a páncélját. Éppen ezért akármit mond, én válaszolni fogok, hogy lássa, hogy nincsenek titkaim, és nem vagyok az ellensége. - Egy falkában születtem. - válaszolom, egy kis elnéző mosollyal a kiakadására, aztán picit összeráncolom az orromat és a szemöldökömet. - Szerintem nem, legalább is engem a betegségek mindig is elkerültek. Szerintem erősebb az immunrendszerünk ennél, bár az az igazság, hogy a falkám egy kicsit más. Tudod, ők nem fertőzésként kapták meg ezt, nekik nem kór a vérfarkasság, ők született farkasok. - mesélem, lassan, nyugodt hangon, mivel eddig úgy tűnt, hogy ez nem a legkedvesebb témája, nem akarom végzetesen lesokkolni szegényt. Ha látom, hogy nagyon elképedne, akkor azonnal abbahagyom, de ha szeretne többet tudni, ha esetleg az információ segítene, hogy feldolgozza a dolgokat... Lehet, hogy átértékelne mindent, ha tudná, amit én. Persze, nem tudnék csak jókat mondani, mindennek meg van az árnyoldala, de akkor is, ahol én felnőttem, ott mindig békés volt az élet, boldog, gondtalan, mintha egy átlagos erdei falucska lett volna, semmi több. Persze teliholdat kivéve. A gonosz megjegyzésekre a rühes döggel csak megcsóválom a fejem, látszik, hogy mekkora csapásként éri meg, és ezt meg is értem, hiszen én is ugyanazokat élem át, amit ő. Így élni tényleg sokkalta nagyobb átok, mint beleszületni mindenbe, sokkal többet szenvedünk, nem tudunk kontrollálni, nem is vagyok cserébe olyan erősek és legyőzhetetlenek, mint a teljesvérűek, szóval... Lényegében jobbára csak a rosszat kaptuk meg vele. - Tudod, hogy ki tette? - kérdezem óvatosan, bár lehet, hogy ezzel túl lépek egy határt. Kicsit felnevetek a bókra, mert hát, ez mindenképpen bóknak minősül, még ha kínzottan és fáradtan is hangzik a nevetésem, őszinte. - Köszönöm szépen, azt hiszem ilyen köntösben se kaptam még bókot. Persze, itt az iskolában nagyon kevesen tudják, hogy mi vagyok, így hát nagyon megcsappant az esélye, hogy "Kár, hogy vérfarkas vagy..." kezdetű megszólalást kapjak. - mosolygok gyengéden, vagy inkább gyengén, majd jön a kordulás. Kicsit bólintok, bár lehet, hogy ciki, hogy beszélgetés közben én ennék, de valahogy most kezdem jobban érezni magam a társaságában. És persze, ahogy az lenni szokott egy mezei betegségnél is, ha jobban érzed magad, és eddig koplaltál, egyszer csak lecsap a farkaséhség.
Az tény, hogy nem a lány tehet róla, hogy olyan vagyok, mint amilyen vagy, hogy úgy alakult az elcseszett életem, ahogy. Ugyanakkor egyszerűen képtelen vagyok jóindulattal viseltetni az irányába, azután, hogy megérzem...egy másik vérfarkassal van éppen dolgom. Megvetem, és gyűlölöm a saját fajtámat, és azt hiszem saját magamat is amiért olyan vagyok amilyen. Sokat tipródom rajta, hogy milyen lenne minden, hogy ha nem kaptam volna meg a harapást, és nem keringene a farkasok visszataszító mérge az ereimben...Persze felesleges a múlton tipródni...helyette inkább a sokkal "biztatóbb" jövőképemmel kellene foglalkoznom. Igyekszem minél több udvariasságot sűríteni a szavaimba, de sajnos még így se futja többre egy meglehetősen rövid bemutatkozásnál, és egy szarkasztikus megjegyzésnél. Viszont legalább megpróbáltam, és már ez is nagy szó. Amúgy is a szándék a lényeg... - Jesszus...Egy egész falka? - reagálok csípőből, az arcomon elborzadt kifejezéssel. Amint realizálom, hogy mit mondtam egyből tudom, hogy hiba volt, de annak a gondolata, hogy vannak helyek, ahol egyszerre egynél több vérfarkas tartózkodik...nos kiráz tőle a hideg. - Hát. Azt mondják a fű kis mennyiségben egészséges...nem kapsz tőle zöld hályogot meg ilyesmi. - felelek elgondolkodva a szavaira. - Tényleg. Vajon mi kaphatunk egyáltalán zöld hályogot? - bukik ki belőlem a kérdés. Nos nem biztos, hogy erre a válaszra számított, de valahogy nehezemre esik elhinni egy rakat vérfarkas békés együttélésének históriáját. Valahogy nem így ismertem meg a fajtámat, és a varázslótársadalom sem...Persze kivételek mindenhol akadnak...akik erősítik a szabályt. Ehhh mindegy...Nekem ott vannak az öregeim, akikkel totálisan jól megvagyok még így is, hogy ők csak muglik. Így is többet érnek, mint egy-két, sok varázsló... - Hát jah. Szívás. Még jó, hogy valami rühes dög pont arrafelé kószált amerre mi, és úgy döntött, hogy kicsit megrágcsál. Biztos túl unalmas, és könnyű lenne az élet, ha nem haraptak volna meg. - bólintok egy keserű mosolynak szánt, de sokkal inkább torz vigyornak tűnő valamivel. Ahogy végigtekintek rajta, ugyanazokat a tüneteket látom csak a lányon, mint amiktől én is szenvedek. Sápadt, és szemlátomást fáradt, de hogy őt is kínozzák-e vég nélküli fejfájások azt nem tudnám megmondani. - Kár, hogy vérfarkas vagy. Ha nem kéne elviselned ezeket a tüneteket, akkor mindig olyan csinos lehetnél, mint amilyen szemlátomást vagy. - tekintek rá egy halovány mosollyal, majd meghallom a gyomra korgását. - Éhes vagy? - kérdem tőle felvont szemöldökkel. Ha az, akkor tudok neki valami kaját adni ami nálam van. Én nekem amúgy se menne le egy falat sem a torkomon.
Érzékelem, hogy a fiú cseppet sem vágyik a társaságra, ami valahol mélyen rossz érzéssel tölt el. A bensőm kapcsolódni akar valakihez, olyanhoz, amilyen én vagyok, hogy egy falkához tartozzon, és ha a másik fél elfordul az én pozitív energiáim elől... Jó, egy kicsit fáj. Persze nem lehetek önző, miért kellene egy vad idegennek azonnal nyíltan, szeretettel fordulnia hozzám, hiszen semmi oka sincsen rá, és ki tudja milyen tapasztalatok tették azzá, aki most. Lágyan elmosolyodok, miközben hallgatom a bemutatkozást és a visszafogott szavait. Nem húzódom hozzá közelebb, de visszavonulót se fújok, bár nem felejtem el figyelni rá, hogy ha valóban el akar zárkózni tőlem, akkor ne az udvariasság tartsa vissza a távozástól. Ha tényleg terhére lennék, akkor én állok majd fel és hagyom magára. Hiszen nem akarom magamat ráerőltetni, csak a szaga csapott ide, és az érzés, hogy csak nem vagyok egyedül a világban, hiszen ő is ugyanolyan rémesen érzi magát, mint én, egy cipőben járunk. - Mielőtt elhagytam a falkát, nem tűnt ez olyan nehéznek. Volt nekik valamijük... Amitől egy napra se érezték magukat betegnek, inkább... erősnek, mindig csak erősnek és egészségesnek. - mesélem, nyugodt, kedves hangomon, kicsit elsüppedve a kellemes emlékbe. A lelkem megszakad, annyira hiányzik mindenki, az egész légkör, a szabadság érzése, a teljesség, aminek hiányát ez az iskola kicsit sem tudta elfeledtetni. Persze aztán jött Gavin, és a telihold közelében lévő napokon kívül, mondhatom, hogy boldog voltam. Igen, mert vele egy egész családot, egy kis falkát kaptam a nyakamba. Persze volt aki örült nekem, volt aki nem, de ez minden családban így lehet. - De azt hiszem túl korán eljöttem, hogy rájöjjek mi volt a titkuk. Nekünk maradtak az elfojtó bájitalok és... Hát, ez. - vonom meg a vállam, kicsit magamra mutatva. Az arcom egészen sápatag, és még jó koszos is vagyok, a homlokom a párás, esős levegőtől fénylik, na meg egy kicsi izzadtságtól is. Azt hiszem nem vagyok valami igazi csábító szépség, de nem baj, érdekes is lenne, ha minden nap, minden percben tiptopnak kéne lennem. Ilyenre egy lány se képes, akárki akármit mond, akkor vagyok a legboldogabb és a legszabadabb, ha a pizsamámban mászkálhatok egy vödör fagyival. A gondolatra finoman meg is kordul a gyomrom, de csak kicsit felnevetek bocsánatkérően, nem indulok el még se kaját keresni.
Még akkor is vannak olyan pillanataim, amikor nem tartok túlzottan igényt mások társaságára, amikor amúgy nincs még ideje az átváltozásnak, de ilyenkor egyenesen a pokolba tud kergetni, amikor valaki rám száll, és nem vágja - nem tudja vagy nem akarja - hogy bocsi, de most rohadtul nincs ingerem senkihez sem. Szomorú, de sajnos ez olyan, hogy nem lehet 100%-os biztonsággal kivédeni a dolgot. Szomorú... Az átváltozás után már kisebb késztetést érzek rá, hogy mindenkit elküldjek a francba...leginkább azért, mert még ahhoz is alig van energiám, hogy a mázsás súlyú szemhéjaimat nyitva tudjam tartani, vagy a pálcát fel tudjam emelni, amely súlya két kifejlett rinocéroszéra emlékeztet a legjobb eseteben is. Egyenlőre ezek a dolgok még eltussolhatóak, mert suliba járok, és egy rakás hülye indokot ki lehet találni arra, hogy miért is vagyok olyan mint a mosott szar. Sajnos van egy olyan megérzésem, hogy ha egyszer munkába állok, akkor már nem lesz annyira egyszerű eltussolni a dolgot, de talán kevésbé lesz az egész annyira feltűnő, hogy ha veszélyes bestiákkal fogok majd dolgozni. Legalábbis ebben reménykedem. Nem vagyok túl boldog, hogy a legjobb reményeim ellenére is sikerült valakibe belebotlanom, és ráadásul annyi lehetséges eshetőség közül pont egy másik vérfarkasba. Semmi ingerem jópofizni vele vagy akár kettőnél több szót váltani vele vagy akárki mással. Viszont ellenségeskedni sem akarok vagy udvariatlan lenni, mert annak nem kívánatos következményei lehetnek még valamikor a jövőben. A ruháján, és a külsején úgy nagy általában meglátszik, hogy éppen kertészkedett, amikor megjelentem. Nem csak a szaga árulkodik róla, hogy egy vérfarkassal van dolgom, de külsőre is éppen olyan sápadtnak, betegesnek tűnik mint amilyen én magam vagyok. Nem mintha ezzel lenne bármi problémám. - Az én nevem Szido. - viszonozom a bemutatkozást bár némileg tartózkodó hangnemben. - Fogjuk rá. Ki vágyna ilyenkor bármiféle társaságra? - felelek miközben megdörzsölöm a sajgó homlokomat. Már régóta nem erőltetem, hogy bárki is legyen az életemben, akire mindenben támaszkodhatom. Persze az öregek még életben vannak, de ha ők egyszer meghalnak akkor aztán igazán magamra fogom maradni a világban. Mindegy majdcsak ellébecolok valahogy még így is...
Igyekszem a gondolataimat és érzéseimet pozitív irányban tartani, de a közeledő átváltozás egyre viharosabbá teszik a lelkemet és a feszültség kiül az arcomra is. Jobb ilyenkor kint lenni, távol a sebezhető emberektől, én igazán nem tudnám elviselni, ha ártanék nekik. Belefolytok mindent, amit csak tudok a kertészkedésbe, nem kímélem az erőmet és nem zavartatom magam az időjárás viszontagságaival sem. Most tényleg minél rosszabb, annál jobb, csak így tudom elterelni a figyelmemet arról, hogy muszáj egyedüllétre ítélnem magam. Viszont... amikor megérzem a fiút valamiféle remény ébred benne, hogy teljes megértést találok, hiszen ő is olyan, mint én. Talán ő is éppen annyira szenved ilyenkor, mint én. A magánytól, a kiszolgáltatottságtól - akármilyen furcsán is hangzik ez, hiszen inkább a környezetem a kiszolgáltatott, ha átváltozok. De én is az vagyok, mert nem tudom minden tettem befolyásolni, az átok erősebb nálam. Nem akarok a terhére lenni, de olyan erővel rohannak meg az emlékek a falkámról és a honvágy, hogy képtelen vagyok továbbmenni és csak elsétálni mellette. Nem tűnik ellenségesnek annyira, sőt, még vissza is mosolyog, amit jó jelnek véve leülök mellé, persze tisztes távolságban, nem közvetlen mellé, csak ugyanarra a padra. Néhány pillanatig őt nézem, majd leejtem a tekintetem a mocskos ruhámra és a fekete kezeimre. Sőt, egészen biztos, hogy a homlokomon is van néhány koszcsík, ahogy le akartam törölni a verítéket és kilökni onnan az előre szabadult hajtincseket. Betegesnek is tűnök most, és még rémesen koszosnak is, biztos ilyen társaságra vágyik mindenki. - Emma vagyok. - mutatkozom be egyszerűen, de lágy hangon, kedvesen. - Neked is jól esik ilyenkor távol lenni mindentől és mindenkitől? - fűzöm hozzá a kérdést, önigazolást keresve, bár nem kis kettősséggel. Távol akarok lenni a Roxfortosoktól, hogy biztonságbn tudjam őket, de közben megszakad a szívem annyira akarok kötődni valakihez úgy, ahogy a falkámhoz tettem, és Gavin... Rá most nem akarok gondolni. Tehát ezt kérdezem, pedig én vagyok az, aki idejött, és éppen keresztbe húzta a tézist, hogy jobb egyedül lenni. Mert én nem akarok... csak kell.
Nem zavarok én itt senkit, és szerencsére engem sem szoktak zavarni itt. Cerberus Szidorov-nak nincsenek nagy igényei, de néha még neki is szüksége van egy kis csendre, és nyugalomra távol mindentől, és mindenkitől. Persze Otthon az öregeimnél ez könnyen megoldható hisz tudják, hogy mikor van olyanom, amikor béén kellene hagyniuk. De itt az iskolában sajnos sokszor van olyan, hogy belebotlik az ember valakibe, aki az Istenért se szállna le róla, hogy mi baja van. Persze ez lehetne szívmelengető is, hisz ez a kedvesség megnyilvánulása - vagy épp csak a legyőzhetetlen indulaté, hogy legyen miről pletykálni - de gyanúm erős, hogy csak addig amíg el nem mondatnám, hogy mi is a bajom. Gyanúm erős, hogy utána az illető nem győzne köpködni, amikor hátat fordítok neki. De hát ez a varázslóvilág már csak ilyen. Nem mintha már annyira tudna érdekelni...Már megszoktam. Csak ha egy mód van rá akkor meg akarom óvni a nyugodt iskolai életemet, és a pillanatokat, amikor már majdnem olyan mintha lennének az embernek barátai, és nem undorodva vagy gyűlölködve tekintenek rám. Persze ez is csak addig fog tartani amíg idejárok... Persze rosszabb is lehetne a dolog. Ha anno a nagyszüleim nem fogadtak volna be, meg nem enyhítettek volna a törvényi korlátozásokon, akkor nem lehetnék itt, és már kezdetektől élhettem volna a vérfarkasok szokványos nélkülözésekkel, és gyűlölettel teli életét. Nem mintha nem lenne bennem így is éppen elég keserűség, és harag, de legalább vannak jó emlékeim is amik azt kiegyensúlyozhatják...És nem ülhetnék itt dideregve, és ázva mint valami depresszív gócpont, hogy kiélvezzem az iskolai éveimet amíg még az lehetséges. Végül egy fáradt sóhaj kíséretében kicsit hátradöntöm a fejemet, hogy az eső jótékony hűvösséggel árassza el a sajgó homlokomat, de közben sajnos a padot is sikerül megreccsentenem, ami számottevő zajt okoz. - Azt hiszem lehet ezt sem ártana kicserélni. - mordulok fel miközben a szemeim még mindig csukva, a buksim meg hátrahajtva. Először csak a neszezést hallom meg, amivel nem foglalkozom hisz bárki más lehet itt rajtam kívül még ilyenkor is..de amikor megérzem a szagot is egyből kipattannak a szemeim, és a tekintetemmel igyekszem megtalálni az illetőt. Tudom, hogy vannak más vérfarkasok is rajtam kívül itt, de sosem kerestem velük a kapcsolatot, mert annyira nem a szívem csücskei, és ezért sem örülök most túlzottan, hogy pont sikerült belefutnom egybe - ráadásul ott, ahol a legbiztonságosabbnak tartottam...azt hiszem jövő héttől kereshetek új lazító posztot magamnak... Bizalmatlanul tekintek az új jövevényre. Csinos arca van, és korban látszólag velem egy idős, de ahogy elnézem Ő inkább kerti munkázni jött ide, nem feltétlenül azért, hogy egyedül legyen mint Én bár lehet, hogy neki is ez volt az eredeti célja. - Persze. - felelek némi gondolkodás után, mert hát őszintén szólva meglepett a kérdés. Még egy erősen erőltetett mosolyt is sikerült az arcomra varázsolnom, - mert hát a jó modort sajnos ilyenkor sem hagyhatom el, ráadásul nincs senki más, csak üres padok körülöttünk, tehát nyilván nem a hely keltette fel az érdeklődését - majd átcsúszom a pad másik végére.
Emma Marshall
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2016-12-20, 11:45
Emma Marshall & Cerberus Szidorov
Csendesen foglalom el magamat, a virágok szépen sorakoznak a kis ágyásaikban, amiket ástam nekik. Már nagyon rég nem gondoltam a falkámra, de most, a Telihold közeledtével csak a fejembe kúsznak az emlékek a családról, ami réges-régen körülvett. Persze, milyen család az, amelyik hagyja, hogy a vezetőjük egy gyereket megharapjon és farkassá tegyen, mikor tudják, hogy milyen kockázatos is ez. És senki sem állt ki mellettünk, senki nem mert szót emelni nagyanyám ellen. De tudom, hogy nem lehetek önző, nem akarták elhagyni az otthonukat, megszokott életüket, a helyet, ahol a farkasok biztonságban és szabadon élhetnek. Nem akartak varázshasználóként élni, és nem is tudtak volna beilleszkedni ebbe a világba. Még nekem is nehéz, pedig én mindenkinek csak jót akarok, és a gyógyítással foglalkozni a jövőben, ahogy már most is. De most itt térdelek, verejtékezve és mocskosan, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire irigylem őket, a született farkasokat, akik sokkal jobban tudják kontrollálni ezt az időszakot. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha én is farkasnak születek, nem lett volna semmi baj, ott élnénk még mindig boldogan. Bár nagyanyám akkor is egy zsarnok lenne... és nem ismertem volna meg egyik barátomat sem. És Gavint sem. Az eső jótékonyan mossa el a szagokat, de még is mikor meghallom, hogy valaki a közelben van ösztönösen beleszagolok a levegőbe és az orrlyukaim kissé kitágulnak, a szemeim meglepetten nyílnak nagyra. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy az iskolában több vérfarkas is van, de sosem kerestem fel őket, pedig Telihold közeledtével mindannyiukon... érezni lehet a változást. Most viszont olyan magányosnak érzem magam a falkám nélkül, hogy mikor megérzem őt azonnal felállok, kihúzom magam, és a kezemet a kötényembe törölve kezdem keresni a tekintetemmel. És ott ül. Az egyik fa padon, éppen olyan nyúzottan, mint én, sőt, még korban is hasonló hozzám. De nem ismerem, tehát gyaníthatóan nem Griffendéles a srác. A hajam egy szénaboglya, valaha össze volt fogva de a munka közben jó pár tincs kiszabadult, és a kezem is a földtől sötétlik. Hát, rendben, nem szépségversenyre készülök. Viszont egy kedves, fáradt mosollyal lépek oda hozzá, és csendesen biccentek felé. A tekintetem kíváncsi, érdeklődő, figyelem a rezdüléseit, hogy mennyire terhes a társaságom. - Leülhetek? - kérdezem óvatosan, csendes, visszafogott hangomon.
Cerberus Szidorov
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2016-12-19, 19:47
November vége van, és ismét közelít a tél, amit lassanként már mindenki magán érez közöttük én is. Gyűlölöm a telet, de nem a hideg vagy a hó miatt, mint sokan mások, hanem sokkal inkább a rossz emlékek miatt, amiket felszínre hoz, mint például a harapásom töredékes - de annál fájdalmasabb - emlékeit. Az csak még rosszabbá teszi az egészet, hogy a rossz emlékek felidézése mellé még az is társul, hogy nemsokára ismét feljön a Telihold. Igaz, hogy a Farkasölő-főzet miatt már nem vagyok dühöngő fenevad, mint régen, és nem saját magamat marcangolom más hiányában - amiről a testemet árulkodó megannyi rút s visszataszító forradás árulkodik. Kár, hogy átokverte sebeknek számítanak, ezért nincs rá mód, hogy eltüntethessem őket magamról... Ahogy a Telihold közeledik, úgy romlik a közérzetem, sokkal nehezebb türelmesnek lennem a többiekkel, mint máskor. Fáradtabb vagyok, ahogy a testem belül felkészül a közelgő átváltozásra, de ez semmi ahhoz képest, amit az átváltozások után érzek. Amikor olyan gyenge vagyok, hogy még a penna felemelése is olyan tud lenni, mintha egy 100 kilós sziklát emelgetnék mugli-módszerrel. És mégis...úgy kell tennem mintha semmi bajom nem lenne, és szimplán csak kialvatlan vagyok vagy bármi hasonló, hogy a többiek ne fogjanak szagot. Persze a pletykáknak így sem tudok gátat szabni, amiket anno Justice elkezdett terjeszteni rólam. Bebizonyítani ugyan nem tudta, de sajnos a pletyka is úgy terjed, mint a futótűz, főleg egy ehhez hasonló zárt közösségben... Pocsék idő van, ami sokaknak elveszi a kedvét attól, hogy a szabadban bóklásszanak. Nekem viszont pont ez hozza meg, mert végre legalább kicsit egyedül lehetek, kifújhatom magamat, mert nem kell senkinek sem számot adnom arról, hogy miért is vagyok búskomor, hogy miért vagyok annyira sápadt, és a többi, és a többi.... Annak ellenére, hogy tudom, hogy körülbelül mindenki bent koptatja a padot vagy a klubszobát, mindenképpen biztosra akarok menni, hogy senki útját se keresztezzem, épp ezért még a többitől is eldugottabb pont próbálok keresni, míg végül a Rózsakertre esik a választásom. Ráérősen kisunnyogok a klubszobából, ki a javarészt néptelen folyosókra, majd le a lépcsőn, ki a tölgyfaajtókon, és végül megérkezem a Rózsakertbe. Nehéz sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy lehuppanok az egyik fapadra, és közben szótlanul szinte üveges szemekkel bámulom az előttem lévő virágokat. Csak kelletlenül felmordulok, mikor eszembe jut, hogy miért is jár ide a diákok többsége. Ez nem olyasmi, ami engem valaha is érinteni fog a közeljövőben...
Emma Marshall
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rózsakert 2016-11-27, 20:33
Emma Marshall & Cerberus Szidorov
Borzalmas idő van. De ami az időnél is borzalmasabb, az az, hogy vészesen közelít a telihold. A testem úgy feszül, mintha bármelyik pillanatban ki akarna törni belőlem a farkas, pedig még két nap van, hogy az égitest kiteljesedjen. Hosszú, törtfehér kötött pulóvert van rajtam és egy hosszú farmer, kabátot nem vettem fel, de a hideg valahogy nem is érinti meg a testemet. Mintha már is lázban égnék, a testem próbálja felkészíteni magát arra, hogy mi következik néhány napon belül. Gavin hiába akar mellettem maradni, segíteni, támogatni, amikor rosszul érzem magam, képtelen vagyok mellette maradni. Túlságosan féltem. Mi van, ha egyszer valami félresikerül és megtámadom őt? Nem kockáztathatom a biztonságát és nem is fogom. Viszont az ég felhős, néha elered az eső, néha az erős szél is elég, hogy bezavarja a diákokat, tehát a Rózsakert olyan üres, mintha évek óta nem járt volna itt senki. Nincsen más zaj, csak a természet hangjai, és az, ahogy térdelek az egyik bokorban és a kezemmel és egy aprócska lapáttal ások. A kertészkedés elvonja a figyelmemet, mellettem növények sorakoznak, amiket itt akarok elültetni, egy kicsit eldugottabb szegletében a kertnek. Gyógynövények, de olyan gyönyörű virágot hoznak, ráadásul télen, akár a hó alól is kiküzdve magukat, hogy azt hiszem inkább itt van a helyük, nem a többi növény között. A földön térdelek, a homlokom gyöngyözik a hideg ellenére is, a hajam pedig elszántan és rendezetlenül szökik ki a praktikus lófarokból. Nem számítok arra, hogy megzavarnak, hiszen szörnyű az idő már ilyen tájt, de ha igen, akkor se csinálok semmi rosszat. Hiszen csak kertészkedek.
Azt írta a horoszkópom, hogy csodásan alakul ma a napom. Hát majdnem összejött. Pedig a reggelem tényleg olyan jó volt, ki gondolta volna, hogy pont az teszi tönkre, aki miatt ma tökre boldog voltam. Még a szokásosnál is boldogabb. Tanácstalanul meredek a pasira, vagyis nem is konkrétan rá, csak arra nézek. Azon gondolkozom, hogy várjak-e tíz percet, hátha befut Luke, vagy inkább menjek vissza a szobámba, és tervezgessem a kivégzését. De most komolyan, szerintem tök érthető, ha mindjárt behisztizek, amikor ő találta ki az egész randi dolgot, nem én erőltettem rá, és akkor erre ő is az, aki elfelejti, vagy tudom is én mi lett vele? De nagyon ajánlom neki, hogy valami elfogadható magyarázata legyen, mert ha azt meri mondani, hogy elkapta valami tanár, én esküszöm, ott helyben nyírom ki. Magas sarkúban vagyok, ami ráadásul 15 cm magas, és a Hollóhát-toronyból kellet lejönnöm. Ha én nem bukok le, akkor nehogy már őt, aki csak a pincéből jön fel, észreveszik. Amíg magamban dühöngtem egy sort, el is feledkeztem, hogy nem vagyok egyedül, így már tényleg elkerülhetetlen volt, hogy ne vegyen észre. Az idegesítő vigyora ráadásul, csak még jobban felidegesített. Újra szemügyre vettem a pasit, de még mindig nem volt ismerős. Viszont amikor ténylegesen felém fordult, és rám nézett, beugrott valami egy bunkó, tetovált, sminket viselő tanárról szóló történet, amit az egyik barátnőm adott elő. Bár a sminket nem láttam, és még az sem derült ki, hogy bunkó lenne, a tetoválás stimmelt. Minden esetre nem akartam megismerni, így épp sarkon készültem fordulni, amikor hozzám szólt. – Maga az a Davies…? – kérdeztem kelletlenül visszafordulva, és totál figyelmen kívül hagyva a kérdését. – … professzor – teszem hozzá egy kicsit később, hogy bár egyáltalán nem örülök az itt létének, az idegesítő vigyorának meg főleg nem, de legalább lássa, hogy nem vagyok bunkó. Idegesen pillantok az órámra. Eltelt két perc, mióta itt vagyok, de Luke még mindig sehol. Leülök egy, a pasitól messzebbi padra, mert akár tetszik neki, akár nem, én bizony itt fogok várni. Unalmamban a másikat kezdem el méregetni. Kíváncsi voltam, hogy mennyire túlzott a barátnőm, amikor róla mesélt. Többek között azonnal szemet szúrt, az a gyönyörű kék szeme. Hogy a francba lehet valakinek ilyen szép szeme? Ráadásul egy pasinak? Nem is jutottam sokkal tovább rajta, mert minduntalan a szemére tértem vissza. Most épp utálom Luke-ot, szóval tök normális, hogy jobban tetszik a pasi szeme, mint az övé, meg úgy alapból maga a pasi.
Teljes nyugalommal üldögélek, élvezem a csendet, a holdfényt, és a magányt. Komolyan semmi késztetést nem érzek rá, hogy akár csak egyszer is körbejárjam az iskolát ellenőrzési célzattal. Mondhatjuk, hogy felelősségtudatból komoly hiányt szenvedek vagy akár csak motivációból. Ellenben lustaságból már kevésbé, ezt bizonyítja, hogy milyen kényelmesen nyújtom előre a lábaimat úgy 10 percnyi üldögélés után. Nem foglalkozom a közeledő léptek zajával, nem érdekel különösebben. Biztos vagyok benne, hogy nem Frics az így nem késztet semmi sem arra, hogy megmozduljak. Bár a zsigeri kíváncsiság megköveteli, hogy felé forduljak, legalább tudjam, hogy ki járt erre. Egy diáklány... Méghozzá micsoda csinosban. Egyből szöget üt a fejemben a gondolat, hogy bezavarhattam a randijukba, amitől egy széles vigyor kúszik az arcomra. Csak érdekesebbé válik ez az éjszaka... Már csak a hős lovag felbukkanása hiányzik, mondhatjuk, hogy várom, hogy előlépjen valamelyik rózsabokor mögül, de végül is csak a csaj indul meg visszafelé. Felvonom a szemöldököm, nem éppen ezt vártam, hol marad a tiszteletteljes köszönés, ami a tanárokat megilleti? De ha az nem is, hol marad az a minimális tisztelet, amit mások felé tanúsítunk? Nos, valószínűleg ott ragadt az övé is ahol az enyém... De ezt meg már felesleges részletezni, inkább csak a lány után szólok, amikor a szemem sarkából kiszúrom, ahogy indulni kiszül. ‒ Héj, héj, héj, kisasszony! Mi járatban erre? ‒ A mondandóm elkezdésével szépen hátra döntöm és oldalra fordítom a fejemet, csak a kényelem kedvéért. Az arcomon semmi szigor nem látszik, kifejezetten vidám arckifejezés ül ki rá, a megszokottan önelégült, kissé kárörvendőnek mondható vigyorommal együtt. A hangomból érezhető némi számonkérés de nem abból a megrovó fajtából, inkább csak mintha élvezném a helyzetet. És élvezem is. Lustálkodással terveztem tölteni a nap hátra lévő részét, nem volt kedvem a diákokkal foglalkozni, de ha a munka házhoz jön... Túl komolyan nem tervezem venni, de azért talán egy kicsit megdorgálom a lányt. Na meg, hát istenem, egy kis szívatás még belefér a dologba. Csak hogy a saját napomat is szebbé varázsoljam.
