Móló és csónakház

Elkezdi össze szedni magát, először azt gondolom, menne már, de hamar rájövök, hogy igazából csak a víz mellől akar odébb állni. Minden bizonnyal jobban esne bárkinek egy ilyen hideg csobbanás után némi hőtermelő alkohol.
Arra a kérdésére csak magam is felállok, leporolgatom magam, mintha koszos lennék. És ránézve csak cinkosan egy féloldalas vigyorral csak annyit mondok
- Miért? Úgy gondolod, hogy passzívan éled az életedet? - a kérdésemben ott a válaszom, de valójában neki kell saját maga számára kimondania, vagy elég ha csak a fülében cseng. - Úgy gondolod jó lenne tenni azért, hogy Fiona elfelejtse azt a... a szavaiddal élve "ficsúrt"? - piszkálom fel kicsit, hiszen a vak is látná, hogy odáig van ezért a kiscsajért. Lehet csak kicsit fel kell biztatni, hogy küzdjön érte.
Arra, hogy honnan származom megtorpanok a nagy szedelődzködésben de épp csak egy pillanatra a csillagokra emelem a tekintetemet és könnyedebben mint kellene megmondom az igazat. - Olyan távolról, hogy ez a csillagtérkép nem egyezik azzal, amire én valaha odahaza felnéztem. - aztán elindulunk Roxmorts felé. Rá nézve egy mindent tudó vigyort ejtek meg, kissé talán még olyan vicceskedősen fenyegetőre is sikeredik - De ne aggódj, nem ürítek az ujjamon keresztül és a gyomrodba sem fogok petézni, hogy kikelve a kincsem, mutálódott parazita- bolygóvírusként kiirtson mindent... Annak a korszakomnak.. már vége. - teszem hozzá, már csak kíváncsiságból is, hogy megnézzem az arcát, vajon komolyan veszi-e az alienes utalásomat. Természetesen végig teljesen higgadt maradok és nem röhögöm el magam meg semmi ilyesmi.
Én mintha ezek teljesen természetes és mindennapi témák lennének haladok tovább kényelmesen az úton.

Mondhatnám, hogy zavarba hozna, ha kétszáznak gondolna, de miután bele gondolok, hol voltam kétszáz évesen... hamar arra, jutok, hogy semmiért nem cserélnék a kétszáz éves önmagammal! Semmiért!
Hallgatom amiket mond aztán egyszer csak egy egyszerű kérdés merül fel bennem - Hm, nem érzed magadat kihasználva? Úgy értem, ha jól vettem ki a szavaidból, Nora a jóhiszeműségedbe bugyolálta magát. Nem mondom, hogy szándékosan, de hagytad neki hogy megtegye. Fiona más után fut, te pedig talán még asszisztálsz is neki. Egyik sem szándékos kihasználás.. De mindkettőhöz te kellesz. - csak tippelgetek mi járhat a fejében és milyen személy is lehet a srác. Hiszen nem tudok róla semmit. Nem mondom, hogy különösebben szokott érdekelni az emberek hogyléte, vagy a kapcsolataik más emberekkel, vagy a kölcsönbe kapott világukkal, néha mégis akadnak kivételek.
- Néha a jó szándék többet árt, mint az őszinteség. Azt mondják, a kapcsolódási pontok az aktuális környezettel fontosak. Minél több van belőle, annál könnyebb beilleszkedni. Lehet csak fel kellene mérni Fionan kívül mi lehet még ilyen pont? - tűzöm közbe az egyértelmű megállapítást. Aztán az utolsóra, Nora apjára csak vissza kérdezek - És foglalkoztat a miért? Vagy inkább lezárnád már csak és az aktuális helyzetedre figyelnél? - elgondolkozom, vajon az apa szempontjából mi értelme lehetett a gyilkosságnak, de... hiába vagyok egy hidegvérű állat bizonyos helyzetekben, inkább nem osztom meg ami eszembe jut az egésszel kapcsolatban. Valószínűleg feleslegesen zaklatná fel. Érdekelne vajon meg tudta-e gyászolni úgy ténylegesen, vagy azóta is lüdércként ül a mellkasán az egész...
- Távolról sem vagyok ember. - csupán humanoid. És sajnos valóban veszélyes lenne a közelemben maradni. Önkéntes élő pajzsokra, amik egy egy jól irányzott fegyver, vagy mágia általi találattal hullanak mint a leszek, valljuk be, aligha van szükségem. Még ha ez kegyetlenségnek tűnik is. A lehető legnehezebben viselem, ha valakit megkedvelek, majd egy ostoba pillanat miatt el is veszítem. Épp ezért bár rám is igaz kellene, hogy legyen, miszerint minél több a kapcsolódási pont annál könnyebb a beilleszkedés, mégsem igyekszem ennek a törvényszerűségnek eleget tenni. Az én beilleszkedésemet megannyi világban magamra szedett rutinom segíti. A nem szólok a világ ügyeibe szabályomat pedig borítékolhatom és kidobhatom a kukába, hála egy egy tényezőnek.
- A mugliknak, ahogy ti nevezitek őket, a pálcavarázslatok is szuperképességek. - azért megejtek egy rövid vigyort. - Gondolj rá úgy, mint a házimanók, vagy a koboldok mágiájára. Nem tudjátok meddig terjednek, vagy  mik a határai. - most mondjuk lehetetlenül ledegradáltam önnön létformám és mindent ami hozzá kapcsolódik, deee talán jobb így egyenlőre.
Az, hogy nem vagyok szülő... Nos ez egy másik olyan pont, ami jobb, ha nem kerül napvilágra egyenlőre.
- A régi otthonomra emlékeztet. Ez vonzz benne. - aztán valamiért kibukik belőlem. - Minél tovább ragadok egy helyen, annál inkább azt érzem, hogy idegen vagyok. És minél inkább tartanám magamat a szabályomhoz, miszerint nem szólok bele a dolgok menetébe, annál több nem kívánt kapcsolódási pontot kapok amik miatt, csak bele kell szólnom... Ezt, amikor itt vagyok, bár elég nomád, de legalább elengedhetem egy kicsit. - mondom végül. Noha ettől kicsit össze tettebb a képlet. De ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, én sem igazán találom önmagamat a világban. És azzal, hogy Alaric leláncolt, a maradéktól fosztott meg.

Bizonyos szempontból, van igazság abban amit gondol róla. Hiszen az ő kedvéért vettem elő ezt a köszöntési módot. Noha valaha ez a mozdulat egy mély tisztelet kifejezésének összetett jelképe volt, de itt, idegen helyen, egy idegen kultúra számára, nem több egy bohóc önprodukálásánál. Nem veszem zokon. Jött ennél kevésbé barátságos megnyilvánulás is már rá. Inkább hallgatom amiket mond.
- A tiltakozásod mélységes belső küzdelmet sugall. - vonom le az egyszerű következtetést ami számomra lejött. - Mesélj! Meddig ér a káosz horgonya odabent? - tovább figyelem ahogy ülve marad és még a térdeit is átkarolja. Úgy tűnik, nem fog elszaladni, sőt, így arra késztet mellé üljek. Így hát lábaimat a vízbe lógatom hetyke módon, magam mögött megtámaszkodom nyújtott karokkal, fejjel pedig felé fordulok szüntelen figyelmem egyszerű jeléül.
- Nos én nem igazán látom az élőlények fizikai külsejét, legalábbis ameddig hozzájuk nem érek. Sokkal inkább minden mást amiből állnak... De amennyiben a nem szó szerinti értelmezésére gondolsz... - tartok egy pillanatnyi szünetet, hogy megeméssze amit mondtam. -... az arcforgató életvitelt mint személyiségjegyet ismerem.
- arra, hogy gyilkossággal vádolták meg elgondolkozva nézek rá.
- Sikerült végül tisztázni magadat, meg úgy az egész helyzetet, vagy még mindig téged gyanúsítanak? - kérdem csak. Arra, hogy az én történetem izgalmasabb vissza nézek a Fekete víztömegre. - Ugyan. Csak hosszabb, mint az embereké. - az utolsó kérdése viszont engem késztet egy rövid nevetésre, megvillantva ragadozó jelleget viselő fogaimat. Vissza nézek a srácra az arcomon ragadt vigyorral. - Például nem nézem végig, ahogy megfullad. - aztán komolyra fordítom a szót és nem szívom a vérét tovább ezzel.
- Egyébként nem. Nem tudok vissza hozni senkit. Gyógyítani sem tudok. Legfeljebb a saját regenerálódásomat tudom megosztani egy haldoklóval, vagy kómába esettel és úgy újra generálni az ő természetes, egészséges állapotát. De ha valaki halott, ha nincs egy cseppnyi szikra sem már benne, akkor nem tudok vele mit kezdeni. - nem tudom kizárni, hogy az egészet ne kísérje egy olyan felhang, hogy "és mindennek a hiányosságnak már, megfizettem az árát" Az meg megint más kérdés, hogy meg van hozzá az ismeretem, egyéb világok mágiáinak ismerete által, amivel vissza lehet hozni valakit, de egyfelől itt nem tudom használni valamiért egyiket se. Ugyan miért is tudnám? Túl egyszerű lenne az élet... És talán még Alaric sem tudott volna velem mit kezdeni, ha véletlenül is működne itt a Földön bármi..! Másfelől, örök természeti törvény, hogy ha nem megfelelő eljárást választunk ilyesmihez, akkor beláthatatlan következményei lehetnek. És ezen még én sem tudok változtatni. Az én energiáim nem éppen arra valóak, hogy egy tiszta, fehér mágia általi feltámasztást kivitelezzek vele. Szennyezett lenne. Fogalmam sincs honnan van annyi bizalmam a srác felé, hogy ilyesmiket megosszak vele... Az ok meglátásának érdekében talán kicsit jobban bele nézek a veséjébe mint kellene.

Figyelmesen hallgatom az okfejtését. - Végül is még akár elő is fordulhatott, hogy láttál valahol. - mondom végül mintegy elismerve az érvelését.
Milyen nemes... milyen lovagias; megmentettem így a lekötelezettem... Ha ezt szigorúan venném és pár évezreddel fiatalabb lennék, belé fojtanám a szót, közölném, hogy magyarázat helyett, inkább tartsuk meg ezt a lekötelezettséget. Vagy helyben kérnék tőle valamit. Most azonban kevesebb az önzés és több a kíváncsiság bennem. Az emberek iránt meg főleg, ha már egyszer itt ragadtam.
- Gondolom, ha elé állnál és elmondanád neki mi van benned, talán megpróbálhatnátok zöld ágra jutni és még attól a balféktől is megmentenéd. Lehet benne is meg van a szikra feléd, csak mivel nem lépsz, ő sem. Ördögi kör. - hallgatok egy rövidet. - Ez persze mindaddig hangzik jól, ameddig nem azért tennéd az egészet, hogy mindegy mi lesz, csak ne legyen a másiké. - tűzöm még hozzá szűk véleményem, amit minden bizonnyal ő is tud. Hümmenek egyet végül a kérdésére.
- Hogy ki vagyok? Nos az biztos, hogy nem a legjobb tanácsadó, ha kapcsolatról van szó. - veszem elsőre poénra a kérdést, de azért kiegészítem neki egy kicsit bővebbel is. Megtoldom egy derékból intézett szigorúan nyolcvan fokos meghajlással, ami nem olyan mély mint a japánoknál, cserébe méltóságteljes, társul hozzá egy fejbiccentés és egy fura, de jellegét tekintve eltéveszthetetlenül köszöntő kézmozdulat, ami annyiban nyilvánul meg, hogy kézfejemet zárt ujjakkal, tenyérrel befelé a szívem fölött a kulcscsontomhoz érintem.
- A Tiltott Rengeteg egyik réme a sok közül. Pár éve találtam rá erre az erdőségre és megtetszett. Bár a dakotai sztyeppék és Norvégia hiányzik. De ez, itt legalább csendes, nyugodt, bármi elő fordul benne, ettől a kettősségtől pedig mindig mozgalmas is egyben. És néha még egy két eltévedettet is kikergethetek a jó irányba mielőtt nálam nagyobb bajba botlanának.... - Rá pillantok, mert eddig a sűrű erdőt nézegettem némi áhítattal - Vagy meghosszabbíthatom párak éppen véget érő sorsát. - kicsit talán furán fogalmazom de bevallom szándékosan.

Nem hogy nem hableány, vagy leány, de még csak nem is ember. Noha ez nincs rám írva szerencsére, így kellően egyszerűen fogad.
Ugyan, fél ezer év is elég lenne, hogy valaki, az enyémhez hasonló karizmát növesszen. Nem nagy kunszt! Jah várj... még mindig emberi halandók lakják a Földet. Nah sebaj! Talán majd a következő jégkorszakkal, a következő Földtörténetben... Ha lesz még Föld pesze!
Nézem hogyan csöpög belé vissza az élet. Szerencsére gyorsabban történt, mint amennyi idő alatt egy infúzió lefolyik, így a kényesebb részekig sem kellett senkinek eljutnia!
Arra, hogy nem Fiona vagyok csak bólintok helyeslően. Pislogok egyet lustán. Kissé állatiasan guggolok mellette... de hát, sosem tudtam levetkőzni teljesen ragadozó voltomra haloványan utaló testbeszédemet.
Végül felegyenesedem, de nem nyújtom a kezemet neki, hogy felsegítsem. Egyrészt, biztos vagyok benne, hogy fel tud állni magától is, ha megcsúszna azért elkapom, de ha nem szükséges, nincs kedvem hozzá érni... Fránya hipochondria.. meg fránya külső hiperérzékeny idegrendszer...
Vizes hajamat egyszerűen csak hátra simítom egy sokat használt mozdulattal közben körül járatom fakó sárgászöld íriszemet a tájon, más is van-e a közelben. Mindebből az szakít ki amikor azt mondja ismerős vagyok számára, vissza nézek rá. A Hold fényének köszönhetően pillanatra megvillannak a szemeim akár a macskáké.
Felvonom egyik szemöldökömet, de arcom többi izma nem igazán moccan, emiatt egy furcsa, elgondolkozott kifejezés kerül a képemre. Sikerült meglepnie, vagy valami hasonlót kiváltania! Engem senki nem szokott ismerősnek találni, hacsak valóban nem látott már előtte.
- Szinte bizonyos, hogy össze tévesztesz valakivel. Noha jártam már Amerikában, dee... kötve hiszem, hogy egy azon körben mozognánk. - majd csak röviden hozzá teszem. - A nevem Ivor. És.. legközelebb jobban vigyázz. A legjobbakkal is megesik. De nem biztos, hogy legközelebb is szerencséd lesz! - ezt követően zavartalanul elő szedem újra a fejemből, hosszú mellényemet és vissza kanyarítom széles vállaimra. Mellkasom előtt össze fonom a karjaimat és felteszem a remek kérdést, voltaképp minden körítés nélkül.
- Mit csináltál idekint? Felteszem az eredeti terveid között nem szerepelt, az, hogy megúsztatod magadat.

A csónakház két szomszédos molóján állunk. Egy pillanatra arra gondolok én ijesztettem meg és ezért esett be. De ahogy nézem kellően elbambult inkább. Olyannyira, hogy gyakorlatilag fel sem tűnt neki, hogy ott állok vele szemben a szomszéd mólón. Könnyeden át szökkenek arra ahol az imént még ő állt és utána nézek a vízbe. Bár sötét van és egy mélységes fekete víztömeg takarja, aminek köszönhetően minden bizonnyal a holttestét, nappali világosság mellett is nehéz lenne megtalálni. Én mégis látom őt, hála annak, hogy bizonyos szempontból többet látok a puszta fizikai valónál.
Nézem a küzdelmét. Megmoccan az elmémben valami, hogy, ha nem lennék itt, úgy fullad meg, hogy az ég világon senki sem tudna róla. A holttestét szét hordaná a vízi világ... és a többi.
Ugyanakkor valójában nincs közöm hozzá. Nekem itt sem kellene lennem.
Nem okozna különösebb tépelődést vissza térnem a csónakházba, vissza telepednem a csonakba és meditálni egy almán. Hiszen emberek a legkülönfélébb módokon halnak meg mindenütt globálisan tekintve elég gyakran.
Végül mielőtt totálisan hidegen hagyva vissza térnék eredeti tevékenységemhez, leakasztom a vívóvértet a jobbomról, és a sálamat meg a mellényemet is és vissza szivárogtatom a fejembe, mint mikor a merengőhöz egy varázsló kivesz egy emléket az elmélyéből. Ugyanaz a mozdulat, csak visszafelé. Gyoraabb is és kevésbé látványos.
Ugrok is egy szabályos fejest. Nem okoz gondot megtalálnom és nem akadályoz a környezet sem. Nem ismeretlen a terep számomra. Hamar kioldozom a hínár fogságából és a felszínre huzom. Ki a vízből, vissza a csónakház molójára.
Ha nem lenne eszméleténél, csak kézháttal megpaskolom az arcát hogy ébredjen fel. Ha volt olyan hülye és kapálózása közben tele nyelte a tüdejét vízzel, akkor leszek olyan jó fej és vissza hozom az életbe manuálisan, minden magic nélkül. Utóbbi esetében, minden bizonnyal semmiképpen sem engem várna ébredése után, legalábbis biztosan nem egy félmeztelen, gyanús külsejű harmincas faszit, főleg hogy tudjuk mivel jár egy fulladásos újra élesztés...

Szinte a közvetlen közelből egy elég aktív fényjáték csapja meg a perifériám és a mai napon utoljára hullik vissza az alma a kezembe. Meglapulok egy rövid pillanatra, mint egy vad aki megneszelte az esetleges veszélyt.
Aztán gondolván egyet felülök a csónakban és ki is szállok belőle. Zsebre dugott kézzel sétálok ki a móló végére, ahonnan tökéletes rálátásom fog nyílni arra, mi is zajlik a parton. Mit nekem ha meglát bárki is? Az Emmaval való találkozásról sem hiszem hogy bárki tudna.
Egyébként egy hosszabb szárú nyitva hagyott mellény van rajtam, bővebb nadrág, széles több darabból álló övvel, amin látszik, hogy arra való, hogy a hasüregi zsigereket, meg a vese környéket óvja. Karjaimon szépen munkált bőr alkar védő, lábszáraimon a hozzá tartozó védővel. Jobb vállamat vívóvért fedi, nyakamban pedig egy egyszerű sál, és talán ami még furcsábbá teheti az összhatást, hogy mezítláb vagyok, de látványosan cseppet sem zaklat fel.
Állok ott és nézem mit alkot. Két név... Vajon kik lehetnek ők és vajon miért ennyire zaklatott a srác?
Ha észre vesz, márpedig tehetség kéne hozzá, hogy ne vegyen észre, szinte komikus egyszerűséggel ráintek.

Közeledik az este, amikor találkoznom kéne Fionával, hogy azáltal az oly nagyon imádott Samet féltékennyé tegyük. Miért idegeskedem ezért ennyire? Hiszen a lány csak egy barát, bennem viszont már sokadszorra merül fel, hogy feleslegesen fut olyan fiú után, aki figyelemre sem méltatja. Fiona többet érdemel. Ám élek a gyanuperrel, hogy magamra gondolnék, ha nem volna a feltevés ilyen abszurd. Ezért a találka előtt feldúltan indulok a tópartra, hogy kiszellőztessem a fejemet, és ezúttal a legtöbbször stresszoldásra használt cigit is mellőzőm. Csak sétálni akarok. És gondolkozni. Átgondolni, hogy miért is idegesít ez engem. Nem veszem észre, hogy bárki is mozogna a csónakházban, csak a tópartra érve előkapom a pálcámat, a levegőbe kezdem írni a lángolóbetűs varázzsal a két nevet, Nora, Fiona. Mintha amolyan pro-kontra lista lenne, hogy az egyik szőke, a másik barna, azegyik csábos, a másik cuki, és miért kéne nekem elutasítanom azt, hogy bármit is érzek Fiona iránt, hiszen annyira más, mint egyokori szerelmem. Bár ez nem túl jó ómen, hiszen Nora halott, és csak a zűr volt vele. Meg úgy általánosságban a nőkkel. Miközben a listát írom, lepillantok a kavargó víztükörre, hogy megszemléljem a saját külsőmet, amelynek álcája alatt valaki meggyilkolta Norát. Vajon tényleg az apja volt, és rámkent mindent? Remélem tényleg nincs itt senki, mert nem akarok magyarázkodni, másfelől mindig is úgy éreztem, hogy valami természetfeletti kíséri az utamat, legyen szó jótündérről, árnyékról, amelynek mintha most is érezném a jelenlétét. De ez butaság. Lehet, hogy csak a rossz sorsom miatt akarok valakit bemártani.

Vacsorára jár az este. Sötét, ködös az idő de kevésbé hideg mint amire bárki számítana. A kastély színes ólomüveg ablaktáblái ezer színt szórnak az este ködébe, a benti fényeknek köszönhetően. Hallom, érzem a nyüzsgést, az életet, amit ezek a falak óvnak.
A csónakházban az egyik felkötött, megbűvölt kis ladikban fekszem, elterülve hanyatt. Egy almát dobok fel időnként lusta hanyagsággal a fejem fölé, hogy aztán el is kapjam mikor abba a szögbe ér. Másik kezem a fejem alatt és úgy egyébként látszatra a tetőt bámulom, holott valójában jóval messzebbre nézek.
Nox jár a fejemben, hiszen fogalmam sincs hova tűnt el, de biztosan életben van még. Arról tudnék, ha feldobta volna a talpát. Ennyire magára rántotta volna az égő tetőt a hedonista lépéseivel? Vajon előlem menekült el és ezzel az eskü rá eső része elől, vagy valami teljesen más növekszik a háttérben?
Jericho szintén eltűnt. Azt mondta jelentkezik amint eljőtt az idő. Az ő ideje, az én időm, vagy a világ ideje szerint vajon? Kíváncsian várom és nem mellékesen egy jókora izgalommal a gyomromban. Hiszen.. Elég sok fog múlni a vissza tértén és az azt követő misszión.
Alaric... Jó öreg Alaric! Még mindig nem jöttem rá a trükködre, vagy arra mit tervezel. Mikor fogsz úgy dönteni, igénybe veszed minden hatalmamat, és bizony arra is kíváncsi vagyok, mi lesz az első célpont?
Jade képe is felbukkan elottem a kicsikkel. Ha tudnátok milyen világba születtetek! Remélhetőleg ezúttal a világ békén hagy benneteket...
Beférkőzik a Madame és a Varjú sziluettje is, Daphneval karöltve. Csak remélni tudom, hogy lesz elég esze és elengedi a Varjú ostromát. Másképp egy szörnyen kellemetlen és hasztalan mészárszékké válhat az a hely.. Ki tudja merre mozdítana el mindent egy olyan hely megsemmisülése, vagy rossz kezekbe kerülése?
Ezer variáció dulakodik a fejemben mindezeknek és mind másnak.
Bár figyelek a környezetemre, kellően el is veszek a gondolataimban... Talán még meglepnie is sikerülhet valakinek.
Már nem gondolok arra milyen előnyökkel és hátrányokkal járna egy hivatalos tárgyalás a miniszterium részéről, hogy legalizálva legyen, legalább felig az itt létem.

Sajnálnám, ha tudnám, hogy milyen férfiakkal akadt össze. Nagyon is kedves lánynak találom és nem hiszem, hogy olyat érdemelne maga mellé még csak ismerősnek sem, aki hirtelenkedik. Egy hölggyel egyébként sem szokás ordibálni. Az én fogalmaim szerint semmiképp. Mondjuk erre mondta mindig azt a bátyám - aki már sose feddhet meg semmiért - hogy a végén még azt fogják rám hinni, hogy töketlen vagyok vagy langyi. Hiszen egy "férfi" az legyen férfi. De ha a férfiasság azt jelenti, hogy bunkózni kell másokkal - pláne ellentétes neműekkel - akkor én nem kértem belőle. És ezt mindig meg is mondtam neki. Általában jól kiröhögött és mentünk mindketten a dolgunkra. Szegény! Rettenetesen fog hiányozni a hangja és a személye, amíg csak élek. Borzasztó azzal a tudattal létezni, hogy halott.
- De mi volt olyan fontos azon a könyvön, hogy az legyen a csali?
Bukik ki a számon a kérdés. Végül csak legyintek. Hallom én és fel is fogom, hogy Sophia sem tudja pontosan mi volt ez a dolog, így nem is akarom, hogy rágjuk a csontot. Annyira nem is lényeges. Ettől függetlenül, hogyha szeretné akkor válaszolhat rá, hisz kérdeztem és visszaszívni nem tudom no meg a szavába sem akarnék vágni. De egy legyintéssel feloldozom, jelezve, hogyha nem akar vagy nem tud, nem fogok megharagudni azért, ha nem reagál.
- A szemet szemért és fogat fogért soha nem vezet célra. Ez egy ostoba elv.
Felsóhajtok. Jobban belegondolva ez a gondolkodás nagyon is a bátyámra vall. De nem gyilkosságban. Ezt még elképzelni is borzasztó. Fájdalommal vegyült csalódottsággal tölti el minden porcikám.
- Senki sem érdemli azt, hogy megöljék. És az, hogy nem hagytad azt jelenti, hogy jó ember vagy. Akármilyen is legyen ez a másik személy, úgy tűnik, hogy érdemes volt a bizalmadra, hát nincs jogom ezt megkérdőjelezni. Úgy pláne nem, hogy nem tudom mit tett a testvérem ellene. Vagy úgy egyáltalán.
Amiket mondok, azokat nem a naivitás vagy a hideg logika diktálja. Nem külön-külön, hanem inkább egyszerre a kettő, vegyülve valamiféle vak tisztelettel. Anyám nevelt ilyenné, tőle tanultam mindazt, ami vagyok és az sem érdekelt soha, hogyha ettől anyámasszony katonájának tűntem vagy tűnök. Rossz megtudni, hogy a bátyámat, akit mindennél jobban szerettem meggyilkolták, de legalább ennyire rossz azt is megtudni, hogy ő sem volt hótiszta ebben a képletben. Akárkinek a hibája is, el nem tudom képzelni a hallottak alapján, hogy Sophiáé legyen. ezért is reagáltam így.
- Szeretném elengedni, de így nem megy. Nézd! Hogyha úgy kell lennie, hogy valami baljós süljön ki ebből, akkor így is úgy is az lesz. Ha pedig nem, akkor nem történik meg. Elhiszem neked, ha azt mondod, hogy veszélyes, de.. nem harcolni akarok vele, csak válaszokat szeretnék. Olyan válaszokat, melyeket ő adhat meg nekem. De persze ha bajba kerülnél miatta, azt nem szeretném. Mondd! Ugye rád nem veszélyes?
Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Azzal tölti mindenki az idejét, akivel csak szeretné. Nem mondhatom meg Sophiának, hogy időzzön-e egy gyilkossal vagy se. De azt azért óvatosan szándékomban áll kipuhatolni, hogy vajon nem-e megfélemlítve van, s azért védi ennyire ezt az egyént. Az ellen tennem kellene, mindenképp. A békét képviselem, s a zsarnokokat nem kedvelem. Ha mentes vagyok a hirtelen haragvástól, ha nem, azért dühbe én is tudok gurulni. Csak az én dühöm inkább hideg, mint egy jégből készült tőr, s nem elemésztő, mint a forró láva.

A humor nem mindenható fegyver. Hiába próbálkozom akkor, hogyha a téma nagyon komoly és bár én nem tudom előre, de sophia vállát nyilván nyomja, s ez a hangulatára is rányomja bélyegét. Mondjuk az is igaz, hogy nem sziporkáztam annyira, mint valami komédiás, s különben sem a kabaréban vagyunk, tehát a reakciója éppen elégséges. Sőt, tökéletes úgy, ahogy van. Nekem megfelel.
Döbbenet telepszik elmémre, ezzel mintegy ólomleplet terítve minden porcikámra. Szinte érzem, ahogy a fejbúbomtól kezdve a lábujjaim hegyéig mindenemből kimegy az érzőképesség, s nem marad más csak az a tompa zsibbadás, ami a lelkemre is telepedett a bátyám halálhírének hallatán.
A gyásznak vannak szakaszai, ismerem is őket, de nálam valahogy nem úgy kerültek elő, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Én nem tagadtam, nem alkudoztam, csak mérhetetlenül belefáradtam a ténybe már az első szívdobbanáskor a hír hallatán. S bár az idő javított valamit az egészen, most megint ugyanúgy érzem magam, mint akkor és ott. Kiegészülve azzal, hogy egyszerre vagyok csalódott és kíváncsi is. És persze dühös, de az én dühöm sosem emésztő futótűz. Én legtöbbször magamat perzselem fel belülről, ha mérges vagyok, s nem a környezetemet.
- Mégis honnan? - születik a következő kérdésem. Nyelnem kell, mert érzem, ahogy szám íze emészthetetlenné keseredik, kényszerűségből próbálom nyállal leöblíteni, de nem csendesül.
Legszívesebben megkérdezném, hogy mégis ki volt az, de nem jönnek a szavak. A kérdést függőben hagyom, akár én függnék ferlakasztva - úgy is érzem magam - s hagyom, hogy Sophia elmondja mindazt, amit tud, s amit akar. Tisztelem az őszinteségét és becsülöm a bátorságát azért, mert elém mert állni ezzel. Az egy pillanatra fel sem merül bennem, hogy nem mond igazat. Nem gyanusítanám soha azzal, hogy része volt - tevőlegesen - a merényletben. De mégis.. attól, hogy ismeri a történetet egyszerre vagyok hálás neki az igazságért és csalódott amiatt, mert éppen ő, egy ilyen tisztának látott lány az, akinek az emlékei között ilyen ocsmány képsorozat ül.
- Aki támad, azt megtámadják. - dünnyögöm az orrom alatt kát fárjdalmas sóhaj között. Rossz megtudni, hogy a bátyám sem volt ártatlan, mert bár véltem valami ilyesmit, mégis a testvérem, s szerettem volna tisztán megőrizni az emlékét. De így ez már erősen esélytelen.
- Mi volt az, amit keresett? A bátyámnál volt?
Iszonyodom még gondolni is arra, hogy netalán még mindig ott lehet, az otthonomban az a valami, amihez nem egy, hanem több személy vére is tapad. Számomra a falu mindig a béke szigete volt, de így azt hiszem nagyon hosszú időbe fog telni, mire valaha megint hazamerészkedem.
- A kedvesség kedvességet szül, s az őszinte tisztaságot mind nagyra becsüljük. - jegyzem meg csendesen, s ez talán magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért is hallgattak rá. Nem biztos, hogy ez volt az ok, de én ezzel tudnám alátámasztani, s önkéntelenül is elődorjáznakm belőlem a szavak. Mert igyekszem inkább rá fókuszálni. Így kevésbé gyalázatos az egész.
- Szóval ismered a bátyám gyilkosát. - nevezem nevén a dolgokat. Az, hogy "bántotta" tény, de nem fedi a valóságot teljes egészében. Hangom keserű, s üresen cseng, de nincs benne vérszomjas, vádló düh. Épp olyan tompa, amilyennek jelenleg én is érzem saját magam.
- Lenne arra mód, hogy elvigyél hozzá? Szeretném tudni a részleteket. Úgy vélem, hogy ennyivel tartozik nekem, ha már elvette a testvérem életét.
S talán én is tartozom neki - teszem hozzá gondolatban. A bátyám valamiért rátámadott - nem érzem elég indoknak erre a "tanárnő" kilétét, így nem, hogy nem tudom ki is volt és milyen viszonyt ápoltak a testvéremmel - s ha nem volt elég nyomós oka rá, akkor talán azért bocsánatkéréssel tartozom. Ami persze nem tesz semmit semmissé, éppen úgy, ahogy az se hozná vissza a testvéremet, ha bosszút forralnék az ellen, aki megölte őt.
Én csak tudni szeretnék mindent. Hogy méltóképpen elengedhessem őt, s tovább léphessek. Itt ezen a ponton mást úgysem tehetnék, azt hiszem.
- Sajnálom, hogy belekeveredtél ilyesmibe. Nem lehet könnyű neked.

Bűnbánó félmosoly kanyarodik ajkaimra látván összerezzenését.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! - szólalok meg törődőn letelepedés közben, de van ebben egyfajta biztosíték is azt illetőn, hogy tudja: figyelek rá. Nem a dolog fenyegető és rosszalló módján, hanem a legkedvesebben. Hiszen ez vagyok én. Ha csak félig figyelnék oda az embertársaimra, akkor nem tudnék a tükörbe nézni reggelente. Azt tanultam a családomtól, hogy a kedvesség és az odafigyelés mindennek az alapja és éppen emiatt az örökség miatt nem értem, hogy mégis mi lehetett az, ami a bátyám életét ennyire félresiklatta. Mert az nem lehet, hogy ami történt vele az előzménynélküli.
Nem arról van szó, hogy hibáztatnám, de nevezzen naivnak akárki én mégis úgy vagyok vele, hogy erőszakos dolgok csak akkor történnek valakivel, hogyha valamily módon okot ad rájuk. Éppen ezért vagyok a szomorúság és a gyász mellett csalódott is, ha a testvéremre gondolok, s emiatt akarom még inkább tudni, hogy mi történt vele. Életemben először kívánom, hogy cseppet se legyn igazam, s hadd őrizze meg a bátyám azt a makulátlanságot, amilyenként halála erőszakos volta nélkül bennem él.
- Ez klasszikus szakítós beszélgetésnek indul. - szalad ki a számon, majd elnevetem magam. - Sose gondoltam, hogy valaha ilyet mondok egy csinos lánynak, de most ki kell nyilatkoztassam, hogy mennyire szerencsének tartom azt, hogy nem járunk együtt. Tudod.. hiszen így nem lehet szakítás a beszélgetés vége.. - kis szünetet tartok a végén, mint aki nem tudja eldönteni, hogy érdemes volt-e megmagyarázni a poént, vagy nem. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a vicc halála a magyarázat. Jelen helyzetben belegondolva nagy eséllyel igaza volt.
- Valami baj van? Történt veled valami? - szalad össze szemöldököm egy pillanatra zavarának láttán. Kis szusszanással húzódom vissza a képzeletbeli csigaházamba annak érdekében, hogy kibontakozhasson.
Aprót bólintok szavainak felvezetését hallva. - Nem szokásom. - mosolyodom el ismét, s ennek a mosolynak árnyéka ugyan a folytatást hallva is ajkaimon marad, de már nem meggyőződésből, inkább csak odakövült mementójául az előző pillanatnak.
- Én ezt nem értem. - vetem tekintetem a vízre, elnézve sophiáról egy szívdobbanásnyi időre. Amikor visszafordulok hozzá, vonásaim már ismét rendezettek, az iménti elfordulást kísérő fátyol tovaúszott tekintetemről, s torkomba toluló lelkemet is lenyeltem megint. Pedig nem könnyű hűvösnek és nemtörődömnek lenni. Nem is akarok annak látszani, de amennyire értetlenségemet kifejeztem annak irányában, amit Sophia mondott, úgy válok viselkedésileg is érthetetlen magam számára.
- Honnan tudhatnád? - kérdezem csendesen a hogyan helyett. Erre a válaszra talán készen vagyok. A hogyanéra? Bár szeretném tudni, semmire sem vágytam jobban, most mégis annyira tiltakozik elmém az igazság megtudása ellen, éppen ezért ki se bírom préselni fogaim kerítésén a sürgető kérdést. A szomorúság ráncokat váj hátrafésült hajam által szabadon hagyott homlokomra. Tekintetem Sophiáét keresi, mint fuldokló a mentőövet.

Meglepett a levél, de nem annyira annak milyensége vagy feladója, hanem inkább az öröm, ami átjárt attól, hogy kézhez kaphattam. No nem kell semmiféle cifraságra gondolni, amikor azt mondom, hogy öröm. Nem vagyok az a fajta, aki minden lányba beleszeret, aki egyszer betéved az irodájába még akkor sem, hogyha a levél írója történetesen a legszebb teremtés, akit valaha láttam. Az örömöm abból gyökeredzik, hogy Sophia személyisége megfogott, kedvemre valónak találtam és bár a találkozásunk kurta-furcsa véget ért, mégis jó, hogy újra szeretne a társaságomban időzni.
Persze, írhattam volna neki én is, de úgy voltam vele, hogy furcsán venné ki magát. Nehezen tudtam volna megmagyarázni azt a furcsa érzést, ami hatalmába kerített akkor, amikor bezárult mögötte az irodám ajtaja. Félreérthetőség nélkül nem lettem volna képes megfogalmazni mindazt, ami a fejemben kavargott, hát gondoltam nyugtot hagyok neki, s nem égetem magamat sem. Mert nem vagyok az a hódító fajta, de mégis férfi vagyok ő pedig nő, s mint ilyen igen kellemetlen lehetett volna, hogyha azt hiszi nyomulok rá és valami kellemetlen fráternek tart emiatt.
Hiányzik a bátyám. Ő mindig tudta, hogy miképpen kell bánni a nőkkel, s bár az én ízlésemhez képest kevébsé volt úriember - mit kevésbé? Mondjuk ki: falta nagy kanállal a nőket, de tény, hogy csak azokat, akik épp olyanok voltak, mint ő, tehát romantikus széplelkek virágát nem tiporta sárba és ezért becsültem többek között nagyon - mégis jó tanácsot tudott volna adni nekem is.
Hiszek a férfi és nő közötti barátságban. Hiszek a szerelemben első látásra. Akkor miért ne hihetnék abban, hogy első találkozásra fellobbanhat a barátság tüze? Nem kell kölcsönös legyen, nem az a lényege. Egyszerűen csak van. És ezért örültem, hogy sophia írt nekem: mert szeretném jobban megismerni őt. Tudnék a barátja lenni egy Sophiaféle lánynak, azt hiszem. Bizalmas barátja. Miért ne érdekeljen hát, hogy vajon ez épp most működhet-e, vagy csak a "féle" és nem a "Sophia" lesz hangsúlyos ebben a szólamban? És persze azt is szeretném tudni miért lett olyan furcsa, miután kiderült, hogy honnan is származom.
- Szia! - intek neki, amikor megpillantom, de csak akkor köszönök rá, amikor már olyan közel érek, hogy ne kelljen hangoskodjak. Nem szeretek kiabálni, nem igazán az a fajta vagyok. - Hogy vagy? Örülök, hogy írtál. - teszem hozzá csendes mosollyal. Nem bánom, ha tudja. Miért lenne tilos örülnöm neki?