2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tó partján található a csónakház, ahonnan pl. a Tusa alatt is kifutottak a csónakok a verseny színterére. A csónakház általában természetesen zárva van, a mólóra azonban ki lehet merészkedni, bár a deszkái néhol már kissé kilazultak, tehát csak óvatosan.
Fogalmam sincs azt illetően, miként is eshettek számára az iménti szavaim, hiszen én még soha életemben nem kerültem hasonló helyzetbe. Nyilván kellemetlen érzés lehet, elvégre mégis érzelmekről van szó, ráadásul pont irántam... Ez azért némileg sokkolt. Soha életemben nem hittem volna, hogy egyszer én leszek ennek az egésznek a középpontjában. Meglepő, de most mégis ez történik. Méghozzá Damiannel... Kedvelem őt, emiatt se állt szándékomban megbántani, most pedig akaratomon kívül is ezt teszem. De mivel lenne jobb, ha olyasmibe mennék bele, ami egyáltalán nem helyes? Felicity a húga, az ilyesmi pedig sose végződik valami jól. Ha odakerülne a sor, hogy én és a bátyja szétmegyünk, akár a kettőnk kapcsolata is rámehet erre az egészre. - Szerintem jól tetted, hogy felhoztad - állapítom meg csendesen, az esetleges pillantásait azonban továbbra is gondosan kerülöm. Ha most a szemébe néznék, ismét feltámadna bennem a bűntudat, azt pedig nagyon nem szeretném. - Az ilyesmit általában jobb még időben tisztázni. Mármint... Ne fojtsd el magadban, mert a végén ezek betegítenek meg. Az érzelmek igazán bosszantó dolgok tudnak lenni néha, nem igaz? Én már csak tudom, elvégre azóta az éjszaka óta folyamatosan rémálmok gyötörnek. A vékony alkatom leginkább ennek köszönhetem, hiszen az ideg miatt az evés sem megy annyira. Ráadásul, a két testvérem iránt érzett aggodalmam se javít túl sokat a helyzetemen. Folyamatosan szemmel tartom őket, még akkor is, ha ők erről mit sem sejtenek. Bár, Gideon esélyesen észreveszi az ilyesmit, Eddie viszont van annyira fiatal, hogy elkerülje a figyelmét a dolog. És végül érkezik a bravúros mutatványom a gravitáció ellen. Autumn Swann, a lehető legügyetlenebb diákja a Roxfortnak... Pillanatok alatt csusszan ki a lábam alól a talaj, majd merülök el a vízben, hogy utána ismét felbukkanhassak, immár teljes mértékben bőrig ázva. Egyetlen, zavart mosolyt ejtek meg Damian irányába, miközben ő segít kikászálódni a stégre, majd facsarom ki hajamból a vízcseppeket. - Azt hiszem, üldöz a balszerencse - állapítom meg a szemeimet forgatva. - Talán elátkoztak annak idején vagy nem is tudom... - csóválom meg a fejem tanácstalanul. - Nemrég a lépcsőn estem le és rántottam magammal egy másik lányt. Azóta is elég mérges pillantásokkal méreget néha. Most pedig a fiúnak is látnia kellett, mit vagyok képes művelni néhanapján. Balesetveszélyes vagyok, komolyan. - Ugye nincs harag? - pillantok végül rá bocsánatkérően. Csak remélem, hogy békében válunk el és továbbra is maradhatunk barátok.
Teljesen jogos és érthető hogy megütközik a kérdésemen. Mert hát tényleg, hogy is vette volna észre, ha egyszer minden erőmmel azon voltam egészen eddig, hogy ne vegye észre? Nem kellett volna belekavarnom a dolgokba azzal, hogy most jutott eszembe kiugratni azt a bizonyos nyulat a bokorból. Kicsit, szinte alig láthatóan rándulok össze mikor kimondja, hogy most se tudna úgy rámnézni, mint egy fiúra. Na jó, ez most azért kicsit fájt. Igyekszem nem mutatni, és remélem, ha mégis látszódna akkor nem veszi észre - vagy nem teszi szóvá, de akkor is. És most nem arról van szó, hogy a férfiúi hiúságomat sértené, hogy annak ellenére, hogy elisemeri jól nézek ki elutasít. Mert igazából engem sosem izgatott, hogy ki mit gondol rólam. Kivéve persze a családtagjaim és a közeli barátaim. Hát... azt hiszem nincs mese, ezt fel kell dolgoznom valahogy. - Nem, nincs semmi gond, ne aggódj! Nem bántasz meg... erről szó sincs! Sőt, inkább én kérek bocsánatot, hogy egyáltalán felhoztam a kérdést... ne haragudj, kérlek! Nem merek a szemébe nézni... nem azért, mert hazudok neki, arról szó sincs. Komolyan mondom és gondolom, hogy tényleg nem lesz semmi gond, hiszen az a fontos, hogy meg tudtuk beszélni. Így pedig már én sem reménykedem hiába. Ki tudja? Egyszer talán mindketten megtaláljuk a párunkat, hiszen fiatalok vagyunk még, előttünk az egész élet. Amikor végre összeszedem a bátorságomat és ránézek, akkor már nincs sehol. Pontosabban mellettem nincs, mert valahogy belepottyant a vízbe. - Merlin szakállára! Autumn! Jól vagy? Várj, segítek! Azzal a lendülettel fel is pattanok a stégről, és nagyon remélem, hogy nem csúszok bele én is a vízbe. Ha sikerül megtartanom az egyensúlyomat akkor lehajolok a lányhoz és kinyújtom a kezemet, hogy fogja meg, úgy kievickélhet a partra.
Igen, teljes mértékben jellemző rám, hogy az embereket már két ártatlan mondatommal is képes vagyok kiborítani. Nem vagyok pesszimista alkat, de a múltam révén mindig a rosszra gondolok, amint valaki közli velem, hogy beszélnünk kell. Főleg abban az esetben, ha azt kettesben szeretné tenni szerény személyemmel. Újra meg újra olyan képsorok peregnek le a szemem előtt, amit senkinek sem kívánok. Nem csoda hát, hogy egyből arra gondoltam, miszerint Damian húgának valami baja esett és jelenleg is egy árok szélén hever valahol. Felicity ugyan nem keresi a bajt magától, de az mindig megtalálja őt és hát nem is mindegy az sem, milyen helyzetben. Naná, hogy megfigyelheti a riadalmat a pillantásomban, hiszen teljes mértékben be vagyok parázva. Őt szinte nem is látom, annyira erősen képzelem magam elé a szörnyű szituációt... Ha összeszedném magam, máris képes lennék megszámolni, mennyi hajszál is foglal helyet barátnőm fején. Nem kérdéses hát számomra, hogy ma este is rémálmaim lesznek, noha reménykedtem magamban, hogy legalább lesz egy nyugodt éjszakám. Hát, Autumn Swann álmai néha képtelenek beteljesülni, maradjunk annyiban. - Mégis hogy vettem volna észre? - ütközöm meg egy pillanatra a kérdésén. - Én sose gondoltam rád úgy, mint egy fiúra - sütöm le a pillantásom zavartan, a víz felszínét figyelve. - Még most se menne... - harapok lágyan az ajkaimba, őszintén beismerve a bennem felmerülő kételyeket. - Helyes vagy és jól is nézel ki, de én nem hiszem, hogy ezt túl kellene bonyolítanunk egy kapcsolattal. Ami talán még nem is működne. Elvégre, rám is Damian vigyázott évekkel ezelőtt és bármennyire is szeretem, mint barátot, szerelemként már nem biztos, hogy menne a dolog. Ráadásul, nem fogom tudni viszonozni az érzelmeit, ebben biztos vagyok. - Biztos nem gond? - viszonzom én is a mosolyát, habár sejtem, mennyire ostobán hangzik jelen pillanatban ez a kérdés részemről. - Nem szerettelek volna megbántani, de ez most elég hirtelen ért... - ismerem el kelletlenül. Tényleg nem ellene szól az elutasításom, nem vele van gondom. Mindenesetre, úgy gondolom, itt lenne az ideje felállni, majd azzal a lendülettel pottyanok is a vízbe, amikor eltévesztem a lépést a biztonságot jelentó deszkákon. Nincs semmi gond, derékig érő vízben még tudok úszni, annál mélyebben azért már akad egy-két problémám. - Upszi... - csusszan ki a számon, amint ismét felbukkanok. - Hát ez ciki... - ismerem el kelletlenül, miközben kisimítom ázott tincseimet a homlokomból. - Segítenél kimászni? - kérdem meg Damiant, aki remélhetőleg még mindig a deszkákon üldögél, teljes lelki nyugalommal. Remélem, nem hagy itt az iméntiek miatt...
Egy pillanatig nagyon megijedek, hiszen Autumn kérdése hallatán rögtön arra gondolok, hogy esetleg megsérült a húgom, vagy valami egyéb gond történt vele, én pedig nem voltam ott, hogy segítségére siethettem volna. Szerencsére semmi ilyesmiről nincs szó, én pedig kifújom a tüdőmben rekedt levegőt és megnyugszom, hogy semmi gond. Nem tudom mit csinálnék, ha mégis baja esett volna. Úgy tűnik ez a mai nap ilyen ijedős, mert Autumn tekintetében is mintha megfigyelhetném. Persze az is lehet, hogy rosszul látom, de az biztos, hogy nem igazán tudja hova tenni. Mondjuk a helyében én sem nagyon tudnám hogy kezelni ezt az egészet. Azt sem igazán értem, hogy mégis hogy volt annyi bátorságom, hogy elmondjam neki. És még így se sikerült teljesen, hiszen a lényeget még nem mondtam ki. Az már más kérdés, hogy valószínűleg kimondatlanul is érti. - Hát nem vetted észre? Tényleg nem vetted észre? Mármint... ne haragudj! Persze, hogy nem vetted észre, különben nem kérdeznéd meg, hogy milyen értelemben. Bocsánatkérő arckifejezéssel figyelem a lányt. Nem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni, mégis sikerült. És még azt sem mondhatom, hogy hozom a formámat, mert hát... általában figyelek, hogy kinek, mikor és mit mondok. Tényleg olyan, mintha nem lennék önmagam. Teljesen igaza van Autumnnek, én Felicity bátyja vagyok, ő pedig majdnem olyan nekem, mintha egy fogadott húgom lenne. Ki látott már olyat, hogy valaki a testvérével jön össze? Ez azért elég fura lenne. Én pedig nem szeretném furcsa helyzetbe hozni. Egyikünket sem. Ezért is igyekszem higgadtan átgondolni a lány szavait. Végül arra jutok, hogy tényleg jobb, ha barátok maradunk. Abból nem lehet baj, ha minden úgy marad, mint eddig. Én pedig majd túlteszem magam rajta. - Persze, ahogy szeretnéd! Akkor... maradjunk csak barátok! Mosolygok rá kissé keserédesen, de tisztában vagyok vele, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Mindenkinek.
Damian az az ember a szememben, aki a nem létező bátyám szerepét tölti be. Ismerem már évek óta, ennek megfelelően pedig mindig is úgy tekintettem rá, mint a testvéremre. Vannak ugyan öcséim, de néha még nekem is szükségem van egyfajta iránymutatásra, amit tőlük nem mindig kapok meg. Ilyenkor pedig szinte állandóan Damianhez fordultam, aki mindig készségesen meghallgatott. Amint idősebb lettem, ritkultak ezek az alkalmak, hiszen tizenhét évesen már nincs szükségem annyi tanácsra, mint annak idején, de még mindig szeretek vele beszélgetni. És úgy őszintén? Ha bármi baja adódna, én is ezer örömmel meghallgatom. Ő az egyetlen ugyanis, akinek mindig beszámolhattam azokról a nyomasztó rémálmokról, melyek éveken át gyötörtek és gyötörnek a mai napig is. Mármint, azon a srácon kívül, aki annak idején Madam Pomfrey oldalán segédkezett. - Tudtommal semmi - csóválom meg a fejem a kérdése hallatán, még mielőtt pánikolni kezdene. Remek, ismét hozom a formám. - Én csak azt hittem, hogy miatta szeretnél beszélni velem - harapok az alsó ajkamba, majd vetek irányába egy kíváncsi pillantást. De ha nem Felicity-ről van szó, akkor miről? Tényleg automatikusan azt hittem, hogy valami történt vele. Bár, abban az esetben nyilván nem én lennék az első ember, akit értesítene a bajról. - Te-tessék? - dermedek szoborrá egész testemben, amint kinyögi ittlétünk egészen meglepő okát, majd a levegő valahol megreked a tüdőmben és a szívem vadul zakatolni kezd. - Érzel irántam valamit? - ismétlem el a szavait hitetlenkedve, mintha nem egészen lennék képes teljes mértékben helyesen értelmezni azokat. Damian a barátom, olyasvalaki, aki mindig mellettem volt kiskoromban. Ő tanított annak idején fára mászni és... - Mármint, milyen értelemben? - kérdezek most én vissza, hátha tényleg csak félrehallottam valamit, esetleg már most kezdeném túlkombinálni a dolgokat magamban. Ez sajnos jellemző rám és egy szimpla barátságot néha képes vagyok többnek tekinteni, ha a fiú valamilyen okból kedvesebb velem a megszokottnál. Damian esetében is nyilván így lett volna, de mindig is abban a hitben éltem, hogy Felicity miatt engem is a húgának tekint, így hát hülyeség lenne többet belelátnom a dologba. Pedig észrevettem néha, hogy más velem, de mégis... Szemet hunytam a viselkedése felett, noha ezek szerint teljes mértékben igazam volt. - De te Felicity bátyja vagy - pillantok rá hüledezve. - Emlékszel? - Miért ne emlékezne? Csak nincs amnéziája! - És én is a bátyámként szeretlek - jelentem ki egészen halkan, már-már magam elé suttogva a szavakat. Helyes és jóképű, de még soha életemben nem tekintettem rá úgy, mint lehetséges barátra. Ő tabu. Talán Damian az egyetlen, aki bizonyos okokból szóba se jöhet ebből a szempontból. Nem mintha nekem bármi bajom is lenne vele. Szerintem minden lány boldog lenne az oldalán. De akkor mégis miért pirulok el? - Én azt hiszem, hogy ez nagyon nem lenne helyes. Felicity miatt sem - csóválom meg a fejem. Próbálok határozott maradni és nem egy randit felvetni. Sose volt még senkim sem, erre pont az egyik barátnőm bátyjával kavarjak? De akkor miért olyan rossz érzés nemet mondani számára? - Maradhatnánk csak barátok? - nyögöm ki végül nagy nehezen a szavakat. Nem szeretném megbántani, ahogy Felicitiet sem. És annyira, de annyira rossz kettejük között választani!
Sok mindent lehet rám mondani, tényleg. De azt nem, hogy a szavak embere lennék. Szívesen meghallgatok bárkit, sírhatnak a vállamon órákon át, azzal semmi gond sincs, sőt. Örülök, hogy segítek, még ha csak így is. De hogy tanácsot adjak másoknak? Én? Tanácsot? Bárkinek? Na, az egy elég abszurd helyzet lenne, és nem biztos, hogy bárki is át szeretné élni azt a pillanatot, amikor Damian Michaelson ad neki tanácsot – főleg nem fontos dolgokkal kapcsolatban. Mármint… maximum annyit tudnék tanácsolni az illetőnek, hogy legyen önmaga. Ez meg milyen elcsépelt, béna tanács már? Légy önmagad! Aha, mert az biztos segít. A baj csak az, hogy legtöbbször saját magamnak is csak ezt tudnám tanácsolni. Ráadásul jelenleg sincs semmilyen épkézláb, kézzel fogható ötletem. Ennél jobb meg aztán főleg nincs. Nagy gondolkodásomból Autumn hangja ránt ki, aki afelől érdeklődik, hogy nincs – e baja a húgomnak. Értetlenkedve húzom fel a szemöldökömet, mert nem igazán értem a kérdést. – Mi történt volna vele? Mármint… miért? Tudsz valamit, amit én nem? Értetlenkedő arckifejezésembe immár féltés, aggodalom is vegyül. Remélem, nem történt semmi, és Autumn csak túlgondolja a dolgot. Vagy ha mégis történt, akkor nem most, és már tudok róla. Nem is tudom, valahogy mintha bele lenne kódolva az emberekbe, hogy ha azt mondják nekik, hogy „beszélnünk kell valamiről”, akkor automatikusan, következetesen arra gondolnak, hogy valami rossz dologról lesz szó. Mondjuk nem hibáztatom, meg senkit sem hibáztatok ilyesmi miatt, valószínűleg én is így állnék hozzá a helyzethez… de azért mégis, ha már veszem a bátorságot és kinyögöm, hogy beszélnünk kell, akkor ne az legyen már az első reakció, hogy: Mi a gond, ég a ház? Igen, valamilyen szinten tényleg ég a ház, közben pedig mégsem. Legalábbis nagyon bízom benne, hogy nem… vagy ha mégis, akkor még eloltható, vagy megelőzhető a továbbterjedése. Nem szeretnék bajt. Ha azt hiszem, hogy húzhatom, mint a rétestésztát, hát Autumn mindent megtesz annak érdekében, hogy ne legyen igazam, és minél hamarabb elmondjam neki, miért is hívtam ide. Így hát összeszedem magam, veszek egy nagy levegőt és belekezdek. – Jól van, jól van! Szóval… mi már elég rég ismerjük egymást, viszont eddig nem akartam mondani, mert… mert nem tudtam, hogy mondhatnám. Viszont azt hiszem ideje tisztázni, nem húzhatom tovább, így aztán kimondom: azt hiszem, érzek irántad valamit! Hát, ez még mindig nem úgy sült el, ahogy terveztem, de közelsem ez a legrosszabb variáció, ami lejátszódott lelki szemeim előtt. Ötletem sincs, mi lesz ebből, de tény, hogy valamennyire megnyugszom, mikor az utolsó szavak is elhagyják a számat, hogy bombaként csapódjanak a köztünk lévő csöndbe. Ezután nem szólok semmit, csak hagyom, hogy Autumn eméssze a szavakat, és feltegye az esetleges kérdéseit… mert valószínűleg lesz neki pár.
Évek óta ismerem már Damiant, hiszen én és Felicity kisebb korunkban elég jó viszonyban álltunk egymással, gyakran töltöttem hát a szünetek egy részét náluk, olyankor pedig mindig a srác nyakába varrtak minket. Na, nem mintha velem olyan rengeteg probléma lett volna, hiszen nekem is van két kisebb testvérem, szóval - ha más nem is - én nagyon jól tudom, milyen az, amikor másokra kell vigyázni. És mivel örültem annak, hogy nem az árvaházban kell lennem, mindent elkövettem hát annak érdekében, hogy ne is küldjenek oda vissza a viselkedésem miatt. Az a pár hét, amit velük tölthettem, kész felüdülés volt a rideg falak után és még az öcséim miatt sem kellett fájnia a fejemnek. Ez talán kegyetlenül hangzik, de néha én is bele szoktam fáradni a folyamatos nővér-szerepbe. Gideonnal még nincs különösebb probléma, de Edmund tényleg hajlamos mindig mindenbe beleütni az orrát. És néha még olyankor se vagyok képes lerázni őt magamról, amikor szükségem lenne egy kis én-időre. Szeretem, mi több, imádom őt, de néha kifejezetten bosszant a viselkedése. Ezt természetesen igyekszem leplezni előtte és nem megbántani egy akaratlan kirohanással, de vannak helyzetek, amikor nagyon is a penge élén táncol. - Ugye nem történt valami Felicitievel? - bököm ki a kérdést, amely elsőként eszembe jut a fiú arca láttán. Annyira már nem járok össze a húgával, hogy napi szinten találkozzak vele, habár még mindig elég jóban vagyunk. Nem lenne hát kellemes arról értesülnöm, hogy esetleg baja esett. - Vagy valami másról lenne szó? - tanulmányozom aggódva az arcát. Mi történhetett, ami miatt pont velem kell beszélnie? Mármint, szívesen beszélgetek vele, nem arról van szó, hogy nem hiányozna a társasága vagy hasonló, de ha rossz hírekről van szó, akkor inkább a homokba dugom a fejem. Kaptam én már eleget, amióta meghaltak a nevelő szüleink és kapok a mai napig is. Nem hiányzik hát számomra az, hogy itt is azzal támadjanak le folyamatosan. - Na, ki vele! - nyaggatom kíváncsian, hiszen itt esz engem a fene, ő pedig a víztükröt szuggerálja. Legszívesebben ráznék is egyet rajta, hátha hamarabb kinyögi, amit mondani szeretne.
Mostanában elég sok minden történt. Ahhoz mindenképpen, hogy biztosan mindig legyen valami, amin kattoghat az agyam, ráadásul legtöbbször megállás nélkül. Pedig én örülnék a legjobban, ha néha le tudnám állítani, akár csak egy pillanatra is! De a fenébe is, ez nem így működik, én is nagyon jól tudom. Ezért is van, hogy az utóbbi időben elég sokat mászkálok a kastély területén belül, mint aki nem találja a helyét. Hát, ha a helyemet még úgy - ahogy, nagyjából meg is találom, a lelkibékémet már annál kevésbé. Ezért is szerettem volna beszélni minél hamarabb Autumnnel, hogy legalább eggyel kevesebb teher legyen, ami nyomhatja a lelkemet. Szerencsére Autumn viszonylag gyorsan reagál az üzenetemre, úgyhogy a bagoly elküldése után nem sokkal már ide is ér a csónakházba. Az már más kérdés, hogy nekem halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mégis mit is fogok neki mondani. Meg más színű se nagyon. Mármint azt tudom, mit is szeretnék mondani, csak azt nem, hogy hogyan. Nehéz ügy, na, mit ne mondjak. - Szia, Autumn! Köszönök mosolyogva a mellém helyet foglaló lánynak, majd egy pillanatra még visszafordítom tekintetem a vízre, hátha szemkontaktus nélkül könnyebben össze tudom szedni a gondolataimat. Valószínűleg erre semmi esély, de azért a remény hal meg utoljára. Végül veszek egy nagy levegőt és Autumn felé fordulok. - Hát, azt hiszem, van valami, amiről beszélnünk kell! Most valószínűleg ráijesztek, de remélhetőleg van annyi lélekjelenléte, hogy nem mutatja. Ha meg esetleg mégis, hát... azt hiszem rögtön megnyugszik, amint meghallja mit is szeretnék mondani neki.
Nem sok órám volt ma, úgyhogy a délelőtt folyamán leginkább csak a könyvtárban üldögéltem és szorgalmasan jegyzeteltem. Tanulnom kell, ha tartani szeretném az átlagom és nem áll szándékomban a kelleténél jobban megszenvedni az idei évet. Még abban az esetben is, ha már az e havi büntetőmunkámat is megkaptam azért a bizonyos vonatos incidensért... Mert az én drága öcsikémnek mindig mindenhol ott kell lennie és mindenbe bele kell ütnie az orrát. Tényleg mindenbe. Az pedig, hogy folyamatosan a nyakamra járna, nem is lenne baj, ha nem pont akkor tenné ezt, amikor a barátnőimmel szeretnék lenni. Mert ugyebár akadnak olyan dolgok is az életben, amit csakis velük tudok megbeszélni, senki mással. És mivel mindannyian más-más házba valóak vagyunk, elég nehéz összehangolni az időnket. A szeptemberben úgyis mindig a rohanásé a főszerep, de a Roxfortba való utazás ideje alatt legalább hadd beszélgethessünk nyugodtan, nem igaz? Ezért tehát úgy döntöttem, felöltöm magamra a gonosz nővér szerepét és lekoptatom Edmundot. Néha jól esik egy kis csend és nyugalom, még abban az esetben is, ha egyébként örülök annak, hogy ő és Gideon vannak nekem. Elhajítottam hát egy trágyagránátot a folyosón, hogy a kisebbik öcsikém szem elől tévesszen minket, majd pillanatok alatt bemenekültünk egy távolabb eső fülkébe és bezártuk az ajtót, de még a redőnyt is lehúztuk, nehogy bárki is meglásson minket. Valahogy számítottam arra, hogy nem fog sikerülni... Már az évnyitó vacsora után közölte velem Bimba professzor, hogy a legelső büntetőmunkámat a következő héten kell megkezdenem. Szuper! És még én csodálkozom néha, hogy miért nem lettem prefektus. Ebben a zűrzavaros időben talált meg Damian baglya, egy nekem címzett levéllel. Ötletem sincs azt illetően, hogy mit is szeretne tőlem, de úgy döntöttem, csatlakozom hozzá. Talán a testvéreiről lenne szó? Felicitiet elég jól ismerem, sok időt szoktam náluk tölteni, ennek révén pedig tudok egy-két olyan dolgot is, amit Damian talán nem. Összevesztek volna valamin és most a segítségemet szeretné kérni? Esetleg a magánéletéről faggatna ki? Nem tudom, mi baja mostanában a húgának, de azt én is látom, hogy nem pont ugyanolyan, mint annak idején. Azzal tisztában vagyok, hogy volt egy kapcsolata, ami igen csúnyán végződött, de másról egyelőre még nem tudok. De abban biztos vagyok, hogy egy új fiú kerülhetett a képbe. - Szia! - huppanok le mosolyogva mellé. A stílusom ismét laza, egyelőre nem a rosszabb napjaimon talált be a levele. Persze, abban az esetben el se jöttem volna, hiszen olyankor tényleg senkivel se szeretnék találkozni. - Mi újság? - teszem fel a kérdést érdeklődő tekintettel. Ahhoz persze továbbra is tartom magam, hogy semmit se tudok a barátnőm, ergó Damian húgának jelenlegi lelki gondjairól, szóval erről nem fogok tudni vallani számára.
Van, hogy az életben nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt mi eltervezzük. Akármiről legyen is szó... de tényleg, akármiről. S olyan is van, hogy valakire, akiről sokáig gondoltál valamit, sokáig néz az ember egy bizonyos módon egy idő után teljesen máshogy kezd el nézni rá. Így van ez jelenleg velem is. Össze vagyok zavarodva, nem kicsit. Nem elég, hogy a húgom, Felicity nem igazán tűnik önmagának, én pedig nem tudok neki segíteni, mert egyszerűen nem tudom, hogy mi baja van - ami nem kicsit készít ki. Nem elég, hogy Christina még mindig a nyakamon lóg, mint valami... nem is tudom, micsoda. Másodikos korom óta a nyakamon lóg, pedig már számtalanszor megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de ebből az égvilágon semmi nem lesz. Bármennyire is szeretné. Sajnálom, mert sajnálom, de az érzéseknek nem lehet parancsolni, ugyebár. Nekem legyen mondva, megpróbáltam jobb belátásra bírni a szívemet, de ami nem megy, azt nem szabad erőltetni... márpedig engem egy másik nőnemű egyed fogott meg. Mindezt úgy, hogy egyébként mindigis úgy néztem rá, mintha egy harmadik húgom lenne Felicity és Sheliah mellett... és még csak nem is tud róla, hogy így érzek vele kapcsolatban, mert egészen idáig igyekeztem titkolni. Talán még magam előtt is. Most viszont valahogy elég erőt érzek magamban, hogy elmondjam neki, mi is a helyzet tulajdonképpen. Már csak azt nem tudom, hogy fogadja majd. Remélem, nem lesz belőle semmi gond, mert nem szándékozom ezzel elrontani a köztünk lévő kapcsolatot... de van, amit jobb nem túl sokáig halasztani. Már így is túl sokat halogattam... eddig, és ne tovább. Az hirtelen eszembe sem jut, hogy mi van, ha esetleg nem jön el a bagollyal elküldött levélben megjelölt időpontra, úgyhogy kissé idegesen várom, hogy felbukkanjon a lány. Ha meg esetleg nem jön, akkor szomorúan, csüggedten visszabattyogok a klubhelyiségbe.
Azért azért valahol hálás vagyok, hogy nem erőlteti nagyon az ölelkezést, a fizikai kontaktust. Még idő kell számomra, hogy megszokjam legalább a gondolatot, hogy van élő rokonom, de nem is vagyok benne biztos, hogy valaha át fogom tudni értékelni azt, hogy milyen volt ennyire magányosan felnőni. Ráadásul kiderül, hogy nem csak egy, hanem két testvérem is van. Megkaphatnám azt, amire mindig vágytam, a ricsajos nagy családot, akik az asztal körül ordibálva eszik a pasztát. [color=#483636]– Én pedig nem tudtam, hogy lehetett volna egy másik családom. – Felelem szenvetlenül, mert biztos, hogy ha elválunk, valahogy ki kell engednem a gőzt, most igyekszem tartani magamat, mintha úgy vélném, hogy továbbra is idegenek vagyunk, aki előtt nem szokás megnyílni. Igen, kiváncsi vagyok a többiekre, de most nem vagyok többre képes. [i][b]– Kétes alaktól? Rólam.. Honnan tudta az illető? Én magam is nem rég értesültem róla.. –Kissé meg vagyok ütközve, elképzelhető, hogy szélesebb körben tudták ezt rólam, én viszont nem, és az apám is csupán nem olyan régen. Megértően bólintok, hogy már nem házasodott újra. Na nem azt mondom, hogy ez így elfogadható, hogy papíron nem is a gyerekei, de ha meg azt veszem alapul, hogy a választottja halott, lehet, hogy többé rá se szánta magát, hogy oltár elé álljon. Mindenesetre furcsa izgatottság lesz urrá rajtam, hogy most, hogy őt láttam, a többieket is megismerhetem. Nem merem még elhinni, hogy jobbra fordulhat az életem, csak mert lesz egy új családom, attól még a stílusom nem lesz teljesen más, közel húsz évet nem lehet semmissé tenni. Ez a belső szorongás, feszültség még jó ideig velem él majd. Ha pedig rossszul sül el, lehet, hogy magam mögött hagyom őket, és elfogadom, hogy a nevelőanyámmal akotunk majd kettesben családot, ahogyan eddig. – Igen, az talán jobban hangzik. Most jöttem Rómából, szeretném megismerni a helyet. Akkor értesítsen.. apám.. A mardekárba nyertem felvételt. – Köszönök még el, visszavéve a kezembe a seprű maradványait, amivel most nem nagyon tudtunk mit kezdeni, noha az öreg viszonylag jól rögzítette, talán menthető. Részemről semmi ölelés, csak egy intés, és már sietek is el a főépület felé. Nincsen kivel megbeszélnem ezt, úgyhogy magamban vagyok kénytelen emészteni.
//Köszi szépen a játékot, klassz felvezetés volt^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Nem is számítottam arra, hogy a fiam a nyakamba fog borulni, hiszen miért is tenné? Évekig nem vettem részt az életében, ezt pedig akkor se lehet számára könnyű megemészteni, ha mindketten jól tudjuk, mi is állt valójában a háttérben. Egy apa hiánya minden ember életében sarkalatos pont, nyilván Roberto esetében se lehetett ez másként. Eddig egyedül csupán Alba életében sikerült többé-kevésbé részt vennem, amit bánok ugyan, de egyszerűen képtelen voltam másként megoldani. Rómába nem vihettem, elvégre ki tudja, felfigyeltek-e már rám azok az alakok, akik után szaglászom? Igyekszem ugyan ezt a lehető legdiszkrétebben tenni, de ha valóban felhívtam magamra a figyelmet, akkor az könnyen az én és a családom életébe kerülhet. Albát ennek a veszélynek pedig nagyon nem állt szándékomban kitenni. Alex biztonságban van a Roxfort falai között, ahogy immár a húga is és Roberto is. Mégis, valamiért továbbra is úgy érzem, hogy ez az egész még egyáltalán nem teljes. Hiányzik a puzzle pár darabja, ami Roby életét illeti. Szeretném megismerni, magamhoz venni és elbeszélgetni azzal a nővel, aki elvitte tőlem annak idején. Mégis miért nem szólt arról, hogy legalább a fiam túlélte a támadást? Hiszen láthatta, mennyire megviselt a menyasszonyom és a kicsi halála! - Én megértem, persze - engedem el végül, majd lépek kissé távolabb tőle, hogy ne hozzam a kelleténél jobban zavarba. Az érzelmi kapocs részéről gyakorlatilag még semmis, hiszen idő kell számára, mire mindez kialakul nála. Elég kellemetlenül érinthette hát az iménti mozdulatom, amit tökéletesen megértek. Nem ismert éveken keresztül. - Fogalmam sincs, mit mesélt annak idején az a nő rólam, akit az anyádnak hittél, de remélem, legalább az igazat közölte veled - szólalok meg némi habozás múltán. Nem áll szándékomban letámadni a nőt, aki láthatóan fontos az ő számára, de Robynak igenis tudnia kell az igazságot az anyja halálának körülményeivel kapcsolatban. - Én mindennél jobban vártalak, anyáddal együtt és fogalmam se volt arról, hogy életben maradtál - köszörülöm meg a torkom, amikor érzem, hogy kezd kellemetlenül érdessé válni odabenn. - Néhány hónapja hallottam csupán erről egy kósza információt egy kétes alaktól - teszem még hozzá. - Nem hittem neki, de szándékomban állt jobban utánajárni a dolgoknak. Igen, utána viszont Alba anyja meghalt abban a szerencsétlen balesetben, nekem pedig minden gondolatomat ő kötötte le. Alex otthoni élete is kezdett teljesen más fordulatot venni, mint eddig, úgyhogy azt hiszem, családos apaként innentől kezdve sokkal inkább lekötnek majd a gyermekeim, mint bármi más. Talán jobb is lenne elengednem ezt az egész Melody-ügyet és lezárni magamban a múltat. Örülnöm annak, hogy legalább a családom jól van. - Nem - csóválom meg a fejem. - Anyád óta nem nősültem meg. Alba a féltestvéred, egy másik kapcsolatból - ismerem el némileg kellemetlenül. Nos igen, itt állok negyven évesen a fiam előtt, akit jóformán húsz éven keresztül nem is ismerhettem, erre két olyan testvért vagyok képes csupán felmutatni számára, akik egy-egy futó kalandból jöttek a világra. Olaszként a család a mindenem, de hajt a vérem. Kellemetlen párosítás. Úgy érzem, örülnöm kellene annak, hogy nem én voltam a férfi modell a szeme előtt annak idején. - Igen, Alex is a féltestvéred és Alba is, de majd megismered őket - szólalok meg. Felesleges most szóban leírnom a két lányt. Személyiségileg hasonlítanak ugyan néhány pontban, de - véleményem szerint - a kisebbik minden bizonnyal sokkal hamarabb el fogja tudni fogadni a bátyját, mint a nővére. - Ha nincs időd, akkor megoldhatom Roxmortsban is a dolgot - vetem fel az ötletet. - Lefoglalom valamelyik fogadót pár órára és kiveszem délutánra a féltestvéreidet az iskolából. Mit szólsz? Nyilván Danielt is értesítenem kell majd, hiszen - ha nem szeretnék össznépi szemkikaparást látni, akkor - kelleni fog valaki, aki féken képes tartani Alexet. Ráadásul, az sem árt, ha Alba is szemmel van tartva, hiszen ő még igen fiatal ehhez a kusza családhoz. Ki tudja, mégis miként reagál majd a hírre?
Nem ölelek vissza, mert eleve karba van fonva a kezem, ami így beszorul kettőnk közé, így csak hagyom magamat odavonni, nagy sután másfelé nézek. Nem tudok mit kezdeni a helyettel, a nevelőanyám ölelgetett sokszor, ám a tények ismeretében az nem számít annyira. A vérszerinti szülőm pedig gyakorlatilag egy idegen, akit esetleg még meg akarnék ismerni. Hibáztathatnám, de anya volt az, aki döntött mindenki helyett, hogy nekem milyen életem legyen. Szeretem, igen, magára vállalta a felelősséget, emiatt haragudni sem tudok, de akkor sem tudom a szőnyeg alá söpörni, hogy az egész életemben hiányzott valami, amiről most már tudom, hogy mi. Az igazi család. Olasz lévén én se úgy képzeltem volna, hogy csak egyedül ücsörgök a karácsonyfa alatt, mert anyámnak akkor is dolgoznia kell, mint medimágus. Talán ha az apám egy új nőt hozott volna a házhoz, akitől gyerekei születnek, még az is jobb lett volna. Alex úgy tűnik a féltestvérem, és igen, kiváncsi vagyok rá, ennyit már sikerült kideríteni anyám kapcsolatai révén, hogy bár mástól van, mint aki szült, de akkor is összeköt valami. – Azért.. nekem nem megy ilyen gyorsan Mr. Maroni. – Továbbra is magázódom, hiába ölelt meg, nem fogom mégsem apának hívni. Legalábbis egy ideig biztosan nem. Ő valami üzletember amennyire látom a szép ruhájából, és azon túl, hogy előfordulhat, hogy néha majd beszélek vele, nekem most elég ennyi, hogy nem vagyok teljesen árva. Apamodelt férfiként már nem kaphatok tőle, saját magamtól kellett rájönnöm, milyen az, hogy férfi legyek. – Pedig én vagyok. Alba? Az új felesége? – Amolyan mostohaanya lehet. Végülis ha azt akarom, hogy olykor tartsuk a kapcsolatot, akkor rugalmasnak kéne lenne. Pedig most részemről ennyi is elég, csoda, hogy a seprűm halála után képes voltam benyögni az igazságot a hirtelen feltűnő, és segítőkész apámnak. Milyen egyszerű volt látatlanban utálni.. Ezzel elrontott mindent. Dacos maradhatok ugyan, de ha ennyire kezdeményező, nem találok fogást rajta, pedig bennem van az ideg, s most ismét el kell fojtanom az érzéseimet. Amíg ráadásul a seprűm is darabokban, le sem tudom vezetni a feszükséget. – Testvérükről? Oh, van még egy hugom? Alexről hallottam már.. De Alba.. Úgy fest, hogy az anyám sem nézett mindennek utána. – Intek bizonytlalanul, természetesen a nevelőanyámról beszélek, nem pedig arról, aki már meg se tudott szülni. – Most? Egy-két napról szó lehet, de nem tudom, hogy mikor lesz a kviddicsvállogató. Arra jöttem. Ha megígéri, hogy ha megtudjuk, hogy rövid időn belül, akkor azonnal vissza tudunk repülni?
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Csak állok egy helyben, teljesen ledermedve az iménti információ hallatán, miközben egy pillanatra se veszem le a tekintetem a fiúról. A fiamról! Nemrég Alba került teljes mértékben az életembe az anyja sajnálatos halála révén, most pedig ő... Egyelőre tehát fogalmam sincs arról, mit kellene tennem. Örüljek? Ez egyértelmű számomra, habár maga az érzelem elég keserédesen kavarog bennem. Az általa előadott történet hihetetlen, habár mégis reális és ez kissé kétségbe ejt. Miért nem voltam erőszakosabb? Miért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a feleségem teste mellett maradhassak? Ha akkor és ott ezt tettem volna, akkor én nevelhettem volna fel őt, nem pedig más. Hirtelen mozdulattal vonom hát őt magamhoz, majd ölelem át szorosan, miközben a seprűje kiesik a kezeim közül, majd a földön landol, valahol mellettünk. Itt és most semmi más nem érdekel, csakis ő. A külvilág megszűnik létezni számomra és nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírjam magam a sosem remélt viszontlátás örömétől, mégse teszem. A világ kibillent a helyéről, legalábbis az én életem mindenképp, ha azt vesszük alapul, hogy miként kerültek a gyerekeim az életembe. Alex kiskamaszként, Alba végig jelen volt, noha ő az anyjával élt, Roby pedig... - El sem hiszem, hogy te vagy az - tartom karjaim között szorosan, esélyt sem adva számomra a szabadulásra. - Eltemettünk, téged és anyádat. Nemrég jártam a sírotoknál... - csuklik el a hangom egy pillanatra, de végül lenyelem a felkívánkozó érzelmeimet. Ennek nincs itt az ideje. Tisztáznom kell magamban pár kérdést, de leginkább Roberto sorsa aggaszt. Milyen volt az élete? És mi az, hogy fogjuk rá, hogy szerették? Neki nem ez járna, ő jobbat érdemel. - Alex és Alba örülni fognak neked - engedem el végül, majd veszem ismét szemügyre, mintha csak egy délibáb lenne és nemsokára eltűnne előlem. - Sokat hallottak már rólad, vagyis a meg nem született testvérükről - sóhajtok egyet gondterhelten. Ötletem sincs azt illetően, mihez kellene kezdenem ezzel az egész helyzettel. - Ők a húgaid - teszem azért még hozzá, hiszen nem tudhatom, mennyire ismeri az igazi családját. - Alex hatodikos a mardekárban, Alba pedig nemrég kezdte az iskolát. Elég bonyolult a család - jegyzem meg némileg kissé talán zavartan is. Szégyellem magam, amiért ilyen rossz apja voltam mindhármuknak, habár Alba életében igyekeztem a lehető legtöbbet részt venni. Alex és Roby azonban teljes mértékben kiestek az életemből. - Ha gondolod és szeretnél, eljöhetsz velem Rómába, akár már most is - szólalok meg némi habozás után. Nem tudom, szeretné-e, hogy egyáltalán részt vegyek az életében mindezek után, de én ragaszkodom ahhoz, hogy kissé jobban megismerhessem és az apja lehessek. Vagy legalább a közelemben tudhassam, ha más nem. - Mit szólsz hozzá?
Nem is értem, hogy miért jön ide a francia lány, Sienna. Én sem vagyok jól, a seprűm pláne. Voltam olyan lovagias, hogy a veszekedésünk ellenére bekísértem a gyengélkedőre, pedig egy ilyen márkás seprűt nem lehet csak úgy összerakni ismét. Vagy legalábbis nekem nincsen hozzá tehetségem. Éppen ezért kétlem, hogy az apám ügyesebb kezű. Csak mert felnőtt, itt menőzik, de aligha hiszem, hogy van a zsebében egy elfekvőben lévő seprűjavító szerszámkészlet. – Nagyon úgy tűnik. – Nem hiszem, hogy be lehet pótolni nagyjából tizennyolc évet, de legalább a szemébe nézek. Azt hittem, hogy könnyebb lesz dacosnak lennem, de mára már kiveszekedtem magamat, ezért semleges ábrázatot öltök. Legalább tudom, hogy létezik, és ő is tudja, hogy élek. Ez aligha változtat, nem fog tudni derűs emlékeket adni. Végülis jó gyerekkorom volt, jobb egy fokkal, mintha árvaházban nevelkedtem volna. Ám nem voltak testvéreim, nem volt nagy családom, ahogyan sok olasznak. Egy magányos medimágus anya mellett nőttem fel, aki szinte gyötört a rám utaltságával. Talán ezért bennem a bizonyítási vágy, mert mindig meg akartam felelni másoknak, hogy én se maradjak az ő példája nyomán egyedül. Ám vezetői képességek hijján inkább a nagy hangommal, az arrogáns viselkedésemmel igyekeztem érvényesülni. Tisztelőim így lettek, barátaim egyáltalán nem. Látom, hogy próbálja bennem keresni a saját, meg anyám vonásait, amit megértek, ezzel most én is így vagyok, nekem talán egy fokkal világosabb a bőröm, de a szemem ugyanolyan sötét, az állam szinte másolja az övét. Le se tagadhatnám, hogy Maroni vagyok. Alex vajon milyen lehet? És vajon más testvéreim is vannak? – Egy medimágus. Aki megvizsgálta anyámat. Mivel úgy gondolta, hogy a családnak már vége, a saját dicsőségének tartotta, hogy ha életet lehet belém. Egy éve mondta el. Haragudhatnék rá.. de megmentett, otthont adott. És fogjuk rá, hogy szeretett. – Foglalom össze pár szóban. Nem is tudom, hogy kire vagyok mérges, talán a világra úgy összességében. Visszakérdezhetnék, de olyan furcsa, hogy az apámmal beszélek, teljesen beleállok a vallatásba, hiszen már maga a dolog is felvillanyoz, hogy egy apa-fia kapcsolat középpontjába kerültem. A seprűre téved a tekintetem, mintha csak ürügy kéne, hogy miért maradok még. El is siethetnék, de még valami itt tart.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Hallgatom a srác beszámolóját, miközben magamban abban reménykedem, hogy nem egy vérfarkasról van szó. Habár, ha jobban belegondolok, abban az esetben nem kezelné ennyire könnyen a helyzetet. A kisasszonyt tehát egy sima farkas harapta meg, nem egy varázslény, ami bizonyos szempontból jó, de egy egyszerű harapás is képes igen kellemetlen lenni. Engem például gyerekkoromban egy kutya harapott meg, még évekkel ezelőtt, de a fájdalom a mai napig igen élénken él az emlékezetemben. - Tessék? - kerekedik el a tekintetem, miközben felpillantok a seprűről, ő pedig mindkettőnkre mutat. A szívem nagyot lódul a mellkasomban, magamban pedig újraélem azt a régi jelenetet. A menyasszonyom halálát, a gyógyítók szavait, majd azt a végzetes megállapítást, miszerint a meg sem született gyermekem és a szerelmem is halott. Utána már nem engedtek a teste közelébe, mondván, meg kell vizsgálniuk, pontosan ki és mivel okozta a halálát. Elvitték, én pedig magamra maradtam, semmit se tehettem. Pillanatok alatt lettek semmivé a dédelgetett álmaink a születendő gyermekünkkel kapcsolatban. - Te vagy az én... - kezdek bele a kérdésembe, majd nyelem vissza a "fiam" szót, hiszen - ha valóban ő is az - nincs jogom így hívni. Ha tényleg tisztában volt a dologgal, akkor immár egyértelmű számomra az iménti rideg viselkedése. Magára hagytam, nem derítettem ki, mi történt vele és nem is áll szándékomban kimosni magam a bűneim alól. - De mégis miként? - nyögöm ki nagy nehezen, földbe gyökerezett lábakkal és igen nagy a kísértés azt illetően, hogy szorosan magamhoz öleljem, de véleményem szerint abban az esetben ellökne magától, ami elég rosszul érintene ebben a felfokozott érzelmi állapotomban. Egyszerre járok a mennyben és a pokolban, ezt másként aligha vagyok képes körülírni. Elvesztettem, most pedig visszakaptam és bánom, hogy kimaradtam az életéből. Pont úgy, ahogy annak idején Alex esetében is tettem, noha őt még kislányként ismertem meg, de még az a tíz év is hosszú idő, nemhogy majdnem húsz! Az általa használt apa szó majdhogynem hideg zuhanyként ér. Nem érdemlem meg ezt a jelzőt. Részéről nem. Soha nem vettem részt az életében, eddig egyszer se köszöntöttem fel a születésnapján, még csak sejtelmem sincs arról, mikor is van pontosan. Nyilván az anyja halálának évfordulóján, habár fogalmam sincs, mennyivel voltak képesek a medimágusok kitolni ezt az időt. Órák? Napok? Több aligha lehetséges. - Mégis mi történt aznap? Ki nevelt fel? És miként tudtad meg? - szegezem neki a kérdéseimet, melyek ebben a pillanatban szinte egyszerre tódulnak az elmémbe. Egyelőre nincs jelen az a nagy egymásra találás, hiszen mindkettőnknek kell néhány perc, hogy feldolgozhassuk, pontosan ki is áll velünk szemben ebben a pillanatban. A fiam. Az én fiam! A gyermek, akinek az érkezését annyira vártuk, mégsem születhetett meg úgy, ahogy szerettük volna. Valaki elvette tőlem ezt a lehetőséget és nagy eséllyel a sajátjaként nevelte fel őt.
- Többé-kevésbé. Elkísértem a gyengélkedőre. Megharapta egy farkas, a lábán. – Közlöm éles hangon, az engem érintő kérdésre csak megvonom a vállamat, tőlem más nem is várható, fiatal felnőtt vagyok ugyan, de alig nőttem ki a kamaszkorból. Nem akarom olyanért büntetni, amit igazából el sem követett. Ha velem történt volna az, hogy a terhes feleségem meghal, lehet, hogy én sem gondoltam volna bele a magzat esetébe. Ráadásul a nevelőanyám eléggé agilis, ellentmondást nem tűrő személyiség, ha ő medimágusként elzavarta apámat, akkor nem biztos, hogy az öreg vitatkozott vele a sokk hatása alatt. Most már úgyis mindegy. – Nem névrokonok vagyunk. Sőt, tulajdonképpen csak a közelmúltban vettem fel a Maroni nevet, miután megtudtam. – Mutatok most mindkettőnkre. Ebből talán már kitalálhatja, hogy itt valóban van valami a háttérben. Nem akarok találgatósdit játszani, ki fogom bökni, csak nem ilyen körülmények között akartam. Gondoltam majd megírom neki, de hogy rögtön az első nap összefussunk.. Ám a negatív érzelmeimnek az az alapja, hogy nem tudok még véletlenül se apaként nevelni, hiszen nem volt ott amikor megtanultam járni, beszélni, nem volt ott az első kviddicsmeccsemen, sem akkor, amikor nem sikerült hazajutni a római hóesésben karácsonyra. – Nem várom, sosem találkoztunk. – Fonom karba a kezemet, még fintorgok is hozzá egy kicsit, talán pont a külsőnkben van a hasonlóság, sötét haj, sötét szem, még az államon lévő gödröcske is pont olyan, mint neki. Talán ő egy fokkal latinosabb típus, de a hasonlóság letagadhatatlan. - Talán mégsem lehetetlen. Én vagyok az.. apa. – Teszem hozzá, szembesítve őt a véres valósággal. Én vagyok az, aki túlélte. Aki árvaként, nevelőnél nőtt fel, akinek meg volt ugyan anyagilag mindene, fényes kviddicskarriert futott be, hogy aztán felnőttként tudja meg, hogy az igazi anyja halott, az apja pedig nem is tud róla. Mégsem tudok most összetörni, keményen állom a tekintetét. Nem is tudom, hogy milyen reakciót várok, de benne van a pillantásomban, hogy ha nem tetszik valami, már ülök is repülőre, s all star kviddics ide vagy oda, repülök vissza Rómába.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Jó, profi ebben nem vagyok, de talán még így - évek távlatából - is akad a tarsolyomban egy-két olyan trükk, amely jól jöhet most a srácnak. Igazán kellemetlen egy tönkrement seprű, ha az ember szenvedélye a kviddics. Mondjuk, az én figyelmem állandóan a lányok felé terelődött, szóval nem voltam kétségbeesve, ha nem jutottam el az edzésekre. Olyankor szinte állandóan egy lány karjaiban vigasztalódtam. Igazi olaszként ez talán nem is annyira meglepő, mint más emberek esetében. Nyilván Dany is űzi az effajta családi hagyományt, habár a magánéletét nem igazán szoktuk érinteni. Ő nem mesél, én nem kérdezek. Sokkal jobb így, legalábbis részemről teljesen megfelel. - De ő azért jól van? - vetek irányába egy kérdő pillantást. Igen, ennyire segítőkész vagyok másokkal szemben is. Ez már rég az életem része. Tisztában vagyok vele, mennyit jelent az emberek számára, ha van mellettük valaki, akire támaszkodhatnak a bajban. - És te? - teszem azért még hozzá, habár nem látok rajta semmiféle komolyabb sérülést sem. Nyilván nem esett bajuk, habár seprűvel a földbe csapódni nem valami nagy mulatság, ezt már volt alkalmam megtapasztalni. Eltört a karom, egy teljes hetet kellett a gyengélkedőn töltenem, mert nehezen gyógyult a csontom. - Maroni, hm? - nyugtázom a nevet, majd leengedem magam mellé a karom, amikor láthatóan nem fogadja el. Egyelőre nem gondolom túl a dolgot, rajtam kívül is élnek Maroni családnevűek Olaszországban, habár nem gyakori az, hogy ilyen névvel fussak össze a Roxfortban. A fiamat halottnak hiszem, nem azonosítom hát őt a sráccal, habár Gabe szavai azóta is ott visszhangzanak a fejemben, de még legvadabb rémálmaimban se merült volna fel bennem egy ilyen váratlan és véletlen találkozás. Teljesen random dolognak könyvelem hát el magamban, megesik az ilyesmi, sokkal nagyobb csoda is történt már a világban. Miért is gondolnék hát valami rosszra? - Oké, mi van a háttérben? - fújom ki a levegőt, amikor a srác kínlódva felnevet, majd a seprűt a falhoz támasztom. Mégis mi ütött belé? - És miért várod el tőlem, hogy emlékezzem rád? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, őt méregetve. Tényleg nem ismerem, a volt legjobb barátom pedig halott, neki egy lánya van, fiúról nem tudok. - Hacsak... - esem hirtelen töprengőbe és ismét csak a Gabriel nevű férfi szavai ugranak be számomra. Hogy a fiam esetleg él. Ő lenne az? De mégis miként szegezzek neki egy ilyen kérdést? És miért kellene elhinnem egy alvilági figura szavait? - De nem, az lehetetlen - morgom leginkább csak magam elé, alig mozgó ajkakkal. A feleségem és a fiam halott, én pedig már rég letettem arról a reményről, hogy életben lennének. Még csak fel se merült bennem egy pillanatra sem. Mi okom lett volna akkor és ott nem hinni a gyógyítóknak? Teljesen logikusnak tűnt, hogy olyan érzelmi állapotban nem szándékoztak a feleségem testéhez engedni.
Karbafonom a kezemet, miután már nem nálam van a seprű, de gyanakodva méregetem, nem tűnik olyannak, aki értene az ilyen jószágok megjavításához. Máris úgy faggat, mintha valami tanár lenne, holott tudom, hogy nem az, és ő maga is aláhúzza. Ennyire segítőkész lenne, hogy egy ismeretlenhez csak úgy odamegy, és próbálkozik megjavítani, amire esély sincs? Miért? Ha ennyire jó fej lenne, akkor minimum megnézte volna, hogy mi a helyzet a gyerekével, a tulajdon magzatával, aki ott van a felesége testében. Tudomásom szerint azonban nem történt ilyen, a nevelőanyám viszont eléggé agilis medimágus volt ahhoz, hogy ő megtegye. Talán érdeklében állt, hiszen neki kellett egy gyerek, rá mégis anyaként tudok nézni, ahogyan az apámra nem apaként. Egy idegen, aki most csak jópofizik, ezzel mégjobban elmar magától. Vajon a lányokkal még ennél jobban is teszi a fejét? A rohadék! Felhúzom az orromat, és nemet intek. – Egy idegen csajjal menekültünk az erdőből. Eltörött a pálcája, és elhoztam idáig, de megsérült, nem tudta irányítani, és nagyjából beleálltunk a földbe az udvaron. – Mondom el a színtiszta igazságot, nem látom értelmét hazudozni. Talán mert az apám. A nevelőanyámmal azért sosem volt tökéletes a viszonyom, mert uralkodni akart rajtam, de közben megadni mindent, valahogy sosem volt jó az egyensúly. De ha már bevállaltam, hogy akár össze is futhatok az öregemmel, még ha nem is ugrok a nyakába, legalább nem hazudok. Számomra is újkeletű ez a viselkedés. – Roberto Maroni. – Vetem oda dacosan, de a kezét nem fogadom el, továbbra is tartom a karbafonós pózt. Nem is nézek rá, ha ebből már következtet valamire, hát jól teszi. A kérdésen kínlódva felnevetek, s földön lévő kavicsokat rugdalom. – Ha eddig nem ismert, akkor kétlem, hogy most fogok beugrani. – Leginkább mennem kéne, úgyis korai most ez a találkozás, talán a féltestvéremmel többre jutok, aki alig pár évvel lehet fiatalabb nálam. De a fickónál van a seprűm, s anélkül egy tapodtat sem mozdulok. Így hát visszahelyezem a pillantásomat a férfire, s nagyon csúnyán nézek, amolyan anyjába elküldős módon. Ez nagyon nem az én napom, de teszek róla, hogy az övé se legyen a legjobb.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Némileg megütközöm a fiú szavai hallatán, elvégre cseppet se számítottam egy ehhez hasonló válaszra. Igencsak rossz modorra vall, de nem teszem szóvá a dolgot, elvégre lehetséges, hogy szimplán csak rossz napja volt és már így is pont eléggé felidegesítette magát a seprű javításán. Előfordul, velem is történt már hasonló és csattant az ostor részemről olyan embereken is, akiknek ebben nem volt benne a keze. Elsiklom hát a negativitása felett, majd átveszem tőle a felém nyújtott seprűt. Igyekszem alaposan szemügyre venni, nem csupán egyetlen problémát felmérve rajta, hanem úgy összességében az állapotát. - Mi történt? - teszem fel a kérdést, miközben a srác helyet foglal a padon. Jómagam állva maradok, továbbra is igyekezve részletekbe menőig felállítani a véleményemet. - Összeütköztél valakivel a pályán? - vetem fel az első tippemet, amely így hirtelen eszembe ötlik. Személy szerint úgy vélem, hogy ez a leggyakoribb ok a seprűk meghibásodását illetően. És szerencsére a legkönnyebben orvosolható is. - Próbáltad már a reparót? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Igen általános varázsige, már-már a lehető legegyszerűbb és minden területen megállja a helyét. Ha lenne pálcám, minden bizonnyal megpróbálkoznék vele itt és most, de mivel nincs, nem tehetek többet egyelőre. Kíváncsi pillantást vetek a fiú irányába, mindeközben azt is megállapítva magamban, hogy mennyire hasonlít valakire. Az azonban nem ugrik be számomra, hogy kinek az arca köszön vissza rám. Talán egy volt iskolatársam fia? Benne van a korban, szóval egyelőre félre is teszem a problémát. Az arcmemóriám sose volt a legjobb, maximum a nevéről ugorhatna be valami, de mivel be se mutatkozott, igen nehézkes lenne a dolgom. - Nem, nem vagyok tanár - csóválom meg a fejem szórakozottan. A srác hangneme nem különösebben hat meg, habár - véleményem szerint - igazán el lehetett kényeztetve annak idején. Azért megnézném a szüleit, bár - Alexszel a hátam mögött - nekem sincs okom a panaszkodásra. - A lányom ide jár és volt miatta egy kis dolgom a házvezető tanárával - vonom meg a vállam hanyagul, mintha tényleg semmiség lenne az egész ügy. Pedig nem az, már amennyire az aktái súlya erre engedett következtetni. - A nevem Luca Maroni - nyújtom felé a jobbomat bemutatkozás közben, miközben balommal továbbra is a seprűt tartom. Szégyen vagy sem, én se sokra jutottam vele. - Ezt pedig talán nem ártana elvinned Madam Hooch részére, ha még ő tanítja a repüléstant. Tönkrement a nyerge és úgy gondolom, hogy az egyensúlyban tartó térmágia is megtört benne valahol. Ehhez már tényleg szakember kell - kacsintok egyet vidáman. A tanárnő ebben vérprofi, annak idején engem is ő tanított meg egy-két dologra a seprűk javítását illetően. Nem csoda, hogy otthon van a dologban, elvégre naponta mennek tönkre a Nimbuszok az elsősök ügyetlenségének köszönhetően. - Ismerhetlek valahonnan? - bököm ki azért végül mégis a kérdést, elvégre tekintetem folyamatosan visszavándorol azokra az ismerős vonásokra. Biztos vagyok abban, hogy vagy az apját, vagy az anyját láttam már az iskolában diákként, ő pedig valamelyiküknek a kiköpött mása lehet. Némileg idegesítő érzés tud lenni az ilyesmi, majdnem olyan, mint az olyannyira hétköznapi dallamtapadás. Egy ritmus visszhangzik a fejedben egész nap, miközben képtelen vagy eltalálni, melyik dal lehet az. Nos, valahogy én is ugyanígy vagyok ezzel jelen pillanatban. Ki lehet ő?
Nem igazán akar sikerülni a javítás, és csak hajszál választ el tőle, hogy ne kezdjek el ízes olasz nyelven káromkodni, de most nem a seprű a hibás, talán Sienna sem. Az egész helyzet úgy ahogy van, rosszul indult, és ki más is tenné rá az i-re a pontot, mint maga az apám. Csak azért nem pattanok fel, mert amilyen az én szerencsém, biztos voltam benne, hogy összefutunk. Éppenséggel azt tippeltem be rosszul, hogy ilyen gyorsan, jó lett volna kicsit aklimatizálódni, mielőtt még a szemébe mondom, hogy a fia vagyok. Vajon szükséges ez? S hiába vagyok olyan profi a kviddicsben, a javítás egy külön szakma. – Úgy vélem, hogy minden kérdésben benne van a válasz. Ne segítsek? Ne! De csak tessék, ha nekem nem megy.. – Nyomom a kezébe dacosan a jószágot, s mivel a mozdulattal felpattantam, most karbafonom a kezeimet, visszaülve a padra. Hihetetlen, hogy ez az ember bele sem gondolt, hogy anyám hasában esetleg én is élhetek. A sorsomra hagyott..! Igen, jó eséllyel azt hitte, hogy a szeretett nővel a gyermeke is odalett, lényegében hátat fordított a múltjának. Én azonban élek, olyan nevelt fel, akinek nincs is indoka engem szeretni, mégis megteszi. Anyagilag se panaszkodhatok, de az igazi családi légkör mindig hiányzott. Kimondhatatlanul itt volt velem az érzés, amely nem eresztett, hogy árva vagyok, s olyan, aki már nem kell az igazi családjának. Ezért aztán bemutatkozni sem akarok, nem kell itt meglepődni, vagy a keblére vonni, mert egyikkel sem nyűgözne le. – Mi maga? Valami tanár, hogy itt ajánlkozik? – Kérdezem kötekedő hangnemmel. Pontosan tudom, hogy csak Alexet látogatja, de minek mászkálhat be? Kétlem, hogy a legtöbb szülő olyan otthonosan mozogna az iskola falain belül, mint ő. Úgy látom, amióta hátrahagyott, meglettek az új prioritások, ezt pedig nem fogom csak úgy lenyelni.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Mindig kellemes érzés számomra a Roxfort falain belül sétálni, elvégre - múlt ide vagy oda - itt töltöttem a fiatalkorom nagy részét. Rengeteg emlék köt ezekhez a falakhoz, szinte minden hely fontos fordulópont volt annak idején az életemben. A beosztás, az első varázslatom, az első csók, az első válogató, amelynek révén bekerülhettem a Hugrabug csapatába. Majd az első mérkőzés, ahol már csapatkapitányként vehettem részt. Végül a vizsgáim letétele és a keserédes búcsúvétel az alma matertől. Örültem annak, hogy végre befejeztem a tanulmányaimat, de közben rengeteg - számomra - fontos embernek kellett búcsút intenem. Ma azonban nem nosztalgia céljából vezetett ide az utam. Alex ügyei igencsak megszaporodtak mostanában, sorra kapom a leveleket a házvezető tanárától, lépnem kellett hát valamit. Félreértés ne essék, nem fenyegettem meg a professzort, nem is az volt a célom, amikor ideutaztam. Leginkább csak bővebb tájékoztatást kértem, mert egy Alexhez hasonló kamaszlány nem fog mindent megosztani az apjával. És úgy érzem, be is jött a tippem. A lányom viselt ügyei sokkal több odafigyelést igényelnek, mint eleinte hittem volna. Amikor Piton professzor az asztalra helyezte Alex aktáit, azt hittem, egy kisebb olvasmányon kell átrágnom magam. Nem örültem neki, nagyon nem. Mégis miként fordulhat elő, hogy ilyesmivel nem vagyok képben? A férfi szerint küldtek tájékoztatást, minden esetben küldenek, de se Lydia, se én nem kaptunk egy darab papírt sem. Mégis mi a fene folyik itt? A gondokat hátrahagyva magam mögött indulok el a kviddicspálya irányába, hogy kissé kiszellőztessem a fejem. Danytől itt nem kell tartanom, elvégre a fiú tisztában van azzal, hogy néha látogatást kell tennem az iskolába, szülőként. Ha pedig Alex és én összefutunk... Mit ne mondjak, lesz egy-két kurta szavam a kisasszonyhoz. Ideje lenne végre felnőnie és a jövőjén agyalnia a sok gyerekes csínytevés helyett. Trágyagránát, italozás az iskolában, Tiltott rengeteg... Nem is tudom, melyiket vágjam előbb a fejéhez. Mégis mire véljem részéről ezt a viselkedést? Pont a seprűtároló mellett haladok el, amikor megpillantom a srácot, aki a nyerget vizsgálja éppen. Nem is értem, miért figyelek fel rá, hiszen normális esetben folytatnám az utam, de úgy tűnik, a mai napban már semmi megszokott sincs. Talán csak elfoglaltságot keresek annak érdekében, hogy ne a lányom problémái körül járjon az eszem? Mindenesetre, a srác ténykedésre megtorpanásra késztet. Kis ideig még távolról figyelem az ügyködését, mindezt anélkül, hogy beleavatkoznék, de végül mégse bírom tovább. Közelebb lépek, pont úgy, hogy mellé álljak, majd megszólalok: - Ne segítsek? Az ilyen jószágok megjavítása sokkal bonyolultabb, mint hinné az ember - teszem még hozzá, némileg nyugodt képet öltve magamra. Sok seprűt javítgattam annak idején én is és igazság szerint akadt olyan is, amelyik igencsak feladta számomra a leckét annak idején. Néha úgy voltam vele, hogy inkább repkedek a gurkók elől. Bosszantó apróságokra kell odafigyelni és némi kézügyesség sem árt ebben a tekintetben. A megfelelő egyensúlyozás miatt pedig a nyereg rész a legkényesebb. Nem állítom, hogy szakértelmet igényel, de tapasztalatot igen.
Hát nem kezdődik jól az első napom. Már rögtön indításként majdnem tönkre lett téve a seprűm, és jó eséllyel a nagyszájú francia lány is velem lesz egy kviddics csapatban. Az orrom még most is sajog, csoda, hogy nem tört el, úgy megfejeltük egymást, a tarkója mintha minimum betonból lett volna. De legalább már nem vérzik, talán egyszer a formáját is visszanyeri. A gyengélkedőn kitisztították, adtak is rá valami gyógykenőcsöt, de még mindig szelel, s ha beszélek, mintha lenne benne valami. Ám jó eséllyel csak be van még dagadva. Nem vagyok hajlandó többet foglalkozni a dologgal, inkább a seprűt kéne megjavítanom. Kimegyek hát a kviddicspályára, nagy morcosan, s egy oldalsó seprűtárolóban turkálok, hogy keressek némi metszőszerszámot, hogy a feleslegesen ágaskodó seprűvégeket levagdossam, kurtírtsam, hogy ne nyársaljon fel, ha ismét rá akarok ülni. Megvizsgálom a „nyerget”, legalábbis azt a párnázást, ahol ülni szoktam, mert ha a hozzáértetlen lány elrontotta azt is, akkor szinte kidobható, és vehetek újat. Kiülök hát a szerszámokkal a lelátó elé a fűbe, próbálgatom helyre hozni, ami a csattanás miatt elromlott. Olykor felnézek, de olyan haragos képet vágva, hogy ha valaki meg meg zavarni a munkában, annak bizony letépem a fejét. Nem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm, hiszen bármikor összefuthatok valami rokonnal, és őszintén szólva nem vagyok rá felkészülve. Ám a kviddics annyira a kedvenc sportom, hogy bármilyen kockázatot beválallok, csak játszhassak. Ezért is remélem, hogy a seprűvel nem lesz semmi gond, mert ha az ír edző kitalálja, hogy már holnap lehet játszani, és nekem nincsen mivel, akkor megkeresem Siennát, és átlököm valami üvegajtón. Ám mivel most bárki idejöhet edzeni, ezért úgy döntök, hogy felcuccolok, és a seprűvel együtt átballagok a csónakház előtti padokhoz, ott hátha nem fog senki kérdezősködni.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Vidáman méregetem, jót szórakozok a zavarán. Teljesen úgy harapja be az ajkát, mint aki a már a ruhákon át is át tudna látni. Vajon a különös tetoválások erre is képessé teszik? Vagy csupán a fantáziáját s az emlékeit használja? Én is szemlélgetem a szinte gyermeki bénázást, ám vagyok annyira úriember, hogy nem úgy nézek rá, hiszen akkor biztosan felrobbanna a feje a szégyentől. Igyekszem a pillantásomat az arca, s a szeme magasságában tartani, olykor azért lejebb pillantok a domburalataira. Valóban elég fiatal, ezzel nincs is semmi baj, valamit mégis feléleszthettem, ami eddig nem nyílt ki. – Oh, hát nem tudod? A muglivilág egyik legrangosabb sporteseménye. A tenisz angliai főversenye. Hiába nyer valaki egy amerikai, vagy ausztrál opent, az a legeredményesebb mindenki szemében, aki Wimbledont nyeri. A nővérem Lizzy kétszer is megtette. – Rázom a fejemet, az arcom előtt kósza árnyék suhan át, mindig az ő nyomában jártam, lényegében húzott magával, a győzelmi vágya engem is vonzott, így amikor már nyolcéves nagylányként apa gyakorolt vele, én a saját kis ütőmmel ugráltam a pálya szélén. A többi már történelem. Ő viszont már babázik, s most itt a lehetőség, hogy akár jobb is legyen, mint amit ő el tudott volna érni. – Nem is tudom, hogy ez most jól hangzik, vagy rosszul. Egyedinek lenni alapvetés. Közben.. a külső hasonlóságon túl semmi más, így ami benne vonzott az belőlem hiányzik. Oltári nagy szívás. – Ütök egyet a levegőbe az ütőmmel, de olyan suta mozdulatot tettetve, mint aki lemarad a labdáról. Na nem akarok máris én lenni a hős szerelmes lovagja, ez a hasonlóság viszont mégis bosszant, valaki mást lát bennem, akinek nem felelhetek meg. Aztán elnevetem magamat, a teniszen kívül nem tudok semmiért nekibúsulni. Lena miatt eleget szenvedtem, és őszintén szólva nem nekem valók azok a lányok, akikben még csak a hajlandóság sincsen meg, hogy engem lássanak. – Nem szabadna, csak megszöktethetlek? – Nem mondom, hogy randi, mégis, valami olyasmi. Számomra sem betervezett ismerkedés ez, apa biztosan megölne, hogy nem a szervámon dolgozom. A fenébe is, nagykorú vagyok már. Tudom hogy mennyit tesz értem. S most én is az ajkamba harapok, hatással vagyunk egymásra. – Akkor siessünk, a klubhelységed előtt megvárlak. – És igen, kézen fogom, hogy szaladjunk, hogy aztán nem sokkal később már a kocsimmal repesszünk London felé. Remélem kissé összefogta a haját, mert nyitott tetejű, és ha összekocolódnak a tincsei, borzasztó kócosan fog kiszállni.
Néha kinyílik a szám, aztán be is csukódik egy hang nélkül, mintha valami hal tátogna. Egyszerre felejtem el, hogy mit akarok mondani, mert elönt a zavar a teste látványától és attól a lazaságtól, ahogy beszél velem, ahogy figyelmen kívül hagyja a tetoválásszerű jegyeimet, és felejtem el azt is, hogy akármilyen furcsa, amikor hozzászólok nem bukik ki belőlem a dadogás. Sokszor azért nem szólalok meg, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni magam az akadozással, de vele nem vet gátat ez az egész, csak annyira furcsa, annyira indokolatlannak tűnik, hogy elfelejtem! Pedig aztán az én agyam gyorsan pörög, igazi szivacs tudok lenni, csak egy ilyen megszokás erősebb. - Mármint, mi az a Wimbledon? - kérdezek vissza, még ha butának is tart ezért, mert biztosan valami fontos teniszverseny, ezt össze tudom rakni az ütőjéből, az edzésből, sajtótájékoztató és világranglista… Ha a beszélgetőtársam megértő és nem érzem azt, hogy lenéz, vagy bármi, akkor nem restellek kérdezni, hiszen így tanulok, így ismerem meg a világot mások szemén keresztül is, ahogy a könyvek útján, vagy éppen a kiruccanásokkal. Kíváncsi vagyok, igazi kis tudás kutatója, a Nezabarban voltak is ilyen boszorkánykörök, klikkek, ahova tökéletesen beleillettem. Abba gyermetegen bele se gondolok, hogy úgy tetszhetek neki, hogy deréktájékon látható változás is legyen, valószínűleg akkor ájulnék bele a vízbe egy pillanat alatt. Picit megértően bólintok, amikor arról mesél, hogy neki is volt hasonló, aztán megingatom a fejem. - Minden pillanattal jobban különböztök, bolondság volt, hogy őt láttam benned, csak a honvágy tehette. - válaszolom, bár lehet, hogy jellemben ég és föld, de kinézetre még mindig nagyon hasonló Jordanhez, megdöbbentően. Viszont ahogy viselkedik, ahogy mesél az életéről, úgy alakul bennem egy teljesen független fiúvá, nem igazságos olyanhoz hasonlítani, akit lényegében egy másik életben ismertem meg és talán csak az emlékeim szépítik meg az egészet, hiszen már soha nem romolhat el a kép, soha nem fogunk újra találkozni. - Hát… - kicsit elbizonytalanodom, olyan hévvel beszél a szöktetésről, az átöltözésről és Londonról! Ó, London! - Odáig biztosan nem szabadna, de… - motyogom körülbelül, miközben öltözik és latolgatom az egészet. A gálától szinte zsong a fejem, de igazából a rengeteg kérdés között leginkább az ivódik a kis fejembe, hogy olyan, mintha Timothy randira hívna. Randira! Engem! Még soha nem voltam így kettesben el fiúval sehol - már Alin kívül, aki a tesóm -, szóval kicsit bátortalanul nézek rá, de végül bólintok. - Hugrabug, és gyorsan átöltözöm, de... de... - akadok meg, aztán úgy döntök, hogy nem folytatom, nem kérdőjelezem meg tényleg velem akar-e menni, mert még a végén meggondolja magát. Szólnom kéne Alistairnak, hogy elmegyek? Vagy apának? Vagy... anyunak? Mit csinálnak a lányok, ha randira készülődnek? Mit vegyek fel? Nem kell kivágott, de csinos... Hát... jó... - Rendben, ott leszek! - bököm ki végül, egy kicsit bátortalanul elmosolyodva és habár a hajamból már kikopott a rózsaszín, az arcomról a pír és a szememből a csillogás egyáltalán nem. Izgatott vagyok, tapasztalatlan, kicsit szerencsétlenül sietve el is köszönök és megcélzom a klubhelyiségünket, ami az alapgsorban van, szóval legalább a szeszélyes lépcsőkön nem kell átverekednem magam.
***
Utálok késni, de még úgy is, hogy alig van csinos ruhám, amiből válogathatnék az utolsó utáni pillanatban jelenek meg. Egy piros magassarkúban billegek a megbeszélt helyre, gyorsan szedve a lábaimat, még csak nemrég vettük, szóval nagyon bénácska vagyok, pedig más lányoknak meg se kottyanna. Végül is egy pasztell-rózsaszín ruhában jelenek meg, amit igazából családi ünnepekre vettünk, mert anyunak azért elég nagy családja van, de talán most is megfelel. Vagy túlöltöztem? Vagy alul? Azt is emlegette, hogy van valamilyen Gála! Bár már lehet le is lépett, annyit késtem... Ahj...
