2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tó partján található a csónakház, ahonnan pl. a Tusa alatt is kifutottak a csónakok a verseny színterére. A csónakház általában természetesen zárva van, a mólóra azonban ki lehet merészkedni, bár a deszkái néhol már kissé kilazultak, tehát csak óvatosan.
- Talán. Talán meg pont ezek a játékok adják a sava-borsát az ismerkedésnek. – Nevetek jókedvűen úszva a zavarában. Mintha neki pont az lenne a szexepilje, hogy ennyire bénácska. Amilyen maszatos, ahogyan az előbb ott térdelt a lábaim előtt az ütömmel a kezében, aztán olyan hatalmas szemekkel próbált félrenézni, amikor pőre lettem. Nem mindennapi cukiság, az biztos. Állítása szerint még dadogni is szokott, bár nem jön most ez elő, ám az arca szépen betetoválódik, a haja meg mintha valami plüsstündér lenne.. Nem csoda, hogy eszemben sincsen itt hagyni, holott rá kéne mennem a kemény szervákra. Nem vagyok éppen az elmélyült kapcsolatok híve, Lena óta pedig pláne, a karrieremre kéne koncentrálnom, a felületes hülyéskedés pedig nem az, amit apa manapság tolerálna. Ám a lányka jó kedvet csinál, nem csoda, hogy ha még elidőzöm a táraságában. Még este is fájni fog az oldalam, annyit nevetek most. - Igen, ezért vagyok itt. Vagyis itt csak azért, hogy ne kövessen mindenhova a sajtó, Dumledore nem engedi be őket. Meg a kviddicspálya elég nagy gyakorolni, de megigértem apának, hogy a koraesti sajtótájékoztatóra visszaérek, meg lesz utána valami estély is, ahova a legjobb tizenhat van meghívva a világranglistáról. – Foglalom össze magabiztos sármmal illetve minden mozdulatomat. Szélesen tempózva úszom félrekörben a lányka különböző pontjait belátva, ám hamarosan ki kell mennem, épp csak lemostam magamról a tenisz porát. Ahogyan az ajkába harap engem látva, mintha valami tiltott gyümölcsre vágyakozna. Lehetséges lenne..? Na igen, túl fiatal még az ilyen játszadozáshoz, ezzel viszont csak növeli a szememben az ázsióját. Egy érintetlen cuki kislány, aki ekkora szemeket mereszt. Még szerencse, hogy ura vagyok az érzelmeimnek, mert a békén még rajtam is látszana egy s más. – Ezt ismerem. Nekem is volt valami hasonló, de te nem igazán hasonlítasz rá. Talán még jó is. Remélem én meg nem hozok fel fájdalmas emlékeket. – Kissé pocsék felállás, hogy ilyesmi merült fel, ám ha valakire hasonlítok, akaratlanul is belegondolok, hogy vajon mennyire hasonlít össze azzal a Jordannel? Gyorsan magamra kapkodom a ruháimat, szándékosan azért nem illegetem magamat, nem vagyok én hímringyó, de nem is takarok semmit, ha merő véletlenségből odanézne. – Komolyan? Szabad neked kimenni? Vagy megszöktesselek? – Kérdezek vissza telivigyorral az ajkaimon. Hümmentve bólintok, valami kivételes helyzetben van, ez azért így elfogadható. Tuti, hogy nem felnőtt boszorkány, engem pedig le is csukhatnak, ám kit érdekel? Töltök egy napot a fogdában? Ha nem érinti a versenyt, oda se neki! – Naná! Ha nincs más dolgod. Melyik házba jársz? És milyen gyorsan tudsz átöltözni? Valami elegánsabb rucit kéne húzni. – Olyan gyorsan úgysem tud felöltözni, mint én most, azt pedig dőreség lenne elvárni, hogy máris kövesse a példámat, hogy előttem dobjon le mindent, ha már a vízbe nem jött be. – Londonban természetesen. A gála előtt bekaphatjuk. – Kacsintok oda, és az ütőmet a vállamra kapom. – Akkor.. itt egy fél óra múlva? Nem kell semmi kivágott, csak valami ünnepibb. A hátsó udvar irányában van egy garázs, előtte várlak.
- Jajj, ez csak játék a szavakkal! - ellenkezem zavartan, mert őszintén az ilyen halvány különbségekkel a fogalmazásban tényleg nem szoktam törődni, a mókás és a vicces nekem ugyanaz. Lehet, hogy picit ettől butának néz, de remélem, hogy nem, hiszen éppen ellenkezőleg, azért nem teszek különbséget, mert a jelentésük alapja ugyanaz és mindig csak “kiszűröm a lényeget”, nem veszek el a részletekben. Persze így is előfordul, hogy félreértek valakit, mindenkivel megtörténik, főleg, ha az ember egész életében imádott olvasni és magában molyolni és hónapok óta beletemetkezik a tankönyvekbe is. Ilyenkor a szociális készség tud ám sérülni. Van, akire azt mondják, hogy az arcára vannak írva a gondolatai, na, nekem ez szó szerint értendő és még a hajam is váltogatja a színét, ha nem koncentrálok nagyon azért, hogy maradjanak a szőke tincsek és a sima bőr. Mert Alival ellentétben én el tudnám tüntetni a jegyeket, akkor is, ha szörnyen ideges vagyok, mert az alakváltás képességével születtem, de még igencsak bénácska vagyok benne, mit szépítsem! - Nagyon vicces… - válaszolom, de nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel, miután sikongatva felugrottam, hiszen szándékosan rontotta el a nevemet. Milyen kis… vásott. Jajj, na ezért mondja mindenki, hogy fura vagyok, ki használ még olyan szavakat, hogy vásott ebben a korosztályban? Érdeklődve és egészen elvarázsoltan hallgatom, hogy milyen is az élete, de amikor szóba hozza Wimbledont egy kicsit zavartan kérdezek vissza. - Wimbledonra? - visszhangzom, ugyanis az elmúlt tíz évet én bulgáriában töltöttem és ugyan sokat utaztunk, de főként a varázsvilágra szorítkozva, mert túl feltűnő jelenség lett volna a hármasunk a muglik között, túl nagy volt a kockázat, hogy valami történik. Így is meglestünk néhány mugli látványosságot, de a tévézés sose volt az én világom és a sportokról se tudok semmit sem leginkább. Igyekszem kerülni a… azt, de néha csak az ajkamba kell harapnom és kényszerítenem magam, hogy ne nézzek oda, mert a kíváncsiság nagyon nagy úr. Nehéz így beszélgetni, teljesen zavarban vagyok, szinte ott érzem a nyelvem hegyén, hogy vissza fog térni a dadogás, de… De nem. - Búcsú nélkül, nem volt rá időm, amikor apa megjelent értem, azonnal mennünk kellett. - vallom be, de az emlék olyan szomorú még úgy is, hogy Timothy élénk jókedve és tényleges jelenléte elhalványítja a fájdalmat, hogy nem igazán szeretnék többet beszélni róla most. Még a saját ikertestvérem se tudja, hogy mennyire bánkódom néha és hogy ennek a tárgya egy fiú is, most pedig olyan könnyen kikotyogom neki! Csak azért, mert hasonlít rá? Nem… nem csak ezért… Nem hiszem. Ugyan érzem, hogy mulattatja, hogy tökéletesnek hívtam, de nem mond rá semmit, ami miatt egy egész lavina zúdul le a szívemről, bár így is szerencsétlenül kapaszkodok a móló korlátjába, miközben kimászik meztelenül, mintha a térdem bármikor feladhatná a szolgálatot. - Szeretnéd, ha veled mennék? - kérdezem vissza, most, hogy felöltözött valamivel bátrabban felé fordulva és a szemébe nézve. A hajam lassan visszanyeri a szőke árnyalatát és az arcomról is felszívódnak a minták, ahogy a kezeimet összefűzöm magam mögött és félrebillentett fejjel nézek fel az előttem álló fiúra. - Az az igazság, hogy egy icipicit megengedőbbek velem a tanárok, mert a Roxmortsban lakunk és sose keveredek semmi bajba, de a manók is biztosan tudnak olyasmit csinálni! Nem kell ezért kiszökni! - bukik elő belőlem az a kis szabálykövető, aki az imént is felvonta a figyelmét, hogy a nudizás egész biztosan nem megengedett és hát, ezért szeretnek a tanárok és ezért engedékenyek, mert tudják, hogy igazán butaságot magamtól sose csinálnék. Ha nem dadognék olyan szörnyen, akkor talán másokra is rászólnék, ahogy Timnek is bátran megmondom a magamét. - Hol találtál olyan belga waffle-t? - kérdezek végül vissza, mert én is rég ettem és… és olyan kedves és vicces, nem akarom, hogy azért, mert beijedek a szabályszegéstől faképnél is hagyjon.
- A vicces meg a mókás az két különböző fogalom, nem tudtad..? – Kérdezek vissza ingatva a fejemet. Egy lánytól én nem a humort várom, hanem hogy cukin meg tudjon mosolyogtatni, hogy el tudjak lágyulni, ha bénázik. Amara merő véletlenségből pont ilyen fazon. Nem a tökéletes szépségű porcelánbaba, akiben semmilyen természetesség nincs, sőt ezek az egyedi csíkok az arcán, amikor érzelemkitörései vannak.. Ha valami fura helyről jöttek, akkor ez szinte egyedinek tekinthető. Nem túl fényes a szerelmi életem, mondhatni a tenisz mellett nincs is, így csak amolyan mellékes dolognak tartottam Lena előtt és után is, hogy komoly kapcsolatom legyen. Akit könnyen meg lehet kapni, arra tudok időt szánni, akit nem, arra sajnos nem tudom a minimális erőforrásaimat pazarolni. Ahogyan felnézek rá a vízből, hogy már érdekes árnyalatokban úszik, csakis annak tudható be, hogy mennyire zavarban van. Ezt élvezem is, hiszen a saját pőreségemen nincs mit szégyelni, vélhetően akkor is megtettem volna, ha nincs itt senki, hiszen még nem akartam visszamenni az épületbe. Ha ezt most összeköthetem azzal, hogy valakire így a frászt hozom, hát kiélvezem minden pillanatát. – Oh, tényleg, Amara.. – Játékosan bólogatok, láthatja rajtam, hogy vicceltem, ennyire én sem vagyok üresfejű szépfiú, akinek mindegy, hogy ki a másik, csak legyen. A csikizést kiváltó ismételt sikitós nevetés zene füleimnek, az előbb már megjegyeztem, milyen bájos a hangja, de most már sikongatás közben is növelem az élményt magamban. Érdekes, hogy amolyan vékony hangú lánynak tűnik, ám olyan kellemesen mélyen rezegteti a hangszálait, hogy szinte simogatja vele a lelkemet. – Mit tagadjam, szeretek szórakozni, ám időm nincs rá. Lehetne, néha van is. Néha. Manapság egyre kevésbé. Koncentrálnom kéne, tudod, Wimbledon-ra. Az apám megöl, ha kiszökök Londonba táncolni. – Én már csak ilyen vagyok, hogy ha valami amolyan magától értetődően összejön, akkor nem ódzkodom ellene, ám Lena után már nem vagyok hülye, tényleg a karrieremet kéne szem előtt tartani. Még taposom kissé a vizet, hogy lelkileg is felkészüljön, hogy rögtön kijövök. – Nem szükséges rosszul érezned magad. És hogy váltatok el? – Kérdezgetem tovább, úgy fest eléggé odavolt az illetőért, amit át tudok érezni, nagyjából hasonlóan viselkedtem én is Lenával, pedig előtte nagy nőcsábász voltam. Úgy fest, nekem kellett egy ilyen pofáraesés, hogy reálisan meg tudjam ítélni a helyzetemet. Vidoran oldalra döntöm a fejemet, ahogyan tökéletesnek nevez. Tetszem neki, vagy csak a hasonlóság miatt? Nagyon kis édes, de rettentően fiatal ez a lány, én meg itt mutogatom magamat neki. Vagy ez nem kor kérdése? Hm.. És már megint lenéz. A kis kiváncsi! - Az csak nem kapja le rólam.. – Bólogatok, hogy jöhetek, aztán amikor Amara úgy tessék-lássék félrefordul, nem direktbe elé tápászkodok, szándékosan mégsem tolom az arcába a tökéletességemet, de mivel látom, hogy a szeme sarkából mégiscsak néz, hát nem takargatom magamat, a pálcám után nyúlok, hogy ne vizezzem be a ruhámat. Forró levegőt fújok magamra, hogy megszáradjak, aztán magamra kapom a ruháimat. – Köszi! Meg is éheztem az edzésben. Nemrég múltam nagykorú, én már lemehetek egyedül is, de gondolom téged csak lányszöktetéssel lehetne innen kilopni. Van kedved valami mugli kajához? Imádom a belga waffelt.
- Ó, ő sokkal viccesebb, mindenki imádja! - ellenkezem, de csak mosolyogva. Úgy, hogy a dadogásomtól általában sokkal kevesebbet beszélek, mint mások, vagy mint szeretnék, sokkal kevesebben veszik a fáradtságot, hogy megismerjenek és hát nem is lehetek nagyon szórakoztató, ha összevissza makogok. Ritkán dobálózok viccekkel így, Ali viszont nagyon örökmozgó és könnyen köt barátságokat, ezt biztosan az anyukánktól örökölte. Nem igazán kezelem jól a bókot, látszik, hogy nem gyakran kapok ilyesféle figyelmet, így hát azt se tudom, hogy megilletődve meg kéne-e köszönnöm, vagy valahogy viszonozni, hiszen… Velem ellentétben ő tényleg mókás! És elképesztően laza, hiszen pontosan látom, érzem, hogy tudja, hogy figyelem, hogy ő is figyel engem, és és és… Elönt a forróság, ami az élénk rózsaszín színben is megmutatkozik az arcomon és a hajamon, habogva próbálok nagy levegőt venni és lenyugtatni magam annyira, hogy a színek tovaszaladjanak. Hallgatom, ahogy mesél a szállodákról és a repterekről, kicsit zavarodottan, de egészen addig meg se szólalok a szívverésem lelassulásáért harcolva, ameddig meg nem hallom, hogy félremondja a nevet. - Amara! - javítom ki, bár inkább sikítom, amikor megcsikizi a talpamat. Fürgén kihúzom a lábamat, hogy elmeneküljek előle, de a csikizéstől igen csak furcsa fintor kerül az arcomra, hiszen a név miatt egy kicsit komolyan összeráncolom az orrocskámat, de közben nem tudok nem felkuncogni. Pedig aztán azok után, hogy én Jordannek hívtam, aminek aztán még köze sincsen a Timothy-hoz, egészen megérdemlem! - És minden kikötőben… van is valakid? - kérdezek vissza, nagyokat pislogva, de hát igazából még el is hinném, hiszen olyan magabiztos, sportos, vicces és megnyerő a mosolya, még is miért ne lenne mindenhol egy lány, aki rá vár? Lehet, hogy mindenkivel úgy bánik, mint velem, bókol, meztelenre vetkőzik, ez nála teljesen átlagos? Akkor nincs itt semmi különleges, semmi látnivaló, csak egy átlagos nap neki. Sikerül kicsit úrrá lennem ezzel a gondolattal a szívdobogásomnak, ha a rózsaszín párduc külső marad is még egy kicsit. - Ne mondj ilyet, olyan rosszul érzem magam, hogy összetévesztettelek vele. Nagyon hasonlítotok külsőre, de nem akartalak megbántani, úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! - szalad ki a számon, és ebben a pillanatban, a legjobb pillanatban, csak letekintek két pislogás között a víztükör mélyére, hogy aztán megint elkapjam a tekintetemet. A föld alá tudnék süllyedni, hogy mondhatok ilyet pont akkor, amikor AZT nézem? Kihúzom magamat, amikor meghallom, hogy én vagyok az őrszem, és ezzel már meg is van a kifogás, hogy a kacsintása után hova is tekintgessek. Fel is állok, ugyan a lábam még vizes, szóval nem veszem vissza a zoknit és a cipőt, de a korlátnak támaszkodva - vagy inkább kapaszkodva? - nézek körbe, hogy látok-e valakit közeledni. - A… kapitánynak jelentem, hogy azt hiszem tiszta a levegő. Közel s távol csak egy… karvalyt látok. - pillantok fel az égre, amikor a földön a látótávolságban nem látok tanárt vagy mondjuk prefektust, aki kikérné magának a helyzetet. A karvaly köröz egyet, vijjog, mintha nekünk dobná a fricskát, aztán eltűnik a Tiltott Rengeteg felé, én pedig a szemem sarkából figyelem, hogy valóban kimászik-e a srác. Féloldalasan állok, inkább figyelve a környezetet, mint őt, lehet, hogy gyerekes, lehet, hogy kinevet érte, de azt diktálja az erény, vagy akármi, hogy igen is maradjak háttal és ne nézzem meg újra.
- Ikertestvérednek..? Ő biztosan nem ilyen mókás, mint te. – Szándékosan nem a külsejét említem, mert bár korábban imádtam a szép lányokat, de Lena óta tudom, hogy nem minden az, ahogy valaki kinéz. Ha nem vagyunk egymásra hangolódva, akkor mondhatni cseszhetjük az egészet. Ráadásul a fiatal lány az örökös zavarával megnevettet. Nem őt nevetem ki, még véletlenül sem aláznék meg senkit. Magabiztosságom pont nem abból fakad, hogy feljebb emelem magamat másoknál. Csakis a pályán vagyok arrogáns, azon kívül inkább lehengerlő, évődő, még akkor is, ha apa már a fejembe verte, ha idén nem Wimbledon-ra koncentrálok, akkor nagy baj lesz. Lizzy duplája után inkább már csak tanít, nekem viszont a karrierem függ attól, hogy mit csinálok. Amióta összejött azzal az öreg faszival, és villámgyorsan összejött nekik két gyerek, nem csoda, ha apám a sportokat illetően most felém fordult. Vesztére! Ahogy elkezdem letolni a gatyámat, szívdobbanásnyi időre egy kicsit belassulok, megfürdök a zavarában, még vidáman fel is nevetek, hogy aztán egy kecses fejessel eltűnjek a víz alatt. Amikor feljövök lemosva magamra az előbbi mozgás szagmintáit, látom, hogy mindenhova merne nézni, csak a víz alá nem. A korát illetően valóban szemtelenül fiatal, de hát istenem, előbb-utóbb az ember lánya szembesül a másik nem ruhátlan mivoltával is. – Oh, nahát, akkor hasonlítunk. Én szállodákban meg reptereken lakok. Mintha valami matróz lennék, akinek minden kikötőben van valakije, neked nem Amanda? – Direkt bénázva el a nevét, ám csak az agyát húzom, merő szemétkedésből még a talpát is megcsikizem, ha már belógatta a vízbe. Kicsit ugyan fel kellett nyúlnom, ám mivel ott taposom a vizet a lábánál, ez még elérhető távolság volt. – Sajnálom, remélem nem okoztam túl nagy csalódást. Én is szeretek egyedi lenni, és nem hasonlítani. – Hümmentek, ahogyan már az egész haja rózsaszínre vált. Lehet, hogy valami illuzió bűbáj? Vagy metamorfmágus lenne? Netán ez az előbb említett tetkós rajzolatokkal van összefüggésben? Nem mindennapi látvány. Ha az előbb tigrisre emlékeztetett, most átmegy rózsaszín flamingóba. Nem vagyok nagy állatbarát, de a lányka olyan, mintha egy örökösen fejlődő plüssállatka lenne, akinek az a dolga, hogy megnevettesse a gazdáját. Én volnék az? Nekem produkálja így magát? Pedig ha kicsit kiszelőztetettem a fejemet, koradélután le kéne mennem Londonba, lesz egy sajtós gála Wimbledon előtt. – Hát mit gondolsz, mire használlak téged? Te vagy az őrszem. Lassan kijövök, úgyhogy ha nem akarsz ismét úgy megbámulni.. – Kacsintok cinkos mosollyal, most még eldöntheti, hogy hagy-e magának időt elfordulni, vagy marad a helyén, bevárva, hogy mi következik ismét.
Ó, én tényleg nem tudom, hogy kicsoda valójában, mármint hogy versenyszerűen játszik, csak azért lestem meg, mert hasonlított Jordanre, nem azért, mert egy vagyok az elvakult rajongói közül, pedig biztosan vannak ilyenek is! Olyan kedves és nyílt, egyáltalán nem nevet ki és még a mintáimat is megdicsérte, azt hiszem, bár az extra jelenthet bármit. - Csak nekem van és az ikertesómnak, azt hiszem. És persze az apukánknak, tőle örököltük. - válaszolom, de nem akarom családi dolgokkal traktálni, így is kicsit belepirulok, hogy már másodszorra emlegetem Alit. Pedig nem vagyunk összenőve, most sem együtt vagyunk, neki annyi barátja és annyi elfoglaltsága van, hogy nem is lehetünk mindig egy helyen. - Köszönöm. - pirulok el fülig a hangomra tett bókra, ezt már képtelenség máshogy venni! Mikor elkezd vetkőzni én csak nekikészülök, hogy úgy üljek le a móló szélére, hogy véletlen se csússzak meg, de ahogy letolja a nadrágjával együtt az alsóját is, ahelyett, hogy a lábam elé néznék hatalmas szemekkel nézek rá és majdnem átesek a saját lábamon, lecsúszva a pallók szélén. Az utolsó pillanatban kapaszkodok meg a korlátban, de így is fülig pirulva nézek a srác után, aki teljesen meztelenül ívesen a tóba ugrik, én pedig csak pihegek, mintha egy maratont futottam volna, miközben az egész hajam a rózsaszín legélénkebb színében pompázik, ahogy az arcom is rákvörös. Néhány pillanatig megszólalni se tudok, csak tátogok, mint egy hal, mikor felbukkan a vízből és beszélgetni kezd, a térdem elenged és tényleg leülök a móló szélére, a cipőmet és a zoknimat szinte remegő kezekkel húzva le, lesütött tekintettel. Nem merek a szemébe nézni, mert tudom, hogy egyértelmű a zavarom így is, még sosem láttam fiút meztelenül, még Alit se, mióta elmúltunk mondjuk öt évesek. De Timothy egy tinédzser srác, lehet, hogy már egyetemista is, felnőtt, én meg… én meg nem bírtam mást nézni, mint… mint… - Rengeteg helyen, Olaszország, Görögország, Franciaország, Egyiptom, Peru, Japán, Kína, Törökország, Bulgária… - elhallgatok, egészen idáig tényleg inkább a tónak beszéltem és nem neki, de most igyekszem erőt meríteni és rápillantani, mármint csak az arcára kizárólag! - Nem erről van szó, csak ő a régi iskolámban volt az iskolatársam és lehetetlennek tűnt, hogy itt lenne. De hát… nincs is itt. - mosolyodom el kicsit, zavartan, nincs mit szépíteni, már az egész hajkoronám rózsaszín és egyáltalán nem Jordan és az emléke miatt, ez egyedül Timothy érdeme. Jajj! Én képtelen lennék ilyesmire, csak úgy ledobni a ruháimat! Mi van, ha egy prefektus vagy egy tanár jár erre? Biztosan csúnyán megütné a bokáját, ez egyértelműen tiltott minden iskolában. - Nem félsz, hogy lebuksz? - kérdezek rá bátortalanul, de még mindig koncentrálva, ha el is kalandozik a tekintetem, azonnal inkább a táj szépségére kapjam el. Hogy lehet, hogy nem zavartatja magát? Talán annyira kislánynak néz, hogy nem számít, hogy előttem hogy mutatkozik? Ó...!
Nem tudom, nem tudhatom, hogy más alkalommal mennyire szokott dadogni. Már így is zavarba hoztam, állítása szerint a csíkok is ezért jelentek meg. Nem zavar egyébként, még akkor sem zavarna, ha tetkó lenne, nincsen bajom az ilyesmivel. Amolyan önkifejező eszköz, ő viszont mintha valami mágikus rajzolatként viselné, ami hipp-hopp jelenik meg rajta. A zavara roppant mókás, szórakoztató. Megszoktam már, hogy megcsodálnak, netán trófeaként akarnak megszerezni, itt mégis másról van szó. Amara, ez a fiatal lány nem ismer, sőt, még össze is téveszt valakivel. Nem azért dolgoztam annyit, hogy ez történhessen, ám a tenisz mugli sport, a varázslók között alig van hagyománya, én viszont nem vagyok aranyvérű, a varázsltalan kötelékeim éppoly fontosak mint a másnak a mágia. És most úgy néz ez a lány, mintha szellemet látna. – Nagyon extrásak. Máson még nem láttam ilyesmit. – Bólogatok elismerően, én mindig is annak voltam a híve, hogy az embernek erőt kéne sugároznia, én ezt teszem, nem ismerek kudarcot, csak megyek előre. Valamit pedig kiváltok belőle, hogy nem dadog. Példakép lennék, hogy a dadogást is elmulasztom? Menő! Megvárom a válaszát, tehát nem zavarom? Vagy csak nem gondolta át, hogy mivel is jár a csobbanás? Na majd meglátja. Vidor vállvonással készülök az úszásra, hogy aztán eltűnődve nézzek végig a víztükrön. – Ne is fogd vissza magad, kellemes a hangod. Illik hozzád. – És itt már tényleg felhúzom a trikót, s egy mozdulattal tolom le a nadrágomat alsóneművel együtt, hogy zoknistul cipőstől teljesen pőrén lépnék ki belőle. Cseppet sem zavartatom magamat, úgy ahogy vagyok ugrok egy fejest. Szépen kecsesen a víz alá, de nem akkora hasast, hogy lefröcsköljem. Láthatóan nem akart csatlakozni, noha maszatos, de hát ki vagyok én, hogy ilyet erőltesek. A ruháim tehát maradnak a mólón. Gyorsan feljövök a felszínre, immár vizes hajjal, amit hátrasimítok, hogy ne csurogjon a szemembe. – Ahha, te is szeretsz utazgatni. Eddig hova jártál? – Taposom a vizet, tőle nem messze, hogy ne kelljen kiabálnunk egymásnak, ám még nem tudom, hogy a korábbi zavart mennyire fokoztam mindezzel, hiszen az átlátszó vízfüggönyön keresztül nem csak a felsőtestemet láthatja. – Frászt? Milyen kapcsolatban váltatok el? – A pírből ítélve a két végletről lehet szó. Gyülölet vagy vágy. Hm.. A rózsaszín hajvégek kiegészítik azt, hogy mennyire egyedi a lányka. Tetőtöl talpig boszorkány! Nem csoda, ha elismerően bólogatok.
Olyan természetes lazasággal és mosollyal válaszol vissza, hogy az idegességem egy része egy ábrándos sóhajjal elhagyja a testemet, a nyelvem hegyén van, hogy megköszönjem már csak azt, hogy nem veszi magára, hogy összetévesztettem valakivel és ilyen kedves. Még az ütőjét se nézegette meg olyan nagyon, pedig átestem rajta, csak rám figyel, ami egyszerre persze zavarba is hoz, még is jól esik. És az, hogy ilyen folyékonyan bukkannak ki a szavak a számból…! Örülök neki, csak bár ne összevissza beszélnék, mint anyu, amikor túl sok cukrot eszik. És mindig cukrot eszik. Szórakozottan végigsimítok az arcom némely mintáján, aztán szégyenlősen sütöm le a szememet. - Születésem óta megvannak, olyanok, mint… mint mondjuk az anyajegy, vagy a tigrisek egyedi csíkjai, csak nem mindig láthatóak. - mondom kicsit elakadó lélegzettel, mert nem mindenki kezeli olyan lazán a dolgot, hogy “ó, szuper, különleges vagy”. Inkább jellemzőbb, hogy illedelmesen elhallgatnak és megpróbálják ignorálni, hogy beleilleszkedjek az ember rublikába, pedig… Pedig nem vagyok teljesen az. De nem akarom lesokkolni, biztosan vágna egy hátra arcot! - Nem, dehogy. - vágom rá, hatalmas szemekkel, kicsit talán túl izgatottan. Persze ez nem jelenti azt, hogy én is vagyok olyan bátor, hogy azonnal ledobjam a ruháimat, pedig imádok úszni, csak a mintáim folytatódnak az egész testemen és ameddig zavarban vagyok, addig nem szívesen mennék vízbe, főleg, mert nincs nálam fürdőruha és… Sok minden szól ellene és kész. Idáig követtem és leselkedtem, és most, hogy csúnyán lebuktam, de nem utasít el kapásból vagy hagy magamra, persze, hogy maradok. Muszáj lesz fejlesztenem a leselkedési képességeimen, mert egyre többször félresikerül valami… - Azt is, de inkább beszélek végre sokat, mintsem keveset! - vallom be őszintén, ezúttal egy kicsit zavartan felnevetve. Persze ebből neki nem egyértelmű, hogy miért mondom, de nem vagyok valami büszke arra, hogy annak ellenére, hogy az apukám mi mindent tud elérni a tudatával, nekem nem sikerült soha kinőnöm a dadogásból, pedig már tizenöt éves vagyok és ilyenkor már igen ritka. És nem is arról van szó, hogy sosem próbálkoztam javítani rajta, csak nem ment. Amikor síkot váltottunk apával és a Nezabarba kerültünk valami elromlott bennem, és most először kerül a helyére minden, de miért? Kicsit elsápadok, amikor Jordanként mutatkozik be, hirtelen nem tudom, hogy én hallottam-e rosszul, de aztán bevallja, hogy viccelt és kicsit morcosan húzom fel az orromat, nem esett annyira jól, még túl friss a seb és valahogy a vicceket van, hogy nem ismerem fel és túl gyorsan elhiszem. - Örülök, hogy találkoztunk, Timothy, Tim. Én is szeretek utazgatni, még csak nemrég jöttünk át ebbe az iskolába a testvéremmel. Én csak… - na most megakadok, de nem azért, mert rámjön a dadogás, hanem azért, mert azt nem mondhatom, hogy a fél birtokon végig követtem, mert annyira hasonlított Jordanre. Ha elindul a kézfogás után csobbanni, akkor követem a mólón és ha ő levetkőzik, vagy csak úgy ahogy van, a sportruhájában becsobban, én leülök a móló szélére a cipőmet és a zoknimat lehúzva, hogy legalább belelógassam a lábamat. - Már kezdtek összefolyni a betűk a könyvemben és egy kicsit sétáltam a tóparton, aztán a csónakházban nézelődtem, amikor megláttalak és annyira hasonlítottál az… ismerősömre, és olyan gyorsan tűntél el és tűntél fel a látószögemben, hogy kicsit frászt kaptam. - válaszolom, kicsit habogva, ráadásul az arcomat is ellepi a pír, ahogy a szempilláim alól fellesek rá, hiszen jóval magasabb nálam. Még a kezeimet is elkezdem kissé tördelni, bátortalanul, az egész úgy sántít, ahogy van, egyértelmű, hogy a csónakházban elbújtam, hogy meglessem és nem véletlenül kerültem oda. A szőke hajam legalja is felvesz egy kellemes rózsaszín árnyalatot, miközben a szám kissé kiszárad és úgy várom az ítéletet lecsapni, hogy az orrom alá dörgöli, hogy tudja hogy hazudtam.
Törölgetem az arcomat a kézfejemmel, biztosan én is maszatos vagyok, s kimelegedett. Mondhatnám, hogy mindez ciki, mégsem teszem. A legtöbben ismerik ezt az arcomat, egy sportolóhoz hozzá tartozik a vér s a veríték, az átázott ruha, az archoz tapadó haj. Az előbb ugyan megmostam az arcomat, az ajkaim viszont továbbra is kiszáradva, inni nem hoztam magammal. Rohannék is tovább, csak az ütőért jöttem vissza, remélve, hogy valóban itt hagytam, nem esett be a vízbe. Az előttem térdeplő lány egyaránt nyújt impozáns, és vicces látványt, felsegítem gyorsan, nem szeretem, ha bárki is kiszolgáltatott. – Miért tenném? Nem kötelező ismerned engem. – Hárítom el vidor mosollyal a szánakozását. Nem mindenki néz tévét, azok közül sem kísérik figyelemmel a teniszvilág tündöklését, vagy éppen esetemben a bukott kategóriát. Most azért tértem vissza Angliába, hogy győzzek, megnyerni Wimbledon-t. Az agressziómról vagyok híres, és még sosem voltam ennyire éhes a győzelemre. Tudom, hogy ez vakká is tehet egyszerre, hiszen ha csak jó szokásom szerint támadok, azzal gyenge pontokat is szerezhetek. – Mik ezek a.. zizék? – Kérdezem körkörös mozdulatot téve az arcom körül, én sem a tapintatomról vagyok híres. Ilyen vagyok a kapcsolataimban is, csak durrbele, semmi visszafogottság. Az élet túl rövid ahhoz, hogy mímeljük azt, hogy empatikusak vagyunk. Csak Lena esetében baltáztam el. Legszívesebben szétrágnám az ütőm húrjait, ha eszembe jut, hogy bezzeg ott nem tudtam befogni a számat, akkor még mindig barátok lennénk. – Nagyon is élek. Olyannyira, hogy tisztára kimelegedtem. Nem zavar, ha becsobbanok? – Mutatok a vízre, legalább az kihozná belőlem az izzadtságot valamennyire, mert nem akarom itt hagyni a furcsa, bár érdekesen furcsa lányt ha már ennyire zavarban van tőlem, de jelen állapotban jobb lenne szalonképesnek mutatkoznom. – Nem azt szokták mondani, hogy valaki elfelejt inkább beszélni? – Kérdezek érdeklődve vissza, olyanról még nem is hallottam, hogy valaki annyira bizonytalan lett, hogy hirtelen sokat kezdett beszélni. Az esetlen tünemény engem távolról sem emlékeztet senkire, így az kizárható, hogy találkoztunk már, csak félreértette a nevemet. – Évek óta ide járok, csak sokat utazgatok. Leginkább szállodákban lakok. Jordan vagyok. Jó, csak hülyülök! Tim. Timothy Bradburry. És mit kerestél itt? – Fogadom el a kezét, megrázva, mintha valami extra hivatalos viszonyba kerülnénk, ajkaimon továbbra is ott a vidám, a vicces helyzetet kétkedve értékelő félmosoly.
Ahogy telnek a pillanatok egyre biztosabb vagyok benne, hogy a vonásai és a hangja kicsit más, kapásból Jordannek mintha világosabb haja lett volna egy leheletnyit. Szerencsétlenül nyújtom fel a keresett ütőt, de ő a kezemet fogja meg, hogy felsegítsen, belőlem pedig kiszakad egy halk, meglepett, és izgatott “Oh!”. Könnyedén fel tud húzni, annak ellenére is, hogy a koordinációm nulla, de az ő kezeiben szinte felröppenek, mint egy elegáns hattyú. Azonnal elönt a pír, az arcomon kacskaringós heghez hasonló motívumok ütköznek ki, ahogy elenged és végül realizálom a kérdését. Basszus! Nem Jordan. Hogy került volna egyáltalán ide, miért reménykedtem benne ennyire? Hiába teltek el hónapok, a honvágy és amit hátrahagytunk még mindig ott van az elmém hátuljában és nem ereszt el. - Én… Azt hiszem, igen. Ne haragudj! - torpanok meg szégyenlősen lesütve a szememet, miközben összedörzsölöm a két kezemet aztán kicsit elkezdem leporolni a ruhámat, hiszen a csónakház valahogy kieshet a házimanók feladatköréből, mert a seggreülve és a földön térdelve azért elég sok port feltöröltem. Legszívesebben elfutnék annyira kínos, hogy képes voltam a másvilágbeli fiú nevét mondani neki, de hosszú távon az csak még kínosabb lenne, ha utána az iskolafolyosón meglátna és annyira emlékezne, hogy itt ez a kis lüke lány, aki szó nélkül elszaladt, mint egy idióta. Ráadásul… ráadásul hiába látom a különbségeket, akkor is úgy hasonlít! A szám elé kapom a kezemet hát, amikor rájövök, hogy nem dadogtam és a kérdésére lassan leengedem, de az arcomról a hegek ahelyett, hogy eltűnnének szépen ott maradnak, eltéveszthetetlenül. Furcsa látvány, ha valaki mondjuk utálja a tetoválásokat akkor lehet, hogy riasztó, pedig esztétikusan szimmetrikusan, csak… csak nem éppen szokványos. - Ameddik fel nem segítettél nem voltam benne biztos, de most már bizonyított, hogy élsz, szóval nem, csak annyira hasonlítottál valakire, aki nem lehet itt a suliban, hogy hirtelen teljesen összezavarodtam, ráadásul csak úgy ömlenek a szavak folyékonyan, pedig esküszöm, hogy nem szoktak és ez nagyon szokatlan és... - szakad ki belőlem a buta csacsogás, lehet, hogy ebben (is) anyára ütöttem. Az évek alatt megszoktam, hogy mindig röviden válaszolok mindenre és csak a fejemben mennek végig a hosszú gondolatok, de hirtelen olyan felszabadító érzés, hogy egyetlen egyszer sem kezdek el dadogni, mintha valamilyen hatalmas gát tört volna át. Mégiscsak elhallgatok zavartan, hiszen emiatt a hablatyolás miatt biztosan furának tart majd, mint mindenki más. - Volt iskolatársam, még csak fél éve jöttünk a Roxfortba a bátyámmal. - szólalok meg újra, miután mély levegőkkel tudatosan lenyugtattam kicsit magamat, most érezhetően tagoltabban és nem hadarva, kellemes beszéd tempóban. - Amara vagyok, Amara Wilson. - nyújtom végül a közepesen maszatos kezemet egy kézfogásra, mert az már biztos, hogy nem fogok puszival köszönni, mert menten összeesek! Látszik rajta, hogy sportolásból jött, szóval a testszaga egészen természetes, bár tény, hogy néha megcsavarja az orromat, szóba biztosan nem hoznám. Akkor már nem csak furcsa lennék, hanem bunkó is.
A lábaim előtt térdeplő lány akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, holott Lena távozása óta nem tudok úgy nézni a gyengébbik nemre, mint korábban. Előtte nagy csajmágnes voltam, azóta viszont nem találom a helyemet, jól pofára estem, nem kellett volna még érintőlegesen sem barátkoznom egy lánnyal, hiszen annak csak rossz vége lehet. De ez a kis szőke úgy nyújtja felém a teniszütőt, mintha az istenének állítana oltárt. Előrelépek, de ahelyett, hogy a teniszütőt venném át, lehajolok, hogy felsegítsem őt, s csak utána kapom ismét a vállamra az ütőt. Meg sem nézem, nem szakadtak el a húrok, meg hát ez csak egy tárgy, kár volt úgy felmérgelnem magamat. Ha eltörik, veszek újat. – Jordan? Keversz valakivel? – Törlöm meg az arcomat a kézfejemmel, biztosan jó büdös lehetek így kitikkadva az edzés után, tiszta ciki, de hát vállalom a dolgot, nem sajtótájékoztatóra jöttem, ahol a legjobb arcát mutatja az ember. Aki meg teniszrajongó, már úgyis látott vagy ezerszer szarrá izzadva. Mikor felsegítettem a lányt, azért kicsit hátrébb lépek, hogy mégse árasszam el a szagommal. Ahogyan rám néz, néztek rám már sokan lányok, akik rajonganak értem. Csak egy valamit nem értek. Ha tudja, hogy ki vagyok, és ennyire odavan értem, akkor miért mondott rossz nevet? Keveri a neveket? Vagy mi van? Mégse úgy nézek rá, mint egy gyengeelméjűre, inkább vidor mosollyal, mint aki nagyon nem érti a dolgot, de könnyedén túl tud lendülni rajta. Bár azért nem túl jó érzés ismét, hogy miután Lena nem tudta felvállalni, hogy mit kezd a helyzettel, itt egy fiatalka, de amúgy csinos lány, aki láthatóan ezt a Jordan hajkurássza, aki nem én vagyok. A nőkkel nagyon nem könnyű.. A szája elé kapja a kezét, én pedig mégse indulok tovább. – Jól vagy? Szellemet láttál? Ki az a Jordan? – Biztosan valami állati dögös, jóképű pasi, ha így hasonlítok rá. Hát na, magabiztos vagyok, de lássuk be; van mire!
Sportoló, annak tűnik, a ruhája és az a teniszütő azért eléggé feltűnő, még ha nem is lennék jó megfigyelő, ahogy végigkövetem a mólóhoz. Ott van bennem a kétely, hiszen Jordant soha nem láttam teniszezni, de a remény is, mert ennek ellenére is a sziluette-je, a haja, minden olyan ismerős és jellegzetes és… És nem tudok nem remélni. Hiába nőttünk fel anya nélkül, ebben apa szerint a kiköpött másai vagyunk Alival. Szörnyen elrontom a titokban leselkedést, mert a következő pillanatban már ott áll előttem, én pedig halkan felsikkantok és elkezdek hátrálni, átesve azon, amit néhány pillanattal ezelőtt fellöktem - az ütőjén, amit vélhetően letámasztott, hogy a móló végén meg tudja mosni az arcát. Szerencsétlenül nézek fel rá, hatalmas, ábrándos tekintettel, kipirulva attól is, hogy seggreültem előtte, és attól is, hogy milyen jóképű srác néz vissza rám. - Jordan? Te vagy az? - bukik ki belőlem a hitetlen hang, miközben kicsit szerencsétlenül mocorogva először feltérdelek aztán szinte négykézlábon nyúlok előre az ütőért, amit először lelöktem aztán most még át is botlottam rajta. - Úgy sajnálom, de azt hiszem semmi baja. - nyújtom felé, még mindig térdelve, két kézzel, mert már igazán biztosra akarok menni abban, hogy nem ejtem el. Mondjuk így meg az egyensúlyom billen kicsit, de nem hanyatlok vissza, zavartan, a torkomban dobogó szívvel bámulok a fiúra, mintha még mindig próbálnám az eszembe vésni a kinézetét. Olyan szemekkel bámulok rá, mintha valami halott rokon lenne, vagy mondjuk hatalmas rajongója lennék, pedig erről szó sincs, csak pillanatok választanak el attól, hogy felugorjak és megöleljem. Istenem, Jordan, tényleg itt vagy?! Hirtelen csapódik le bennem, hogy az utóbbi néhány mondatban egyetlen egyszer se akadt meg a beszédem és reflexszerűen kapom a szám elé a kezemet, mintha valami rosszat mondtam volna, pedig éppen az ellenkezője - végre mindent jól mondtam! Már azon kívül, hogy a srácnak néztem, akibe halálosan bele vagyok zúgva, de hát azt nem tudom, hogy mennyire el vagyok tévedve.
Lassan kezdek lenyugodni, és ennek egyetlen oka van, a tenisz. Lena úgy döntött, hogy az utolsó évet, a hetekiket már nem itt fejezi be, és vélhetően ennek az én ostoba vallomásom az oka, valahogy nem tudta kezelni, hogy már nem a legjobb barátok vagyunk, hanem én, a törtető, önelégült nőcsábász hülye módon beleestem. Elköltöztek, ez pedig a tipikus esete annak, amikor a szerelem tönkretesz egy igaz barátságot. Nem kellett volna elmondanom, kussban szenvedni inkább, könnyű nőcskékre pazarolni a fiatalságomat, de én hülye azt hittem, hogy na majd mellette megtalálom a boldogságot. Hát nem, úgy fest, alaposan félreismertük egymást. Sikerült emiatt lecsúsznom Wimbledon-ról, Lizzy persze másodjára nyerte már meg, én pedig kapom apámtól az ívet, hogy elszarom a karrieremet. Most már nem is a nővérem nyomában jár, hanem az enyémben, pedig azt hittem olyan egyedi apja-lánya kapcsolat van köztük, de Lizzy végül megnyert mindent, amit lehetett, én pedig a sima Openeket toltam csak de most már muszáj, hogy elinduljak Angliában, a tenisz magasiskolája ez, és nem is lehet más a cél, mint győzni. Mivel igen előkelő helyen állok a világranglistán, éppen csak a Roxfort bejáratáig nem követtek a fotósok, hogy még egy utolsó interjút is kicsikarjanak. Ám csak pár nap, és kezdődnek a selejtezők, apa már küldte a vonatjegyet Londonba, na meg a szállodai vochert is. A kviddicspályát használom gyakorlásra, felállítottam egy hálót, és megbűvültem egy labda adogató gépet, hogy minél erősebb legyen a tenyeresem. Amikor végre kipirultan végzek, a teniszütőt a vállamra csapom, kisimítva arcomból megizzadt tincseimet, s egy szál trikóban, rövidnadrágban, edzőcipőben a csónakház felé indulok, hogy a mólónál megmossam az arcom. Természetesen nem veszem észre a lányt, aki utánam osont, csak amikor jó pár lépéssel később kint konstatálom, hogy ott maradt a teniszütő. Bassza meg! Sarkonfordulva gallopozok vissza, ám valami tompa koppanást hallok bentről. Ha valaki eltörte, akkor én fogom a nyakát! Benyitok, s veszem észre az ablaknál kukucskáló szőkét. – Ah, helló. Nem láttad az ütőmet? – Forgatom a fejemet, mert most én sem látom. Remélem nem ült rá, vagy ilyesmi. Tanácstanul járatom a tekintemet, de valahogy visszatér a lányra, ha utánam jött be, hátha valahol szembetűnt neki, hogy az előtte lévő itt hagyott valamit.
Már hónapok teltek el, mióta beiratkoztunk visszaérkeztünk Alival ebbe a világba és beiratkoztunk az iskolába és ugyan irtó lassan, de kezd minden a helyére kerülni. Selene-nel megtapasztaltam milyen is a csínytevés a tiltott részlegben, Dasie gyakran foglalkozik velem, hogy ne érezzem magam annyira elveszve se a tanulásban, se úgy egyáltalán ebben a világban, Ali lelkessége lassan áttapad rám is, de van, amit nem tudok elfelejteni. Például azt a fiút a a Nezabarból, akibe fülig beleestem és éppen el akartam mondani neki, amikor… Amikor megjelent apa a jóhírrel. Mert az eszem tudja, hogy az, hogy itt vagyunk jó hír, hiszen itt születtünk, anya is itt van, de a szívem…! Hülyeség! Az egyik fa árnyékában olvasok egy halom könyv között rövid iskolai szoknyában térdig fehér zokniban - bár már kissé maszatos, mert elfelejtettem pulóvert vagy akármi mást teríteni a földre, mielőtt leültem -, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy valaki a közelben halad el. Általában nem zavartatom magam és tovább olvasok, de a mozgása és a sziluettje olyan ismerős, hogy felkapom a fejemet és a szívem hatalmasat dobban. - Jordan! - szólalok meg elakadó lélegzettel, minden dadogástól mentesen, de olyan erőtlenül, hogy esély sincs arra, hogy a magas srác meghallja és észrevegyen. Távol vagyok tőle és úgy nyekkentem fel, mint egy kisegér, az arcomba azonnal odaszökik minden vér ezúttal a mintáimat szivárványszínűen hullámozva töltve meg. Mivel Alinak is jellemző, hogy előbukkannak, bár neki csak olyanok, mint apának, sosem ilyen színesen, mint nekem, már kezdi az iskola megszokni a furcsaságainkat. Még mindig van, aki megdöbben, vagy kinéz minket, de… kezdem megtalálni a magabiztosságom, hogy ne érdekeljen. Ó, persze, hogy hazudok! Nagyon is érdekel, és most is ahogy eltávolodik a fiú és eltűnik a csónakházban azonnal eldobom a könyvem és az arcomat tapogatva próbálom megnyugtatni magamat. Percekig bámulok utána ismételgetve, hogy ez nem lehet ő, még is végül bepakolom a súlyos könyveket a hátizsákomba, ami rendesen kikerekedik és a hátamra véve sietek az épület irányába, odaérve pedig elkezdek belopakodni és… Hát, leselkedem, ismét. Muszáj látnom közelebbről, még egy pillantásra legalább, nem akarok hülyét csinálni magam, már így is olyan butaságnak érzem az egészet. Próbálok csendesen mozogni és észrevétlennek lenni, de a szívem olyan hangosan dübörög a torkomban, hogy még azt se hallom meg, hogy menet közben lelökök valamit a csónakházban, sőt, azt se veszem észre, hogy egy Rotweiller simán kiszagolhat, ahogy leselkedek ki az egyik ablakon. Annyira hasonlít, bár csak profilból látom, de... de...
- Nem csodálom. Nem igazán szeretett velem dicsekedni – kúszik egy igen halovány mosoly az ajkaimra, mintha csak nem tudnám igazán eldönteni, hogy örüljek vagy inkább mérges legyek Jackre. Fontos a látszat, ezen nem bukhatom el. Rebecca helyébe kell képzelnem magam, hogy ő vajon mit tenne, ha lenne egy féltestvére, akit állítólag az ölt meg, aki jelen pillanatban is vele szemben áll. - Igazság szerint téged kerestelek már azóta, hogy... hogy az a dolog megtörtént – teszek úgy, mintha tényleg nehezemre esne beszélni a történtekről. - Tudom, hogy idő közben tisztázódott a neved, de lenne pár kérdésem hozzád. Igyekszem komoly képet vágni a mondandóm mellé, noha szívem szerint végig mosolyognék, hiszen Jack áll velem szemben. Életem első komolyabb szerelme, akit végül elvesztettem, akiről apám miatt le kellett mondanom és akit most visszaszerezhetek magamnak. Vannak pletykák ugyan egy másik lányról, akivel elég sok időt tölt, de nem érdekel. Nekem is voltak kisebb-nagyobb kalandjaim mellette, ő pedig azt hiszi, halott vagyok. Megbocsátható botlás. - Az utolsó levelében, amit nekem írt, említette, hogy volt némi vitátok egy másik fiú miatt – húzok elő a zsebemből egy borítékot, melyet nemrég írtam és azóta magamnál hordok, pont erre az esetre felkészülve. A címzett Rebecca Smith, akit játszanom kell, így azért némileg hatásosabb és hihetőbb a mesém. Az írás egy az egyben Noráé, ezt még Jack sem tudja megcáfolni. - Leírta, hogy mennyire bántja a dolog és hogy mit meg nem adna azért, ha ismét kibékülnétek. Igaz, hogy a halála előtt pár héttel írta, de szerinted nem szándékosan kereste a bajt? Vagy esetleg annak a másik fiúnak nincs köze a halálához? Kérdéseket intézek hozzá, hiszen kell egy magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keres itt Becca. Aki a testvére halálának ügyében nyomozgat, képes minden egyes követ megmozgatni, szóval talán nem annyira hihetetlen, hogy itt és most futunk össze. A külsőm tökéletes, az ártatlan lány, gyönyörű és törékeny, aki azért képes kiállni magáért. Jacket még nem láttam ilyen lányok társaságában, de a tudat, hogy ismét meghódíthatom őt, már ínyemre való. - Szeretném megtudni, ki ölte meg Norát és rács mögé dugni. Az apánk egy és ugyanaz, habár én még soha életemben nem találkoztam vele személyesen. Nora ezért se említhetett még engem sohasem. Törvénytelen gyerek vagyok, anyám az egyik dajkájuk volt.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem, ez mégse Nora, csak átkozottul hasonlított rá a stílusa, de mintha az én nevem suttogná. Ez nekem már most túl sok a nőügyekből, Nora halott, a gyász már lassacskán elmúlik, én pedig Fionát kezdem el nagyon kedvelni, ezért most teljesen felkavar, hogy valaki visszatér a múltból, és ennyire hasonlít egykori szerelmemre. A történtek ismeretében már nem tudom eldönteni, hogy Nora életem szerelme volt, vagy csak átvert, de talán ez már sosem derül ki. – Igen, Nora Hamillton. Ezek szerint ismered? – Biztos, hogy valami rokona lehet, barátnők nem szoktak ennyire hasonlítani. Nyilván ha sok időt töltenek együtt, átvehetik egymás mimikáját, de a hajdobálást, a fintorokat már nem annyira, úgyhogy totál meg vagyok most döbbenve. A megszeppent stílus azért nekem fura, egyedi, amivel nem tudok mit kezdeni, mert Nora szexi és vagány volt, Fiona meg bájos, cuki, de egy törékeny, visszafogott szépséggel nem tudok mit kezdeni, lévén én sem vagyok túl magabiztos. – Rebecca.. a féltestvére? Sosem hallottam rólad. Akkor részvétem. Én vagyok Jack igen, ezek szerint te már rólam igen. Mi járatban errefelé? – Kérdezem nem túl tapintatosan, valahogy csak úgy eszembe jutott, ha már így fellelkesültem, hogy Norát látom. Na igen, a diplomáciai készségeimen még javítanom kell. Lehet, hogy elég lett volna csak ideköszönönnöm, szerencsétlen megmentőmet meg jól leráztam, pedig lehet, hogy sosem látom többé.
▲ music: [/url]Beauty and the beast ▲Note: Just for you ▲
A mai nap tökéletesen alkalmas arra, hogy elmegyek és igyak egyet. Mivel partnert nem találtam, ezért kénytelen voltam egyedül beülni egy közeli fogadóba. Nem szeretem a magányt, kifejezetten idegesít, amikor nem legyeskednek körülöttem férfiak, de a jelenlegi helyzetet tekintve még jót is tesz az álcámnak, ha egyedül látnak. Elvégre, itt és most nem Nora vagyok. Apám miatt kénytelen voltam másik testbe bújni és álnevet ölteni magamra. A balhés korszakomnak már vége és talán örökké így is marad. - Köszönöm az ingyen italt – állok fel az asztalomtól, majd szólítom meg a pultost, aki nemrég volt olyan rendes és meghívott egy körre. Ez a külső szintén csábítja az ellenkező nem pillantásait, ami sohasem hátrány. - De ha nem gond, ezt most kifizetem – helyezek pár galleont a pultra, szerencsétlen srác csodálkozó tekintetétől kísérve. - Talán legközelebb, kis haver. Bájos mosolyt villantok rá, majd elvonulok a másik két, beszélgető alak mellett, akikre egy futó pillantást sem vetek. Kilépek a kissé metsző hideg éjszakába, majd gyalog indulok vissza a kastélyba. Az út nem túl hosszú és noha sötét van, nem félek egyedül. Egy személy volt csupán, akitől tartottam annak idején, de már annak is vége. Apámnál nagyobb szörnyeteget nehéz elképzelnem. Meghallom a kiáltást, a Nora név elég hamar eljut a fülemig, én pedig ennek hallatán meglepetten fordulok vissza a hang irányába. Kikerekedett szemekkel pillantom meg a felém közeledő Jacket, miközben a lábam gyökeret ver a földbe és minden szín kifut az arcomból. Ő lenne az? Esetleg csak egy látomás? Fogalmam sincs az igazságról, de hirtelen bekattan, hogy talán már nem hat a Százfűlé-főzet hatása és visszanyertem az eredeti alakom. De nem, azt nyilván megéreztem volna. - Jack? - suttogom a nevet, miközben tekintetem végig a közeledő férfira szegezem, majd teszek néhány kósza lépést előre. Vessem a nyakába magam és csókoljam meg? Mondjam, hogy annyira örülök neki? Fedjem fel magam előtte? Helyes lépés lenne ez? Nem, hiszen nem tudhatom, miként alakult a további sorsa. Egyelőre eljátszom a szerepem előtte is, habár már most tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nehéz lesz számomra. - Jól hallottam? Norát mondtál? - szólítom meg, miközben úgy kell visszafognom magam annak érdekében, hogy ne öleljem át és váltsak vele egy forró csókot. Meg kell tudnom, hogy szeret-e még és ha igen, akkor talán fontolóra veszem, hogy felfedem magam előtte. Mindenesetre, az is megfordult a fejemben, hogy Becca alakjában talán nagyobb esélyem lenne visszaszerezni őt. Elvégre, Noraként eljátszottam a bizalmát. - Nora Hamiltonra gondolsz? - kérdezek vissza, játszva a megszeppentett, mintha nem lennék biztos abban, hogy a helyes nevet mondom ki. Pedig mennyire biztos vagyok benne! - Én a féltestvére vagyok. Rebecca. Rebecca Smith. Te lennél Jack O'Malley? Annyi érzelem kavarog bennem, én pedig itt állok a férfi előtt, akit annyira szeretek, de nem árulhatok el számára semmit sem. Olyan nehéz szerepet játszanom, miközben legszívesebben átadnám magam a viszontlátás örömének. Vágyom a csókjára, az érintésére, a közelségére, miközben eszembe jutnak a régi, szép idők. Jack láttán ismét feléled bennem valami a régi lángból, noha azt hittem, már rég kihunyt.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Ivarn-vo Inor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2020-05-01, 13:11
Hümmenek egyet mélyen, elgondolkozva mikor realizálom, hogy vissza tértünk a kiindulási ponthoz. Tény, hogy a berögződéseket, nehéz és lassú folyamat kiiktatni. Na sebaj.. Apránként valami biztosan beszivárog. - Úgy értettem, ha szeretsz valakit, küzdj érte! Ha pedig vissza utasít, fogadd méltósággal. Van saját személyiséged, életed, ha össze is zúz, tartsd szem előtt, hogy van hova vissza térned. És lesz más idővel újra. Csak gondoltam, bővebb lére engedem, hogy megértsd miért gondolom így. - mondom végül egyszerűen, immár minden sallangtól mentesen. Mielőtt megoszthatnám vele, hogy nem pont az újságban írtakra gondoltam felkiált amire még én is össze rezzenek. Bocsánatkérően leint amit hetykén viszonzok is. Nem tartom fel, nem állítom meg. Ő elszalad, lényegében ki a jelenetből. De nem hibáztatom érte. Talán túl sok volt ez egyszerre. Mindegy is. Az viszont megállapítást nyer, és elgondolkoztat, hogy valóban, kikerülhetetlenül hatással vagyok immár mindenre valamilyen szinten. Ha a kölyköt nem szedem ki a tóból... Most Noraval sem történt volna meg a találkozása. A poharamat megemelem az elillant partnerem félig ott hagyott italos pohara felé, mintha csak koccintanék valakivel, aki egyébként nincs is ott. - Szívesen! - megiszom a magam részét, majd nemes egyszerűséggel eltűnök. Ki tudja a kölyökkel fogunk-e valaha újra találkozni. Van egy olyan érzésem, hogy nem. Ki tudja hogy fog egyáltalán lecsapódni benne ez a találkozás.. Le fog-e egyáltalán..? De ez.. már a jövő zenéje!
//Köszi a játékot! Vicces volt. Kár hogy a kocsmai balhéig nem jutottak el, de majd egyszer!! :DDD Vagy valaki másik párossal. :"DD//
Már a fogadóban ücsörögve hallgatom az idegen gondolatmenetét, valóban eddig sosem hittem, hogy amit gondolok, vagy teszek, igazán érne valamit, de miközben kortyolgatom a saját sörömet, értetlenül latolgatom a lehetőségeket, amiket felvázol, közben pedig a másik sarokban mintha észrevennék egy lányt, aki baromira ismerős nekem, bár tudnám, hogy honnan. Na de vissza Ivorhoz. – Most azt mondod, adjam Fiona kezébe a döntést, nézzük meg, hogy az a másik srác hogy reagál. De azt is mondod, hogy lehet, hogy inkább nekem kéne kezdeményeznem. Most akkor.. melyik? Én nem tudok az ilyenekben dönteni.. – Azért összenevetek vele, nem, az idegen inkább haverként, mentorként kell, hogy funkcionáljon, de azért jó tudni, hogy vagyok olyan helyzetben, hogy akár egy nemeket félretévő ufó is átgondolná a velem való affért. Ha neki bejönnék, hát miért vagyok ennyire betoji a lányokat illetően? – A világunkat illetően? Nem olvasok újságot, ha erre gondolsz. – Rázom meg a fejemet, a másik lány viszont akit kiszúrtam magamnak, feláll, és távozik, de annyira ismerősek a mozdulatai, a mimikája, még ahogy a haját is hátradobja. Na neee! – Nora!! – Kiáltom el magam, és pattanok fel, mintegy bocsánatkérő intéssel köszönve el megmentőmtől, de hátha összefutunk még, én komolyan gondoltam, hogy tartozom neki az életemmel, és a lány után szaladok, hátha utolérem még. Ha Nora az, és él, akkor miért nem keresett meg? És miért más a külseje?
▲ music: [/url]Beauty and the beast ▲Note: Just for you ▲
aláírás majd egyszer
Ivarn-vo Inor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2020-04-20, 17:16
- Ez egy különös játszma. Tudom, hogy könnyű mondani, de az őszinte, nyílt kommunikációval sok mindenre fény derülhet. Fionának nincs oka hazudni, nincs miért meginogjon benned a bizalma. Ha tetszik neked valaki, akárki, szerintem egészségesebb ha úgymond ésszel és szívvel versenybe szállsz érte. Nem pedig beszerzed az ezüst tálcát és még a köretet is te főzöd hozzá, hogy a másik srácnak csak le kelljen csapnia... - kicsit elhallgatok - Nem kell erőltetni semmit. A végén úgy is Fiona fog dönteni. Ha meg rá sem néz Fionára az a srác, hiába minden, akkor meg... Igazából nyert ügyed van. - veszek egy apró rövid levegőt. - Inkább érjen egy vissza utasítás, mint hogy őrlődsz, nem? - megvakarom az államat eltűnődve, de ez igazából elég patt helyzet és a végtelenségig lehet tekergetni szóban. Ameddig azonban nem történik valami cselekedet, minden csak spekuláció marad. Kikérjük az ivóban az italokat, mivel nincs kedvem válogatni, azt kérem amit ő is iszik. Ha leültünk valahova, és nem a pultnál tobzódunk akkor válaszolok neki a továbbiakra. - Abban igazat adok, hogy az embernek vannak folyamatosan futó progragjai. Ahogy te fogalmaztál, típushibák. - koccintásra emelem a poharam/korsómat, amibe kaptuk az italunkat. Bele is kortyolok, de leginkább meg sem rezzenek, nem is grimaszolok, mintha vizet innék. És még csak nem is amiatt, mert ekkora alkoholista lennék. - Az ember az én meglátásom szerint önmegvalósító életforma. Azzá válik, azt cselekszi és az alapján gondolkozik, amiben vagy amit elhisz. Önmagáról és a világról egyaránt. - tartok egy kis hatásszünetet. - A valódi hatalom, azt mondják szabaddá tesz. Hiszen módjában áll biztosítani minden feltételt, hogy a benne élők szabadok lehessenek. A zsarnok hatalom azonban pontosan azokra a futó programokra, beépült típushibákra épít. Hiszen hogyan tudna irányítani bárkit, aki képes elhinni magáról, hogy szabad, hogy tud egészségesebben élni, hogy van joga boldognak lenni? - hallgatok ismét egy rövidet. Kortyolok egy újabbat. - Az egyén, amennyiben képes elfogadni, hogy mindenért ő a felelős valamilyen formában, még ha ez elsőre össze is zúzza, sőt közben lehet szembesülnie kell azzal, hogy ha ezt felvállalja, lehet az alapoktól újra kell majd önmagát építenie. De ha erre képes, akkor dönthet úgy, hogy ami működött, azt megtartja, a rossz típushibák helyére, valami mást tesz be. Új szokásokat növeszt. Ami segít, abban, hogy a környezet, ne, vagy legalább kevésbé bizonytalanítsa el. Hm.. -. újabb korty, némi sóhaj - Gondolj csak bele; tegyél félre mindent. És gondolj arra, hogy meg van az az önbizalom benned, ami hagyja, hogy cselekedj, és lépj mondjuk Fiona felé! Mit éreznél, ha elhinnéd, hogy képes vagy erre? És ha erre képes vagy, akkor vajon mire még? - fürkészem és hagyom hogy leülepedhessenek az eddigiek. Vagy elutasítsa az egészet, ki tudja merre hajlik majd inkább. Hiszen minden joga meg van hozzá, hogy azt mondja ez hülyeség. Elismerem, hogy vannak nagyon rossz helyzetek, amikor tehetetlennek érzi magát az ember. De ha a típushibák, csak addig engedik a tudatot, hogy ezen az egyén keseregjen, kétségbe essen, akkor valósággá válik a tehetetlenség. Ha ezt le tudja küzdeni, akkor a megoldások és lehetőségek is megnyílhatnak előtte. Azért a nemváltós dologra majdnem vissza köpöm a poharamba az italomat. De végül csak elnevetem magamat. Mély érces, de egyáltalán nem hangos. Mint aki amúgy jó régen nevette már el magát. Az állam alá illesztem a kezemet egy valamivel femininebb pozicióban a szórakozás végett és minden szégyenérzetet mellőzve egy jó kedélyű flörtölős kifejezéssel a képemen nézek rá. - Milyen kár, pedig reméltem, hogy elfogadod az ajánlatom! - érezhetően csak húzom, nem rossz pasi és kétség kívül képes lenne kitölteni a fantáziámat, utána meg az éjszakánkat - Na nem baj... majd a sokadik korsó után villantok, hátha meggondolod magad. - de most határozottan csak ugratom, ha zavarba hozom, azt sem nagyon bánom. Bár nem tűnik olyannak. Valószínűleg az iszony közelebb lesz ahhoz amit érezhet ezzel kapcsolatban... Az utolsón elmélázok. - Általában, akárhol is legyek, igyekszem úgy tenni, mintha csak szellem lennék. Felkutatom a lehető legtöbb könyvtárat, vagy tudásbázist képviselő egységet és tanulok. Megfigyelek. Raktározok. Mint egy krónikás aki majdnem mindenhol ott van. De pár száz év óta ez újra az első olyan alkalom, amikor kénytelen vagyok .."megtelepedni". - hallgatok és gondolkozom két korty között - Talán mégis van valami.. Mennyire vagy.. tisztában mindazzal, ami a világodban jelenleg zajlik?
- Én csak annyi tanulságot vontam le, hogy naív voltam, hogy beleestem valakibe, aki hülyét csinált belőlem, és ezt most nem akarom. Fiona kedves lány, de ha megint rákattannék valakire, aki egyébként semmibe sem vesz, visszamennék a startra. – Rázom a fejemet, ennyit okulhattam már a dologbüól, de ez az Ivor tényleg okosakat mond, de nem akarok én a minisztériumban tanulni, bőven elég nekem az, hogy Dumbledore védelmez, kár lenne szem előtt lennem. – Változásra? Na köszi. Akkor miért követjük el folyton ugyanazokat a hibákat? Azt hiszem most tévedsz. Nem változunk, hanem megvannak a típushibáink, amikből nem tanulunk. – Csóválom a fejemet, miközben italokat kérünk, elnézést kérően elnevetem magamat, hogy azért nem kell mindent ilyen komolyan venni. – Jól hangzik, hogy ennyire alkalmazkodó vagy, de ha akarnád sem fogadnám el a dolgot. Már férfiként azonosítalak, és nem tudnék elvonatkoztatni. Sőt, akkor még inkább meglenne az ufó érzés. Nem, köszönöm, marad a magány. – Azért kedves tőle, hogy legalább próbál vigasztalni, de most nekem a férfi társaság, a közös beszélgetés is tökéletes, ha még kocsmai verekedést is rendezünk, akkor lesz teljes a kép. – Szerintem minden tetteddel beavatkozol. Ha nem vagy, akkor most halott vagyok. És már be is indult a láncreació. Meg ha nem akarsz tenni semmit, feleslegesen ajánlkozom?
▲ music: [/url]Beauty and the beast ▲Note: Just for you ▲
aláírás majd egyszer
Ivarn-vo Inor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2020-03-29, 16:55
Bele gondolok abba, hogy mi lett velünk, velem meg az egyetlen élőlénnyel, aki mondhatni valaha is kiváltotta belőlem ezt a szerelemnek keresztelt elmebaj egy igen kifacsart fajtáját.... Mert az Alkotómtól "örökölt" természetem miatt egyszerűen másra nem vagyok képes. Nem költői túlzással, hanem tényleg tényszerűen képtelen vagyok az önzetlen, szerelemre, szeretetre. Ha az Alkotómtól "örökölt" erő megszűnne bennem, akkor talán képes lennék ilyesmire is... de ez úgysem fog megtörténni. Nincs ami elvegye azt a fertőt. A kötődésre most is képes vagyok, jelenleg is vannak, akikhez kötődöm. Ennyi megy. Eszembe jut, hogy milyen hatással volt rám, és hogy mi lett a vége és végül csak annyit mondok a srácnak. - Ezt azt hiszem átérzem. - hümmenek egyet aztán hallgatok, mintha csak egy percnyi csöndet akarnék adni az egésznek, pedig szó sincs ilyesmiről. A fejemben hideg gondolatok keringnek. - Létezik egy olyan megközelítés, hogy minden veszteség, tanulsággal jár. Én például a magam esete után, pusztító létformából, alkotó felé igyekeztem elmozdulni... Több kevesebb sikerrel... - kicsit sem lehet szegény srácnak félelmetes vagy ijesztő a mondandóm... A világ legtermészetesebb módján hozakodtam elő a témával. - Biztos vagyok, hogyha messzebbre nézel, a gyászon túl, akkor te is találsz valamit, ami a személyedet nem zúzza, hanem hozzá ad, erősíti... meg ilyenek. - nem tudom mennyire érti azt amit mondani akarok neki, rá nézek, az arcomon ott van, hogy nem akarok faszméregetni, kinek fájdalmasabb az ami történt vele. Ez nem erről szól. Tényleg érdekel, hogy ő mint halandó, a saját idejével, a saját értékrendjével, mit lát ebben az egészben, és hogy vajon tart-e ott a gyász folyamatában, hogy kívülről is megvizsgálja a helyzetet. Arra, hogy miket szeret csinálni hallgatok egy kicsit. - Tudtommal a Minisztériumotoknak van rejtélyügyi osztálya. Vagy kísérleti mágiák osztálya vagy mi a búbánat a neve... valami ilyesmi. - Azt nem mondom neki, hogy menjen el Asztrobiológiát tanulni, mert a földönkívüli élet bár roppant érdekfeszítő, az egyszerű Földi halandók számára... hát... egyenlőre túl távoli. De ha akadna valami hasonló szak itt Aliz csodaországában, akkor elképzelhető, hogy meg lenne az útja. - Ha ez egy kicsit is vigasztal, én is csodálom a halandókat..embereket. Ugyanis ti képesek vagytok a változásra. Én azonban alig, bizonyos eseteket tekintve egyenesen semennyire. - mondom neki őszintén. Ez akárhol járok is, örök igazság marad. Arra, hogy nem is vagyok rossz társaság, de lehetnék lány is megállom, hogy elvigyorodjak, csak ránézek. - Örülök, hogy így gondolod. Te is jó társaság vagy... - aztán hozzá teszem - Technikailag egyébként nem születtem. Nincs köldököm. - ezt követően, csak hogy végérvényesen lesokkoljam még kiegészítem. - És mivel gyárilag nemtelen vagyok, a testem pedig alkalmazkodó... Még akár nő is lehetnék. Dee.. nincs kedvem. - vicces, hogy fajtámból adódóan valóban képesek vagyunk ilyesmire és egy időben még vicces is volt... deee azóta mondhatni "felnőttem"(?).... Na mindegy. Mivel ez a fajomhoz tartozik, nekem teljesen természetes, neki már valószínűleg kevésbé lesz az, vagy épp olyan lenyűgöző lesz számára, mint az, hogy egyes kétéltűek és halak is képesek ilyesmire, csak.. nekik az átvedlés egyirányú. Mi meg... mondjuk úgy, hogy szabad felhasználást kaptunk rá. Arra, hogy jótündérkeresztapa volnék.. - Az én alap elvem az, hogy nem szólok a világnak az alakulásába, amelyiken épp tartózkodom... De ez, ha túl sok időt töltök el valahol, néha kivitelezhetetlen. - két gyerek felnevelésén kívül jelenleg nincs sok tervem, de egyenlőre ezt nem fogom még megosztani vele. - Nincsenek hódító terveim. Nem terveztem teljes mértékben asszimilálódni sem.
- Nem bántasz meg, és igazad van. De önmagamat is hátrahagytam. Ha már ilyen költőien fogalmazun, lelkem egy darabja mindig ott fog kínlódni azon a folyóparton, ahol megtudtam, hogy Norát agyonverték. – Igen, talán nagyon is jót tenne nekem, ha valaki elterelhetné a gondolataimat, és nem egy másik nőről kéne ábrándoznom, hanem én tudnék másokért tenni. Ez az Ivor nagyon különös figura, cseppet sem vagyok róla meggyőződve, hogy ahogyan magáról beszél, nem valami vadállat, egy gyilkos, de engem megmentett, és a lekötelezettjévé tett, így bármit is mond, el fogom fogadni, legalábbis addig biztosan, amíg le nem rovom a tartozásomat. – Nem sok mindent. Motorozni, képregényeket olvasni. De ami leginkább hozzád köthető.. mindig is szerettem a különleges dolgokat. Ami másokat lenyűgöz, ha már én nem tudok ilyesmi. Ezért is csodállak téged, hiszen több vagy még a varázslóknál is. – Talán nem kéne ennyire innom a szavait, de ha már így alakult, hogy a haláltól mentett meg, igenis őszinte akarok vele lenni, még ha ő megmarad a titokzatosság szintjén továbbra is. – Tulajdonképpen egész jó társaság vagy, kár, hogy nem lánynak születtél. – Nevetgélek a saját elképesztő gondolataimon, s közben beérünk a faluba, s benyitok a vadkanba, ott kifejezetten erős likőröket adnak, közben pedig ízlelgetem a szavait. – Segíteni másokon.. Te ezt teszed folyamatosan? Vagy én csak kis kitérő voltam a terveidben?
▲ music: [/url]Beauty and the beast ▲Note: Just for you ▲
aláírás majd egyszer
Ivarn-vo Inor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2020-03-10, 23:01
Hallgatom elgondolkozva, már út közben a falu felé. - Azt hiszem a halandók erre mondanák azt, hogy szomorú. És magányos. - mondom halkan nyugodtan. kicsit hosszabban nézve Jack-re. - Mindent hátra hagytál önmagadon kívül. - hümmenek egyet elmélázva hallgatom is tovább amiket mond. - Ne értsd félre, nem bánom, ha szárnysegédre lelek benned - mellkasomra teszem a tenyerem, mint egy jelképes eskütételnél, bár nem a szívemre... - És amiben tudok, magam is szívesen segítek. Viszont, ha nem találod önmagad és épp nem érzed a céljaid... Én nem tartom előre lépésnek, hogy emiatt valakivel azonosulni akarj. Bizonyos szempontból, meg van a maga kényelme annak a helyzetnek is, hiszen a másik dönt mindenben, az ő felelőssége minden, neked csak követned kell.. De valahogy, nem tűnsz olyannak, aki ennyivel beérné hosszú távon. Vagy egy életen át akár. - lassan fűzöm a gondolatokat, hogy legyen ideje mindent megemészteni. Nem rosszból mondom amit, csak amennyit látok belőle így hirtelen - Nem baj, ha vannak példaképeid, és azoknak vannak tulajdonságai amiket be tudsz építeni a saját személyedbe, de válogasd meg ezeket! - hagyom kicsit ülepedni, nem gondolom, hogy felkapná a vizet, olyan személynek tűnik, akinek az érzelmi intelligenciája a helyén van. - Ha engem kérdezel, gondolkozz el azokon, amiket szeretsz csinálni. Amiknek nincs közük Fionához. Lehet ennyi a megoldás a felé vezető úthoz is. Hogy önmagad legyél, saját hobbikkal, célokkal. Akár csak öt évre előre, de valami körvonalazható jövő képpel. - azt már nem mondom ki, hogy lehet, Fiona ezt látja a másik srácban is, őbenne pedig a bizonytalanságot és a.. szárnysegédet. De valójában én is csak tippelek. Az a fajta válság amiben épp van, ha nem is éppen így, de valami hasonlót éltem már át magam is... Csak nekem nem volt ott egyetlen Fiona sem. És őszintén nem tudom, hogy ez könnyítő vagy nehezítő tényező-e... Másfelől azért elgondolkozom azon amit mondott... apród... természetesen a Ösztönöm valahol kaparászni kezd, hogy gondolkodás nélkül fogadjam el és használjam csak fel mindenre amire nem szégyellem, de még arra is amire szégyellném felhasználni, hiszen utoljára nem is emlékszem ki akart mellém szegődni önként... De hála edzett önuralmamnak nem engedek a hangnak odabent. Legalábbis egyenlőre biztosan nem. - Ha közel áll hozzád, a lovagiasság, és szeretsz másokon segíteni, nézd meg azokat az irányokat, lehetőségeket, amiken keresztül ezt az ambíciódat kamatoztatni tudod. Keress meg olyan embereket, akiknek már meg van az amit akarsz és beszélj velük, neked hogyan lehetne meg. Ez általában beválik. - mondom egyszerűen, hátha, ha nem is a jótékonykodás felé mozdul, de legalább ad valami keretet meg irányt neki..
Lassacskán kezdek megszáradni, a mólóról felemelt pálcámmal pedig rásegítek, de csakis magamra, az idegen majd megoldja magának, a meghívásom pedig áll, s úgy fest, jön ő velem, így tovább folytathatjuk a megkezdett csevejt. Amit nagyon is hálásan fogadok, mert mindeddig csupán a képregényeim hősei voltak, akiket csodálhatok, most pedig itt van valaki, aki számomra felfogadhatatlan erővel rendelkezik, sőt, ha jól értem még másik bolygóról is jött. – Passzívnak? Igen, tuladonképpen annak. Nincsenek céljaim, az anyámat hátrahagytam, az öcsémmel és az apámmal pedig egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Azt reméltem, hogy ha majd új életet kezdek, akkor lesz valami célom. De Fiona tölti ki a gondolataimat, és így elvonatkoztatni sem tudok, pedig kéne, hiszen nem én vagyok a szerelme tárgya. – Akaratlanul is követem a tekintetét a csillagok irányába, és először komolyan is veszem, amiket mond, holott megmentette az életemet, nem akarna bántani, ha csak nem későbbre szán mondjuk vacsorára. Aztán mégis megérzem az iróniát, amivel mi emberek vélhetően általánosíthatnánk irányába, mert igaza van, egy idegenről nem éppen egy jóképű humanoid jut eszünkbe. Sőt, nekem alaposan el van engedve a fantáziám, tíz éves koromra ezer horrorfilmnek megfelelő képregényt olvastam már ki, de itt tényleg kipukkad belőlem a nevetés. – Olyan költőien fogalmazol. Talán ha én is hozzád lennék hasonlatos, akkor eredményebb lennék. Nem keresel apródot, vagy ilyesmi? – Lassan feltűnnek a falucska első házai, és bár megszáradtam, igazán rám fog majd férni valami forró ital.
▲ music: [/url]Beauty and the beast ▲Note: Just for you ▲
