Graves & Cody

First topic message reminder :

XXX

Felengedek teljesen mikor kikerülök a tartásából és ahogy hallgatom, látszik, hogy igen, ezek bennem is folytonos kérdések. - Nem tudom, hogy hogyan került a családhoz, szerintem valamelyik felmenőmnek lett csináltatva.- közben elő húzom a láncnál fogva a zsebemből. Továbbra is szembetűnő a súlya.
Ennyit arról, hogy ki látja rajta a nevet és ki nem. Már csak félig van tőle gyomorgörcsöm. Pillanatra megállok a mozdulattal, de aztán oda nyújtom neki. Tisztáznom kell magamban hogy attól még, hogy a családom elmebeteg volt, engem nem fognak élből elhurcolni és bezáratni amint kiderül a kilétük. A másik meg amivel igyekszem nyugtatni magamat, hogy reménykedem, nem ismeri ezt a nevet. Bár az se jobb ha nekem kellene bemutatnom. Főleg úgy, hogy én sem ismerem őket eléggé, pont ezért kezdtem utánuk járni. Nem feltételezem, hogy örömteli felfedezések lesznek. Legalábbis nem mind. Azért Noxnak kifejezetten örülök hogy él és jól van.
-A családi portrékon 1800' körüli az utolsó ahol valaki viseli. Csak... akkor még nem volt rajta a... név. - valahogy nem akaroszik elsőre kinyögni, de másodjára már könnyebb.- A nevem. Abban biztos vagyok utolag került rá. Én vagyok a családban az egyetlen ezzel a névvel.- de szar ezt így kimondani. Az ékszer olyan hideg, hogy mind a lánc, mind a medál deres. Olyan mintha kiverte volna a hideg veríték. Ez nekem is most tűnik szembe. - Az eddigi amit találtam róla, az valóban csak a portrékon visszaköszönő jelenléte volt. Túl sok... gondolatom van már vele, és semmi nincs a kezemben vele kapcsolatban konkrétum. Ezért... probáltam kinyitni. Hátha a családomról is felfedezek valamit..- mondjuk, hogy háromszoros elmebetegek és harminc évesen én is megzápulok majd. Bevallom sejtelmem sincs mit akarhat tőlem a család. Miért az én nevem került a tárgyra és miért mutatták meg magukat a szüleim hogy élnek, aztán ennyi is volt a történet. Valojában nem sok jóra számítok az egésszel kapcsolatban, de mégis hajt valami. Mondjuk például a hülyeség megint. Lehet már megzápultam, hogy valaha is foglalkozni kezdtem vele.
Graves is láthatja amit én láttam. Felfedezheti az ovális szélén indamotivum fut végig, az alsó felső oldalán egyaránt, ami hol tartja az indavésetet, hol írás villan a helyén. Mire elolvashatná, már visszavedlett a jellegzetes kelta fonatokká. Másfelől az írás nem angol. -Két szót tudtam csak kibogarászni az oldaláról.- toldom még meg.- Helynevek. Mindkettő wales területén van, az egyik a női ág származását a másik a férfi ág kiindulását takarja. De.... nagyjából ez minden. Innentől csak spekulációim vannak.- nem nem felejtettem el én sem, hogy hová indultunk.

- Hm. Szóval családi ékszer. Tudsz valamit a múltjáról, a történetéről? Arról, hogy miért került a családodhoz, és miért nem tudtad eddig kinyitni? Kicsit fura, hogy a mamika gyöngysora mellett van egy olyan holmi is, amit varázslók sem tudnak feltörni...nem igaz? Magyarázok, miközben lassan elengedem a másikat, és kicsit én is lazítok a tartásomon. De persze a témát nem engedem el.
- Kérlek vedd elő újra, szeretném megnézni még egyszer. Aztán ha minden rendben, akkor megyünk vissza az iskolába, és kerítünk egy tanárt.
Persze a különböző fürkészvarázsok és egyebek finoman fogalmazva nem a szakterületem részei, de talán ki tudok deríteni valamit, mielőtt mást is bevonunk a dologba. átfut az agyamon hogy itt bizony valami szakértőre lesz szükség, de a fura varázstárgyak azonosítása mindig zűrös ügy, még akkor is ha nem vonjuk be a hivatalos szerveket, és az iskola falai között marad az egész... és bár úgy tűnhet hogy a figyelmem csak a medálra összpontosul, de nem felejtettem el hogy Codyt el kell majd rángatni a házvezető tanárához, némi fegyelmezésre.

Az a karon ragadás egy más kontextusban egészen másképpen hatna rám. Azonban ennek most a halvány árnyéka sincs jelen, szerencsémre, mert valamiért az a benyomásom, hogy ha Graves bármit is látna abból az arcomon, finoman szólva is helyből belelépne a számba. Roppant komikus jelenet lenne.
Épp hogy elindultam, így nem haladtam annyit, könnyen elért.
Jelenleg azonban előbb idézi fel bennem a mozzanat, azokat az eseteket, amikor a karomnál fogva lettem ott tartva ahol épp nem akartam lenni és közvetlen közelről üvöltötték a fejembe a számonkéréseiket, vagy toldották meg egyébbel az egészet, így a vállamat reflexből húzom fel, mintha csak védelmet akarnék, és a kezeimet is úgy vonom fel, mintha Graves következő mozdulata egy jól irányzott ütés lenne.
De az egész láthatóan inkább egy rossz berögződésen alapuló mozzanat csak, nem a férfinak szól és a régi szarságokból sem jön fel semmi érzelmi szinten. Legfeljebb kissé megilletődöttebben nézek rá, lazítok is magamon hamar, jelezvén, hogy komolyan vettem, de sem elszaladni, sem egyebet nem fogok tenni, még az ujjaimat is szétnyitom lassan, feltárva a tenyeremet felé. -Graves engedj el! Legyél szíves!- A hangom semleges. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért van itt, hogy kiverje a szuszt az iskola egy diákjából, néminemű félre értés miatt. Mert én reménykedem benne, hogy nincs többről szó, csak egy félre értésről. Vagy ha nem, nem feltételezem hogy a másikkal nem lehetne... megbeszélni...
-Igen sok mindent próbáltam, hogy kinyíljon. -biccentek egy rövidet. Nem tartom ésszerűnek megválaszolatlanul hagyni a kérdéseit. Amik nem mellékesen bennem is felvetik, miért is nyílt ki pont most?
-Ez egy örökség. A családomé volt. -nyelek egyet és elgondolkozom, láthatóan vészes sebességgel forognak a kerekek. A találkozás Oliviával, a Londoni levéltáros út, a vihar, aztán a Porcelán Szellemmel a találkozás. Miért nevezem így? Hiszen már tudom a nevét...
Az egész nyomán az sejlik fel bennem, hogy nem is a személyekhez van köze a tárgynak, hanem a helyszínekhez. Persze ez csak egy futó gondolat, ahogy feléled, úgy is hal el.

Az alkohol hatása lassan de biztosan múlni kezd bennem, talán ennek tudható be hogy fennakadok a srác egy furcsa kifejezésén. Az arcomra ugyan nem ül ki döbbenet, de a kérdést azért kellően célzatosnak érezheti.
- Szóval azt mondod... évek óta? Áll csak meg! Nyúlok utána, és ha elérem akkor még a karját is megragadom. Nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy komolyan vegyen. - Mesélj kicsit erről a tárgyról, kicsit gyanús hogy évek alatt sem sikerült feltörnöd. Gondolom próblákoztál minden szarral, ami csak eszedbe jutott. Az agyam ugyan még kicsit lassan forog, de az azért elég gyorsan leesett, hogy ezzel nincs minden rendben. Ha jól sejtem akkor a srác már az összes szóbajöhető bűbájt próbálta, így ez még... ~Óapicsába.~ Fut át rajtam hirtelen, ahogy a gondolat végére érek.
- A tanárok között biztosan találunk valakit, aki szakértője az ilyesminek, de először mesélj csak. Honnan szerezted ezt a holmit, és mit tudsz róla?
Arra persze nem térek ki hogy ökörség ismeretlen varázstárgyakat baszkurálni, de erre talán magától is képes lesz rájönni idővel. Ami viszont komolyan izgat, hogy mi a francért épp most és épp a talpam alatt méltóztatott kinyílni a medál. Mielőtt bevisszük az iskolába, jó lesz ezeket tisztázni. Kétségbeesetten kapaszkodom a józanság egyre terjeszkedő szigeteibe, de az agyam még így is csak döcög. A belém vert reflexek viszont még így is működnek, így a kezem feltűnés nélkül vándorol közelebb a pálcámhoz.

-Ezt már mondták párszor. Az én hülyeségem, hogy gyakran kockázattól függetlenül megyek fejjel a falnak.- ismerem el. És az is igaz, hogy nem volt előttem igazán ép kéz-láb példa, hogyan is lehetne másképp. De az ember szerencsére egy tanulékony élőlény, vagy épp szörnyeteg.
Felveszem a láncnál fogva a medált és megforgatom a kezemben. Az ovális medál fedőlapja megrogyott, és valóban kinyílt. De nem úgy mint egy könyv,  a fedő és a hátlap egymáson elcsúsztatható, zsanér vagy egyéb helyett a szokásos, fátyolos derengése ami össze tartja. Most azonban hidegebb és nehezebb mint előtte bármikor. Látványra, ahogy a láncán lógott, és most ahogy tartom, is lerí róla, hogy kényelmes méretéhez képest, jóval nehezebb mint lennie kellene. A két ovális fél, mint egy egy apró lapos kehely, valóban valami folyadékot rejt. És olyan mintha csiszolt kristálylapokkal lenne elzárva. Megakadva nézem az egészet aztán Gravesre pillantok, némi zavarodottsággal a fejemen, végül összefogom és zsebre rakom a sérült cuccot. Nem vagyok ideges, inkább nem tudom épp hová tenni.
-Ömm... nem gond. Tulajdonképpen lehet megoldottad egy problémámat.. Bár így első ránézésre nem lettem okosabb. -azzal én személy szerint újra neki indulok az eredeti úti célnak. Erősen elgondolkoztam, ez látszik, aztán újra a férfi felé fordulok. -Igazából, évek óta szarakodok vele, hogy kinyissam. Tény, hogy rálépni egyszer sem próbáltam... -keresem a szavakat, hogy összegezzem - Egy kissé pofára ejtve érzem magamat. -amolyan, "Ó baszki! Ha ezt tudom...." fejem van, aztán egy kételkedő vigyorral megcsóválom. Szuper. Nem mellékesen végig pörgettem azt is, hogy a családdal kapcsolatban van egy enyhe paranoiám, de ez is bizonyára az én mizériám csak. Valószínűleg sokkal kevéssé ismertek, mint ahogy arra képes vagyok rápörögni, elvégre elég sokáig működtek egy helyben, ha olyan hú de ismertek lettek volna, már pár évszázaddal ezelőtt felgyújtják a birtokot! A rejtő, védő bűbájok ellenére is. Vagy ezzel most csak magamat akarom nyugtatni...? Inkább lógva hagyom a témát és visszatérek a jelenbe.
-Ismersz véletlenül valakit, aki ért a varázstárgyakhoz? Mondjuk ki tudja deríteni az eredetüket, vagy hogy mi célból készülhettek? -ez előtt is, az évek során több helyre elvittem, többeket bevontam, akiről úgy gondoltam, hátha tudnak vele mit kezdeni, ha mást nem tovább irányítani, de semmi eredménye nem lett. Talán most.
Pillanatra felmerül, nem baj-e hogy simán tegezem? Végül úgy vagyok vele, ha nem teszi szóvá, ezen már igazán nem túráztatom magamat.

Lassan bólintok.
- Így van... látod, nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek mutatod magad. Egyébként is, a regisztráció, meg egy mentor nem rossz dolog... Rántom meg a vállamat, aztán ballagok tovább, de valami furcsa reccsen a talpam alatt. Nem gondolok semmi rosszra, főleg azután hogy a srác közli hogy az övé. Lelépek az akármiről, és némi együttérzést erőszakolok a hangomba.
- Hopp. Na, látod, ezért nem kéne a Rengeteg közepén szórakoznod. Biztos fontos neked, de ha el is tört, gondolom meg lehet javítani.
Egyelőre én csak egy medált látok kis hibával, és csak furán nézek a srácra aki úgy tűnik hogy kissé feszül a dolog miatt. Valószínűleg kötődik a medálhoz, gondolom magamban, de... ez csak egy medál. Egy ékszer.

Graves még részegen, vagy... inkább csak közel ahhoz az állapothoz.. öh, bevallom, nem tudom belőni nála a jelenlegi viselkedés épp melyik fázist öleli fel, DE még így is józanabb mint én valaha! Jó hülyeség lenne hozzá hasonlítanom magamat. Azonban ez a fajta két lábbal a földön járás, pillanatnyilag átragad rám is. És olyan erővel ránt vissza, és csattanok ismét fejjel előre, hogy az arcomon át a tarkómra érzem felkenődni a szemgolyóimat.
És az, hogy a józan eszemet én miért rúgom fel műholdnak újra és újra, és miért a megalkuvás az első gondolatom... megadóan engedem ki a levegőmet, mert erre akármiféle magyarázatot is hoznék fel, az csak duma lenne. Kurvára fölösleges duma.
Mondhatnám, hogy mert könnyebb, de ezzel magamat verném át. Ki a fasz hallott már arról, hogy örökké megalkudni könnyebb?! Az élet úgy is rommá szívat, és egy idő után nem lesz hová megalkudni. Erről most kell leszoknom, de rohad gyorsan!
Ehhez pedig, ez, most egy újabb remek lecke felelősségből.
Ahogy sorra veszem, hogy ez mivel is fog járni, nem mondom, hogy nem zuhannak meg a vállaim, de ez elől már nincs ellépés. Mindettől függetlenül a szavaim még a gondolataim mögött járnak, és nem tükrözik, épp hol tartok a történet megemésztésében. -Gondolom, ha továbbra is gyakorolni szeretném, már ha hagyják rzek után, akkor regisztráltatnom kell magamat.. Meg keresni valakit aki segit, ha nem szeretnék kinyúlni.-
Alig hogy végig száguldanak az agyamon az előző remek gondolatok, a számon meg kicsúsznak azok a baromságok, és végre vissza vakarom a szemgolyóimat a helyére, újra látok, és érzékelek, látom magam előtt az utat, hallom Graves lépteit, és érzékelem valaminek a hiányát. Nincs a nyakamban a láncom! Megtapogatom a hűlt helyét hogy biztosra menjek és tényleg nincs. -A franc! -ezer másik újabb gondolat kezd cikázni a fejemben, többek közt, hogy a medálomat soha nem tudtam magamhoz hívni az invitoval, szóval ha most nem találom, cseszhetem, Graves nem fog megállni, számára, egyszerű kacatot keresgélni..
Azonban hirtelen támadt aggodalmamat egy hang szakítja ketté, a vadőr csizmája alól hangzik fel. Egy kattanás, amit én nem tudok hová tenni, de Gravesnek egy az egyben egy taposóakna juthat eszébe róla. Vissza fordulok és látom, hogy csak a lánc lóg ki a csizma alól, tehát a medálra lépett rá...
Hát ez... megcsóválom a fejemet... óriási. -Áhh. Hát ott van!- közlöm higgadtan, bár a hang engem is elbizonytalanított. Ha most komolyan kinyílt, vagy bármi baja lett attól, hogy ráléptek én nem tudom mit csinálok! Végül is csak öt éve próbálom feltörni, a lehető legkülönbözőbb módszerekkel. Közelebb lépek -Bocs, az az enyém, gondolom akkor hagytam el, mikor estem keltem a siker érdekében. -minden gond nélkül hajolok, hogy felvegyem, reményeim szerint lelép róla, vagy nem dönt úgy, hogy maga veszi fel. Bele gondolva... csak az eredeti nevem díszeleg rajta. "Liberyus Martimor" cseng fel a saját fülemben és a hideg is kiráz tőle! Baromira nem kellene látnia. Baromira miért volt nálam az a szar??!

Gurgulázó röhögés robban ki belőlem, pedig istenemre mondom, megpróbáltam visszafojtani. Beletelik némi időbe mire meg tudom zabolázni magamat, és ebben az elfogyasztott alkohol mennyisége sem segít. De nagy sokára azért sikerül.
- Abból rosszul jönnél ki, kölyök. Én vadőr vagyok, nem tanár, nem bébiszitter, és pláne nem nevelő. Jobb, ha a házvezető tanárod foglalkozik a kihágással, neki ez a dolga, nekem meg csak annyi, hogy visszakísérjelek. Ez nem maradhat kettőnk között, főleg azért nem, mert épp átváltozást gyakoroltál. Csak egy igazi idióta csinál ilyet egyedül, ráadásul egy veszélyes környéken. De hát mit is vártam egy diáktól... bezzeg a mi időnkben... Rázom meg a fejemet, aztán intek. - Minél hamarabb túlesünk ezen, én annál boldogabb leszek. És jelen pillanatban CSAK ez kell hogy számítson neked. Na, nyomás.
Mosolyodok el hidegen, aztán előrébb hessegetem és remélhetőleg nekiindulunk a Rengetegnek, tűpontosan tartva az irányt visszafelé. Hiába, akármennyire is részeg vagyok, ez legalább még megy.

-Képzelem milyen izgalmas lehet.- jegyzem meg, megdörgölöm a karomat, érzem ahogy enyhül a zúzódás. A következő mondatára utána nézek némán, és az hogy nem indulok el, pillanatnyilag földbe gyökerezett lábaimnak köszönhető. Süt az arcomról, hogy a Bimba tanárnővel való találkozás, a pontlevonások, és az az esetleges téma, hogy animágiát gyakorlok egy tiltott terepen nem szerepeltek a terveim között... Mindezt az utolsó pár RAVASZ előtt... őőő... El kell ismernem, fogalmam sincs miből gondoltam, hogy sosem fogok lebukni. Ilyenkor kedvem lenne vállon veregetni magamat.
Összeharapom az állkapcsomat, aztán igyekszem elengedni. Ha helyben leszünk ráérek aggódni bármin is. Hazudni... sosem tudtam, legfeljebb hallgatni. Ahogy hátra néz megindulok. Az utolsó mondata pedig felvet bennem egy gondolatot. És ki is bukik belőlem. Legfeljebb elküld a francba. -És mi lenne, ha kihagynánk a házamat az egyenletből? Elvégre ez az én saram, nem a házamé.- el kell ismernem, néha nem vagyok normális az ötleteimet, és a döntéseimet tekintve. Legalábbis egy felnőtt szemével nézve semmiképpen.
-Mi lenne... ha kettőnk közt maradna? Te kitalálsz valamit... büntetés gyanánt, én pedig képességeimhez mérten kivitelezem. -épp elég szarul áll a Hugrabug. Jelenleg nem a magam bőrét menteném, hanem azt a nyomorult pár pontot, amit a többi háztársam kínkeserves munkával kapart össze.
-Eskü, utána nem találsz itt többet!- Lehet hogy Gravest meglepi majd, de a képemre rá van írva, hogy nem kamuzok. Nem szoktam megszegni az ígéreteimet. Épp ezért nem is ígérek olyat, amit nem tudok megtartani. Írásra alkalmas terep a birtokon belül még nagyon sok van, animágiát gyakorolni, pedig... most már valóban máshová fogok menni. Mert hogy nem mondtam ám le róla, a kockázatok ellenére sem. Közben persze, ha újra elindult vele tartok minden akadékoskodás nélkül. Aztán lépten- nyomon az üvegre téved a tekintetem, majd vissza az ábrázatára. Nem csinálok belőle titkot, hogy megfordult bennem a kérdés, vajon miért iszik épp?

Felsandítok az égre, és sóhajtok egyet.
- Ja, nagyon kellemes. Megint találtam a Rengetegben valakit, aki tesz a józan észre, meg az általánosan elfogadott szabályokra. És megint én kísérhetem haza. Tudod, ilyenkor szeretem a munkámat igazán. Sóhajtok még egy világnagyot, aztán kortyolok még egyet - valószínűleg egy utolsót - az üvegből.
- Tudod én vagyok a vadőr. A lények egyik része már ismer, a másik részétől pedig meg tudom védeni magam, többek között ezért is én kaptam meg az állást, és nem egy frissen végzett kölyök. Hűvösen elmosolyodom, mert még egy Codyhoz hasonló srác is érezheti a célzást. - Na, kapkodd a csülkeidet, indulunk kifelé. Megkeressük a házvezető tanárodat, aztán majd ő kitalálja hogy milyen büntetést kapsz majd.
Meg is fordulok és teszek is pár lépést, mire leesik hogy nem kéne hátat fordítanom a srácnak, és egyébként is - elképzelhető hogy a kellemesen részeg vadőr szava még nem elég motiváció ahhoz, hogy el is induljon. Megtorpanok, visszanézek Codyra, és megtoldom az egészet egy szolíd fenyegetéssel is... és megjegyzem magamban, hogy rohadt fáradt lehetek már, ha addig süllyedek hogy egy tini fiúcskával teszem ezt.
- Ha pedig legközelebb itt talállak a Rengetegben, akármilyen formában, akkor nem a házvezetődtől kapod majd a büntetést, hanem tőlem. Értve vagyok?

Legutóbbi probálkozásombál, vagyis addig el sem jutottam, helyette bele futottam egy vámpír picsába, aki egyébként egész elviselhető, bizonyos körülmények között.
Ezúttal azonban a vadőrhöz van szerencsém. Közeledtére abbahagyom a szerencsétlenkedést és végig nézek rajta, nem kevés meglepettséggel. Süt az arcomról, hogy...hát ezt elbasztam. Inkább futottam volna még egy vámpírba. Úr isten, neeem, egy is bőven sok! Az az egy is azóta a vérem szívja....Csodás!
Elsőre azt hiszem, csak amolyan rutin köröket tesz, pont a hozzám hasonló csírák kigyomlálása végett, de meglátva az üveget a kezében újabb meglepettség, talán némi megakadt zavar fut át a fejemen.
-Üdv Graves! Kellemes esténk van!- nyögöm ki, majd felszakad bennem a kérdés, mi a faszt csinálok??
Felfogtam amit mondott, sőt elég erősen éket ver a fejembe. Felismerem, a nevét is hallottam már, de a büdös életbe nem beszéltünk még egy kukkot sem!
-Mivel rám hoztál egy lábon kihordható szivrohamot, én meg majdnem felsikítottam, te meg gondolom halálra röhögted volna magad... Felteszem több már nem kell hozzá hogy az a bunkó, aki kérdés nélkül felzabálna minket, felfigyeljen ránk.-
A második nem túl okos ötlet egy ittas pasit hergelni, bár a hangsúlyom nem bunkó, de ez semmit nem jelent. Tudatositom is magamban és sürgősen a tudtára adom, hogy amúgy, értettem, és egy nyelven beszélünk. Legalábbis szeretném a tudtára adni. - Igen tudom, hogy nem kevés kockázattal jár.- elismerem, komolyabb képpel, minden tiltakozás nélkül, elvégre kurvára igaza van. És amúgy.... nem, rohadtul nem legálisan manőverezek. Nyelek egyet, egyik lábamról a másikra állok. Szívem szerint elsétálnék mellette minden további szó nélkül, ki az erdőből... Nem, végig nézve rajta, nem szeretnék két méternél közelebb lépni hozzá.
-Ömm... és te? Neked nem baj, ha egy fél üveg Midletont vesz ki a kezedből valami, töri szét a fejeden és zabál meg bepácolva?- nagyjából felismerem az üveget, bár abban nem vagyok biztos, melyik évjárat lehet.
Nem, nem felkérdezem, még csak az kéne! Csak ha már így szóba hozta és valóban roham tempóban esteledik, talán tényleg nem hülye ötlet kifelé venni az irányt. És nem. Nem áll szándékomban azt feszegetni, hogy mennyire is elcseszett ötlet még mindig az erdőben szorakoznom. Vajon miért is ragaszkodom hozzá?..

Pár napja jöttem csak vissza a Közel-Keletről, de valahogy még nem sikerült visszarázódnom a napi rutinba. A figyelmem folyton elkalandozik és folyamatosan csak rágódom az ott tapasztaltakon, pedig ez aztán abszolút nem jellemző rám. Egyetlen dolog tűnik csak működőképesnek - a magányos séták az erdőben, és persze a jó fajta ír whiskey. Csak néha állok meg kortyolni egy eveset és betájolni magam, aztán baktatok tovább... egészen addig, amíg bele nem futok egy újabb kölyökbe, aki a jelek szerint még a normálisnál is hülyébb. Ahogy közeledem, feszülten figyelem a próbálkozásait, és bár próbálom komolyan venni a helyzetet - mégiscsak gyanús dolog az animágia, meg egyébként is ez egy tiltott terület -, egyszerűen képtelen vagyok visszafojtani a röhögésemet. Van valami elbaszott abban ahogy folyamatosan próbálkozik, én meg vonyítok a gyönyörűségtől. Nem is csinálok titkot abból hogy érkezem, csak átcsörtetek az aljnövényzeten és pár lépésre a sráctól megállok.
- Hát ez... Találtam már pár elveszett diákot, néhány szerelmest, meg kóbor kutyát a Rengetegben, de EZ új. Mondd csak, mégis miből gondoltad, hogy a Tiltott Rengeteg a legmegfelelőbb hely az átalakulás gyakorlására?
Ingatom a fejemet, és próbálom megzabolázni a még mindig vigyorra húzódó pofámat. Nem egyszerű dolog, az biztos.
- Akárhogy is, ez nem volt túl okos ötlet. A részleges átalakulásba adott esetben bele is dögölhetsz, arról nem is beszélve hogy az erdőben legalább tucatnyi dolog tud felzabálni téged, különösebb kérdés nélkül.
Azt egyelőre nem is feszegetem a srácnál, hogy be van-e jegyezve, mert ez jelen pillanatban nem is érdekel különösebben. A bemutatkozás elmaradása sem véletlen - kíváncsi vagyok hogy van-e annyi esze, hogy legalább felismer.

Ma is a Rengeteg a cél, annak is egy nemrég felfedezett része. Hol gyakorolhatná az animágiát a hülyegyerek ha nem egy erdőben? Ami nem mellékesen ki tudja milyen meglepetéseket tartogat!
Lassan már esteledik és még mindig nem jutottam el odáig hogy sikerrel járjak. Egy két félre sikerült kivitel miatt a pofámat meg a bordámat is lekoccoltam.
Hogy hogy nézett ki a manöver? Nagyjából háromnegyed részt sikerült átvedlenem, de a folyamat kidobott magából én meg dobtam egy szaltót. Nem a képzett módon.
Helló kő ami az arcom felé tart! Helló ág amibe az oldalam felakadt!
A sokezredik probálkozás után most úgy döntöttem tartok némi pihenöt. Egy rönkön ücsörgök és a vérző orromat tartom. A fejem hátradöntve. Remélem valami vérszagot fog..
Amennyire tudom enyhitem a fájást. Kézzel. Aztán majd ráérek összefoltozni magamat. Nem olyan régóta ha a horzsolást nem is, a fájdalmat el tudom vonni. Király! Lehet ezt kellene inkább fejlesztenem, nem az állattá változást. Összeszoritom pillanatra a fogaimat. Cseszi a csőrömet a dolog.
Dehát... nem lehet minden olyan egyszerű! Ezen felbuzdulva kinyitom a szemeimet felállok és folytatom tovább. Újra és ujr kidob én meg ujra és ujra csattanok. Mi a hiba? Már mindent megprobáltam. Innentől már csak kizárásos alapon a gyakorlás és a még több gyakorlás a kulcs. Noha az, hogy kidob a varázslat, még mindig jobb mintha úgy maradnék, ezt el kell ismernem!

XXX