2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Lehetséges, hogy azért értettem félre őt, mert annyira zavarban vagyok. Rettentően vágytam arra, hogy ne mással kelljen randiznom, őt lássam élőként, vagy legalább úgy, hogy hozzá tudjak érni. Más nem érzem magamat roncsnak, szinte könny szökik a szemembe, hogy csókolóztunk! Nem hiszem, hogy csak egyszeri alkalomról lehet szó. Akkor úgy kéne gondolnom, hogy sikerült megölnöm magamat, és ez csupán az utolsó pár pillanat, ami lejátszódik a fejemben, mintegy eszményi vágy, ami csak a tudatomban teljesül be. Nem, Erica túlságosan valóságos, még akkor is, ha extrém, hogy szellemként kap így velem esélyt, hogy megélje azt, hogy még ember lehet. – Oh, bocsánat, tényleg nem figyelek. Nehéz is! De rajta leszek, hogy valahogy visszatérj, valami oka mégiscsak van, hogy itt vagy! – Rázom a fejemet, vágyakozva ugyan, de makacsul ragaszkodva a tényhez. Ha eddig az volt a célom, hogy a családommal legyek, akkor Erica személyében új célt kaptam. Hogy együtt legyünk, akár hosszú távon. A rövid táv, hogy végre lássam őt ruha nélkül is. Ha arca ilyen csodaszép lány, akkor nincsen ahhoz fantáziám, hogy kiegészítsem azzal, amit róla elképzelek. Szerencsére ő most amolyan egyszer élünk korszakában van, vagy csak rájött, hogy részemről ez nem csak vágyakozás, hanem nagyon is kedvelem őt, ami abból kiindulva, hogy ilyen mélyen voltam hetekkel előtt, igenis kész csoda! – Te se? Pedig azt hittem rengeteg udvarlód volt. Szerencsés vagyok! – Bólogatok már még inkább egyre jobban zavarban, de ha ennyire akartam, akkor már nincs visszaút, meg fogom próbálni, aztán valahogy csak összejön. Úgy vagyok vele, hogy ha arra törekszünk, hogy mindkettőnknek jó legyen, akkor úgysem lehet mellélőni, ráadásul Erica ugye nem tudja elpletykálni a bénázásomat senkinek. Úgyhogy amikor belépek a szobába, nagy szemeket meresztek, de én is elkezem lekapkodni a ruhámat, hogy mellé is feküdjek. A többit már a természetre bízzuk, hogy elmerülünk szó szerint egymásban, mintegy megalapozva, hogy valahogy mégis visszahozzuk őt az életbe.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon cukik^^//
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Azért no sejtelmem sincs, hogyan működik ez, hiszen ez nem egy valóságos test, inkább csak gondolom valami illúzió szerű kivetülés, hiszen a testemnek már annyi, gondolom a kukacok rágták, meg minden. Sőt azt nem is tudom, hogy valójában szépen porrá érették, vagyis hát ketten azt hiszik, hogy ez történt. A valósággal pedig csak egyetlen ember van tisztában, de neki meg azt az info nincs meg, hogy közben visszatértem ide valami folytán és hogy azért nem tértem eddig magamhoz, mert Sera elűzött mindezt úgy, hogy valójában nem haltam meg. Elég kusza ügy mi? És persze mindez most cseppet sem számít, csak az, hogy érzek mindent, ahogyan Adrien légzése közeledik az arcomhoz és ahogyan átöleli a derekamat és minden apró rezdülését. Abba pedig most nem akarok belegondolni, hogy ezek után mennyire pocsék lesz visszatérni a szellemléthez, mert hát kénytelen leszek majd. Gondolom nem élhetek innentől itt, és hát azért az se lenne túl izgalmas, bezárva örökre élőként holtan. - Nem figyelsz, majd eszünk... utána. Egyszer élünk, vagyis én biztosan. - hiszen nem tudom, hogy visszajöhetek-e ide és ha igen, akkor milyen gyakran, vagy egyáltalán mi a menete az egésznek. Ezért nem is nagyon húzom az időt, hanem hamarosan már ledobom a felsőmet és eltűnök az egyik nyitott ajtó mögött. Amikor bejön a szobába, akkor már nincs rajtam semmi, csak úgy sejtetésnek a fehérnemű. Fura dolog újra vetkőzni, már jó ideje nem volt rá szükségem. Most viszont elég gyorsan ledobtam mindent és csak szimplán megpaskolom magam mellett az ágyat. - Én se, de csak nem leszünk elsőre olyan bénák. Ami biztos, nem áll fenn semmiféle véletlenül sikerült hosszútávú következmény. - mosolyodom el, hiszen mint tudjuk ez nem egy normál test, tehát nem lehetek terhes vagy ilyesmi, gondolom. Na az lenne aztán marha fura, hiszen a testem már nincs meg, vagy mi. El is vetem a gondolatot, csak remélem, hogy Adrien gyorsan ledobja a ruháit és mellém fekszik. Azért kár lenne tagadni, hogy kicsit én is izgulok és könnyen lehet, hogy tényleg bénák leszünk elsőre, de legalább együtt leszünk azok. Buta dolog, de az egyik, amit a legjobban bántam abban, hogy meghaltam, hogy sose próbálhattam ki a szexet és igazán azt hiszem szerelmes se voltam, maximum csak rajongtam Galen haverjai iránt, akik maximum visszaéltek ezzel, semmint érdemben viszonozták volna.
Talán felmérhetném a következményeket, de már annyit rágódtam a múlton, hogy most valahogy nem érdekel a jövő. Legalábbis csak annyira, hogy határozott terveim között szerepel, hogy valahogy megkíséreljem a lehetetlent, visszahozni Ericát az életbe, hiszen nem tűnik átlagos szellemnek, már amennyire ezt képes vagyok felmérni. Áttetsző, és anyagtalan, de túlságosan valóságos, érez, sír, vannak vágyai. Ha meg is halt, valahogy még lehet ennek visszafordítása. Most azonban nem győzködöm tovább, elfogadjuk, hogy talán csak a folyosó jelenthet átmeneti megoldást. Egyensúlyozgatok a sütikkel teli tálcával, meg a kancsónyi forró csokival, de közben azért aggódó-érdeklődő pillantásokkal méregetem. Ha itt valahogy mégis rosszul lenne, amikor visszanyeri a testét, akkor segíteni szeretnék. Látom, hogy szinte egyik pillanatról a másikra valóságosnak tűnik, talán kicsit fáradtnak, de mégiscsak emberinek. Most már az illatát is érzem. – Semmi nem változott, vagyis semmi nem lett rosszabb. Csakis jobb. – Feledkezünk bele a csókba, most végre megtehetem amit akartam. Ha ez csak egyszeri alkalomra szól, akkor legalább már van miért élni, van mibe kapaszkodni. Összesimulunk, s bizonyítást nyer, hogy ez nem csak egyoldalú vágyakozás volt a részemről. Szinte szomjasan falom az ajkait, még akkor is, ha rémesen ügyetlennek érzem magamat, nekem aztán nem volt senkim. Ha netán tovább jutunk, kész szégyen lesz, hogy az én koromban még az se megy, hogy mit hova. – I-igen, egyél csak! – Én most nem vagyok éhes, legfeljebb a forró csokiba iszom bele, hoztam hozzá két poharat is a nagy tálcán. Várakozóan nekidőlök az egyik szekrénynek, s még mindig Ericát méregetem. Ha eddig azt találgattam, hogy milyen lehet a ruhája nélkül, talán most kiderül a válasz, enyhén meghökkenek, ahogyan eltűnik az egyik ajtó mögött, mintha csak felfedezné magának a környéket. Azt sem láttam, hogy mit vett le magáról, de amint eltűnik a nyitott ajtó mögött, közelebb lépek, de még nem akarok benézni, csak kopogtatok az ajtófélfán. – Jöhetek? Mondanám, hogy nem akarok leslelődni, de az nem lenne igaz. Látni szeretnélek csak tudod.. csalódást sem akarok okozni, én még.. Szóval érted! – Azért beljebb lépek, bizakodva, hogy nem egy pofon vagy kiabálás lesz a jutalmam. Ez most nem annak az ideje, hogy a múlton merengjünk, vagy a jövőt tervezzük. Itt a jelenben kell egymásra hangolódnunk. A furcsa, jólesően feszítő vágy egyre jobban eluralkodik rajtam, ahogyan Erica incselkedik velem.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Nem tudom, hogy pontosan mi jár Adrien fejében, de bennem azért van bizonytalanság, hogy talán már nem lesz meg a varázsom, ha normálisan fogok kinézni, vagy ha a reménye csak remény marad, akkor mi értelme néha egy-egy lopott pillanatnak itt? Arról nem beszélve, hogy én nem öregszem, hiszen szellem vagyok, ő ellenben igen, és nem jöhet ide vissza évek múlva is, amikor már befejezte az iskolát. Mégis csak élnie kellene az életét. Ezek a gondolatom mégis tovatűnni látszanak, amikor belépünk és egyszeriben tényleg minden olyan más érzés lesz. Egészen elnehezülök, hiszen eddig gyakorlatilag súlytalanul repkedtem. Mégsem érzem, hogy nem tart a lábam. Minden olyan, mintha most keltem volna fel reggel egy normál éjszaka után. Kicsit fáradtnak érzem magamat, de mégis üdének és kicsattanónak, ha ez a kettősség egyáltalán létezhet ebben a formában. - Szóval nem törte össze az illúziót a valóság? Vagy... pont ez az illúzió. Ez zavaros. - nevetem el magamat, amikor megfordulok, de máris arra eszmélek, hogy egész közel van hozzám, én pedig automatikusan fonom át a karjaimat a nyaka körül, amikor megcsókol. Egészen belefeledkezem, hiába hozza fel néhány pillanat múlva a kaját. Megrázom a fejemet és ezúttal én csókolom meg egészen hosszan. Talán egy perc is beletelik, mire elengedem kicsit. A szívem hevesen dobog, és a szám is egészen kiszáradt. - Akár igen ehetnék is pár falatot... - de mégis nagyon nehezen megy, hogy elszakadjak tőle és a kajával foglalkozzam. Az életem kisiklott és igenis olyan sok minden maradt ki belőle és hát most itt a lehetőség és nem tudom, hogy ez meddig tartható egyáltalán. - Nem tudom meddig lehetek itt és hányszor, hogy van-e valami korlátja. Azt hiszem van, ami jobban érdekelne a... kajánál. - szóval egyelőre a sütikre csak vetek egy pillantást és nagyot nyelek. Kicsit hátrébb lépek és körbejárom a szobát. Mintha a hely tényleg rendes lakóhely lenne, mert bizony találok egy kisebb szobát. Adrien ebből már csak annyit láthat, hogy leveszem a felsőmet és ledobom a földre, hogy aztán eltűnjek a nyitott ajtó mögött.
Tudom én, hogy mennyire makacs vagyok, nem tudtam elengedni a szüleimet sem, de Ericát aztán végképp nem. Nem kézzelfogható az igaz, de láthatom, beszélgetünk, együtt nevetünk, nem csoda, ha enyhén szólva is kezdek belehabarodni. Ám amíg a lelki vetület megvan, és több mint teljes, fizikailag valami olyan kínzó vágyakozás kezd el rámtörni, ami egyértelműen jelzi, ez nem csak holmi barátkozás, mint Liesel esetében. -Én azért reménykedek! – Ingatom a fejemet, annyira azért nem csak plátói ez az egész, hogy csak kínlódunk, drámázunk, de semmi esély. A szüleim halálával ellentétben most valamiért mégiscsak bizakodok, hiszen Erica még itt van, nem szakadt el teljesen az élettől. Én nem érzem kihasználásnak, hogy vele töltöm az időmet, és nem egy élő lánnyal, hiszen ennyi erővel én is kihasználom őt, lévén csak engem lát, én meg ráerőltetek valamit, amit talán nem is akar. Talán az ok okot a bizakodásra, hogy nem keresett nekem másik randipartnert, ebből elhihetem, hogy nehezen fogadná el, ha mással lát. – Hogyne! – Nem tudom, hogy mit fogunk csinálni azon a folyosón, bár lenne néhány ötletem, s tekintve, hogy ki tudja, hogy ez vajon egyszeri alkalom, esélyesen mindent bevetünk, úgyhogy elkezdek izgulni Erica vigyorgása ellenére is. Egy nagyobb tálcára rádobálok pár finomnak tűnő sütit, a másik kezembe pedig egy korsónyi méretű bögrében forrócsokit viszek. Igaza van, most az egyszer ki kéne élveznie azt, hogy élőként tud viselkedni. Én is bekapok gyorsan egy süteményt, majd indulunk is. Erica nyomában haladok, a ringó feneke látványáról most feljebb emelem a tekintemet, így átveszem a tálcás kezem két ujjára a bögrét is, mázlimra nem ejtek el semmit, majd benyitok. Itt láthatóan már nem tud átsuhanni, s amint belépünk, már nem is áttetsző. – Aztaa… - Teszem le az egyik asztalra a finomságokat, mert az egész olyan, mintha egy lakrész lenne. Vélhetően több szoba is nyílik erről a folyosóról, talán egykori élők lakrészei, akik túlságosan is ragaszkodtak az élethez, mert itt valahogy a szellemek is képesek visszatükröződni. Nyelek egy nagyot, szerencsére most nincsen itt senki. Odalépek hozzá, és.. óvatosan megcsókolom, nem foglalkozva azzal, hogy milyen szaga lehet. – Azért.. egyél akkor pár falatot. – Köszörülöm a torkomat, látszik, hogy meg vagyok illetődve, tekintve, hogy nem tudom, hogy hova, ilyesmik, de talán azzal időt nyerek, ha eszik. Már nem hátrálok vissza, de eddig elhalt a gondolataim között, hogy mi lenne ha, de most kissé esetlennek érzem magamat. Tettrekésznek, de attól még esetlennek. Cikáznak a gondolataim, furcsán bizsergető vágy éled bennem, főleg ahogyan a ruháit igazgatja, ahogyan az ajkát harapdálja. Én hülye pedig meg akartam halni!
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Azért ez tényleg aranyos dolog tőle és nem tehetek róla, hogy egy kis zavar után azért elmosolyodom, bármennyire is abszurd a felvetés. Azt hiszem nem véletlenül mondják azt, hogy a halált mindig azoknak nehezebb efogadni, akik élnek, hiszen nekik kell tovább élni az életüket, miközben az, aki meghalt talán egy jobb helyre kerül, vagy simán megszűnik és kész. Esetemben persze nem erről van szó. Ez a félig élet se valami kellemes dolog, sőt igen frusztráló, főleg, hogy én is úgy érzek, mint ő. Milyen jó lenne! Csak hát miért áltassam magamat valamivel, aminek nincs realitása? Csak hiú ábránd lenne, ami semmi jóhoz nem vezet. - Én nem... nem igazán hiszem, hogy ez lehetséges lenne. - sóhajtok végül és a jó ég tudja talán csak a szívünket fájdítanánk vele, de talán könnyebb lenne elfogadnia ezt az egész helyzetet, ha ténylegesen közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Lássuk be az én életem elég korán végetért és rengeteg mindenből maradtam ki. Nem fair talán kihasználni Adrient, de ha ő is ezt akarja, akkor talán nem is az ugye? Az is lehet, hogy kölcsönök kihasználás, de akkor meg végképp nem gáz. Mindkettőnknek segíthet ez, hiszen én csak bolyonganék nélküle, ő pedig élőként tette eddig ugyanezt. Cél... még ha lehetetlen cél is, de végülis amíg itt van az iskolában, aztán ha elmegy majd úgyis kénytelen lesz tovább lépni, én pedig ki tudja, hogy maradhatok-e egyáltalán örökre. Sejtelmem sincs, hogyan működik ez az egész, miért kerültem ide arról a fura helyről. - Na gyere... - suhanok ki az ajtón, félretéve akkor a kajálás ötletét. - Bár azért hozhatnál pár sütit. - vigyorodom el, mert nem tudom pontosan hogyan működik az a hely, de ha ott például ehetek is. Még nem mentem oda, mert a legtöbb szellem nem megy a közelébe hiába van rá lehetőség. Nem tudom miért, talán a valóság fájdalma utolérné ott őket, vagy ott ragadnának, netán nem is akarnak már élővé válni. Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy én nagyon is megakarom próbálni. A pontos helyét se tudom, így kissé bizonytalanul suhanok a folyosón. Azt mondták koncentrálni kell és majd érezni fogom, hogy merre van pontosan. Az élők nem is nagyon találják meg maguktól e miatt. Lassan pedig, mint a szagot fogott kopó irányba állok. Igyekszem nem falakon átsuhanni, hanem rendesen haladni, hiszen Adrien másképp nemtudna követni, hogy végül egy furcsán vibráló ajtó előtt torpanjak meg. - Azt hiszem ez az... Szinte hívogat... - suttogom, de mégis furcsa érzés fog el egyben. Csak egy kicsit hezitálok, hogy aztán besuhanjak az ajtón. Adrien kénytelen lesz rendesen bejönni, de bizony, amikor lenyomja a kilincset az enged és a nyitott ajtó mögött már nem áttetsző alakomban lát, hanem a földön állva rendesen, miközben épp a ruhámat igazgatva topogok egyik lábamról a másikra. - Hát ez nagyon furcsa ennyi idő után... - harapom be a számat, nagyot nyelve, hiszen annyira abszurd az egész. Most, hogy adott a lehetőség mégis bizonytalan vagyok. Nem is biztos, hogy így fizikai valóban tetszem neki, hiszen így már átlagos vagyok és őszintén szólva szó szerint évek óta nem mostam fogat! Gőzöm sincs, hogy hogyan működik ez az egész.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2021-01-06, 10:57
Jake & Shanna
Látja a meglepődést a lány arcán, és valahol megérti, és éppen ezért egy kissé elgondolkodik, hogyan is mondhatná el a lánynak, milyen gondolatok járnak a fejében, vagy hogyan magyarázhatná el a dolgokat. Mgefordul a fejében, kell-e magyarázkodnia, vagy amit első körben mondana, megsértené Griffet, és valahogy minden porcikája azt kívánja a legkevésbé, hogy a lányt megsértse, akár csak egy kicsit is. Ez az idő túl szép volt ehhez. S valahol túlságosan rövid is. - Tudom, hogy ez durván hangzik, de ismered a családom. Ismered magad. Nincs szükség arra, hogy elkezdjenek hősködni. - bármennyire is fájdalmas pont ez, mégis azt érzi, hogy beszélnie kell róla, miközben a lányt figyeli, ahogy öltözik. - Tudod Griff, nem a fekete mágia a legveszélyesebb dolog a világon.. hanem a szeretet.. mert őrült dolgokra képes.. és én nem fogom ennek kitenni a családomat. - a mondat végére hangja határozottan és hidegen csendül fel. Felkel az ágyból, magára húzza a nadrágját, meg a pólóját, és miközben az ingjét gombolja, odalép Griffhez, és jobb kezével végigsimít a lány arcán. - Van egy alakulatnyi emberem, akire vigyáznom kell. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nagyobb bajba kerüljek. Tudod, én vagyok Tükörország őrzője. - kacsint rá, majd még egy apró csókot lehel a lány homlokára. - Még találkozunk. - súgja búcsúzóul, és ahogy jött, elillan a folyosó végén, eltűnve az egyik függöny mögött, hogy megnézze, mi is zajlik azon a másik csatatéren.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Én is tudom, hogy ezek a lopott percek nem tarthatnak örökké, hogy hosszú távon csak két út van, hogy felébred vagy örökre elveszítem, de nem vagyok hajlandó az utóbbi opcióval foglalkozni, még nem. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hiába teltek már el hónapok, mióta… Soha nem titkolóztam előtte, ha valamire rákérdezett és ezután se fogok, mikor keresi a tekintetemet én is a szemébe nézek, azokba a zöld szemekbe, amiket szeretnék mélyen az emlékeimbe zárni, hiszen a mindennapokban csak a mozdulatlan teste mellett ülhetek, reménykedve bármilyen változásban. Ahogy magához von és megcsókol hozzábújok, igyekszem kitárni a szívemet és elhinni, hogy képes vagyok betartani a szavaimat, képes vagyok arra, hogy tovább éljem az életemet és a kapcsolatunk ne sötét árnyakat vessen körém. Türelmesebbnek kell lennem a környezetemmel, ahogy szükségem van arra is, hogy ők türelmesek legyenek hozzám. A teher, hogy én voltam az, aki Jake-et megkérte, hogy az auror szakon egy csapattá kovácsolódjunk - igaz a családja is ezt a nyomást gyakorolta rá - és ez ide vezetett… túl nagy. Kicsit látszik a meglepettség az arcomon, hiszen én perceken belül értesíthetném a családját, hogy sikerült találkoznom vele, hogy még mindig lent van a tudata abban a másik világban és átadhatnám, amit csak szeretne, de aztán csak bólintok megértően. - Ahogy szeretnéd, Jake. - válaszolom egyszerűen, bólintva egyet, pedig pontosan tudom, hogy maga az, hogy életjelet ad magáról mennyit jelenthet. Hiszen a közös lakásunk padlóján, amikor Gemma és Andrew vérben és mocsokban, félholtan talált rám… az, hogy meghozták a hírt, hogy Jake tudata él és virul, csak egy másik síkra zárva a többi rúnapisztollyal lelőttel mindennél többet jelentett. Lassan elhúzódom tőle, hogy felvegyem a ruháimat, lassan, komótosan, mintha ezzel is húznám a búcsú pillanatát, de végül szembe fordulok vele. - Megpróbálok minden nap eljönni és várni rád, amikor csak tudok. Minden amit megígértettél rád is él, ugye tudod? Te is vigyázz magadra. - mosolyodom el, ahogy jön a pillanat, hogy elváljunk egyre szomorúbban, de még is ott marad az édes remény a szívemben és egy édes érzés, hogy legalább ennyi időt együtt tölthettünk. A sok keserű gyásszal telt nap után már ez is olyan, mint egy furcsa, kicsit elrontott, de mennyország.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-12-18, 21:19
Jake & Shanna
Tény és való, hogy van valami kifejezetten idilli ebben a pillanatban, aminek nagyon jó lenne, ha soha se lenne vége, de Jake pontosan tudja, hogy ez is véget fog érni egyszer. Semmi sem tarthat örökké. Ez élteti akkor is, amikor odalent, vagy odaát van. Semmi sem tarthat örökké. Az az állapot sem. Előbb vagy utóbb csak sikerül megtalálnia a kiutat, csak felébresztik a kómából, és akkor minden újra a régi lehet. Vagy valami egészen új. Ahogy Griffhez bújik, mintha ez a remény lenne az, amihez odabújna. Hogy a világában, mely folyamatosan változik, és sokszor oly zaklatott, a lány lenne az egyetlen stabil, biztos pont, amire támaszkodni tudna. Mert eddig valahogy mindig az volt. S most is azért mondatja ki vele ezeket a szavakat, és azért hozza elő, mert nagyon is ismeri. És szereti, és félti, mert ismeri, mit jelent érzelemből cselekedni. Hosszasan fürkészi a kék szemeket, ha a másik engedi, és nem bújik el a tekintete elől. Ahogy összepréseli a száját, elmosolyodik, és ahogy kimondja, hogy megígéri, kezével finoman simít végig a lány ajkain, majd arcán, és szenvedélyesen megcsókolja, kezével a lány hajába túrva, annak tarkóján futtatva végig ujjait. Mert erre nem kellenek szavak, azok se mondhatnák ki jobban, mit gondol, érez a másik iránt, és miért örül ennyire a válaszának. Aztán kibontakozik a lány öleléséből, és a kérdésre egy kis ideig elgondolkozik. De nem nagyon sokáig. Határozottan, de finoman int nemet fejével. - Nem szükséges. Akikhez kell, vagy lehet, azokhoz előbb-utóbb eljutok. Egyre erősebb vagyok. Akikhez pedig esetleg nem, annak mindegy. Nem tudnék mit mondani, mert nem nagyon tudok semmit. - vallja be egyszerűen, őszintén, és egész halkan.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Élvezem, ahogy magához ölel, mintha megvédhetne az egész világtól, pedig erre most semmi esély. Emlékszem a beszélgetésre a tóparton, hosszú, hosszú évekkel ezelőtt, amikor bevallotta, hogy Kisértetvadász és hogy miért vették ki egy évre az iskolából, miért egy évfolyammal alattam folytatta. Akkor is megmondtam, amit egész életemben éreztem és most is érzek: én is meg akarom őt védeni, bármi áron. Mindig is független, önálló személyek voltunk mind a ketten, mégis egymás társaságában találtuk meg a teljességet és az egyensúlyt, kiegészítettük egymást minden tekintetben. Nem válaszolok a szavaira, mert a bók mellett túl keserű az érzés, hogy egyáltalán nem fantázia kérdése, a világunk tényleg összeomlóban van, míg ő lent raboskodik. Ahelyett, hogy ezekről beszélnénk önző módon ragaszkodok a békéhez, az együttléthez, próbálok minden mást kizárni, amit csak lehet, tudatosan. Persze teljesen nem sikerül, de most is inkább csak hallgatok és ahogy végigsimít a hátamon én felemelem a fejemet, hogy egészen közelről, de a szemébe nézhessek, miközben beszél. Kicsit talán szégyellem, hogy ezeket egyáltalán ki kell mondania, pedig teljesen igaza van. - Igyekszem. Igazán igyekszem majd. - válaszolom, és felsejlik előttem Nox zaklatott, szinte őrülettel megtelt lángoló tekintete, ahogy a tűzorkánban egymásnak feszültünk, majd nagy meglepetésemre Ronan visszafogott arca, mikor lépten-nyomon provokáltam és ellehetetlenítettem, hogy nyugodtan megtalálhassa a helyét a világban ex-Testvériségisként. A türelmetlenségem, mikor megláttam Annabelle-t gyermekként és megkísértett, hogy mindenki életét kockáztatva támadjam meg… csak néhány példa arra, amikor a szívem és az érzéseim veszélybe sodortak engem és azt a logikus gondolkodást, amire régen olyan büszke voltam. Tudom, hogy nem értékelné, ha úgy játszadoznék a szavakkal, hogy kikerüljem a betartását, így még egy pillanatig összepréselem az ajkaimat, majd nagyvégre kimondom. - Megígérem. Jól esik, hogy látja bennem a potenciált, ahogy én is mindig nagyra tartottam a tehetségét, nem csak az auror vonalon, nem csak a kísértetvadászsággal, amit az apja miatt kész átoknak érezhetett fiatalkorában, hanem az alkímiában és a bájital keverésben is. A nagy kérdés ott lebeg közöttünk, és amikor kimondja a választ egy egész hegyomlás dübörög le a mellkasomból. - Hála Merlinnek. - sóhajtok fel, a szemeimet lehunyva a puha csókra a homlokomon. Vissza fog térni hozzám és én minden alkalommal megpróbálok eljönni, ahogy csak tudok, egyensúlyba tartva az életemmel és a kötelezettségeimmel, hogy büszke lehessen rám és ne mondhassa, hogy görcsösen csak belé kapaszkodom. Nehéz lesz, mert tényleg kitölti a gondolataim nagy részét, hogy ne tenné? - Szeretnél… üzenni valamit a családodnak, vagy a barátaidnak? - kérdezem puhán, ami az álomban még eszembe se jutott, mert túlságosan önző voltam hozzá, hogy másra is gondoljak magunkon kívül, az örömön kívül, hogy újra együtt lehetünk, még ha ilyen szörnyű körülmények között is.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-12-15, 20:30
Jake & Shanna
Finoman húzza magához a lányt, és amikor az halkan felsóhajt, akkor szorosabban is öleli meg, ezzel is jelezve, hogy alapvetően ő sem akar elmenni. Háború van most a világban, és nem lehet tudni még, mi lesz a vége, merre tart a dolog, de eddig még nem kerültek gonosz hatalmak huzamosabb ideig az élre, ezért Jake nem látja annyira borúsan a jövőt meg a világot. - Mindig is jó volt a fantáziád.. is.. - mosolyodik el, miközben lassan szívja be a lány illatát, mintha szeretné egy életre megjegyezni, és soha sem szeretné elfelejteni azt. Mintha ezzel a lassú ütemmel magát a pillanatot nyújthatná meg az örökkévalóságba. De tudja, hogy nem lehet, mert minden véget ér egyszer. Ettől oly értékesek a pillanatok is. Griff szavaira finoman végigsimít a lány hátán, miközben öleli maga mellett, és lassan sóhajtva válaszol. - Tudom, hogy mindent megteszel, de van valami nagyon fontos, amit meg kell, hogy ígérj nekem. - és a hangja hideg, nyugodt, Griff érezheti, hogy nagyon is komoly dologról van szó. - Tudod, hogy szeretlek, és mindennél fontosabb vagy nekem. És tudom, hogy ez kölcsönös. De vigyázz magadra! Ne sodord magad bele olyan veszélyekbe, amikből nem tudsz kijönni. Soha ne hagyd, hogy az érzelmeid vezéreljenek és sodorjanak bele valamilyen ügybe, üldözésbe, támadásba, rajtaütésbe, valami ostobaságba.. Megígéred ezt nekem? - néz bele mélyen a másik gyönyörű szemeibe. - Nem kételkedem benned, és tudom, hogy nagyon jó auror vagy, és jó parancsnok leszel egyszer. De ehhez az kell, hogy ne koncentrálj rám. Tudod.. ha valamit görcsösen akarsz, az mindig elillan. Bármennyire is nehéz, finoman kell megfognod a problémákat. Ezt is. Engem is. - talán nem hallatszódik, de valahol Jake számára is kifejezetten nehezen esnek ezek a szavak. Neki is nehéz, hogy sokkal behatároltabb a mozgása, és az is fáj neki, hogy nem tud annyira segíteni a lánynak, hiszen nincs akkora hatalma, főleg odaát. Nem álomjáró, nem tud bárkihez csak úgy bejutni, vagy bekerülni. Talán olyanokhoz, akik kómában vannak, vagy vele együtt kerültek, csak-csak, de tőlük nem sok információt tudna meg. És neki is rossz, hogy nem tud segítségére, hasznára lenni a lánynak. Lágy csókot lehel a homlokára. - Igen. Vissza.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Az arcom kipirult, a megidézett ágy, ami annyira hasonlít a közös ágyunkhoz a lakásunkban képes volt elfelejtetni velem, hogy hol is vagyunk pontosan és egyetlen dolgom volt: együtt tölteni ezt az időt azzal, akit a világon a legjobban szeretek. Ahogy egymás mellett fekszünk közel húzódok hozzá, odabújok ameddig csak lehet, hiszen attól függetlenül, hogy a külvilág felé még egy-egy gyors kézfogást is alig engedtünk meg, főleg, ha szolgálatban voltunk, itt kettesben nagyon is szükségem van az érintéseire, a szerelmére. Lehunyom a szememet, mintha arra koncentrálnék, hogy okklumenciával zárjam ki a szavainak a jelentését, de egyrészt nem lehetek ennyire ignoráns, másrészt pedig képtelen lennék Jake-et kizárni, akármiről is van szó, túl közel áll hozzám. - Nem akarom, hogy elmenj. - sóhajtom halkan, ahogy az ujjaink összefonódnak és kinyitom a szemeimet, hogy a kék tekintet az ő zöldes-kék szemeibe fúródjon. Ez nem kívánságműsor és tudom, ha rajta múlna akkor maradna, de akkor is ott volt az ajkamon, ki kellett mondanom. - El tudom képzelni. - válaszolom, néhány pillanatra még az arcomat és belefúrva a mellkasába, felé fordulva. Nem csak azon a síkon vannak harcok abban a völgyben a buborék alatt, hanem itt, a mi világunkban is. Az aurorok fogyatkoznak, az akadémia a nyakunkon, amin minél előbb túl kéne esnünk ahhoz, hogy ne legyünk olyan szörnyen tehetetlenek az emberhiány miatt, de vajon tényleg van értelme? Hat hét alatt tényleg fel tudunk készíteni olyan varázslókat, akik a segítségünkre mehetnek, vagy annak a lánynak van igaza, aki azt mondta, hogy csak feláldozni való gyalog lesz mind a harcban? - Jake, fogalmam sincsen, hogy hogyan segíthetnék, hogy mit kéne tennem, hogy kiszabadulj onnan, hogy minden kómába esett kiszabaduljon onnan, hogy egyáltalán miért kerültetek oda, aki a fegyvert csinálta tudott-e arról a helyről, hogyan állíthatjuk meg, hogyan fordíthatjuk vissza a pisztolyok mágiáját, hogyan bukkanhatnék Annabelle nyomára és Grindelwald… egyre erősebb. - hagyom abba a szavak folyamát, nem akarom elárasztani a világ bajaival, miközben neki is megvannak a saját harcai. Ha tudnám, hogy milyen úton induljak el akkor sokkal egyszerűbb lenne remélni, munkálkodni, de Annabelle-nek nyoma sincsen, pedig ő egyenes út lehetne jó néhány kérdés megválaszolásához. Nem lehetek teljesen önző, persze, hogy először a mágiát kell megfékezni, amit elszabadított és ami mágikus anomáliákkal nehezíti a dolgunkat, hogy leplezzük a varázsvilágot a muglik elől. A büszkeségem Jake előtt semmivé foszlik, ahogy az álomban is kapaszkodtam belé, nem akartam elengedni, úgy most is ilyen érzések kavarognak bennem. Ameddig együtt voltunk minden nap fel se merült ilyesmi, szabadon mozogtunk a világban, mert tudtuk, hogy este vagy másnap találkozunk és minden megy tovább, de most semmit sem tudhatunk. Az álom óta is hosszú napok teltek el, előtte pedig hónapokig semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy hova került Gemmáék elmondásából és ennyi. - Vissza tudsz még ide térni? - teszem fel a kérdést, ami legjobban nyomja a mellkasom.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-12-11, 21:21
Jake & Shanna
Jake nem az a fajta, aki kifejezetten sokat beszélne, egyébként sem, és jelenleg sem azért jött ide, hogy hosszasan bókoljon a lánynak. Vagy hosszasan ecsetelje, mi van vele odalent, odaát, vagy ki tudja, merre is van az a világ tulajdonképpen. Éppen ezért nem is nagyon akar belemerülni a dolgokba - legalábbis ezekbe a dolgokba nem. A kedvesével való találkozó, az érzelmek, amik a lányból szinte áradnak viszonylag könnyen átragadnak rá, és éppen ezért nincs is ellenére semmi ilyesmi, sőt. Kivételesen hagyja, hogy az érzelmei és érzései, vágyai elszabaduljanak. Úgy véli, ura a helynek, a szobának, és mivel valóban nagyon kevesen tudnak róla, megengedhet magának egy kis szünetet. Mert tény, hogy igaz mindaz, amit Griff gondol a munkáról, a fáradtságról, és a magányról. Mert az a hely mégis csak teljesen más, és Jake se szívesen van sokáig a saját kedvese nélkül, főleg egy ilyen reménytelen helyzetben. Ezért is engedi, hogy lassan, de biztosan valami teljesen más töltse be a gondolatait, vágyait, érzékeit.. Beletemetkezik a lányba, és ahogy hallja a halk sóhajtást, egy félmosoly kúszik fel az arcára, miközben finoman csókolva végigharapdálja a lány nyakát, majd a fülébe suttogja. - Most nem is kell.. - és, hogy a szavainak súlyt adva nem nagyon úgy tűnik, mint aki egyhamar el akarná engedni a lányt ...
... a szívverése lassan kezd visszaállni a normális, egészséges mértékre, miközben az ágyon fekszik, féloldalasan, félig betakarózva, és onnan nézi a fiatal hölgyet maga mellett. Keze finoman végigsimít annak kezén, miközben egy egészen nagy sóhajtás szakad fel a mellkasából. Olyan nehéz, mintha a világ minden súlya nyomná, és az értelmével lassan megérkezne, vissza a valóságba. - Nem maradhatok nagyon sokáig. Bármennyire is szeretném. - szólal meg egészen sokára, szinte komor hangon. - El sem tudod, ilyen jó megpihenni mellette, távol minden zajtól, fájdalomtól és harctól.. - emeli fel a lány egyik kezét, összefonva ujjaikat, majd egy apró csókot lehel a kezére. Hiába akarja, teljesen nem tudja kiverni ezt a fejéből, akkor se, ha a Griff-el való együttlét mintha egy kapu lenne a valóságba, mely gyógyír minden gondjára, és mintha ez a rövid idő levenne minden súlyt, felelősséget és terhet a vállairól. Több szempontból is felemelő most itt lennie, de mintha Demoklész kardjaként lebegne felette egy távoli pont, egy hely, egy fal, egy Fáytol.. nevezzük, aminek akarjuk. Ez az ő keresztje, amitől nem tud sehogyse megszabadulni, mint egy gonosz ikertestvér, mely elszakítja valamitől, ami számára oly fontos, akkor is, ha részben önként vállalta. De akkor is a túlélés lebegett előtte, és a remény, hogy egyszer nem csaj így és itt találkozhat a lánnyal.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Nagyon sok kéne ahhoz, hogy megbántson vagy bármivel elvegye az örömömet és az izgatottságomat, hogy végre együtt vagyunk. Mindig is elnyomtam az érzelmeimet és igyekeztem hideg fejjel gondolkozni, de ez a helyzet már túlmegy minden határomon, esély sincsen arra, hogy hosszútávon tovább kattogjak a miérteken és ne csak élvezzem a társaságát. Pedig tudom, hogy a miértek is nagyon fontosak, lehet, ha ide el tudott jutni, akkor ezen keresztül ki is juthat, vissza a testébe, nem tudom, de ez a jövő zenéje, vagy inkább a reménye. Halvány remény, de több, mint a semmi, több, mint amennyi eddig volt. Bólintok, ez a hely még is csak sokkal különlegesebb, hiszen a Szükség szobájának létezése néhány éve futótűzként szaladt végig a diákságon és már rengetegen keresik fel, de erről a helyről még soha nem hallottam és hogy csak másik síkról lehet meghívót kapni… Egészen elképesztő. A kísérleti és - mint később nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen is van - másvilági mágiákra akartam specializálódni, azokra rápirítani, akik felelőtlenül szabadítanak el a minisztérium által nem ismert vagy tiltott praktikákat, és kétlem, hogy a Minisztérium ismerné ezt a helyet, szóval persze, hogy érdekel. De nem jobban, mint a hús-vér - vagy olyasmi - férjem jelenléte. A némasága csak tovább növeli bennem a feszültséget, vagy talán nevezhetjük izgalomnak is, de egészen addig, míg meg nem látom a baldachinos ágyat nem lehetek biztos benne, hogy ugyanúgy élte-e meg ezt a szörnyű elválást, ahogy én. El tudnám képzelni, hogy kimerült, mert fáraszta, hogy itt lehessen, vagy nyomasztja a lenti létezés, a kóma, hogy külön vagyunk választva, hogy elutasít, de nem teszi, akkor nem incselkedne az ággyal, ami annyira hasonlít a közös ágyunkra a Troofin-házban. - Minden reggel úgy ébredek fel, hogy kereslek magam mellett... - suttogom halkan, mielőtt még az ágy felé fordulnánk és átkarolna. Eszemben sincsen ellenállni és ahogy odaérünk lassan leülök rá, hogy a kezeit megfogva magam mellé húzzam, bár lényegében nevezhetjük úgy is, hogy magamra. Ezúttal én nyúlok az arcéle alá, hogy kényelmesen az ajkaimhoz vonjam és hosszan megcsókoljam. - Annyira hiányoztál, Jake. - suttogom, súrolva a száját, hogy aztán újra beletemetkezzek a csókba, átkarolva a nyakát, mint aki soha, soha többet nem akarja elengedni. Bár rajtam múlna!
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-12-07, 21:16
Persze, hogy van ebben az egészben egy kis játék, de nincs is ezzel semmi probléma. Nem akarja megbántani a lányt, de azért tény és való, hogy rég látta - és éppen ezért régen is ugratta. És minden szempontból szívesen van vele ismét, és kihasználja a lehetőségeket. Alapvetően nem tekint magára szellemként, bár az is igaz, nem tudja pontosan, hogyan kellene magára tekintenie. A jelenlegi meghatározás elég ködös, elég ismeretlen és eléggé besorolhatatlan a számára. Abban se biztos, hogy érzékelné-e magát saját képességével, ha nem önmaga lenne, hanem ugyanolyan, mint ő, de mégis másvalaki. Sok még itt a nyitott kérdés. A kutatásai azonban alapvetően szellemekről szóltak, talán azért is emlegeti őket többet, és azért volt benne valamiféle bizonytalanság. A pillangók megidézése azonban egészen könnyen megy a számára, nincs ebben semmi nehézség, hiszen.. - Képzeld el úgy, mint a Szükség Szobáját, csak pepitában. Azt sem leli meg akárki. És abban is mennyi még fel nem fedezett mágia rejtezik! - ő maga nem lelkes annyira a mágia ilyen terű kihasználásaira, de tény, hogy azért valamennyire szokta izgatni a fantáziáját. Mégis csak varázsló, mégis csak auror, vagy volt, és van egyfajta érzéke a speciális mágiákhoz. Finoman letapogatja azért a terepet, de tulajdonképpen pontosan tudja, hogy nincs itt senki, és azt is tudja, hogy most nem jöhet ide senki. Valahogy ebben is hasonlít arra a bizonyos Szobára. Egyszerre csak egy valaki lehet benne jelen. Továbbá tegyük hozzá, hogy azért a Roxfortba olyan sok visszajáró lélek, aki pont itt szeretne megjelenni, mindenféle társaság nélkül, vajmi kevés van. De azért, mintegy magát és a lányt is megnyugtatva végignéz a termen, és jól gondolja Griff, azokkal a bizonyos plusz érzékeivel is. Nem tudja, mennyit látta már így a lány, de tudja, hogy sokat. Ebben nincs újdonság. Sőt, jó, hogy tudja, hogyan néz ki ilyenkor, ez eddig többször segített rajtuk és többször mentette meg az életüket. Kölcsönösen. És talán még sem elégszer.. Tekintete végül megállapodik a lányon, finoman oda is húzza magához, és ahogy az szenvedélyesen megcsókolja, érzi, hogy elönti a forróság, és Griff keze kitapinthatja, hogy hevesebben kezd el verni a fiú szíve. No azért nem szakítja még át a mellkasát, de ahogy a lány is máshogy közelít hozzá, arra nem tud - és nem is akar - nem reagálni. A kérdésre felszalad az egyik szemöldöke, kissé oldalra dönti a fejét, és úgy figyeli az enyhén zavarba került lányt. De nem mond semmit. Tekintetét egy ideig a lányon tartja, majd finoman elnéz mellette. Ha Griff követi a tekintetét, akkor maga mögött egy baldachinos, elfüggönyözött ágyat pillanthat meg. Igazi antik darab, szépen kifaragott, díszes láb és ágykeret, a Troops és a Griffin ház címerállataival, és ha közelebbről megszemlélik, akkor az ágynemű pont olyan, mint náluk, odahaza. Hogy ez mennyire tudatos teremtése a fiúnak erre a helyre? Inkább egyfajta erős, érzelmi reakcióból született válasza a helynek egy belső emlékképre. Hiszen híven őrzi közös otthonuk szinte minden részletét, amit még az emlékezet és az idő ádáz harca nem koptatott el. És ez a részlet még élesen él benne. Nem szól semmit, csak kérdőn néz a lányra, mintha azt kérdezné, hogy vajon valami ilyesmire gondolt-e? Miközben tekintete az ágyról ismét visszatér a lány szemeire, majd ajkaira, végül ismét a szemeire. Keze pedig a lány derekára téved, és ha engedi, finoman a jelenség felé tereli kettejüket.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Már éppen nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, de egy újabb csókkal némít el és megadóan belebillentem az arcomat a simításba. Csak játszik velem, pedig igaza van, valamivel tényleg visszafogottabb vagyok, de nem azért, mert nem örülök neki, hanem azért, mert annyira örülök, hogy félek, hogy minden más gondolat egyszerűen kicsúszik a fejemből, ami pedig nem éppen okos dolog. Nem felejthetem el hol vagyunk, hogy ő hol van, hogy mivel teltek az elmúlt hónapok, vagy ez az álomvilág - még ha jelenleg tényleg ébren is vagyok - talán örökre beszippant és soha nem akarok majd távozni. Könnyedén követem, miközben elkezd mesélni és lassan bólintok a szavaira, bár a színes pillangók meglepnek néhány pillanatra, még meglepetten meg is dermedek. - Értem. Elképesztő, hogy a Roxfortnak ennyi év után is még van felfedezetlen terme, pedig annyi varázsló megfordult már benne. - jegyzem meg és értékelem, hogy a szellemek mellé hozzátette, hogy valaki egy másik síkról, hiszen nagyon hadakozom a gondolattal, hogy szellemként tekintsen magára, és persze azzal is, hogy mások úgy jöjjenek oda hozzám részvétet nyilvánítani, mintha halott lenne. Nem szellem és nem hallott és meg fogjuk találni az utat egymáshoz, ahogy mindig. Ahogy most is. Várok, ameddig ő maga is körbenéz és pontosan tudom, hogy nem csak a szemeivel, hiszen megannyiszor láttam már ilyen apró rezdüléseket, talán többször is, mint gondolná. Ő olyan képességgel született, amivel egész életében érezte azokat a lelkeket, amiket én csak itt és most, így hát egy kis betekintésem lehet az egészbe, viszont őszintén megnyugtat a tudat, hogy itt és most kettesben vagyunk. Talán nem csoda, hogy ebben a pillanatban már nem csak azon jár az eszem, hogy vajon fenyegetés vesz-e minket körül, vagy hogy miként is lehetséges, hogy itt van, hanem valami egészen más. - Ezt örömmel hallom, mert… - hallgatok el, és ahogy magához húz egy kis mosoly kerül az arcomra és mondhatni pajkos csillanás a szemembe. A mellkasára teszem a kezeimet, élvezve, hogy a mellkasa meleg, hogy szabályosan emelkedik és süllyed, aztán hosszan megcsókolom, de ezúttal valóban nem csak egy szeretetet kifejező pusziról van szó, hanem hosszú és szenvedélyes. - Le tudod zárni a termet, hogy ne is jöjjön be senki és… ágyat idézni? - kérdezem, de hiába az, hogy a kapcsolatunk cseppet sem friss, házasok vagyunk, mindig is ismertük és valószínűleg mindig is szerettük egymást, mégis belepirulok a kérdésbe. Régen voltunk együtt és elképesztően hiányzott minden tekintetben.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-12-04, 20:21
Jake & Shanna
Beleborzong a lány érintésébe, de nem szisszen fel, nem akarja elrontani a jelenetet, a pillanatot. Végre itt van, nem szellemi alakban, amitől azért volt valami félelme, csak, mert nem ismeri még ezt a helyet, és azt se tudta, hogyan fog majd átjutni, a valódi teste meg ugye a Szent Mungóban fekszik.. sok volt a kérdés, és most olyan jól esik a valóság és Griff biztonsága, hogy a fájdalommal nem foglalkozik, hanem finoman visszacsókolja a lányt, miközben átöleli annak derekát. Ahogy véget ér a pillanat, és hallja Griff szavait, finoman biccent, és egy sunyi félmosollyal szólal meg. - Milyen visszafogott lettél. Még a végén azt fogom hinni, nem is örülsz annyira, mintha álmaidban járkálnék.. - és mielőtt a lány bármit mondhatna, vagy felszisszenhetne, egy újabb csókot lehel az ajkaira, egyik kezével végigsimítva Griff arcán, és csak utána engedi el, egy kacsintás kíséretében. A bók viszonzására finoman meghajol, színpadiasan, direkt eltúlzott mozdulattal. - Kérem, hölgyem, kegyelmed lekötelez. - bohóckodik, és amikor a lány rákérdez, akkor ujjait a másik ujjaiba fonva lassan elindul, sétálva, és közben finoman húzza a lányt - bár valószínűleg jön egyébként is. A terem pedig egyre kellemesebb, egyre világosabb. - Nem tudom, mennyit tudsz a Szükség Szobájáról. Az alapvető működése azonos. Szeretnél valamit, van egy vágyad, egy szükséged, és a hely felölti annak alakját. Azzal a lényeges különbséggel, hogy itt.. - kezével félrehúzza az egyik leplet, ami mögül néhány színes pillangó röppen fel, és közvetlenül Griff arca előtt suhannak el. - ..a szellemek irányítanak, és csak úgy léphetsz be ide, ha egy szellem, vagy valaki egy másik síkról ide hív téged. Magadtól sose akadhatsz rá. Ezért is nem ismerik ezt a helyet. - megáll egy pillanatra, és körbenéz. Finoman érzékeli a helyet, és azt, akik még esetleg máshonnan itt lehetnek, hiszen képessége és talán jelenlegi helyzete ezt egyaránt lehetővé teszi. Egy kissé megszorítja kedvese kezét. - Tudod Griff, nekem ebben nincs semmi új. Amikor te jársz itt, úgy érezheted magad, mint én 14 éves korom óta. A szellemek köztünk járnak. A kóbor lelkek itt vannak, ha nem is mutatkoznak. Ez a hely egy átjáró, egy kapu, egy átmeneti tér, ahol találkozni lehet. Sokkal erősebb a puszta jelenlétük és érzékelésük. Nem csodálom, hogy Te is érzed. De ne aggódj.. - húzza oda magához finoman a lányt. - Ketten vagyunk. - néz bele mélyen a másik szemeibe, és hagyja, hogy egy kicsit elvesszen bennük. Hiába a nehéz téma, neki is hiányzott a másik, eltérő idő érzékelés ide vagy oda.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Amikor felbukkan az ismerős sziluett és meghallom a hangját nagyot dobban a szívem és végre elönt az elégedettség, hogy sikerült, tényleg itt van, nem csak álmodtam az egészet. Eszembe se jut a levél, ahogy az se, hogy Vanessának mit ígértem, csak egy széles mosollyal közelebb lépek és nem olyan vadul, mint az álomban, de megölelem és puhán megcsókolom, miközben a kezeim átkarolják a nyakát és a tarkóját. Ha esetleg érkezik erre egy szisszenés, akkor persze leengedem a kezeimet és kérdőn pillantok rá, hiszen magát a szoborfejelést nem vettem észre. - Tényleg itt vagy… - mondom ki az egyértelműt, csodálattal telt tekintettel. Erre a bókra már kénytelen vagyok tényleg megingatni a fejemet, szinte már szemforgatni, de mosolyogva válaszolok. - Köszönöm, te is nagyon fess vagy. - viszonzom csak, ami igaz is, de kicsit mégis ott a türelmetlenség a hangomban, még nem nyugodtam meg annyira, hogy olyan kis semmiségekről beszéljünk, mint a bókok. Nem is távolodom el tőle, nem törődöm azzal, hogy általában milyen kiegyensúlyozott és összeszedett vagyok és a legkevésbé sem "nyálas", de most nem távolodom el tőle, ha éppen nem ölelem vagy nem csókolom, akkor a kezébe kulcsolom a sajátomat, hogy pillanatokra se váljunk el. Sosem voltam ennyire ragaszkodó pár, barátnő, feleség, de ha az ember hónapokra veszíti el a szerelmét és csak a mozdulatlan testét ölelheti, akkor egy kicsit megváltozik. - Már azt hittem, hogy nem fogsz eljönni… Mi ez a hely pontosan? Lúdbőrzik tőle a hátam, mintha nem lennénk egyedül, mintha nélküled se lettem volna egyedül, de senki se mutatkozott meg. - mutatok körbe a teremben, ami lépésről lépésre felveszi Jake akármilyen kívánságát, hiszen ő az a lélek, akinek készült. Valahogy az itt töltött időm alatt nem találtam egy plakettet, amin elolvashattam volna a leírását, nekem csak egy ósdi, sötét, elhanyagolt folyosónak mutatkozott és a könyvtár zárolt részlege se nyújtott túl sok választ, bár elkezdtem átrágni a Roxfortról szóló ősöreg kötetek egy részét, de még a Szükség Szobáját se nagyon említik a lapok, amiről már a diákság nagy része tud, nem hogy ezt, amiről senki.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-11-30, 21:12
Jake & Shanna
Furcsa érzés,hogy fáj a feje, és van mit tapogatnia, de nem zavarja, sőt, most kifejezetten örömmel tölti el. S bár ő maga nem tudja, mennyit változott a hely a múltkor óta, ahogy meghallja azt a bizonyos, ismerős hangot, akkor dobban egy nagyot a szíve, és csak előrébb lépdel a sarokból, ahol eddig keresgélt valamit. Hogy mi esett le, és mit akart előkaparni, az már nem is annyira fontos, de az biztos, hogy nincs a kezében,és az is biztos, hogy egy időre felhagyja a sarok tüzetes átvizsgálását, kikaparászását, és inkább a hang irányába indul meg. Nincs szükség mentális kapcsokra, meg csápokra, ez most annál sokkal egyszerűbb, világosabb és valóságosabb - noha a pontos működési elvet még homály fedi a fiú számára. De nem lehet folyton fennakadni ezeken az aggályokon. Egyik kezével még a tarkóját dörzsölgeti, mert eléggé befejelte a szobrot, de semmi komolyabb baja nincs, így végül megáll pár lépésre a kedvesétől. - Griff, szia.. itt vagyok. - súgja, mintha csak a hangja is megtörhetné a varázst, és valóban tény, hogy fogalma sincs, mennyi idő telt el pontosan idekint azóta, hogy ő elment. Tudja, hogy máshogy megy az idő, hisz az is csak egy a sok dimenzió és sík közül, és rá már nagyon nincs is hatással, de hiába. Van, akire igen. - Napról napra szebb vagy. - ejt még meg egy bókot, és felkészül arra, hogy a lány esetleg megint a nyakába vesse magát. Valamiért az udvariasság most is benne van, hogy teret, időt, lehetőséget adjon a másiknak, hogyan is akar hozzá közeledni. Bármennyire is hiányzott neki a hollóhátas lány, ezt nem tudja kivetkezni magából.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
A furcsa érzés megmarad, habár nem születtem kísértetvadásznak még is egyértelmű, hogy olyan folyosókon járok, amelyeket nem csak Jake ismer. Ki tudja hány szellem ragadt meg az iskolában az évezredes múltjával és mennyi belőle a láthatatlan, hiszen Sir Nicholasék magabiztosan parádéznak a folyosókon minden évben a szívbajt hozva a kis elsősökre. A szoborral nem vagyok előrébb, ahogy az innen nyíló szobák sem mutatnak nekem semmi különlegeset, bár azt se nagyon tudom, hogy mit vártam. Látszott Jake-en, hogy sietnie kell és mondta is, hogy talán másként telik az idő ott, mint itt, talán butaság volt ennyire sietnem, ennyire remélnem, hogy itt lesz és újra a karjaiba zárhat úgy, hogy közben a világ ne remegjen meg körülöttünk. A percekből végül órák lesznek, de hiába, csak annak örülhetek, hogy más lélek nem akad rám, és hogy mikor feladnám a kutatást és a várakozást, gond nélkül megtalálom a kijáratot. Nem beszélek senkinek az álomról a következő napokban, mert én magam sem tudom már, hogy igaz volt, vagy sem, hiszen a térképpel egyelőre nem sokra mentem, de mégis visszatérek amikor csak van egy szabad percem, hogy utána újra egyre csalódottabban távozzak.
***
Vanessához érkezem az iskolába, de ahogy a szobájához tartok egy levelet ejt az ölembe egy beröppenő csinos bagoly és kicsit megtorpanok. Éppen nyitnám fel, amikor nagyot dobban a szívem és az egész testem-lelkem megfeszül. - Jake! - suttogom elfulló hangon, fogalmam sincs miért tudom, hogy ő az, hogy itt van, de tudom és azonnal elrakom a levelet és szinte futólépésben indulok el a folyosó irányába, ahova az álmom alapján akart irányítani. Már akkor gyanús lesz az egész, amikor megközelítem a helyet, ugyanis eddig mindig ugyanúgy nézett ki, mint akármelyik másik folyosó, most viszont amikor belépek egészen máshogy van berendezve, de a tekintetem inkább Jake alakját keresik, mintsem a bútorokat szemléli. Persze, hogy eljöttem és nem hessegettem el az érzést, hiszen minden nap azzal keltem, hogy ez lesz az igazi, ma biztosan eljön, noha jóval kevesebb reménnyel hajtottam álomra a fejemet minden éjjel, kissé elcsüggedve. - Itt vagyok, várok rád. - szólalok meg félhangosan, pedig látni nem látom, még is érzem a jelenlétét, ahogy a szoba is érezheti, hiszen a szellemek akarata szerint változik. Elfelejtem Vanessát, elfelejtem a titokzatos levelet, semmi se számít, csak az, hogy ha másként nem is tudok segíteni, de mentálisan kinyúlok felé, hátha a kapocs, amit gyerekkorunk óta edzettünk és amivel az álmomba is léphetett, most is segít neki idetalálni hozzám.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-11-24, 21:20
Jake & Shanna
A helyre, ahova Shanna keveredett, makacsul ráül a néma hallgatás. Mintha megsértődött volna, miután minden titkot leleplezett róla, és most teljes némaságba burkolózna, durcásan elfordulva mindentől és mindenkitől. A jeges fuvallat valahonnan még néha-néha érezhető, de egyébként Griff szavai még visszhangot sem vetnek. Mintha minden kiadott hangot elnyelnének a jeges kőfalak. A fáklyák is, hiába égnek, nem vetnek barátságos árnyékokat. Mintha maga a remény is elköltözött volna innen. Jake sehol. A szobor komoran mered a semmibe, és Griff hiába vár és hiába járkál, hiába kutat az emlékei között. Minden stimmel. És valami mégsem. A szellemjárás egy ideig elmarad...
... egy héttel később ...
Vad szívdobogás ver visszhangot a falakon, a fáklyák most is égnek, és félhangos szöszmötölést is lehet hallani. - A francba már.. koncentrálj, koncentrálj.. menni fog.. nyugi.. - első hallásra nem lehet eldönteni, hogy ahang forrása magához, vagy valaki máshoz beszél, de a folyosó most is kifejezetten üres. Mondhatnánk,hogy egy árva lélek sincs rajta, de egy árva lélek pont itt szöszmötöl valahol a sarokban, miközben egyre hevesebben vera szíve és egyre idegesebben veszi a levegőt. Nagyon koncetrál valamire. Arca kezd annyira kipirosodni, mint a haja, mocsárzöld szemei pedig erőteljesen kavarognak. Ahhoz képest, milyen ziláltnak fest első ránézésre, pont annyira elegáns a külseje. Márha a laza elegancia is eleganciának számít. Egy farmernadrág, egy sötét színű tornacipő, zöld póló, és egy sötétszürke hosszúujjú ing van rajta, ami adott esetben biztos harmonizálna vele, de jelenleg nem nagyon találja aharmóniát. - Áú! Ezt nem hiszem el.. - kapja a kezét a fejéhez, miközben összekuporodik, és félhangosan szitkozódik. Sikeresen beverte a fejét ugyanis az egyik szobor szélére, és most fáj. Meglepő, de fáj. Legalább is hirtelen érte, és felszisszent. Végül mégis csak felegyenesedik, de azért jobbjával még erősen dörzsöli a kobakják, aztán kihúzza magát, és leporolja az ingjét, meg a nadrágját. - Nyugalom, nyugalom. Meg lesz.. Fuhh. - nyugtatja magát, és szüksége is van rá, mert még mindig nem tudja, pontosan hogyan is működik ez a bizonyos hely. Azt tudja, hogy Griff tudja az ide vezető utat. Azt is tudja, hogy már egyszer meghívta ide. És azt is tudja, hogy most, hogy ide lépett, a lánynak tudnia kell. Valahonnan éreznie kell a hívást, de nem tud teljesen kapcsolódni hozzá. Mert ez már nem az a sík, nem azok a szabályok, ez már félig-meddig a valóság. Így itt nincs más dolga, mint várni, hogy a hely működjön, hogy ez az egész működjön, és, hogy Griff ide találjon. Hogfy azóta hányszor volt itt, azt nem tudja pontosan, csak sejti, hogy már biztos felfedezte a helyet. Reméli, hogy nagy traumát nem okozott a lánynak, vagy tévképzeteket.. és persze azt meg főleg, hogy ezt az érzést, ezt a hívást nem fogja elhessegetni egy laza mozdulattal, mondván "jaj ne már megint..".
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Rengeteg gondolat fordul meg bennem, ameddig haladok a folyosókon, némán lopakodva, a familiárisom úgy szeli a levegőt, mintha csak a szél fütyülne itt, az alagsor mélyén. Amikor sikerül belöknöm az ajtót óvatosan bepillantok, a familiárisom előre repül, hogy felfedezze a folyosót, de minden ugyanolyan, mint amilyennek lennie kell. - Rosszul emlékeztem? - suttogom halkan, miközben újra a térképre pillantok, de megakad a tekintetem a homályos alakra és a pálcámmal intek a falakon végigfutó fáklyákra, hogy a fény megsokszorozódva ragyogja be a folyosót. Errefelé nincsenek se hálókörletek, se tanári szobák, elég volt a settenkedésből és a sötétből. Az alak nem moccan, de így is a hideg futkos a hátamon, de ez nem elég ahhoz, hogy megfutamodjak. A nehéz ajtót kitámasztom magam mögött egy bűbájjal párnázva, hogy ne záródhasson be mögöttem, fő az elővigyázatosság, hiszen Jake azt mondta, hogy ez a szellemek territóriuma és egyáltalán nem biztonságos. Nem fogok szégyent hozni rá azzal, hogy vakon csörtetek be. A viharmadár elrepül a lepellel lefedett alakhoz és éles karmaival rántja le a leplet, felfedve, hogy csupán egy szoborról van szó, de annyira szeretnék a kedvesemre találni, hogy minden apróságot megfigyelek, ami segíthet. Közelebb megyek végig nézni rajta, hátha felismerem a szobrot, hátha valamilyen titkos ajtót rejt egy kisebb szobába, vagy egy rejtélyt, kulcsot, amivel eljuthatok oda, ahol tényleg találkozhatok Jake-kel, itt, a Roxfortban, a valóságban. - Jake? Itt vagyok, mit kellene még tennem? - kérdezem félhangosan, nehéz eldönteni, hogy magamtól, vagy ténylegesen válaszra várva. Igyekszem felmérni minden porcikáját a helynek, megkopogtatni a falakat, felmérni hány ajtó nyílhat még innen, hiába a hátborzongató fuvallat, megacéloztam magamat annyira, hogy eszemben sincsen visszafordulni. Ha kell órákig fogok itt bolyongani, ha kell visszajövök ezerszer is, hogy rátaláljak, hiszen most már tudom, hogy van egy mód, hogy találkozhassunk. Annyian fekszenek kómában és még is ő az egyetlen, aki életjelet tudott adni, akiről először hírt hoztak Gemmáék, a helyzetünket tekintve szerencsésebbek vagyunk, mint bárki más, de ez... nem elég.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-11-20, 20:23
Jake & Shanna
Vannak dolgok, amiket az embernek egyedül kell átélnie, és ez így van rendjén. Jake pont ezért nem is hibáztatja a lányt, és nem is emlegeti, korábban se sokat emlegette ezt az egész témát. Amikor felhozza, hogy már akkor készen állt, akkor felsejlik előtte az a bizonyos egy év, lepörög a szeme előtt megannyi esemény, küldetés, óra, bénázás, Griffel töltött idő, és érzi, hogy a mondat második része, ami a lányra vonatkozik, talán egy kicsit rá is. Mert arra, hogy elveszítse élete szerelmét, ő sem állt készen. De erre tulajdonképpen soha nem lehet készen állni. És ez így természetes. Ennyire még a fiú sem nagy hős. Ahogy egyre több részlet tárul fel, Jake szemöldöke egyre feljebb kúszik, és hirtelen nem is tudja, hogy a lány nyugtassa, megrója, vagy csak éreztesse vele, hogy itt van és jelen van, főleg úgy, hogy pont távozni készül. És jobb is, hogy nem tud azokról a bizonyos, apró részletekről. Így úgy dönt, hogy közelebb lép a lányhoz, és megcsókolja, hátha ezzel sikerülel terelnie a figyelmét, és lapozni a témát, mert itt és most biztos nem tudják megbeszélni. Annyira nem erős a kapcsolat, és Jake ideje jelenleg lejárt. De persze ez egy cseppet sem jelenti azt, hogy elfelejtené, mit is mondott, vagy mit nem mondott ki a lány, de egy első találkozáshoz nem illenek ezek a véres részletek.. annyira..
Ahogy szertefoszlik az álomkép, Jake idegesen kapaszkodik bele fehér farkasa bundájába, aki segít neki feltápászkodni, miközben két auror idegesen toporog előtte. Még kavarog a feje - hiába szellemalak, vagy csak lélek, így is vannak energia tartalékai, így is vannak érzései, és neki az a hely, ahol most van, nagyon is a valóság. Még fogja a fejét, miközben a két aurorra néz, aki elég idegesek, és ide-oda pillantanak. Nincs szükség szavakra. Jake feltápászkodik a földről, és fejével int egy halk morrantás közben a két férfinak, hogy mehetnek, akikrövid szalutálás után meg is indulnak. A fiú ajkait még elhagyja egy halk sóhaj. Fogalma sincs, hogyan telik az idő, és Griffet mikor láthatja, de van egy furcsa érzése..
..a nehéz faajtó nyikorogva tárul ki, és egy ismeretlen, sötét folyosó nyílik meg Griff előtt, ami első ránézésre teljesen olyan, mint a többi. A fáklyák halvány fényében mintha egy alak állna a folyosón a félhomályban. Kísérteties az egész hely, alány tarkóját jeges fuvallat simítja végig, és valami borzalmas hang, és nyomasztó érzés.. és ha közelebbről megnézi az árnyat, akkor csak egy szobrot talál, egy lepel alatt, mely valami félig leszakadt függöny. De a folyosó üres. Legalábbis az, akire várt, most nincs itt. Hiába jelzik az érzékei, hogy jó helyen jár.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Én a képességében mindig is csak a fegyvert láttam, hogy milyen hasznos lehet aurorként, és teljes szívemmel megrendített, amikor rájöttem, hogy ha így gondolom, akkor talán az apjával is egyetértek abban, hogy… De nem. Azt nem lehet megmagyarázni, egy ilyen fiatal fiút kivenni az iskolából egy évre és olyan feladatok elé állítani embertelenség. Valóban nem érthetem meg soha, hogy érzelmileg mit élt át ezzel kapcsolatban és ezt bánom is, de hosszú évek alatt se tudtam rajta változtatni. - Tudom… - suttogom halkan, felsóhajtva. - Amikor a vonattal jutottunk át oda, te már akkor készen álltál volna magadra venni a világ terhét, de én… én nem álltam rá készen, hogy elveszítselek. És most sem állok rá készen. - válaszolom, visszagondolva a pillanatra, amikor Dick utolsó percben úgy döntött, hogy még is ő lesz az. Viszont senki se tudja, hogy hova tűnt, egyszerűen nyoma veszett ott lent, és a kómával oda jutott aurorok közül természetesen az én férjem emelkedett ki hősként. Ki más? Büszke vagyok rá, végtelenül, arra is, hogy segített Gemmáéknak és arra is, hogy lent helytáll, de akkor is kínzóan hiányzik. A játékos megrovásra el is mosolyodnék, de egy momentumot még nem sikerült kiböknöm, ami azért egy kicsit más fényben világítja meg a helyzetet. - Ha nem vezet gyilkos szándék és társakkal érkezem elkapni, akkor se tudott volna segíteni, hogyan működnek a fegyverek, mert... rossz embert támadtam meg. Akkor még azt hittem Nox lőtt le. - vallom be és a pillantásaimat ráemelem. Mondjam el, hogy majdnem megöltük egymást? Hogy egy teljes napig feküdtem vérben a közös házunk padlóján, mire rám találtak? Képtelen vagyok rá… Beletemetkezem a csókba, miközben lepereg az a néhány könnycsepp és szorosan átölelem, de fizikailag nem tudom itt tartani, mennie kell. Érzem a farkast a lábunknál, ahogy sietteti, és lehunyom a szememet, miközben hallgatom a suttogást aztán…
Az ágyamban ébredek. A szívem hevesen ver, egyetlen pillanatig olyan, mintha csak a “szokásos” rémálmomból riadnék fel, aztán a kezem az ajkaimra szalad, amin még érzem Jake csókját és sietve ugrok ki, hogy egy pergament és pennát ragadva rajzoljak le mindent, amire emlékszem. Művész ugyan sose voltam, nem is leszek, de a rúnák és a tervrajzok ismerete, használata, rajzolása mindig is az életem része volt, szóval próbálom a lehető leghitelesebben átadni. Éjszaka van még, a Troofin házban vagyok, távol a Roxforttól, mégis azonnal a ruháimért kapok, nincs vesztegetni való időm.
Amilyen gyorsan csak lehet már az iskola folyosóin sétálok a térképet figyelve, hangtalanul osonva, mintha én is egy lennék az iskola szellemeivel. Nem akarok találkozni senkivel, habár egyetemistaként már kevésbé határozzák meg, hogy ki hánykor merre lehet, eszemben sincsen számot adni arról, hogy hova tartok. Még én sem igazán tudom... Inkvizítorként minél mélyebbre hatolok az ismeretlen folyosón annál jobban elfog egy kellemetlen érzés, még is egyelőre olyan ez a szárny is, mint a többi. Lepillantok a pergamenre, aztán az egyik, súlyos, nyikorgó ajtót erőteljesen belököm.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Jacob Troops
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A sötétség folyosója 2020-11-20, 11:33
Jake & Shanna
Ez nem álom. Ha úgy tetszik, egyfajta féltudatos, félig tudat alatti állapot, ha úgy tetszik, álom. De Jake kezében van most mégis, és ezért is remeg meg olyan erőteljesen az egész, amikor Jake is elveszíti a koncentrációt egy pillanat erejéig. És tény, hogy nem szellem, de valamiféle megrekedt lélek, és számára a halál sose volt olyan tabu téma, mint Griff számára. Valahogy ezzel együtt nőtt fel, és ha volt valami, ami elválasztotta kettejüket, talán pont ez a téma volt az. Jake démonai és félelmei mind-mind barátokká szelídültek az idő alatt, és annyira személyes kapcsolata volt a halállal és a megrekedt lelkekkel, hogy tulajdonképpen ami most történik, az is egy kedves jó barát a számára. És pontosan tudja, hogy Griff ezt sose fogja teljes mértékben megérteni, átélni, nem lesz ennek annyira részese. És valahol ennek kifejezetten örül. - Sshh.. minden rendben. - súgja a lánynak, finoman simítva végig annak arcán. - Nem fogod elfelejteni, és ne hibáztasd magad. Vagyok, ami vagyok. És főleg, ami számodra vagyok. Akár tetszik, akár nem, ez a jelen valóság, ideje megbarátkoznod vele. - súgja, és a hangja egyszerre kemény, de ugyanakkor nagyon is bársonyos. Inkább a tartalma teszi hideggé, de Jakenek is időbe telt, míg elfogadta a helyzetet, bár valahol már akkor beletörődött a sorsába, amikor az átjáró bezárult. És a remény, ami a szíve rejtett zugában pislákol, mint valami örökmécs, persze jelen van és azt súgja, talán egyszer felébredhet és visszatérhet a testébe, de bizonyosat nem tud erről. Abban egy fél pillanatig sem kételkedik, hogy a felesége hűséges lenne hozzá, hiszen ismeri annyira, így meg sem fordul a fejében, hogy valami megcsalásról lenne szó. Akkor nem így reagált volna a közeledésére, és nem is tudott volna ilyen könnyen idejönni, meg hát.. de nem, az a mégis fel se merül tudata szélén sem. Határozottan, de gyengéden tartja kedvesét karjaiban, miközben a szavait hallgatja. És tart egy kis hatásszünetet. - Minden bizonnyal én is ezt tettem volna. - feleli elgondolkozva. - De remélem azóta rájöttél, hogy ez nem célravezető. Ha megölöd, aki lelőtt, mielőtt kihallgatnád, sosem fogod megtudni, hogyan juthatok vissza hozzád. - a hangja játékosan megrovó, de egy cseppet sem ítéli el a lányt. És valóban, ha fordítva lenne, minden bizonnyal Jake is ezt tette volna. Ez az elsődleges, emberi reakció. És ebből is látszik, hogy egyikük se ezer éves tapasztalattal megáldott, ősrégi auror, akinek erre bejáratott, ösztönös cselekvési sora van. Ahogy Griff megragadja a karját, és látja a lány szemében a könnycseppet, összeszorul a szíve, odahúzza magához, átkarolva annak derekát egyik kezével, a másikkal pedig a tarkóját, és hosszan, szenvedélyesen csókolja meg. Kiélvezve a pillanatot. A farkasa közben halkan morog, és oldalával dörgölőzik neki a fiú lábának, amit Jake érzékel. - Vigyázok, és nemsokára találkozunk. - súgja még a lány fülébe, majd még egyszer a szemébe néz, és elengedi. Ő maga visszaindul, Shanna pedig elkerülhetetlenül felébred, vagy felriad...
...és a lelki szemei előtt megjelenik egy térkép, egy útvonal egy folyosóval és valami furcsa árnyalakkal...
