Chase x Adrian x Megan

Kicsit még mindig felpaprikázva és morcosan bámulom ezt a fiút, várva, hogy előálljon valami nagyon jó indokkal, honnan is tudja a nevem. Nem vagyok valami híres személyiség, hiszen ritkán keresem bárkinek a társaságát, leginkább a szaktársaim ismernek és a könyvtárba járók láthatnak, de úgy körülbelül ennyi, így hogy egy Griffendéles fiatal srác még is miért ismer, fogalmam sincsen. A válaszára egy hitetlenkedő kacaj szakad fel belőlem, és kicsit megcsóválom a fejemet. Igen, a múltban kaptam néhány szerelmes levelet, olyan gyermeteg gondolatokkal, mintha valaki csak szórakozna velem, és elutasítóan dobtam őket a tűzbe, miután megmutattam Lenának. A szobatársam persze azt mondta, hogy ez tök jó, biztosan nem szívatás, milyen aranyos már, hogy szerelmes levelet kapok, de én meg voltam győződve, hogy egy rossz indulatú vicc. Most már kénytelen vagyok összekötni a srác sztorijával.
- A haverod oda van értem? Üzenem neki, hogy sajnálom és egy komplett idióta. - válaszolom, nem éllel, hanem annál is rosszabb módon: komolyan és őszintén. Nem kapcsolok azonnal arra, hogy ez a tipikus "van egy haverom, aki" azt jelenti, hogy ő van belém zúgva, akkor talán nem közölném ilyen durván, hogy esélye sincs. Vagy de. Hát, igen, valószínűleg de.
Őszintén meglep, amikor egy virág röppen ki felém, a srác ezek szerint azt hiszi, hogy tényleg bocsánatot akartam kérni és tényleg sajnálom. Milyen naiv teremtés, milyen fiatal és bohókás, fogalmam sincsen, hogy miért nem sétál csak úgy tovább és miért tart szóval. Nincsen rá semmi oka, nincsen egymáshoz semmi közünk.
- Ez igazán... kedves tőled. - fogadom el vonakodva, egy kicsit talán inkább kérdésként, mint kijelentésként. Vagy mit kéne ilyenkor mondani? Vissza utasítani talán nem kéne, majd tovább passzolom Lenának. - Az öcséd is ide jár? És egyébként elég igazságtalan, hogy te tudod a nevem, én viszont nem tudom a tiéd. Hogy hívnak? - kérdezem, tényleg csupán azért, mert nem akarok hátrányban lenni. A kérdésére, hogy van e valami probléma látszik, hogy bezárkózik a tekintetem és bizalmatlanul megrázom a fejem. - Az ég világon semmi. A frusztráltság az alapállapotom. - felelem, cseppnyi szarkazmussal, és picit elhúzom a számat, miközben a rózsaszálat kicsit elgondolkozva az arcomhoz emelem és megszagolom az illatát. A szépség és a kellemes illat önkéntelenül is mosolyt csal az amúgy általában zord arcomra, még ha ez nem is a fiúnak és nem is a gesztusnak szólak, csak és kizárólag a virág szépségének.

Ebben az évben valóban máshogy viselkedtem kissé, hiszen mióta lehetőséget kaptam arra, hogy a családomat megtaláljam sokkal nyíltabb lettem a világra. Nem, nem lettem egy aranyos, mindenkivel ismerkedő kislány, de sokkalta többször lehetett látni életet az arcomon, vagy akár elmosolyodni, miközben magamban üldögéltem egy könyv vagy egy rajzt fölött. Terveztem, hogy merre folytatom a kutatást, elképzeltem, hogy Ninával minden rendben, találkoztunk, lesz egy hatalmas nagy ölelés, együtt leszünk újra örökre... Igen, egy fokkal üdébb látvány lehettem, mint előtte, de ennek már vége. Az állandó falak, amik elém állnak újra kezdenek kissé elkeseríteni, így amikor a srác nekem jön, nem reagálok a legkellemesebben. Miután egymásnak mentünk és a vállamra kaptam a táskám újra már hagynám is faképnél, de... Rámkiabál. Nem csak az lep meg, hogy egy fiatal srác rám kiabál, miközben lelépnék, hanem az, hogy a nevemet kiabálja. Annyira ledöbbenek, hogy megállok, pedig már hátat fordítottam, és összevont szemöldökkel fordulok hátra.
Hogy mi? Honnan tudod a nevemet? - kérdezek vissza, kicsit zavarodottan, de egyszerre bosszúsan is, mert egyáltalán nincsen joga, hogy kioktasson. Legalább is én itt és most szentül úgy hiszem, hogy csak hagynia kéne elmenni és semmi rosszat nem tettem, ő jött nekem és megérdemelte a leszólást. A bosszús tekintetem lassan átvált egy talán pökhendi méricskélősre, afféle "nekemteneee" üzenettel vegyítve.
- Bocs. - vágom oda, és valami nagyon nagy gebasz lehet a srácban, mert úgy tűnik, hogy azt hiszi, hogy komolyan gondoltam ezt a bocsánatkérést. Talán megszépíti az emlék illetve az idealizált kép, amit rólam alkotott, de ezt én nem tudhatom.

Kicsit bágyadtan, unottan haladok a nagyterem felé, a taláromat utálkozva igazítom meg, mert a vállamon a táskám kényelmetlenül gyűrte fel és úgy érzem, mintha egy kényszerzubbony szorulna rám és alig tudnék mozogni. Nincsen túl jó kedve, az állandó falak, amik az utamban állnak kezdik felőrölni az elmém épségét és az életkedvem maradékát is. Miss Harper nem tudott segíteni, viszont a szakvezetőhöz már olyan meggyőződéssel kell állnom, hogy egy pillanat erejéig se kételkedjen bennem, márpedig ez a meggyőződés még nincsen meg bennem. Így hát Lenára hallgatva - bár ő ismét azt hiszi, hogy csak a szokásos rosszkedv kerülget - lejöttem a Nagyterembe kajáért, mert megint néhány étkezés kimaradt. Éppen az oda vezető folyosón haladok, amikor egy fiatal kis srác csapódik nekem, frontálisan és egy csöppet fájdalmasan. Ő épp jött volna ki, én éppen mentem volna be, tény, hogy valószínűleg én voltam az, aki kevésbé figyelt, még is mikor felkapom a vállamról leesett táskát utálkozó tekintettel nézek rá.
- Nem tudnál figyelni, kölyök? Talán vak vagy? - kérdezem, elhúzva a számat, ahogy végigmérem őt. Elegem van már a hiperaktív bugrisokból, akik állandóan szaladgálnak a folyosókon, ráadásul ez a kölyök még valahonnan ismerős is. Pedig Giffendél kitűzőt visel és jó pár évvel lejjebbi évfolyamba járhat. Találkoztam volna már vele? Mindegy, megrázom a fejemet és szándékosan lekoccolva a vállát, kicsit meglökve megyek el mellette, mintha nem is számítana a válasza. Nem is igazán számítok rá, hogy válaszol, az az igazság. Én hetedikes vagyok, a gyerek mondjuk harmadikos-negyedikes, ezek még nem annyira szoktak ugrálni, főleg, mióta egyetemisták is vannak itt. Messze fölöttük állnak varázstudományban a felsőbb évesek, bátor gyerek, aki kisebbként keresi a bajt.