2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem válaszolok semmi konkrétat Mia kijelentését hallva, egyszerűen csak megvonom a vállam, mert nem sok kedvem van egy újabb veszekedéshez. Azért kerülöm, mert mindig mindenbe beleszól és mindig mindent jobban tud, még azt is, amiről egyébként semmit sem sejthet. Mert ő már csak ilyen, mert ő olvasta valahol és sikerült meg is jegyeznie, teljesen mindegy, ki mit mond, ami le van írva az szent és sérthetetlen. Ráadásul, a könyveket olyan emberek írták, akik már rég felnőttek és sokkal bölcsebbek, mint mi, szóval szerinte tévedhetetlenek. Hát, hadd ne hozzam fel számára Gilderoy Lockhart esetét, aki anno annyira felkapott szerző volt, mindenféle dedikáláson részt vett, majd kiderült róla, hogy csak egy egyszerű kókler. Szóval, van egy olyan sejtésem, hogy a Mia által ismert és kedvelt szerzők között is van olyan, aki hasonló ahhoz a bájgúnárhoz, de ha megemlíteném neki, az csak újabb vitát szülne kettőnk között, ahhoz pedig semmi, de semmi hangulatom sincs. Elegem volt már a mai napból, már azt sem értem, minek álldogálok még itt, amikor más esetben már rég elhúztam volna a csíkot a közeléből. Aggódom érte? Hát, ő sem aggódik magáért, szóval talán nekem is be kellene fejeznem ezt és a saját dolgaimmal foglalkoznom. - Nem, nem tudom, mit mondott Albert Einzen, de nem is érdekel – csóválom meg a fejem kissé bosszankodva. Nem ismerem a csókát, valami rémlik ugyan, de annyira nem, viszont nem is kérdezek rá Miától, mert akkor tuti egy egyórás kiselőadás jön a csávó életéről és akkor megint dekkolhatok itt egy unalmas monológ közepette. Úgyhogy végtére is hálás vagyok azért, hogy inkább elharapja a mondatot és befogja a száját. Na, ez a Mia sokkal szimpatikusabb a másiknál. - Hááát, nem is tudom... - nyújtom el az első szót, miközben gondolkodni kezdek azon, hogy milyen programom is lehet hétfőn, mert ha valami buliféleség, akkor azt tuti nem fogom lemondani valami unalmas különóra kedvéért. - Délután... Terveztem én valamit aznap délutánra? Mintha rémlene, hogy büntetőmunkát kaptam, de abban nem vagyok biztos, hogy melyik napra is osztottak be. Hétfő? Esetleg kedd? Fogalmam sincs róla, úgyhogy egyelőre óvatosan megcsóválom a fejem. Nem, nem fontos számomra egy büntetőmunka sem, minden esetben simán ellógnám, most leginkább csak azt mérlegelem magamban, hogy melyik is lehet a rosszabb... Mia vagy a büntetés? Melyik unalmasabb? Az viszont tény, hogy az aurorság igenis vonz és ha lenne esélyem bekerülni az egyetemi képzésre, akkor a suliban maradnék, mindezek mellett pedig az sem egy elhanyagolható szempont, hogy Mia valóban segítséget tudna nyújtani számomra a felkészülésben. - Nem emlékszem, de max majd lemondom – újabb vállrándítás, én aztán könnyen alkalmazkodom a dolgokhoz, szóval itt is csak annyi az egész, hogy nem jelenek meg a büntetőmunkán. Ezt természetesen nem osztom meg Miával, mert különben tuti készségesen áttenné egy másik napra a dolgot. - Akkor a hétfő délután tökéletes. Délután négy óra megfelel? Csak hogy legyen időm enni, mielőtt gyakorolnánk. Megvárjalak a klubhelyiséged bejárata előtt vagy hol találkozzunk? Kissé furcsa belegondolni, hogy ebben a pillanatban én és Mia talit beszélünk le egymással, már-már vicces is a helyzet. Általában ilyesmit a haverjaimmal szoktam egyeztetni, márpedig Mia nem tartozik bele ebbe a körbe. - Gyorsan dönts, mert már mennék a klubhelyiségbe. Lenne egy kis dolgom ma még – sürgetem ikertestvéremet a válaszadásban és tényleg ez a helyzet. Ma még le szerettünk volna lógni Roxmortsba és már így is késésben vagyok a megbeszélt időpontról.
Nem igazán beszélünk Mirával, meg aztán közös programjaink sincsenek soha sem, de a mai nap... hát pótoltunk minden elmaradást, mert minden, ami csak lehet egyszerre jött össze. Először a fotó album, aztán megvédett és most ez a vallomás, hogy abba akarja hagyni a sulit és nem is akar tovább tanulni... hát kissé soknak tűnik egyszerre, de kezelnem kell a helyzetet valahogy és persze egérutat nyernék, ha belemegy, hogy anyuék ne akadjanak ki. Legalább meg kellene próbálni, maximum, ha nem megy, hát elmondhatom, hogy megtettem, amit tudtam. Már ez is valami. - Önálló... azért kerülsz engem is mindig. - végül csak egy sóhajjal rázom meg a fejemet. Persze nem utálja a szüleinket, meg engem sem, de ezt elég nehéz elhinni ,ha egyszer így viselkedik. Mira nagyon nehéz eset, de persze ő meg ezt rólam mondaná inkább, mert mindig csak okoskodom. Na igen, nem könnyen találjuk meg a közös nevezőt, nagyjából soha sem, de legalább hatni tudok rá, ha nem is teljesen, de valamelyest. Nekem már ez is nagy előrelépésnek számít jelenleg. - Mindenki tehetséges valamiben, csak van aki nehezebben találja meg. Tudod Albert Einstein mondta... - összecsukom a számat és még össze is szorítom, mert tudom, hogy ezzel nem fogok sokat javítani a helyzeten, hiszen mindig okoskodok szerinte, ezért is nem fejezem be végül a mondatot, mert nem sokat érnék el vele. De legalább elfogadja, hogy megpróbálhatnánk, maximum nem jön be, vagy hamar visszamondja, de hátha nem. - Csak... az a kérdésem, hogy ne add fel túl hamar, rendben? Én ráérek, szóval tőled függ. Hétfő délután? - nem tudom mikor vannak órái, dolga, buli... azért neki elég sok az elfoglaltsága, én inkább maximum a könyvtárban töltöm el az időmet. Ezt most neki kell eldöntenie, de azért láthatja rajtam, hogy határozottan örülök neki, hogy legalább rá tudtam beszélni. Ez is nagy lépés, főleg hogy tudom mennyire ki nem állhat, de mégis vállalja, hogy segítek neki felkészülni. Nagyon fogok igyekezni, hogy ne oktassam ki majd. Nehéz lesz, meg persze hogy ne okoskodjak, ami még nehezebb, de muszáj lesz, hogy sikerüljön, különben az első tíz percben faképnél hagy, úgy igazi ajtó csapkodósan. Ennyire már azért ismerem Mirát.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Én nem aggódom, tényleg nem... Na, jó, talán egy kicsit, de ez sem azért van, mert annyira meghatna Mia sorsa. Egyszerűen csak amiatt, mert ha megírja a szüleinknek, hogy mi történt és ne adj Isten, még a lábát is fájlalná, akkor majd kapom otthonról a kioktató leveleket, miszerint miért nem mondtam Miának, hogy keresse fel Madam Pomfrey-t... Mintha én tehetnék arról, hogy ő ennyire nem akar elmenni, de komolyan! Szóltam neki, nem is egyszer, innentől kezdve pedig nem az én felelősségem a dolog, hanem az övé. Hiszen mindketten betöltöttük a tizenhetet, a Mágiaügyi Minisztérium szerint felnőttek vagyunk, képesnek kell lennünk ennyit megoldani. Egyszóval: ha ő azt mondja, hogy nem, akkor befogom a szám és nem fogom úgy kezelni, mint egy ötévest. - Nem aggódom – vonom meg a vállam fapofát vágva, mintha nem bosszantott volna fel ez a kis mondat. Én és az érte való aggódás? A világon nem érdekel, mit művel, de komolyan. Egyszerűen csak a saját hátam szeretném bevédeni, ennyi az egész, neki viszont hiába is magyaráznám a dolgot. - Ha megbízol benne és szerinted érti is a dolgát, akkor felőlem aztán azt csináltok, amit akartok. Elvégre, mindketten hollóhátasok, aligha eshet nehezére a gyógyítás... Mia pedig úgyis utánaolvas a dolgoknak, szigorúan csak a biztonság kedvéért, úgyhogy nagy eséllyel – amíg bekötözik és ellátják a lábát – osztogatja majd a jobbnál-jobb tanácsokat annak ellenére is, hogy egy percet sem töltött gyógyítók közelében. Néha elég vaskalapos tud lenni a könyveket illetően és szeret mindent szóról-szóra betartani, amit leírnak benne. Elég idegesítő lesz, ez tény, de oldja meg az, aki elvállalja, hogy ellátja. Madam Pomfrey javaslatai ellen aligha szállna szembe, hiszen azért tiszteli azokat, akik több év tapasztalattal rendelkeznek a szakmájukban, de a szobatársa elég kezdő még ahhoz, hogy hallgasson Mia kioktatására. - Én nem utálom őket, csak... - elharapom inkább a mondatot, hiszen nem szeretem megosztani az érzelmeimet másokkal, főleg Miával nem, akivel alapból nem vagyunk olyan viszonyban. Nincs türelmem jelenleg végighallgatni a papolását arról, hogy engem is mennyire szeretnek anyuék, hiszen ő nem érzi azt, amit én. Fogalma sincs róla, milyen rossz úgy felnőni egy családban, hogy az ember sohasem képes azt nyújtani, amit várnak tőle. Amióta pedig vámpír lettem, csak még rosszabb a helyzet... Biztos vagyok ugyanis abban, hogy szörnyetegként tekintenek rám, olyasvalakiként, aki bármikor árthat nekik. Ők nem értik ezeket a dolgokat, hiszen muglik, bennük még az a kép él, hogy aki vámpír, az veszélyes. - Szeretnék már végre önálló lenni, ennyi az egész. Nem hiszem, hogy Mia elhinné a kifogásaimat, hiszen eddig is elég felelőtlen életet éltem és rohadtul nem érdekeltek a következmények. Az egyetlen gondom csupán az volt, hogy elég zsebpénzt csikarhassak ki anyuékból az esti bulira, melyre rosszabb esetben kilógtam. Én és az önálló élet... nos, kissé hihetetlen. - Neked lehet, hogy jól megy, de én nem vagyok tehetséges. Hát úgy kb. semmiben sem – vallom be kelletlenül, hiszen egyáltalán nem szeretném fényezni testvérem tudását, attól azonban az tény marad, hogy ő mindenben annyira jó. És minden bizonnyal szigorú tanár is lenne, hiszen elég maximalista, én viszont nem szeretem, ha kioktatnak és hogy pont ő tegye ezt... Nem tudom, nem hiszem, hogy menne, nem hiszem, hogy szót tudnék fogadni neki bármiben is. Előbb vagy utóbb, de tuti egymás torkának esnénk, annyi szent. - De akkor tényleg nem fogod erőltetni – vetek rá egy jelentőségteljes pillantást, melyből már egyből levághatja, hogy baj lesz, ha megpróbálja mégis ezt tenni. - Ha nem sikerül, akkor te nem beszélsz rá arra, hogy folytassam, én viszont ezért cserébe igyekszem komolyan venni a felkészülést és a vizsgát is. Szóvaaal... Mikor lesz az első óra? Nem mintha annyira vágynék Mia társaságára, de szeretnék auror lenni, tényleg minden álmom ez, és ha itt van a lehetőség, akkor miért ne csaphatnék le rá? Miért ne használhatnám ki Mia jóindulatát és próbálnék meg valamilyen szinten a társadalom hasznára válni? Talán még anyuék is megbékélnek velem, ha látják, mennyire oda tudom tenni magam, ha az álmaimról van szó, és még Miával is össze tudok dolgozni.
Pedig várható volt, hogy azért nagyon is hálás leszek neki majd, ami miatt segített, csak hát Mira... Mira az Mira, még annak sem örül, ha az ember hálás ezért nem is teszem nagyon szóvá és próbálom nem mutatni, de azért mégis csak nyomot hagy bennem a dolog. Rendes volt tőle és a képek nézegetése... igenis számomra ez azért jelentett valamit így együtt meg főleg, még ha ezt ő nem is akarja és biztosan nem örül neki. - Oké. Az egyik szobatársam Gyógyítónak készül, biztosan tud pár hasznos praktikát, ne aggódj. - meg is bánom, amikor kimondom az utolsó szót, hiszen biztosan jön majd valami kellemetlen reakció, hogy ő bizony értem tuti, hogy nem fog aggódni, ilyesmit ne is gondoljak. Én viszont aggódom, amikor kiderül, hogy még a sulit sem akarja folytatni. Az iskola fontos és persze el lehet e nélkül is helyezkedni, de azért mégis csak jobban és könnyebben lehet, ha az ember tanul és valami végzettségfélét szerez magának. Akármit is mond akkor is fontos és valahogy szeretném elérni, hogy ez az info ne is jusson el a szüleinkig, hiszen jól sejti csak csalódni fognak és az senkinek se jó. - El otthonról? Évek óta? Ennyire... utálod anyuékat is? - azért rossz ezt hallani, főleg hogy velem is így van, meg velük is... Olyan pocsék érzés, hiszen az embernek a család fontos kellene, hogy legyen, számára viszont a család csak púp a hátán és az a célja, hogy minél előbb elmehessen. Olyan szomorú ezt hallani, főleg hogy attól még anyáéknak ő igenis fontos, szeretik, hiszen ugyanúgy a lányuk és ha ők is meghallják ezt... biztos, hogy meg lesznek rendülve. - Ez nem is igaz, simán felvettek a gyakornoki állásra is. Átoktörő a fickó, neked is elmondhatom, amiket tanultam és SVK-ból kiváló vagyok és igazából... a legtöbb tantárgy jól megy. Szeretnék segíteni és... szerintem menne is. - legalább elgondolkodik rajta és ez már jó! Lehet, hogy nem mond igent, vagy nem mond azonnal, de már a remény meg van, hogy nem azzal állít be anyuékhoz, hogy hagyja az iskolát és keres valami pincéri állást. Persze látom én, hogy főleg csak kifogásokat keres, de akkor sem hagyom annyiban, főleg ha már valamit elhatároztam akkor igen nehéz róla leállítani és hát jelen esetben sem szándékozom csak úgy annyiban hagyni a dolgot. Kénytelen lesz idővel belátni. - És, ha csak megpróbálnánk? Abból még baj nem lehet. Van még időnk, hogy felkészítselek a vizsgákra és a felvételire és ha nem sikerül akkor... nem erőltetem és megértetem anyuékkal, hogy neked így a jobb. Mit szólsz? - tényleg bízom magamban annyira, hogy elérjem, hogy maradjon és akkor nem is kell anyuéknak megtudni, hogy egyáltalán el akart menni dolgozni és otthonról is. Persze ettől még utóbbit megteheti, de hátha valahogy elérem, hogy még azt is elodázzam valahogy. Azért Mirának is számít a család, hiszen megvédett, csak hát persze elég jól titkolja, ahogyan mindig, ami tőle nem meglepő, de az a fő, hogy én tudom.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha tudtam volna, hogy Mia jobb szemmel néz rám, ha segítek neki, akkor csupán nemes egyszerűséggel végignéztem volna, ahogy a tag végigveri a Nagytermen. Nem szeretek közeli kapcsolatba kerülni a családommal, mert úgyis mindig megbántanak, akkor meg miért erőlködjek? Megpróbálok érzelmileg távol maradni tőlük, ez viszont nem megy, ha Mia folyton bajba kerül mindenhol és nekem kell kirángatnom belőle. Számít nekem, persze, de pont emiatt nem szeretnék a kelleténél jobban belefolyni az életébe. Maradjon meg csak köztünk az a 20 lépés távolság, ami eddig is megvolt. - Biztos? - vonom fel a szemöldököm kételkedve, de ha Mia nem szeretné, akkor nem rángatom el a Gyengélkedőig, ennyi az egész. Majd holnap felmegy, ha komolyabb baja lesz, az már nem az én felelősségem. - Azért valami fájdalomcsillapítót vegyél be estére... Megvonom a vállam, mintha nem is érdekelne, hogy ikertestvérem megfogadja-e a tanácsomat vagy sem. Ő fog szenvedni, nem igaz? Remélem, azért levelet nem ír anyuéknak a történtekről, mert abban úgyis megemlít, hogy én voltam az, aki segített neki, akkor meg az lesz a bajuk, hogy miért hagytam, hogy Mia ilyen helyzetbe kerüljön. Mintha bármit is meg tudtam volna akadályozni, de komolyan... Különben is: ha Mia nem lenne ennyire hebrencs, akkor körülnézett volna, mielőtt indulni készül és abban az esetben nem tartanánk itt. Nem kellene itt álldogálnom vele, és nem kellene a rossz lábát nézegetnem, magamban azt latolgatva, hogy kibírja-e a Hollóhát tornyáig. Az azért elég sok lépcső, Mia pedig nyomorék. - Nekem már az is elég, ha el tudok menni otthonról – morranok fel a felvetéseit hallva. Érdekel az engem, hogy milyen munkahelyen tudok elhelyezkedni? Nem igazán. Ha annyira komolyan venném a dolgokat, akkor én is évfolyamelső lennék, Miához hasonlóan, márpedig olyan rohadtul nem szeretnék lenni, mint ő. - Naná, hogy átgondoltam, évek óta ezen rágom magam, ennyi nem elég? Arra, hogy anyuék miért örülnének neki, inkább nem is válaszolok. Komolyan, most Mia tényleg szemfedővel mászkál ebben a világban? Ennyire nem veszi észre a dolgokat? A szüleinknek csak teher vagyok, semmi több, mert ők azt hiszik, hogy a Mia-félék váltják meg a világot. Én pedig, a család fekete bárányaként nem vagyok több, mint nyűg a nyakukon. Ezért is szeretnék minél hamarabb elköltözni és nem zavarni a nyugalmukat. A sajátomat pedig végképp nem. - Tessék? - pislogok nagyokat, amikor Mia hirtelen olyasmit mond, amire életemben nem számítottam volna. Azt tudtam előre, hogy nem fog tetszeni az ötletem neki, hiszen számára első a tanulás és nem fogja értékelni a céljaimat, de hogy ennyire belemenjen a dologba... Nem, azt sohasem hittem volna. Nekem segít? Előbb vágatnám le a kezem, semmint, hogy vele menjek plusz órákra. - Óó, köszi, de nem kell, igazán nincs szükség erre... Megcsóválom a fejem, de a lehetőség azért csábító, mivel világéletemben aurorként képzeltem el magam. Talán elég fura ez, mivel vámpír vagyok, az aurorok jó esetben ránk vadásznak, nem mi vadászunk a saját fajtánkra, de már történtek csodák eddig is, nem igaz? Meg pont ez benne a kihívás: magam előtt is tudnék bizonyítani, ha vámpír létemre csatlakozhatnék a Minisztériumhoz. Elvégre, eddig senkit sem bántottam, képes vagyok uralkodni magamon. - Aligha hiszem, hogy te tudnál nekem segíteni – vetem ellen, miközben Mia affelől érdeklődik, hogy engem mi érdekelne. - Tudod, auror szeretnék lenni, de te még magadat sem vagy képes megvédeni, így tuti bukom a dolgot, szóval nem érdekes... Hiszen azért Mia és az önvédelem két különböző dolog, ezt nemrég be is bizonyította számomra. Oké, eleinte az elméletre mennek rá ott is, nem kell önvédelmet bemutatnom, de pl. a Sötét Varázslatok Kivédése mennyire lenne könnyű falat Mia számára? Jó, abban mondjuk kiemelkedő a teljesítménye, de ott van pl. a Bájitaltan... Istenem, Mira, találj már valami jó kifogást a dolog ellen! - Meg szerintem nem is bírnád idegekkel mellettem – vetem fel a következő érvet Mia segítsége ellen. - Elég ellentétesek vagyunk, nem gondolod?
Mira egyszerűen kiszámíthatatlan. Az a baj, hogy most egy kicsit jobban érzem magamat vele, mármint a miatt, amit tett, hiszen mégis csak megvédett engem, segített, amikor nem vártam volna, tehát mégis csak számítok neki, mégis csak testvérek vagyunk, és pont e miatt fognám távozóra, mert nem szeretném, hogy ez a mostani kép darabokra hulljon, ő pedig sajnos tud olyasmiket tenni, amikkel ezt könnyedén eléri, ezért is lenne jobb mielőbb távozni, még ha igazából tényleg fáj is a lábam annyira, hogy ez ne legyen olyan könnyű. - Semmi gond, ha egy kicsit bejáratom máris jobb lesz. - egyértelmű, nőnöm kellene még, hogy ne legyen máskor ilyen gond, hogy ne tudjanak ekkora gondot okozni, ha valaki felemel és a magasból ejt le, mert ez itt a legnagyobb gond, de hát jó eséllyel már nem igen fogok nőni, ahogyan Mira sem, csak ő ennek ellenére meg tudja oldani a hasonló helyzeteket. Fura, akármit is gondol én azért mindig is irigyeltem a határozott kiállásáért, én soha sem mentem volna neki egy nálam nagyobb alaknak, ez holt biztos, még egy velem azonos méretűnek se hiszem, ő viszont simán képes rá. Nem is tudom, hogyan csinálja, hogy ilyen bátor. De hogy még az életét is elszúrja... Azt hiszem én jobban kiakadok, mint a szüleink tennék, pedig nekik se fog tetszeni ez a fenemód jó ötlet, ez biztos. - Persze... lehet egyetem nélkül is, de az mégis csak kevesebb és a lehetőség is kevesebb. Ezt jól átgondoltad? Tényleg albérletbe mennél? Anyuék miért örülnének? Te is a lányuk vagy, fontos vagy nekik. - elhúzom a számat, mert tudom erről nem igen fogom tudni meggyőzni, hiszen azt gondolja, hogy a szüleink folyton ellene vannak és nem is szeretik, csak mert olyan, amilyen, pedig erről szó sincs. Nem fognak örülni ennek a tervnek sem, hogy el akar költözni ebben biztos vagyok és még remélem, hogy le lehet róla beszélni, bár azt határozottan kétlem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb. Félő, hogy nem tudnék rá hatni, ahogyan anyuék sem, mert úgyis csak azt látná, hogy rosszat akarunk neki és nem támogatjuk semmiben sem, pedig szó sincs róla, csak hát nem akarom, hogy pusztán dacból elrontsa az életét. - Segítek! - hamarabb kicsúszik a számon, mint hogy időm legyen átgondolni a dolgot. Úgy se akarná, hogy én segítsek neki, és ha akarná is, kész kínszenvedés lenne, de mégis csak a testvérem és nem hagyhatom annyiban, hogy ekkora hibát követ el. Ha kiesik most a suliból, ha meggondolja magát évek múlva az sem ér már semmit, mert ezen nem lehet csak úgy variálni. Ha egyszer kiesett a tanulás ritmusából, akkor vége. Nekem nem jelentene gondot igazán egyik szak sem, de hogy át tudnám-e adni a tudást és főleg... neki... - Mi érdekelne, ha nem kellene nézned a felvételi ponthatárokat? - hátha sikerül valamit kipuhatolnom, hogy lenne ami érdekli, csak nem érzi elégnek hozzá magát. Ha egy kicsit felspannolom hozzá akkor hátha megértené, hogy igenis meg kellene próbálnia és még semmi sem késő.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Mia túl hamar a lelkére veszi a dolgokat, ez pedig semmiképp sem jó pont számára. Ha ilyen marad, akkor bárki bármikor beleköthet, méghozzá sikeresen. Én soha életemben nem voltam ilyen, ha valaki miattam sérült meg, az sem érdekelt, hiszen az nem az én hibám volt. Meg hát ez egyébként sem egy olyan hú, de nagy dolog, nem a fejem esett le a helyéről és gurult el. A csuklóm meggyógyul, méghozzá elég hamar, ami azt illeti. - Ha tudsz jobbat, akkor csak szólj – vonom meg a vállam közönyös képet vágva. Remek, megint az okoskodás... Mia nem tudja, milyen abban az esetben mardekárosnak lenni, ha az ember lánya nem rendelkezik megfelelő felmenőkkel és az egyetlen dolog, amit fel tud mutatni, az egy idegesítő ikertestvér. Mindenki annyira nagy bulinak tartja, ha van még egy ember, aki hasonlít rá, de én Miát egy különösen sok bosszúsággal járó problémának tartom. Szinte állandóan ott van, ahol nem kellene, mindezek mellett pedig mindig mindenre van egy jobb ötlete. Én viszont élvezem, hogy megvédhetem magam, szóval nekem ez így tökéletesen megfelel. Gondolom, az ő javaslata úgyis az lenne, hogy engedjem el a fülem mellett a sértő megjegyzéseket és menjek tovább. Ez nekem viszont egyáltalán nem szokott menni. - Remélem is – csapom el oldalra a fejem, miközben egy fintorra húzom az ajkaimat. Nem mintha annyira meglepő lenne a dolog, de se Mia, se én nem osztjuk meg egymással a problémáinkat, mindenesetre aggódom kissé érte. Mi van akkor, ha holnap lábra sem fog tudni állni? Talán mégis fel kellene rángatnom az emeletre a javasasszonyhoz. Mégis visszatart az, hogy tudom, mennyire kellemetlen, ha az embereknek más akarja megszabni, hogy mit kellene tenniük, így inkább hallgatok, mint a sír. Én nem vagyok Mia, vele ellentétben én nem fogom az ő életét irányítani. Ha vállalja a fájdalmat, akkor tegye, ez nem az én bajom. - Biztos? - kérdem kétkedve, amikor meglátom, hogy Mia már az első lépés után megtorpan pár pillanatra, ami mindenképp arra utal, hogy nem valami kellemes számára a cselekmény ezen része. - Csak mert innen nézve nem nyújtasz túl biztató látványt, tudod? Talán tényleg latba kellene dobnom minden fenntartásomat, elkábítani Miát, majd egyenesen a Gyengélkedőig lebegtetni. Ez mind szép és jó, de mi van akkor, ha ne adj isten, magához tér és leszid, amiért a saját szakállamra cselekedtem? Elvégre, tény ami tény, hogy az én ötleteimnek sosincs jó vége, ezt volt már alkalmam megtanulni számtalan alkalommal. De mi van abban az esetben, ha ennek az egésznek a lába issza meg a levét? Na, az már nem az én gondom, hiszen nemrég kikosarazott ezen a téren. - Gondolom, dolgozni – vonom meg a vállam hanyagul. Volt egy sanda gyanúm azt illetően, hogy ő is ki fog akadni a tervem hallatán, pont ezért sem ért annyira váratlanul a kirohanása. - Annyian kaptak munkát egyetemi szak nélkül is, hogy szerintem nekem se ártana megpróbálnom. Utána eléggé összeszedhetném magam ahhoz, hogy leléceljek egy albérletbe. Anyuék ennek minden bizonnyal örülnének is... Keserű mosolyra húzódik a szám, miközben Mia döbbent arcát fürkészem. Úgy tűnik, erre a hírre azért nem számított, pedig otthon én vagyok a fekete bárány, ez tőlem már úgymond elvárható dolog volt. - Majd elmegyek pincérnek, vagy tudja a tököm, de itt tuti nem maradok – csóválom meg a fejem. - Láttad te már a felvételi ponthatárokat? Úgysem fog sikerülni, akkor meg minek vágjak bele? Valami hihetetlenül magasak az elvárások az idei év folyamán, ez pedig csakis azt jelenti, hogy jövőre még inkább megemelik. Persze, van néhány olyan szakma, amelyre elég lazán be tudnék kerülni, ilyen pl. a látványmágia is, de az engem nem érdekel. Minek tanuljak hát ki olyasmit, ami számomra csak nyűg lenne?
Csak finoman megrázom a fejemet, hiszen nincs olyan, hogy mindegy. Nekem igenis rossz érzés, ha rosszul érzi magát, főleg ha miattam, miközben én sose akartam neki semmi rosszat. Sőt próbáltam én közeledni felé, de olyan mások vagyunk és sosem hagyta. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy bármi változzon ez ügyben, néha már tényleg úgy érem semmit, aztán apróságok segítenek, mint ez, hogy most segített nekem, mert mégis csak megvédett és ez azért jelent valamit. - De utána mégis újra beléd kötnek, akkor ez... nem a legjobb megoldás. - na persze nem tudom meggyőzni és nem is akarom, mert abból is csak a baj lenne, de mégis próbálkozom, még ha butaság is. Nincs mit tenni, Mira makacs, olyan sok mindenben makacs és nekem nem lesz esélyem hatni rá ebben teljesen biztos vagyok és ennek ellenére mégis próbálkozom, csak hát most... pihentetnem kellene a lábamat, de inkább egyedül. Segítene, de közben mégis olyan nehéz vele és át kell gondolnom ezt a megvédett dolgot is. - Persze, nem fogok panaszkodni... ígérem. - főleg nem neki, hiszen azért lássuk be mi olyan sokat nem vagyunk együtt, hogy neki panaszoljam el, ha valami nincs rendben, ha teszem azt fáj a lábam, ami biztosan így lesz, ebben egyetértek vele tökéletesen. De mégis mit tegyek, hogy bármi más legyen? Ha elkísér most akkor se lesz jobb, csak elmondja a Gyógyítónak a maga stílusában, hogy milyen gáz, amit tettem, meg hogy az én hibám és újra a fejemhez vágja, hogy nem voltam elég óvatos. Kell ez nekem? Ugye hogy nem. - Nem, tényleg nincs gond, fel tudok menni, majd maximum lassan teszem. - még egy félmosolyt is megejtek és el is indulnék annak ellenére, hogy már az első lépés sem valami kellemes érzés, de inkább bicegek a toronyig, mint hogy Mira kioktatását hallgassam, hiszen abból már életem során kaptam épp eleget. Furcsa is, hogy ezúttal ő az, aki velem maradna, miközben én vagyok az, aki távoznék, de talán érthető eleve nem volt kellemes az élmény ma sem vele és még egy a Mardekáros srác rá is tett egy nagy lapáttal. A kérdése mégis megakaszt, megtorpanok és elkerekedett szemekkel pillantok rá vissza. - Hogy mi? Miért nem akarsz tovább tanulni? De hát akkor mi lesz? Mihez akarsz kezdeni? - na igen én már eleve kiakadok az ötlet miatt, akkor azért sejtheti, hogy anyuék se örülnének neki kimondottan, sőt... tudom, hogy nem fognak, de azt is, hogy nem lesznek annyira meglepve és elfogadják majd, pont azért, mert Miráról van szó, akitől nem várnak ennél többet. És Mira ettől csak még inkább rosszul fogja magát érezni, de én mégis... mit tehetnék? Úgy érzem ezzel csak elrontja az életét, hiszen az egyetem fontos, nem is értem hogy mit fog csinálni, ha nem tanul tovább és mihez fog kezdeni magával egyáltalán.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Kissé sajog a csuklóm, azért elég szép erőkifejtést kellett gyakorolnom arra az idiótára.. Gyorsan meg is dörgölöm hát, hátha enyhül valamelyest a fájdalom, majd elfintorodok. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogy a belső sérüléseket nehezebben gyógyítja meg a bennem folydogáló vámpír-vér, szóval most türelmesnek kell lennem. De nekem legalább nem kell a Gyengélkedőre mennem, mint Miának. Személy szerint én nem szeretek ott lenni, Madam Pomfrey elég idegesítő tud lenni azzal a sok szabállyal. - Hát, már mindegy, nem igaz? - kérdem vállat vonva, én aztán nem fogom azt mondani neki, hogy nem az ő hibája. Miért nem lehet odafigyelni, ha már felpattan valahonnan? Mondjuk, számíthattam volna valami ilyesmire, hiszen Mia mindig olyan szeleburdi, figyelmetlen. Ha valami vagy valaki miatt kellemetlenül érzi magát, akkor leginkább azon igyekszik, hogy minél hamarabb kereket oldjon onnan. Ez történt most is. Mondjuk, ő ült oda hozzám, pedig igazán sejthette volna, hogy a nap minden percében harapós hangulatban vagyok. Nem fogok örömtáncot lejteni csak azért, mert élvezhetem a társaságát... - Szerinted ezeket ki lehet kerülni? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Az ehhez hasonló fafejekbe mindig belebotlik az ember. És már megbocsáss, de ha valamelyik belém köt a folyosón, akkor nem fogom fülem-farkam behúzni. Tanulják csak meg, hogy velem nem érdemes packázni. Természetesen, Mia és én két teljesen más életszemlélettel rendelkezünk. Ő nyugodtabb, leginkább annak a híve, hogy nem érdemes felesleges veszekedésbe bocsátkozni másokkal, ezért nem is szól vissza senkinek sem, leggyakrabban úgy tesz, mintha meg se hallotta volna a sértő szavakat a mardekárosok részéről. Én viszont visszaszólok, ha kell, ki is osztok pár pofont, velem senki se szórakozzon. A büntetőmunka se igazán izgat, az se, ha kicsapnak a suliból, mert nem is érdekel a tanulás. Csak a hetedik évemen legyek túl, máris lelépek innen a francba. - Ez már a te dolgod, nem nekem fog fájni – mormogom sötét képpel. Majd megtanulja Mia is, milyen az, ha halogatja a dolgot, de az már tényleg nem az én gondom lesz. Ha ő így látja jónak, ám legyen, én tuti nem fogom erőnek erejével felráncigálni a Gyengélkedőre. - Ha pedig lesz, aki felkísérjen, akkor nekem mindegy, de egy szót sem akarok hallani arról, hogy jaj, mennyire fájt... Én időben szóltam. Megvonom a vállam, nem szokásom pont Miát győzködni, hiszen ez olyan, mintha saját magammal vitatkoznék. Amikor veszekszünk, én kiabálok, ő nyugodt hangon válaszolgat, de mindketten ugyanolyan makacsok tudunk lenni. - Azért nem akarsz leülni? - bökök fejemmel egy szabad pad felé. - Sok a lépcső, nem kellene mindet megmásznod a Hollóhát-tornyáig... Még csak az hiányzik, hogy utána ismét nekem vinnyogjon, hogy mennyire fáj neki a sok lépcsőzés miatt. Nem fogom felkísérni, de legalább egy kicsit pihentesse, mielőtt elindul. - Szerinted mit szólnának anyuék, ha nem mennék tovább egyetemi-szakra? - vetem fel a következő kérdésemet. Mia azért elég jól ismeri a szüleinket, tudja jól, mire miként reagálnak, erről senki mást nem kérdezhetek meg. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hogy amióta van ez a képzés Angliában, a legtöbb helyre már nem elég a hét osztály. Az auroroknak például már szinte kötelező az egyetemi képzés elvégzése. - Nagyon kiborulnának?
Meglepő helyzet, de annak ellenére, hogy majdnem komoly baj lett azért mégis csak jó érzés, hogy Mira kiállt mellettem, még ha nem is tette szívesen, mert sajnos tudom, hogy biztosan így van, de akkor is megtette és ez a fő. Azért mégis csak a testvérem és talán ez még számít is neki valamit, még ha nem is gondoltam volna, hogy valaha is így lesz. Akkor csak okkal nézegette azt a fotóalbumot igaz? - Sajnálom. - biggyesztem le az ajkaimat, ahogyan átveszem a zsepit és a mellkasomat kezdem el törölgetni, hiszen lássuk be mégis csak kaptam egy adag kávét és nem volt a legkellemesebb érzés, ahogyan a bokám sincs a legjobban, ezt nagyon jól láthatja rajtam, de nincs mit tenni, ez már csak így jött ki. Nem mondhatom, hogy lényegében az ő hibája, mert miatta pattantam fel olyan hirtelen, mivel elzavart, de... kár is lenne, kétlem, hogy bármi jobb lenne tőle, hogy most még hibáztatnám is őt, sőt... - De akkor miért nem kerülöd el őket? Akkor nem kerülnél bajba. - óvatos próbálkozás csak, mert tudom úgy se fogja igazán komolyan venni, sőt jó eséllyel nem fog hallgatni se rám, tehát nem sok értelme lenne bármiről is győzködnöm őt, csak hát... ha tudja milyenek a háztársai, akkor lehetne másokkal is. Nem mindegyikük ilyen balhés, legalábbis állítólag nem, biztosan ott is vannak olyanok, akikkel könnyebb dolga lenne, netán akikkel nem kerülne folyton összetűzésbe és e miatt bajba, csak kicsit jobban körül kellene néznie. De a mostani után aztán főleg nem oktathatom ki őt, a végén még tényleg valami komoly baj lesz belőle és nem akarok packázni a jóindulatával. - Ez igaz, de... én tényleg jól vagyok és nem akarok neked gondot okozni. Pihentetem és felpolcolom és ha nem lenne jó, akkor elmegyek holnap a Gyengélkedőre rendbe? Lesz, aki elkísér. - és nem ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne ő legyen az, de tuti, hogy aztán ha bármi gond lenne, akkor egyből a szememre vetné, hogy bezzeg ő milyen rendes volt velem, mert kiállt mellettem és segített nekem és még el is kísért, hogy megnézzék a bokámat, én meg nem viszonozom a kedvességét. Már előre félek, hogy ez lesz a reakció. Valahogy Mira mindenben képes meglátni a rosszat, mintha csak ikrekként úgy sorsolta volna nekünk a gép, hogy nekem a pohár folyton félig teli, neki pedig folyton félig üres.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Abban azért téved Mia, hogy engem semmi sem érdekel... Igenis, érdekel a családom, szeretem is őket a magam módján, néha azonban sokkal könnyebb az árral szemben menni. Nekem legalábbis mindenképp. Soha életemben nem szerettem, amikor megpróbáltak beskatulyázni csak azért, mert Mia színjeles tanuló lett az első évünk végén... Igen, akkor volt az első olyan alkalom, amikor magamban megfogadtam, hogy én más leszek. Eszem ágában sincs csak azért ugyanolyan lenni, mert mindketten ikrek vagyunk. Igenis, anyuék is tanulják meg, hogy két gyerekük van: Mia és Mira. Nem két Miát kaptak, szó sincs róla, mi ketten különálló személyiségek vagyunk. És nem, nem vagyok hajlandó ugyanolyan lenni, mint ő, főleg azért sem, mert ennyire erőltetik. Az események percek alatt zajlanak le, Mia a földön köt ki, a nagydarab mardekáros pedig még akkor is bambán mered utánunk, amikor már kifelé vesszük az irányt a Nagyteremből. Testvéremről még mindig csöpög a kávé, én pedig mérges pillantásokkal illetek mindenkit, aki kissé jobban is meg mer bámulni minket elhaladtunkban. Engedelmesen félreáll hát mindenki előlünk, senki sem tartoztat fel minket, ami jelen pillanatban talán jobb is. - Tessék, fogd! - nyomok Mia kezébe ellentmondást nem tűrő mozdulattal egy kendőt. Varázslattal talán sokkal egyszerűbb lenne a dolog, de mint tudjuk, kettőnk közül nem én vagyok az agytröszt. Fogalmam sincs arról, milyen bűbáj lenne alkalmas egy ruha kitisztítására, így hát maradok a mugli módszereknél. - Legközelebb lehetnél egy kicsit óvatosabb is, mert az ilyenek mindig az utadba esnek... Mérges vagyok, amiért nekem kellett kirángatnom ebből az idióta helyzetből, hiszen nagy eséllyel velem is fog elszámolni a srác a későbbiek folyamán, de ezt nem hozom Mia tudtára. Éltem már túl ennél sokkal rosszabb helyzeteket is, ez is menni fog valahogy, csak az igazat megvallva, rohadtul nem hiányzott. Nekem most Timothy-t kell felhajtanom és rávennem arra, hogy tanítson meg, miként legyek vámpír. Nincs időm arra, hogy Miát pátyolgassam... - Aha, egy kicsit – ismétlem meg kissé hitetlenkedve Mia szavait. - Már megbocsáss, de az egész idáig vezető úton bicegtél, ha nem tűnt volna fel... Azért is bámultak meg minket annyian. Pillantásom Mia lábára esik, semmi komoly sem látszik rajta, de az igazat megvallva sokkal nyugodtabb lennék, ha Madam Pomfrey vetne rá legalább egy pillantást. Velem is történt már hasonló eset, megsérült a lábam, eleinte semmi komoly baja sem volt, majd másnapra bedagadt, alig tudtam lábra állni. - Nem, de ők már csak ilyenek – vonom meg a vállam, amolyan értem én-képet vágva. - Szerinted én miért kerülök mindig bajba? Mert szinte állandóan hozzá hasonló barmok vesznek körül. Fejemmel a hatalmas ajtó felé biccentek, amely mögött még mindig az ételeket fogyasztó diákok gubbasztanak, majd kissé savanyú arcot vágok. Folyamatosan piszkálnak a származásommal, a mai napig megkapom a sárvérű-jelzőt, noha elég sokan megtanulták már, hogy velem nem érdemes packázni, valamiért viszont még ennek ellenére sem hajlandóak leállni vele. Ha nekik ez jó, akkor legyen, nem vagyok semmi jónak az elrontója, de néha már elég idegölő tud lenni a folyamatos délutáni büntetőmunka. - Nekem kutyabajom – felelem Mia kérdését hallva, majd kissé lejjebb veszem a hangerőt: - Vámpír vagyok, ha lenne is sebem, hamar begyógyulna, nem gondolod? Pont számára kellene kiselőadást tartanom a fajtámról? Talán már ezeregy könyvet fellapozott azóta a bizonyos éjszaka óta, nyilván már elég szépen beleásta magát a témába, ismerem már ennyire. Az ikertestvére vámpír, olyan lény, amely a varázsvilág egyik alapját adja. - Felmenjünk a Gyengélkedőre? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Most az egyszer nem foglalkozok a látszattal, tőlem aztán azt gondol Mia, amit szeretne, de igenis jobban érezném magam, ha látná valaki. - Nehogy másnapra bedagadjon... Nocsak, van egy érzelmes oldalam is! Ez az ő számára újdonság lehet, hiszen még engem is meglepett némileg. Eddig senki más baja sem érdekelt, úgy kell nekik-alapon gondolkoztam mindenről, most viszont... Nem, nem lehet, hogy érdekelni kezdett a családom!
Tényleg nem tudom, hogy mit hittem, hogy normálisan fog beszélni velem. Nem értem miért gondoltam, hogy csak mert családi képeket nézeget az azt jelenti, hogy érdekli is a családja. Semmi sem érdekli, de főleg nem én, vagy anyuék. Persze, hogy semmit nem engednek neki, ha egyszer így viselkedik. Mindennek és mindenkinek csak ellent mond és nem tudom, hogy miért ilyen, vagy mikor változott egyáltalán ilyenné, de ez annyira szomorú. Nincs mit tenni távozom, hiszen vagy leszól, vagy kiabál velem, mást nem tesz szinte sosem, csak volt egy olyan naiv remény bennem, hogy hátha most más lesz. Máskor jobban fogok gondolkodni, mielőtt teszek valamit ez már biztos. Egyelőre viszont a gyors távozás mellett döntök, ami nem sikerül a legjobban, mert hiába a nagyterem és a mondhatni szemtanúk hada a Mardekáros srác, akinek sikerül nekimenni úgy emel meg, mint egy rongybabát, én pedig csak az ujjait feszegetem persze értelmetlenül, hiszen az ég világon semmit nem ér a dolog, mert el nem enged és a szorítás sem csökken. Az is csoda, hogy nem fulladok meg itt helyben, bár ha sokáig művelné még arra is lenne esély és persze senki sem mozdul meg, hogy segítsen egészen addig, amíg Mira hangját meg nem hallom. Se perc alatt leperegnek az események, én a földre kerülök, szó szerint mivel a meglepetéstől a lábam sem tart meg, aztán már azt veszem észre, hogy Mira épp kiosztja a nála is sokkal magasabb srácot, mintha nem lenne tényleg jóval nagyobb és erősebb kettőnknél együttvéve is. Én pedig már arra eszmélek, hogy a Nagyteremből rángat ki. Még mindig tiszta kávé vagyok, de ez zavar a legkevésbé. A lábam fáj, a bokám talán ki is ment, kissé sántítok is ennek hála, de végül csukódik mögöttünk az ajtó, én pedig megállok értetlenkedve nézve Mira felé, aki persze máris úgy néz rám, mint az előbb. - Egy kicsit, de nem vészes, csak a bokám fáj és... kösz... Bekattant a srác, pedig nem történt semmi... ennyire komoly. - én legalábbis nem láttam azért ennyire keménynek a helyzetet, hogy így kelljen lereagálnia, de hát a Mardekárosok elég nehéz esetek tudnak lenni, mint tudjuk, lásd Mira, aki szintén nem a legkönnyebb jellem a világon. - Te ugye jól vagy? - áh hülye kérdés, neki semmi baja, ő látta el inkább a srácét és én vagyok a balga ,mert megkérdeztem és persze tudom hogy megint ki fog oktatni, de akkor is segített és ezt azért nem felejtem el csak úgy. Azért mégis számít neki a család, csak... valahogy mindig igyekszik jól titkolni, csak tudnám, hogy ez miért jó neki.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Mia folyamatosan próbálkozik ezzel a legyünk jó testvérek dologgal, amivel engem leginkább csak eltaszít magától, úgyhogy teljesen nyíltan kijelenthetem, hogy idegesít. A mézes-mázos mosolya már akkor az egekbe repíti agyvizem hőmérsékletét, amikor csak kezdetleges. Ismerem évek óta, kilenc hónapig csöveztem vele egy albérletben, mindig tudom, mi után mi következik. Amikor a közelemben van, megpóbálja visszafogni magát, elvégre ő is jól tudja, mire ugrok, de végül győz benne az okoskodás, és csak mondja-mondja és mondja. Folyamatosan, elvégre meggyőződésem, hogy még levegőt sem vesz közben. Lételeme az, hogy beszélhessen valakihez, neki aztán teljesen mindegy, hogy az illető kíváncsi rá vagy sem, akkor is elmondja a véleményét. - Attól, hogy képeket nézegetek, még nem leszünk öribarik – csapom be mérgesen a családi album fedelét, amely tompa súllyal csapódik az asztalhoz. Komolyan, az ember már nem nosztalgiázhat nyugton egy percet sem? Gyilkos tekintettel pillantok Miára, rohadtul bosszant, hogy mindig mindenbe bele kell ütnie az orrát. Ezért sem kedvelik sokan az ismerőseim közül sem.. Bosszantóan tudálékos. - És képzeld, ha kíváncsi lennék rád, akkor megkeresnélek és beszélgetnék veled, nem gondolod? Ha már olyan okos, akkor erre miért nem jön rá magától? Neki is ismernie kellene engem már annyira, hogy tudja rólam, nem fogom díjazni, ha megzavar. Soha életemben nem voltam az a legjobb testvér típus, nem is akarok az lenni, nekem nem ez az életcélom. Teljesen jól megvagyok egyedül is, sőt inkább úgy, mint Miával egy légtérben. Mindig mindennel kiakaszt, de komolyan. - Azért nem bíznak bennem, mert nem akarnak! - emelem meg kissé a hangom. Tessék, már megint veszekszünk, holott Mia kerek két perce ült le mellém és semmi konkrét okot sem adott rá. De akkor is... Ha anyuék esélyt adnának arra, hogy bizonyítsam mennyire komoly és felelősségteljes tudok lenni néha, akkor nyilván nem basznám el a dolgokat, nem igaz? Minden igyekezetemmel azon lennék, hogy végre lássák, én is érek valamit. - Igen, csak okoskodsz, mert mást nem is igazán tudsz... Ha ő nem hagy itt, akkor én fogok felpattanni, de komolyan. Nem szeretem a közelségét, nem jövünk ki egymással, mi értelme hát annak, hogy folyamatosan öljük a másikat? Csak lefáraszt állandóan, mintha folyamatosan a saját lelkiismeretem beszélne hozzám. Tanulni kellene, mert nem jók a jegyeim... Menjen és tanuljon ő, nem én szeretnék évfolyamelső lenni idén is. Talán nem kellene a tilosban csavarogni... Talán nem kellene megírnod anyuéknak, nem igaz? Számukra nem fáj, amiről nem tudnak, de totál mindegy. - Oké, szia! Úgy tűnik, mégis van valami igazság ebben az iker-mítoszban, mivel Mia teljesen eltalálta életem leghőbb vágyát, miszerint minél hamarabb lekophatna rólam. Nem tartom hát vissza, amikor felpattan, inkább csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, én aztán nem könyörgök neki, hogy maradjon. Menjen, amerre csak szeretne, minél távolabb tőlem, annál jobb. Nem sokkal később azonban ismét testvérem hangja üti meg a fülemet, nem is jutott messzire tőlem, jobban szólva csak egy másik mardekárosig. A srác sokkal magasabb, mint Mia vagy én, emellett pedig jelenleg is mérges képet vágva pillant le testvéremre, aki minden kétséget kizáróan pont meghívta egy italra. A sajátjából és egyenesen a ruhájára. - Na már csak ez hiányzott... - mormogom magam elé, miközben figyelek, egyelőre azonban nem lépek közbe. Ha a tag nekiesik a testvéremnek, akkor minden kétséget kizáróan szépen meg lesz mogyorózva, ha viszont elmegy, akkor nem lesz itt semmiféle balhé. Úgy tűnik azonban, hogy Mia nem pont a legjobb emberbe kötött bele, hiszen a srác úgy emeli fel a földről, mintha csak egy párnát fogna, testvérem pedig kétségbeesett tekintettel pillant vissza rá. Valamit megpróbál magából kipréselni, őt ismerve ez mindenképp bocsánatkérés lenne, de én azt már nem hallom. Felpattanok a helyemről, majd a fiú már csak arra eszmélhet, hogy valami sárga golyóbis csapódik neki, ami történetesen én vagyok. Meglepetésében elengedi Miát, aki újra érezheti talpa alatt a talajt, már csak az a kérdés, hogy milyen minőségben. Fogalmam sincs arról, hogy megsérült-e valamennyire az esés következtében, hiszen minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy a fiút a szomszédos Griffendél asztalához lökjem. A meglepetés ereje jól jön számomra, mivel a tag bamba képpel huppan le a székbe, most pedig én fogom úgy az ingét, mint az imént ő Miáét és közvetlen közelről nézek vele farkasszemet. Tekintetéből eltűnik a düh, leginkább jókora adag csodálkozást hagyva maga után. - Na, tisztázzuk a házirendet... - sziszegem. - Az ott.. – ennél a pontnál Mia felé mutatok, legalábbis ahol őt sejtem: - ...az én testvérem. Ha bántani mered őt, akkor előbb engem keress meg és velem rendezd le, mert ha nem így teszel, akkor elég könnyen megütheted magad. Érthető voltam? A hatékonyság kedvéért még egyet rántok a srácon, majd elengedem, végül hátralépek tőle, majd gyorsan elkapom Miát a könyökénél fogva és kirángatom a Nagyteremből egészen az Előcsarnokig. Kihasználom azt, hogy a fiú köpni-nyelni nem tudott hirtelen, minden bizonnyal csak ezért sikerült letepernem az imént. A szeme elől viszont mihamarabb el kell tűnnünk, mivel biztos vagyok abban, hogy amint visszanyeri az önuralmát, nekem esik, ha előtte vagyok. Márpedig annyira hülye nem vagyok, hogy megveressem magam. - Megütötted magad? - fordulok Mia felé közönyös arccal, mintha egyáltalán nem érdekelne a válasza, csupán puszta udvariasságból tenném fel a kérdést. Márpedig igenis aggódom érte, mert talán sokkal súlyosabb a helyzet, mint amilyennek kinéz.
Gőzöm sincs, hogy mit gondoltam. Csak azért, mert családi képeket nézeget még nem lesz hirtelen minden más, nem fog kedvelni és nem leszünk jó testvérek. Akkor miért jöttem ide? Mert még mindig próbálok hinni a lehetetlenben, hiszen ikrek vagyunk, az ikrek között különleges kapocs van... persze a könyvek szerint, de ez egyszer a könyvek tévednek, még hozzá hatalmasat tévednek, mert köztünk semmiféle kapocs nincsen, maximum valami rendkívül és nagyon negatív fajta, amivel nem igazán lehet mit kezdeni. Mira utál és bármivel próbálkozom akkor is utálni fog. Tehát még mindig él a kérdés, mit hittem, amikor idejöttem? - Testvérek vagyunk és te a fotóalbumot nézted, én meg azt hittem... - elhallgatok aztán csak megrázom a fejemet láthatóan csalódottan. - Fogalmam sincs, hogy mit hittem. - nem, most hogy így nekem szegezi a kérdést nem tudom, hogy miért jöttem ide, azt sem tudom, hogy mi értelme volt egyáltalán, hogy megpróbáljam, de fel kellene adnom? El kell fogadnom, hogy Mira utál és ne is keressem a társaságát? Vajon, ha egyszer valami komoly bajom esne, vagy... meghalnék akkor legalább sajnálna és hiányoznék neki? Őszintén még erre sem tudom a választ. Könnyen lehet, hogy csak megkönnyebbülne, hogy nem járok a nyomában, nem piszkálom és nyugodtan lehet egyke, nem kell egy ikertestvérrel együtt léteznie. Szomorú ebbe belegondolni. - Csak, mert a vége általában valami rossz lesz, de ezt te is tudod. Azért nem bíznak benned, mert okot adtál rá és... tudod mit igazad van, nem tudom, hogy miért hittem én... bármit is. Csak okoskodok. - foglalom össze, amit már megint a fejemhez vágott. Oh persze, hogy én vagyok a rossz, mert a szüleink engedtek olyasmit, amit neki nem engednének, de ő mindig eléri, hogy ne bízzanak benne, mindig úgy viselkedik ahogy, mindig... keresi, hogyan tehet rossz fűt a tűzre, hát persze, hogy nem engedik neki, hogy újabb esélyt találjon a bajba kerülésre. Én viszont eddig bírom a dolgot, hiszen úgyis csak ez lesz, sérteget és piszkál, miután tudjuk jól mindketten, hogy utál és semmi értelme sincs, hogy a végén még eltörjön a mécses nálam, akkor csak e miatt is tovább cukkolna. - Bocs, hogy zavartalak. - ezért pattanok fel végül elég nagy hirtelenséggel, ami tökéletesen van időzítve, ugyanis épp ebben a pillanatban lépne el mögöttem egy nagy darab Mardekáros srác egy bögre jó forró kakaóval. Így viszont a lendületnek hála felkenődöm rá, meglököm, a bögre pedig kettőnk között megbillenve ömlik rá az ő és az én ruhámra is, majd köt ki a földön, amikor meglepettségében még el is találja engedni. Nagyra kikerekedett szemekkel szorítom össze a fogaimat, hiszen a kávé forró, de a nálam vagy két fejjel magasabb srác szemében gyülekező düh sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint ez az apróság. - Elnézést, én csak... nem figyeltem, de mindjárt... egy pillanat... - kissé az ijedtségtől, meg persze az újabb veszekedéstől, amit Mirával sikerült végeznem reszketnek az ujjaim, ami miatt cseppet sem egyszerű előhalásznom a varázspálcámat, hiába próbálok érte nyúlni és hát nem is jutok valami messze. Nincs itt bent most nagy tömeg, de azt hiszem a debellát a tömeg sem érdekelné, úgy kapja el a fehér blúz nyakát és emel fel, mintha pille súlyom lenne, ami hozzá képest jó eséllyel igaz is. - Mondtam, hogy... hogy saj... sajnálom... - próbálom én feszegetni az ujjait, de egy árva szót nem hajlandó szólni, csak csúnyán néz, mintha épp azt latolgatná, hogy most akkor itt helyben tépjen szét darabokra, vagy csak hajítson arrébb az útból. A pálcám megtalálását is feladom egyelőre, na nem mintha nagyobb esélyem lenne a méretes srác ujjainak lefeszegetésére.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem állítom, hogy enyém a világ legjobb családja, mert ezzel csak másokat csapnék be, de azt el kell ismernem magamban, hogy csak a rokonaim... Szeretem őket, legalábbis nem csak puszta gyűlölettel viseltetek irányukba, de az állandó Mia-központú világ lassacskán már tényleg kezd az idegeimre menni. Az otthoni légkör feszült, én legalábbis azt érzem, hogy csak egy eltűrt személy vagyok a házban, akit befogadnak, mert nincs hova mennie. Nem csoda hát, ha egyre gyakrabban töltöm az iskolában az ünnepeket mindenféle hülye kórságra hivatkozva. Az albumot nézegetve próbálok kissé szebb emlékeket találni a múltamban, olyanokat, amelyek megakadályoznak abban, hogy végleg hátat fordítsak a családomnak. Utána pedig ezekbe a képekbe kapaszkodva próbálom meg elviselni valahogy a szürke hétköznapokat a nyári szünetek alkalmával. - Akkor meg mégis mit keresel itt? - szegezem neki következő kérdésemet, melyet egyszer már megválaszolt ugyan, de nekem konkrét indokra van szükségem. Az nem ürügy, hogy beszélgetni szeretne... Találjon már ki valami jobbat. - A végén még miattam nem jut időd a tanulásra, vagy ez se zavar? Mia és a könyvek, a könyvek és Mia. Állandó párosítás, én bulikban az alkoholt szívom magamba, mint a szivacs, Mia pedig a tudást. Szívesen cserélnék vele, néha igazán jól jönne, ha nem kellene sokat készülnöm egy-egy vizsgára. Háh! Nem is szoktam. - Én akkor sem értem, mi itt a probléma – pillantok hűvös képpel testvéremre. - Most is téged kell bámulnom, hidd el, a múltbéli képeid feleannyira zavaróak, mint te magad vagy élőben. Szívesen lecserélnélek egy fényképalbumra, az kevesebbet csacsog. Ha lenne választási lehetőségem, akkor habozás nélkül meg is tenném a dolgot, de csak akkor, ha csupán Mia és a fényképalbum közül választhatnám az egyiket. A testvérem hangos, egy igazi energiabomba, mindig ott van, ahol nem kellene lennie, mindezek mellett pedig állandóan okoskodik. A fényképalbum nem mászkál ide-oda, a helyén marad és a dolgaimba se igazán akar beleszólni. Tökéletes! - És anyuék ebbe belementek? - vonom fel a szemöldököm, habár magamban már a kérdés feltétele előtt rájöttem arra, hogy mennyire felesleges ilyen ostobaságot firtatnom. Naná, hiszen Miáról van szó, miért ne írták volna alá azt a nyamvadt lapot? Keserűen felnevetek hát, még mielőtt tesóm megválaszolhatná a kérdést. - Hát persze... Bezzeg, amikor én kérek engedélyt tőlük valamire, akkor elég szorgalmasan vonogatják a vállukat. Még Roxmortsba is alig akartak leengedni, emlékszel? Miáét készségesen aláírták, de az én engedélyemet feltételekhez kötötték, mivel szerintük elég megbízhatatlan vagyok. Nem mondom, voltak már akkor is kétes ügyeim, elég sokat rosszalkodtam, de hát gyerek voltam, az istenért! Mindegy, az engedély miatt sokat segítettem otthon a nyári szünet alatt anyuéknak, szóval aláírták nekem is, de milyen az már, hogy egy jó ideig Miának kellett hoznia számomra a jobbnál-jobb édességeket? - Az se én vagyok – vigyorodok el, nem tudom, ki számára szimpatikus az ilyen stílus, de engem nem fog vele lehengerelni, az tuti. - És igenis okoskodsz, csak nem mindig veszed észre magadon. Ezt még soha senki se mondta neked? Elég meglepő lenne, ha még egy ember se osztotta meg volna testvéremmel a hibáit. Oké, sokan kedvelik, igyekeznek nem megbántani őt, de ez azért mégiscsak túlzás? Én azért készségesen rávilágítok a gyengepontjaira, nehogy még jól érezze magát mellettem. Nem, mi nem erről vagyunk híresek.
Mintha mindig szánt szándékkal kötekedne és szerintem ez így is van. Mira utál, csak még a mai napig sem tudom, hogy miért, de közben mégis családi képeket néz és ennek is van valami oka nem igaz? Csak az a nagy kérdés, hogy micsoda, mert egyelőre még erre se jöttem rá, mintha Mira egy csukott könyv lenne pedig mindenki azt mondja, hogy az ikrek mennyire egyformák. Hát mi ezt tökéletesen megcáfoljuk igaz? - Igen, ezzel én is tisztában vagyok. - húzom el a számat egy pillanatra. Igen, én is tudom, hogy mennyire mások vagyunk mi ketten, csak nem tudom, hogy ez miért van és ő miért hangsúlyozza ezt ki ennyire. Olyan rossz lenne, ha hasonlítanánk egymásra, ne adj isten lennének közös dolgaink, témáink? - De igen Mira nézheted, csak az ember azt hinné akkor nézeget képeket másokról, ha érdekelik őt. Te viszont nem vagy oda a családunkért. - egy kicsit azért komolyabban próbálok beszélni vele, még ha mindig azt is várja el tőlem, hogy meghúzzam magamat és csendben viseljem el a kitöréseit, mert ez olyan, mintha folyton csak keresné a lehetőséget, hogy belekössön az emberbe, jelen esetben természetesen belém, pedig nem adtam rá okot. Bár ha jól sejtem ő valahogy úgy érzi, hogy adtam, jó eséllyel már csak a létezésemmel is. - De igen, csak tudod elég jók az eredményeim, szóval megpróbáltam elintézni. Kellett hozzá Flitwick engedélye és persze anyuék aláírása, de nem volt gond. - persze már előre sejtenem kellene, hogy ő ezt is rossz néven fogja venni, hogy én örülök ennek, hogy elintéztem valamit, ami esetleg őt is érdekelheti, nekem meg sikerült. Simán el tudom képzelni róla, hogy még ebben is majd belém köt, igazából cseppet sem lepne meg, vagy majd fújolni fog, hogy nem kellett volna ilyen lehetőséget kapnom, mert nem érdemelem meg és úgy se fog menni. - Csak mert sokat olvasok nem szoktam okoskodni. Tudod van aki... szerint ez jó dolog. - vonom meg a vállamat. Gondolom ő nem tartozik azok közé, akik így gondolják, gondolom szerinte nem valami jó, ha megpróbálok valamit megmagyarázni, amit nem kellene, de ha egyszer szeretem megvillantani a tudásomat és szeretek olvasni is, akkor miért ne tegyem?
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Jól sejti ám Mia: szimpla kolonc a nyakamon, semmi több. A sok évnyi harag, melyet leginkább a szüleink tápláltak azzal, hogy folyamatosan hozzá hasonlítgattak, rajta csapódik le. Sohasem örülök a jelenlétének, ezt nyíltan ki is mutatom felé, nem vagyok az a fajta ember, aki bárkivel kapcsolatban is eltitkolja az érzelmeit. Sokkal jobban örülnék, ha a lány nem lenne több, mint egy szimplán idegesítő hasonmás, azt még képes lennék kezelni valamennyire, de ezt... Ketten vagyunk az iskolában, ketten megyünk haza, kettőnk év végi értékelőjét kapják meg a szüleink. Míg azonban Mia csupa dícséretet zsebel be, addig jómagam épp csak átbukdácsolok egyik osztályból a másikba. Csoda, hogy az a nyomorult R.B.F. meg lett tavaly. Természetesen azzal is vért izzadtam. - Miért ne? - vonom meg a vállam fapofát vágva, engem aztán nehezen lehet eféle gyenge visszavágásokkal kihozni a sodromból. Innen is látszik ám, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki gyakrabban kerül összetűzésbe másokkal. Mia minden bizonnyal elsírná magát az első komolyabb balhéjánál, ő mindig is igyekezett a jó kislányok közé tartozni, mármint ami a magaviseletét illeti. - Tudod, ez is egy alapja a beszélgetésünknek, más közös témánk egyébként sem akad... Testvérek, ja, csak – hála az égnek – nem igazán hasonlítunk egymásra. Külsőre teljesen, de ami a belsőt illeti, mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Ezért természetesen én igen keményen meg is dolgoztam, talán ezért is lettem ennyire balhés, meg hát a Süvegnek is rimánkodtam, hogy esze ágában se álljon oda tenni, ahova nemrég Miát osztotta be. Még szerencse, hogy ő ment elsőként a pódiumra, mert ha én kerültem volna a Hollóhátba, akkor most vele egy házba járnék, egy hálószobában lennék, mindenen osztozkodnunk kellene. Elég otthon elviselnem, nincs szükségem még itt is arra, hogy az állandó okoskodását hallgassam. - Mert akkor már nem is nézhetem? - vetek egy gyilkos pillantást Mia irányába, némileg sötét képet vágva hozzá. Nem utálom, ebben téved, egyszerűen csak nehezen mutatom ki irányába a szeretetemet, pedig valamennyire szeretem, hiszen a testvérem. Nem rajongok érte, de ezt nem is várhatja el senki se tőlem, nem fogok a nyakába ugrani sohasem, ha az utamba akad, de mégis csak a testvérem... Idegesítő, tudálékos, meg anyuék pici kedvence, de senkinek sem hagynám, hogy bántsa, mert ez az én előjogom. Én vérig sérthetem, mások nem. - Aha – biccentek komor arccal, miközben eltöprengek egy pillanatra, majd felkapom a fejem: - Te, várj... Azt a hirdetést én is láttam, de nem csak tizenhét éven felüliek mehettek? Vagy rosszul olvastam volna? Nem lepne meg a dolog, elvégre engem nem vonz ez a szakma, főleg nem a gyakornoki része, épp csak átsiklottam felette, amikor a faliújságot böngésztem, nem tanulmányoztam át alaposabban. Az átoktörés hülyeség, sokkal jobb minden más... Most legalábbis, hogy tudom, Miát az érdekli. - Egyébként sem tudtam, hogy vannak ilyen hajlamaid – teszem még hozzá. - Azt hittem, tanár leszel vagy ehhez hasonló, mert hát... Na, tudod... Szeretsz okoskodni. A tanárok pedig mindenkit kioktathatnak mindenben, emellett szeretnek sokat beszélni, ami a testvéremnek is igazán erőssége, meg hát kell is oda az energia, ami Miában bőven van. Otthon esténként már szinte úgy kell lelőni, hogy nyugton maradjon.
Igen, cseppet sem lep meg a viselkedése, igazából mondhatni erre számítottam, bár persze ettől még jól nem esik, hogy elzavar, mintha csak egy kolonc lennék. Tökéletes ellenpéldái vagyunk annak milyen jó, ha van egy testvéred, vagy épp milyen jó, ha van egy ikertestvéred, meg hogy az ikrek milyen egyformák. Hát mi cseppet sem hasonlítunk, max. ami a külsőnket illeti, de itt ki is merült a dolog és azért ez elég pocsék érzés, főleg mert azt hinné az ember, hogy az ikerek oda vannak egymásért, mindent megbeszélnek és megosztanak, mi meg... azaz ő... Csak halkan sóhajtok egyet, de egyelőre nem lépek le, hiába is szeretné annyira. - Érdekel a válasz, inkább én kérdezhetném meg, hogy minek kérdezed, hogy érdekel-e, ha nem akarsz válaszolni. - elhúzom a számat egy pillanatra, de tudom, hogy nincs mit tenni, úgy sem lesz kedvesebb. Igazából még csak nem is tudom, hogy miért utál annyira, hogy mit tettem ellene, pedig nagyon csúnya dolog lehetett, ha ennyire pipa rám és így ki nem állhat. - Csak beszélgetni, mivel elvileg testvérek vagyunk. - vonom meg tétován a vállamat. Nem értem miért van rólam ilyen rossz véleménnyel, még hogy nem is akarok vele beszélgetni, pedig igen... tényleg szeretnék, csak hát soha sem engedi, ahogyan most sem. Igazából ő nem akar és valahogy azt hittem a családi képek legalább valami jót jelentenek, de nagyon úgy fest, hogy újfent sikerült nagyot tévednem. - Nem ez kell, nekem is vannak képeim, csak érdekelt miért nézed, ha annyira utálsz. - végül bár nehezen, de csak rászánom magamat, hogy leüljek mellé, bár úgyis pillanatok múlva el fog zavarni. Azért az albumot átveszem tőle és óvatosan belelapozok, mintha félteném a képeket. Talán régen, amikor még kisebbek voltunk és amire már nem is nagyon emlékszünk volt jobb kapcsolatunk is. Mondjuk pici gyerekkorunkban és azt a képek legalább megmutatják, ha nem is emlékszünk már rá. - Képzeld felvettek gyakornoknak, átoktörőnek fogok tanulni. - halvány mosolyt ejtek meg, mintha csak próbálnék beszélgetést kezdeményezni. Persze nem tudhatom, hogy az pont nem a legjobb megoldás, ha "dicsekszem" pedig én aztán tényleg nem annak szánom, de még sem beszélgethetek vele az időjárásról, az még rosszabb lenne, mint némán ülni egymás mellett és nézni a családi képeket, még ha most csak én nézem is és ő már nem is foglalkozik vele.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szokásom családi albumokat nézegetni, nem vagyok olyan ember, aki annyira ragaszkodna a rokonaihoz, főleg azért sem, mert ki nem állhatom őket... Kegyetlenül hangzik, de sajnos ez a fájdalmas igazság. Mindig is kilógtam a sorból, sohasem voltam olyan, mint Mia, aki bezzeg annyira okos és sikert sikerre halmoz, míg én... A szüleim folyamatosan kapják a baglyokat a Roxfortból, elmondásuk szerint minden reggel arra kelnek, hogy egy madár kopogtat a csőrével az ablakon. Oké, talán én is lehetnék kissé kevésbé szabályellenes, de szent meggyőződésem az, hogy vannak nálam nehezebb esetek is, ők bezzeg nyugodt szívvel mennek haza nyáron, mert a szüleik addigra elfelejtik az incidenseket, örülnek annak, hogy épségben látják ismét a csemetéiket. Hát, nálunk anyuék nem... Miát magukhoz ölelik, én pedig kapom a letoló szavakat minden egyes kihágásomra külön kitérve, mintha jegyzetelnék maguknak. A nyári szünet leggyakrabban az ajtócsapkodásomból áll, mert én sem hagyom magam, ha újra meg újra felhozzák a dolgot. Természetesen azt is a legváratlanabb pillanatokban. Utálok már hazamenni, de komolyan... - Jaaa, hogy te vagy az? - szólalok meg, amikor meghallom Mia ismerős hangját. Miért is nem lep meg, hogy ő áll éppen a hátam mögött? Komolyan, mintha beépített radara lenne pont olyankor megjelenni, amikor a fenének sem hiányzik. Nyugodt hangon szólalok meg ismét: - Kopj le. Talán kegyetlenség így beszélni az ikertestvéremmel, de nem izgat a dolog. Nem mintha utálnám, mert nem ez a helyzet, egyszerűen csak féltékeny vagyok rá, és pont emiatt rajta töltöm ki az anyuék iránti dühömet. Elvégre, nap mint nap ő van a közelemben, szinte állandóan összefutunk az iskolában, más rokonommal nem tudok kakaskodni. Mia viszont éppen ideális box-zsák... - Minek teszed fel a kérdést, ha nem érdekel a válasz? - fújtatok kissé mérgesen, majd lendületesen becsukom a családi albumot, kissé talán hangosan is, de a fene sem szeretne pont vele nosztalgiázni. A végén még rábök egy-egy képre és elkezdi mesélni a történetét és még jól is érezném magam közben. Márpedig én nem vagyok gyenge, továbbra is tartom ama látszatomat, hogy nem jövök ki a családommal. - Mit akarsz itt? Belőle kinézem azt is, hogy csak látta a Hollóhát asztalától, hogy lapozgatok valamit és idejött megnézni, hogy mi is lehet az... Ha könyvekről van szó, akkor Mia semmiben sem lát akadályt, az a könyv pedig, amelyik az én érdeklődésemet is felkelti, igazán különleges lehet. Mondjuk, én odáig vagyok a szerelmes regényekért, amelyeket ő viszont ki nem állhat, szóval van még olyan dolog a világon, amin hajba tudunk kapni. - Gondolom nem azért jöttél, hogy velem beszélgess, szóval, ha érdekel az album, akkor vidd csak el nyugodtan, nekem nem kell. Ezt mondva a lány elé tolom a fényképalbumot, majd csendben várok. Remélem, hogy elveszi magának és visszamegy a társaihoz, hogy ott lapozgathassa kedvére. Nem szeretem, amikor Mia mások szeme láttára jön ide hozzám, mert olyankor mindenki minket néz... Ritka látvány két ikertestvér, főleg olyanok, akik külsőre ennyire hasonlítanak egymásra. Ő és én a legapróbb részletekig megegyezünk, ha neki előjön az arcán egy pattanás, akkor biztosra vehetem, hogy másnapra nekem is lesz egy... Ennyire stimmelünk, én pedig pont ennyire nem akarom, hogy bármi hasonlóság is legyen köztünk. - A többiek már várnak... - noszogatom unott hangon, miközben pár lány minket bámul. A fenéért kell ennyire pofátlannak lenniük, legalább próbálnának úgy tenni, mintha nem a kettőnk közt lezajló jelenet érdekelné őket ennyire. De nem, csak bámulnak veszettül, szinte levegőt se vesznek. Ennyire érdekesek lennénk?
Meglep a jelenet, annyira, hogy megszólalni se nagyon tudok hirtelen. A testvérem családi képeket nézeget és mindezt önállóan, önszántából mindenféle nyomás és kényszer nélkül. Hát... mik történnek manapság? Nem csoda, ha megállok mögötte és bár tudom, hogy nem fog jó szívvel fogadni, sőt jó eséllyel zavarom majd, mégis itt maradok, mert ez nem egy megszokott helyzet és egyelőre gőzöm sincs, hogy minek tudjam be a felettébb furcsa jelenetet. Persze nem szólok, még csak a torkomat sem köszörülöm meg, sőt igazán levegőt sem merek venni, mert a végén még rájön, hogy ott állok mögötte, de hát mindig is meg volt ez a hatodik érzéke, vagy iker érzés, vagy a fene tudja mi, de a lényeg, hogy bármennyire is igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennék, nem sikerül átejteni őt és végül bár nem fordul hátra és jön rá, hogy én vagyok az, de azért rám pirít, ami nem kellene, hogy meglepjen, főleg nem a stílus. - Bocs, csak az lep meg, hogy... Szóval nem szoktál családi képeket nézegetni. - most már megköszörülöm a torkomat, de gondolom innentől egyértelmű számára, hogy nem valami ismeretlen nézegeti a válla felett a képeket, hanem éppenséggel én vagyok az, aki ott van pár képen is. Tudom én, hogy mi sose jöttünk ki jól, pedig én annyit, de annyit próbálkoztam! Pedig azt mondják, hogy az ikrek hasonlítanak, na de mi! Ég és föld vagyunk Mirával és voltunk mindig is, mintha ő egész életében azért dolgozott volna, hogy más legyen, mint én, direkt máshogy öltözött, direkt mást tett és még a mai napig sem tudom, hogy ennek vajon mi lehet az oka, és valahogy sose sikerült kihúznom belőle, bár ennek lehetséges, hogy az az oka, hogy sose kérdeztem rá nyíltan... úgy azért jóval nehezebb ez tény. - Nem baj, ha leülök? - óvatosan kérdezek azért, mert a fene tudja nála, hogy nem bánja-e, sőt el tudom képzelni, hogy jó eséllyel igen, ezért is a kérdés után fél pillanattal már le is huppanok, hogy ne legyen esélye azt mondani, hogy de zavarom és inkább tűnjek el, de na akkor is érdekel, hogy miért nézeget családi képeket.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
A Nagyteremben üldögélek, törökülésben a padon – ami ugyan elég kényelmetlen, de kellően laza – miközben egy könyv fölé hajolok. Na, nem tankönyv, nem pazarlom én az időm nagy részét eféle baromságokra, tanuljon az, akinek hat anyja van. Nem, ez egy fotóalbum, amit még szeptemberben hoztam magammal a Roxfortba. Fogalmam sincs arról, mi miatt döntöttem így, talán csak emlékeztetni szeretném magam arra, hogy Mia mennyivel jobb anyuék szemében nálam, elvégre erről igazán hamar elfeledkezik az ember lánya, ha távol van a családi hétköznapoktól. Ezért hát a hónom alá vágtam, majd a csomagjaimmal együtt ezt is feldobtam a vonatra, most pedig itt hever előttem. A családom mugli, úgyhogy igazán nem meglepő, hogy az albumban lévő képek egyáltalán nem mozognak. Ahelyett, hogy integetnének, csak állnak egy helyben, mosolyognak a kamerába, amit szinte állandóan apu tartott, és nem mozdulnak... A hátam mögött elhaladó aranyvérűek ugyan átpislognak a vállam felett, némelyik csodálkozó megjegyzést is tesz a képek láttán, de számomra konkrétan semmit sem mondanak, úgyhogy ezúttal nem kötök beléjük. Mindenki nagyon jól tisztában van azzal az aprócska ténnyel, hogy habozás nélkül megtenném, ha akár csak egy rossz szavuk is lenne az ízlésemet illetően. Az egyik képen én és Mia vagyunk, három éves korunkban, ahogy sártól maszatosan, lobogó, szőke tincsekkel vigyorgunk azzal a néhány fogunkkal, ami akkorra már méltóztatott megjelenni. Lázadásom már itt hangot ad magának, hisz amíg Mia hajában rózsaszín masni van, addig az enyémben világoskék és szigorúan az ellenkező oldalon található meg. Már akkor sem igazán díjaztam, amikor egymáshoz szerettek volna öltöztetni minket, habár abban az időben erre még nem volt túl nyomós okom... Talán csak annyi, hogy én jobban kedveltem a fiús ruhákat, mint a húgom. Igen, csupán ennyi beütése volt ennek, nem több. A mostani helyzet azonban egészen más: komolyan vetélkedek Miával és miután – nagy nehezen – rájöttem, hogy hazai pályán nem tudom legyőzni (amit nála természetesen a könyvei és valamiféle veleszületett báj jelentett), ezért más oldalról kezdtem el támadni, amit természetesen ő nem annak vett, aminek kellett volna. Elsőként a rá pályázó srácoknál próbálkoztam, igyekeztem mindet behálózni, hátha akad egy olyan, akinek megtetszem és lesz olyan kedves, hogy a kedvemért faképnél hagyja a testvéremet. Utána természetesen villogtam volna vele mindenféle családi összejövetelen, ezzel is anyuék és Mia orra alá dörgölve, hogy pasizás terén jobb vagyok. Nem jött össze. Az angyali pofa sokkal nagyobb előnyt élvez, mint a rámenős csaj, aki a csóknál tovább még senkivel sem jutott. Mia ebben is jobb nálam, ez kétségtelen, pedig ő nem is olyan, akit érdekelnének a fiúk. Én sem, de tényleg azt hittem, hogy legalább ebben többre viszem. A mostani ütőkártyám a vámpírságom, amit sokkal jobban viselek, mint mások, valamiért természetesebben veszem az állapotomat, nincs velem annyi gond. A vérszomjam ugyan megvan, de szent meggyőződésem, hogy Mia ezt a súlyt nálam nehezebben viselné. Egy pont nekem. - Nem unod még, hogy vagy egy órája a képeket bámulod? - szólalok meg unott hanggal, a hátam mögött álldogáló emberkéhez intézve szavaimat, aki ugyan még fél perce sincs az aktuális helyén, de kifejezetten idegesít a jelenléte. Persze, ha az ember magában szeretne lenni, akkor nem a Nagyterem ehhez a legideálisabb választás, de akkor is... - Kopj le! Hátra sem fordulva lapozok még egyet az emlékalbumban, ha pedig az illető nem menne vissza az eredeti helyére, akkor készségesen arrébb rugdosom, egyelőre azonban megkapja az esélyt arra, hogy önkéntesen távozzon. Nem is figyelek már a jelenlétére, kizárom elmémből a zavaró tényezőket, nem veszek róluk tudomást.
|| 