2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Figyelem a szavait érdeklődve, ahogy mindenkivel szemben egy alap érdeklődést mutatok, amit belém nevelt nagyapám. Minden kapcsolatra ügyelni kell, és mindenkit a lehető legjobban ki kell ismerni, hogy az adott pillanatban segítségedre legyen... Persze, mindez a tudatalattimban él jelenleg, és nem azért figyelek Thessre úgy, ahogy, mert már is a kihasználását latolgatom. Mikor elmondja, hogy az igazi szülei lemondtak róla és örökbe fogadták akkor azért megáll bennem valami. Kimondottan ragaszkodó ember vagyok, és első nekem a család és a Griffin név, a múltunk és a jövőnk, a dicsőség és a hírnév, amit minden generáció kiérdemel és tovább gazdagít... Róla pedig lemondtak a szülei? Ki mond le a saját gyermekéről, történjék bármi? Egyszerűen sajnálnom kéne, még is kicsit elönt a méreg, hogy a szülei képtelenek voltak kezelni a vadmágiáját. Persze, muglik, nem értik, hogy mi történik, de biztos, hogy hamar megjelent egy varázsló, aki észlelte, és biztosan elmondták mi is történik pontosan. És ezután mondhattak le róla? Nem tudom pontosan hogyan történt, és nem akarok tapintatlan lenni vele, így inkább kicsit az ajkamba harapok. Viszont az "új" apukájáról olyan szeretettel és gyengédséggel beszélt az előbb, hogy még is muszáj megszólalnom. - Sajnálom Thess, az ő veszteségük, hogy nem ismerhettek meg, nem a tiéd. - bököm csak ki, kicsit elhúzva a számat. Az eszembe se jut, hogy a szememben bármi változzon attól, hogy milyen születésű, hiszen igen nagy tehetségek kerülnek ki közülük is, csak nekik sokkal többet kell tenniük érte, hiszen nem beleszületnek, nincsen annyi kapcsolatuk és mágus barátjuk, nem úgy, mint nekem. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. - Miután lemondtak rólad egyszer se látogattak meg? Vagy mi erre a protokoll, egyáltalán... emlékeznek még rád? - kérdezem, bár ez a rész tényleg kicsit riasztó. Hiszen muglik, a kapcsolatuk a mágusvilággal megszűnt, amikor megváltak a lányuktól, szóval... Valószínűleg törölték az emlékezetüket. Meghallgatom amit kifejt, és lassan bólintok, igazából valószínűleg igaza van, csak az önérzetes énem, meg persze apám önérzetes énem mondatja velem, hogy minket nem kell félteni, senki se tartson minket vissza. Ami persze, ha valaki nincsen megfelelően kiképezve, felelőtlenséggel is járhat, de... Még nem volt rá példa, hogy valamibe beletört volna a bicskám, és addig a büszkeségemen se esik csorba. - Basszus. - szisszenek fel, mikor a lány felemeli a kezét, és eltakarja a fél arcát. Persze, viccet csinál belőle, de azért engem elönt a vörös pír. - Tudom, hogy nem kéne ennyire néznem, nem arról van szó, hogy valami rosszat gondolok, csak ugye igen... egyedi a sérülésed, és minden, ami különleges, vonzza a szemet. - próbálom magam kimagyarázni, hiába olyan kedves, hogy azonnal egy viccel indít, hogy ne legyen probléma. Amikor továbbra is látom, hogy nem sértettem meg, azért egy kicsit szerencsétlenül elmosolyodom, ritkán szaladok olyan hibába, hogy ennyire leköt valakinek a külseje és ez korlátoz az ismerkedésben. Bár, az is tény, hogy nagyon ritkán találkozok ilyen külsővel, és egészen egyszerűen... ember vagyok, nem tudok mit kezeni a kíváncsiságommal. Még jó darabig beszélgetünk, és nem kevés érdekes dolgot mesél még a múltjáról és a terveiről, de végül elválunk, hiszen a karácsonyi készülődés engem már nagyon utolért, ideje szervezni a prefektusi ünnepséget.
// Köszönöm szépen a játékot, sajnálom, hogy miattam elkallódott, talán egyszer felelevenítjük a megkezdett barátságot! ) //
Anyukámat érő kérdés nem érint kellemetlenül, mint olyan, de arra ráébreszt, hogy lehet lassan el kellene mondanom a teljes igazságot. Eddig sem hazudtam, nem volt cél, vagy ilyesmi, egyszerűen ha a családomról kérdeznek, eszembe sem jut a vér szerinti szüleimről beszélni, csak akkor, ha direktben teszik fel a kérdést, ahogy most Shanna is. - Iiiigen, végül is így is fogalmazhatunk. Kilenc voltam, amikor Apa örökbefogadott. A vér szerinti szüleim muglik, és hát hogy is mondjam. Nem kezelték túl jól, amikor előjött a gyerekkori vadmágia belőlem. - megvonom a vállam, mintha csak valami régi és nem túl fontos történetet mesélnék el. Számomra ez így is van, de a lánynak azért fura lehet. Meg nyilván azt is most tudta meg, hogy mugli születésű vagyok valójában, de talán nem fog faképnél hagyni. Amúgy is egy varázsló nevet fel. De szinte biztos vagyok benne, hogy erről az egészről lesznek még kérdései. Kicsit elgondolkodom, de végül bólintok, amikor azt mondja, nincs ideje, hogy hiányozzon neki az otthona. Valahol meg tudom érteni, én is sokat tanulok, próbálok néha kikapcsolódni, de akkor is szakítok időt a levelezésre. Ennek ellenére teljesen elfogadom, hogy a lánynak más mederben folyik az élete. Végül elkezd beszélni a szülei munkájáról, én pedig érdeklődve hallgatom szavait. - Nem hiszem, hogy az aggódás a nem bízás jele. Inkább az szereteté. - mosolyodom el, de főleg azért, mert ő is ezt teszi. - Csak azokért aggódunk, akiket féltünk, és nyilván csak az értékes dolgokat féltjük az életünkben. - én legalábbis így gondolkodom erről. Amióta szerető családban vagyok, a "Vedd fel a kabátod, meg fogsz fázni!", a "Vigyázz, közel vagy a szurdok széléhez!", és a hasonló mondatok nekem a szeretet apró megnyilvánulásai. Látom, ahogy tekintete gyakran az arcom jobb oldalára téved, de nem hozza szóba a dolgot. Engem nem igazán zavar, de kicsit úgy érzem, hogy őt igen, így egy kis nevetés kíséretében felemelem a kezem, és úgy tartom magam elé, hogy teljesen eltakarja a sebhelyes részeket. Teljesen nyilvánvaló, hogy viccet csinálok belőle, szóval nem érint kellemetlenül. - Tessék, így pont olyan vagyok, mint bárki más. nekem meg amúgy sem hiányzik az a szemem. - nem tudom, hogy zavarba hozom-e ezzel, de remélem, hogy inkább oldódik attól, ha látja, nekem ez nem egy gyenge pont, vagy sértő téma.
Magamban kissé elmélázva gondolkozom az apám és az én kapcsolatomon, amíg várom a válaszát, hogy hogyan is mutatta be a varázsvilágot egy muglinak az apja. Valahogy én mindig is azt a csapatot erősítette, akik csak olyan muglikat avatnának be a varázsvilág életébe, akiknek mondjuk varázstehetséggel van megáldva a gyereke, de akinek nincsen a vérében a mágia... Igen, talán ez egy lágy aranyvérű gondolkodás, sosem jutott eszembe muglikkal keveredni, mármint romantikus értelemben. Bár az is tény, hogy más értelemben se nagyon. A neveltetésem lehet az oka, de amúgy is annyi rengeteg varázslót ismerek, hogy nincs is igényem mélységekig megismerni a muglik világát, csak úgy felületesen, amennyire kell, hiszen az Auror pályával nem csak a varázslókat védem, hanem mindenkit a veszélyektől. - Szóval már rég óta nem élsz az anyukáddal, ugye? Hiszen úgy látom, hogy örülsz az apukád barátnőjének, és azt hiszem a gyerekek nem annyira szoktak örülni az elején a mostoháknak. Senki sem akarja, hogy az édesanyját helyettesítsék, még ha nem is az a cél, meg ilyesmi. - kérdezem, kicsit félrebillentve a fejemet, hiszen eddig egyetlen szó sem esett az édesanyjáról. Nem akarok túl komor lenni, nem akarok azonnal arra rákérdezni, hogy halott-e, szeretném inkább azt hinni, hogy a szüleinek elváltak az útjai és elköltözött, ennyi. Persze, attól még bennem a balsejtelem, hogy emögött több van, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi. - Tudod, van, hogy nincs időm arra, hogy hiányozzon az otthonom. - felelem őszintén, és amúgy is... kicsit talán furának hangzana, ha hangosan kimondanám, de függetlenedni szeretnék a szüleimtől, saját lábra állni, minél előbb magabiztosan vezetni a saját életem. Mekkora mázli, hogy apámnak is körülbelül ugyanazok a céljai az életemmel, mint nekem, így bízik bennem és leveszi rólam a kezét nyugodtan, nem akar már irányítani. Tudja, hogy önállóan is megteszem, amit kell. A kérdésre egyszerre leszek szomorú és húzom ki magam büszkén. - Persze, hogy aggódom, mindenki aggódna, de apámnak nagyon jó képességei vannak és nagyon jó csapata. De ahogy mondod, a tűzvonalban van. Anyám viszont általában az Auror Központban dolgozik, Bűnügyi technikákat fejleszt és koordinálja az eseményeket. Szóval őérte cseppet sem kell aggódnom, tudom, hogy mióta megszülettem nem nagyon megy terepre, csak ha tényleg ő a legalkalmasabb rá. - mesélem, teljesen őszintén, hiszen ez az a téma, ami igazán könnyen jön a számra. Az én álmom is az, hogy ott legyek, segítsek, bár inkább apám nyomdokaiba lépnék és a kétkezembe véve a feladatot felgöngyölítenék minden bajt és elkapnék minden rosszfiút. Igen, az én szememben apám egy hős. Anyám nem kevésbé, csak másképpen. - Tudod, ha már húsz-huszonöt éve szolgálnak Aurorként, akkor biztosan tudják, hogy mit csinálnak, és én se szeretném, ha bennem nem bíznának, és értem aggódnának túlságosan. - toldom még hozzá, és kicsit el is mosolyodom, mert eszembe jut Jacob és hogy hány vitánk volt már abból, hogy mind a ketten védelmezni akarjuk egymást, és mindig a másikra akarunk vigyázni. Amire persze én rendre megsértődöm, mert úgy érzem, hogy nem bízik a képességeimben, ő pedig rendre szabadkozik, hogy ez egyáltalán nem ezért van. Ott, helyben, nem éppen kellemes az ilyen vitatkozás, de utólag visszagondolva azért van benne valami kedves, hogy így törődik velem, és én is így törődöm vele. A szemem minduntalan a sebére siklik, de csak pillanatok erejéig, akaratlanul, hiszen a beszélgetők általában egymás szemébe néznek. Nem fog el semmi rosszullét, nem viszolygok tőle, elfogadom, hogy ez a teste része, az ő része, de nem bírok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak, hogy ne tekintsek rá gyakran. Közben kaptatunk előre, és a büszke sasom új elfoglaltságot talált - riogatja a pockokra, egerekre vadászni vágyó baglyokat és az egyiket kipécézve mindig, mielőtt a kuvik lecsapna valahol, megelőzi és elveszi a zsákmányát. Nem szólok rá, nem figyelek önző játszadozására annyira, hiszen Theresával beszélgetek.
Egy cseppet sem zavar, hogy Shanna nem csatlakozik hozzám szélsőséges gondolataim kiélésében. Számomra ez tényleg nagyon dühítő, gyűlöletkeltő, felszívom magam, puffogok, de hagyom elszállni a mérget magamból. Komolyságát látva azt gondolom, valahol ő s egyetért velem, csak talán nem ilyen mértékben, és nem akar megbántani. Persze lehet nem így van, de ez igazából semmit nem befolyásol. Az, hogy elmondom, Apa bénán udvarol, látszik, hogy valami mókás téma közöttünk, valami olyan, amivel gyakran piszkáljuk egymást, hogy megpróbáljuk motiválni a másikat. Egyáltalán nem úgy hangzik, mintha ez bármilyen formában lealacsonyító lenne, vagy egy rossz dolog. Kapcsolatunk annyira nyitott, hogy nem félünk rámutatni egymás hibáira sem. Hiszen ha nem tennének, hogy derülne ki, hogy ki mit gondol, mit lát a másikról? Elég valószínű, hogy ez az az aspektus, ami miatt könnyen vagyok őszinte, sőt, néha kegyetlenül őszinte is. Persze vele lehet, sosem sértődne meg, ahogy én sem, de mások talán mellre szívják a dolgot, de én nem igen értek az ilyesmi eldöntéséhez, még mielőtt kimondanám. - Nyilván Apa sem ezzel kezdte. - mutatok rá a lényeges pontra, ami lehet nem volt egyértelmű az előző kis összesűrített történetben. - Már évek óta kerülgették egymást, ismerkedtek, egyre többet beszélgettek, már jól ismerte, mire oda került, hogy akkor egy életem, egy halálom, akkor is elmondom. Szóval szerintem amúgy is bíznia kell benne, de ha nem sikerül, akkor ott a mágia, meg az emléktörlés. Aztán lehet elmondja később, lehet nem. Nem tudom. - vonom meg a vállam végül, én sem tudom, nem voltam ott. Csak azt tudom, hogy lassan négy hónapja vannak együtt teljesen hivatalosan, és nagyon boldogok. Amikor hosszabb időre otthon kellett maradnom, Apa olyan kisimult volt. Elég sokat idegeskedhetett emiatt a varázsló és mugli kapcsolat miatt, de szerencsére nem lett belőle baj, és most minden jóra fordult. Hallgatom, amit a családjáról mesél, és szavaiból megállapítom, hogy az ő viszonya a szüleivel valószínűleg sokkal távolságtartóbb, inkább tiszteletre, mint szeretetre épül. Nem ítélném el emiatt, inkább érdekesnek találom. Nekem két nagyon szélsőséges tapasztalatom van a családdal kapcsolatban, és egy sem, ami a kettő között lenne. - Nekem hiányozna az otthonom, ha nem mehetnék haza gyakran. - mondom kicsit elgondolkodva, majd folytatom. - De megértem azt is, hogy elfoglalt vagy. Én is próbálom a két szakot csinálni, de néha minden időmet elveszi. De amióta tudok hopponálni, kicsit könnyebb a dolog. - mosolyodom el egy kicsit, és próbálom fenntartani a beszélgetést. Sok mindenre kíváncsi vagyok, de úgy érzem, hogy nem lenne jó taktika random kérdéseket beszurkálni, szóval igyekszem felvenni a beszélgetés ritmusát, és azt követni. - Szóval aurorok. Nem aggódsz értük, hogy valami bajuk esik egyszer? Elvégre az a sok mágikus bűncselekmény, meg a félőrültek. Vagy ők inkább nyomozók, és nem azok, akik a tűzvonalban állnak? - én apám is auror volt, a nyomozók között főleg, de ha bestia tűnt fel, akkor is gyakran őt hívták. Most már kicsit kevésbé stresszes a munkája, bár sok rút lény is él az erdőben.
Érdeklődve figyelek fel rá, hogy mez az általában csendes lány mennyire felszívja magát az orrvadászon. Sokkal jobban, mint én, ő a szívéből és teljes meggyőződéssel utasítja el, hogy valaki aljas csapdákhoz folyamodik befogni ezeket a mitikus lényeket. Nem mosolyodom el, bár tetszik a spiritusz, ami átjárja és a düh, ami így felélénkíti. Persze lehet, hogy együtt kéne szidnom vele tovább, de inkább csak hallgatom a rövid kirohanását. Azt hiszem egy darabig hagyhatom őt beszélni, úgy tűnik, hogy van mit mondania. Ritkán látom, hogy bárkivel beszélgetne, pedig olyan kedves teremtés tud lenni, és tényleg úgy tűnik, hogy szívesen mesél. Ha van aki figyel rá. És én igen csak figyelmes társaság vagyok, meghallgatom, amit az apjáról és a barátnőjéről mesél, bár kicsit meglepődök, amikor az apjáról kerek perec kimondja, hogy bénán csinálja az udvarlást. Látom rajta, hogy szereti és kedvesen gondol erre a momentumra is, de én soha nem mondanék apámra ilyet, sőt, semmilyen más negatív jelzővel nem illetném, mert ezt nem tűrné meg. Újra eszembe jut ugyanaz a gondolat, mint korábban: talán nekünk nem is olyan jó a kapcsolatunk, mint hittem? Thess olyan lágyan és gyengéd szeretettel beszél róla. - Egyébként ez hogy szokott menni? Egy varázsló egy emberbe szeret bele, hogyan bízhat meg benne annyira, hogy felfedje az egész világot? Mi van, ha elárulja a varázsvilágot vagy eljár a szája? - kérdezem, tűnődve és egyáltalán nem vádolva a nőt, vagy akár a lány apját, hogy ilyen meggondolatlan volt, csak a környezetemben erre még nem volt példa. Általában aranyvérű családok társaságában forgok és nem hallottam még egyetlen egyet se, aki muglival akart volna kapcsolatot kezdeni. Nem tudom, hogy ez valamiféle rasszizmus volna... de minden esetre én nem így tekintek rá csak inkább kényelmesebb lehet megosztani az életed olyannal, aki ismeri a világot, mint olyannal, akinek minden szokatlan és új. Még ha ez utóbbi sokkal izgalmasabbnak is hangzik. - Az enyém? - kérdezek vissza, de csak reflexszerűen, hiszen hallottam a kérdést. - London mellett van a birtokunk, de a szüneteken kívül nem szoktam gyakran hazalátogatni. A szüleim aurorok, többnyire elfoglaltak és nem is várják el, hogy itt hagyjam a tanulmányaimat, tudják, hogy mindent megteszek a céljaimért és minden percemet beosztottam a tapasztalat szerzésre. De ősziszünetben, karácsonykor és tavasszal mindig hazamegyek. És persze nyáron is. - mosolyodom el, de nem tudom, hogy mi más érdekelhetné a lányt. Apám elég híres a Minisztériumban, ugyanolyan magabiztos a munkájában, mint amilyen én akarok lenni, de a feladataiba nem vagyok teljes mértékben beavatva, hiszen még csak diák vagyok. Mit mesélhetnék? A familiárisom az égen szárnyal felettünk, élvezi a szabadságot és ennek egy hangos vijjogással hangot is ad. Az arcomra mosoly kúszik és Thessről elfordítom a tekintetem a fenséges madár felé.
Amikor Shanna elmondja, hogy a griffet csapdába ejtették, és úgy próbálták levadászni, látszik rajtam, hogy mennyire szeretem ezeket a lényeket, mert olyan arcot vágok, mint egy dühös testvér, akinek a testvéreit sodorták veszélybe, és arról hall. - Túl sok! - válaszolom mérges hangon, ahogy védem a bestiák jogait. - Szemétláda. Ha már csinálja, csinálja rendesen, és ha nem sikerül, tépje szét a griff a helyszínen... A sunyi csapdái nélkül amúgy sem lenne esélye, és akkor azt kapná, amit megérdemel... - rendben, talán kicsit szélsőségesen gondolkodom ebben, de nem tehetek róla. számomra ezek nemes és tiszteletreméltó lények, a tudat, hogy valami sutyerák ilyeneket csinál, teljesen feldühít. Persze egy kis puffogásnál többet nem fogok produkálni, mert tudom, hogy jó vége lett a dolognak, de akkor is. Számomra ez a bűnök bűne, olyan, mintha embereket ölnének. Főleg, hogy ezek a lények intelligensek. De ha nem lennének, akkor is. - Lehet vannak skót felmenői, sosem kérdeztem ilyesmiről igazából. - kicsit elgondolkodom, de nem, nem tudom, hogy nem lennének, de azt sem, hogy igen. Az is lehet, hogy később vette fel a nevet, és már régóta viseli, csak én nem tudom. Nem volt annyira lényeges, hogy erről faggassam, őszintén eszembe sem jutott, de most már meg fogom kérdezni. Gondolkodás helyett pedig inkább válaszolok a kérdésekre. Egyáltalán nem látszik rajtam, hogy kényelmetlenül érintene, hogy Shanna kérdez, sőt, inkább az ellenkezője. Láthatóan szívesen beszélek apukámról. - Igen, elég izgalmas néha, amikor bestiák túl közel kerülnek a határhoz, de még sosem volt semmi baj szerencsére. Bár nem hiszem, hogy nagy dolog lenne, ha egy mugli meglát valamit. Szeretik azzal nyugtatni magukat, hogy csak egy rendes állat volt, vagy ha nagy a baj, az emléktörlés is beválik. Alapvetőleg ez a protokoll, ha ilyesmi történik. De még nem esett meg.- veszek egy nagy levegőt, és kicsit elgondolkodva folytatom. - Hát nincsen varázsló társasága, de folymatosan levelezünk, szóval velem beszélget, de azt sem mondanám, hogy nincs társasága, akivel nem beszélhet meg ilyesmit, csak hát nem varázsló. Tudod van egy nő, aki a faluban él, és Apa már nagyon régóta udvarolgat neki, de olyan bénán csinálja. - látszik, hogy ez nem tiszteletlen, hanem vicces, és tuti, hogy Aaron is ezt mondaná, ha megkérdeznék. Valószínűleg ez egy olyan dolog lehet, amiben Thess motiválja őt. - Szóval a nő mugli, de végig látszott, hogy Apa tetszett neki, csak valahogy olyan furának tartotta, ami érthető is. Középkorú férfi egy erdei házban, aki a lányéval lakik, aki bentlakásos iskolában tanul, sebhelyes... Nem egy biztato légkör. Na de végül most úgy tűnik, hogy lesz belőle valami! Apa elmondta neki, hogy varázsló, és nem futott világgá, sőt, így is elfogadja! Remélem, hogy jóra fordul, néha olyan magányos. - látszik, hogy lelkes vagyok, valószínűleg régóta szurkolok, és nógatom apámat, hogy csináljon már valamit. És mivel engedélyezett, hogy a varázsló párjának elmondja, hogy varázsló, tekintve, hogy amúgy sem nagyon lehetne titokban tartani, ha mondjuk jövőbeli gyerekük is varázshasználó lenne, végre csak megtette, és jó lett a vége. Shanna pedig gyaníthatja, hogy ennek a közelmúltban történt eseménynek köze lehet a mostani jobb és nyitottabb kedélyemhez. Elvégre Apa varázsló, auror, és vérfarkas, mégis rátalál a szerelemre, ráadásul egy olyan helyen, amire azt mondták volna, hogy nem jöhet össze. És ez engem is arra késztet, hogy fontoljam meg, lehet az emberek mégsem olyanok, mint amilyennek gondolom őket, és lehet mégis megéri beszélgetni, barátkozni, ilyenek. - És a te családod? - fordítom vissza végül a kérdést, mert jobbat hirtelen nem tudok, erre kíváncsi is vagyok, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, csak én akarok beszélni. Csak reménykedem, hogy nem valami rossz pontra kérdezek rá ezzel. - Itt élnek a közelben? Meg tudod őket látogatni gyakran? - igen, alapból feltételezem, hogy jóban van velük. Ez nekem valahol természetes. Nem azért lettem bezárkózott, mert senki nem szeretett. Sőt, engem Aaron talán jobban szeretett, mint sok gyereket a vérszerinti apja. Szóval valami másban lehet a titok.
Én tökéletesen áthidalom a problémákat, nem zavar, ha nem tudja mit mondjon, nem zavar, ha nem biztos abban, hogy mi az elvárt formula. Nem ő az első lány, aki begubózott a külvilág elől és én kezdtem el feszegetni a héját. Bár, ő talán a legnagyobb talány nekem, tehát nem lehetek olyan elbizakodott, hogy mindent, amit eddig tettem, csak jó sorrendben kell megismételnem nála is. Amikor tovább gördül a beszélgetés a griffmadár vadászatról, akkor lelkesen csillan meg a szemem, hiszen ez a kaland kedves a szívemnek, emiatt voltam képes életre hívni a familiárisomat. Ami mellesleg még mindig az egyik kovácsoltvas gyertyatartón figyel, és csak akkor röppen fel, mikor kilépünk a kapun. De nem az ajtót használja, hanem a baglyoknak fenntartott nyílásokat a nagyteremben, aztán ahogy kiérünk a szabad levegőre, megint a közelembe jön, de nem annyira, hogy felvonná túlságosan Thess figyelmét. - Sötét csapdát használt a vadász, a griff nem tudott elmozdulni a helyéről, odatapasztotta. Az alak nagyon is jártasnak tűnt ebben, vajon hány varázslény esett már áldozatául...? - kérdezem, költői kérdésként szánva, amire egyáltalán nem gond, ha felelet is érkezik. Nem értek túlságosan az állatokhoz, de azért az, hogy valaki sorozatban vadássza a legritkábbakat és legkülönlegesebbeket, még nekem se tetszik. Ettől függetlenül még nem utasítok vissza mágikus komponenst amire szükségem van. Lehet így egy kicsit álszenteskedés, hogy zavar, ha vadásszák? Követem a lány lépteit, mivel nincsen semmi célom, teljesen mindegy, hogy merre megyünk. Nem ódzkodom a bagolytoronyba lépcsőzéstől se, nem vagyok egy gyenge kis aktakukac, nem csak a mágikus képességeim edzem, hanem valamennyire a kondimat is. Persze, ez inkább állóképesség, mint tényleges erő, valószínűleg ha valaki fizikailag akarna nekem jönni, akkor ketéttörne egy perc alatt. Igaz, hogy mielőtt a közelembe érne, azelőtt befagyasztanám a térbe és olyan lefegyverzést és kötözőbűbájt kapna, hogy eszébe se jutna könnyű áldozatnak nézni. - Furcsa, pedig az O'Conaill apukád neve, és az meg egészen skótosan hangzik, nem? - kérdezem, kicsit mosolyogva. De végül is mindegy, skót, ír vagy angol, az Egyesült Királyság részei és kész. - Érdekes lehet ilyen közel lakni a muglikhoz, van egyáltalán varázsló társasága? Vagy megóvja az állatokat és a muglikat, de egyébként teljesen mugliként él? - érdeklődöm, kíváncsian. Látom a lányon, hogy nagyon is szívesen beszél az apjáról, tisztelettel és szeretettel. Vajon én is így beszélek az én apámról? Tisztelem és szeretem, de az én szememben is az csillog, mint Thessáéban?
Be kell vallanom, hogy az otthoniaknak igaza volt. Jól érzem magam, hogy valami olyat csinálok, ami társas interakció, ami melengeti a szívem, és biztonságban érzem magam tőle, mert tartozom valahova. Tényleg barátkoznom kellene, a legjobb tudásom szerint, de ez a tudás némiképp hiányosnak szokott bizonyulni. Jó, hogy Shanna nem akad fent ezen, valahogy átlendül a tényen, hogy kétbalkezes vagyok a szociális élet hálójában való lavírozás terén. Mosolygom, ahogy elmeséli, nem is volt ám egyedül, csak senki hozzá nem értő nem volt ott. Pedig ez is meggondolatlanság ám, sok veszélyes lény él a világban, és rengeteg szeszélyes, ami nem veszélyes, ha tudod mit kell csinálni. A griffek is ilyenek. Stellát és Jacobot névről természetesen ismerem, meg arcról is, de nem beszélgettem velük szinte sosem. Tovább hallgatom, hogy mi is történt a griffmadárlesen, és kicsit mosolyogva csóválom meg a fejem. A mosoly a sztorinak szól, a fejcsóválás az orvvadásznak. - Buta, aki vadászni akar egy griffre. Elég könnyen megvédik magukat is, ha meg úgy tartja kedvük, elrepülnek inkább. De veszélyes ellenfelek, bár nem agresszívak maguktól. Elég intelligensek, és ha tisztelettel bánsz velük, általában nem támadnak, bár kissé szeszélyesek. Lehet az orvvadászt mentettétek meg, nem a griffet. - nevetek egy kicsit, majd vállat vonok. Nem szeretem az ilyen illegális gyilkosokat. A legtöbb mágikus lény nem egyszerű állat, vagy bestia. A legtöbb érző lény, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is, intelligensek, okosak, gondolkodó lények. - De a griff értékelte, és ez a lényeg. Lehet a közelben volt valami, ami miatt nem akart elrepülni onnan. Élelem, víz, kicsiny, pár... Nem tudom. De a lényeg, hogy minden jó, ha jó a vége. - nem, egy cseppet sem akarok felvágni, csak teorizálok, a nyomozó vonalam feléled, és próbálom rekonstruálni a helyzetet a legjobb tudásom szerint. Nyilván, ha mágiatörténet lenne a téma, hallgatnék, mint a sír, ugyanis ahhoz egy cseppet sem értek. Bár lehet bevallanám, hogy hülye vagyok én ehhez. Olyan száraz anyag, nincs benne sok minden, ami érdekel, csak pár rész, de az is inkább a többi szeretett területemhez kapcsolódik. Végül elindulunk, és a kérdésre nem tudok válaszolni, csak megvonom a vállam. - nem tudom, valahova. Ahova a lábunk visz.- mosolygom, és a bennem lévő jóérzés teljesen őszinte. Elindulunk kifelé, és engem a lábam leginkább a külső területek felé vinne. El akartam már menni a bagolytoronyba, hátha ott üldögél a nagy és lusta baglyom, nála a levelemmel. Sokszor nem hozza el, mert a pókhasa az eledelnél tartja. Haszontalan egy madár, de én nagyon szeretem a buta fejét. Szóval félig tudatosan, félig tudat alatt abba az irányba indulok. - Nem, én ír vagyok, Kerryben születtem, Apa pedig angol, winchesteri. Sokáig ott is élt, aztán itt tanult, mint én, és Londonba költözött, hogy a Minisztériumban dolgozzon, és csak később rendelték ki Írországba. Azóta pedig vadőr. Vagyis valami olyasmi. Egy mugli falucska közelében lakunk, egy erdei házban. A lényeg, hogy az erdőben sok a varázslény, meg nyilván a sima állat is, és persze van egy Függöny, ami eltakarja őket a mugli szemek elől, de ha átmennek rajta, akkor baj lehet. Szóval apa vigyáz rájuk. A mugliknak meg csak sima vadőr. - mesélem magam kissé elragadtatva. Látszik, hogy nagyon szeretem apukámat, beleéléssel mesélek róla, eszembe jut egy csomó régi jó emlék. Persze elmesélésem sok kérdést felvethet Shannában. Mit dolgozott a minisztériumban? Hogy-hogy olyan messze rendelték ki? És mi van az anyukámmal? Róla egy szó sem esett...
A kis kérdésemre picit kitérő választ kapok, úgy igazán nem tudok meg semmit arról, hogy mit is dolgozik az apja. Igaz, hogy olyan lánnyal van dolgom, aki annyira nem szokott szószátyár lenni, sőt, még az apja nevét sem tudom, nem hogy a foglalkozását. Nem mutatom jelét, hogy a ráhagyó felelet mennyire elcsüggeszt, főleg, mert megy tovább a beszélgetés és jön a nagyölelés is, ami azt hiszem még jó pár napig eszembe fog jutni és minden alkalommal le fog taglózni egy ideig. Persze, ha jobban belegondolok, akkor igazából a szívemet melengeti ez a közvetlen gesztus, amivel a lány nyitott felém, pedig én csak meghallgattam és bátorítottam a céljaiban. Szomorú, ha valaki ilyen végletekben cselekszik, mert talán korábban sose tapasztalt ilyen kedvességet. Én szerető, nyílt környezetben nőttem fel, és nagyon ritkán utasítottak el bármiben is, így magabiztos lettem, kicsit néha talán túl rámenős, de segítőkész. Vajon mi tette Theresát Theresává? Egyáltalán nem sajnálat vagy szánalom vezeti a szavaimat, se a tetteimet, én vagyok, aki vagyok, egy két lábon járó katalizátor, akinek csak egy célja van a világon: jobbá tenni a világot. És ebben az is benne van, hogy szeretnék mindenkit jobbá tenni, szeretném, ha mindenki a legjobb formáját hozná abban, amihez ért, amit szeret. Ahogy meghallom a kis kuncogást tovább röppen a kedvem a magasba, és egészen belelkesülök, hogy elmesélhessem az egész történetet. - Ó, nem voltam egyedül! Sose mennék úgy, tudom, hogy meggondolatlanság. Stellát és Jacobot hívtam, de nem volt túl jó ötlet. - hallgatok el egy kicsit, aztán megvonom a vállam. Nem magyarázom el neki, hogy kik azok, hiszen Stella a szaktársunk, Jacobról pedig, habár nem az a mindenkihez odamenős éjjel-nappal ismerkedős, mindenki tudja, aki ismer engem, hogy kicsoda. A fiú, aki a társam minden jóban és rosszban, akivel kiegészítjük egymást és elindulunk társakként az auror pályán, a legnagyobb bizalmasom és a legjobb barátom. - Mármint, végül is az volt. A griffel nem tudtam volna mit kezdeni, nem igazán vagyok otthon ezekben, de megjelent egy orvvadász, akit sikerült elzavarnunk és a varázslény hálájából önként adott a tollából. És közben Stella megmentette Jacobot, szóval talán még is csak jó ötlet volt és már kevésbé fognak ellenségeskedni. Vagy nem. Megvonom a vállam, de egy mosoly bújkál az ajkamon, és végtelen szeretet költözik a szemembe, mint mindig, ha Jacobról beszélek. Olyan konok tud lenni, de ez is a lénye része és a hibáival lesz teljessé az ember. Nem veszem észre, hogy Theresa még csak most tekint körbe a bámészkodók felé, de mikor előhozakodik a sétálással akkor azonnal kapva kapok az alkalmon. Kicsit biccentek aztán kikecmergek a padsorból és előzékenyen intek az ajtók felé. - Csak utánad, hova szeretnél menni? És Írország gyönyörű, de hogy érted, hogy most? Amúgy nem az Egyesült Királyságból származtok? - kérdezem, érdeklődve, persze lehet, hogy csak nem jött le úgy a mostból, hogy előtte márhol lakott. Voltam párszor Írországban, meg Skóciában is, hiszen olyan közel vannak és olyan szépek.
Csak megrázom a fejem, hogy nemleges választ mutassak. Nem, tényleg nem arról van szó, hogy Aaron kényszerítene bármire, sőt pont ő volt, aki biztatott, hogy merjek nagyot álmodni, és képes leszek meg is valósítani azt. Biztos nem én lennék az első mágikus lények szökésére, begyűjtésére, szállítására, ideiglenes tárolására és elszállásolására szakosodott auror, de azért csak elkelnének ilyen különleges erők a különleges helyzetekre. - Őőő, mondhatjuk így is. - adok egy kicsit ködösebb választ a kérdésre, hogy apukám mit is dolgozik. Lényegében végülis igen, ő tartja kordában az erdő mágikus vadjait egy mugli falu mellett, hivatalosan ő a helyi vadász, és vérfarkas. Szóval igen, mondhatni valami ilyesmivel foglalkozik. Lényegében ő szerettette meg velem a Legendás Lények Ismeretét, azt hiszem csak miatta vagyok tehetséges ebben az ágban. A tény, hogy a lány egyszerűen csak visszaölel, végtelenül megnyugtat. Egy pillanatra tényleg nem érdekel az egész világ, és úgy érzem, hogy egész vagyok, sebhelyek, vérátkok nélkül. Hogy ezt az ölelést tényleg csak azért kapom, aki vagyok, és nem sajnálatból, nem szánalomból, nem azért hogy egy kicsit jobb legyen Shanna lelkiismeretének, mert jót tett valakivel, akinek szerinte nyomorult az élete. Végül elengedjük egymást, és olyan kíváncsi vagyok a mosolyra az arcán, amivel a megilletődöttségét leplezi, hogy körbe sem nézek, ahogy a többiek nagy szemekkel bámulnak rám, hogy vajon belém mi ütött. A lány pedig csak megfogja a kezem, és leülünk. Hagyom neki, és követem, nem érzem magam kellemetlenül a helyzetben, de őszintén hálás vagyok, hogy témát vált. Kuncogok az orrom alatt a szavaira, és mosolygom, mostmár rendesen, talán kicsit nevetek is. - Hát igen, ilyen nemes bestiákkal bánni nem egyszerű. Ha esetleg megint legendás lények után erednél, ne nehezítsd meg a saját dolgod. Hívj magaddal, és segítek. Egyedül nem lehet olyan egyszerű. - teszem hozzá, és tényleg boldognak látszom. Egy pillanatra csak körbenézek, és feltűnik, hogy már nem direktben, de úgy oda-oda pillantva még mindig néznek ránk egyesek. Ez egy kicsit visszazökkent a mindennapjaimba, ahol sokan bámulnak meg, így félredöntöm a fejem, és újra Shannára figyelmezek. - Nincs kedved sétálni? Ha szeretnéd mesélek apukámról. Aaron a neve, és most Írországban lakik... - persze ha a lány figyelte, ahogy az előbb körbenéztem, rájöhet, hogy talán a tömeg az, ami zavarba hozott, de azt semmiképpen sem érezheti, hogy csak "kényszerből" mesélnék magamról, hogy meggyőzzem ezzel a távozásról. Talán pont ideje, hogy legyen valaki, akiben megbízom, és Shanna már a kezdetek óta az évfolyamtársam, még ha más házba is tartozunk, sok óránk volt együtt, ő pedig sosem gonoszkodott velem, sőt, mióta mind a ketten egyetemisták vagyunk azonos szakon, már többször is beszéltünk, bár jórészt csak a tanulásról és az iskoláról meg az órákról. Ha beleegyezik a távozásba, gyorsan besöpröm az asztalon lévő könyvet meg néhány cuccot az oldaltáskámba, és felőlem mehetünk is. Valahova, el, ahol nincs egy halom ember, de lehet beszélgetni.
Kicsit megnyugszom, amikor hallom, hogy nem erőszakról van szó és nem parancsra akar neki futni két szaknak, hanem csak a támogatásra volt szüksége az apjától és meg is kapta. - Akkor jó, már féltem, hogy azt akarta, hogy dobd félre amit te akarsz. Tudod... van olyan barátom, aki csak azt az utat követi, amit kijelöltek neki, és tudom, hogy ez milyen érzés lehet. De örülök, hogy nálatok nem ez a helyzet. - mosolyodok el kedvesen, főleg, mert látom, hogy az ő ajkain is mosoly bujkál és ez valahogy egészen felvidít. Persze, örülök, ha egy ismerősöm örül, de teljesen más olyan arcon látni a mosolyt, akin nem annyira szoktam, és olyanon mondjuk, aki mindig mosolyog. Nem tudok a családjáról semmit, ami igen csak furcsa, tekintve a kis "hobbim", hogy mindenkinek a múltját letapogatom, de most már annyit tudok, hogy az apjával jó a kapcsolata. De ki lehet az az apa? - És apukád ezen a területen dolgozik amúgy? - kérdezem, érdeklődve, de aztán olyan dolog történik, miközben elkezdem nyugtatni, hogy nagyon is jó Auror lenne, hogy nem csak a szavam akad el, de az eszem is megáll. Először nem veszem észre a könnycseppet, csak beszélek hozzá kedvesen, de mikor feláll és megölel kicsit összeráncolva a homlokomat figyelem a mozdulatait. Aztán megölel. Tétován ölelek először vissza, majd megnyugtató erősséggel magamhoz szorítom. Elképesztően megdöbbent, ahogy viselkedik, még sosem láttam tőle ilyesmit, bár azt sem, hogy túl sokan odamentek volna hozzá támogatni és biztosítani, hogy igen is az lehet belőle, aki csak lenni akar. Nem vagyok, sosem voltam annyira lelketlen, hogy ez ne hasson meg. Azért könnyem nem csordul ki, de ahogy elenged és én is elengedem láthatja a szememben, hogy kissé homályos a tekintetem. Gyorsan elmosolyodok, eltüntetve az arcomról a megilletődöttséget és a kezem könnyedén a kezébe csúszik, hogy visszahúzzam a padokra. Nekem az érintés alapvető dolog, így nem is gondolok bele, hogy megfogni a kezét bármilyen problémát okozhatna, főleg az után, hogy az imént ölelt meg tőle szokatlan módon. A kérdés már csak az, hogy vajon váltsak-e témát, hogy neki kényelmesebb legyen? - Ha tudom, hogy a Bestiamester szakra jelentkeztél, akkor biztosan elhívtalak volna griffmadár lesőbe. - mondom, kicsit randomnak tűnik a témafeldobás, de valójában igen is okkal jutott eszembe, hiszen a sasom a közelben van és figyel, és nagyon is jól jött volna a segítsége, hogy ne álljak úgy a lény előtt, ami a familiárisom utolsó komponensét adta, hogy fogalmam sincs hogyan kezeljem.
- Nem, nem, félreértettél. A tanácsára, és nem a kedvéért. Én akartam. Ő volt az, aki biztatott, és elmondta, hogy képes vagyok rá. És mégiscsak ő ismer a legjobban... - vonok vállat, de kedves mosoly bujkál az arcomon. Ahogy róla beszélek, egészen másnak látszódhatok. Még a hülye is észrevenné, hogy mennyire szeretem ezt a személyt, bárki is legyen. "Az igazi apám, nem a vér szerinti." Így fogalmaztam meg magamban ezt az egészet. Valami sokkal erősebb köt hozzá. A vér szerinti szüleim elutasították a valódi énem, pedig ők akarták, hogy itt legyek. Aaron és én választottuk egymást, és ez sokkal többet ér, mint egyszerűen megszülni valakit. Végül hagyom a témát, és elmesélem, miért is nem olyan egyszerű ez nekem. De nem bökhetem ki az igazságot, mert annak semmi értelme sem lenne... Shanna pedig olyan... Kedves... Szavai után pár másodpercig csak bámulom a földet magam előtt. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés tör fel bennem, és hirtelen nem tudom, hogy mit kellene tennem vele. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és össze vagyok zavarodva magamtól. Lassan felállok, anélkül, hogy felnéznék a lányra, majd közelebb lépek hozzá, és egyszerűen megölelem. Kissé megdöbbentő lehet ez számára, ahogy néhány körülöttem lévő is vagy értetlenül, vagy zavartan, vagy mélységesen meglepődve bámul ránk, de én nem is figyelem őket. Hagyom, hogy az az összegyűlt könnycsepp lecsurogjon az arcomon, és szinte némán suttogom azt az egyetlen szót, aminek úgy érzem van értelme a pillanatban. - Köszönöm... - csak egy nagyon rövid időre maradok így, szörnyen idegen nekem az érintés és minden ilyen fajta megnyilvánulás, hamar elengedem a lányt, és kicsit eltávolodom tőle, hogy ránézzek. Vajon meglepődött az arca vagy inkább megkönnyebbült? Nem tudom mit várjak, így nem is várok semmit... Zavarban vagyok, nem tudom mit kellene csinálnom, a mozdulataim tétovák. Útmutatásra van szükségem, mert magamtól nem tudom, mi a teendő ilyenkor...
Kíváncsian várom a válaszát, nem tudom, hogy pontosan mik történtek vele az elmúlt hónapokban, ámbár nagyon is érdekel. Erőszakkal nem fogom kihúzni belőle, de ha elmondaná biztosan figyelmesen hallgatnék. Az egész lány egy rejtély, persze, Silent se volt soha a legbeszédesebb, legegyszerűbb ember, de Thess egészen máshogy hallgatag. És persze az a sebhely az arcán! Olyan különlegessé teszi, hogy ha akarja, ha nem, kirí a tömegből. Kicsit összevonom a szemöldökömet, amikor azt mondja, hogy elkezdte az apja tanácsára a Bestiamester szakot is. Na, erről egyáltalán nem tudtam, azért ez valamicskét megmagyaráz abból, hogy már nem annyira elkötelezett, hogy az összes idejét az Auror szakmára összpontosítsa már is. - Az apád kedvéért? Nincsen megbékélve az Auror szakmával, vagy miért akarja, hogy a Bestiamestert is elvégezd? - kérdezem, érdeklődve és kissé oldalra billentve a fejemet, szinte utánozva az ő mozdulatait. De hát ilyenek az emberek, gyakran eltanulják beszélgetés közben a másik mimikáját és letükrözik azt. Éppen, mint most én. Amikor halkabban szólal meg közelebb hajolok, és érdeklődve tágra nyílt tekintettel figyelem. - Theresa... - húzom el kicsit a számat és megingatom a fejem. Nem beszélek ingerülten sem felindultan, csak csendesen és barátságosan. - Az auroroknak éppen ilyen az arcuk. Rémszem Mordon? - hozom példának, aztán kicsit felsóhajtok. - Ne hagyd, hogy bármiben befolyásoljon az, hogy kívülről milyen az arcod. Aki ilyen sebet visel, az már olyan harcot vívott meg az életért, amit nagyon kevesen. Na, persze ezzel nem azt mondom, hogy szeretnék egy olyan sebhelyet, ami a fél arcomat elfoglalja és fél szememre megvakít, de biztos vagyok benne, hogy ez a lány képes küzdeni az életéért. És ha elég elhivatott, akkor mások életéért is. De engem elvakít a saját látásmódom, a saját életem, az, hogy mindig is erre vágytam, segíteni és jobbá tenni a világot. Én vagyok az, aki nem csak egy munkát lát ebben, hanem az élete célját, hivatását. - De elhiszem, hogy neked sokkal nehezebb lehet és bizonytalan vagy. Nem is fogom erőltetni, ígérem. A te életed, a te döntésed, hogy mit kezdesz vele. Viszont, ha bármire szükséged van, vagy még is meggondoltad magad, csak szólj. - mosolyodok el, és igyekszem elpillantani a sebhelyéről. Vonzza a szemet, nem csak azért, mert feltűnő, hanem azért, mert amikor két ember beszélget, akkor általában egymás arcát nézik, egymás szemébe néznek. És nehéz nem felfigyelni arra a vak tekintetre. De nem akarok se illetlen lenni, se zavarba hozni, szóval nem bámulom meg semmi esetre sem. Az pedig, hogy megemlítette az apját és azt, hogy fél az elutasításról, egy hatalmas mérföldkőnek tűnik, hiszen olyan keveset mesélt eddig magáról.
Igazából némán végighallgatom, ahogy a fejemre olvas mindenfélét, de nem fordítom el tekintetem róla, csak figyelem, hogy milyen arcot vág közben, milyen a hangja. Próbálom megérteni, hogy miért kapta fel a vizet, még ha próbálja is elnyomni és nem annyira mutatni a dolgot. Végül arra jutok, hogy nem akar nekem rosszat, így őszintén válaszolok neki. Hangom szelíd, amennyire tud lenne azzal együtt, hogy amúgy mélyebb tónusú és kissé karcos, rekedtes hangzású. - Figyelj, nem arról van szó, hogy nem lenne jó lehetőség, vagy nem lenne kedvem. De az... egészségi állapotom nem engedné, hogy száz százalékot hozzak. Hiányoznom kellett az órákról, és sok mindent be kell pótolnom, plusz az órarendem nagyon zsúfolt, mióta Apa tanácsára elkezdtem a Bestiamester szakot is... - sosem beszéltem és még csak fel sem hoztam Aaron-t az iskolában, és nem is hívtam senkinek Apának. De ez is mutatja, hogy őszinte vagyok, mert tényleg ez az oka annak, hogy nem akarok vagy nem tudok menni. Mármint a fő oka. A másik a félelem... Kicsit elgondolkodom, és végül megcsóválva a fejem, erről is beszélni kezdek, de hangomat lehalkítom, hogy csak a lány hallja. - Plusz neked nehezebb lehet megérteni, amiért nem is hibáztatlak, de... nekem ez az egész, sokkal nehezebb. Nyilvánvaló, hogy nem, vagyok olyan, mint a többiek, és egy aurornak nem ilyen az arca mint nekem. Nincs szükségem a kérdésekre és az elutasításra... - hangom szomorúba csap át, ami igen ritka jelenség, de most így jött ki a lépés. Remélem, hogy megbízhatok a lányban, és nem csak kinevet, kigúnyol, hanem belegondol a helyzetembe, és talán megérti, hogy nekem ez milyen lehet. Persze meglepődhet, mert nem nagyon mutatom érzések jelét általában, de amióta visszajöttem, minden a feje tetejére állt bennem. Nem tudom, hogy pontosan hogyan is kéne viselkedjek másokkal... Csak reménykedem, hogy nem szúrom el. Megint...
Kicsit összevonom a szemöldökömet, amikor Thess lepattintja a jelentkezési ív ötletét, és inkább csak vész esetére ajánlja fel magát partnernek. Látom, hogy utána teljesen elkalandozik és a tekintetét figyelve próbálom követni őt, megfejteni, hogy mi is járhat a fejében. Nem értem, hogy miért jelentkezik valaki Aurornak, ha nem is akar az lenni. Mert hát, most kapott alkalmat, hogy elkezdjen ott dolgozni, még se él vele. Miért? Magamban tartom a kérdést, de a számon ott van a rosszallás és az értetlenség, és ahogy elkezdi terelni a témát, hogy én vagyok az igazi tehetség és ő nem kell oda, őszintén elkerekedik a szemem. - Theresa O'Conaill, hallod amit beszélsz? Nem arról van szó, hogy én milyen vagyok és milyen auror leszek, hanem arról, hogy te is ott lehetnél gyakorlatozni. - válaszolom, ha nem is kikelve magamból, de őszinte meghökkenéssel, hogy a lány ennyire nem foglalkozik magával és a céljaival. Az én életemben ez a hozzáállás elképzelhetetlen, mindig tudom, hogy mit kell tennem, mit akarok, legalább is eddig legtöbbször így volt. - Egyébként meg, csak az elől tudod elvenni a helyet, aki kevésbé érdemli meg, mint te. Azért pedig nem kár, hiszen ott mindenben számítanunk kell egymásra, a legjobbaknak kell bent maradnia. - magyarázom, továbbra is beszélve, kicsit értetlenül, mintha egy gyereknek próbálnám elmondani az álláspontomat. Legjobb tudásom szerint Thessnek jó képességei vannak, és ha valaki szorgalmas és kitartó, igen is eléri a célját. De hát... lehet, hogy nem is ez a célja, csak random módra rábökött, hogy Auror szakra jön? Azért az elég... furcsa lenne. Nekem legalább is.
Figyelek a lányra, érdekel, amit mondd, még ha kívülről nem is annyira látszik a dolog, mert nem működöm jól a szociális világban. De félredöntöm a fejem, úgy nézek rá, és egyetértően bólogatok, amikor egy rövid élménybeszámolót ad nekem. Végül furcsa arckifejezés kerül arcomra, amikor a még leadhatom a jelentkezésemet rész kerül szóba. - Hát őőő... Nem hiszem, hogy most lenne időm majd erre. De köszönöm, hogy felajánlottad, és ha egyszer a társad lebetegszik, és kell valaki, akkor szólj, és beugrok, vagy ilyesmi... - próbálom bénán kifejezni hálámat, és megköszönni, hogy gondolt rám. De most tényleg, ki alkalmazna egy vérfarkast aurornak? Abszurd, és hiába minden... És amúgy is, a Sötét Nagyúr nincs többé, és persze nyilván vannak sokan, akik a helyét akarják, de én egy valaki vagyok, pont nem ez fog hiányozni nekik... Gondolataim végül irányt váltanak, és újra azt csinálom. Magamon gondolkodom... Lehet, hogy félek ettől a megmérettetéstől? Senki nem mondta nekem, hogy nem lehetek auror, mert vérfarkas vagyok. Lehetek megbízható a hónap 27 másik napján... Elmém folyma végül kissé elkeseredett arckifejezést varázsol rám, ami lényegében a semmiből jött, Shannának nem kell nyomozónak lennie, hogy kiszúrja. Meg persze nekem sem, szóval gyorsan megpróbálom elterelni valamivel a témát. Mi a legrosszabb eshetőség? Hogy rákérdez. Akkor meg csak kitalálok valamit. - És amúgy is, nem akarom elfoglalni a helyeket az igazi tehetségek elől, mint Te is vagy! Mindig jókat mondasz és kérdezel órákon, egyszer remek auror leszel. Vagy ami szeretnél lenni... - teszem még hozzá, nem is érzem, hogy akár sértő is lehetne, amit mondtam végül. Persze én csak úgy értettem, hogy lehetne bármi, ami lenni akarna, de közben hangozhatott másképp is, lekoptatós dumának. Nem mintha ez nekem feltűnne. Finom mosoly kerül az arcomra, igyekszem beszélgetni, normálisan viselkedni. Valami nincs rendben velem...
Jól van, igazából számítottam erre. Lehetséges, hogy nem az a célja ezzel a rövid válasszal, hogy szimplán lekoptasson, de azért eléggé úgy fest a dolog egészen addig, míg be nem csukja azt a tankönyvet, amibe az előbb jegyzetelgetett. Meg van nekem is, apámnak hála egy évvel korábban ki kellett olvasnom és még ki is kérdezett... Valójában még élveztem is, szóval nem mondanám, hogy életem legrosszabb apa-lánya programja volt a múlt nyáron. Kicsit elpillantok a lány felől, abba az irányba, ahol egy falra rögzített kovácsoltvas gyertyatartón ül a hatalmas termetű, tiszteletet sugárzó parlagi sasom. Elmosolyodom, öntudatlanul is kihúzom magamat, mintha az ő büszkeségére felelnék a sajátoméval, aztán újra Thess felé függesztem a figyelmem. - Ó, sajnálom. Kár, hogy nem tudtál jönni. - válaszolom, miközben érdeklődve kezdem el méregetni, a betegség jeleit keresve rajta. Nem mintha gyógyító lennék, szóval igazából nem tudom kit áltatok. A szemem átsiklik minduntalan a sebén és a fakó szemén, nem akarom megsérteni azzal, hogy megbámulom és persze láttam is már, nem először beszélünk. Minden Auror szakos diákkal beszéltem már, ha csak néhány szót is. - Hát, Miss Digby megmutatott mindent, kicsit számon is kérte a tudásunkat, aztán egy nyilatkozatkozattal jelentkezhettél volna gyakornoknak. - mesélem, először mosolyogva, aztán már kicsit visszafogottabban. Nem zavar, ha nem beszédes típus, az sem, ha nem tartja be a szokásos "formulákat", feltalálom magam és nem esek kétségbe, ha nekem kell beszélni. Kicsit elkalandoznak a gondolataim, természetesen Jacob felé, aztán kitisztul a tekintetem és vissza emelem rá. Lecsüccsenek mellé, de tartva azért a privát szférát, nem közvetlen hozzáérve. - De szerintem simán leadhatod késve is, a szobámban van még néhány példány pergamentekercsen. Alig várom, hogy bevezessenek az auror-életbe minket, januárban el is akarok kezdeni bejárni dolgozni. A hangom céltudatos, ahogy egész lényem is, mindig is arra vártam, hogy élesben bizonyítsak, még ha tudom is, hogy először jönnek a megmérettetések, kiképzések, vizsgák, és még sokára engednek igazi küldetésre. De az idő közeledik, és addig is tökéletesítem minden képességemet, éppen, ahogy eddig. Az animágia, a tehetségem a sötét varázslatok kivédéséhez, a csodálatos familiárisom és az a furcsa képesség, ami ott bizsereg bennem és amikor egyedül vagyok gyakorolom... a telekinézis... mind jól jöhet a kellő pillanatban.
Igazából már jórészt befejezte az étkezést, és igyekszik távolabb maradni mindenkitől. Ugyan még tányér van előtte, de kezébe már nem evőeszközök, hanem egy penna van, és valamit olvasgatva-irogatva figyel, egy könyvet tart, és az abba belerakott lapra jegyzetel. Nyilván tanulhat, ami nem egy furcsa tevékenység egy diáktól, így kevésbé figyel arra, ami körülötte történik. De az nyilán feltűnik neki, hogy valaki mellé lép, így azelőtt néz fel a papirosaiból, mielőtt a Hollóhátas lány megszólalhatna. Ha kíváncsiskodik, még arra is van ideje, hogy kivegye a kicsit macskakaparás jegyzetből, hogy az aurorok számára ismerendő jogi anagyot tanulja éppen. A szavaktra kicsit félredönti a fejét, mint a kutyák mikor figyelnek, és végül kisebb sóhaj után válaszol. - Beteg voltam. - közli egyszerűen, de mivel érzi, hogy ez így azért elég szerencsétlen, még megpróbál valami csevegés szerűt kihozni ebből. Így annak jeléül, hogy nem untatja a társaság, becsukja a könyvet, és az asztalra teszi maga elé, majd kicsit kiljebb fordul a padon, a lány felé. - De köszi, hogy kérdezed, és amúgy már jobban vagyok. Ezért hiányoztam az órákról is. Legalább jó volt? Mármint a látogatás... - kérdez még vissza, és látszk rajta, hogy kicsit mintha el lenne veszve a társalgás számára érthetetlen szabályai között.
Nem látszik rajtam egy pillanatra se, de kicsit vívódom magamban az Auror kiránduláson történtek miatt. Jacob lelkébe tapostam azzal, hogy kényszerítettem a döntésre az Auror szakmával kapcsolatban, ez egészen egyértelmű abból, ahogy rám nézett... És azóta kerülöm. Én, aki mindig mindenhol ott vagyok, végül is bele tudom vetni magam annyira a teendőkbe, hogy "véletlen" ne legyen időm rá, de közben azon őrlődök, hogy mit érezhet és vajon teljes szívével meg tudja-e bocsájtani nekem, hogy kínos helyzetbe hoztam. Szépen komótosan eszem az ebédemet, tudom, hogy most órája van, de azért percenként pillantok a Mardekárosok asztala felé, míg nem észreveszem Thess-t a diákok között. A szemöldököm kissé felszalad, elgondolkozva nézem, aztán még néhány falatot eszek, megiszom a gyümölcslevem, és otthagyom a Hollók asztalát. - Hé, Thess, szia! - köszönök, mellé lépve, és kicsit elmosolyodva, barátságosan. Egyetemisták vagyunk, az iskola bővül és fejlődik, már nem lehet gond, ha két különböző szakos dumálgat, vagy ha mondjuk hellyel kínál leülök mellé. - Hogy-hogy nem jöttél el az Auror kirándulásra? Jó pont lett volna a parancsnokságon, ha megmutatod magad és tudják, hogy oda akarsz jelentkezni. - kérdezem, de nem olyan éles számonkérő-hangon, csak tényleg érdeklődve, hogy mi jött közbe. Azt hittem, hogy el fog jönni, bár az is igaz, hogy többen kihagyták, akikre számítottam. Mert hát valljuk be, rengeteg diák álma az Auror pálya, és még is csak... nem is tudom, tizen voltunk, talán. Persze azért ennyi kérdéstől is hihet minden lében kanálnak, és nem is tévedne nagyot. Szeretek mindenről tudni.
) // 
