2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Mark S. (Stephen) Carlyle Születési hely és dátum: Nagy-Britannia, Winchester, 1978.01.13. Eredeti: 1978. 02. 20., Penrith Csoport: Varázshasználó Patrónus: Sas Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Átoktörő Képesség: Vámpír-harapott Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: - Kihez tartozol: Gemma Carlyle
Jellem: Nem vagyok gonosz, a történtek ellenére sem, én legalábbis nem érzem magam annak... Tény, hogy a személyiségem hagy némi kívánnivalót maga után, nem díjazom, amikor beleszólnak az életembe, ahogy azt sem, ha hazudnak nekem. A szüleim pedig ezt tették, ezért is kellett meghalniuk... Mindegy, erről majd később... A jellemem eléggé összetett, tekintettel arra, hogy miből mivé váltam... Gyermekként én voltam apuci kedvence, anyuci szeme fénye, aki mindig mindent megtett csak azért, hogy a kedvükben járhasson. Soha nem lehetett rám egy rossz szavuk sem, nyugodtan rám merték bízni a húgomat, Gemmát és kettesben hagyni minket otthon, mert tudták, hogy a ház továbbra is állni fog, amikor megérkeznek a vacsoráról. A testvéremmel imádtuk egymást, jobb kapcsolatot el sem lehet képzelni, szinte folyamatosan egymás nyakán lógtunk. Utána jött a fordulópont, titkokról rántottam le a leplet, olyasmikről, melyeknek a homályban kellett volna maradniuk. Fordult a kocka és vele együtt én is, már nyoma sem volt a régi énemnek, más lettem... Otthon vitatkoztam, tomboltam, állandó feszültséget generáltam magam körül annak érdekében, hogy bűntudatot ébresszek bennük... Hogy érezzék, mit tettek tönkre végleg... Már nem voltam a kedvencük, éjszakánként kimaradtam, ittam, csavarogtam, új barátokat szereztem, sokkal jobbakat, mint a régiek voltak. Hetedikben már rám sem ismertek a tanárok... Lógtam, gyakran részegen dorbézoltam Roxmorts utcáin, Gemma pedig inkább került engem. Nem érdekelt, hidegen hagyott, hiszen neki még fogalma sincs...
Kinézet, megjelenés: Mit is mondhatnék? Régebben, évekkel ezelőtt még a sportos, kényelmes ruhákat kedveltem, mint a velem egykorú gyerekek többsége, de velem együtt megváltozott a megjelenésem is... Eleinte a darkos vonalon mozogtam, a Roxfort folyosóin gyakran lehetett fekete ruhában, napszemüveggel az orromon látni, a lányok pedig szinte megőrültek értem. A mosolyom lehengerlő volt, a szemem szép barna, a magasságom pont ideális, a testalkatomról pedig ne is beszéljünk... A hab a tortán pedig a rossz-fiús image volt, előtte érdekes módon senkinek sem keltettem fel a figyelmét. Mára valamennyire csiszolódott az ízlésem, ami betudható a munkámnak is, hiszen saját vállalkozásba fogtam, átoktörő/üzletkötő lettem, pár ember dolgozik nekem. Gyakran láthatnak az emberek öltönyben, igazi úriemberként, persze, az érem másik fele még minden jelen van bennem...
Előtörténet: Mint említettem, életem első 16 évében az élet jobbik oldala jutott számomra osztályrészül... Szerető család, szeretett testvér, maga a családi ház, mindenem megvolt, amiről más csak álmodozhat. A kapcsolatunk a szüleimmel teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, sohasem hangzott el egy rossz szó sem irányukba és ők sem veszekedtek egymással. Boldog voltam, sokkal boldogabb, mint azóta valaha is éreztem magam, de mindennek oka van, annak is, amit tettem velük...
A Roxfort tökéletes hely volt számomra a kibontakozásra, szinte sziporkáztam a tanórákon, kisfiús bájommal McGalagonyt is levettem a lábáról, pedig én mardekáros voltam... Második évfolyamtól igen aktívan részt vettem az iskolai kviddicsezésben, ezen a vonalon is képzeltem el későbbi pályafutásomat, híres sportoló szerettem volna lenni, erre persze elég sok lehetőségem is akadt. Harmadikos voltam, amikor Gemma is felvételt nyert a mágusképzőbe, onnantól pedig nem volt megállás... Kimondatlanul, de versenyeztünk egymással, állandóan túl akartuk szárnyalni a másikat, így gyakran lehetett látni kettőnket a könyvtárban, egymással szemben ülve. Még ilyenkor sem tudott annyira elmérgesedni a helyzet, hogy ne segítsek imádott kishúgomnak. Szüleink elismerése volt a tét, Gemma számára igen magasra tettem azt a bizonyos lécet, de segítettem is neki, noha közben a saját tanulmányaimat sem hanyagoltam el. Az R.B.F. vizsgákat jelesre tettem le, anyuék teljes mértékben büszkék voltak rám, hát amikor megérkezett a prefektusi jelvényem is! Határtalan boldogság kerített hatalmába.
Hatodikban iskolaelső lettem, amit otthon egy nagy ünnepség keretében adtuk a rokonság tudtára, ahol természetesen Gemma volt a másik büszkeség, hiszen az ő tanulmányi átlaga is kiemelkedően jó volt. A szüleim egy többnapos utazással leptek meg Londonba. Vihettem volna Gemmát is, úgy is volt, hogy velem jön, de sajnos az előtte való napon lebetegedett és visszamondta, így egyedül vágtam útnak. Élveztem a mugli tömegközlekedést, nem voltam elveszve, teljes magabiztossággal vettem a nyakamba London utcáit, majd szálltam meg egy, a Temzére néző hotelben.
A városnézést a következő napra helyeztem, amit később volt is időm bőven megbánni. Az utcán sétáltam, amikor egy bolond öregasszony odajött hozzám, majd elkezdte hajtogatni nekem, hogy mennyire hasonlítok az ő megboldogult kisfiára... Könnyes szemmel simított végig az arcomon, én pedig annyira megijedtem tőle, hogy ellöktem magamtól. A banya a földön kötött ki, csomagjai körülötte hevertek, én pedig elsiettem a helyszínről... Mardosott a bűntudat, de nem tehettem más, szégyelltem magam.
Este kopogtattak a hotelszobám ajtaján, én pedig némileg félve nyitottam ajtót az idegennek. Talán a mugli rendőrség? Helyettük azonban egy törékeny, szőke lány álldogált a küszöbömön, aki idegesen tördelte az ujjait. Zavartnak tűnt, de beengedtem. Annak a nőnek az unokája volt, akit aznap fellöktem, ő pedig utánajárt, merre is szálltam meg. Mint kiderült, ő is mágus, ahogy mindenki más a környezetében, több generációra visszamenőleg. Bocsánatot kért a nagyanyja miatt, elmesélte, hogy az öccsét annak idején elrabolták, és tényleg nagyon hasonlítok a tíz évvel ezelőtt meghalt apjára. Abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot, habár akkor még semmit sem sejtettem.
Hetedikben már sejtettem valamennyit, a saját szakállamra kezdtem nyomozni, hamar kiderült, hogy valóban én vagyok az a gyerek, akit erőnek erejével elszakítottak a vér szerinti családjától. Mérhetetlen dühöt éreztem magamban, lázadni kezdtem, hátha ezzel elfelejtek mindent és kétes eredetű kocsmákba jártam barátkozni. Az egyik alkalmi haverom harapott meg, hogy vámpír lehessen belőlem, kifejezetten én kértem rá. Mint kiderült, nem kellett volna.
Már egy éve végeztem a Roxfortban, amikor egy este többet ittam a kelleténél. Nem mintha előtte nem lett volna szokásom a dolog, mert minden mást csináltam, csak otthon ne kelljen lennem, de most más volt... Vérre éheztem, napok óta türtőztettem magam, most viszont egyszerre tört bennem minden felszínre... A szomjúság, a családom titka miatt érzett harag, amit velem tettek... Hazamentek, majd végeztem velük, amit Gemma kénytelen volt végignézni. Sajnáltam a lányt, de nem tehettem mást, az indulataim és a szomjúságom mindennél hatalmasabbak voltak. Innom kellett mindenáron, ártatlan emberek vérét nem állt szándékomban ontani, de ezek az emberek nem voltak azok... Elsőként a mostohaanyám halt meg, majd az apám, akinek már nem volt ereje közbelépni. Nem sajnáltam őket akkor sem, amikor órákkal később ittam belőlük, a mai napig nem sajnálom egyiküket sem. Utána Gemma következett... Őt nem akartam megölni, helyette a pincébe zártam, majd meggyőztem a többieket arról, hogy ő legyen a mi csapunk... Elvégre, mit érünk el azzal, hogy megöljük, ha később nem lesz mit ennünk? Belementek, a házunk lett a főhadiszállásunk és a látszat kedvéért én is ittam a lányból. Láttam, amint a könnyek végigperegnek az arcán, a fájdalmat a szemében, de nem magyarázhattam el neki, hogy vagy vérbank lesz, vagy meghal...
A három hónap alatt folyamatosan hazudtam a szomszédoknak a szüleimet és a húgomat illetően... Nyaralni vannak, hosszú szabadság, végiglátogatják a rokonságot. Elhitték, én pedig ez idő alatt leveleztem az igazi családommal. Mint kiderült, átok ül rajtam, amely a családom férfi tagjait sújtja... 27-30 éves kor környékén minden férfitagot elér a halál, ez pedig egy több száz éves rontás következménye... Időközben a vámpír-barátaim szétszéledtek, már csak Gemma és én maradtunk a házban. Nem engedtem ki, nem engedhettem, hiszen a többiek bármikor elkaphatják, de a nővérem levelét olvasva eldöntöttem magamban, hogy nyomozni fogok... Összepakoltam, majd elmentem, de előtte egy levelet dobtam a szomszéd postaládájába, melyben névtelenül jeleztem felé, merre is van Gemma jelenleg. Képtelen lettem volna én kiengedni, nagy eséllyel jobban is jártam, hogy nem így tettem. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy ő az egyetlen kulcs ahhoz, hogy megtörjem az átkot...
Mark S. Carlyle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Mark S. Carlyle 2017-03-13, 21:29
Egy újabb családi titok... . A megkerült ikertestvér
Soha életemben, még csak egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy valahol a világon lenne egy ikertestvérem... Hogy is juthatott volna, amikor a családom ott volt, tőlem nem messze és minden nyáron találkozhattam velük?
Sokként ért hát a hír, amikor a valódi családom közölte velem, hogy van egy testvérem, ráadásul ikertestvérem. Rose a neve, éveken keresztül egy évfolyamra jártunk, szinte minden óránk közös volt, mégsem vettük észre egymást... Elment mellettem a folyosón, anélkül, hogy egy pillantásra méltatott volna, én pedig viszonoztam a gesztust. Éveken keresztül nem szóltunk egymáshoz két szónál többet, csupán tudtam, hogy van a világon egy Rose Brooks nevű csaj. Hidegen hagyott, beképzeltnek tartottam, ahogy a korombeliek többsége.
Egymás előtt álltunk, megfagyott körülöttünk a levegő, szinte vágni lehetett a feszültséget, amikor bemutattak egymásnak. A szemeiben felcsillant valami, amit akkor sem tartottam jó jelnek, miközben körülöttünk a rokonság engem éltetett. Normális esetben élveztem volna a helyzetet, de Rose miatt erre sem voltam képes. Ő volt az élő bűntudatom, rajta keresztül pillantottam meg az abban a pillanatban bennem kavargó érzelmeket, melyeket igyekeztem mélyen elfojtani magamban. Ő viszont nem ezt tette... Bántották az események, a dícsérő szavak, de leginkább talán az fájt neki legjobban, hogy a világon vagyok.
Igyekszem jóban lenni vele, komolyan próbálkozom, de ez egyszerűen lehetetlen, ha ő minduntalan kerüli a velem való beszélgetést. A leveleimet, melyeket írok neki egy pillantásra sem méltatja, ha megpillant valamerre, tüntelőleg sarkon fordul és a másik irányba siet el, egyszerűen nem képes elfogadni azt, hogy van egy ikertestvére.
És hogy mi az igazság? Nem kedvelem, nem tudok vele egyről a kettőre jutni, de próbálkozom, ő viszont még csak meg sem könnyíti a dolgom, mert számára annyira fontos, hogy békében élje az eddigi életét... Ahol minden az övé, ahol nem dúrja ki egy jöttment az örökségből...
