Főkarakter: Bon
Teljes név: George Weasley
Születési hely és dátum: Odú, 1978. április 1.
Csoport: Griffendél
Patrónus: Vörös panda
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam (Méregkeverő/Bájitalkeverő szak)
Kiemelkedő tudás: Bájitaltan - Kiemelkedő, Gyógynövénytan - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Büszke vagyok rá, hogy a világ legviccesebb ikerpárjának lehetek a jobbik (esetleg a ballik?) fele. Most elsorolhatnám, hogy ez a poéngyár elme miben nyilvánul meg, de akkor lehet, hogy egy évig is olvasni fogod szerény szösszenetemet (persze, az már a rövidített verzió lenne) a humoros életstílusomról, így inkább megkíméllek ettől. Ha mégis meg szeretnél ismerni, akkor vagy keresd Fredet (tudod, ő az, aki úgy néz ki, mint én, de mégsem) vagy pedig keress minket levélben, vagy ahol elérsz, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeivel megismertethessünk. Ott aztán biztos lehetsz benne, hogy csupa hasznos és rendkívül különleges, egyedi és zseniális dolgokat fogsz találni. Megjegyezném, a Maximuláns termékek azért javarészt az én agyamból pattantak ki, de hát Frednek is megvan a saját része. Freddel mindig is elválaszthatatlanok voltunk; bár mindig ő volt a nagyobb dumás, én se maradtam ki a jóból. Ha ismersz, tudod, hogy minden helyzetből képes vagyok kihozni a legjobbat; nem szoktam szomorkodni; az ilyen a puhányoknak való, és azoknak, akik nincs életük. Jó, vannak kivételek, de azok mindig vannak. Még akkor is elsütök egy-két viccet, amikor nem kéne; sőt, még magamon is állandóan nevetek, ha úgy hozza a sors. A bátyámmal, öcsémmel, furán hasonló ikremmel – az egyik a háromból, válogathatsz – szeretjük boldoggá tenni az embereket, és látni, ahogy mosolyt csalunk az arcukra. Uvvá, ez aztán a nyálas egy megszólalás, inkább felejtsd el, kezdjük előröl. Szeretünk nevetni másokon, és ezt az érzést a társainknak is átadni, így inkább azokat vicceljük meg, akik meg is érdemlik; kivéve, amikor nem; de akkor vagy Ronnak, vagy Percynek kell, hogy hívjanak. És mielőtt elfelejteném, nagylelkűek is vagyunk; amikor nekünk már nem kellett a Tekergők Térképe, amit még szerény korszakunkban loptunk el Frics irodájából, akkor odaadtuk azt Harrynek, hogy ő is hasznát vehesse. Ne aggódj, nem vagyunk teljesen bolondok, előtte betanultuk az összes titkos átjárót, és csak utána adtuk át annak, akinek talán nagyobb szüksége volt rá. Ha valami problémád van, netán unatkozol órán, nyugodtan odajöhetsz hozzánk, megoldjuk minden problémádat; a Rókázórágcsa például személyes kedvencem erre a célra. Egy szó, mint száz, az életem nem unalmas, és oh, még valami, ha külön látsz minket Freddel, akkor Merlinre mondom… nem, olyan nincs, hogy mi külön lennénk.
Megjelenés
Miről ismerszik meg egy Weasley? A vörös hajáról, piros pont. Nos, ugyanúgy nézek ki, mint Fred. Általában mindig összetévesztenek minket, bár szerintem elég egyértelmű a különbség. Frednek eggyel több szeplő van a jobb arcféltekéjén, mint nekem. Most nem számítva a nagyon szomorú pillanatokat, mindig mosolygok, fültől-fülig érő vigyorral. Fehér bőröm van, magas vagyok; bár azért Hagridnál alacsonyabb – nem is tudok róla, hogy óriás lenne az apám vagy az anyám – és vékony. Nincs kigyúrt testem, de azért nem vagyok puhány sem. Már messziről hallhatod, hogy jövünk, hiszen tőlünk hangos az összes folyosó; no meg a tanároktól, felügyelőktől, Fricstől, amikor épp minket próbálnak osztani. Bár ez már elég ritka, lassan kezdenek rájönni, hogy felesleges energiát pocsékolnak. Mielőtt elfelejtem, kisebb korunkban mindig egy F és egy G volt a pulcsinkon, hogy anyu (vagy akárki más) fel tudjon ismerni minket; ez ma már nem különösebbképpen divat nálunk; most már vagy felismersz minket, vagy nem próbálsz meg a nevünkön szólítani. Még mindig nem vagyunk szupergazdagok, ezért nem a legújabb és legmárkásabb cuccokban járkálunk, mint a Mardekárosok, de azért nem is nézünk ki szuperszegényeknek; sőt, én meg vagyok elégedve az öltözködési szokásainkkal. Nem, nem úgy nézünk ki, mint a bohócok, teljesen normális, átlagos gyerekeknek öltözködünk, és ha hiszed, ha nem, kedvencünk a talár. Egyetlen hibája van az arcmimikámnak; nem tudom rendesen irányítani, így az is leolvasható róla, ha nagyon unok valamit, de az is, ha nagyon rajongok valamiért vagy valakiért.
Életed fontosabb állomásai
Ron abban az évben kezdte el a Roxfortot, mikor mi harmadikosok lettünk. Úgy gondoltuk, hogy már óriási tapasztalat áll a hátunk mögött, és ezt nem féltünk Ronnal sem megosztani. Nem emlékszem, hogy a hugicánknak vagy az öcsikénknek meséltük be, hogy patkányokat kell majd megnöveszteni, és utána megenni őket a beavatási szertartáson, de rémlik, hogy kaptunk érte egy egészen rövid rivallót anyutól már a második napunkon; na nem mintha a körülöttünk ülők meglepődtek volna rajta. Épp a 9 és ¾. vágányhoz igyekeztünk, amikor megláttunk egy srácot. Egyedül volt szegényke, na meg elég nyeszlettnek is nézett ki, ezért megsajnáltam, és mondtam is Frednek, hogy segíteni kéne neki. Ha jól emlékszem, a végén ő jött oda hozzánk, hogy hát ötlete sincs, hogy merre kéne menni. Majdnem leesett az állam, mikor véletlenül megláttam, hogy ki áll előttünk. Megsúgtam az ikertesómnak, hogy szerintem ez Harry Potter, ő meg csak kinevetett, hogy képzelődni szép dolog, és érti a viccet, de inkább mással süssem el, mert ő túl jól ismer engem. Nos, és kinek volt igaza később? Persze, hogy nekem; ugyanis Ron mint az őrült, futott hozzánk, hogy ki a legújabb barátja. Szerencsére a kis tökelütött is a Griffendélbe került, csakúgy, mint mi. Bár nem tudom, hogy McGalagony mennyire örült a hírnek, hogy újabb Weasley érkezik a házba, hiszen nem sok olyan kivételes egyed létezik, mint Percy…
Negyedik és ötödik közti nyáron elmentünk nyaralni Egyiptomba. Igazából Billhez mentünk, aki átoktörőként dolgozott ott. Nagyon élveztük a kis kiruccanást; jó volt végre kilépni az esős Anglia területéről, és egy másik kontinensen élvezni a napsütést, és itt most nem említeném a szkarabeuszokat, amiket varázslattal életre keltettünk – igazából csak Percyre akartuk ráküldeni őket, de a nyavalyás a másik irányba ment, így a tervünk dugába ment – meg persze ott volt az a rengeteg homok. Tele volt vele mindenem, és ezt most komolyan kell venni, tényleg mindenünk dugig volt az apró szemű homokkal. El is határoztam, hogy ha még egyszer meghívnak ide, akkor addigra megtanulok valami félrekreált buborékvarázslatot, ami az egész testemet befedi, nehogy megint órákig vakarhassak a fülemből meg a hajamból a sárgás-barnás szörnyűséget. Mivel sajnos a szkarabeuszos viccünk rosszul sült el, valami mással kellett próbálkoznunk, amivel emlékezetessé tehetjük ezt a nyaralást a mi kis Head Boy-unknak, ugyanis Perc megkapta ezt a nagyszerű kitüntetést, ami miatt még inkább arrogáns s kibírhatatlan volt, ami arra sarkallt minket, hogy meg kell mutatnunk neki, mitől döglik a légy; akarom mondani, a Percy. Szóval Fred és én elhatároztuk, hogy kitalálunk egy jó kis mesét az egyik régi piramisról, ami tuti érdekelni fogja Percyt.
- Hé Percy! Hallottad, hogy a mögötted levő piramisban két idióta életre keltett egy múmiát?
- Utána kéne nézned, nem igaz?
- Elvégre te vagy a prefektus meg a, bocsánat, a Head Boy a családban.
Percy persze nem hitt nekünk az elején, de azért meggyőztük, és még álhangokat is kiadattunk Ronnal, hogy a kétbalkezes bemerészkedjen egyedül a piramisba. És mindennek hála, sikerült, már csak egyedül volt bent a háromszög alakú sírban, mi pedig pacsit adva a másiknak nekiálltunk bezárni az ajtót. Sajnos anyu meglátta, hogy készülünk valamire, és mikor odaért a piramis ajtajához, látta, hogy Percy villámgyorsal sprintel ki az ajtón, és sajnos el is érte a kijáratot, mielőtt bezárhattunk volna azt. Anyu nagyon leszidott minket, de nekünk tetszett az ötlet. Kár, hogy nem maradtunk tovább, biztos ki tudtunk volna találni valamit, amivel megszabadulhattunk volna az idegesítő Percy Weasleytől.
Már vagy tizedszerre nyitottam ki a Tekergők Térképét, hátha találok benne valami újabb titkos alagutat, járatot, vagy akármit, de semmi.
- Ez így nem lesz jó, Fred. Már minden utat tudunk, ami ezen a térképen van.
- Akkor ne nézegesd – kaptam a választ.
- Vissza kéne csempésznünk Frics irodájába?
- Talán nem tűnne fel neki, hogy már rég elloptuk tőle.
- Talán ha a számunkra fenntartott fiókjába dugdosnánk bele, akkor nem venné észre olyan könnyen. Úgy is tudja, hogy mi voltunk azok.
- Elég valószínű. Nincs még egy ikerpár, aki képes lenne erre – lelkendezett Fred.
Hosszas gondolkodás után rájöttem, mi is lenne a legjobb megoldás.
- Mi lenne, ha eljátszanánk a Mikulást? – kérdeztem végül Fredtől.
- Mármint, hogy ajándékozzuk el?
- Ühüm – hümmögtem. – Valakinek, akinek valószínűleg nagyobb szüksége lesz rá, mint nekünk.
Láttam, hogy a testvérem arca felderül, mikor rájött, hogy nem a saját vérünkre gondolok, hanem valaki másra. Így került hát a kedvenc térképünk Harry Potter kezébe, aki úgy gondolom, nagy hasznát vette. Végül lelkiismeret-furdalás és hiányérzet nélkül adtuk ki a kezünkből az addig féltve őrzött útmutatónkat, de Harry lelkére kötöttük, hogy vigyáz rá, hiszen a kedvenc roxforti diákjaink készítették ezt a nagybecsű és nagy múlttal rendelkező térképet.
Ja hoppá, nem is én vagyok, csak majdnem 
