2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Biztos voltam benne, hogy Sasha megmozdulása csak pillanatnyi elmezavar, de még is mozdultam, hogy közbe lépjek, nehogy a sokk hatására alatt valami borzalmasat tegyen vagy mondjon. Lioneah-t végül átkarolja Sasha és Nicolas is, én pedig állok ott, a borzalommal küszködve. Nem tehetem meg, hogy egy ilyen hír után magamat állítsam a középpontba, még is belül viaskodok az érzéssel, hogy nagyon… Nagyon megbuktam nővérségből. Nem vettem észre a jeleket, nem nyújtottam támaszt a megrázkódtatásban, nem tudtam semmiről és közben azt hittem csak az átlagos tini lázadás miatt zár ki az életéből… A nagyölelésbe ha Nicolas behív, akkor csatlakozom, de egyébként lényegében köpni nyelni nem tudok, és csak rosszabb lesz, amikor még Sasha szavakba is önti az egészet. Fogalmam sincs, hogy mi a helyes reakció erre, hogy próbáljak meg kiszedni belőle mindent, vagy hagyjam bezárkózni, hogy úgy eméssze meg, ahogy ő érzi helyesnek. Mielőtt bármit mondhatnék Sashanól kitörnek a szavak és én csak tátogok, mint egy hal, pedoh általában magabiztosan kezelem a családi kríziseket. De most Sasha a nővére példáján úgy fog élni, hogy állandó létező veszélynek látja, hogy bármikor megerőszakolhatják? Nem szabad ennek berögzülnie, nem élhet félelemben, ez nem helyes, nem akarom, hogy állandóan a háta mögé pillantgasson. - Lioneah... - szólalok meg, szokatlanul halkan, mert nem akarom, hogy az erélyes anyáskodásommal még jobban eltaszítsam. Egy pillanatra Nicolasra nézek és bólintok, akármihez is vezetne a további nyomozás ez most sokkal fontosabb. Haza kell mennünk és Lionak el kell mondania mindent, vagy ha időre van szüksége majd Sashát leállítom, de előbb utóbb beszélnie kell, és ezúttal nem évekkel később. Próbálom az egészet úgy megközelíteni, hogy ne legyen se érzelgős, se szánakozó, csak tárgyilagos, amitől nem veri ki a víz és nem kell előbújnia a páncélja mögül, ameddig ő úgy nem érzi. - Úgy gondolod, hogy azoknak a hozzátartozóik vagy a csoportjuk tagjai lehetnek, akikkel... konfliktusod volt? Nem szeretném, ha több szót ejtenénk konkrét eseményekről, ameddig az utcán vagyunk. - jegyzem meg, hiszen csak úgy nem dobálózhatunk olyan szavakkal, hogy “akiket meggyilkoltál”. Lehet, hogy erőszakot követtek el, de azzal, hogy maga intézte el őket - amit még nem igazán értem, hogy hogy tehetett a tudtunk nélkül -, olyan helyzetbe hozta magát amivel akár ő kerülhet az Azkabanba. Mert nem az erőszak közben volt önvédelem, hanem a szavaiból ítélve később kutatta fel őket és bosszúból ölte meg őket és erre a törvény előtt talán még a bűnük se mentség. Érzem, amikor Sashának remeg a hangja, látom a szemén a zavarodottságot és a sírhatnékot, ami miatt hatalmasakat kell nyelnem, hogy az én szemem ne homályosodjon el, de ahogy a magam csalódottságát nem helyezem előbbre, úgy Sasha ijedtségét se hiszem, hogy tudjuk itt és most orvosolni. Most csak Lioneah számít, és amit ő átélt. - Rá kell jönnünk, hogy ki küldte ezt az emlékképet, hiszen szín tiszta fenyegetés volt, de ha rájuk találunk, akkor még is mi lesz? Hányan tudhatnak minderről, nem lehet mindenkit csak... Megölni... - mondom, hiszen akármennyire undorodom azoktól, akik ezt tették, és akármilyen csoporttól, aki továbbra is ezzel fenyegetőzik és a húgomat, illetve az egész családomat fenyegeti, akkor se tudom elképzelni, hogy egyszer csak rájuk találunk és legyenek akármennyien, kiállunk ellenük és megöljük őket. Pedig ha színre lépnek és akárki elmondja a parancsnokságnak, hogy Lioneah saját szakállra játszotta a bosszú angyalát - még ha szerintünk rohadtul jogosan is -, akkor… Mi is lesz? Lehet, hogy eddig én töltöttem be a családfő szerepét, legalább is az anya szerepet mindenképpen, de újra és újra Nicolasra nézek, aki a legtöbbet tud az ítélkezésről és igazságszolgáltatásról. Próbálom tartani magam, de abban egészen biztos vagyok, ha Lio túl lép a dacosságán és mondjuk engedi meglátni a szemében a fájdalmat vagy a könnyeket, akkor nekem végem és azonnal el fog törni a mécses nálam is, ahogy Nico szeme sarkában is csillogott valami…
Serának teljesen felesleges közbelépnie, hiszen nem állt szándékomban bántani Liót, egyszerűen csak... Egyszerűen csak fogalmam sem volt hirtelen arról, miként reagáljam le a helyzetet. Sohasem bántanám a testvéremet, de ez az egész illúzió sok volt egyszerre. Tudom jól, hogy az ilyesmit idővel meg kell tanulnom a helyén kezelni, de így elsőre nem sikerült túl jól. Kellett néhány pillanat ahhoz, hogy az agyam feldolgozza és összeillessze a látottakat. - Megerőszakoltak? - talán meglepem a testvéreimet ezzel a kérdéssel, hiszen még mindig én vagyok a legkisebb a családban, de hallottam dolgokat. Velem szerencsére ilyesmi még sohasem történt, még csak csókolózni se csókolóztam senkivel sem, de ennyi eszem már van tizenöt évesen. Tisztában vagyok a fogalmakkal és azzal is, hogy vannak helyzetek, amikor nem az ember dönt. No meg természetesen néhány kortársammal is beszélgetünk erről-arról. - Ez egy... egy emlék volt? A következő kérdést azonban már kissé bizonytalanul teszem fel, hiszen nem szeretnék butaságot mondani, de szerintem igenis az volt. A fagyos rémület, amelyet éreztem, nem is az enyém lehetett, hanem Lióé. Mintha újraéltem volna az akkori érzelmeit is. Mennyi idős lehetett akkoriban? Nem sokkal idősebb nálam, igaz? Talán már betöltötte a tizenhatot, de még ebben se vagyok teljesen biztos. Fogalmam sincs, mikor történhetett mindez, de a gondolattól is kiráz a hideg, miszerint ugyanezt velem is megtehetik. Lioneah mindig is erős személyiségnek mutatta magát, közben pedig mindvégig ez volt a felszín alatt. Én biztos összeomlottam volna. - Mindent rendbe teszel? - szólalok meg kissé számon kérő hangsúllyal, amely talán érthető azok után, hogy szinte egyik pillanatról a másikra söpörte le magáról Nick kezét, majd bontakozott ki az ölelésünkből is. Szinte már meg se lepődöm azon, hogy így viselkedik, de még mindig rosszul tud esni az ilyesmi tőle. Anyuék már meghaltak, ez igaz, de miért ne lehetnénk legalább mi négyen egy család? [color=#ff0066]- Hiszen engem is megtámadtak! - folytatom, mit sem törődve azzal, hogy ismét a sírás határán állok. - És mi lesz, ha velem is megteszik azt, amit annak idején veled? Érthető, ha zavarnak a történtek, de miért nem működsz együtt velünk? Én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem tudnám elviselni ezt az egészet és... és... - tétován megrázom a fejem, hiszen keresem a szavakat, de egyszerűen nem találom őket. Mi lenne, ha engem is megerőszakolnának? Beleroppannék. Nem esélyes ugyan, hogy mindez megtörténik, de mindenre van esély egészen addig, amíg nem tudjuk, ki áll a háttérben. Ha pedig Lioneah nem segít ebben, akkor igenis őt is terhelni fogja mindaz, ami ezek után jön. - Ha magadért nem is, de legalább miattunk segíts. Bármelyikünk a céltáblájuk lehet, nem csak te. Nick természetesen jó eséllyel képes megvédeni magát, Sera is ügyes, de egyikük sem egy magas szinten képzett mágus, könnyűszerrel találnak náluk erősebbet is azok, akik minket akarnak bántani. Ha pedig Lioneah megmakacsolja magát és nem hajlandó semmit se mondani – legalább nekünk -, akkor hamar nagyobb bajban találhatjuk magunkat. És természetesen – mint mindig – most is játssza az önálló lányt, a család fekete bárányát, noha itt és most pont nem erre lenne szükségünk. Mikor kap már észbe, hogy nem mindig jó döntés, ha magába fordul?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Totálisan ki vagyok, szinte észre sem veszem, amikor Sasha a pálcáját már rám és nem a derengő alakokra emeli, csak amikor Sera rá szól és lenyomja a kezét. Vajon tényleg bántott volna ijedtében? Aztán egyszer csak megölel, én pedig ettől egészen lemerevedek, főleg amikor ezek után beszélni kezdenek, majd Nicolas is átkarolja a vállamat. Sajnálnak, együttéreznek... pedig nekem erre igazán nincs szükségem. Nem kell, hogy úgy érezzék megint, hogy majd ők megoldják helyettem, hogy majd átveszik a terhet, hogy elnézik csak mert a testvérük vagyok és megértenek. Nekem aztán nem kell, hogy bizonygassák, hogy jól tettem, mert... mert tudom, hogy jól tettem! Nem hiába én vagyok a Mardekáros a családban. Nem hiába osztott oda a süveg, ez mindig is bennem volt és ők hiába mutatnak most megértést, kivéve persze Sashát aki jó eséllyel nem is érti az egészet, akkor sem értik pontosan és akkor sem tudnak mindent és én... - Elég! - egyszerűen lesöpröm Nicolas kezét a vállamról. - Nem kell, hogy sajnáljatok. Én szöktem ki aznap éjjel és én mondtam a szüleinknek, amikor újra és újra elmentek, hogy ne is jöjjenek vissza és látjátok, nem jöttek! Miattam akarják bántani Sashát, mert megtettem és most titeket akarnak bántani, ha nem vallok színt, de nem a ti dolgotok! Eddig se volt és most sem, majd én megoldom, ahogyan mindig. Nem kellenek ezek a szánakozó tekintetek és a megértés sem, majd én... mindent rendbe teszek. - karba fonom magam előtt a két kacsómat és dacosan megemelem az államat. Már nem remegnek az ujjaim, már csak a szám egy egészen kicsit, de azt is olyan vékonyra préselem össze, hogy nem is látszik igazán a remegés. Nem sokon múlik, hogy ne fordítsak hátat nekik és tűnjek el az utcán, de egyelőre még nem teszem meg, viszont sejthetik, hogy itt a "még"-en van a hangsúly. Ha erősködni kezdenek, valószínűleg faképnél hagyom majd őket, de nyíltan úgy sem fogják kimondani, hogy mi történt, mert jó eséllyel Sasha még nem érti az egészet, vagy legalábbis a részleteket, csak hogy valaki bántott, hogy azok az alakok ártottak nekem, de nem hiszem, hogy tudja, hogyan és mi módon. Sera és Nick igen, látom a tekintetükben, hogy nekik minden világos, talán ha jól belegondolnak az is az lesz, hogy pontosan mikor történt, amikor kiszöktem éjjel, amikor ziláltan jöttem vissza hajnalban és nekem estek, hogy hogyan tehettem és mindenki mennyire aggódott és mennyire felelőtlen vagyok. Nem várom, hogy bocsánatot kérjenek, egy pillanatig sem, hiszen nem mondtam el, hogy mi történt, mert akkor sem akartam, hogy bárki sajnáljon, ahogyan most sem akarom, hogy így nézzenek rám, ennyire... megilletődötten, mintha félteni kellene és óvni, pedig már elég régóta én vigyázok saját magamra és elég jól is megy. Talán nem úgy, ahogyan egy auror páros lányának kellene, de miért is lenne kötelező olyannak lennem, mint, amit elvárnak tőlem? - A lényeget már tudjátok, képesek vagytok annyiban hagyni és meghagyni ezt az én dolgomnak? - teszem még hozzá néhány pillanatnyi szünet után, időt hagyva nekik a győzködésre, meg az ellenkezésre, ami minden bizonnyal úgyis érkezni fog, csak épp nem lesz sok hatása. Azért, mert már tudják nem változott hirtelen semmi és én se lettem más. Pár perc, ennyi volt, amíg a jelenés miatt összeomlottam, amíg visszatért az ijedt kislány, akit beszorított két nála jóval erősebb alak a sötét sikátorba, de én már nem az a gyenge kislány vagyok. Sokkal erősebb lettem és azzal a két alakkal is végeztem és bármikor megtenném újra! És, ha megtalálom azt, aki fenyegeti a testvéreimet... aki bosszút akar állni egy jogos bosszú miatt... akkor sem fogok gondolkodni és akkor sem lesznek kétségeim.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Meglepetten kapkodom a fejemet a három hugom között. Én is látom a közeledő alakokat, akik lassan gyűrűbe fonnak minket, már nem az anyánk kísértetéről van szó, aki mintha Sasha rémképe lett volna. Lioneah álma elevenedik meg, s kiderül a szörnyű igazság, hiszen amit Será csak sejtett, én jótékonyan figyelmen kívül hagytam, a kedvenc hugomat megerőszakolták. Nem tudom, hogy miért nem akartam meglátni mindezt! Talán egyszerűbb volt tudomást sem vennem róla, és csak a saját bajommal törődni, mintha neki elég lenne, hogy olykor babusgatom őt. Holott már egy felnőtt, fiatal nő, aki a halálnál is rémségesebb borzadállyal nézett szembe, és talán hozzám hasonlóan ő is meghal, ha Crissy nem tér vissza. - Sasha..! – Szólok a kicsire, amikor az elsírja magát, noha egyet kell értenem vele. Én a kérlehetetlen auror, aki izzó vassal is betartatja a törvényt, aki a szüleink gyilkosait egyesével juttatja az azkabanba, most azzal kell szembesülnöm, hogy a tulajdon vérem mintha valami olasz maffiózó, a vendettában hisz. A vérbosszú a megoldása, és mire Sasha bocsánatot kér Lioneah-től, én is átölelem a barna hugit, ahogyan az hozzám fordul menedékért. – Ezek csak.. a félelmeink. A rémálmunk éledt fel. Egymásban kell hinnünk. Ne azt nézzétek, amit láttok. – Bólintok Serának, hogy legyen társam, átölelvén a két kisebbet. Na nem a kezüket fogom, mintha holmi szálemi boszorkányok lennénk. A szeretet ereje erősebb kell, hogy legyen, mint a félelem. És akkor meghalljuk.. tébolyult kacagás hallatszik, mintha valami őrült szeszélyei szerint játszanánk. Valakinek olyan erős az elméje, hogy a saját beteg gondolatait vetíti ki elénk. Talán nem is ember. Jéghideg fuvallat söpör végig rajtunk, magával sodorva Lioneah jelenéseit. A következő pillanatban már ismét az utcaszélen állunk, a sikátorba benézve pedig mintha valami sötét odu tárulna a szemünk elé. Valami kanális lehet, oda távozhatott lelkünk kínzója. – Semmi kedvem utánamenni... Lépjünk le. – Ezúttal azt sem forszírozom, hogy elkezdjük kivallatni anyáék barátait, inkább haza kéne menni, megmosdatni Sashát, ágyba dugni, de kérdés, hogy tud-e majd aludni. Ráadásul semmivel sem jutottunk közelebb ahhoz, hogy ki is bántotta őt. Noha Lioneah titka kiderült. Átkarolom a vállát, és közelebb hajolok hozzá. – Tudod, hogy a törvényben hiszek, de néha.. van hogy a törvény sem elég. Szeretünk, és... jól tetted. Ha tudtam volna.. – Nem vagyok egy sírós alkat, meg azt is tudom, hogy rühelli az érzelgősséget, de mégiscsak könny szökik a szemembe, ahogyan magamhoz ölelem. Sasha biztosan nem érti, hogy most mi van.
Próbálom megtartani a hidegvéremet, de Sasha teljesen ki van akadva és a szívem szakad meg érte, ráadásul nagyon rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyértelműen megrázom a fejem, amikor a legkisebb tesónk be akar menni az épületbe, biztos vagyok benne, hogy valahogy el kéne mennünk innen, mielőtt valami történik. Megszorítom a kezét és ahogy a fal illúziója átalakul valamilyen helyszínné, ami számomra teljesen ismeretlen, így ugyanúgy nézek végig a többiek arcán, mint ahogy Nicolas méri fel, hogy ez vajon kié lehet… - Lio...? - bukik ki az én számon is. Más esetben valószínűleg jönne a beszólás, hogy elkoptatjuk a nevét, de most a csoport, ami megjelenik elkezdi megközelíteni, határozottan gusztustalan szándékokkal, még a hideg is kiráz és fogalmam sincsen, hogy mi folyik itt. Az egész még mindig illúziógyanús, még is az idősebb húgom reakciójából egyértelműen kiderül, hogy egy emlékről van szó. Engem is sokkol az embertömeg, ami elkezdi megkörnyékezni és Sasha után én is odalőnék egy varázslatot, amikor meg nem hallom Lio szavait. A kezem megremeg, bizonytalanság ül ki az arcomra, de nem engedem le a pálcámat, továbbra is lövök Finita Incantatemeket, hátha minden szertefoszlik. Mert ha igaz… Ha igaz, akkor tényleg nem lehet ez az egész valóság. Sasha teljesen összeomlik, de miközben a jobb kezemben pálca van, a ballal a kicsit magam mögött tartom és ahogy Lioneahra akarja tartani a pálcáját azonnal lenyomom. - Nem! Sasha! Ő a testvérünk! - kiáltok rá, és azonnal elengedem a kicsit, aki végül még is csak megöleli a nővérét és belépek a szörnyű titkától szenvedő testvérünk elé. Nem tudom, hogy Sheree miatt reagálok ilyen gyorsan és védelmezem akkor is, ha gyilkolt, vagy amúgy is bármi áron megvédeném, de eszemben sincs, hogy megijedjek attól, amit tett és hagyjam, hogy akárki ártson neki vagy akár csak szórakozzon az idegeivel és felidézze a szörnyű emlékeit. Lehet, hogy Nicolasért kiállt, lehet, hogy csak őt tekinti igazi testvérének, csak őt szereti, csak rá számít és csak vele beszél meg akármit is… De én is a testvére vagyok és szeretem és meg akarom védeni. A familiárisom parancs nélkül vetődik elé és felvillan a szikrázó kéken a szeme, ahogy a képességét aktiválja és a mágikus védelmét ahelyett, hogy engem védene, rá helyezi. Hiszen akármi is ez a jelenés, egyértelmű, hogy Lio a központja és őt célozták meg. - Senki sem szórakozhat a húgaimmal! - kiáltom, de igazából valószínűleg tőlem függetlenül foszlik minden szerte néhány pillanattal azután, hogy színt vallott. Sasha már rajta lóg, én is ott állok előtte, meglepne, ha Nicolas nem állna a közelünkben ugyanúgy pálcát kivonva, mint én. Fogalmam sincs, hogy kik tették ezt, de az biztos, hogy az volt a szándékuk, hogy felkavarják az érzéseit és végre színt valljon. - Nem is sejtettem… Fogalmam se volt, hogy mi történt, Lio… - szólalok meg halkan, amikor már biztos vagyok benne, hogy a fenyegető emlék tényleg tovaszállt. Nem tudom mit mondjak, annyi éven keresztül próbáltam egyben tartani a családot, és még se tudtam erről semmit. Azok az alakok, akikre azt mondta, hogy halottak, mert megölte őket… Kétséget kizáróan megerőszakolták. Te jó isten! A torkomra forr minden további szó, csak nézek rá elképesztő döbbenettel. De nem a gyilkolás miatt, nem… Azok a férgek megérdemelték. Azt hiszem helyes, hogy nem tértem az auror pályára a szüleinket követve, mert egyre szabadabban értékelem, hogy mit szabad és mit nem...
Nem hisznek nekem, senki se hisz nekem, én pedig annyira tehetetlennek érzem magam. Biztos vagyok abban, hogy láttam anyut, de fogalmam sincs azt illetően, ez mennyire volt valóságos, ha közben senki más se látta. A szemem könnyben úszik, miközben megcsóválom a fejem és már csak erőtlenül hüppögök. Az imént hallott hangok is halkulnak, habár még a fülemben cseng anyu pár szava. De ez vajon tényleg az ő hangja lett volna? Vannak ugyan halvány emlékeim róla, de a hangja valamennyire kimaradt. Az arca. Csak az rémlik, de az is csak amiatt, mert ha Serára nézek, őt látom. - Talán menjünk be és nézzünk körül – vetem fel az ötletet, amikor megpillantom Sera arcán, hogy nem egészen biztos abban, miszerint vissza kellene fordulnunk. Ha bemennénk, akkor nekem is lenne egy kis lehetőségem körbenézni valamit és találni egy arra utaló nyomot, miszerint anyu itt járt-e. Tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen, de mi van akkor, ha tényleg nem halt meg? Talán ez az utolsó lehetőségünk az életben arra, hogy megtaláljuk őt és ha csak egyszerűen visszafordulunk... Nem, azt nem tehetjük meg, szóval magamban csak remélni tudom, hogy a többieket is érdekli a dolog annyira, mint engem. Elvégre anyuról van szó és ha tényleg láttam valakit? Menjünk el mellette szó nélkül és kész? Rendben lenne ez így? - Sera? - mondom ki bizonytalanul nővérem nevét, miközben a helyszín a szemem láttára kezd el átalakulni valami mássá. Először csak örvénylenek a színek, egymásba folynak, majd lassan kezdenek élesebb körvonalat felvenni a tárgyak körülöttünk. - Ti is látjátok? - teszem fel bizonytalanul a kérdést, hiszen, ha az előbb hallucinálhattam, akkor talán most is ez a helyzet, de ezúttal nem szeretnék ugyanabba a hibába esni. Kezd ugyanis leesni, hogy talán anyu sem volt valódi, és bár ez elég kellemetlenül érint, jelenleg nem kezdek el ilyesmin problémázni. - Mi ez? Hol vagyunk? A helyszín nem ismerős és igen, erős késztetést érzek arra, hogy erősen odabújjak valamelyik testvérem mellé, de jelen pillanatban ellenállok. Nem hátrálhatok meg gyáván, hiszen, ha úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, akkor nincs jogom csodálkozni azon, hogy a többiek úgy is fognak kezelni. Ujjaim hát a pálcámra siklanak, habár nem hiszem, hogy olyan sok ütős átkot tudnék, hiszen még csak negyedikes vagyok. - Lió! - kiáltom, amikor meglátom, hogy egy alak a nővérem felé közeledik. Cselekedni azonban nem tudok, hiszen közrefogtak minket, mindannyiunkat sakkban tartanak. Nick és Sera az egyetlen esélyünk, hiszen Lioneah láthatóan kiborult, én pedig remegek, mint a nyárfalevél, de azért nem hátrálok. - Depulso! - kiáltom el magam, amikor a feszültségem a tetőfokára hág, majd megcélzom a körülöttünk lévő alakokat. A taszítóbűbáj – legnagyobb meglepetésemre – egyszerűen csak eltűnik, de ők még csak egy lépést se hátrálnak. Mintha egy pillanatra elhalványodtak volna egy hangyányit, de semmi más jelét sem adták annak, hogy megérezték volna a dolgot. Mintha itt se lennének. Összerezzenek, amikor Lioneah kimondja a szavakat, majd jeges rémület lesz úrrá rajtam, szinte észre se veszem, hogy a jelenés oszlani kezd körülöttünk. Még mindig felemelt pálcával a kezemben állok a helyemen, szoborrá dermedve. Embert ölt? Lioneah? Ezt nem... ezt nem mondhatta komolyan, hiszen akkor nem itt lenne, hanem az Azkabanban, nem igaz? Szinte öntudatlanul, remegő térdekkel hátrálok pár lépést, miközben tekintetem a barna hajú nővéremre szegezem. - Én nem... - nyögöm ki remegő hangon, majd a pálcám ezúttal Lioneah felé fordítom: - Én nem akarok a közelében lenni. Az arcomon ismét könny kezd el csorogni, miközben elengedem a pálcám, majd én is sírni kezdek. Félek. Félek Liótól, félek az árnyaktól és lassan már anyu emlékétől is. A többieknek igaza volt, tényleg nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy logikusan gondolkozzam, így most már attól is félek, hogy többé sehova se visznek el magukkal. Végül automatikusan Lió felé indulok és hirtelen, minden előzetes nélkül átölelem. Erősen szorítom magamhoz, mintha ezzel bocsánatot kérhetnék az iménti pánikomért. Magamban azonban reménykedem, hogy valamennyire megnyugszik és mindent elmesél majd.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Lidérfény... Sasha az anyánk hangját hallja, tényleg az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, ha visszafordulnánk. Amúgy se okos döntés soha sem csak úgy bemenni egy sötét sikátorba, de még se lehetett Sashát erővel visszafogni, ha már annyira jönni akart, vagy az kellett volna? - Anya halott, mind tudjuk... - mormogom csak az orrom alatt, mert ha erőteljesebben szólnék rá Sashára tuti biztos, hogy megint csak én lennék a rossz, aki nem veszi figyelembe, hogy szegény legkisebb mennyire ki van akadva és meg van ijedve, hiszen még Nick se akarja hangosan kimondani, hogy ő is hallja ezt a lidérc dolgot. Én már épp fordulnék is vissza, ezúttal nem kötekedve, hanem hallgatva az idősebbekre, amikor változik a kép és igen ismerős lesz a tájék és ez már cseppet sem London, de mégis olyan hely, ahol már jártam... és ahová soha nem kívánkoznék vissza. - Igen... mennünk kéne... - bököm ki végül, de csak pár lépést sikerül tennem, mielőtt megjelennének azok az alakok, akik közül kettő túlságosan ismerős, a többi pedig fogalmam sincs, hogy kicsoda, de ha a társaik az semmi jót nem jelent se rám, se a többiekre nézve. Így nem csoda, ha megakadok és azt a pár lépést vissza is hátrálnom a többiekhez és bár nem vagyok ijedős alkat, de most láthatják, hogy falfehér az arcom. Egyébként se vagyok barna bőrű típus, de egy egyértelműen sápadtság, olyan halálfélelemféle, pedig én aztán nem szoktam ilyesmit produkálni. - Ez csak... csak illúzió, ők nem lehetnek itt... Meghaltak... láttam! - a szőke fickó ebben a pillanatban lép oda hozzám, most már egészen közel, én pedig egyszerűen képtelen vagyok reagálni, miközben a többi alak pálcát emelve ránk szegezik azokat. A szőke viszont kaján mosollyal a képén az én karomat fogja meg, mintha csak ki akarna rángatni a többiek közül, hogy magával vigyen. Egészen Nicolasig hátrálok, jó eséllyel a hátával találkozom, ha egyszer körbevesznek minket. - Nick... ne hagyd neki... kérlek... - meglepő lehet számukra, szinte már nyöszörögve könyörgöm, hogy segítsen valaki, de mégis képtelen vagyok cselekedni, pálcát rántani, vagy akár elhúzni magamat. Aztán csak gyorsan lecsukom a szememet, erősen szorítom, hátha akkor a kép is végre megszűnik és a egész nem valóságos rémkép szertefoszlik, hiszen nem más, csak rémkép igaz? Nem lehet igazi, hiszen... - Tűnj el! Nem lehetsz itt, mert nem élsz... nem éltek... én öltelek meg titeket! - szinte már sikítom a szavakat, még mindig a szemeimet szorítva össze, de azt a pár kósza könnycseppet még így se tudom visszatartani, amik ijedtemben kicsordultak, hogy kicsit megáztassák az arcomat és még akkor is szorítom, amikor a többiek már láthatják, hogy a jelenés oszlani kezd és az alakok, ahogyan a helyszín képe is egyszerűen szertefoszlik, mintha ott se lett volna, csak én reszketek még mindig rémülten csukott szemmel, görcsösen ökölbe szorított kezekkel, amiktől már az ujjaim is szépen kékülnek.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Hiába meresztem annyira a szememet, nem látok semmi arra utaló nyomot, hogy Sasha tényleg lát valami valóságosat. Élhetnék a gyanuperrel, hogy a kicsi hugomat tényleg új fejbevágták, hogy tévképzetei támadtak. Ám szerencsére a gyengélkedőn nem csak ellátták, ki is engedték onnan, így kétlem, hogy a fejével lenne valami, mert akkor még mindig bent kéne feküdnie. Nem, itt lesz valami, ami minket még nem fogott meg annyira mint a kicsit. Hiszek abban, hogy az apró gyermekek sokkal inkább fogékonyak arra, amit a felnőttek már nem annyira láthatnak, és ez a varázsvilágban hatványozottabban is igaz. - A lidércfény a mugli kulturából terjedt el, hogy a mocsárban él. Valójában feltűnhet lakott területen is, csak nem a mocsárba csal, hanem a sötét, koszos fészkébe, ahol megmutatja az igazi alakját. – Kétlem, hogy ezzel Lioneah-t meg lehetne ijeszteni, hiszen nem egy szívbajos alkat. És ezt úgy mondom, hogy Sasha ne hallja, nem kéne, hogy ő viszont összekösse az édesanyja emlékét valamilyen csúf, alakváltó rémséggel, mert csak rosszat álmodna. Hálásan pillogok Serára, hogy próbálja visszafogni a kicsit. - Talán tényleg az lenne a legjobb, ha visszafordulnánk, és annyiban hagynánk. – Adok most igazat a legidősebb hugomnak, hiszen kétlem, hogy ezt most például Lioneah idézte elő, aki hajlamos olykor magára válallni minden rosszat. De nem, ez most túlnő rajta is, hiszen a kép hullámzik előttünk, és valami teljesen más tűnik fel. Valami, amire nem számíthattunk. Az időtájék is változik, hirtelen éjfél lesz, felkél a holdvilág. Mivel Será elég értetlenkedve néz, ez nem az ő emléke, Sasha pedig kétlem, hogy valaha itt járt volna. Marad tehát Lioneah. A két alak ismét feltűnik, ahogyan akkor, amikor bántották. Ám ezúttal nem csak ketten vannak, hanem tucatnyian. Úgy tűnik, hogy most már többen is ismétlésre áhitoznak. Pálcát húzok, de egyenlőre még várom, hogy mi történik, az alakok pedig szép lassan körbevesznek minket. A magas szőke kaján mosollyal az arcán csalogatná magához Lioneah-t.
A buszról leszállva minden megváltozik, eddig csak beszélgettünk arról, hogy mi legyen a következő lépés, de most Sasha elszalad, utol kell érnünk, és olyanokról beszél... ami nem lehet valós. - Sasha, figyelj rám, nem láthattad őt, én se láttam, Lio és Nico se látta, kérlek, nyugodj meg. - próbálok hatni rá, nem akarom, hogy be akarjon törni ebbe az épületbe a semmiért, mert... Biztos vagyok benne, hogy halottak. Lehetetlen, hogy másként legyen, és nem fogom elengedni, amíg meg nem nyugodott. Még így, hogy láttam is a szellemüket, a szüleink szellemét, a hugi hangja olyan magabiztos, hogy a szívem összeszorul és legszívesebben én is elkezdenék reménykedni, én is berontanék abba a házba, anyáért kiáltanék, de… Nem teszem. Csak adnám a tévképzete alá a lovat, miközben az eszemmel tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Nicolas megérzéseiben mindig is bíztam, így amikor megszólal azonnal elkezdem jobban fixírozni a környezetet, aztán Liohoz fordulok és bólintok. - Igen, a legjobb lenne, ha visszafordulnánk. Lehet, hogy ez egy csapda, de… mi van, ha inkább egy jel? Ha nem a rosszindulat vezetett minket ide, hanem valamit találnunk kell? - kérdezem, az idősebbekhez fordulva, hiszen Ereklyevadász vagyok, a rúnaismeretben és az asztronómiában se véletlen vagyok jó, hiszek a titkos jelekben, csak nem követem őket felelőtlenül. Engem is megcsap a hirtelen hideg, ami arra enged következtetni, hogy inkább a Lidréccel vagyunk közelebb a megoldáshoz. London belvárosában? Miért? Ahogy visszafordulok abba az irányba, ahonnan jöttünk hirtelen, mint a délibáb kezd el hullámozni a sikátor és az utca és valami más helyszínt vesz fel… Nekem egyáltalán nem ismerős, de mivel nem szokott a környezetünk csak úgy egyik percről a másikra megváltozni, főleg nem a varázstalanok utcáin, a kezem már is a pálcámra szökik. Nem tudom, hogy mi vagy ki ez, és mit is akar, miért vezetett minket ide, de mivel nem egyenesen odajött hozzánk és elmondta, hogy mit akar, inkább felkészülök a rosszra. - Lehet, hogy olyan gyorsan nem is tudunk visszafordulni, ha csak át nem trappolunk ezen az illúzión. Mert ez illúzió, ugye? - kérdezem, a szemem sarkából most Liora pillantva, ezúttal egyetértést várva, remélem, hogy most nem fogja játszani az érdektelent vagy a lázadót, mint mindig. Persze, arról semmit se tudok, hogy az utca éppen a húgom emlékeiből kezd el táplálkozni most és felállítja a legsötétebb titkainak színhelyét…
Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy anyu és apu már évekkel ezelőtt meghaltak, de mégis... Ha csak egy apró reményt látok arra, hogy valamelyikük életben maradt, meg kell ragadnom a lehetőséget arra, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Elvégre, a családunknak számtalan ellensége volt a múltban, hiszen a szüleim aurorok voltak és a nevük is sokat jelentett ebben a világban, szóval nem elképzelhetetlen, hogy valamilyen ismeretlen okból kifolyólag valamelyikük csak megrendezte a halálát vagy akár mindkettőjük. Talán csak minket szerettek volna megóvni másoktól, ezt pedig csakis úgy tehették meg, hogy ők kilépnek a képből. Magunkra hagynak minket, ezzel csökkentve az ellenségeink számát. Vannak ugyan így is olyanok, akik még mindig bosszúhadjáratot indítanának ellenünk, de az igazán veszélyes figurák eltűntek. Vagyis, anyuék ezt remélhették. - Láttam anyut! - kiáltom el magam és megpróbálom kiszabadítani magam Sera ölelő karjai közül, miközben úgy meredek az épületre, mintha egyetlen pillanatot sem szeretnék elszalasztani. Mindenkit látni akarok, aki ki, vagy esetleg bemegy azon az ajtón. - Láttam anyut, életben van, be kell mennünk, beszélnünk kell vele! - hadarom, mialatt a könnyek megállíthatatlanul folynak le az arcom két oldalán, de itt és most hidegen hagynak. Sokkal fontosabb dolgunk van, de a testvéreim valamilyen bosszantó okból kifolyólag nem hisznek nekem. Mindannyian a küszöbön toporgunk, mintha félnénk egy egyszerű háztól, noha más esetben Nicholas és Lioneah már rég az életüket kockáztatva rontottak volna be oda. Most pedig nem hisznek nekem, mert ők mindhárman azt hiszik, hogy anyu halott. De én láttam, biztos vagyok benne, hogy őt láttam. - Beszélget valakivel, rólunk van szó! – folytatom, miközben továbbra is igyekszem kiszabadulni nővérem karjai közül, aki minden bizonnyal azt szeretné megakadályozni, hogy mindenféle önvédelem nélkül rontsak a házba. - El akar menni, itt akar hagyni minket megint, be kell mennünk! Hallom a hangját, hát nem értitek?! Bujkál előlünk, nem halt meg! Nem érdekel, miről beszélgetnek a testvéreim, nem érdekel az sem, minek tulajdonítják azt, amit láttam, hiszen tudom jól, hogy ez nem jelenés volt, hanem maga anyu. Pontosan úgy nézett ki, mint az emlékeimben, a hangja pedig... Hogyhogy nem hallják? - Ti nem halljátok? - ernyedek el kissé Sera karjai között, pár pillanatra feladva a lehetetlen küzdelmet, miközben a hangom mérhetetlen csalódottságról árulkodhat számukra. Ha nem hallják, akkor minden bizonnyal nekik van igazuk, tényleg nem anyu volt az, hanem valami más. De mégis, kinek lenne oka pont minket becsapni? És ki űzne ilyen kegyetlen tréfát másokkal? - Én tényleg láttam, nem őrültem meg – teszem hozzá immár némileg védekezve. - És ha eléggé fülelek, akkor még mindig hallom a hangját, és azt is, amit mond. Megpróbálom kiszűrni a külső zajokat és csakis anyu hangjára koncentrálni, de ez sajnos nem megy, hiszen gyorsan halkul. Már azt se igazán vagyok képes kivenni, hogy jelenleg miről is van szó. Talán a suliban kellett volna maradnom, hiszen így csak újabb súlyt helyeztem a testvéreim nyakába. Senki más nem rohant volna valami idióta látomás után, én voltam az egyetlen, aki ezt tette. - Mindegy, nem érdekes – csóválom meg a fejem. - Csak láttam valamit, ami nem volt valós, hagyjuk. Nem mehetnénk vissza?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Csendben baktatok mellettük. Ha úgy gondolják, hogy menjünk inkább ahhoz a családhoz, hát nekem édes mindegy. Na nem mondom, hogy látszik rajtam, hogy én amúgy is tudom, hogy mit keresünk és mi az oka Sasha megtámadásának, csak flegma vagyok, ahogyan mindig. Akkor torpanok csak meg, amikor Sasha rohanni kezd és végül én érek oda utoljára, hiszen anyát emlegeti és nem igazán értem, hogy miért, ahogyan Nick kutató pillantását sem. Sera persze igyekszik megnyugtatni a hugit, aki totál ki van borulva, de nem is értem mit várt, hiszen a szüleink halottak ezt mind tudjuk jól, akkor meg miért gondolja, hogy itt lenne az anyánk? Kétlem, hogy elmentek volna és itt hagynak minket, főleg mert ott voltunk a temetésükön, szóval kizárt. - Lidércfény? Az nem a mocsarakban szokott lenni inkább? - sorolok be rezzenéstelen arccal a bátyám mellé, miközben a helyet próbálom felmérni, hogy hol is vagyunk és miért vagyunk itt. - De, ha az akkor jobb lenne lelépni nem? - vetem fel a lehetőséget, mert hát kétlem, hogy jó lenne, ha szembe néznénk a félelmeinkkel, főleg mert mindegyikünknek jó eséllyel bőven akadnak, még ha valószínűleg e téren Nickkel visszük a pálmát. Egyelőre még mindig nem bökök ki semmit, csak Serára pillantok, mert jobb lenne elvinni innen Sashát, ha fura dolgokat hallucinál be, vagy űzzük el a lidércfényt és kész, az is egy lehetőség. Azért a bátyám kap egy kétkedő pillantást, mert nem nagyon értem, hogy miért néz rám annyira furcsán. Tudom én, hogy a lidércfény mire utazik, de eszem ágában sincs felfedni a lapjaimat, legalábbis egyelőre még nem megy. Csak le kell lépni innen és felkeresni azt a családot, aztán majd én valahogy megoldom, csak meg kell találnom azt, aki a levelet küldte és aki bántani akarta Sashát. Kicsit nyomozgatunk, nem jutunk semmire, aztán rajtam a sor. Úgyis onnantól vigyázni fognak majd Sashára, ha visszamentünk a birtokra, én pedig majd megoldom szépen, ha már miattam történt az egész.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért teljesen más a szüleink halálának ügyében nyomozni, mintha nem lennék érintett. Éppen ezért is kapaszkodok szalmaszálként a hugik pasizási szokásaiba, mert ők nem tudják, vagy talán szemet hunytak felette, hogy nekem ez mennyire nem volt könnyű. Áthárítottam Serára a felelősséget, s inni, kártyázni jártam, mert nem tudtam megemészteni a történteket, nem hogy még a gyilkosok nyomába eredni. Egyszerre visszavedlettem kisfiúvá, a legidősebb testvéremet állítva be az anyaszerepbe, hogy külön, titkos utakon járkáljak, akár csak Lioneah. Nem csoda, hogy nekem minden dacossága ellenére még mindig olyan, mint egy plüssmókus, akivel összebújva lehet aludni, mint kiskorunkba. Na persze ez csupán költőien értendő, mára már csak az maradt, hogy néha magamhoz ölelem, ő pedig némi fenntartással, de hagyja. Ha nem lett volna Chrissy, akkor már régen a kanálisban úsznék, jó eséllyel a hányásomba fulladva. Engem most a minisztérium nem különösebben érdekel, menjünk akkor a baráti családhoz, és meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Az viszont már meglep, hogy Sasha mit bolondozik, elsőre nem is értem. Elengedem Lioneah vállát, hiszen továbbra is mellette bandukoltam, a fejem tetejére tolom a napszmecsit, és kilépek, hiszen bármit is lát, nem lehet valóságos. Ám Será szokása szerint megelőz, így csupán az marad, hogy biztosítsam a terepet. Míg a nagy hugi a pöttömöt nyugtatgatja, én pálcát húzok, és magam mellé intem Lioneah-t. - Olyan rossz érzés fogott el. Nem dementor, de.. valami hasonló. Mumus, de annál erősebb. Lidércfény. – Vizslatom a mardekáros arcát, hiszen tudom, titkol valamit, már évek óta. Talán valami rosszat, ami most akár felszínre is bukhat, ha valami alakváltó lidérc van a közelben. És a testvérem amolyan időzített bomba, mint én magam, úgyhogy.. És ebben a pillanatban jeges fuvallat csap át rajtunk.
Mikor észreveszem fél szemmel Sasháról átpilantva Nicolasra, hogy elsápad arra, hogy én vállalom, hogy pasizok, majdnem felnevetek. Az istenért, már húsz múltam, és még is az érinthetetlen kicsi húga vagyok a szemében? Jó, igazából valamilyen szinten megértem, hiszen akármennyi idősek lesznek a testvéreim, én mindig anyáskodni akarok felettük és tökéletes mederbe terelni az életüket. Hiába elég idősek már, hogy a saját lábukra álljanak. Na jó, Sasha talán még nem. Ő az utolsó mentsváram, aki még általában szívesen is veszi, hogy törődök vele, a többieknek talán inkább terhes a dolog. Végül a kicsi és a többiek is belemennek az egy hetes alkuba, aztán jöhet a komolyabb téma, Ramsay és Bowen. Bólintok Lioneah szavaira, aztán újra Nicolashoz fordulok, miután leszálltunk. - Számtalanszor akarták felvenni velünk a kapcsolatot, biztosan nem fogják vallatásnak venni a megjelenésünket és szívesen segítenek. Hiszen közel álltak a szüleinkhez. - mondom el én is a véleményemet, és igen csak jól esik, hogy a nagyobbik húgom ezúttal az állás foglalásával mellettem áll. Ritka nagy kincs, szóval ha akarja, ha nem, azért kap tőlem egy kis hálás mosolyt. Persze vannak az ötletnek buktatói, de ha az iskola nem vonta be az aurorokat, az egyetlen lehetőségünk, hogy mi járunk utána, és nekünk is van egy aurorunk. Nicolas. Mikor leszállünk végignézek a helyen, már évek óta nem jártam Londonnak ezen a részén, ritkán utazok be és akkor se erre a környékre, de valami azért mélyen dereng a helyről. Biztos, hogy amikor kicsi voltam, jártam erre, talán anyuékkal, vagy a Nagyival, vagy lehet éppen ehhez az auror informátor pároshoz jöttünk, nem tudom. Nagy levegőt veszek, hiszen át kell gondolnunk mit is fogunk mondani, és éppen amikor már határozottan megindulnék a lakás felé, akkor hallom meg Sasha halk, bizonytalan hangját. Oldalra fordulok kicsit meglepetten, és azonnal elkezdem pásztázni a helyet, hogy mit láthatott meg, hiszen én semmit sem hallottam, de nem látok se élőt... se holt lelket. Még is úgy tűnik, hogy valamit nagyon meglátott, mert a következő kiáltása már félreérthetetlen. - Sasha? Sasha, kicsim, tudod, hogy anyuék meghaltak, várj... állj meg! Nicolas, Lio! - kiáltok a testvéreimnek, még akkor is, ha ők is észrevették a jelenetet, mert nem akarom, hogy szétváljunk, Sasha pedig már is szaladni kezdett. Azonnal futásnak eredek én is, hogy kövessem a sikátorok között, de nem látok semmi furcsát, nem hallom anyu hangját, fogalmam sincsen, hogy miért rohant el így, még is a szívem a torkomban dobog. Sajnos egy percig sem hihetem azt, hogy valóságos az, amit hall vagy lát, hiszen... Hiszen a halála után én láttam anyánk szellemét. A legkisebb testvérünk nem zökken ki, akármi is történik vele, egészen addig, míg be nem tör egy épületbe aztán meg nem torpan a küszöbön sírva. Rohanva kapom el a derekát és húzom magamhoz, ki az épületből, akármi is legyen az a hely és magamhoz ölelem. - Sasha, mi történt? Jól vagy? Mi ez a hely? - kérdezem miközben ölelem és simogatom a haját. Mi a franc volt ez? Aggodalommal és egy csepp kétségbeeséssel meredek a testvéreimre, miközben próbálom ölelgetni és megnyugtatni.
Annak kifejezetten örülök, hogy Sera nem anyáskodik tovább felettem, habár nem állt szándékomban megbántani, hiszen ő az egyetlen testvérem, aki közel áll hozzám. Szeretem Nick-et is, de ő általában a saját dolgaival van elfoglalva, ritkán van otthon, de ha mégis, akkor általában Lio az, akivel sok időt tölt. Sőt, magát Liót is szeretem, hiszen hiába feszül annyi ellentét köztünk, mégis a testvérem és igenis akadtak vele is szép pillanatok, még ha ezeket utólag el is rontotta a bunkó megjegyzéseivel. Sera azonban... Ő anyu helyett is gondoskodott rólam, ápolt, ha beteg voltam, reggelit csomagolt nekem, miegymás. Egyszóval, ő áll legközelebb hozzám és tényleg nem szeretném megbántani, de már nagylány vagyok, amit az is mutat, hogy magukkal hoztak ide. - Persze, tökéletes – vágom rá sugárzó mosollyal és egy hálás pillantással. - Tényleg senkit sem fogunk zavarni, megígérem... Hiszen értem én, hogy nekik is van magánéletük, de kettesben bőven elleszünk a háztársammal. Már találtam is ki magunknak programokat a közelben, szóval nem is leszünk otthon szinte egész nap. Elsőként bemutatom a mugli barátaimnak, de ezt azért előtte még letisztázom vele, mert nem lenne jó, ha elszólná magát. Azért annak kimondottan örülök, hogy Nick és Lio sem hozott fel ellenvetést. - Akkor oda el se megyünk? - vágok kissé fancsali képet, mert hát a Minisztérium tele van érdekes emberekkel és termekkel, de ha a testvéreim úgy döntenek, hogy nem megyünk oda, akkor bele kell törődnöm. Nem állhatok neki hisztizni, mint egy dedós kislány, akinek nem tetszik semmi. Végül a busz megáll, mi pedig leszállunk, majd elindulunk a végcél felé. Pont egy szűk mellékutca mellett haladunk el, amikor egy pillanatra megtorpanok, majd fülelni kezdek. Mintha ismerős hangot hallottam volna, de az nem lehet, igaz? A biztonság kedvéért azért hátrapillantok és még pont sikerül elkapnom a szemem sarkából, amint egy ismerős alak befordul az utca sarkán. Szőke hajkoronája lobog mögötte, karcsú alakját pedig szinte pillanatok alatt elnyeli a félhomály. - Anyu? - suttogom elhűlve, nem is foglalkozva a többiek esetleges kérdéseivel. Nem igazán emlékszem arra, miként is nézett ki, de a hangja... Azt bármikor felismerném, most pedig, hogy a nevemet suttogja, szinte biztos vagyok benne, hogy ő az. Talán nem is halt meg, csak el kellett bújnia, most pedig pont belénk botlott és megpróbál minket kerülni, de én felismertem és... És nem érdekel semmi, mert csakis ő számít, fenébe a nyomozással és minden mással is! - Anyu! - kiáltok még utána, miközben a hangját továbbra is hallom, mintha beszélgetne valakivel és rólunk lenne szó, majd még mielőtt a testvéreim megállíthatnának, szélsebesen indulok meg az utca felé, szinte rohamtempóban száguldva, nem is foglalkozva az emberek furcsálló pillantásaival. Lassítás nélkül fordulok be a kis közbe, de anyu már sehol, én viszont egy pillanatra sem torpanok meg. Még utolérhetem, hiszen még hallom a hangját, mintha az egyik épületből jönne. Az ajtó azonban zárva, így előveszem a pálcám, majd egy Alohomora segítségével sikeresen be is jutok. Sehol senki, úgyhogy csodálkozva torpanok meg végül a küszöbön, miközben majdnem elsírom magam. Pedig itt volt! Biztos itt volt, mintha az illatát is érezném... Miért kerül minket?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Megeszem a sütimet és hagyom, hogy átbeszéljék a fontos témákat, mint Sasha pasija, meg a többi. Engem aztán hidegen hagy, hogy mikor jön át az a srác, egy hétre, vagy többre, én úgy sem szándékozom a házban bezárva tölteni az egész nyarat, meg egyébként is, ha otthon leszek akkor meg el tudom foglalni magamat a szobámban, hogy ne kelljen másokkal foglalkoznom. Kétlem egyébként is, hogy Nick, vagy Sera otthon ülnének két hónapot, maximum ők még nem tájékoztattak minket a terveikről és végül is nem is szükséges, hiszen kik vagyunk mi, hogy számon kérjük őket? Úgyhogy végül csak vállat rántok, amikor már szállunk fel a buszra. - Nekem mindegy kit és hol vallatunk, az se biztos, hogy bármit is tudnak, de talán nem veszik vallatásnak, ha a család barátai. - és igen ezzel valahol most Serával értek egyet, nagyon ügyesen és jól burkolva a mondandómat? Azért persze észre lehet venni és egy pillanatra már rá is nézek Épp csak futólag találkozhat a tekintetünk, de tudja jól, hogy ilyesmi nem túl gyakran szokott megtörténni, hiszen én mindig Nicolassal vagyok egy hullámhosszon. Aztán hallgatásba is süppedek felszállva a buszra, most már tényleg elővéve a könyvemet miután a sütinek már annyi és olvasni kezdek. Ők csak beszéljék át a leendő nyári élményeiket, meg persze, hogy ki hová is fog menni majd, meg a többi. Én nem szándékozom az orrukra kötni a dolgaimat, ha csak nem lesz muszáj, mert rákérdeznek, de igazából már nem hiszem, hogy számadással tartozom nekik és persze ismernek már annyira jól, hogy ha valamit akarok úgy se nagyon tud senki se bekorlátozni, vagy hatni rám. Szöktem már ki nem egyszer nem igaz? Bár szépen meg is jártam az efféle akcióimmal, de ez már... más lapra tartozik. A busz nem zötykölődik végül sokáig, hamarosan megérkezünk a célhoz, ahol elteszem a könyvet és szótlanul bandukolok a többiek után. - Kíváncsi vagyok hogyan vezetitek fel az egészet. - jegyzem meg, hiszen kétlem, hogy szépen ki akarnák teregetni a Sashát ért támadást, vagy mégis? Én biztos, hogy nem vállalom a vallató bizottság szerepét, vagy hasonlót, ezt rájuk hagyom, egyébként se vagyok oda a nálunk magukat mindig okosabbnak gondoló felnőtteknél és egyébként is sejtem, hogy első körben majd megpróbálnak elhajtani minket, lebeszélni arról, hogy utána járjunk és persze inkább keressünk fel valakit, aki segít és ne egyedül akciózzunk. Erre vannak az aurorok, meg hasonló kifogások lesznek majd bőven.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Aha, tök abszurd. – Csóválom a fejemet. Attól, mert a kedvenc hugom még nem tudja elképzelni, hogy bárkinek is bejönne, én attól még nagyon is. Mindhárom testvérem kivételes szépséggel van megáldva, a női vonal nálunk nagyon erős. Mondjuk én sem panaszkodhatok, de most Lioneah a téma. Ő vélhetően arra érti, hogy a szurka természete ellenére ha tetszik valakinek, az a már-már elképzelhetetlen kategória. Szerintem viszont ez nincs így. Hozzám hasonlóan más is megláthatta benne, hogy milyen jó fej tud lenni, de hát én aztán nem fogok más pasikat a hugomra beszélni, mondhatni az ő dolguk. A többiek visszajönnek, és máris újabb pasigondokkal vagyok kénytelen szembenézni, pedig Lioneah megint alá akarja ásni a hangulatot, amit továbbra sem hagyok. – Nagyon örülünk neki. – Fogom át Lioneah vállát oldalról, mintha az ő nevében is beszélnék, miközben Sashának címzem a mondandómat. Azért érdekes lesz hogy rajtam kívül egy másik pasi is van a McCaine házban, de hát mindegy, egy kissrcáccal még elboldogulok, remélve, hogy Serah azért rajtuk tartja a szemét. Most inkább azt kéne eldönteni, hogy ha már túl vagyunk az édességen, hogy merre tovább. Valahogy a hangulat nem olyan felhőtlen, hogy hivatalos dolgokkal foglalkozzunk, de azért ott sikerül elsápadni, amikor Serah is bejelenti, hogy már pasizik. Oké, az ő korában már vállalható, én meg igyekszem úgy tenni, mintha ez teljesen természetes lenne, holott azért olykor bennem is feltámad a családfőkre jellemző irányításmánia, miszerint mindenről tudni akarok. Így egy szemvillanással elengedem a témát, egy nagykorú lánytestvér esetében nem lehetek, nem is akarok a sarkában lenni. – Akkor kettővel előbb szálljunk le, a Macskaszem sétányon. Bár nem tetszik ez nekem, nem szokásom senkit sem otthon vallatni. Nem vagyunk mi az orosz titkosrendőrség.. – Mordulok fel picit helytelenítően, de hát legyen akkor így, ha Serah ezt találta ki. Hamarosan le is kell szállnunk, talán éppen a következőnél. Végignézek magunkon, olyanok vagyunk, mint négy gyönyörű, de mégiscsak gyászosan festő vészmadár.
Azért nem vakít el annyira az anyáskodás, hogy ne vegyem észre, hogy Sasha kicsit elhúzódik a kezemtől, ami egy kicsit rosszul esik, de ahogy követem a tekintetét és látom, hogy tényleg lehetséges, hogy valaki megbámulta a mozzanatot, nem erőltetem tovább, leengedem a kezem. Már tényleg tinédzser, ilyenkor már ciki, ha az anyja az utcán babusgatja, főleg, hogy én enm is vagyok anyu, csak olyan rég óta elveszítettük, hogy... én csak megpróbálok megadni minden szeretetet a testvéreimnek, amit tőle kaptak volna. Meg persze aputól. Majdnem elnevetem magam, amikor Nicolas azt mondja, hogy mindenki pasizik, aztán a hugaim sorban elkezdenek tiltakozni vele, de végül csak elmosolyodom, megvonom a vállam és úgy válaszolok. - Oké, én vállalom, pasizok, ti tagadhatjátok, ha gondoljátok. - pillantok a két kisebbre, semmi hátsószándékkal, csak mosolyogva. Nem akarom Lio-ból kihúzni a magánéletét, úgy is tudom, hogy esélyem sincs. Néha úgy érzem, hogy azzal, hogy a szüleink helyébe léptem engem utál tovább, rám haragszik, mintha én hagytam volna cserben annyiszor az iskolai előadásokon meg fellépésein, pedig én ha tehettem, mindig elmentem megnézni a nagyival. És a haláluk után is mindent megtettem, hogy mellette legyek és támogassam. Még sem bízik bennem. Felszállunk a buszra, én addig mérlegelem magamban a dolgot és elhelyezkedünk mindannyian Lio közelében, aki már is könyvet ragad. - Jól van, átjöhet a barátod, de nem az egész nyárra, csak egy hétre. Ez megfelel, Sasha? - kérdezem, kis mosollyal, aztán a megállókat kezdem el pásztázni. Igen, a család barátai mellett döntöttünk, akik közel laknak a Minisztériumhoz, de... - Sajnálom, de szerintem jobb, ha nem a Minisztériumban kezdünk, hanem a lakásukon, ott szabadabban faggathatnnánk ki őket. Persze, ha zsákutcába kerülünk, akkor egy sarokra laknak, szóval jöhet a B terv a Minisztériummal és a temetéssel. - pillantok Nicolas felé és a többiek felé, hiszen ahogy Lio-tól már megkaptam, hiába az Ereklyevadász szak gerince a kutatás és a nyomozás, nem én vagyok az Auror a családban, és nem hozhatom meg egyedül a döntéseket, butaság lenne. Nicolas az, aki közelebb áll egy nyomozóhoz aurorként, szóval nem akarom, hogy miattam sodródjunk vakvágányra.
- Kizárt dolog! - jegyzem meg kissé savanyú képpel, hiszen mindig is kerültem az olyan helyzeteket, melyben Lioneah-ra hasonlíthatnék. Most viszont tudtomon kívül is igyekszem kissé elhúzódni Sarah simogató mozdulata elől, ez azonban nem sikerül, amit magamban bosszankodva veszek tudomásul. Már nem vagyok kislány, ráadásul zavaróan sokan látják a dolgot. Néhányan mintha meg is bámulnának minket, na meg talán az a két srác se egy viccen nevet az egyik utca sarkán. Tuti mindenki minket figyel, erre Sarah meg nyilvánosan anyáskodik felettem. Na, nem mintha nem esne jól, de ez már tényleg nem a nagyközönségre tartozik. - Majd Lio gyorsan megeszi – szólalok meg kissé ártatlan képet vágva, mintha ezt nem sértésnek szántam volna. Persze nővérkémet sem kell félteni, jobban oda tud ő szúrni másoknak, nem hiába osztották annak idején a mardekárba. Ez részemről harmatgyenge próbálkozás, amolyan kezdő szárnybontogatás, semmi más. Nem is szándékozom hát komolyabban belemenni a piszkálásába, ennyi mára bőven megteszi. Most nyomozni jöttünk ide, nekem pedig kissé talán nem ártana komolyabban viselkednem. De menni fog vajon? Soha életemben nem kerültem még ilyen helyzetbe és ami az igazat illeti, eléggé megijedtem, amikor megtámadták. Ráadásul, nem véletlenül nem mennék aurornak... Tőlem egyszerűen nem tartanak az emberek. Valahogy nem érzem úgy, hogy képes lennék határozottan fellépni másokkal szemben. - Én még nem pasizok! - kikérem magamnak, ez még nem pasizás, csupán egyszerű barátkozás. Bár, tény ami tény, tetszik nekem a srác, nem hiába hívtam meg magunkhoz a nyárra, de kissé azért zavarba jövök Nick szavait hallva. Tényleg úgy látná? Fogalmam sincs azt illetően, milyen az, amikor valaki konkrétan fiúzik, tényleg nem. Tudom, hogy vannak röpke csókok meg egyebek, de ezek még távol állnak tőlem. Örülök, hogy Sarah-ra bízza a döntést, hiszen nála általában nyert ügyem van, kissé azonban leejtem a vállam, amikor az ellenvéleményekről beszél. Gyanakodva sandítok Lioneah felé, aki immár a buszon olvas, mintha semmi se érdekelné. Ő azért már nehezebb dió. - Nem fogunk senkit se zavarni... Komolyan. Majd elviszem ide-oda, hogy nektek is legyen egy kis időtök kikapcsolódni. Tudom ugyanis, hogy mennyire zavaró másokat kerülgetni a saját házunkban. Nagy ugyan a kúria, de mindegyikünknek van olyan szokása, melyet idegenek előtt nem igazán gyakorolhat. Lioneah és Sarah például nem mehetnek ki a szobájukból csak fehérneműben, mert ott lesz Kim Seung-yen. Mondjuk, én se kornyikálok naphosszat a magam kedvére, amikor ők hoznak haza valakit. Persze, ez nem igazán jellemző, de nem is teszem. - Akkor most konkrétan merre is megyünk? - teszem fel érdeklődve a kérdést, habár azért figyelemelterelésnek is szánom egyben. Nick beszámolót szeretne, de majd megismeri nyáron. - És a Minisztériumot útba ejtjük? Annyira jó lenne... Mindig is kíváncsi voltam arra az épületre, hiszen még nem volt szerencsém körbenézni odabenn. Nem sok diák jut be oda ugyanis, hiszen csak felnőtt kísérettel tehetik, és kevés gyereket visz oda az apja. Úgy rémlik, Nick-et apu néha bevitte az irodájába, de fogalmam sincs arról, hogy azóta járt-e ott. - A Misztériumügyi Főosztályra nagyon kíváncsi vagyok.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Azért annyira előre gondolkodni, mint Nicolas erős túlzás, főleg ha az ember azt nézi, hogy Sasháról van szó és hát nagyon fura nekem, hogy házasságról beszélünk, főleg hogy épp csak említettem ezt a srácot, akiről mesélt nekem. Az még itt fel sem merül bennem, hogy majd rá is kérdez nála, hiszen akkor egyértelmű, hogy én mondtam el, amit... nem akartam, de utólag már úgy se szívhatom vissza. - Nem tudom, ezt gondolom ő tudja jobban nem? Ja, olyasmi, szerintem is tök abszurd. - vonom meg a vállamat. Azért nem részletezem ki, hogy volt egy csók és az egész még anya halála előtt volt, amikor még egy fél fokkal néha értelmesebben viselkedtem, meg hát ittam is egy kicsit. Amúgy is teljesen lényegtelen, mert engem cseppet sem érdekel az a srác és ő is rájön majd, hogy már én sem őt, hiszen nem sok értelme lenne pont velem foglalkoznia, amikor nem vagyok épp barátnőnek való. Erre majd ő is rájön, meg arra is, hogy a dolog már elmúlt és nem érdemes velem feleslegesen foglalkoznia. Talán ezért is jobb, hogy felhozom Sasha pasiját, mert így legalább elterelődik rólam a beszélgetés, főleg amikor megjönnek a többiek. Cseppet sem hat meg láthatóan, hogy Sasha számára evidens, én mondtam és a kifakadása sem, amit Nicolasra zúdít. Nem is értem miért veszi ezt ennyire komolyan, bár tény, megkérdezhetett volna mást is, nem egyből a srácot, hogy eljöhet-e hozzánk. - A mindenki erős túlzás. - vágom rá gyorsan, hiszen én aztán nem pasizom és baromira értékelném, ha nem hozna fel ilyen témát, csak mert meséltem neki arról a srácról. Tudja jól, hogy nem szokásom, úgyhogy kap egy elég szúrós pillantást, hogy úgy csinál, mintha tényleg mindegyikünk pasizna. Sera igen, de ő a legidősebb, Sasha meg csak... a fene tudja. Tetszik neki valami srác, aki jó eséllyel eléggé kis béna lehet, ha Hugrabugos, szóval nem kell komolyan venni. Én a magam részéről csak megvonom a vállamat, nem mindegy, hogy ki jön hozzánk a nyárra, nekem nincsenek túl nagy terveim. Majd otthon leszek és elfoglalom magamat. Végre nem zargat majd senki sem remélhetőleg. A buszra természetesen felszállok, az utolsó falatok számba tolása után és ott megint előveszem a könyvemet és a tőlem jól megszokott hallgatásba burkolózom.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Csak mert te nem gondolkozol előre, én igenis megteszem. – Vonom meg a vállamat, ráadásul én nem is azt mondtam, hogy engem zavar, csupán azt, hogy apáék lehetséges, hogy máshogyan álltak a dologhoz. Sasha pedig még nagyon kicsi, hogy mindenféle fiúkkal lófráljanak. Magamból kiindulva pontosan tudom, hogy már egy tizenhárom-tizennégy éves kölyök fejében is megfordul egy s más. Ha nem is lesz belőle semmi, ne az én hugommal kapcsolatban járassa az agyát a srác. Na nem mintha nekem kéne konzervatív szülőt játszanom, Serah vigyáz a kicsire, így nyugodtnak kéne maradnom. Lioneah magánélete most sokkal jobban érdekel, neki annyi lelki sebe van már, aligha bírna el újabbakat. - Miattam? Ennyire félelmetes volnék? De mi volt ez? Tetszettél neki, és most megint itt van? – Hümmentek, hiszen nem is nagyon értem az egészet. Szerintem Lioneah sokkal keményebb jellem, mint én, mégis miattam ment el az a fickó? Most már nem fél tőlem? Vagy most miért van itt? Ráadásul a hugom pár év alatt igencsak negatív vonásokat vett fel, és az az alak ennek ellenére is eltántoríthatatlan? Vagy ne is foglalkozzak vele, mert tényleg nem komoly? Azért Lioneah már nem kislány, a végén még őt is érdekelni fogja a dolog, noha vele is szokása szúrósnak lenni, de én ezt nem is veszem magamra. Megérkeznek a többiek is, rákérdezek ugyan Sashánál, de ez nem felelősségrevonás, ráadásul Lioneah-t sem szándékozom így kellemetlen helyzetbe hozni. - Ööö.. nem vagyok rasszista, és nem baj. Csak furcsa, titeket lányokat szoktalak meg, nekem még új, hogy már mindenki pasizik. – Kissé azért megremeg a hangom, én az örök cinikus, lám már igen komoly érzelmekkel viseltetek Chrissy irányába, ezért aztán egy szavam sem lehet. – Döntsön Serah, én elfogadom bármit is mondjon. – Nem hiszem, hogy ezzel bármiféle súlyt helyezek legidősebb hugomra, hiszen eddig is ő vigyázott Sashára, ezért már most tudom, hogy a nyarunk egy újabb vendéggel fog gyarapodni. Megvonom a vállamat, és már jön is a busz. Tulajdonképpen olyan jól elbeszélgettünk Lioneah-vel, hogy nem is vagyok képben hogy hova megyünk. Serah elvileg úgy döntött, hogy a minisztérium helyett látogassuk meg anyáék egykori barátait. Mindenesetre érdeklődően méregetem Sashát, hogy bátran meséljen többet az ismerőséről.
- És néha te is, pupák. - mosolyodom el, és akármennyire próbálom visszafogni, hogy ne babusgassam, hiszen már tinédzser, finoman csak végigsimítok a haján. Ha valakiről egész kiskorától gondoskodtál, megmarad annak a kislánynak örökre. Mint amikor az anyák látják a gyermekeiket egész életükben az ő kicsi babáiknak. Persze ez csak egy futó mozdulat, nem akarom, hogy Sasha elhúzódjon vagy kellemetlenül érezze magát, az tőrdöfés lenne a majdnem anyai szívemnek. Mikor odaérünk a többiekhez egy kicsit fellélegzek, hogy újra együtt vagyunk. Tudom, hogy sokszor túlságosan védeni akarom őket, vigyázni rájuk és mindent a felügyeletem alá vonni, de ezen nem tudok változtatni, ilyen vagyok, és ezt ők is tudják. Mindketten megköszönik, amire kicsit elmosolyodok, de azt a bizonyos mártír arcot azonnal kiszúrom Nicolas arcán és kicsit félrebillentem a fejemet. - Nem volt privát hely, ahol elbájolnám a fagyit, hogy ne olvadjon, a mugli fagyik meg gyorsan vízzé válik. - válaszolom a kimondatlan csalódottságára, aztán én is meglepetten nézek a bátyánkra. Hát igen, nem kell itt köntörfalazni, ha valamire kíváncsi azt azonnal szóba is hozza. Ahogy Sasha rámnéz segítségkérően az tökéletesen elárulja, hogy én is tudtam róla, bár azt nem, hogy csak most tudtam meg és birkózok az információval. Ugyan nem tudok abban segíteni, hogy koreai vagy kínai, hiszen ennyire nem tudom megkülönböztetni a neveiket, de azért igyekszem a kicsi lány mellé állni, afféle lelki támaszként, hogy bátran meséljen róla. Mi is olyan különbözőek vagyunk, nem szabad, hogy első hallásra ítélkezzünk. - Hé, Sasha, ne beszélj úgy, mintha Nick rasszista lenne, nem azért kérdezett rá így. - vonom fel kicsit a szemöldököm a hugira tekintve, aztán Nicolasra. Nem túl gyakran jön elő a téma, az iskolában alig van kínai vagy más rasszba tartozó, de azért nem hinném, hogy a bátyánk titokban rasszista lenne. Ugye? Nem az volt a mondatban a lényeg, hogy kínai, hanem az, hogy a legkisebb tesónk haverja. - Meghívtad, de még azért mindenkinek lehet ellenvéleménye. - pillantok itt újra Nicolas és Lio felé. Még nem mondtam el nekik a nyári terveimet és fogalmam sincs, hogy ők mennyit szándékoztak otthon tölteni, mennyire tudnának felügyelni. - Legközelebb azért előbb kérdezz meg minket, aztán a barátodat, mert így elég kellemetlen lesz, ha nemet kell mondani... - toldom hozzá, aztán én is megpillantom a magas, két emeletes piros buszt, London ikonikus járatát. Mindenkinek a kezébe adom a kiszámolt jegy-pénzt és szépen előre küldöm Nicolast, aztán Sashát, aztán Liot, én vagyok a sereghajtó.
Na jó, én úúúúgy tudtam, hogy nem kellene ebbe belemásznom, hiszen Sarah arckifejezése mindent elárul számomra. Rendben, Kim Sung-yeun idősebb nálam pár évvel és én is csak tizennégy vagyok, de jól kijövünk egymással, miért ne állhatnék szóba vele? Igaz, hogy a fejemben már az esküvői harangok konganak, de erről Sarahnak nem feltétlenül kell tudnia. Különben is, ha őt bemutatom otthon, talán már a nővérem is érteni fogja, miért vagyok oda érte ennyire. Kedves, figyelmes, aranyos srác, nem rossz szándékú, nagyon is szimpatikus. Engem például pillanatok alatt levett a lábamról, akkor hát a családom többi tagjával miért ne tenné? Talán Nick-el is lesz valami közös benne és onnantól tényleg egyenes út vezet az oltárig, nem igaz? Oké, ott még nem tartunk, be kellene töltenem elsőként a tizenhetet, majd utána. - Lioneah erről gondoskodik – biccentek egyet Sarah mondatát hallva, miközben már közeledünk a két hátrahagyott testvérünk felé, akik ekkor még nagyban beszélgetnek, habár innen nem hallani, miről. Eszembe jutott már ugyan, hogy veszek magamnak egy telefület, azzal sok mindent hallhatok, de ha erről Nick és Sarah tudomást szerez... Nos, onnantól kezdve nagy eséllyel nem mehetnék le úgy Roxmortsba, hogy a nővérem ne legyen a nyomomban. Nálunk ugyanis nem szokás hallgatózni, leharapnák érte a fejemet, de néha meg olyan jó lenne tudni, mi játszódik le bennük. Nick nem igazán beszél az érzelmeiről, Lio meg még annyira sem, szóval mi mást tehetnék? Ezen azért még filózom, nem vetem el magamban az ötletet, maximum óvatosnak kell lennem a lebukást illetően. Az igazság az, hogy Lioneah reakciójától félek a legjobban. Nyilván helyben rám szórna egy halálos átkot, ha megtudnám a titkait. Csendben megállok a testvéreim mellett, miközben Sarah átnyújtja a süteményeket, én addig a sétálgató muglikat nézegetem. Vannak varázstalan barátaim, érdekes dolgaik vannak, mindig le tudták kötni a figyelmem, szóval most is elég szépen belemélyedek a dologba. Próbálom kitalálni, ki mágus és ki nem, ami elég könnyen megy néhány esetben, hiszen aki az én fajtámhoz tartozik, könnyen elárulja magát. Olyan elveszettnek tűnik és a ruhája... Persze, a muglik betudják annak, hogy turista, de nem minden esetben ez a helyzet. - Tessék? - még mindig álmodozó képpel tekintek Nicholasra, amikor meghallom a felém intézett kérdését, noha minden szava pillanatok alatt eljut a tudatomig, mely sikeresen vissza is rángat a valóságba. Vetek egy gyilkos pillantást Lioneah felé, aki nagyban falatozik tovább, mintha mi sem történt volna, végül zavartan pillantok Serára, abban reménykedve, hogy valamivel kiránt a bajból, de azért nagy nehezen válaszolok Nick kérdésére: - Koreai – nyögöm ki pár másodperc múltán, magamban abban reménykedve, hogy Nicholas nem sokat tud a dologról. Bár, Lioneah-t ismerve... Most komolyan, még én filózok a Telefül-dolgon? Be kell szereznem egyet, de nagyon gyorsan. Lesz mivel visszavágnom hasonló helyzetben. - És igen, van egy ázsiai barátom. Baj? A kelleténél élesebben reagálom le a dolgot, de egyszerűen pánikba estem, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Vajon mennyit mondott el Lio? Mindent? Nick pasiból van, ő ezt nem értheti, ő tuti nem fog örülni annak, hogy tetszik valaki. Vagy mégis? Nem tudom kiszámolni a reakcióját, ettől pedig megijedek kissé. Bántani fogja miattam? - Sőt, el is hívtam magunkhoz nyári szünetre, ha nem gond... - pislogok nagyokat, visszanyelve a mérges hangsúlyt, amolyan cukorfalat képet magamra öltve. Igaz, hogy Sarah-é a végső szó, de hülyeség lenne nem azt hinnem, hogy a többiek véleményét nem kérdezi ki. - Jön a busz – jelentem ki nemes egyszerűséggel, gyorsan témát váltva.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
- Végül is... lehetséges. Mostanában engem sem piszkál annyit. - na igen volt idő, amikor Sera minden áron próbált jobbá tenni, megváltoztatni, kihúzni belőlem valamit, amiről azt hitte, hogy ott van, aztán tévedett, de mostanában feladata a dolgot, vagy legalábbis alábbhagytak a próbálkozásai. Lehetséges, hogy Nicknek tényleg igaza van és ezek szerint vele is hasonlóan viselkedik. Biztosan meg van az oka, de tudjuk jól, hogy nem épp arról vagyok híres, hogy foglalkoznék mások gondjával-bajával, főleg amíg nekem is van épp elég. - Jesszus? Még csak tetszik ez a srác Sashának, te meg már egyből házasságról beszélsz? - forgatom rendesen a szememet, hiszen ez eléggé olyan öreganyós megjegyzés volt, ami azért jócskán meg tudja lepni az embert, engem legalábbis mindenképpen. Végül is aztán persze sose lehet tudni, de Sasha túlságosan fiatal még ahhoz, hogy egyből házasságról beszéljünk nem? Nekem még az is teljesen fura volt, hogy neki komolyabban tetszik valaki, Nick meg nem ezen a részén akad fenn, hanem azon, hogy milyen lenne, ha beházasodna egy nem angol a családba? - Nem... tudom, mert nem adtam ki, mármint igazság szerint nem is nagyon emlékszem rá. Szerintem semmi komoly nem volt, csak miattad sem akart bajt, meg... passz. - vonom meg a vállamat, hiszen nem igazán vagyok otthon efféle érzelmi mizériákban. Nem értek sem a fiúkhoz, sem az érzéseikhez és Scotthoz meg főleg nem, amikor igazából alig emlékszem rá. Amúgy is elég fura srác, annak ellenére, hogy még értelmesnek is mondható, de ez a túlzott érzelmi... valami, ami van nála, azért akkor is fura. Meg egyébként is ez a valami régen volt, kétlem, hogy most is hasonlóan érezne, főleg mert én azért elég sokat változtam már ahhoz, hogy ne akarjon direktben a közelemben lenni. A visszatérőktől azért meglepetten veszem át a sütit. Én nem is számítottam effélére, főleg mert direkt nem mentem velük, de végül is... - Kösz. - bököm ki, átvéve a tálcát és ha már ilyen egyszerű fogyasztani neki is állok. A hangom persze újra elmegy, de legalább nem teszem szóvá, hogy mégis ki a fene az aki tea ízű sütit csinál, mert ez... cseppet sem normális dolog. Nick kérdésére azért megakadok a rágásban, hiszen egyértelmű lesz Sasha számára, hogy én mondtam el. Végül csak lehunyom a szemem egy pillanatra, és mintha mi se történt volna eszem tovább. Végülis Sasha tudja, hogy nem vagyok egy szent, sőt tipikus titokgazda sem és örülhet, hogy legalább Serának nem meséltem a rajongása tárgyáról.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Akkor te nem ismered úgy, mint én. Átment túlságosan is tapintatosba, szemet huny, jótékonyan elfordítja a tekintetét. – Rázom meg a fejemet. Lioneah-val inkább hasonlítunk egymásra, mint a két lánytestvérünkre. Ezzel nincs is semmi baj, legalább van valami egészséges egyensúly, összetartás, senki sincs egyedül, még ha a barna hugi legtöbbször arra vágyik, én viszont sosem fogom elengedni a kezét. - Kínai.. Na ne.. Én nem vagyok prűd, de apáék forognának a sírjukban, ha kiderülne, hogy valami nem angol házasodik be a McCaine családba. – Sápadok el, holott nekem aztán nem szoktak fenntartásaim lenni, bár az igaz, hogy eddig mindenki szerelmi életét eddig figyelmen kívül hagytam, de Chrissy feltűnésével valahogy most minden új értelmet nyert, és egyre fontosabbak lettek az érzelmek. A többiekre is oda kell figyelnem, nem véletlenül örülök a pillanatnak, hogy Lioneah-val tudunk pár percre kettesben lenni, és akár fel is vezethetem neki a szöszis témát, ha éppen kapnék levegőt ettől a Sashának kínai kissrác tetszik témától. Ezt vagy megszokom, és lenyelem, vagy... Nem is tudom, hogy mi lenne a megoldás. Vajon erről miért nem tudtam én eddig? Lehet, hogy pont azért, mert a többiek sejtették, hogy így fogok reagálni? - Na ezt nem is értem... Azért ment el, mert tetszettél neki, de te kiadtad az útját? Hülye ez, hogy nem tud veszíteni? – Nevetem el magamat szemöldökráncolva. Soha nem volt még senki az életemben, akivel kapcsolatban leléptem volna, hátat fordítva mindennek. Na jó, azért elég kétségbeesetten tudok küzdeni a szösziért, így lehet, hogy látatlatban nem kéne itélkezni, de azt hiszem Lioneah-t nem kell félteni, ha nem tetszik neki valaki, lazán felrúgva. Vagy akár egy életre megnyomorítja. Nem egy szívbajos alkat. Persze azért érdemes rá odafigyelnem. - Akkor mondod, lehet, hogy nem... – Értetlenkedek, de már az is nagy szó, hogy sikerült mosolyra fakasztanom a hugit. Az enyém viszont gyorsan lehervad, mert a visszajövő tesók nem fagyit hoznak, hanem sütit. Szeretem a marcipán igen sok formáját, de.. hűsítő fagyira vágytam, nem valami tömény nasira.. Mártírarccal veszem át, és látok neki a belapátolásnak. – Kösz.. Szóval kínai haverról kéne tudnom Sash? – Sietősen burkolok, hiszen a busz egy percen belül itt van, és oda biztosan nem vihetem fel a morzsálodó édességet.
Kicsit talán mulatságosan túlzott mimikával méregetem a leányzót, miközben arról a bizonyos idősebb srácról gondolkozom. Nem akarom elszomorítani Sashát, igazán szeretném, ha teljes és boldog gyerekkora lenne, hogy a barátaival nyaralhasson, de... Velem mi van? Nekem lényegében sose volt gyerekkorom, mert anyuék halála után azonnal gondoskodnom kellett a testvéreimről, és még mindig szívrohamot kapok, ha egy napig nem tudok róluk semmit. Azt ugyan a hugocskám nem tudja, hogy vele ellentétben, nekem pont, hogy fiatalabb sráccal volt kapcsolatom, bár az a két év ennyi idősen igazán semmiség. De nem véletlen nem mutattam be a családnak, nagyon jófej srác, kedves, csibészes, az esze is vág, de... Elijah Sasha korrepetítora, nem akartam, hogy a húgom máshogy nézzen rá, vagy ha szétmegyünk, márpedig egy fél évet se éltünk meg, akkor ne akarjon tovább vele tanulni. Jól elvannak, Elijah jó hatással van rá, a család barátja, és elég, ha a család semmit nem tud rólunk és a múltunkról. - Az biztos, hogy a mi nagy családunk nagyon is izgalmas. - hagyom rá a dolgot egy őszinte mosollyal, és egyelőre függőben hagyom a kérdést. Nem mondok nemet, de érezheti, hogy az igenre se vehet még mérget. Tényleg gondolkoznom kell rajta. Megindulunk, és pár perc múlva már ott is vagyunk. A kezemben tartom a sütis pakkjaikat, és ahogy odaérünk odanyújtom a marcipános csokitortát Nicknek, persze műanyagvilla belecsomagolva, és a másik tálcát másik kezemmel Lio felé. - Nem tudtam minek örülnél, szóval ez ilyen mindenízű drazsé mugli süti verzióban. Eper, vanília, mandula, csoki, karamella és matcha tea. Néhány csak ízleni fog. - szólok a nagyobbik húgunkhoz, egy kis mosollyal. Nem vesztem el a hitem, egyszer kedves lesz és egyensúlyba kerül önmagával és a világgal, és akkor megköszön mindent, amit érte tettünk és hogy elviseltük. Ez így lesz. Nicolasnak nem kell magyarázni, hogy mit kapott, a csokitorta és a marcipán minta magáért beszél. - Történt valami érdekes, amíg elvoltunk? - kérdezem, bár emögött a kérdés mögött az is ott van, hogy történt-e valami furcsa. Csak egy kis paranoia, éppen annyi van bennem, hogy még csak egészséges életösztönre lehessen fogni.
Family conflict 