2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort alatt elrejtett raktár, ahová csak ereklyevadász hallgatóknak és tanároknak szabad a bejárás, mindenki más csak külön engedéllyel léphet be ide! Az ereklye raktár területe azért nem olyan őrülten nagy, úgy két-három nagyobb roxforti tanterem méretét öleli fel. Megtalálható itt rengeteg tekercs, főképp olyanok, amik a témához kapcsolódnak, régi könyvek, amik nem a könyvtárban kaptak helyet és persze itt elraktározott, megtalált ereklyék, ezekhez vezető térképek, elméletek stb.
Már jó ideje folyton Adrien nyakán lógok, de azt hiszem jót tesz neki a dolog, mert jobb formában van. Azóta nem akarta kitenni a szobatársa sem, bár már mondtam, hogy ha akarja akkor kicsit ráhozhatom a frászt. Az utóbbi hónapokban egész jól megtanultam bánni ezzel a szellem lét dologgal. Gond nélkül átnyúlok valamin, viszont ha nagyon koncentrálok, akkor tudok mozgatni dolgokat. Na nem komolyan vagy erősen, de mondjuk egy vékonyabb könyvet letudok lökni a polcról és ez már valami. Lehet, hogy ha több időt foglalkoznék vele, akkor még jobban menne, de igazából elég jól lefoglal, hogy Adriennel töltsem az időmet, amikor épp nincs órán. Már jól alkalmazkodom a környezethez is. Az utóbbi időben egész kevés diáktársára hoztam rá a frászt azzal, hogy mondjuk egy órája után véletlenül átsuhantam rajtuk. Jó ebben az is benne volt, hogy sokszor inkább vagy sietősen elsőként jött ki a teremből, vagy kicsit lemaradva utolsóként, én pedig mindig megvártam, mint PomPom, csak én nem a fán ülve, hanem a folyosón unatkozva. Próbáltam azért néhány festménnyel is összebarátkozni, hogy ne legyek mindig egyedül, ha ő épp nem ér rá, vagy mondjuk alszik. Azóta is mondogattam neki, hogy ha akarja szívesen összeismertetem egy régi barátnőmmel, akiről tudom, hogy rendes és jófej, de folyton elutasítja az ötletet, pedig ott van például Monica, aki tényleg rendes és szerintem szép lány is. Lehet, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom a véleményét és megteszem engedély nélkül. Elég csak elintézni, hogy véletlenül találkozzanak. Bár bevallom talán van bennem egy kis ellenérzés is. Talán valahol mélyen én sem akarom ezt annyira, mert akkor kevesebb időt töltene velem, de azt kellene néznem, hogy neki jó legyen nem? Ezért is kevergek most itt, hiszen ha jól emlékszem Monica ereklyevadász szakra ment, vagy hát mindig arról beszélt, hogy ez a vonal érdekli, úgyhogy most hogy rászántam magamat próbálok időnként errefelé is nézelődni, hátha beléfutok. Jó persze, ha eleve a szobájában várnám be... de ezzel tudat alatt hátráltatom is a dolgot, de mégis próbálkozom is. Jut is marad is, vagy mi. Azért előbb felakarom térképezni, hogy van-e valakije, vagy hogy jól emlékszem-e és még mindig rendes, mert azért Adrient még sem lehet akárkivel összehozni. Rendesen meg is lepődöm, amikor belibbenek az ajtón át és látok itt valakit. Elsőre meg se nagyon nézem magamnak, csak körbesuhanok a teremben, benézek ide-oda, de nem úgy fest, mintha lenne itt bárki más is. - Lehet, hogy ez a sors üzenete és még sem kellene intézkednem... - suttogom magam elé. Eszembe sem jut, hogy a lány, akit nem néztem meg igazán magamnak éppenséggel gond nélkül láthat engem. Úgy megszoktam már, hogy mindenki számára láthatatlan vagyok, hogy eszembe sem jut, hogy esetleg akadhatnak kivételek is, hiszen már hónapok óta az iskolában vagyok és azóta csak Adrien volt, aki látott engem.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-06-29, 16:18
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]A beszélgetés a családainkkal vegyesre sikerült, de azon kívül, hogy Lioneah szavai arról, hogy a szüleink mit szólnának ehhez nagyon övön aluli volt, a kapcsolatunk Gray-jel szikla szilárdnak látszik. Néhány héttel ezelőtt egy végtelen lista nyomasztotta a mellkasomat, de most legalább egyetlen lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy minden jó úton haladjon. Igazi párkapcsolatom van, ami korábban soha, elvégeztem az Auror Kiképzést, ami néhány évvel ezelőttig elképzelhetetlennek tűnt, az Angyalok közé tartozom, bár ez még igen problematikus téma... sok felé aprózódtam, de ma már nem arról van szó, hogy a három testvéremet üldözöm lélekszakadva, hogy mindent megadjak nekik, hanem saját utat török magamnak. Az Auror Akadémiának hála erősebb vagyok, tettrekészebb, elfogadtam a vámpír létemet, de azért a káosz és a világvége hangulat az angyalok között és az, hogy minden áldott alkalommal látnom kell Fridát... a lányt, akinek a húgának a szellemét elűztem, hogy megvédjem a gyilkosát, a legjobb barátnőmet, Shereet, akivel azóta teljesen elvesztettük a kapcsolatot. Frida az élő lelkiismeretem, akinek talán még nehezebben nézek a szemébe, mint Hellának, a néma lánynak, aki ha jól értettem... csak saját döntésből az. Az egész életem kissé kaotikus, de Gray végre mindent tud, amit csak elmondhattam neki. Az Angyalok tekintetében Lioneah, a nővérem lehet az egyetlen bizalmasom, hiszen Vladimir tisztán és érthetően kimondta, hogy nem oszthatjuk meg senkivel. Kissé ellentmondásos a bizalmasomnak nevezni a húgom, aki a legnagyobb ellenlábasa a kapcsolatunknak Gray-jel, de... ellentmondásos, vagy sem, így van. Minden esetre egy kissé szükségem van most arra, hogy elmeneküljek a világtól, néhány percre csak, amíg se a Minisztériumnak, se Vladnak, se a Roxforti óráimnak nem jön el az ideje, az emberi kapcsolatokat nem is említve. Körbejárom a termet, néha meg-meg érintve egy tekercset, ami elmesél több száz, több ezer éves történetet, legendás harcosokat, isteneket, szörnyeket és fegyvereket, mindent, aminek a kutatásáról kislány koromban álmodtam. Végül előveszem ugyanazt, mint mindig, amiről már számtalan másolatom van a szobámban, saját kézzel átrajzolva a duplikáló varázslatok helyett: Az Excalibur történetét. Leülök egy közepesen jól megvilágított asztalhoz, hogy kitekerjem és elkezdjem olvasgatni, ezredszerre is, mintha ez lenne az én megnyugtató mantrám, amivel megnyugodhatok a párom jelenléte híjján.
Janette annyira más, mint hittem. Valahogy a zöld haját hivalkodónak véltem, a kényeskedő úrikisasszony stílust dámázónak. Most, hogy egyszerűen gyönyörű, közben még meg is van illetődve, minden visszafogottságom lefoszlik, láthatóan erős akarattal tudok csak ellenállni, úgy kell visszafognom magamat, hogy elkapjam a tekintemet, ne zárjam egy forró csókkal az ölelésembe. Jól is teszem, ez nyilvánvaló, hiszen látszik rajta, hogy a korábbi viselkedése csak egyfajta színház, elvárja a figyelmet, az udvarlást, közben alig rendelkezik tapasztalattal, aligha működne az nála, hogy ledobjuk a ruháinkat, és szakadjanak az ágyrugót. Holott amilyen vágy jár most át vele kapcsolatban.. Csoda, hogy még ura vagyok a tetteimnek! – Igazad lehet. Nekem egy olasz lány túlságosan nagyszájú lenne. – Ismerem el, hiszen nálunk apa a ház ura, anya inkább amolyan oldalborda, aki az érzelmi, támogató töltetet nyújtja, de távol áll tőle a hangoskodás, a magamutogatás. Na nem azt mondom, hogy nekem valami szótlan, szelíd lány kell, csak nem tudnék mit kezdeni egy temperamentumos mediterrán szépséggel. – Ebben hasonlítunk, megértelek. Valahogy úgy érzem, megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett azt a Briennát elvennem, akihez hozzákényszerítettek volna. Meg akarok felelni a szüleimnek, hiszen örökbefogadták, vállalták azt, hogy megadják a lehetőséget egy árva gyereknek.. – Értem én, hogy volt bennük is önzés, hogy legyen valami utód, aki továbbviszi a nevet, még ha a tiszta vérvonal ki is hal az apámmal. Legalább a vagyon, a rang olyannál landol, aki az ő értékeiket vallja, ezért sem lehetek engedetlen. Mázlimra nem kellett érte tennem, hogy a frigy kútba essen, a szüleink valamiért összekülönböztek, talán rájöttek, hogy a Gilmore család csak a pénzre megy. Egyébként nem volt bajom Briennával, azon túl, hogy még Janette-nél is magasabban hordja az állát. Igyekszem végül tartani a távolságot, pedig nagyon adná magát a helyzet, hogy valamit nyissunk egymás felé. – Nos nem tudom, most nincsen senkim. Ha ez rajtad segít, szívesen eljátszom. – Bólintok rá, nem érzem kényszerítésnek. A kezdeti fullasztó levegő ellenére valahogy azt érzem, hogy Janette nem használná ki a helyzetet, hogy így hat rám, ezért én is lehetek rugalmas. Besorolok hát mellé, igyekszem nem beszívni az illatát, hogy meginduljunk az ispotály és Jake felé. Közben már azon jár az eszem, hogy pontosan hogy is nézne ki, hogy Janette vőlegényeként, udvarlójaként mutatkozom.
//Köszi a játékot, szupi volt, kezdhetjük a következőt!//
Nos, annak a sornak a tagjai, akik körülöttem legyeskednek elég érdektelenek. Brandon pedig talán pont azért más, mert nem akar közéjük tartozni. Talán pont ez tetszik benne annyira. Az hogy tud, és akar is tiszta fejjel gondolkozni. Amit egyébként igen nagyra értékelek. Én is szeretem, ha ura vagyok a tetteimnek. Ezért nem szoktam inni sem. Még a puccos partykon is legfeljebb egy pohár pezsgőt szorongatok egész este, hogy az mögül figyelhessem az eseményeket. Főleg azokat, akik az alkoholtól közlékenyebbek lesznek a kelleténél. Ami pedig a tapasztalatokat illeti, nos ott még nem tartunk. De én sem vagyok gyakorlott, sőt az ellentéte. De szerencsére nem is kell semmit elsietnünk. Én pedig vagyok annyira őszinte, hogy mindig megmondom mi az ami tetszik, és mi az ami nem. Ez sem lesz kivétel. Még akkor sem, ha nyilván én is adnám magam a dologhoz, és igyekeznék úgy tenni, hogy a másik félnek is ugyanolyan jó legyen, mint nekem. De mint mondtam még nem tartunk itt. Egyszer talán. És talán pont vele szeretném majd. - Vélhetően tényleg nem. Ő olasz. Mármint ne érts félre nem ez a bajom vele, csak más kultúra, más nézetek. Jobban szeretnék valakit, akivel jobban meg tudom értetni magam, és az álláspontomat a dolgokkal kapcsolatban. Talán pont a közös gyökerek miatt. - nem tartom jó dolognak ezt az egészet. Mármint persze, a vagyon fontos, és a név is. Ezt megértem, de a családom bízhatna bennem annyira, hogy találok számomra és számukra is elfogadható párt, ha eljön az ideje. A közbeavatkozásuk nélkül is. Nem tudom, hogy szerencse vagy sem, hogy nem vagyok legilimentor. Igaz, sosem érdekelt különösebben, hogy mások mit is akarnak, és mit gondolnak. Ami hát talán önző dolog, de így védtem magam az újabb veszteségektől. Még egyszer nem viselném el, ha eltűnne valaki fontos az életemből, mint az apám. Már azzal is nehezen nézek szembe ami Jake-kel történt. Még jóformán azért is bűntudatom van, mert Josh-sal is szóba állok. Mintha lecseréltem volna az egyik bátyám, a másikra. - Egész életemben meg akartam felelni minden elvárásnak, és kötelezettségnek. A tökéletes, és jó lány lenni, akit megérdemelnek. De ebben az egy dologban, csak egyszer nem számíthatna az én véleményem is? Néha úgy érzem megfojtanak az elvárások, és kötelezettségek, miközben nem lehetek önmagam. De csalódást okozni is gyűlölnék. - sóhajtok fel gondterhelten. Nem, ahogyan ő, úgy én sem szeretnék csalódást okozni. Próbálok megfelelni. De néha a kívülállóknak fogalmuk sincs, hogy ez mennyire nehéz tud lenni. Ők csak azt látják, hogy milyen jó a gazdag és elkényeztetett, tökéletes lánynak lenni. De ez a valóságban nincs így. Az életben mindennek megvannak a maga árnyoldalai. A vagyonnak, és névnek is. Bár azon igen meglepődnék, ha tudnám, hogy még a dölyfösségem is vonzónak tudja valaki találni. Bár a törékeny, elesett Janie-t néha jobban tudom utálni magamban. Mert nem tökéletes. Egy Troops pedig csak is kifogástalan lehet, minden tekintetben. Talán még az az ölelés is jól esne, bár ki tudja. Még én sem tudom, hogy a meglepettségen kívül hogyan reagálnék rá? Reagálhatok egyáltalán bármit is? De a szavai valahol nagyon is jól esnek. És hát... eszembe is jut róla valami. - Igen, neki nyilván hiányozna egy menyasszony. De mi van ha még sem? Ha ő is keresne valakit, akivel sokkal jobban meg tudja értetni magát, mondjuk egy olasz aranyvérű lánykát, akit Mrs. Vivanti is jobban el tud nálam fogadni? Ha mindkettőnknek lenne valaki más, akit a családjaink jobban el tudnak fogadni? Beletörődnének a saját választásunkba? - ez már határozottan jobban tetszik, mint a kényszerházasság ötlete. De aztán hirtelen eszembe jut, hogy mit is mondtam, és zavartan elpirulva még hozzáteszem. - Persze nem várhatom el tőled, hogy eljátszd az új vőlegényem... mármint örülnék neki... csak kényszeríteni nem akarlak semmire, amit nem akarsz... szóval.. mindegy. - inkább elhallgatok, mert rájövök, hogy kezdek megint nagyon nevetséges lenni. Ehhez pedig még mindig nem vagyok hozzászokva. Magam sem tudom megfogalmazni és helyre rakni azt a rengeteg érzést, ami hirtelen felkavarodott bennem. Pedig nem szoktam hagyni, hogy csak úgy magukkal ragadjanak az érzelmeim. Most pedig mégis... Össze kéne már szednem magam. - Menjünk. - nyögöm ki inkább végül, ahogy szabaddá válik az út kifelé. És ha Brandon is egyetért akkor végre elhagyhatjuk ezt a szobát, hogy véghez vigyük a tervünket. Vagyis az én tervemet.
Nem arról van szó, hogy dacból nem akarok beállni a sorsba, de ez is benne van. Csak éppen nem szeretem, ha az érzelmeim úgy elragadnak, hogy nem vagyok rájuk hatással. Még véletlenül sem vagyok érzelemmentes robot, csak szeretek tiszta fejjel gondolkozni, ami Janette közelében közel lehetetlen. Ezért nem szokásom inni, vagy drogozni, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy nem tudatos döntéseket hozok. Méregetjük egymást a lánnyal, igenis megfordul a fejemben, hogy ebből több is lehetne, mint holmi plátói vágyakozás, vagy egy elcsattant csók, de tekintve, hogy egy-két értelmetlen hempergést leszámítva én sem mondanám magam nagyon gyakorlottnak, ő nyilván jobbat érdemelne. Lehet, hogy elsietném, elügyetlenkedném, akkor pedig kár lenne érte, hogy ilyen emlékeket szerezzen. Hiába gondol helyesnek, csak a külső esetemben sem számít, ha közben magamnak való vagyok, és szolgain igyekszem megfelelni a mostohaszüleimnek, ha már támogatnak. – Akkor ezzel a Diegoval jó eséllyel meg sem értenétek egymást. – Ismerem el én is, hogy az előre elrendezett házasságoknak a mai korban már nem sok foganatja van. Jó, azért a vagyont, vérvonalat bármikor ki lehet menteni, de amikor két ember odafigyel egymásra, az sokkal jobban működik. Tapintatosan félrefordítom a fejemet, amikor Janette belepirul, hogy mennyire tapasztalatlan, pedig aztán szívesen rajta felejteném a tekintemet, és hát a többiről ne is beszéljünk. Ha eddig én dacoskodtam, hogy ne hasson már így az érzelmeimre, a vágyaimra, akkor miért jutnak eszembe mocskos gondolatok vele kapcsolatban? Meglódul a fantáziám, még szerencse, hogy nem lát a fejembe, mert már a puszta elképzelések kapcsán is felpofozna. Aztán ki tudja, lehet, hogy pont ő akarja, hogy valaki ne a külseje miatt kedvelje, hanem mert aranyos, mert cuki, és lássuk be, engem nem csak a csinos pofi fog meg, hanem a törékenysége, és igen az is, hogy mennyire dölyfös tud lenni. Látok benne valamilyen vagányságot is, és ezek egyvele alkotja bennem a leküzdhetetlen vágyat. – Ezt megértem, de a szüleinknek meg valahol kötelességünk engedelmeskedni. Nekem ugyan Briennával kútba esett, de ha úgy alakult volna, akkor elveszem, hogy továbbvigyük a család nevét. – Sóhajtok egy mélyebbet, hiszen megértem a problémáját, főleg lányként nem mehet szembe az akarattal, hiszen neki kéne szülni, és az aranyvérűek között még mindig patriarchális a döntési rend. Nyelek egyet, majdnem lendül a kezem, hogy magamhoz öleljem, legalább vigasztalóan, bátorítóan, de nem érzem azt, hogy vagyunk olyan viszonyban. – Ez nagyon jó kérdés, de aligha megvalósítható, ha azzel a Diegoval boronáltak össze. Hiába segítenék, hivatalosan ő a vőlegényed, és nyilván ha lecserélnél rá, akkor neki lenne egy hiányzó menyasszonya az aranyvérű frigy kapcsán. – Ingatom a fejemet, végre elpakoltuk a könyveket, nincs más hátra, mint előre. Igyekszem nem felfalni őt a tekintetemmel, ami nagyon nehéz, lévén percről percre jobban egymásra hangolódunk, de ha történne is valami, az ne Jake idejéből történjen, majd ha találkozunk egyszer kettesben, ahogyan javasolta, talán átgondoljuk, hogy akarunk-e valamit egymástól. Várakozóan tekintek rá, részemről mehetünk az ispotályba.
Ami a fiúkat illeti, nos általában keresik a társaságom, és én olykor hagyom, hogy cipeljék a könyveim, vagy elküldöm őket ezért, vagy azért, hogy ne nekem kelljen menni, és hát élvezem is a figyelmet, és a rajongást. De pont ezért nem is akarok tőlük semmit sem, azt hiszem. Én olyasvalakit keresek, akiben van annyi tartás, hogy a szemembe mondja amikor túlzásokba esek. Vagy ha nem tetszik neki valami a viselkedésemben, vagy úgy egyáltalán. Hogy tiszteljek, és szeressek valakit, aki nem mer igazán őszinte lenni velem, csak éppen eljátssza a papucs szerepét. Nem, határozottan nem egy papucsot keresek. Ami pedig az 5 perces gyors meneteket illeti, nos annak nem vagyok a híve. Szóval Brandon nagyon is jól teszi, ha ilyesmi nem fordul meg a fejében. Hogy őszinte legyek, -bár ezt sosem vallanám be nyíltan senki előtt - még sosem volt úgy fiúval. Igen. A népszerű Janette Troops még szűz. És ha egyszer meggondolom magam ezt illetően, annak többről kell szólnia, mint egy 5 perces gyors menet. Játszadozni pedig legfeljebb az ellenségeimmel szoktam, de nem a szerelemmel. Nem. Határozottan nincsenek ilyen terveim Brandont illetőleg. - Hogy őszinte legyek, nekem sincs sok tapasztalatom. Bár én sosem gondoltam az elrendezett házasságra. Egyszerűen... nem így alakult az életem. - mosolyodom el kicsit talán bele pirulva a dologba, bár magam sem értem miért. Vagy mért mondtam ki ezt egyáltalán. Hiszen nem szeretem, ha tudja rólam bárki is. Higgye csak mindenki, hogy erős, tökéletes, és mindenben is tapasztalt vagyok. Noha, ami a fiúkat illeti, nos az alapképzés jó részét egy leánynevelő intézetben töltöttem, ahol még a tanárok is kizárólag nők lehettek. Így esélyem sem volt évekig még csak arra se, hogy egy fiút távolról lássak. Amióta meg visszajöttem, nos azok közt, akik vakon követnek nem látok olyat, aki megérdemelné a figyelmem. Azon kívül meg ott van Diego. Akihez nem akarok hozzámenni egy elrendezett házasság miatt, és pont. Azon kívül, hogy jól néz ki semmi jót nem tudnék mondani róla. Legalábbis semmi közös sincs bennünk az ég egy adta világon. Talán csak azt leszámítva, hogy egyikünk sem akarja ezt az egészet, pusztán a családjaink erőltetik. - Gondolom a vagyon, és az érdekszövetségek miatt lehet még divatban. Sajnálatosan. Nos, a srác sem akarja, és én sem. Ez az egyetlen dolog, amiben egyet értünk. Amire még igyekszünk is rájátszani, az összes kötelező családi találkozón, látványosan mindenen veszekedve. Igyekszem amennyire lehet unszimpatikussá tenni magam a srác anyja előtt, hátha meggondolja magát. Ezért is vetettem fel az örökbefogadást, ami elég kényes téma szokott lenni az aranyvérűek körében. Ezen kívül nem tudom. Próbálok kitalálni valami épkézláb tervet. De az igazság... hogy félek nyíltan ellent mondani a bácsikámnak. - vallom be végül egy gondterhelt sóhajtással. Szeretem a bácsikám, és szeretném, ha büszke lenne rám. És hálás is vagyok neki, és gyűlölők csalódást okozni neki. De szeretem a luxus életet is, amit biztosít. És sem a családom, sem a vagyonom nem akarom elveszíteni egyetlen ostoba, meggondolatlan lépés miatt. Ami pedig a másik oldalamat illeti, nos igen, jó lenne ha Josh-on kívül valaki más is képes lenne meglátni az esendő Janette-tet is. Ha valaki a hibáimmal együtt is elfogadna. Minden tökéletlenség ellenére is. Brandonban pedig határozottan kellemes vonásnak tűnik, hogy hajlandó meghallgatni, és képes vagyok ilyesmikről beszélni vele, és nem érzem azt, hogy elítélne mindezért. Talán ezért is van ilyen különös hatással rám? - Talán. Igen, ez lehet az oka. - hagyom rá végül a dolgot. Hiszen esélyesen igaza van. Az aranyvérű családokban nem mindegy, hogy ki és hogyan örökli meg a hatalmas vagyonokat. Az állámra pedig senki nem akarja hagyni, azt amit a családja esetlegesen évszázadokra visszamenőleg gyűjtögetett össze. Ez teljesen logikusnak hangzik. Az aranyvérűek körében pedig a névnek súlya is van. Ezt sokan nem értik meg. - Mi? Mármint nem tudom... én.. nem gondolkodtam ezen... Az attól függ... - nézek egy picit zavarban inkább a könyvek felé, és hát néhányat így hirtelen kissé szélesebb pálcamozdulattal sikerül illetnem, így ahogy lendületesen vágódnak be a helyükre egy kisebb porfelhőt is felkavarnak. Remek Janette! Még égesd is be magad, hogy egy egyszerű lebegtetést is el tudsz szúrni! Ez igazán bosszantó! A felkavarodó porrétegről nem is szólva. - Te mit szeretnél, hogyan mutassalak be, ha odáig jutnánk? Mármint csak elméletileg... - remekül kezdem magam teljesen zavarba hozni. Ami annyira nem vall rám. Most pedig csak szégyenlősen sütöm le a szemeimet, és kerülöm a tekintetét. Valahol félek az elutasító válaszától, hogy "Sehogyan sem". De fogalmam sincs, miért érzem így. Eddig ez sosem érdekelt. De abba se merek igazán belegondolni, hogy épp ellenkezőleg. Ha azt akarná, hogy őt mutassam be a családomnak, mint vőlegényt, akivel együtt vagyok. Ez az egész helyzet, most annyira hirtelen, és annyira összezavaró, és fogalmam sincs, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Ami még sosem történt velem. Így nem.
Ezek után már csak az lesz a gond, hogy ha más fiúkkal látom majd. Én kicsit durván koptatom le, holott egyértelmű, hogy hatással van rám, és nem tehetem meg, hogy rosszul érzem magam azért, ha mások is legyeskednek körülötte. Megvolt a lehetőségem, hogy rámozduljak, én meg alig tudtam kinyögni bármit is, ezért is lep meg, hogy ő ajánlja fel, hogy találkozzunk. Ezek kicsit ráncolom a homlokomat, dolgoznak rendesen a fogaskerekek. Ez egészen elfogadhatónak tűnik, akkor mondhatni érdeklem, még akkor is, ha úgy kerek perec nem vágtam volna a falhoz, hogy élvezzük ki az életet egy öt perces gyorsmenet erejéig. Attól félek, hogy egy rövid, kéjes egymásra hangoldódás után kiüresedéssel jár. Nem, Janette sokkal inkább olyan lány, akibe határozottan bele tudnék szeretni, de ha csak játszana vele, akkor a föld alá süllyednék, talán ki is lépnék az iskolából, hogy ne kelljen többet látni. Magamhoz képest az is előrelépés, hogy bólintok végül. – Rendben, ha komolyan gondolod, tehetünk egy próbát, csak szólni szeretnék, hogy nem sok tapasztalatom van, valahogy mindig úgy volt, hogy majd ez az aranyvérű kerítés lesz a házasság lényege. – Na nem mondom, hogy teljesen kezdő vagyok, vagy hogy sosem volt senkim, mert próbálkoztam én, a külsőmből adódóan akadt is egy-két, inkább érzelmileg mondanám magamat sutának. Befolyásol az, akit vonzónak tartok, éppen ezért tartom magamat ilyen keményen. Ha Yngrid kicsit idősebb lett volna, amikor barátkoztunk, akkor lehet, hogy le is fekszünk egymással. Mázli, hogy nem így lett. – Nem, nem butaság. Úgy látom, hogy elég hasonló cipőben járunk. Fura, hogy még így a huszonegyedik században is megmaradt divatnak ez. És mit tudsz tenni, hogy kihúzd magadat a hurokból? – Közben meg nagyon is érdekel, hogy milyen oldalát szeretne, ha valaki meglássa. Az a törékeny, nem gőgös, akit felém is mutat? Igen, ez határozottan kellemes csalódás, az meg csak az én hibám, hogy ennyire fullasztó, és érzéki a közelében lenni, hogy a vérem úgy forrásközeli szintre melegszik fel, sokszor látszik is ez rajtam, a halovány bőröm teljesen ki van pirulva, olykor rá kell fognom a pálcára, hogy ne csússzon ki a kezemből, mert még beégek, ha el is ejtem. – Talán a név és a vagyon miatt. – Nem tudok erre mást mondani, hiszen engem tényleg ezért fogadtak örökbe. Ha a szó szerinti vérséget nem tudják átadni, a család neve nem hal ki, a vagyon nem száll az államra. – Tegyük fel, hogy nem hiszem. Csak hogyan mutatnál be, ha ott van ez a te vőlegényed? – Nem értem a mondata második felét, hogy mire érti. Meg is állok a pakolásban, nem jutottunk még sokáig, több mint a fele a könyveknek hátra van, de amit elkezdett, most magyarázatra szorul. Nem vallatni akarom, szimplán elvesztettem a fonalat.
Lehet, hogy gyönyörű vagyok, és a szépségemmel is bármikor, bárkit megkaphatnék, de az igazság, hogy nem akarok. Mármint rendben, a külsőm a szerves részem. Szeretem, ha szépnek, magabiztosnak, és erősnek látnak. Igazi Troopsnak. De ha végül valakihez hozzákötöm magam, azt akarom, hogy többet lásson belőlem ennél. Hogy ne elégedjen meg azzal, ami a feszínen van. Akarja látni pont azt az elesettebb pillanataim is, amikor lehullik a kemény elit mardekáros csaj szerepe. És akkor is akarjanak velem maradni. Kitartani mellettem, ha már nem vagyok képes irányítani. Általában tényleg tudom, hogy mit akarok, és meg is kapom. Most a tábláért jöttem. Megkaptam. De... akkor mért érzem, hogy marasztalnom kell őt, hogy nem akarom, hogy magamra hagyjon? Mért érzem, hogy kicsúszik a kezemből a helyzet? És mért nem zavar ez? - Nem ismerjük egymást. Legfeljebb felületes pletykákból. De az egyetlen módja annak, hogy ez megváltozzon, ha találkozunk nem? - teszem fel a kérdést, amiben lényegében benne a válaszom is. De azért kissé elpirulva, ahogy félre kapom a tekintetem, és a földet kezdem bámulni, még hozzáteszem. - Szeretném. - nem tudom mi van velem. Mi az, ami ennyire a hatása alá von. Sosem voltam még így az előtt senkivel. Persze nem is zártam be magam egy sráccal sem egy szűkös, poros raktárba. De akkor is. - Én is ettől félek. Mármint, hogy a bácsikám szörnyen ki lesz akadva, és már így is penge élen táncolok nála. Mármint szeretem, tényleg. Minta az apám lenne. De néha nagyon nehéz, és gyűlölők csalódást okozni neki. Csalódást okozni bárkinek. De Diego és én.. az egyetlen dolog, amiben egyet tudunk érteni, hogy egyikünk sem akarja ezt az egészet. Mármint jóképű, és biztos rendes a maga olaszos módján, de én többet akarok ennél. Nem kötelességből akarok valaki felesége, és ágyasa lenni. Az szeretném, ha többet érezne irántam, és látná azt az oldalam is, amit mások nem. És én is... többet akarok érezni iránta, és látni a valódi, mélyebb oldalát is. Ez nagy butaság? - kérdezem, egy kissé fátyolossá váló tekintettel. Hiszen tényleg szeretem a családom, és szeretnék mindenben megfelelni nekik. De... de nem tudom leélni az életem valakivel, akit még csak nem is kedvelek, nem hogy szeressek. És igen, ez elég nagy nyomásként nehezedik rám, már-már úgy érzem összeroppanok alatta. De ezt eddig senki sem láthatta. Még Julia, vagy Jo se. Vagyis főleg ők nem. Nekik olyan nővér kell, akire számíthatnak. Az erős Janie, akihez fordulhatnak. Aki vigyáz rájuk, és megvédi őket. - Ez a másik. Miért kell ennyire kényszeredett ügyet csinálni a gyerek kérdésből. Mintha a világ sorsa múlna rajta, hogy most rögtön csináljunk örököst. Csak azért, hogy kevésbé legyek szimpatikus arajelölt, azt mondtam a leendő "anyósomnak", hogy nem akarok szülni, ha lesz is egyszer gyerekem, az örökbefogadott lesz. Nem mintha bármi kifogásom lenne a szülés ellen, vagy az örökbefogadás ellen, mert nincs. Egyszer majd szeretnék anya lenni, vagy így, vagy úgy, de nem most rögtön. Túl fiatalnak, és éretlennek érzem magam ekkora felelősségre. Előbb befejezném az egyetemet, munkát vállalnék, és igen megházasodnék. Akkor talán. Ha felkészültem rá. - hogy lehetnék felkészült az anyaságra, ha még arra sem érzem magam felkészültnek, hogy szexeljek egy fiúval. Tudom, a folyosókon azt pletykálják, hogy minden ujjamra 10 srác jut. És talán bizonyos szempontból igaz is lehet. Szeretem, ha körül rajonganak, és megtesznek nekem ezt-azt, de ágyba bújni velük? Nem. Ilyet még nem tettem. Talán gyerekesen, és naivan hangzik, de várok az igazira, és hát eddig még nem jött el. - Ez igazán kedves tőled. Pedig, nincsenek is véla felmenőim. - mosolyodom el kissé szégyellősen elpirulva. De most először nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék erre? Hogy vele kapcsolatban ez egész más? Pedig én sem tudom, hogy miben? Hogy összezavarnak a saját érzéseim, egy amúgy is törékeny pillanatban? - Én pedig... nem szeretném, ha azt gondolnád rólam, hogy csak kihasználni akarlak. Kedves tőled, de ilyet csak akkor tennék, ha komolyan akarnád. Nem miattam... vagyis miattam... de érted... szóval ha mi együtt tényleg... - zavartan hallgatok el, mert rájövök, hogy semmi értelme annak amit többszöri nekifutásra sem sikerül kinyögnöm. Főleg, hogy még magam sem tudom, hogy mit akarok ettől az egésztől. És én nem szoktam hozzá, hogy ne tudjam tökéletesen kifejezni magam. Ez az egész helyzet annyira abszurd, és szokatlan... Szóval inkább próbálok a feladatra koncentrálni, hogy kijuthassunk innen, de elég lassan és nehézkesen meg, mert néha elfelejtem, hogy mért is van pálca a kezemben, ahogy inkább csak azt nézem, ahogy Brandon lebegteti arrébb a a számomra fura ismeretlen tárgyakat... Nem mintha szándékosan lassítani akarnám azzal, hogy nem segítek neki kellő hatékonysággal, csak... én sem tudom, hogy hol jár az eszem.
Gyakran összenézünk, engem nem feltétlenül az elkényeztetett úrilány szerep zavar, hanem az, hogy Janette gyönyörű, és tudja magáról, hogy bárkit megkaphat. Minden ujjára juthat hódoló, de én köszöntem, nem akarok beállni a sorba, van nekem bajom éppen elég. Rossz, hogy nem vagyok hatással az érzéseimre, csak úgy elszabadult bennem a vihar. Még ha azt is gondolom, hogy Janette csak ki akar használni, hogy odaadjam a táblát, csak ez azért nem stimmel, mert már rábólintottam, és továbbra is zavarban van. Nem jellemző ez az elkényeztetett mardekáros elit csajokra. Ők tudják, hogy mit akarnak, és mindig meg is kapják. Janette viszont nem tűnik sértődöttnek, hogy én igyekszem kihátrálni a mondatai, kezdeményezései elől, ő is mintha a saját érzéseivel vívódna. Szokták rám mondani, hogy jóképűnek lettem teremtve, van bennem valami kisfiús báj, de nem vagyok mindenkinek a zsánere, ez egészen biztos. – Nem látnám értelmét, hiszen nem ismerjük egymást, és.. Szeretnéd? – Kérdezek vissza tűnődően, hiszen nem akarok bunkó lenni. Tegyük fel, hogy a külsejéről nem tehet, gyönyörű, az ápoltsága, hajviselete már a saját döntése, és ha velem normálisan, nem lekezelően viselkedik, adhatok egy esélyt annak, hogy nem akar átverni. Addig azonban nem ártana tartózkodónak lennem, védeni a saját érzéseimet, amikre nagyon kis hatással vagyok. – Szerencsére mi ezt gyorsan vissza tudtuk mondani, a szüleim enyhén szólva ki voltak akadva. Tudod engem annak idején örökbefogadtak, és az apám mindenképpen szerette volna hivatalossá tenni az aranyvérűek körében, hogy én viszem majd tovább a nevét. Erre most ez is tolódik. És mégis, hogy legyen gyerekem valakivel, aki még csak nem is tetszik? – Nem Briennával volt a bajom, kifejezetten szép lány, csak nem háromszáz évvel korábban élünk, hogy csak a nemzés legyen a lényeg. Igyekszem meghálálni a szüleim szeretetét, hogy a sajátjukként neveltek, de ez már nekem sem fér bele. Abban maradtunk, ha merő véletlenségből megismernék egy aranyvérű lányt, aki bejön, és nincs vőlegénye, akkor felmerülhet a dolog, de ha nem, akkor is kérek pár évet, legalább amíg egyetemre járok, úgyis bíró akarok lenni, mint apa. Ahhoz tiszta fej, és komolyság kell. – Én pedig.. nem akarom, hogy azt hidd, lepattintalak, sok fiú kihasználná azt, hogy ha egy ilyen szép teremtéssel lenne kettesben. Én csak.. nem akarom, hogy úgy érezd, csak a külső az, ami hatással van. Számít igen, de egy apró mosoly, a kisugárzás, na meg a törékenység.. valahogy ezek fognak meg benned. Erre mondtam, hogy mintha valami véla lennél. – Indul a kezem, hogy mondjuk végigsimítsak a haján, de ezzel pont azt csúfolnám meg, ami vagyok, visszafogott. Különben is, egy beszélgetés még félrevezető lenne, azért vagyok itt, hogy segítsek, ebbe nem illene mást belekeverni. A testvérével akar beszélni, akkor legyünk azon rajta. – Mondanám, hogy mutass be neki, hátha egy időre megnyugszik, hiszen hivatalosan aranyvérű vagyok. – A pálcámmal én magam is emelgetem a könyveket, a polcot még esélytelen lenne, eltart egy ideig, amíg kijutunk innen, és ahogyan Janette rám néz, mintha fel akarna falni a tekintetével. Valóban nem egyszerű így koncentrálni, én is rajta felejtem a szememet, nem csoda, hogy bele is pirulok. Sokkal egyszerűbb lenne, ha már az ispotályban lennénk.
Ami azt illeti, hallottam már kósza pletykákat Brandonról, és a családjáról. Többek közt, hogy menyasszonya van. De sosem érdekeltek igazán ezek a pletykák, és nem is éreztem úgy, hogy lenne miért jobban bele ásnom magam a dologba. Ha pedig a folyosókon el is mentünk egymás mellett, az történhetett olyan véletlen folytán, ami nem ragadta meg igazán a figyelmem. Most viszont teljesen más a helyzet. Hiszen itt vagyunk egy szűkös raktárban, ketten, és képtelen vagyok másra figyelni. Ez a fizikai közelség pedig lejesen összezavar. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Ami pedig azt illeti, nos tényleg elkényeztetett úri lány vagyok, aki gyakran önző, és lekezelő másokkal. Ez mögé az álca mögé rejtem a szerencsétlenkedő, magányos, árva lányt. Tudom én is. Ez talán a legnagyobb jellem hibám. De mit tehetnék, ha egyszerűen ebben a környezetben nőttem fel? Megpróbálhatnék változni, helyre rakni a dolgokat, ahogy Josh? A baj az, hogy még önmagammal sem békéltem meg, és képtelen vagyok elfogadni dolgokat. Például, hogy az apám valószínűleg soha nem kerül már elő. - Ezt mondtam, de reméltem, hogy akkor is látni akarsz majd, ha nem kell. - mondom egy halvány mosollyal. Bár igazából magam sem értem miért. Nem értem, hogy mért voltam annyira nevetséges, hogy ilyen dolgokba belemenjek. Pláne, hogy neki is van kijelölt menyasszonya. Bár azt monda az kútba esett, szóval... nem ezt itt nem kéne tovább gondolni. Abból bajok lesznek. Nekem pedig van éppen elég. - Látod, ez a baj az érdekházasságokkal. Nincs bennük érzelem, ezért nem is működnek. Nem az a kérdés, hogy meg akarna-e csalni, vagy hogy én meg akarnám-e. Ha csak kényszerből vagy együtt valakivel, aki iránt semmit sem érzel, akkor nem tudja megadni neked, amire vágysz, és amire szükséged van, és te sem tudod neki megadni ugyanezt. Az emberi természet pedig olyan, hogy egy idő után keresni kezdi a lehetőségeket, ahol megkaphatja. - nincs kétségem afelől, hogy Diego rendes srác, és nem akarna megbántani, de előbb-utóbb úgyis más ágyában kötne ki. Ahogy vélhetően én is. Nincsenek illúzióim arról, hogy mi történne ha mégis egymáshoz kényszerítenének minket. Éppen ezért kell sürgősen megakadályoznunk ezt a frigyet. És hát, tudom, hogy nem kellene, hogy mindez váratlanul érjen, de eddig nem foglalkoztattak a srácok, és a házasság gondolata. Úgy semennyire se. - Őszintén? Az is furcsa, hogy már most ilyen hatással vagy rám. Mármint nem szoktam csak úgy mindenkinek, mindenféléről fecsegni. Főleg nem a családi gondjaimról. Ne haragudj, nem akartalak terhelni... csak valahogy neked könnyebb volt elmondani. Nem tudom, hogy ezt jelenti-e behálózva lenni, de még más srácok közelében nem éreztem ezt. És az a legfurcsább, hogy nem is bánom. A lányok egyébként szeretik azt hallani, hogy gyönyörűek. Ez kedves tőled. - mosolygok rá. Nem tudom, hogy miért, de valahogy tőle ezt sokkal másabb, és jobb hallani, mint a sok sráctól, akiktől valahogy olyan üresen csengett a dolog. Ahogy nem tudom, hogy mért nem tudom elszakítani a tekintetemet róla. Azt megszoktam, hogy én ilyen hatással vagyok a srácokra, de hogy ez fordítva történjen meg, ez merőben új, és ismeretlen dolog. - Ha vége lesz, akkor gondolom keresnem kell valakit, aki iránt érzek is valamit, és nem csak a kölcsönösen előnyös üzletet látom benne. Ez elmegy a munkában, de a házasságban. Nem megalkuvásnak kéne lennie. Valahogy nem érzem helyesnek. De a bácsikámat nem lesz könnyű meggyőzni. - sóhajtok fel végül. Igen, talán naiv kis ábránd részemről, olyan rózsaszín romantikus lányregényekbe való dolog, de szeretnék szerelemből házasodni, ahogy Jake és Shanna is. Ez miért lenne akkora bűn? Közben azon kapom magam, hogy nem bánnám, ha Brandon nem csak a tekintetével simítana végig a sötét tincseimen. Amik közül némelyik egyre élénkebb rubinvörös színt kezd felvenni. Pedig esküszöm ezt most nem direkt csinálom. Pedig többnyire jól uralom a képességeim... Hogy eltereljem a dolgot, inkább Brandon mellé lépek, és pálcát húzok, hogy segítsek eltakarítani neki... de a tekintetem időről időre a srác felé kalandozik...
Láttam már ő korábban többször, amikor még zöld volt a haja. Ám a távolságnak köszönhetően, s hogy nem mozogtunk hasonló körökben, azon túl, hogy egy szép arcú lánynak gondoltam, sosem fogott meg ennyire. Ez a fizikai közelség viszont úgy lángralobbant, hogy elevenen elégek tőle. Az is elképzelhető, hogy a vagány zöld ellenére mégis természetesebb neki ez a barna, és hogy ilyen közelről veszek el a pillantásában, érzem az illatát, csókolnivalóan közel az ajka, teljesen más érzések kavarognak bennem, mint korábban. Egyszerűbb lett volna Briennát elvenni, vagy Yngrid-del, a legjobb barátommal kavarni, de valahogy egyik se jött össze, most végre a saját utamat járom. Éppen ezért zavaró, hogy nem vagyok ura a vonásaimnak, ennyire elgyengülök Janette közelében. Az hírlik róla, hogy aranyvérű úrikisasszony, magas lóról beszél másokkal, ami nem engedné az igazságérzetemet, de most hogy mégis ezt az emberi oldalát látom, azon túl, hogy gyönyörű, még tud bénázni is, na meg hogy én magam is hatással vagyok rá, teljesen kikészít. Nem akarom, hogy ennyire elragadjanak az érzelmek, menekülnék a sorsom elől, hiszen mi értelme lenne annak, ha elveszteném a fejemet? Lehet, hogy mindkettőnkben csak valami fellobbanó láng, amire a bíró fiának nincsen szüksége. Józanul kéne gondolkoznom, de hiába is keresem a kiutat, Janette nem hagyja, hogy elmenjek, elállja az utamat, kérlel, győzköd, még talán zsarol is kissé. Mégsem haragszom rá. – Legközelebb? Nem azt mondtad, hogy nem kell téged látnom többé? Én különben sem szoktam.. találkozgatni. A szüleim eleve elrendelt házasságot akartak. Ami kútba esett, de attól még.. – Variálok most a szeme és az ajka között, még jó, hogy lejebb nem téved a pillantásom, hiszen akkor már falnám az alakját. Nem, Janette így is több, mint tökéletes, ijesztően komoly hatással van rám, én pedig pont azért nem szoktam még inni sem, hogy ura legyek a tetteimre. A lány viszont úgy hat rám, mint valami durva ajzószer. Ha nem is véla, akkor valami titkos vágyálom földi megfelője, ezért mint olyat, csapdának élek meg. A lelkemet ejti tőrbe. – Akkor hasonlóba kerültél, mint én. Ám.. a szerelem nem minden. Gondolod, hogy meg akarna csalni téged? Vagy ő sem ilyen életre vágyik? – Meglepődve fonom a karba a kezemet, mert azt a részét tényleg nem értem, hogy Janette is híres, aranyvérű család sarja, miért éri felkészületlenül, hogy elrendeljék a sorsát? Meg hogy baj, hogy méregkeverő? De hát mardekáros? Mit várnának tőle? - Kedves tőled, csak.. Lehet, hogy furcsán hangzik ez egy fiútól, de én nem vagyok letámadós típus, nem akarom, hogy egy lány csak azért érezze magát behálózva, mert olyan gyönyörű, mint te. És furcsa, hogy ilyen hatással vagy rám. Nem mondom, hogy rossz, sőt.. Csak éppen.. nehéz elmagyarázni. – Felelem neki már akkor, amikor a derekán van a kezem, hogy megtámasszam. Összenézünk egy pillanatra, ingatom a fejemet, engme most nem érdekelne a reparo, de a kijáratot így nem érjük el. Hogyan fogunk így Jake-el beszélni? Ráadásul így össze is vagyunk zárva. Ám elengedtem Janette-et, a közeléből viszont nem tudok szabadulni. – És.. mi lesz akkor vége annak a jegyeségnek? Hogyan akartok kibújni belőle? – Indulok el a kijárat felé, némi lebegtetéssel kezdem el megtisztítani a kijáratot. ki akarok szabadulni ebből az izzó bódulatból, amit Janette sző körém, ám egyre többször akad össze a tekintetünk. Még mindig magamon érzem az illatát, pedig már arébb léptem. Pillantásommal végigsimítok sötét tincsein, ám ez csupán mindent a szemnek, semmit a kéznek felállás.
Ami azt illeti eddig én sem gondolkodtam zsánerekben. Na nem mintha egy Merlin háta mögötti leányneveldében bármi matematikai esélyem is lett volna srácokkal találkozni. Az ember azt hinné, hogy ha egy ilyen helyről szabadulsz, akkor rögtön beleveted magad az addig kimaradt dolgokba, például a pasizásba. De az igazság az, hogy sosem voltam az egy éjszakás románcok híve. Ennél értékesebbnek tartom önmagam. Szóval, aki meg akar kapni, annak bizonyítania kell, hogy érdemes rá. Ebben az esetben pedig nem csak egyetlen éjszakát akarok majd tőle. Amúgy is volt elég bajom azzal, hogy felzárkózzam a tanulmányaimban az egyetemi csoportomhoz. Komolyan hiszem, hogy Jake segítsége nélkül ez nem is mehetett volna. Most pedig hogy kómában van teljesen elveszettnek érzem magam. Amit szívből utálok. Talán ezért is szeretnék ennyire kapcsolatba lépni vele. Most viszont, hogy itt van Brandon valami furcsa, bűntudatkeltő módon majdnem olyan jól érzem magam, mint Jake társaságában. Persze ez valahogy egészen más, de mégis. Megnyugtat a közelsége. Ezt pedig eddig csak az unokatestvérem mellett éreztem így. Ettől most rosszul kéne éreznem magam? Mintha elárulnám az unokatestvéremet... Persze ő is szerelmes volt. Ott volt neki Shanna, de ez... várjunk... nem. Ez tuti nem lehet szerelem. Nem hiszek az ilyen rózsaszín vattacukros izékben. Egy Troops legyen csak kemény, és realista. - Ahhoz sokkal több kell, hogy megijedjek. De nem akarom, hogy bajod essen, és megsérülj. Miattam pláne ne tegyél többet ilyet. De legközelebb te mondhatod meg, hogy mikor és hol találkozzunk. A férfiaknak fontos az irányítás, és kontroll. Megértem. - válaszolok neki csendesen. Nem haragszom rá, éppen csak nem tudom hova tenni a viselkedését. Furcsa az egész. Egész egyszerűen nem értem se magamat, se őt, se ezt a hirtelen vágyat, hogy ellássam a kezét, és törődjek a testi épségével. Ez annyira nem jellemző rám! Mi a fene van velem? Bár az határozottan tetszene, ha most belelátnék a fejébe, és tudnám, hogy folyamatosan vélákhoz hasonlít. Noha szerintem megközelítőleg sem hatok úgy az emberekre, mint a valódi vélák. - Ami azt illeti... - sóhajtok egyet bosszúsan. Láthatólag nem igazán van ínyemre a téma, de válaszolok. És tulajdonképpen a bosszúságom se Brandon-nak szól, inkább az idegesítő sakk-matt helyzetnek. - A bácsikám minden áron azt akarja, hogy menjek hozzá egy olasz aranyvérű ficsúrhoz. Amihez a legkisebb kedvem sincs. Nem vagyok szerelmes belé, nem kell a pénze se, és egész más terveim vannak a jövőmmel és a karrieremmel, mint valaki agyon csalt, biodíszlet, kirakat felesége legyek egy látszat házasságban. Más szóval a sráccal mindent megteszünk, hogy meghiúsítsuk ezt az egészet, mert ő sem akarja jobban, mint én. A baj csak az, hogy nyíltan nem mondhatok ellent. Már így is penge élen táncolok a bácsikámnál a méregkeverő szak miatt. - bosszankodom. Láthatólag ez az egyik olyan téma, ami teljesen kiborít, és amit szívesen kiadnék magamból, csak eddig mégsem volt senki, akivel mindezt megoszthattam volna. Egyszerűen nem értem, hogy ez a srác mi módon képes kicsalni belőlem mindenféle információt. Mért zúdítom mindezt rá? - Tulajdonképpen még senkivel nem éreztem így magam. Olyan megnyugtató, és zavarba ejtő egyszerre a jelenléted. - ismerem el. De valahogy most nem sikerül ránéznem, de még csak magam elé sem, és mire észbe kapok máris a karjai közt találom magamat. - Ne haragudj... nem akartam... - kezdenék zavartan szabadkozni, de ahogy elneveti magát, úgy nekem is muszáj önkénytelenül elnevetnem magam. Ez annyira abszurd és komikus helyzet! De tényleg. Közben pedig még az sem zavar, hogy a derekamon felejti a kezét. Sőt el kell ismernem, hogy ezúttal még az sem zavarna, ha valami nagy butaság történne. De valahogy a pillanat megtörik, és ő elenged. - Gondolom ide egy egyszerű Reparo nem lesz elég. - nézek bűnbánóan az eldőlt polc, és összetört holmik felé. Amik amúgy még a kijáratot is sikeresen eltorlaszolják. Ez az én formám...
Sosem gondoltam, hogy van zsánerem, de ha lenne, az csakis Janette lehetne. Talán fennhordja az orrát, igen, hiszen aranyvérű, és gyönyörű, de mégis oly erős, sugárzóan páratlan, hogy nem tudom mi van velem. Eddig cseppet sem érdekeltek a nők, simán félrelökném őt is, ha éppen levegőhöz jutnék. Mert hogy fullasztó a közelsége. Nem tudom kivonni magamat a hatása alól, menekülnék, ha ez lehetséges, felmérve, hogy mennyire gyáván állok hozzá. Manapság senki sem szokott érzelmileg megnyilvánulni, én is ezt látom a karót nyelt szüleimtől. Az ember védje magát azzal, hogy nem tárulkozik ki, de a testemnek nem tudok parancsolni, átveszi az irányítást, zavartan rebbennek a pilláim, elnyílik az ajkam, és olyan vörös vagyok, mint a muskátli. Menekülnék, még ha ezzel durván meg is sértem, hiszen a külső adottságairól nem tehet, viszont kiindulva abból, hogy milyen a szép lányok, nem akarok beállni a sorba. Lehet aztán, hogy ezzel általánosítok, és pont ő a nekem való, de.. Nem kockáztatok. Ő mégis marasztal, mintha kihívást látna abban, hogy engem hogyan hálózhat be. Vagy csak meglepődik, hogy én nem hódolok be, tehát emberként akarom kezelni? Ez mindenesetre intelligens húzás lenne a részéről. Visszapillantok rá, ahogyan nyugtatgat, igyekszem nem elmerülni a csábos szemek igéző kavargásában. Tudatosan lassítanám a lélegzetemet, ami nem túl jó ötlet, mert elrontom a harmóniát, már nem is tudom, hogy a számon, vagy az orromon át áramoltassam, el van szúrva az egész! Ahogyan hozzámér, villámcsapásra számítok, ám puszta csiklandozásként hat, mintha pillangók úsznának a torkomban. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nem neked szól, csak.. Szeretek én irányítani. – Most pedig nem tudok. Ha elengedi a kezemet, megszagolom a menta balzsam illatát, nem túl titkolt szándékkal, hogy így átkerült-e rám Janette testéből is valami minta. Lehet, hogy nem mosakszom hetekig? Felnézek az égre, mintha csak válaszokat keresnék, de aztán ismét elmerülök az őzike szemekben. – Erre értem én is. Ez senkinek sem jó. – Mormolom, de értékelem az őszinteségét. Annyira megszokta már ezt a folyamatot, hogy meghökken, ha valaki dacolni mer a hatásával. Csoda, hogy nem véla, ezért vagyok még az én eszemnél. – Ez igaz.. Megértelek, hiszen engem is arra terelgetnek, hogy vegyek valakit feleségül, csak mert a családi érdek így kívánja. Ha neked bele kéne kényszerülnöd egy ilyen felállásba, mit tennél? – Azért rendesen meg vagyok én is lepődve, hogy ő miért ilyen pironkodós? Miért az őzike tekintet? Ez az igazi arca, amit egyébként másoknak nem mer megmutatni. Érdekes, hogy amellett, hogy mennyire erős, most mégis oly édesen törékeny! – Nem erről van szó, nem akarom hogy rosszul érezd magad, csak.. Mindegy, segítek.. – Folytatnám tovább, vagy legalábbis sürgetném az indulást, de mindkettőnk zavar nem hogy megoldja, bonyolítja a helyzet. Szó szerint a karjaimba omlik, legalábbis el tudom kapni, noha a polcot már sikeresen borítja. Némi csattanás, csörömpölölés. – Most zúztunk be valami többszáz éves ereklyét… - Nevetem el magamat vidáman, olyannyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ekkor jövök rá, hogy valahol deréktájon foghatom, így amikor már nem billeg, el is engedem gyorsan, aztán intek, hogy inkább menjünk, mielőtt még valami nagy butaság történik.
Azt hiszem, hogy kész szerencse, hogy nem látok bele Brandon fejébe. Lássuk be könnyen készíthetnék szerelmi bájitalokat, hiszen méregkeverő szakon vagyok. Viszont túl kicsinyes, és gyerekes módszernek tartom. A bájital hatása amúgy sem tart örökké. Annak pedig nem sok értelme van, hogy egy életen át kábíts valakit. Akik ilyen módszerekhez nyúlnak tulajdonképpen saját magukat kábítják a legjobban. Na nem mintha nem lenne tudomásom róla, hogy az iskola népszerűbb srácait a tini libák ne így akarnák behálózni. De ha engem kérdeznek, legfeljebb annyit mondhatnék rá, hogy Szívem. Ezzel csak magad álltatod. Engedd el. Rossz a sorrend. A srácok fussanak utánam, és ne fordítva. Persze igaz is, hogy valóban a lábaim előtt hever sok pasi, és keresi a kegyeimet. De talán pont ezért nem kellett egyik sem. Egyik sem próbált úgy küzdeni ellenem, és a természetes bájom ellen, mint ez a griffendéles fiú. Ő más lesz. Érzem. Most viszont a saját elveimnek látszik ellent mondani, hogy nézem ezt a srácot, és azon kapom magam, hogy nem akarom, hogy magamra hagyjon. Valamiért vágyom a társaságára, amit nem tudok megmagyarázni. Szeretném nevetni látni, nem csak ilyen frusztráltnak. Kíváncsi vagyok arra az oldalára is, amit nem a nyilvánosságnak szán. Ilyen pedig még nem történt velem. - Nyugalom Hercegem. Az a fal semmi rosszat sem tett. - benyúlok az oldaltáskámba, és egy kis tégelyt veszek elő, majd Brandonhoz lépek, és gyengéden magam elé húzom a kezét, amivel odacsapott a falnak. Ha engedi akkor finom gyengéd mozdulattal vékonyan bekenem az enyhén mentolos illatú balzsammal. - Így már jobb? - kérdezem ártatlan őzike szemekkel, egy enyhe kis mosollyal. Valamiért nem szeretném, ha fájdalmat okozna magának. Nem is tudom, eddig nem érdekelt különösebben, ha valaki megsérült. Elvégre nem gyógyítónak készülök. Most mégsem akarom, hogy Brandon fájdalmat érezzen. Ez pedig idegesítően idegen érzés. - Természetesen mindig mindent megkapok. Troops vagyok. - ismerem el. Abban, hogy csak egy beképzelt, és elkényeztetett lány vagyok van némi igazság. Nem is kevés, hogy őszinte legyek. Szeretem a luxus életet, a kényelmet, hogy bármit megvásárolhatok, amit csak akarok, akkor amikor akarom. De mint minden esetben az igazság ennél mélyebben húzódik. - Senki sem tökéletes. Mindenkiben van némi esendőség. Legfeljebb annyi a különbség, hogy mi a társadalmi helyzetünk miatt jobban igyekszünk palástolni a hibáinkat, és a gyengeségeinket. Nem engedhetjük meg, hogy más is lássa ezeket. - kissé zavarban, és elpirulva kapom el a tekintetem róla. Nem is értem, hogy mért mondtam el ezt egyáltalán neki. Miért engedem, hogy így lásson? Elesettnek, és szerencsétlennek. Egyszerűen végtelenül magányosnak. - Ne haragudj, nem akartalak terhelni... én csak... - kezdek bele egy szerencsétlen magyarázkodásba, de érzem, hogy ebből már jól nem jöhetek ki, szóval zavartan elhallgatok, és valami számomra ismeretlen tárgyat kezdek bökdösni a polcon idegességemben. Pedig tudhatnám már, hogy óvatosabbnak kell lennem. Nem minden tárgy az aminek látszik. - Jól van. Utána esküszöm soha többé nem kell látnod, ha nem akarsz. Bár valamiért jól esik a társaságod. - adom meg magam az utolsó felcsattanásának. S már indulnék ki erről a nyomasztó, szinte fojtogató helyről, de zavaromban nem nézek a lábam elé, és sikeresen botlok meg, és lökőm meg az ajtó melletti polcot...
Felhorkantva kapom el a tekintetemet, hiszen igenis dühít, hogy ilyen hatással van rám. Nem tudom, hogy mit kéne jobban kizárnom; a gyomromban pillangók csiklandoznak, közben viszont utálom, hogy ilyen hatással rám. Ahogyan őt is, engem is szigorú szabályok szerint neveltek, s azzal, hogy nem kell elvennem azt a Briennát, mintha fellélegzhettem volna a szülői parancsok alól, erre ez a mardekáros csini varázsol el, remélhetőleg nem valami szerelmi bájitalt küldetett a vacsorámba. Bár akkor legalább tudnám az okát. És igen, talán a külső az, ami megfog, de mégis, a sötét szemek kavargása többet is megmozdít bennem, mint holmi nemi vágyat. Birtoklás? Nem, még ez sem. Sokkal inkább az, hogyan segíthetnék, hogyan tehetném boldoggá. És ez rémisztő! Mert ez az akaratlan vonzalom jele, amit nem szoktam érezni, sőt, eddig mázlimra el is került. És itt ez az egyébként rettentően komoly, látszólag elkényeztetett lány, akinek a lábai előtt ott hevernek a pasik, én pedig nem akarok beállni a sorba. Bele is csapok a falba, indulatos vagyok, szinte szikrákat szór a szemem, amivel kerülöm a pillantását, mígnem ő nem kezd el bókolni. – Na ne, csak ezt ne. Megszoktad már, hogy mindent megkapsz? – Kérdezem olyan hanglejtéssel, mint aki a szomjhalál közelében mégis vízhez juthat. A sóvárgásom szinte fizikai testet ölt. Könyörgő tekintetem azt sugallja, hogy inkább hagyjon békén, ne uraljon, mert hogy is állhatnék ellen, ha ilyen eszményi az egész lénye? A fenébe! – Elvárásokról én is tudnék mesélni, de mondd csak, úgy véled, hogy legbelül mégsem az a tökéletes angyal vagy, akinek mutatod magad… Szorult beléd némi esendőség is? – Ingatom kétkedően a fejemet, nem akarom, hogy ennyire hatást gyakoroljon, éppen azért, mert tudom, hogy a tartása mesterkélt, igenis emberi tud lenni, ha akar, és pont ez a különös kettősség az, ami számomra átütő erejű. Az más kérdés, hogy nem szokásom zsánereket felállítani magamban, de ha lenne ilyen, az csakis Janette lenne. – Jól van, de csak ennyi. Utána semmi hálálkodás, manipuláció, szívesség viszonzás, ilyesmi. Hass csak arra, akire tudsz, nekem nincsen szükségem.. erre! – Kapaszkodok a szavakba, mert más most nincsen fegyverként a kezemben. Makacsul karbafonom a kezemet, nézek ismét félre, és várom, hogy indulhassunk. Igazából érdekel, hogy milyen elvárásokat támasztanak felé, és nyilván sajnálom azt a Jake-et is, de mintha Janette szándékosan ki akarná proválni, hogy körbeugráljam, kifejezzem, hogy mit is érzek így pillanat alatt. Vélhetően ez csak valami fellángolás, remélhetőleg elmúlik holnap reggelre. De most, amíg a társaságában vagyok, egyre erősödik, miközben a tagjaimon urrá lesz a szünni nem akaró remegés. Próbálok nagy levegőt venni, de rettentő idegesítő ez a zavar.
Azt hiszem az érzelmek kimutatása a felsőbb társadalmi rétegekben amolyan általános tabu dolog lett. Mindenki udvarias mindenkivel, még az általános protokolláris műmosoly is elengedhetetlen, ha az ember el akar érni valamit valakitől. De igazából ez csak a külvilágnak szánt felső maszk réteg. Hogy mi van a valódi mélységekben? Azt senki sem láthatja. Ez pedig időnként nagyon nehéz. Rengeteg az elvárás, aminek meg kell felelni. Néha pedig úgy érzem összeroppanok alatta. Még akkor is, ha kifelé mindenki csak a magabiztos, tökéletes Janette Troops-ot láthatja. Talán ezért is van szükségem Jake jelenlétére. Bárhogy is. Annyi mindent kellene elmondanom neki. Nem sok ember véleménye számít a szememben. Talán csak a családomé, de az övék mindennél fontosabb, és szeretnék mindenkinek megfelelni. Shanna és valami ironikus módon Josh szerint is elég volna, ha csak a saját elvárásaimnak akarnék megfelelni. De ez egyben annyira zavaró is. Nem akarom, hogy a bácsikám csalódjon bennem. Ezért nem is állhatok elé, és mondhatok nyíltan ellent. Pedig önszántamból annyi mindent nem tennék. Tényleg. De a társadalmi rang kötelez, nemde? - Ezt most bóknak veszem tőled, de csak mert szörnyen helyes vagy. - mosolygok rá, és rebegtetem meg kissé a szempilláim. De aztán kissé fel is sóhajtok, és leülök az egyik ládára, amiről igazából fogalmam sincs, mi van benne. Nem is érdekel, tegyük hozzá. - De tudod a külső nem minden. A látszat, hogy mindig tökéletesnek tűnjek, szörnyen kimerítő. Főleg, ha néha úgy érzed túl sok az elvárás feléd. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, amikor pusztán a külsőmmel hatást gyakorolok más emberekre, és elérem, amit akarok. De ez csak egy kis része a dolgoknak. Nem kizárólag ebből áll a személyiségem. Akkor sem, ha olykor tényleg elég felszínesen, és sekélyesen tudok viselkedni. Mert ez tény. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mért bízok meg ennyire ebben a srácban. Talán mert olyan cuki, ahogy zavarba jön tőlem? Beképzeltség ilyet gondolni? Koncentrálj Janie! Megint elkalandoztál. - Köszönöm. Nagyon kedves vagy. - a dicséretet jó hallani. Szeretem tudni, hogy jól nézek ki. Elvégre nőből vagyok. De vajon mért szeretném ennyire, hogy ő ne csak a felszínem lássa, hanem engem is? Ez annyira furcsa, és idegen. Nem lehet rám ilyen hatással egy srác sem ugye? Engem nem érdekelnek a fiúk. A karrieremre kell koncentrálnom. Különben is elég baj az nekem, hogy a bácsikám kitalálta, hogy menjek hozzá valami olasz aranyvérű sráchoz. Hát semmi szimpatikus nincs abban a Vivantiban, vagy hogy hívják. Még csak nem is kedvelem. Akkor mégis hogy mehetnék hozzá? Talán ha a karrierem megalapozását veszem előtérbe az ostoba viszonyok helyett, akkor meggyőzhetem a bácsikám, hogy egyedül is boldogulok, nem kell ez a Vivanti, vagy ki a céljaimhoz. - Minden rendben lesz. És... nem is azt kértem, hogy kézrátétellel gyógyítsd fel a kómából, vagy ilyesmi. Csak a táblával segíthetnél, akkor talán, valahogy a táblán keresztül tudnék beszélni Jake-kel. Szükségem lenne rá, hogy valaki meghallgasson, tanácsot adjon. És... rajta kívül nincs senki, akihez fordulhatnék. Érted? - nézek rá olyan elárvult nagy szemekkel, mint egy esőbe kihajított kiskutya. Kicsit talán így is érzem magam. Pedig máskor csak manipulálásra használom ezt a tekintetet, de most... Megnyugtatna ha a velem jönne. Nem tudom miért. Egyszerűen csak ezt akarom, amit nem tudok, még magamnak sem megmagyarázni.
Nem szándékozom sosem kimutatni az érzéseimet. Az apám házában megtanultam, hogy hol a helyem. Örökbe fogadtak, de úgy nevelnek, mintha vér szerinti örökös lennék, és el kell fogadnom a gondoskodást, vagyont. Nyilván azon az áron, hogy befogom a számat, s követem az utasítást. Felnőhettem volna elhagyatottan, árvaházban, mégis, csecsemőkoromtól hazavittek, a sajátjukként neveltek. Jó, van egy vasszigor, de sosem azért, mert nem az ő vérük vagyok, sőt, ez azon kívül, hogy nagyon korán megmondták, hogy apa és anya nagyon szeret, de örökbefogadtunk, többé nem merült fel. Nyilván ebből kifolyólag nem viccnek fogtam fel. Ám az, hogy most valaki ilyen hatással van rám, olyan gátat nyit fel, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, fullasztó a közelsége, mintha kiutakat kéne keresnem, csak hogy őt ne lássam, mert nem tudnék magamon uralkodni. Bár őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy mit kezdenék a helyzettel, hiszen csak a külső miatt nem bolondulhatok valakibe bele, az komoly felszínesség lenne. Főleg a mi korunkban ahol az ember már párt kéne, hogy válasszon lassan, egy szép szempár vagy édes mosoly miért lenne elég? Ám hiába az észérvek, kiszárad a torkom, nyirkossá válik a torkom, na meg a már említett pír, ami az egész testemet uralja, nem tehetek ellene semmit. Kényszeredetten bólintok, nem akarok bunkó sem lenni. Ezzel hatalmas öngólt lövök, hiszen csak magamat kínzom tovább, de.. pont azt bántsam, aki ilyen hatást vált ki belőlem? – Ilyen külsővel, mond mit is vársz..? – Nyögöm ki elfúló hangon, amolyan körkösös mozdulatot téve az arcom előtt, mintha tükörképet próbálnék neki mutatni. A táblára téved a tekintetem, amit az előbb nyújtottam át, abban tényleg igaza van, hogy Jake valóban nagyon kimért volt, sosem tetszett ez a stílus, bár lássuk be, vélhetően ő is családi nyomásra volt ilyen, akárcsak én. – Téged.. nem lehet nem észrevenni, de ez most mégis jobban áll. – Bólintok, elismerően mérem végig, hiszen egy ilyen képesség ritkaság, főleg egy gyönyörű lányhoz passzol rendesen. Ám talán az úri berögződések miatt úgy vélem, hogy a komolyság neki menőbben passzol. Aztán elképzelhető, hogy ha nem Briennával szerveztem volna a végül kútba esett esküvőt, már korábban felfedezem magamnak Janette-et. – Jó, de csak negyvennyolc órára. Addig biztosan nem lesz rá szükség a raktárban. Akkor maradjon titok, remélem minden rendben lesz, viszont.. veled menni? Nem is tudom, nem vagyok éppen gyógyító. Mit várunk a táblától? – Most igyekszem állni a tekintetét, megacélozni az akaratomat, ami nehéz, ha minduntalan az ajkára téved a pillantásom.
Látom én, hogy mennyire sietne. Azt hiszem miattam. És hogy őszinte legyek ez nagyon is tetszik nekem. Szeretem, ha a külsőmmel képes vagyok hatást gyakorolni az emberekre. Ez olyan jó érzés. Ugyanakkor ez most valahogy furcsán más is. Nem tudom, hogy mért akarok ennyire tetszeni neki, amikor korábban mindegy volt, hogy kik bókolnak körülöttem, csak legyezgessék a hiúságom. Most viszont nem engedhetem, hogy csak így elmenjen. Egyrészt engem nem szoktak faképnél hagyni. Nem szoktam hozzá az ilyen bánásmódhoz, másrészt szükségem is van a segítségére. - Azt látom, de nem szánnál meg, és segítenél mégis? - igyekszem nem magamra venni a nyers stílust, amivel magamra hagyna. Amúgy sem sikerül neki. A hangomban pedig van valami kis manipulatív játék. Mégis furcsa, hogy ez egyszer nem kihasználni akarom a srácot, egyszerűen csak igénylem a társaságát, és talán a segítségét. Josh szerint kockáztatnom kell, és megtalálni azokat, akik nem a nevem miatt akarnak kihasználni. A srác reakciói alapján lehetne ő az első, akivel kísérletet teszek. Ahogy a táblára mutogat megfordítom. És tényleg ott egy leírás a használatáról. Ez remek is lehetne. Akár azt is jelenthetné, hogy nincs szükségem a továbbiakban a srácra. Az esetek 99%-ban most küldeném el én magam. De akkor nem lenne értelme, hogy ennyire marasztaltam. És engem is meglep, de nem akarom, hogy távozzon. Nem is értem, hogy miért nem. Egyszerűen csak. - Igen. Tudod... Jake, ő volt az egyetlen, aki mellett úgy érezhettem, hogy szabadon önmagam lehetek. Akivel képes voltam mindent megbeszélni. Tudod, elég fárasztó, és nehéz dolog, ha folyton mindenki csak a külsőd, és a családneved alapján ítél meg. Ezért van szükségem erre... Megértesz? - nézek rá nagy barna szemekkel. Valamiért szeretném, ha megértené az érzéseimet, és segítene nekem. Ilyesmit pedig nem szoktam érezni. A Troopsok hidegek, és elrejtik az érzelmeiket. Talán nincsenek is nekik. Ez most mégis... - Hát észrevetted? A fiúknál ez ritkaság. És nagyon kedves is. Általában a hajam a hangulatomhoz mérten változik. Metamorf mágus vagyok. Most csak kísérletezek ezzel a színnel. Tetszik neked? Szerinted jól áll? - vidulok fel kissé a kérdése hallatán a hajamról. Persze a válasz az arcára van írva, szavak nélkül is. Ez pedig valahogy igen jól esik. Csak fogalmam sincsen miért. Vagy mért találom ennyire helyesnek azt a mozdulatot, amivel a saját hajába túr. Ejnye Janette. Kezdesz nagyon elkalandozni. Mi lesz így az eredeti terveiddel? - De nem fogsz bajba kerülni, ha ezt csak úgy oda adod nekem? Nem szeretnélek bajba sodorni. Talán az lenne a legjobb, ha velem jönnél a Mungoba. Akkor segíthetnél, és a táblát is rögtön visszaadnám, hogy visszatehesd a helyére, és senki nem tudná meg. - vetem fel neki a javaslatom. Noha nem is értem, hogy így hirtelen mért is kezdtem el aggódni miatta. Eddig ez nem érdekelt. Csak, hogy én kapjam meg amit akarok. A többi már nem az én gondom. De most tényleg nem akarom, hogy miattam, és a tábla miatt neki is baja legyen. Olyan cuki, és helyes, és... Janette Troops! Itt hagyd ezt abba!
Villámgyorsan el kell húznom a csíkot, hiszen már most kiült az arcomra, hogy mit gondolok, erre pedig nem sűrűn van példa. Bár mi nem rendelkezünk nemesi címmel, az apám bíró, komoly tekintélynek örvend, ráadásul a vagyonunk kapcsán meg kellett tanulnunk viselkedni, hiszen mégiscsak úri körökben mozgunk. Aztán más kérdés, hogy a Briennás házasságból nem lett semmi, de ez csak pár évnyi egérutat jelent nekem, s azt hittem, hogy majd az egyetemen jó dolgom lesz, végre lehetek a magam ura, erre itt ez a lány, aki egyszerre komoly, és tűnékeny, mintha valami meséből lépett volna ki. Nem vagyok túl gyakorlatias, ereklyéről is inkább csupán olvasgatok, biztosan azért kapkodom a levegőt, mert társítom olyan tulajdonságokkal amelyek a csinos arcéle, a csillogó szeme kapcsán valamilyen olvasott szépségre hasonlít. Na igen, ezek a plátói dolgok rémesen megtévesztőek, de más dolog csak úgy vágyakozni, és más, ha ez az édeskés virágillat az ember orrába nyomakodik, az illet lány pedig még marasztal is. – Sietek. – Próbálnék nyers, sértő hangon visszaszólni, de ezt az egy szót is úgy préselem át a gégémen, hogy gyenge susogásnak tűnik. Csekély, pedáns önbizalmam tovaszáll, ahogyan elkapnám, de mégis rajta felejtem a tekintemet, és ezzel tudom, őrületes butaságot tettem. Fel sem szabadott volna venni a szemkontaktust. Az az átkozott neveltetésem mindig udvariasságra sarkall. Most az egyszer lehettem volna bántó, tapintatlan. – Légyszi. – Nézek most mégis félre sután, hiszen elállja az utamat, és még kérdést is szegez nekem. Felkapom a fejemet, mintha mentő ötletem támadt volna. Az aranytáblához van egy leírás, talán az a Carmichael nevű ereklyeoktató mellékelt volna valami útmutatót, hogy mely gombokat kell nyomkodni. Megerősítem az akaratomat, de megszólalni mégsem sikerül, csak mutogatom, hogy fordítsa meg, ott van ragasztva a leírás nejlonba csomagolva. – Kómában? Sajnálom. Részvétem. Bocsánat, nem tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani. Mindig ilyen volt a hajad? – Biccentek a most sötét szín tincsek felé, már láttam őt, akkor egészen extrás volt a frizurája. Lehet, hogy akkor nagy volt a távolság, ezért sem hatott rám ennyire, de ez a testközel most durván bódító. Meg kéne szakítanom valahogy.. Közben akaratlanul is a saját hajamba túrok, a mozdulattól látszik, hogy már a nyakam is tiszta pír. Így jár az, akinek halvány a bőre.
Hát ez a baj a pletykákkal. Nem mindig friss információk terjednek, vagy néha képtelenség kibogozni, hogy tulajdonképpen kinek a kijétől is származik az információ. Néha meg annyira ki van színezve, hogy szinte lehetetlen lehámozni a lényeget a fikcióról. Szóval talán meg kéne kérdeznem a srácot, hogy tulajdonképpen kinek is a kije. Már ha így eljutott hozzám a híre. Van-e barátnője? De hát a pletyka szerint van, és én most nem ezért vagyok itt. Koncentráljunk csak a feladatra. Kedvesen mosolyogva veszem át tőle a táblát. - Köszönöm. Ez kedves. - nem pontosítom, hogy a táblát köszönöm-e meg, vagy azt, hogy látom a szemében, és abban, hogy még egy köszönést is alig sikerül kinyögnie, hogy mennyire tetszem neki. Már rég megtanultam, hogy a fiúktól egy kis kedvességgel, és hízelgéssel sokkal könnyebben elérheted a célod, mintha nyersen parancsolva próbálkoznál. Még akkor is ha társadalmi különbség miatt esetleg ez indokolt volna. Nekem viszont jelenleg nagyon is tetszik, hogy ilyen hatást gyakorolok rá. Ezek szerint megérte a bácsikámra hallgatni, és finomítani a külsőmön. Talán ez a visszafogottabb barna haj, és elegánsabb öltözet olyan hatással van, amire eddig nem is gondoltam. Vagy talán csak természetesebb szépségemet hívta elő. Véla? Nem. Amennyire tudom nem voltak véla felmenőim. Márpedig elég jól ismerem a családfám. Ellenben nagyon szép nők voltak az elődeim közt. Többen hozzám hasonlóan metamorf mágusok voltak. Minden esetre igencsak hízelgő volna, ha tudnám, hogy ezt gondolja rólam. Én mit gondolok róla? Azt, hogy nagyon is helyes. Főleg, hogy máris sikerült így zavarba hozni, pedig még semmit nem is csináltam vele, azt leszámítva, hogy egy kedves elbűvölő mosolyt küldök felé. Annyira, hogy egy pillanatra el is felejtem, hogy a családfáját elemezzem, és azt, hogy milyen hasznom lehet belőle. Ami igencsak furcsa. Én minden kapcsolatomban a hasznot keresem. Leszámítva Jake-et és a családom. Ezért is ilyen fontos ez a tábla. - Várj egy kicsit. - szólok hozzá valami furcsa kedves, de parancsoló hangszínben. - Már így is segítettél ezt megtalálni, de nem mondanád el, hogy hogyan is működik ez pontosan? Tudod, ez nem igazán az én szakterületem, és nagyon fontos lenne, hogy valahogy elérjem az unokatestvérem, aki kómában fekszik a Mungoban. - nem is tudom igazán, hogy ezt mért kötöm az orrára, amikor nem tartozik rá. Semmi köze az indítékaim. Sőt még egy pillanatra az is eszembe ötlik, hogy a fiú ezzel a húzással nem kerül-e bajba a professzoránál? Valamiért nem szeretném, hogy így legyen. Ami megmagyarázhatatlanul furcsa érzés számomra. Nem szoktam senki miatt így aggódni. Leszámítva az unokatestvéreim, de az egészen más tészta. Most valahogy mégsem a számító, és gonosz énemet látja, hanem azt, aki őszintén aggódik egy kórházban fekvő családtagjáért. Vajon miért érzem ilyen furcsán magam? Miért bízok benne annyira, hogy ilyesmit elkotyogjak, amikor ez annyira nem jellemző rám? Nem, nem vagyok romantikus. Nem hiszek a szerelem elsőlátásban. Mégsem tudom megmagyarázni, miért van rám ilyen hatással. Főleg, hogy még egy értelmes mondatot sem hallottam tőle.
Egyet szögezzünk le; ha rám érti, hogy valakinek a pasija vagyok, hát téved. Briannával szerencsére nem volt nagy összeveszés, sikeresen egymás ellen tudtuk fordítani a családjainkat, hogy ne legyen belőle frigy, így mindenki mehetett a maga útjára. Valahol kicsit sajnálom a szüleimet, de holmi nemesi cím miatt egy életre hozzáláncolni magamat valakihez.. Puszta kötelességből talán megtettem volna, de mázlimra a lánynak sem ez volt az álma. Mindenesetre kapok egy felkérést, hogy egy mardekáros helyszínelőnek kéne valami egyiptomi aranytábla, ezért a raktárban keresgélek. Sokféle könyvet olvastam már a relikviákról, de mivel a családom enyhén röghöz van kötve, tényleges utazásokban még kevésben volt részem. Ha a lány már húsz perce bolyong itt, arról én sem tudok, mert én a hátsó részlegen voltam, azt hittem, hogy oda jön, ráadásul érdemi időpontot sem beszéltünk meg, csak hogy most délelőtt érkezik. Mégis valamikor elindulok kifelé, hátha összefutunk, a táblát egy papírba tekertem, hogy ne fogjon össze a por senkit, de még le is kell tisztítanom. Elgondolkozva állok meg a könyvespolcok egyikénél, amikor valaki hátulról belém jön. Készségesen fordulnék meg, hogy vélhetően az illetővel találjam magam szemben, amikor hirtelen úgy érzem, hogy belém csapott a villám. Az a villám, amiről azt hinné az ember, hogy csak mesékhez létezik. Ha az ember hinne a nagy Ő-ben, akkor sem tudná ennyire klisésen körbeírni, levezetni, hogy mi történik. Csak állok ott szinte tátott szájjal, megszólalni sem megy, ahogyan próbálom átnyújtani a táblát, miközben a hangja alig jut el a fülemig. Ha létezik tökéletes lény, akkor ő az. Még mindig keresem a hangomat, amit nagy nehezen sikerül megtalálnom, de a vonásaimat még mindig nem sikerült rendeznem. – Oh.. szia! – Engem cseppet sem zavar a felsőbbrendű utasítgatás, tőle még ezt is simán elnézem, de azzal nem tudok mit kezdeni, hogy ezt váltotta ki belőlem. Sürgősen le kell lépnem, ennyire nem lehetek ostoba, hogy pusztán első látásra ilyesmit mutassak. Az ilyesmi csak illúzió! Próbálok ellépnie mellette, már ha engedi. Lehet, hogy pofátlanság a részemről, de nem akarok olyan helyzetbe kerülni, amire nincsen ráhatásom. A kezébe nyomom tehát a csomagot, és keresem a kiutat, közben igyekszem nem a szemébe nézni. Tuti véla!
Mit is keresek itt? Főként amikor utálom a túlzsúfolt kacatokkal teli helyeket, mint amilyen ez is? Nos, ez egy érdekes helyzet. Az van, hogy az egyik lány a sleppemből említette, hogy a pasija húgának, az unokatestvérének a barátnőjének a pasija ereklyevadász szakon van, és áradozott valami új egyiptomi aranytábláról. Tudom, a pletyka láncolatokba még néha nekem is belefájdul a fejem. Néha igazi agybaj. A lényegen viszont nem változtat. Állítólag az aranytábla itt van valahol a sok kacat közt, amit a professzor gyűjtöget, és lehetővé teszi, hogy kapcsolatba lépjünk olyanokkal, akik a túlvilágon rekedtek. Normál körülmények közt nem ugranék efféle dolgokra. De most úgy érzem beszélnem kell Jake-kel. Nem tudom, hogy a kóma azt jelenti-e, hogy a két világ közt rekedt, de ha igen, akkor az aranytáblával talán segíthetek rajta. Talán megmenthetném. Elvégre tudom jól, hogy ő kísértetvadász volt. Gyerekkorától látta az itt ragadt szellemeket, és nem csak a barátságos Roxforti kísértet fajtát. Természetesen utasítottam Nancy-t, hogy üzenje meg annak az ereklyevadász srácnak, hogy ő is jöjjön ide, és segítsen megkeresni azt a bizonyos tárgyat. Nincs kedvem egyedül poros polcokkal vesződni. És persze jól jöhet az ereklyékről alkotott tudása is, ha netán nekem nem akarna működni az a régi ócskaság. De már vagy 20 perce egyedül kóválygok itt, és semmi egyiptomi aranytáblára hasonlító dolgot nem láttam. Igaz, ez nem is az én szakterületem. Ha az a srác felültetett, és még üres kézzel is kell távoznom innen nagyon mérges leszek. Ami azt jelenti, hogy valakiknek biztos nagyon rossz napja lesz. Tudom, tudom. Levetkőzhetném már ezt a kicsinyes, bosszúálló, önző, sekélyes ént. De nem megy ez egyik napról a másikra. Most érd be annyival, hogy kicsit konszolidáltabb kinézetem van az átlaghoz képest. Igen, én is roppant furcsának, és szokatlannak érzem ezt a külsőt. De a bácsikám szerint egy Tropps lány legyen elegáns, és egy Auror Akadémián végzett nőhöz, amúgy sem illik ez a tinis zöld-kék-lila haj. Ideje befejeznem ezt a nevetséges tinis, külsőmmel való lázadozást, és megkomolyodnom. Komolynak éppen elég komoly vagyok, ami azt illeti. Nehéz is lenne nem annak lenni, annak aki a Troops családban nő fel. Ami meg a külsőm illeti, nos azt hiszem csak így próbáltam kifejezésre juttatni önmagam, amit annyi ideig nem tehettem meg abban az átokverte leányneveldében. Alapvetően szeretem a metamorf mágiám, és hogy bármikor változtathatok a külsőmön. Ez pedig mindig az enyém lesz. Akkor is, ha végre megállapodok egy nőiesebb, és unalmasabb barna hajnál. De legalább elmondhatom magamról, hogy én hoztam divatba a Roxfortban a hajszínezést a lányok körében. Ez is valami. Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy ettől még nem fogok beolvadni a szürke tömegbe. Én mindig is Janette Tropps leszek. Igazi követendő celeb a Mardekáros lányok körében. Ekkor azonban ügyesen sikerül nekihátrálnom valakinek. Egy pillanat alatt fordulok meg, és mérem végig a srácot. Igen, nyilván ő lesz az, akitől az információ származik, és aki ennyire megváratott. Na sebaj. Most legalább rövidre zárhatjuk a dolgot. - Óh.. bocsi. Szóval végre itt vagy. Ne fáradj a mentegetőzéssel, csak hozd ide azt az aranytáblát vagy mit, és jók leszünk. Már így is több időt vesztegettem a kelleténél. - nézek a srácra elbűvölő szemekkel. Mégis érződik belőlem valami felsőbbrendű utasítás is. Mint aki hozzá van szokva, hogy mindenki az ő kegyeit keresi, és azonnal ugranak is teljesíteni a kívánságait. Csak egy rövid ideig kell gondolkodnom a srác kilétén. Sanders. A családjáról azt tartják, hogy csak felkapaszkodottak a köreinkbe. De azért elég vagyonosak meg kell hagyni. Talán némi befolyásuk is van. Szóval, majd meglátjuk hova jutunk ezzel a Sanders sráccal.
“A thousand words will not leave so deep an impression as one deed.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Mindig is élveztem, ha én lehettem a középpontban, s szegény bajbajutottakon segíteni igazán megnöveli a rivaldafénybe kerülés lehetőségét. Nem a tiszta szívem miatt segítek rajtuk, hanem a hírnév miatt. Persze, sokan tudják, hogy a sármos és kedves külső miféle embert takar. Ez a hugrás leány is megtanulhatta mára, hogy miféle fából faragtak engem -s azt hiszem ez az oka a nagy bújkálásának-, na nem mintha sokat ért volna vele. Egyelőre megúszta a prefektus miatt, de még nem rázott le magáról eléggé ahhoz, hogy feladjam. Itt már nem a pénzről volt szó. Nem. Ha hagyom őt elengedni mindenféle fizetség nélkül, talán elveszítem a hatalmam háztársaim felett. Már így is meg vagyok lőve egy-két tagnál, mert azért én se vagyok annyira befolyásos, hogy mindenkit az ujjaim köré csavarhassak. Viszont amíg látják, hogy a terveim sikerrel végződnek és megkapom a jussomat, talán csendben maradnak. Ez az én biztonságomról is szólt. Jót mosolygok reakcióján. Ha más helyzetben lennénk, talán még be is ismerhetném, hogy ő azért még sem annyira ronda. Csinos alsósról beszélünk, de ez maradjon csak az én titkom. Ameddig játszhatok idegei húrjain, addig minden a legnagyobb rendben van részemről. Megcsóválom fejemet a kávés sztori közben. Ki sem tudtam volna belőle nézni, hogy akárkinek is ártani tudna, de a komoly külső más érzéseket vált ki belőlem. - Oké, pref. Meggyőztél.- zárom le végül. Arról fogalmam sincs mennyire volt komoly a szándék, de azért csak nem olyan bátor. - Viccesnek?! Talán ez a legidiótább ötlet, amit valaha hallottam. Neked tényleg elmehettek otthonról...- sóhajtok fel. Nem minden szívem vágya követni a kis szabályait, de amint egy remek ötlet pattan fejembe, kénytelen vagyok úszni az árral. Morcos tekintettel, szinte villámokat szórva nyugtázom, ahogy ez a kettő itt jót kacarászik rajtam. De tudjátok mit? - Nevessetek csak. Majd meglátod mennyire jól fogunk szórakozni. A kávémat ne felejtsd el!- vigyorogva intek nekik búcsút, amint végre a klubhelyiséghez érünk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mintha az idő az illúziójába zárt volna engem és addig nem eresztett, amíg ez a prefektus úgy nem akarta. Csak remélni merem, hogy nem fog nekem nagyobb bajt kavarni. Legszívesebben rajta tartanám a szemem, hogy első kézből tudjam meg a lehetséges információkat róla és a kis röhögő társáról. Még a neveiket se tudom... Talán kezdhetném azzal...
//Naaagyon szépen köszönöm a játékot. Találkozunk legközelebb! //
✩ 374 ✩ Fire ✩ kredit
Adora McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2020-09-16, 10:43
Galen & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Érdekes, hogy mennyire a szívén viseli a dolgot. Talán valami szörnyűséges történhetett a lánnyal? Máskülönben nem értem, hogy miért érdekli ennyire a csajszi…Jó, azt sem értem, hogyha valaki bajban van, az miért nem fordul tanárokhoz vagy akár a prefektusokhoz. Hiszen, mint azt tudjuk; néma gyereknek anyja se…Mi sem lehetünk ott mindenütt, nem látunk mindent. Én is voltam, olyan helyzetben, hogy segítség kellett, mégsem voltam annyira elvarázsolt fruska, hogy pont egy számító mardekároshoz forduljak. A legszámítóbb népség, akik semmit sem tesznek csupán jó szívből. A bájos hölgy megnevezés betalált, fintorogva pillantok rá, s bár tudom, hogy távolról sem gondolta komolyan a szavait, engem a hányinger kerülget. Bájos…Inkább kapok be egy Avada Kedavrát, minthogy valaha ezekkel a szavakkal illessen valaki. Legutoljára azt hiszem, az anyám írt le így valamelyik barátnőjének, még suli kezdés előtt, s azóta is borsózik a hátam ettől a jelzőtől. A várttal ellentétben nem mondok többet, nem kell neki tudnia a dolgaimról. Alapvetően nekem sem kell tudnom az övéiről. Csinál, amit akar, ha közben tiszteletben tartja a Roxfort-i szabályokat. Felőlem akár játszhat kis palástos gumikacsákkal is fürdés közben, ha nem árt vele senkinek. - Hm. – Megmosolygom a lassan oldódó hangulatot. Nem hiszem, hogy öribarik leszünk, de talán nem fogunk minden másodpercben a másik idegeire mennek, csak minden másodikban. – Hát, nem is bóknak szántam. – Vonok vállat komoly arccal. Arról nem kell tudnia, hogy nem áldozom fel a sötét folyadékot, csak úgy bármilyen jött-mentre. - Talán viccesnek találod? – Kérdem, miközben nehezemre esik visszafogni a nevetést, amit felháborodása kelt bennem. A vörös állatkám már rosszabbul bírja, kitör belőle a nevetés, mire én is kénytelen vagyok felkuncogni. Lehet hiénának nevezem el, olyan vicces ez a hang, amit kiad. Persze a jókedvem gyorsan elhagy; mintha mindkettőnket a másik szenvedése tenné boldoggá. - Addig állj féllábon Herbs. – Gyanakvó tekintettel kísérem végig azt a pár lépést, amíg a klubhelyiségéhez sétál és utána is maradok mert nem értem. Az a hírtelen változás, ami hozzáállásában történt nagyon nem jó előjel. Tervez valamit. Nekem pedig fel kell készülnöm, mert Gellert Grindelwald dementorok által megkínzott testére esküszöm, hogy nem fog túljárni az eszemen. McGalagony vagyok; nem holmi esendő boszorkánylányka. Átlátok a műmosolyon, az illedelmes előadásokon és túlélek bármit, amit ellenem forral. - Nos, kispajtás. – Szólok a rókának álcázott hiénához, miközben tova indulunk. – Érdekes pár napnak nézünk elébe…
“A thousand words will not leave so deep an impression as one deed.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Őszinte leszek. Sosem szerettem, ha valaki kioktat, főképp nem egy prefektus. Jobban tudhatná kivel van dolga. Az apám még hallani fog erről. - Abban az esetben nem, ha engem is érint a helyzete, s mint tudjuk, nagyon is érint. Rossz irányba szimatolsz.- édes mosollyal kezdem, de a végére szépen lehervad az arcomról. Persze, hogy kisujjamat se mozdítanám a hugrás irányába, ha ő betartaná a szavát, de mivel nyakig benne vagyok, nincs más választásom, mint úszni az árral. Nem úgy tűnik, hogy a szülei vagy a tanárai eleget foglalkoznának vele, ha őt állandóan felsősök szívatják és nekem kellett rajta segítenem. Na akkor hol voltál, pref? - Egy bájos hölgyért bármit, pref.- vigyorgok negédesen. Sosem érdekelt különösebben a férfi és női nem közti különbség. Az anyámat tiszteltem a legjobban, talán még a nővéreim felé is csurrant-cseppent egy kicsi, de családon kívül magasról teszek a nőkre. Felszínes gesztusokkal és hamis mosolyokkal lopom magam a kis törékeny szívükbe, aztán, ha megkaptam amit akartam, eldobom őket, mint koszos zsebkendőt. Addig amíg fel-alá rohangálnak én csak élvezem a helyzetet. Sakkban tartom őket a tudattal, hogy megtörték Galen Herbst és előcsalogatták az emberibb énemet. Bocs, csajok, de ez mind színjáték. Egy kósza szemforgatással nyugtázom a visszavágását. Ha annyira menőnek hiszi magát, akkor tessék. Avasson csak be, én aztán csupa fül vagyok. Viszont addig, amíg ő csak játssza a főnököt bármiféle bizonyíték nélkül, egyetlen egy szava sem érdekel. Úgyis mindjárt a hálókörletekbe érünk és végre lerázhatom magamról. Hosszú éjszakám volt, amíg végre levadásztam a hugrás lányt, ráadásul ez a prefektus sem hagy békén. Szinte már hallom, ahogy az ágyam hívogat magához. - Hatásos fegyver volt, vagy tévednék? - azért be kell hogy valljam, szép fokozatosan azért egyre elfogadhatóbb a hangulat. Nem leszek nagy rajongója, de elég szórakoztató társaság tud lenni, ha akar. - Ezt most vegyem fenyegetésnek?- teszem még hozzá utószóként egy komisz félmosolyt mutatva, aztán csak megcsóválom a fejem. Annyira azért én sem vagyok vagány, hogy a forró kávét mindent gond nélkül fogadjam az arcomba. Úgyhogy, passz. Szépen eltűnik minden érzelem arcomról, s szinte holtsápadt arccal meredek rá. Köpni-nyelni nem tudok, amint meghallom a büntetés részleteit. Egyáltalán miért is pánikolok? Felsős vagyok már, egyetemista, miért kellene követnem egy kisiskolás szabályait? Mogorva tekintettel nézek le a rókára. Jól szórakozol, mi? - Ugye most csak viccelsz?- felháborodva vonom össze szemöldökeimet, aztán arcom kissé ellazul, amikor egy kósza gondolat fut át fejemen. Csak négy napról van szó... Négy hosszú éjszaka, ami alatt pokollá tehetem a drágalátos prefektusunk életét. Jó móka lesz. Játékra fel. - Tudod mit? Egy kis séta úgyis rám fért már. Szóval kösd fel a gatyád, pref. Remélem én is kapok legközelebb abból a forró nedűből. Ha pedig nem, akkor készülj fel, mert neked kell majd végigvonszolnod a folyosókon.- vonok vállat diadalittas vigyorral arcomon. Ha ennyire meg akar büntetni, akkor majd szépen maga alatt vágja a fát. Csak nehogy túl kevés legyen az a négy nap. Terveim vannak. Hatalmas terveim.
Találkozunk legközelebb! //
