2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem akarok bosszankodni azon, hogy alig valamit tudok kihúzni belőle és azt is csak szenvedve. Meg kéne értenem, hogy miért nem bízik bennem és hogy nem lehet egyszerű feldolgozni, ha a földi életének vége, aztán azt, hogy lehet, hogy még se. Az én életem is hullámvasút és Sasha halála/eltűnése után nekem is időre volt szükségem, nem csak egyik pillanatról a másikra továbbléptem és tovább éltem az életem. Szóval, még ha reméltem is, hogy mostanra bizonyítottam annyit, hogy végre bevonjon mindenbe, amit tud, nem húzom fel magam, hogy nem. - Amiben tudok. Még soha nem hallottam ilyesmiről, így az egészet kezdhetem kutatással, talán még engedélyt is kérhetek a tiltott szekcióhoz, ha ott akad valami használható, mondhatom azt, hogy a képességem nyomában kutatok. A könyvtáros nem buta és nem is akarom átverni, csak nem biztos, hogy támogatná az irányt, ami felé haladunk. - válaszolom, bár tudom, hogy lényegében már alig figyel rám, elvan a saját gondolataival, a saját világában, amit nem oszt meg velem én pedig nem fogom kényszeríteni. Miss Harper az első pillanattól, hogy elfoglalta a könyvtárosi pozíciót segítőkésznek tűnt, barátságosnak, viszont annyira nem ismerem, hogy tudjam a feltámasztással milyen aggályai lennének. Lehet, hogy Graysonon keresztül még több segítséget tudnék szerezni és már tud is a múltamról, de először megpróbálom a magam módján és csak akkor megyek hozzá, ha semmi se sikerült. Csak bólintok, amikor rámnéz, érzem a szavaiban az elköszönést. Miután eltűnik én még ott maradok egy kicsit a sírnál, hogy minél jobban visszarendezzem úgy, ahogy volt és elgondolkozzak, hogy miként lehetne kivonni a sót a talajból, ami miatt minden fonnyadozik és kopár, mert az a lány nem ezt érdemli. Igazából semmilyen ártatlan nem érdemelte volna ezt, csak elhomályosította az ítélőképességemet a védelmező ösztönöm, hogy mindenáron megvédjem Sheree-t. Viszont... viszont lehet, hogy így jól tettem. Ha hallgatok Ericára, ha elmondom egy aurornak, hogy Sheree-t nevezte meg a szellem gyilkosául és bezárják az Azkabanba, akkor egészen biztos, hogy soha nem bocsátottam volna meg magamnak, és ő sem nekem. Persze nem tudhatom, hogy pontosan hogyan ment volna, lehet, hogy akkor is rájövünk hamar, hogy Erica nem teljesen halott, lehet, hogy Sheree el se jutott volna az Azkabanig, de már csak ha ellene fordulok elveszítettem volna. Nem mintha most nem így történt volna... először én hagytam el a sulit és mire visszaértem addigra Sheree, távolodott el és hónapok óta kerülgetjük egymást. Fogalmam sincsen, hogy újra felvesszük-e a kapcsolatot, de még is úgy érzem, hogy elképesztően fontos volt, hogy tudjam, hogy ártatlan, hogy amit tettünk, az csak egy félreértés volt, tévedés és visszafordítható.
// Én is köszönöm a játékot, várom már a kalandozásit, gondosan próbálom titkolni a Halál Angyalát, de ha egyszer Sera mindenhol az... //
A kérdését szokás szerint simán ignorálom és nem felelek rá, csak idegesen gondolkodom tovább, hiszen ha arról van szó, amire gondolok, akkor gáz van. Mármint tényleg kellemetlen, hogy az a lány miattam halt meg, de a legcsúnyább részemről, hogy sokkal jobban aggaszt, hogy ha van esélyem visszatérni az életbe, akkor ki kell tálalnom, és el kell mondanom az igazat. Mi van, ha a szemébe kell néznem a testvéreimnek is és színt vallani? Sose gondolták volna rólam, hogy ilyesmire képes vagyok és mégis. Mindig is Galent zártuk ki Fridával, de most minden megváltozna, főleg hogy én még csak meg se próbáltam felvenni a kapcsolatot velük, hogy Galent ne eméssze tovább a bűntudat, hiszen nincs köze a halálomhoz. A fenébe is! Túl bonyolult! Megcsillan a remény, de sok-sok fájdalmat jelent, ha tényleg követni próbálom. - Szóval segítenél... - jó ez végülis egyértelmű és azok után, hogy azt hitte elűzött, miután a barátnője megölt végülis érthető, hogy ki akarja javítani a csorbát, főleg hogy gondolom most az jár a fejében, hogy igazából a barátnője nem gyilkos, és hogy ő se tett annyira rosszat, mint először hitte stb. stb. Kusza az egész. Ami remény nekem, az neki is, és persze még mekkra Adriennek, aki már hetek óta erről beszél. Nem hittem, hogy lehetséges, de most mégis úgy tűnik. Ettől még persze nem tudom, hogy mi a jó megoldás. Őszintének kellene lennem és minden elmondani, mert ha odamennek, ahová gondolom, hogy kellene, ha egyáltalán megtalálom a kunyhót... Na az a hely veszélyes, ahogyan Ő is veszélyes. Mi van, ha miattam valakinek baja esik? Mi van, ha Adrien... Mármint tudom, hogy ő nem hal meg egy könnyen, láttam a késeket és elmondta, hogy már próbálkozott, de Ő nagyon ügyes és ha megtalálná a módját... - Ezt... ezt át kell gondolnom... - motyogom szinte csak magam elé, de aztán egy pillanatra felnézek Serára. Láthatja, hogy valószínűleg rengeteg gondolat kavarog a fejemben és egyértelmű, hogy bizonyos dolgokat tényleg elhallgatok. Mégis képtelen vagyok most és itt döntést hozni. Tudom, hogy nincs jogom nekem egyedül kitalálni, hogy mi legyen, de azt is tudom, hogy ha elmondom Adriennek, akkor menni akar, vagyis jönni és segíteni, ahogyan ha jól sejtem Sera is minden erejével azon lenne, hogy tisztára mossa a saját lelkiismeretét és segítsen nekem. Na, de vállalhatom a kockázatot, hogy másoknak komoly baja essen én miattam, akinek már amúgy is van a rovásán? Át kell gondolnom, mert talán odamegyünk és nem is sikerül, hanem csak csatlakoznak hozzám és ők is ebbe rémes szellem állapotba kerülnek. Nagyon kockázatos. Ér ennyit az én életem? Idegesen suhanok még párat ide-oda, de aztán már csak egy pillanatást vetek Serára, afféle "Megkereslek, ha döntöttem." típusút, aztán egyszerűen csak elsuhanok vissza a kastély felé.
//Köszönöm szépen a játékot! Szerintem szuper volt, a megjelenő szellem csaj is, meg minden. Jó lesz ez! //
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2023-02-14, 23:19
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]A lelkiismeret furdalásom szempontjából hozzáadódik a listához, hogy elégettem egy ártatlan testét, de végül is elég szép dolgokat mondott a túlvilágjáról tehát valószínűleg ez már semmilyen hatással nem volt rá. Így is elég komplikált az életem, így úgy döntök, hogy inkább lehúzom ezt a listáról gyorsan ahelyett, hogy rágnám magamat. Belekezd egy mondatba, de nem feltétlenül lehetek biztos abban, hogy merre haladt volna, így felvont szemöldökkel fordulok felé. - Mi... mi jutott még eszedbe? - kérdezek rá, persze tudom, hogy nem feltétlenül kapok választ, egyrészt azért, mert olyan információkra jöttük rá, amik feje tetejére állítják az életét. Mármint a halálát. Mindent visszarendezek pontosan olyanra, ahogy találtuk, bár azért erőteljesen játékban van, hogy vissza fogok én még ide térni virágládákkal egy kis díszítés céljából, mert a felsózott földre hiába szórnék magvakat és ez a kopárság így tényleg nagyon szörnyen fest. - Ha megtaláljuk. - javítom ki, egy bátorító mosollyal, persze nyilván benne van még az, hogy a saját bűneimet akarom elmosni és jóvá tenni, amennyire lehet. - Sok minden függ a körülményektől, vajon tényleg életben van-e még a tested, milyen állapotban, mi szakíthatta ki belőle a lelkedet és hogyna pusztítsuk el ezt a gátat, de... - megakadok kissé, követem a tekintetemmel, ahogy fel-alá suhan előttem, de nem állítom meg, csak erőszakkal tudnám és az eszemben sincsen. Persze fogalmam sincs, hogy közben éppen azért kőröz, mert nagyrészt ugyanazokon gondolkozik, amiket én ki is mondok. Egyértelmű, hogy sok mindent elhallgat, én vagyok mondhatni az aktívabb, aki kimondja a dolgokat, aki az információ cserével tovább akarja gördíteni az eseményeket, de ez az egyoldalúság erőteljesen a kárára lehet. - Ha tényleg vissza akarsz térni, és gondolom szeretnéd, akkor mindenképpen szükséged lesz valakire, aki ért a szellemekhez. Nem mondanám, hogy különösebben nyüzsögnek a hozzánk hasonlók és én igazán szeretnék segíteni, de csak úgy tudok, ha mindent elmondasz, amit csak tudsz. Ereklyevadász szakra járok és az első feladat az, hogy megtaláljuk az eltűnt testedet, remélem az önéletrajzomat nem kell felolvasnom. - mosolyodom el újra, a legkevésbé se beképzelten, de azon kívül a fiún kívül, aki látja, akivel romantikus kapcsolata van születőben, eddig senki mással nem vette fel a kapcsolatot az elmondása szerint. Velem pedig egy beszélgetés múltán már tudjuk, hogy talán nem is halt meg soha igazán. Azért ez elmond valamit az esélyekről velem és nélkülem, a Halál angyala nélkül. Persze benne van a pakliban, hogy ezen a ponton tényleg besokall és eltűnik, de én megtettem mindent, amit tehettem, segítettem és felajánlottam a segítségemet, az ötleteimet, a repertoáromat, többet igazán nem tehetek már.
Igen ezúttal én is tudom, hogy nem jogos a ráförmedés, főleg mert úgyse tudnánk meg többet a másik lánytól, akkor meg minek kínozzuk, ha már valami jó helyről rángattuk ide véletlenül. Sóhajtok csak egyet, amiből egyértelmű, hogy tudom, hogy igaza van, de ettől még nem kevésbé ijesztő ez az egész helyzet, hiszen nekem is összeáll a fejemben, amit ő végül ki is mond, hogy ez a lány miattam halt meg, vagy legalábbis hozzám köthető a halála. - Akkor lehet, hogy... - elharapom a mondatot. Egyértelmű, hogy ott van egy gondolat, ami beférkőzött a fejembe, na de ha ezt tovább mondanám, akkor olyasmiket is ki kellene mondanom, amikre cseppet sem vagyok büszke, sőt, amiktől kifejezetten viszolygok, hiszen senki sem tud róla, és ezért nem vettem fel a kapcsolatot a testvéreimmel sem. - Az már biztos, hogy a testem nem itt van. - mondom néhány pillanat múlva, mintha csak ezzel akarnám befejezni a fenti mondatot, de persze szó sincs róla. Kavarognak a fejemben a gondolatok, amíg ő rendet tesz. Ő tehette és talán még most is ott vagyok nála? Azért csinálta, hogy ne szökhessek meg. Lehet, hogy tényleg a halálomon voltam és így képes volt megállítani a dolgot, de nem akarta kockáztatni, hogy meghalok és azt sem, hogy ha felébredek megint megpróbálok megszökni tőle. Ezért csinálhatta és ha így van, akkor talán most is abban a kunyhóban van a testem évek óta? Csak tudnám hol lehet az a kunyhó! - Ha megtalálom a testem, akkor szerinted visszamehetek bele? - meredek hirtelen Serára, pedig én is tudom valahol, hogy ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Az egy dolog, ha megtalálom, de kérdés, hogy milyen állapotban van. Ha valami tetszhalál jellegű varázslat alatt áll, akkor nem lesz elég csak ott lennem. Valakinek le kell vennie a mágiát róla, de ahhoz, hogy valakit megkérjek erre, hogy segítsen el kell mondanom... az igazat. Összeszorítom a számat és idegesen kezdek jobbra-balra suhanni, mint amikor egy ember fel s alá járkál. Először észre sem veszem, hogy mit csinálok, de látszik, hogy az idegeim jelenleg pengeélen táncolnak és valószínűleg elég egy kellemetlen kérdés és úgy eltűnök majd, mint a pinty.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2023-01-26, 16:02
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Figyelem, ahogy egymáshoz érnek, ők jelenleg egy síkon járnak, ezen a földön, de még se. Olyan rendszeresen azért nem szoktam szellemeket idézgetni, így természetes, hogy érdekel hogyan működik pontosan ez az egész, miközben próbálom kitartani a kapcsolatot addig, ameddig valamit csak ki tudunk húzni belőle. - Igen, persze, vissza fogsz kerülni a családodhoz. Ez csak egy kis... kitekintés a régi életedre, mert szükségünk van a segítségedre. - erősítem meg Erica szavait, miközben próbálom feldolgozni, hogy mennyire zavaros ez az egész. Nekem se kerülte el a figyelmemet ahogy egymás mellett álltak, hogy hasonlítanak, de igazából a lehető legkevésbé szeretném megzavarni a halálában így ameddig Phoebe itt van velünk nem szeretnék rámutatni. A szellemek elméletben "behódolnak" nekem, akarják vagy sem, de azért örülök, hogy nem kell konkrétan kényszerítenem semmire, mert elkezd mesélni. Szinte visszafojtom a lélegzetemet miközben hallgatom és nem csak azért mert néha összenézünk Ericával agyalva az információkon, hanem azért mert... határozottan úgy hangzik, hogy egyáltalán nem egy vámpír ölte meg ezt a lányt. Valaki leütötte aztán vélhetően a halálos átokkal ölte meg, Sheree nem tenne ilyet, nem arról van szó, hogy tovább nőtt az áldozatainak száma és már ő se tudta melyik sírban ki van, hanem valami egészen más történt. Jó, őszintén szólva már az, hogy megfordul a fejemben, hogy ezt a lányt is Sheree ölte meg, hiába ígérte, hogy soha többet nem fog ilyesmi történni egy kicsit ijesztő. Elképesztően régen beszéltünk és vadul ragaszkodom ahhoz, hogy meg kell védenem, hogy az egész véletlen volt, hogy nem kéne megbűnhődnie érte, de tényleg így van? El is hiszem, amit mondok? A gondolatok kiragadnak a koncentrációból és a lány visszavágyik a túlvilágra, vagy akármi is legyen, amit tapasztal ehelyett a földi lét helyett ott, és egyszer csak köddé válik előttünk. - Erica, már nem tartozik ide. - válaszolom, először csak halkan, igazából türelemmel, ezúttal nem ver le a víz a vádaskodásától, hiszen kivételesen nem jogos és szerintem ő se gondolja komolyan. - De így is annyi mindent tudtunk meg. A másik lány nyilvánvalóan te voltál... vagy te vagy. Helyetted ölték meg ezt a lányt. - egyenesen megborzongok, amikor kimondom ezeket a szavakat. Nem azért, mert bármilyen szinten az ő hibája lenne az, hogy valaki meghalt csak azért, mert hasonlít rá, hanem azért, mert ez azt jelenti, hogy lehet, hogy amit a kómába esettel kapcsolatban tudok a Minisztériumon keresztül, az akár rá is igaz lehet. - Lehet, hogy te is valamiképpen úgy jártál, mint a rúnapisztoly áldozatai, az átokkal kómába esettek, akikről meséltem. A testük életben van az ispotályban, de a lelkük éppen olyan helyen ragadt, mint amiről meséltél. Legalább is aszerint, amennyi információt sikerült gyűjteni az állapotukról. - folytatom, miközben most már tényleg elkezdem bűbájjal eltűntetni a nyomait annak, hogy egyáltalán itt jártunk. Az egész még erősen kusza, nem tudom mennyi értelme van, hiszen Sheree megtámadta, azt hitte, hogy meg is ölte, de most meg még is csak él? Akkor miért volt szellem formában amikor segítséget kért tőlem? Akkor hogyan tudtam elűzni abba a világba? Azért bőven vannak még itt kérdések.
Szegény még nálam is jobban össze van zavardva, bár valószínűleg azért, mert ő valami jó helyről került ide vissza, velem ellentétben, aki az erdőben bolyongtam, ami cseppet sem volt kellemes. Kezdem meg is sajnálni, pedig lényegében csak még jobban megbonyolít mindent a jelenléte és végképp meglepődöm, amikor meg is ragadja a karomat, hiszen a fizikai kontaktus elég ritka ha az ember szellemmé vált. - Jól van nyugi. Valami félresikerült, de majd szépen visszaküld oda, ahonnan elhozott. Ugye? - pillantok Serára, hiszen ehhez mégis csak ő ért és gondolom megtudja tenni. Azért az is felmerül benne, hogy mi van, ha őt is az erdőbe küldi, de csak nem. Remélem, hogy nem valami kókler szellemekkel suttogó a csaj, hiszen nagyon úgy fest, hogy nem egy hibát követett el az én halálom kapcsán is. Azért innentől nehéz hinni abban, hogy tudja mit csinál. Abban viszont igaza van életem egyik megrontójának, hogy bizony jó lenne nem csak elküldeni ezt a Phoebet, hanem megtudni tőle valamit, már ha bármire is emlészik. - Igen, valami ilyesmiről van szó. Ha esetleg tudnál segíteni, hogy emlékszel-e valamire a halálodról esetleg az hasznos lenne. - próbálkozom, bár érzem én is, hogy mintha halványodna és ki tudja, hogy meddig marad még itt. Serára pillantok, hogy vajon itt tudja-e tartani kicsit tovább, amíg mond valamit, ha netán elsőre magától nem tenné. Nem akarok én rosszat, de valaki akkor is kicserélte a testünket és nem tudni, hogy miért. Egyébként a lány egészen hasonlít rám, ugyanúgy hosszú barna a haja, még kicsit hullámos is, mint az enyém. A testalkata is hasonló, nem egy nádszál vékony és nem is túl magas. Azért ez meglepő. - Nem is tudom. Roxmorst mellett sétáltam, úgy volt, hogy meglátogatom egy barátnőmet, amikor valaki leütött és elájultam. Amikor magamhoz tértem csak egy pillanatra láttam újra a fákat az erdőben. Emlékszem, hogy nem értettem, hogy kerültem oda és nagyon fájt a fejem. Amikor odanyúltam, csurom vér lett a tenyerem. - elgondolkodva most is felemeli a kezét, mintha még mindig látszania kellene rajta a vérnek, de semmi ilyesmiről nincs szó. - Aztán jött a zöld villanás és vége. Néhány pillanatra nagyon furcsa volt, mintha homályosan láttam volna, hogy valaki vonszol a fák alatt és odahúz egy fekvő lány mellé, de aztán már a nagyi régi házában voltam és finom áfonyás pite illat lengett be mindent... - egészen elvékonyodik a hangja, sőt kissé zöngésnek, távolinak kezd tűnni. Ijedten kapok a karja után, de ezúttal már átsiklik a kezem az övén és nem tudom megtartani. Valószínűleg tényleg nem emlékszik semmi másra, de mégis Serára pillantok riadtan, hogy itt tudja-e tartani, még ha jó eséllyel nem is lenne semmi értelme és szegény már nagyon arra az áfonyás pite illatra vágyik megint. Néhány pillanat múlva egyszerűen köddé is válik előttünk. - Miért nem tartottad itt?! - förmedek rá Serára, de valahol talán tisztában van vele, hogy igazából csak az egész helyzet miatti ijedtség miatt förmedek rá és ezúttal nem feltétlenül neki szól. Nem lett volna értelme, így is csóri Phoebet kiránottuk onnan, ahol jó volt neki. Ettől még kétségbeejtő, hogy most úgy fest nem tudjuk hol van a testem és, hogy egyáltalán mi történt pontosan.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2023-01-14, 22:11
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán jobb is, hogy nem mond semmit arra, hogy egy kicsit azért elhomályosult a tekintetem, ahogy elöntött újra az érzés a sírt látva, hogy mennyire szörnyűséget tettem - tettünk Sheree-vel. A korábbiakból valószínűsítem, hogy különösebben nem fog megesni rajtam a szíve, hiszen nem érdemlem meg egyáltalán, maximum szurkáló megjegyzéssel élhetne, hogy “jajj, szegénykém, de rossz NEKED”, miközben egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Végül mégsem kapok ilyesmit, és habár nyilvánvalóan ezzel még nem érzem magam feloldozva, de legalább nem fogok összeomlani, annyit szerencsére nem rugdosott belém. Minden föld görgeteg ami odébb csúszik egyre jobban feltárja a maradványokat, az érzékeny érzékeim nem csak a hamut és apró csontokat tudják elkülöníteni a földtől, de a szaglásom is kellemetlenül eszembe vési, hogy mit is csinálunk most éppen. Már arra is megrezzenek, hogy Erica azt mondja, hogy nem jön senki, de hát ezt hívják rossz lelkiismeretnek. Rákészülök, hogy használjam a képességemet, hátha megtudhatok többet arról, hogy miért van itt a lány, de a végeredmény egy kissé meglepőre sikerül. - Az egyik pillanatban még a családommal voltam, most meg… Ugh, egy temető? - borzong meg a lány, mintha egyenesen undorítónak tartaná a helyszínt és kirázná a hideg. de még mindig nagyon zavart és egy kicsit ijedt is[/b][/color][/i] - érthetően. Amikor Erica bedob a mélyvízbe felemelkedek a sunyításból egy erősen kínos és erőltetett mosollyal. Megnyugtatónak szánnám, hiszen azonnal látom, hogy milyen hibát követtem el - megint -, de nem igazán sikerül megnyugtatónak. Szerencsére legalább arról nincsen szó, hogy maszatos lennék a maradványaitól, jobbára pálcát és vékony kesztyűt használtam mindenhez. - Véletlenül hívtunk ide… - köhintek egyet, hiszen a nevét sem tudom, a síron sose volt név, annyira vak nem lehetek, hogy még oda is legyen írva, hogy nem Erica Herbs nyugszik itt. Egyszerűen lehetetlen. Oda is nézek azonnal, hogy ellenőrizzem, ennyi idő alatt a lánynak sikerül is kinyögnie a nevét. - Phoebe. Phoebe Snow. - de egyre jobban látszik rajta, hogy a tekintetét elönti a pánik. - Nem értem, nem értem, miért vagyok itt? Nem akarok itt lenni! - ömlik belőle a szó, és Erica már ki tudja milyen régóta nem érzett fizikai értinést, most viszont a lány kétségbeesetten megragadja a kezét, magyarázatot várva inkább tőle, aki hozzáhasonló, mintsem tőlem, aki a hús-vér lányok csapatát erősíti. - Sajnálom. - nyögöm ki először, ma már ezredszerre, de most az újból felbukkant szellemlánynak és nem Ericának, akibe kapaszkodik. - Meghaltál. De ezt tudod. Azt hiszem. Tudod, ugye? - akadok meg kissé, várva egy pillanatot, hogy megerősítse, de megszeppenten pislog és biccent egyet. - Erica nem volt olyan szerencsés, mint te, hogy csatlakozhasson az elhúnyt szeretteihez és rá akartunk jönni miért, mi történhetett a földi maradványaival, mi lehet, ami még ide köti. Viszont az ővéi helyett a tiédet találtuk. - fejezem be az okfejtést, hiszen idáig teljesen egyértelmű a képlet. Erősen imádkozom, hogy ne akarjon leereszkedni és túlságosan megnézni, hogy mi is van a sír mélyén, ki is lépek a mélyedésből, hogy csöppet kitakarjam és a kezemmel a sírkő felé intek, ami a legkevésbé se viselni Phoebe Snow nevét. Átfordítom a tekintetemet Ericára, és egy fokkal kevésbé magabiztosan teszem hozzá. - Ami azt jelenti, hogy vagy véletlenül, vagy szándékosan, de valaki összecserélte a holttesteiket. Ha nem itt van, akkor… fogalmam sincsen, hogy hol lehet. És azt is megmagyarázza, hogy miért nem volt tartós, nos, az elűzésem. - nyelek egyet, még mindig nehéz kimondani. Viszont Phoebe tényleg tovább lépett és a horgony, ami a földhöz kötötte tényleg megsemmisült, már csak én vagyok, aki idehívta, így lényegében minden pillanattal egyre inkább halványul és remeg meg a képe, még Erica is érezheti, hogy a fogása egyre jobban elillan, hiszen nem különösebben koncentrálok, hogy itt tartsam. Kétlem, hogy bármit megtudnánk tőle és várja az az idilli illúzió a családjával. Vagy tényleg ilyen lenne a túlvilág? Menyországgal, egyesült boldog családdal és pokollal és kínzásokkal?
Nem kínzom azért már a végtelenségig, csak egy-egy odaszúrás, mert ennyi azért még kikívánkozik belőlem. Érthető talán, hiszen nem vehetem csak úgy semmisnek, hogy elűzött arra a helyre évekre. Nem volt valami kellemes, sőt... Persze, ha jobban belegondolok, voltak rossz húzásaim az életben, szóval azt is mondhatjuk, hogy megérdemeltem ezt a purgatórium szerű helyet, de valami miatt most megint itt vagyok és igazából nem vonz az örökké az iskolában bolyongás. Abban kevésbé merek hinni, amit Adrien annyira szeretne, hogy újra éljek, hiszen nem tudom hogyan lenne lehetséges, de ha legalább tovább tudnék lépni talán az is valami lenne. A végén félő, hogy pont olyanná válnék, mint a Szürke hölgy, aki mindig csak elvonulva magányosan bolyong a kastélyban és gyakorlatilag ez vár rá egész életében... vagyis halálában. Szóval inkább csak figyelem a folyamatot, ahogy ás és időnként azért körbenézek, hogy nem látok-e valakit közeledni, aki gondot jelenthet, de egyelőre úgy néz ki, hogy ilyen gond nincsen. - Nem jön senki. - azért amikor a végefelé jár, akkor már odapillantok párszor és néha kissé elhúzom a számat. Elég kellemetlen dolog nézni a saját csontjaimat, vagy mi, főleg hogy sok esetben csak darabkák vannak, meg részletek maradtak meg és azok is elég pocsékul néznek ki. Lehet, hogy ha nem a magam helyzetében lennénk, akkor sokkal jobban megérteném az ő helyzetét, de azért mivel velem történt a dolog, így jóval nehezebb ebből az irányból belegondolni. Aztán mindezek után megjelenik a másik szellem, aki egyenesen nekem szegezi a kérdését, én pedig értetlenkedve pislogok. - Ö... hello. Azt hiszem, nem az, aminek kellett volna. - most már lepillantok Serára, hallom a folytott suttogást, amiből úgy sejtem, hogy ő is ugyanígy gondolja. Valami félrement, na de abban, amit ő csinált, vagy? - Bocs, hogy megzavartunk, ő... tudja, hogy mi van, talán... - mutatok mostmár lefelé Sera irányába, hogy a másik szellemnek is egyértelműbb legyen, hogy kit kell nézni, vagy kinek kell szegezni a kérdést, vagy hogy egyáltalán ki tudja visszaküldeni oda, ahol volt, mert hát ehhez én egyáltalán nem értek. Annyira meg még sem vagyok genyó, hogy nyíltan nekiszegezzem a kérdést Serának, hogy mégis mit rontott el, vagy miért van itt ez a csaj, netán hogy küldje vissza. Nehogy aztán véletlenül ő is az erdőbe kerüljön, mert ha jól sejtem, akkor nem onnan jött.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-12-26, 00:16
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Valószínűleg, ha a fejébe látnék akkor egyszerre értenék vele egyet és egyszerre lennék szomorú, hogy nem mer reménykedni. Az én életem is igen kusza, de én legalább élek, és Graysonnal az oldalamon sokminden kisimult... hogy aztán jöjjenek az Angyalok és most Erica és minden megint feje tetejére álljon. De akkor is a legfontosabb az, hogy még mindig élek. - Rendben. Akkor az lesz a következő, nem ismerem annyira, de annyira azért nem nagy az iskola, hogy ne találjak senkit se, aki elirányítana hozzá. - válaszolom, talán már az is megoldás, hogy Graysont megkérdezem, hátha látogatta az egyik óráját a srác. Bár úgy tudom gyógyító, de ki tudja, lehet érdeklik a nyelvek is, vagy megkérdezem Dany-t, hiszen mindketten hugrabugosak és együtt voltak a VMS-en is. Van néhány opció, de előbb járjunk utána annak, hogy miért lehet itt, ha egyszer megtettem mindent azért, hogy ne legyen visszaút. A megállapítására szégyenkezve rezzenek össze, de csak ráemelem a tekintetem, bár lesütött fejjel, nyilván nem vagyok rá büszke. - Lényegében igen. Azt hittem ez az egyetlen módja, hogy megvédjem a barátomat. - válaszolom, de minden hamisan cseng már a számból. Látszik, hogy majdnem - vagy talán kicsit - sírtam, a szememen és a hangomon is, de igyekszem megemberelni magam és arra koncentrálni, hogy ezúttal tényleg segítsek neki. A gyomrom persze nekem is megfordul a gondolatra, hogy maradványokat fogunk feltúrni, de láttam már egy-két csúnyaságot, nem ez lesz az első csontvázom az életemben. - Szólj, ha valaki jön és megpróbálom elfedni az egészet néhány bűbájjal, de nem tudom meddig tudnám fentartani így inkább akkor kéne nekifutni, ha tényleg valaki közelít. Jó lenne inkább megúszni és a maradványokra koncentrálni. - válaszolom, miközben a pálcámat a sírhalomra mutatom és a föld varázslatosan "ásódik" ki kétoldalt, míg le nem érünk a maradványokig. Amikor az előbb elmerült a sírban akkor sem érzett semmit, így megemberelem magam és egy utolsó oldalpillantással Ericára belelépek a kiásott lyukba, hogy letérdeljek. Benyúlok az ereklyevadász táskámba és kezemre felhúzom a vékony kesztyűmet, amit az ásatásokon használ az ember, hogy végül kesztyűs kézzel túrjak vele a földbe. Teljesen porig lett égetve a koporsó, ami valaha itt volt, de ahogy kutatok előbukkan néhány nagyobb csont, egy fogsor... Egy üveg víz is előkerül a táskából, amivel lényegében elkezdem lemosni a darabokról a sót és a kértaport, amit rászórtam. Összeszorítom a számat, hogy aztán kissé lehunyjam a szememet, igyekszem érezni bármit és akármit a túlvilágról, de valami egészen más történik, mint amire számítok.
A fejem felett, valahol Erica magasságában egyik pillanatról a másikra egy huszas évei végén járó szemüveges fiatal nő jelenik meg, aki teljesen zavarodottan forog körbe, mintha csak hirtelen kirántották volna a környezetéből. - Apa? Anya? Mici cica? Mi történt? - forgolódik közbe, nyilván mivel csak Erica van fent, akit egyértelműen lát, Seraphine pedig lent térdel, neki szól a kérdés.
- Basszus... - hallatszik azért még lentről a folytott suttogás, ahogy kinyitom a szemem és felfelé bámulok. Rossz testet égettünk el...?
Őszintén szólva úgy gondolom, hogy a remény veszélyes dolog, hiszen ha az ember elkezd hinni abban, hogy a dolgok akár jobban is alakulhatnak, aztán még se sikerül, akkor elég csúnyán pofára tud esni. Adrien is nagyon szeretné, ha visszalehetne hozni engem az életbe, de azért lássuk be nem biztos, hogy jó lenne hiú reményt kelteni benne, még ha nekem is elülteti most a gondolatot a fejemben Sera. Vajon tényleg lehetséges lenne, ha már Codynak is sikerült? - Végülis tényleg beszélhetnénk vele. - bököm ki, bár ott van a nyelvem hegyén, hogy szerinte lehetséges-e, na de mégsem tehetek úgy egyből, hogy minden rendben van, hiszen ő űzött el abba a másik világba, vagy halál előtti állapotba, vagy mibe. Viszont, ha bármi esély van rá, hogy megtudhatunk valamit... Vajon hogyan reagálna Frida és Galen, ha mégis felélednék? Bár azt nem tudom, hogy hogyan tudnám elmondani nekik az igazat mindenről, hiszen tettem olyasmit, amire nagyon nem vagyok büszke. Nem véletlenül nem is próbáltam eddig felvenni velük a kapcsolatot. - Szóval igyekeztél kiirtani mindenféle nyomot, remek. - nem tudom megállni, hogy ne szólaljak megint meg egy kis odaszúrós stílusban. Jár neki ennyi, még ha már nem is végig nézek rá csúnyán. Azért megpróbálok még a földbe is belemerülni, hátha érzékelek valamit, de tényleg semmi húzás, vagy kapcsolat nincs. Bár ő ért hozzá, de az még nekem is logikus, hogy ha visszatudtam jönni, akkor kellene, hogy legyen valami maradvány. Ha viszont van, akkor kellene éreznem valami kapcsolatot. - Szóval megint fel kellene túrni az egészet? - húzom el a számat, mert őszintén szólva nem igazán tetszik az ötlet, de az biztos, hogy jelenleg nagyon fura helyzet és ha így többet megtudunk, vagy legalább azt, hogy miért jöttem vissza, ha most meg nem érzek semmiféle kapcsolatot... - Jól van, legyen. És ha valaki errejön? - nézek körbe, bár egyelőre nem nagy a mozgás. Végülis nem nekem lenne kellemetlen, ha most valaki erretalálna jönni, miközben Sera épp a síromat igyekszik kiásni. Viszont már engem is kezd tényleg érdekelni, hogy mi folyik itt. Eddig se éreztem úgy, hogy ide vonzana bármi, viszont tényleg jó kérdés, hogy akkor miért is vagyok itt egyáltalán. Lehet, hogy marad a romantikus megközelítés, hogy Adrien miatt? Jó tudom, Sera szerint ez nem lehetséges, de úgy tűnik, hogy ő se tud azért mindent, úgyhogy akár még tévedhet is.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-12-01, 15:41
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Olyan vizekre eveztünk, ami felülmúl mindent, amit kísértetvadászként tudok. A kapcsolat közte és Cody között, az a hely, ahol a kómások és ezek szerint az elűzött lelkek vannak, az, hogy a Mortimer fiú visszatért, mind olyan dolog, ami soha korábban nem fordult elő. Voldemort volt a történelemben az első, aki megpróbált új testben újjászületni az elkorcsosult tenyérnyi életerejével, de ő soha nem is halt meg igazán. És még ez is csírájában el lett fojtva, legalább is a történelem könyvekbe az került bele, hogy az aurorok megmentették Harry-t és Cedricet, mielőtt túl késő lett volna és Voldemort végleg elvesztette a csatát. Mi pedig... kaptunk helyette egy Daronel Deneirát, más világokat és egy Grindelwaldot. És most a világvégét, de erről csak az angyalok tudnak és kivételesen a hétpecsétes titok tényleg titok marad. - Nem tudom pontosan. Azt sem, hogy megismételhető-e, bár te már nem vagy ott, szóval semmiképpen sem ugyanolyan a helyzetetek. - válaszolom, de vélhetően ezen a ponton ott lesz a tekintetében, hogy többet akar tudni. - Viszont megkereshetjük és talán ő maga is elmondhatja, amit tud. Talán ő is emlékszik rád, csak fogalma sincsen, hogy visszajutottál, mert ő nem kísértetvadász legjobb tudomásom szerint. - fűzöm tovább, de itt és most azt se tudom, hogy az említett srác az iskolában tartózkodik-e, azt viszont igen, hogy hol volt a sír, amit Sheree-vel lényegében tönkretettünk és a maradványokat is a tudásunkhoz mérten elpusztítottuk. Talán minden információval közelebb jutunk ahhoz, hogy miért van itt. Nem akarom elhitetni vele, hogy fel tudjuk támasztani, még ha sokszor a remény mindaz, ami előre visz minket az életben - vagy szellemlétben. Viszont azok után, hogy egyszer már elűztem, ha megígérném, hogy segítek neki visszatérni az életbe és elbukunk, már tényleg el fog emészteni a bűntudat örökre. Lent a sírnál szinte hallom a hangján, ahogy elhúzza a száját, nem csoda, ha abban a pillanatba nem igen szeretnék a szemébe nézni. Főleg, mert akkor még egyértelműbb, hogy a tekintetem igencsak üveges. Arról nem tudok, hogy a családja jár-e ide, de engem már egyszer-kétszer elhozott a bűntudat. Amikor először itt voltam, Sheree-vel, akkor meg se néztem a nevét, csak tettem, amit tennem kellett, amit úgy hittem, hogy a helyes döntés, de éppen azelőtt, hogy elkezdtem volna az Akadémiát visszajöttem. Aztán szembetaláltam magam Galen Herbs-szel az akadémián... aztán Fridával az angyalok között... - A földet is felszórtam sóval és vörös krétaporral. - válaszolom csendesen, ezzel lényegében megmagyarázva, hogy miért nem nő itt semmilyen élet. - Húzást, kapcsolatot, hideget, meleget, bármi ilyesmit. - válaszolom, miközben várok, hogy próbálgasson mindent, bár amikor belesüllyed a földbe egy kicsit elakad a lélegzetem. Kiráz a hideg, de csak egy rebbenést mutatok, ám ahogy kiemelkedik és megrázza a fejét kicsit összeráncolom a homlokom. - Pedig tényleg azt hittem, hogy valamit megtudunk itt. Nem értem. - kezdek bele, de már beszéd közben látszik rajtam, hogy újra gondolkozom, még el is kezdek egy kicsit körözni. Végül megtorpanok, nyelek egyet, és szinte bocsánatkérően nézek a lányra. - Tudom, hogy már keresztül mentél elég mindenen, de azt hiszem segítene, ha kiásnánk a maradványokat. Talán ha én összekötlek benneteket, a földi maradványt a lélekkel, talán akkor érzel majd valamit. - vetem fel, de tudom, hogy milyen morbidan hangzik az ötlet és nem kezdek hozzá ameddig nem hagyja jóvá. Akkor viszont előkerül a pálca és akármennyire taszító, elkezdem egy bűbájjal kiásni a hamvakat, megmaradt csontokat.
Mondanám, hogy nem tudhatta, hogy ez lesz belőle, de lássuk be igazán nem az én dolgom feloldozni, hiszen ha a megsemmisülésbe küldött volna, az se lenne jobb. Sőt valójában úgy használta rajtam a képességét, hogy nem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán mi lesz majd a végeredmény, hogy hová kerülök, csak az lebegett a szeme előtt, hogy legalább a barátnőjét megvédi vele. Mintha én ne lettem volna valakinek a barátnője, testvére stb. Vajon ő ismeri a testvéreimet? Biztosan nem lehet kellemes, ha igen, mert hát a szemükbe kell néznie úgy, hogy tudja mi történt. Így hát végül csak hümmentek egyet, hiszen nem tudok mit mondani erre. Talán tényleg azok a kómások voltak ott, de őszintén szólva sejtelmem sincs, hogy felismernék-e bárkit is, ha látnám az élő-kómás testét a kórházban pl. - Az életbe? DE hát mégis... hogyan? - na azért ezen a ponton már én is rendesen meglepődöm, hiszen úgy tűnt, hogy ő is ugyanúgy halott, mint én, meg hát mindenki másról is azt gondoltam és senki se állt le megcáfolni. De mégis úgy fest, hogy akkor Cody valahogy visszajött? Akkor... talán Adrien nem hiába reménykedik, hogy lehetnék újra...? De tényleg nem tudom, hogy ez mégis hogyan lenne lehetséges. Magyarázatot várok tőle, bár az is lehet, hogy ő se ismeri a pontos részleteket, de azért ez mégis csak elég nagy dolog. Aztán persze nem is valami fair, hogy ha ő visszajöhetett normálisan, én meg csak... így. Elég nagy szívás, hogy itt is vagyok, meg nem is, hiszen senki se lát, csak akinek erre alkalmas képessége van. Végül bólintok és amikor eltűnik, akkor én is elindulok a cél felé. Bár kint a birtokon nem jártam még sokat, de azért emlékszem nagyjából mi merre van, hogy utána néhány pillanattal én is megérkezzem, addig körülnézhet bátran. - Hát ez nem túl szép. - húzom el a számat egy pillanatra, mert tényleg elég csúnyán fest az egész. Se egy virág, se valami komolyabb mennyiségű fű. Rendesen letarolták az egészet és ez azért enyhén szólva is baromi pocsék érzés, hiszen ide még ki se nagyon jön valószínűleg senki, bár nem is tudom pontosan, hogy apa és a testvéreim még mindig úgy tudják-e, hogy lezuhantam a szikláról, bár gondolom igen, hiszen nem mondta el a két lány senkinek, hogy mi történt. Vajon ők nem értetlenkednek a sír állapota miatt? - Nem... vagy nem tudom, hogy mit kellene éreznem. - rázom meg a fejemet. Még közelebb is megyek, sőt kicsit le is süllyedek a földbe, hátha az számít bármit is, amitől még furábban festhetek, hiszen a festem egy ideig csak deréktól lefelé lóg ki fejjel lefelé. Vannak azért a szellem létnek is előnyei, az ilyen fura testhelyzetek. Aztán újra kibukkanok és megrázom a fejemet. - Nem, semmi. Szóval? - pillantok újra Serára, mert hát eddig ő próbált okosakat mondani, úgyhogy bizonyára továbbra is neki kellene tudnia, hogy mi is van itt pontosan, vagy egyáltalán mit kellene éreznem, vagy mit nem.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-11-22, 16:07
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak bólintok, látom, hogy egy kicsit elkedvetlenítettem azzal a kapcsolattal kapcsolatban, amit úgy sejtett, hogy ezen a világon tartotta. Nagyon romantikusan hangzik és valószínűleg a helyében én is abba kapaszkodnék, hogy bárcsak azért látná, mert ő az igazi, akit meg kellett ismernie, mielőtt továbblép, de olyan csekélynek tűnik az esélye. Úgy, ahogy ő tért vissza, még soha, soha nem láttam senkit. Lehet, hogy ez annyira nem nagy szó úgy, hogy sokáig ignoráltam a születésemtől fogva jelenlévő képességemet, de még így is akad egy kevés tapasztalatom. - Átkozott kómában, egy rúnázott varázsfegyver miatt. Se nem élnek, se nem holtak, és már évek óta senki sem ébredt fel belőle. - válaszolom, de igen, tényleg más lehet, viszont amennyit tudunk arról a földről azoktól, akik megjárták és nem a kóma útján kerültek oda... a leírása nagyon hasonlít. - Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy oda száműzlek... - kezdenék bele, de elhallgatok inkább, hiszen végre legalább nem arról beszéltünk, ami történt, hanem haladtunk valamerre. Még is újra fel-fellobban az a bizonyos bűntudat, ami valószínűleg soha nem fog elhagyni. Minden esetre haladunk kifelé, én valamivel lassabban még beltéren, hiszen ő könnyedén lereszkedhet-felemelkedhet nem kell lépcső és a fal se akadály. - Cody? - ismétlem meg a nevet, egy kicsit felvonva a szemöldökömet. Nem mondom, hogy hírességnek számít az iskolában, de amikor a vonat kisiklott akkor és egy évvel később kiderült, hogy Cody is ott vesztette az életét, illetve a VMS is megdobta a gyógyítói hírnevét, azért a neve valamit megkongat a fejemben. Pláne, hogy auror családból származom és a Mortimer nevet is ismerem. Szóval látszik rajtam, hogy erőteljesen forognak azok a bizonyos fogaskerekek a fejemben. - Azt hiszem tudom kiről beszélsz és azt hiszem tudom, hogy miért tűnt el. Azért, mert visszatért... de nem úgy, mint te. Az életbe tért vissza. - válaszolom, kicsit azért még ráncolva a homlokomat. Minden mindennel összefügg, ami kicsit lényegében gyanús nekem. Úgy, ahogy az is túl jól hangzik, hogy a szerelem hozta vissza, az is furcsa egybeesés lenne, ha teljesen véletlenül lett volna annak a fiúnak Cody a neve és nem egyezne a Mortimer fiúval aki visszatért az élők sorába. Abban nem vagyok biztos, hogy nem tudnám elérni, hogy meg tudjam fogni a kezét, de van bennem egy furcsa, sűrgető érzés, pedig lényegében sehova sem sietünk. Néhány pillanatig csak latolgatok, még is csak sok minden függ attól, hogy meggondolja-e magát hirtelen és inkább sarkon fordulva bepanaszol a barátjának, aki látja. Végül erőt és bátorságot gyűjtök és bólintok. - Akkor hoppanálok és bevárlak ott, a Roxmorts melletti temetőnél. Nem olyan nagy, látni fogsz. - mondom a lánynak, és ezzel egy utolsó pillantást vetek rá, aztán hoppanálok.
***
Megérkezve halkan felsóhajtok, szinte zizegnek a fülemben az itt nyugvó holtak lenyomatai, ha nem is konkrétan úsznak ki a sírukból, hiszen remélhetőleg már tovább léptek a túlvilágba és nem oda, ahol Erica és ezek szerint Cody is raboskodott. Hosszú léptekkel sietek ahhoz a sírhoz, amit évekkel ezelőtt Sheree-vel feltúrtunk és felégettük benne a maradványokat. Még fel is sóztam rendesen, a sír azóta is sötét, egyetlen virág vagy dudva sem él meg rajta, mintha még ennyi élet se szorult volna ebbe a területbe. Alapos voltam... legalább is azt hittem. Leguggolok elé, újra megnézem a fejfát, a szám keserű ízzel tellik meg és a torkomban a gombóc elkerülhetetlen. Elég ciki lesz, ha ideér Erica és azt látja, hogy a sírja előtt sírok, így minden erőmmel próbálom kipislogni az egészet és ha megérkezik gyorsan talpra is ugrok, hogy felé forduljak, bár gyanúsan üveges szemekkel. Tényleg bánom, de a sírás már nem fog változtatni az ég világon semmin. - Ezt a sírt égettük fel... Érzel valamit? - kérdezem csendesen, a sírkert sem éppen az a környezet, ahol szabadon, jókedvűen cseveghetnénk.
Azért látszik rajtam, hogy nem érint jól a felvetés, hogy Adrien csak azért lát engem, mert ő is valahogy kapcsolódik a kísértetekhez. Sokkal szimpatikusabb volt az a gondolat a fejemben, hogy ez valami különleges kapcsolat közöttünk, még ha nem is volt egyértelmű, hogy miért. De, ha csak azért lát, mert Sera is, tehát nincs ebben semmi különleges... hát az nem valami izgalmas. Ettől még persze nem kedvelem kevésbé, csak a pocsék helyzetben legalább lenne valami érdekes is. - Oké, akkor szólok neki, vagy valami, hogy foglalkozzon ezzel. - felelek végül röviden és persze nem túl lelkesen. Nem akarom, hogy Adriennek valami baja legyen, de azt se, hogy más szellemekkel kezdjen el diskurálni és ne legyen ideje rám. Ez önzőség lehet, de ha egyszer nincs más nekem, akivel beszélni tudnék és őt még eléggé kedvelem is... A többi szellem nagyon unalmas társaság, a legtöbben főleg a halálukról beszélnek csak, no meg mivel őket mindenki látja nem is értik az én helyzetemet. Ahogyan most én se figyelek Serára, hogy neki azért jóval körülményesebb kijutni az udvarra, mint nekem, aki simán átmegyek bármelyik falon. Persze azért bevárom és már jóval kevesebbszer piszkálódom, vagy felelek cinikusan, mint az első percekben. - De hát ő kómában van, akkor az mégis csak más. - gondolkodom el, de amit mond az mégis csak hasonló lehet, mert ahol én voltam az is olyan volt, mint egy ködös völgy, egy erdővel, sok fával, kellemetlen helyekkel. - Voltak mások is, de a legtöbben csak magukban kószáltak és nem igazán válaszoltak még egy kérdésre sem. Bár nekem se volt sok kedvem kérdezni. Az egész rémesen nyomsztó volt, elvette az életkedvet, ami vicces, hiszen nem is volt életünk. - vonom meg a vállamat, bár ha innen nézzük, akkor pont azért vette el az életkedvet, mert nem volt életünk sem. Olyan volt, mint egy végtelen depresszív börtön, ahol nem tudod meddig leszel, de a lehetőség, hogy örökre, és az idő se nagyon telik, na az teljes letargiába taszít. Aztán mégis látszik, hogy szinte felgyullad a fejem felett a villanykörte. Azt is láthatja Sera, mintha ez az "élmény" pont annyira lenne lenne ködös, mint amennyire az ott létemkor volt, szinte nehéz felidézni, csak most hogy rákoncentrálok dereng jobban. - Volt egy fiú, vele beszéltem néhányszor, aztán eltűnt, aztán később visszaszippantódtam ide. Azt hiszem Codynak hívták. - ráncolom a homlokomat, mert tényleg csak elég gyéren dereng a dolog, mintha sok évvel ezelőtt lett volna, pedig az ott töltött idő olyan volt, mintha csak néhány nap alatt elillant volna. Neház meghatározni az időt menetét azon a helyen, hiszen eltelt két év, nekem mégse tűnt annyinak, főleg hogy nem voltak nappalok, meg éjszakák. - Nem tudom, de nem hiszem. Nem tudok varázsolni és nem tudom megfogni a kezed sem. - rázom meg a fejemet, mert őszintén szólva sejtelmem sincs róla, hogy tudnék-e hoppanálni, de azt se tudom, hogy egyáltalán lenne-e értelme megpróbálni. Ki tudja milyen hatással lenne rám a varázslat. - Viszont tudok gyorsabb lenni. - suhanok kicsit előrrébb, mint ő. Végülis nincs anyagi testem, nincs surlódás stb. tehát gond nélkül tudok felgyorsulni, ami nem biztos, hogy neki sokat segít, főleg ha nem akar különválni, hogy ő hoppanál, én meg suhanok. Akkor is várnia kellene valamennyit, bár nem láthatja rajtam, hogy le akarnék lépni. Ha így lenne bármikor megtehetném, megpróbálva meglépni előle, hogy ne tudjon megint kellemetlenkedni.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-11-01, 22:51
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy elkezd megnyílni, elkezd mesélni arról, hogy egy fiú látja és hogy ez miért is lehet látszik az arcomon, hogy egy kicsit kivárok. Eszemben sincsen beleszólni, de nem azért, mert ki akarom használni a tudást és ellene fordítani, eszemben sincs. Azért, hogy arra használjam fel, hogy segíthessek neki, hogy jobban megértsük a helyzetét úgy is, hogy érthető okokból nem igen bízik bennem. Hiszen... elűztem. Ezt nem bocsájtja meg senki az egyik napról a másikra, lényegében a halála után még egyet rúgtam belé és "még jobban" megöltem. Viszont visszajött... valahogy... és itt az esélyem megváltani a korábbi hibámat. Jótékonyan nem válaszolok arra, hogy a számba ad rosszindulatú szavakat, inkább csak elsiklok felette, mintha Lioneah néha méregtől csöpögő szavai közül szűrném ki a valóban fontos dolgokat. - Lehetséges, bár igen ritka ez a képesség és lehet érdemes lenne foglalkoznia vele. Lehet, hogy te nem ártanál neki, de ahogy engem megtaláltál és tőlem kértél segítséget úgy ő is bevonzzhat valakit a képességével és ha az rosszindulatú és nem áll készen arra, hogy megbirkózzon vele... - vetítek ki egy adag aggodalmat a fiúra, aki rajtam kívül láthatja őt. Valahol persze ez azt jelenti, hogy ahogy itt elválnak útjaink, pontosan tudom, hogy az a fiú tudni fogja a nevem, hogy nézek ki, mit tettem és lehet, hogy azonnal rámhúzzák a vizes lepedőt. A szorító érzés a torkomban még erősebb lesz, de annyira nem, hogy újra az elűzéshez folyamodjak a védelmemben, Sheree védelmében. Látnia kell, hogy a bosszúállásból már semmi jó nem származik, hogy mindketten szörnyen sajnáljuk, ami történt, tudom, hogy Sheree is - legalább is minden szívdobbanással ebben akarok hinni -, és a helyes út a megbocsájtás... hogy tanuljunk belőle, még ha nem is látom esélyét annak, hogy én valaha is megbocsássak magamnak és csak úgy elfelejtsem. Amikor elindulunk a vállamra veszem a táskámat és szellemekhez képest jóval körülményesebben... az ajtón és a folyosón keresztül indulok el kifelé az Ereklyeraktárból. Csak egy emelettel van felettünk a nagybejárat, szóval olyan rémesen távol nem vagyunk, perceken belül kiléphetünk a szabad levegőre. Amit én mélyen magamba szívhatok... ő pedig nem. A leírására őszintén összeráncolom a homlokomat. Túl sok információm még nekem sincsen arról, hogy milyen a másvilág, de valahogy még sem így képzelném el. Talán csak nem akarom így elképzelni… inkább egy gondtalan világnak, ahol az ember minden szerettével újra egyesülhet. Vagy csak az abszolút semminek, a végnek, a végső nyugalomnak. - Nem igen találkoztam olyan lélekkel, aki tényleg emlékezett volna milyen a halál és visszatért volna az elűzetésből. Általában akik itt ragadnak, azok azonnal teszik, úgy, ahogy te, és akit elűznek annak… ott vége is a történetnek. - válaszolom neki őszintén, de látszik rajtam, hogy elgondolkozom. - Amit leírsz… emlékeztet valamire. Ugyan csak hírből hallottam róla, de az egyik iskolatársam férje kómába került, sok másik aurorral együtt és úgy hiszi, hogy mindegyik kómába esett lélek egy ilyesféle helyen tobzódik. Nem túlvilágon, valahol… előtte, egy völgyben, ami a mi világunk mintájára jött létre és még is más. Nem azt mondom, hogy ugyanott lehettél, de talán egy hasonló helyen. Mire emlékszel még? Másokra? - kérdezek újra, hiszen nyilvánvalóan érdekel, nem csak azért, mert én tettem ezt vele, hanem azért, mert szó szerint a halál angyala vagyok és nem egyszer jutott már eszembe, hogy ha tényleg megpróbálnék visszahívni valakit a túlvilágról, amit még sose tettem, akkor mi is történne. Sajnos akármennyire szeretném azt mondani, hogy jó ember vagyok, még is a mutatóm egyértelműen az elűzésre billen, a képességemet harcra, befolyásolásra használtam, mióta felvállaltam mindenki előtt, nem éppen mások megsegítésére. Elindulunk a birtok határa felé, hallgatom a válaszait, legalább is remélem, hogy nem zárkózik el újra, de egy újabb kérdés ötlik fel bennem. - Mi történik, ha hoppanálok? Velem tudsz jönni? - nézek rá, bár igen csak buta kérdés, hiszen vélhetően nem gyakorolta a társashoppanálást szabadidejében azzal a fiúval. Kiderül, ha kipróbáljuk, addig csak tippelni lehet. Kicsit meggyorsítaná a folyamatot, ha azonnal odahoppanálhatnék a Roxmortsi temetőbe, de lehet, hogy aztán meg én várnék rá és nem igen szeretném elveszíteni a szemem elől. Még mindig ott lóg a levegőben, hogy ahogy elválunk bármit elmondhat a barátjának és fogalmam sincsen, hogy a Minisztérium van-e olyan korrupt, hogy megvédjen, vagy Vladimir tudna bármit is kezdeni a helyzetemmel, hogy ne veszítse el az angyalát a világvége közeledtére.
Azért kicsit felszökken a szemöldököm, hogy gyakorlatilag arról beszélünk, hogy talán még maradtak utánam csont darabok, vagy valami, bár elég szkeptikusnak tűnik a hangja, de ha ki volt akadva, akkor persze ki tudja, hogy mennyire tudott rendesen figyelni. Azért erre már tényleg nehéz lenne mit mondani, így nem is csoda, ha nem felelek, csak marad a szúrós nézés, ami elég lassan enyhül csak, amikor aztán tovább beszél és én is egy kicsit kezdek felengedni, vagy legalábbis a kíváncsiságom kezd utat törni magának. - Persze, mert gondolom te mindent tudsz, én meg úgyis csak egy buta szellem vagyok. Akkor miért van az, hogy senki az ég világon nem lát csak egy srác az egész iskolában, meg... Oh... - na ezen a ponton akadok el és esik le a tantusz. Ha most egy mesében lennénk, akkor most gyulladna fel a fejem felett az a bizonyos kis lámpa. - Lehet, hogy ő is olyan, mint te, de nem tud róla. - húzom el a számat, mert kár lenne tagadni, talán volt a fejemben olyan gondolat, hogy ez tényleg valami romantikus vonal, hogy valami összeköt minket, amiről nem is tudtunk, de lehet, hogy tényleg csak látja a szellemeket, mint Sera és kész. Akkor pedig nincs ebben semmi érdekes, bármennyire is kellemetlen ebbe belegondolni és persze eléggé kiábrándító is. - Baleset... meg ne sajnáljam. - ciccentek egyet újra kissé durcásan, de azért már nem annyira morcosan, mint eddig, ami azért jelentős előrelépésnek számít. A kérdésére viszont végül mégis csak bólintok lassan, hiszen Adriennel jártunk a Szellemszálláson, még ha titkos úton mentünk is és nem jelentett gondot a dolog. - Igen, jártam már a kastélyon kívül. - felelem. Végülis elmehetünk oda, bár sejtelmem sincs, hogy ez mit is jelentene pontosan. Érezném, hogy maradt ott valami belőlem, vagy ilyesmi? Azért ez elég fura gondolat, de hát ő ért jobban hozzá, ő jártas a szellemkérdésben. Mindenesetre intek neki az állammal, hogy tőlem akár mehetünk is, és kisuhanok az ajtón. A folyosón várom be, hiszen nekem sokkal gyorsabb és könnyebb közlekednem. Nem kellene végigmennem az összes lépcsőn és emeleten, de mivel neki igen, hát be kell várnom. - Fura, hideg és magányos. Ez normális? Te értesz az ilyesmihez is? Mintha egy ködös, ijesztő erdőben bolyongtam volna hetekig, vagyis nem tudom meddig, mert ott egész más volt minden, az idő is, itt meg eltelt több év. Ilyennek kell lennie? - igazából nem is tudom, hogyan működik ez egyáltalán. Ha egy olyan, mint ő visszahív egy szellemet, akkor az a szellem mesélni tud a túlvilágról, vagy ez olyan info, amit képtelen átadni, hogy az élők ne tudják mire készüljenek? Hiszen, ha csak egy valaki elmondja mi van a túloldalon pontosan, akkor máris kevésbé félelmetes maga a halál. Túl egyszerű lenne. Mondjuk az erdő, ahol én bolyongtam cseppet sem volt olyan hely, ahol az örökkévalóságot szívesen tölteném. Inkább tűnt valami félútnak, mint sem végcélnak, ha ennek van egyáltalán értelme.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-10-17, 10:51
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Ignorál, de nem fogom szajkózni az igazamat, valahol azért tanultam Lioneah nehéz természetéből, főleg a legutóbbi családi kupaktanács óta, hogy tudjam mikor kell megállni és csak békénhagyni a másikat. Belülről persze szörnyen tipródok, lelkiismeretfurdalásom van, amit talán azzal oldhatnék fel, ha elköszönne tőlük, de ha nem akar... ha belekényszeríteném az éppen annyira lenne helytelen, mint elűzni ki tudja hová, mielőtt bárkinek elmondhatná az igazságot a haláláról. Eszembe sem jut, hogy lerázzam magamról a rossz érzést és csak Sheree-t hibáztassam, pedig valójában talán mind a kettőnknek ezt kéne tennünk. Még mindig nem tudom, hogy mi is siklott félre közöttünk, miért nem volt itt, amikor visszaértem, de még mindig olyan erős a szeretetem iránta, hogy sajnálom és támogatni akarom, nem éppen hátbaszúrni. - Lehet, hogy maradt még belőled... valami. - vallom be, egy kicsit kínos az ember földi maradványairól beszélni a szellemével, amit mi gyújtottunk és pusztítottunk el. - Talán nem vagyok olyan alapos, mint hittem. - teszem hozzá, hiszen a kényszeres pakolászásomból, a tökéletesen összefogott hajamból, ráncmentes ruhámból talán leesik neki, hogy tényleg eléggé maximalista tudok lenni figyelve mindennek a legapróbb részletére. Az, hogy hibáztam, tényleg lehetséges, csak eléggé elenyésző az esélye. Viszont még mindig több esélye van, mint a felvetésének. Habár összeráncolom a homlokomat, még is végül megrázom a fejem. - Nem, nem hiszem. Valamilyen mágiát, elvarratlan szálat, vagy erős szeretetet el tudok képzelni, de olyanról még sosem hallottam, hogy egy szellem a halála után találkozzon azzal, aki a földön tartotta. Még ha... romantikusan is hangzik. - zárom le a gondolatot, bár nem tudhatom, hogy tényleg egy fiúról van-e szó, de a romantikának se egyetlen egy jelentése van, nem feltétlenül csak a szerelemről szólhat. Azért, ha már feloldozást úgy sem kapok, igyekszem segíteni, de azért figyelem az arcát, hogy adja-e jelét annak, hogy tényleg egy fiút ismert-e meg itt. Erősen elgondolkozom, hogy még is ki lehet, aki rajtam kívül látja, hiszen a kísértetvadászok nem olyan gyakoriak, de csak Sophia jut eszembe és Jacob, de... utóbbit nyilvánvalóan kizárhatom, hiszen már lassan két éve fekszik a Szent Mungóban eszméletlenül. Nagyot nyelek, igyekszem nem elmerülni a képben, ahogy a barátnőm vérgőzösen leteríti Ericát és feltépi a torkát, hogy igyon belőle elveszítve a fejét. Láttam már elég vért és halált, de még így is fordul egyet a gyomrom és muszáj rátapasztanom a kezeme, még ha ez semmit nem is segít. - Nem az erdőben. Elhantoltak a Roxmortsi temetőben és azt ástuk ki, ott égettük el a maradványokat. A barátnőm... ő megbánta, amit tett, baleset volt, fiatal vámpírként nem bírt a vérszomjával... - kezdeném el mentegetni Sheree-t, de ez valószínűleg csak olaj lesz a tűzre, így egy kicsit csüggetten el is hallgatok. - Elkísérjelek oda? El tudod hagyni az iskolát? - teszem végül hozzá, néhány másodperc szünet múltán, hiszen ez a legkevesebb, amit tehetek. Kivéve, ha valami probléma akad és kiderül, hogy el se hagyhatja a birtokot, hiszen éppenséggel ilyen szellemmel, mint ő, sosem találkoztam. Megjárta a túlvilágot és most még is itt van, pedig én tényleg azt hittem, hogy amikor egy kísértetvadász elűz egy lelket az végleges és nincs visszaút. - Milyen volt... az odaát?
Simán úgy teszek, mintha meg se hallanám, amit mond nekem a szüleiről. Dacos vagyok annyira, hogy ne az legyen most a lényeg, hogy neki jobb legyen, mert persze hogy látom, hogy szenved. És bizonyára, ha át tudnám rendesen gondolni, hogy meg úgy sem menthetett volna, akkor nem lennék talán ennyire dühös, de valakin mégis csak le kell vezetnem a feszkót és erre csak ő van, miután a másik lányról, aki ténylegesen végzett velem, nem tudok sokat és ő nem is lát engem. Azért úgy sokkal nehezebb rossz érzéseket kelteni valakiben, ha nem tudod szavakkal megsebezni. A feleletére is csak egy dacos hümmentés a válasz. Kicsit talán úgy viselkedem, mint egy hisztis öt éves, de igazából a halálom után a furcsa erdőben való bolyongás ideje alatt nem igazán volt módomban felnőni, vagy legalább közelebb kerülni a felnőtt léthez. Ott olyan volt, mintha nem is telt volna rendesen az idő, pedig elég sokáig ott voltam. - Elégettétek, de azt montad akkor nem kellene itt lennem. Ez mégis csak ellentmondás. Lehet, hogy nem végeztetek elég jó munkát és ha valami maradt akkor az már elég, hogy itt legyek? - tippelgetek én is tovább, bár még mindig nem értem teljesen. Nem vagyok szakértő a témában egyébként sem, de akárhonnan nézem elég fura. Ha pedig azért vagyok itt, mert kötődöm valakihez... - Kötődhetek olyanhoz is, akit nem is ismertem előtte? - úgy kérdezgetem, mintha közben nem okoznék neki pocsék érzést már csak a jelenlétemmel is, de egyértelműen érzem, hogy valami tényleg ide köt és az egész néha egészen furcsa. Na persze nem mintha tudnám, hogy egy szellem mit is érez pontosan. - A hogyant gondolom sejted. Az erdőben, nem tudom pontosan hol, de a barátnőd megharapott és elszállt az erőm, aztán elsötétült mindent. De a holt gondolom te jobban tudod, biztosan ott égettetek el. - a kérdésére viszont megrázom a fejemet. Őszintén szólva cseppet sem vonzott az ötlet, hogy odamenjek, ahol meghaltam, akkor meg minek tegyem? Felidézni azt a rémes esetet, amikor véget vetett az életemnek az a lány? Nem hiszem, hogy bármelyik szellem erre vágyna. Főleg, hogy amennyire a halvány emlékeim még élnek nem messze volt onnan a kunyhó, ahol ő fogva tartott, vagy is hát ahol próbált meggyógyítani a zuhanás után. Nem valami kellemes dolog, ha egy életben kétszer is meghalsz, mert már akkor azt hittem, hogy végem és rettenetes fájdalmakból próbált felgyógyítani. Az is kész csoda azt hiszem, hogy képes voltam elmenni a viskóból, csak hát pech, hogy pont egy vérengző vámpírba futottam bele.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-10-03, 14:39
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Feszülten hallgatom, hiszen a jelenléte nekem nagyon is felszakítja azt a sebet, hogy bűnrészese lettem egy gyilkosságnak, mára pedig teljesen elszakadtunk egymástól Sheree-vel, ami tényleg már csak a hab a tortán. Egyértelműen nem engedtem még el a bűntudatot, még ha a Gray-jel töltött idő, a támogatása el is csitította az egészet. Most viszont, hogy szembe kerültem Ericával, minden újra éled és folyamatosan azon kattog a fejem, hogy mit tehetnék, hogy megváltsam magamat és végre megnyugodhassak. A válasza tökéletesen összecseng azzal, amit Gray mondott nekem, így egy szívdobbanásnyi időre elringatom magam a feltételezéssel, hogy igaza volt, hogy tényleg nem kéne semmit tennem, de… Erica hangja, a tekintete annyira még sem meggyőző. Nem vagyok egy élő hazugságdetektor, de van három testvérem, akik nem feltétlenül voltak minden ponton őszinték velem gyerekkorukban, főleg, ha túlságosan a nyakukra jártam, fojtogatva őket, szóval valamilyen kis vészharang csak megszólal bennem. Nem ismertem ezt a családot egyáltalán, fogalmam sem volt ki az, akinek a lelke segítségért fordul hozzám, ahogy Fridával és Galennel is csak idővel kötöttem össze, amikor visszatértem a sírhoz, ahol a földi maradványokat égettük el. Aztán az akadémián és utána az angyalok között viszont is láttam őket… - Nekem nagyon sokat jelentett, hogy a szellemlátásomnak köszönhetően elköszönhettem tőlük. – teszem hozzá, egy kicsit elcsukló hangon, hiszen a gombóc a torkomban nem akar feloldódni. Nem mondom, hogy kiktől, és vélhetően annyira azért nem vagyunk híres család, hogy azonnal beugorjon neki, hogy a McCaine-k híres aurorok árvái. Nem akarom, hogy rólam szóljon, nem akarom megemlíteni, hogy mi történt, csak segíteni neki. Viszont, ha nem lehetek a médium, amin keresztül felveszi a kapcsolatot a családjával, akkor… akkor még is mit tehetnék? Azt meg aztán főleg nem akarom kimondani, hogy amikor hozzám jött, akkor már szellem volt, szóval a gyilkosságot nem tudtam volna megakadályozni, csak a gyilkosát, a legjobb barátnőmet az Azkabanba juttatni, amire képtelen voltam. - Talán nem lehet, de ez nem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljam. – válaszolom, de a vádló tekintetét alig bírom elviselni, szint elfúló hangon felelek. Ennyit arról, hogy az elmúlt években mennyivel erősebbé, magabiztosabbá, önállóbbá váltam, huss, ki van dobva az ablakon. - Szerintem igen, úgy gondolom, hogy fontos a közelükben maradni, minél távolabbra merészkedik egy lélek annál gyengébb a szellemalakja, de… most mondtam, hogy a maradványaidat elégettük aznap. Viszont vannak olyanok, akik máshoz kötötték magukat, kétlem, hogy az összes iskolai szellemet ott ért volna a halál és még is csak a Roxfortban „kelnek életre”. Talán ilyen vagy te is? – feltételezem, de hallatszik a hangomon, hogy jócskán ötletelés van benne. Őszintén latolgatom, őszintén elgondolkozom, nem csak úgy dobálózom, de még sem vagyok teljesen biztos a dolgomban. - Sosem kérdeztem meg pontosan hol és hogyan… - vallom be, hiszen leginkább túl akartam lenni és azonnal elfelejteni az egészet, a szőnyeg alá söpörni, elhinni, hogy csak egyetlen baleset volt, többé nem fog előfordulni, Sheree örökre megtanulta a leckét. – Megpróbáltál… elmenni oda? – teszem fel a kérdést óvatosan, hosszú, de szőke pilláim alól pillantva rá, elgondolkozva. Most már tényleg látszik rajtam, hogy nagyon is úgy érzem, hogy az ő kérdései az én problémámmá válnak, amit meg akarok oldani.
Na igen eléggé gyanakvóan nézek rá akkor is, amikor azt bizonygatja, hogy nem fog ártani nekem. Azért ebben nehéz hinni, ha egyszer már elűzött, pedig én pont, hogy segítséget próbáltam kérni tőle. A kérdésére viszont már megint merezzenek és megrázom a fejemet. Ez persze talán egyből azt jelzi, hogy valami vaj nekem is van a fülem mögött, ezért hamar rájövök, hogy valahogy meg kellene indokolnom, hogy miért nem akarom, hogy a testvéreim tudják, hogy itt vagyok. - Tovább léptek. Mi értelme lenne felszakítani a sebeiket? - vonom meg a vállamat már-már túlságosan flegmán, de igazából sose voltam a legjobb hazudozás terén. Világ életemben inkább elkerültem a hazugságot, az olyan témát, ami azt szülhet egyszerűen szőnyeg alá söpörtem. Jobb megoldásnak tűnt, mint hogy kitaláljak valami hazugságot, ami aztán ki tudja, hogy mennyire áll roskatag lábakon. A mostani indokom azért legalább reális, hiszen eltelt néhány év, Frida még ha hiányzom is neki, láthatóan éli tovább az életét, Galen pedig bizonyára már akkor is elnyomta magában az egészet, mint ahogyan mindig mindent. Nem lenne sok értelme felzaklatni őket, főleg úgy, hogy ők nem is láthatnak engem. - Ja persze, mert jóvá lehet tenni az effélét. - szökken fel újra vádlón a tekintetem, de mégis csak enyhülni látszom, amikor tovább magyaráz, mert hát ezek szerint tényleg nem kellene itt lennem és az egész körülményei nagyon furcsák. Még az alapján is, amit én tudok a szellemvilágról, de Sera gondolom eleve jobban ért ehhez. Meg aztán azt sem tudom, hogy előtte hol voltam és miért voltam ott, no meg most miért nem lát senki. Nem vagyok... rendes szellem, vagy mi. - Ha egy lélek kötődik a földi maradványaihoz, akkor... meg is találhatja őket? - bukik ki belőlem a bizonytalan, de mégis hirtelen kérdés. Hiszen az alapján, amit mond egy lélek kötődik a földi maradványaihoz, de ha nekem már nincsenek, akkor nem kellene itt lennem. Akkor viszont hogy kerültem vissza és miért. Főleg, hogy itt vagyok az iskolában, nem pedig ott, ahol meghaltam az erdőben. - Ha az erdőben ölt meg a barátod, akkor eleve... ott kellene kísértenem, ugye? - merül fel bennem az újabb kérdés, hiszen ehhez elvileg ő ért jobban, de még én is úgy emlékszem, hogy a kísértetek ott maradnak, ahol befejezetlen ügyük van, és ez logikusan ott van, ahol meghaltak, netán megölték őket. Én mégis ide kerültem és mégis Adrien lát egyedül. Lehet, hogy Adriennel van befejezetlen ügyem? De az mégis hogyan lehetne, ha egyszer nem is ismertem az előtt, hogy meghaltam? Az egész tényleg nagyon furcsa.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-09-12, 21:45
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Lehet, hogy tényleg ő az, akinek félnie kéne tőlem, de nem úgy néz ki, mintha nagyon átmennék támadóba, még azzal is, hogy visszafordítom a felvetést, hogy van biztosítéka magamat próbálom védeni, kizökkenteni. A felcsattanása sérti a fülemet és még inkább a torkomba nyom egy jó nagy csomót, hogy nyelni is alig tudjak, de nem pánikolhatok be, nem csinálhatok hülyeséget. A lelkiismeretfurdalás hullámokban csap meg, de a félelem is, hogy most aztán tényleg mindennek vége lesz. Lehet, hogy Grayson megértette mit miért teszek, de ő szeret, a Minisztériumi bírák pedig vélhetően nem lesznek ennyire elbűvölve tőlem, akkor se, ha a McCaine név még ma is jelent valamit. - Nem fog történni veled semmi, ígérem. - válaszolom, de még én is tudom, hogy az én számból ez szó szerint semmit sem ér, hiszen egyszer már elfordultam tőle, egyszer már elárultam, mikor segítséget kért volna és szó szerint elűztem aztán még a maradványait is elégettük. Ezek után a "bízz bennem" az utolsó, amit hallania kell. Hiába szeretném a feloldozást, ez nem lesz olyan egyszerű, hogy percek alatt öribarikkál váljunk. Minden számonkérése egy gyomorba vágással egyenlő, főleg, hogy az Akadémián az öccsével voltam, az Angyalok között pedig a nővérével vagyok “összezárva” és még sem… még sem mondtam el nekik soha. Mióta csak megtörtént mindig volt valaki, aki így életben tartsa bennem a bűntudatot, nem csoda, ha az első adandó alkalommal, amikor egy pillanatra is esélyem lett volna megnyugodni, meditálni, olyan szinten kitört belőlem a bőgés, hogy szinte órákig nem tudtam abbahagyni. - Szeretnéd, ha tudnák? - kérdezek rá végül, bár igen csak tartok a válaszától. A viselkedésem lehet, hogy védekező, hiszen minden szava egy éles pofon, de közben látszik, hogy nem sietek őrülten elűzni újra. Azt hiszem képtelen lennék rá, talán még akkor is, ha most tényleg vérszemet kap és feldob valakinek. Bár… valamiképpen azért még is csak vagyok annyira gyakorlott kisértetvadász, hogy meg tudjam állapítani melyik szellemet látja mindenki, mint Félig Fejnélküli Nick, és melyiket csak a hozzám hasonlók. - Nem, persze, hogy nem ez a legfontosabb. - vágom rá, miközben mindent elpakolok, de kicsit elcsukló hangon folytatom. - Az a lényeg, hogy amit tettünk az helytelen volt és hogy ha valahogy jóvá tudnám tenni… - mondom a magamét, kimondottan üvölt az arcomról a szenvedés, amikor végül felnézek a lány arcába, a táskámmal már az oldalamon. Ahogy elakad a beszédben valami azért megváltozik közöttünk, felcsillan a remény arra, hogy tényleg képesek leszünk beszélni. Hogy tényleg képes lehetek neki segíteni, megváltani azt a szörnyűséget, amit tettem. Azt nem, amit Sheree tett, azt már képtelenség visszafordítani, de… - Miután elűztelek megkerestük a sírod és… és elégettünk mindent. Általában, ha a lelkeknek nem marad semmilyen földi maradványuk, amihez kötődnének, akkor nem tudnak visszatérni. Elméletben… - mondom el neki azt, ahogy én tudtam, de hát attól még, hogy látom a szellemeket kézikönyvet nem kaptam hozzájuk és csak feltételeztem, hogy ez tényleg igaz. Viszont ezek szerint más könyveket kellett volna kölcsönöznöm a szellemekről, mert nagyon úgy tűnik, hogy engem félreinformáltak, hiszen itt áll. - De tévedhettem… szemmel láthatólag. - teszem hozzá, még mindig nyomorult, bűnbánó fejjel nézve rá, de egyben méregetve is. Egy időre elűztem és egy időre valószínűleg újra megtehetném, de még dühösebben jönne vissza én pedig még elviselhetetlenebb bűntudatot éreznék. Kétlem, hogy azután Frida szeme elé tudnék kerülni úgy egyáltalán, pedig muszáj, csak úgy nem hagyhatom faképnél az Angyalokat, habár Vladimir már tett megjegyzést a folyamatosan ellentmondó Gilliannek, hogy aki nem akar maradni, annak ott az ajtó.
Azért érthető módon van bennem egy kiadós félsz a lánnyal szemben, hiszen legutóbb ő volt az, aki elűzött és hát automatikusan védekezésre kapcsolok. Bár lehet, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha egyszerűen eltűnök, amikor egyértelművé vált, hogy lát engem, de közben mégis csak ott van bennem az is, hogy meg kellene mutatnom neki, hogy amit tett az nagyon csúnya dolog volt. Legyen már egy kiadós pocsék érzés benne! Megérdemli nem? - Vagy csak biztosítékként mondtam el valakinek, hogy ha valami bármi történne, akkor tudja, hogy ki tehet róla! - csattanok fel kissé ingerültebben is, mint kellene, amikor megpróbálja megmagyarázni a védekezésem hiányosságait. Azért mégis csak valahogy el kell hitetnem vele, hogy bizony nem teheti meg csak úgy bűntetlenül újra, de nagyon úgy fest, hogy nem hisz nekem, ami elég nagy baj és azért most már kissé hátrébb húzódom. Ha kell, akkor gyorsan kereket tudjak oldani, mielőtt még újfent valami csúnya dolgot tenne. Azt persze nem várhatja, hogy holmi indokok elegendőek legyenek nekem. Hogy én mit tettem volna az ő helyében, ha Fridáról van szó? Nem, ez nem számít, mert most rólam van szó! - Oh hát persze, magyarázd csak meg magadnak, hogy miért tetted. A családom azóta se tudja, hogy mi történt pontosan, igaz? - döntöm kissé oldalt a fejemet, de a szúrós pillantás és a karbafont kéz kombó nem változik, még ha látom is rajta, hogy azért rendesen meg van zuhanva attól, hogy lát. Talán még ismeri is a családom valamelyik tagját, találkozhatott már Fridával. Vajon mennyire lehet nehéz neki csak úgy a képébe hazudni, ha esetleg még jobban ismerik is egymást? Ezek alapján nem sok jó véleményem van a lányról, de hát ez talán érthető. Aztán csak még jobban elkerekedik a szemem, amikor kiderül, hogy tettek róla, hogy még véletlenül se jöhessek vissza. - Mert ez a legfontosabb mi? Hogy kerültem ide, ha nem kellene itt lennem, mert mindent szépen elrendeztetek, nehogy bajba kerüljetek. - figyelem, ahogyan összepakol, de a szavaim most is élesen csattannak újra, hiába, hogy most már tartom a távolságot. Az biztos, hogy óvatosnak kell lennem vele, de azt is érzem, hogy muszáj bántanom, hátha egy kicsit jobb lesz nekem tőle? Még ha nem is, de, csak nem mondhatom azt, hogy jól van semmi baj, megértem, amit tettél. Bizonyára ezt várná pedig, mert nem siet el, csak idegesen pakolászik. - De... úgy gondolod, hogy semmiképp se lehetnék most itt? Sokáig nem voltam, de... - elakadok, mert talán érdeklődővé válok és azt nem kellene, hiszen szemétkednem kellene vele, ahogyan eddig is, hogy érezze magát nagyon-nagyon rosszul. De, ha azt mondja, hogy nem kellene itt lennem, akkor mégis hogyan? Olyan homályosak az emlékeim az egész... halálomról, de olyan furcsa érzésem van, mintha mégis kötődnék ide valami módon, amit én magam sem értek. Adrien is, amikor először látott nem is tűnt fel neki, hogy szellem vagyok, bár az igaz, hogy ő nagyon rossz passzban volt akkor.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-07-27, 10:40
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]Az első döbbenet után egyértelművé válik, hogy nincs visszaút, hogy felismert arról a szörnyű éjszakáról, amikor segítettem Sheree-nek. A tiszta bűntudat fojtogatja a torkoman, de a következmények fenyegető özöne is azért ott ül a mellkasomon. Hogyan lehet itt? Elűztem, de nem csak elűztem, hanem el is égettük a testét. Nem vagyok egy szellemirtó, de a kettőnek együtt örökre el kellett volna tűntetnie és most még is itt van, "sértetlenül", rám meredve. Amikor közel suhan, hogy "Bú"-zzon nem arról van szó, hogy a gesztustól ijednék meg, inkább a közelsége miatt fog el a frász és szépen fel is pattanok ellökve magam az asztaltól. - Nem tudom. - vágom rá, mert hát igazából így van. Sheree mire visszaértem addigra elment és hiába a születésünk óta tartó barátságunk, teljesen elveszítettük a kapcsolatot. Persze arról is lehet szó, hogy visszatért csak kerül engem, ami kicsit problémás ugyan tekintve hogy ugyanarra a szakra járunk, bár nem ugyanarra az évre, de lehetséges. Minden esetre így legalább őszintén válaszolok és nem kell hazudnom. Nem mintha nem hazudtam volna már eleget a védelmében... megígérte, hogy megtanulja kezelni, hogy igyekszik majd, hogy nem fog ártani senkinek... - Ha el akartad volna mondani akárkinek, vagy ha elmondtad volna akárkinek, akkor már történt volna valami, de soha, senki nem vont kérdőre. - válaszolom, de nem rosszindulattal, sőt, inkább bűntudatosan rámutatva, hogy nem igazán hiszek neki, de közben nem tudom képes lennék-e újra megtenni, elvenni tőle az esélyét annak, hogy legalább a halála után itt járhasson az iskolában, hogy talán ezúttal tényleg a segítségére legyek és összehozzam a testvéreivel. - Sajnálom, Erica, csak azt tettem, amit tennem kellett, amit minden nővér megtett volna. - válaszolom, ahogy kihívóan karbafonja a kezét és szarkasztikusan beszólogat. Igaz, hogy Sheree nem a vérszerinti testvérem, de tényleg születésünk óta barátok vagyunk és ott, abban a pillanatban bekapcsolt bennem egy védő ösztön, hogy akármit megtennék, hogy eltussoljam amit tett. Hogy ezután hogyan számolnék el azzal, ha megjelennének a hírekben, hogy mondjuk sorozatgyilkossá vált, hát nem tudom. Így is nagyon cefetül nézek ki, hiába van a birtokomban még mindig, születésem óta a Kísértetvadászok képessége, csak azon vagyok képes kattogni, hogyan tehetném jóvá. - Nem értem hogyan lehetsz itt, tényleg nem, hiszen nem csak elűztelek, de elégettük a... nos... a földi maradványaidat. - vallom be, mert valahogy úgy érzem, hogy tudnia kell róla. Mintha csak gyónni vágynék, de nem a legmegfelelőbb személynek, hiszen Gray feltétel nélküli szeretete feloldozott, de Erica joggal utálhat jelen pillanatban. A nyelvem hegyén van, hogy elmondjam azt is, hogy milyen rémes érzés volt először az Akadémián Galennel találkozni, majd az angyalok között Fridával, de az kéne még, hogy míg éppen most mutatott rá, hogy én legalább még élek, magamat sajnáltassam. Nem, van egy nagyon mufurc húgom, pontosan tudom, hogy azzal mennyire kihúznám a gyufát ahelyett, hogy megsajnálna, és amúgy is, nem érdemlem meg egyáltalán a sajnálatát. Persze, vágyom rá, hogy megértse miért tettem és feloldozzon, de ez úgy se fog megtörténni, nem akarok naiv ábrándokat kergetni. Lepillantok az asztalra, amin dolgoztam a tekercsekkel és ahogy ellöktem magam az asztaltól kissé még össze is ziláltam a lapokat, így elkezdek módszeresen összepakolni, de nem ignorálva, csak kényszeresen lebámulva a lapokra, de ebben a szent pillanatban nincs az a mítikus kard, ami elvonná a figyelmem a bűntudatról és a tényről, hogy ha visszatért, akármiért is hallgatott eddig, most már a napjaim meg lehetnek számlálva. Vajon a minisztérium lenne olyan korrupt, hogy megvédjen? Vagy Vladimir, tekintve, hogy szükség van rám a világ megmentésére? Vajon akarom egyáltalán, hogy segítsenek?...
Hogy felismerem-e? Hát persze, pont azért is nem sokon múlik, hogy visszaforduljak, de az most hirtelen eszembe sem jut, hogy ha legutóbb látott, akkor most is meg van rá az esély. Amikor viszont úgy istenesen kikerekedik a szeme, akkor bizony egyértelművé válik, hogy lát és hall is és elég rendesen sokkolja a dolog. Hát teljesen igaza is van, hiszen ő zavart el akkor éjjel, hogy utána évekig abban a kietlen erdőben bolyongjak, azt se tudjam, hogy hol, amíg aztán vissza nem rántott valami. Kicsit oldalra döntöm hát a fejemet, és amikor látom, hogy lehajtott fejjel hezitál bizonyára, hogy mégis mit tegyen, akkor egészen közel suhanok hozzá és amikor felnéz akkor lazán néhány centiről a képébe nyomok egy "Bú!"-t. Csak úgy a hecc kedvéért. Ennyi szórakozás nekem is kell, de persze aztán leesik, hogy ha egyszer megtette... Így aztán hátrébb suhanok és gyanakvón méregetem, nem is foglalkozva először a kérdésével. Amúgy is mi köze hozzá! - Szóval te még ide jársz... és hol a barátnőd? - kérdem azért csepp vádló éllel a hangomban, de azért az is látszik rajtam, hogy bizony készen állok arra, hogy bármikor eltűnjek a szeme elől átsuhanva egy falon, hiszen ha egyszer megtette akkor biztosan újra képes lenne rá. - Csak szólok, hogy más is tud rólam, úgyhogy ha megpróbálsz eltűntetni, ő gond nélkül kiteregeti a kis titkotokat! - emelem meg kicsit a hangomat, de azért aki egy kicsit is jó emberismerő sejtheti, hogy a hangomban azért akad egy jó adag tartás. Hogy igazat mondok-e azt persze nem tudhatja, ahogyan azt sem, hogy mióta vagyok a kastélyban, mert bár eddig nem futottunk össze, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek itt már egy ideje. Az is egyértelmű, hogy eddig még nem teregettem ki a kis titkát, de bizonyára igen komoly súlyként nehezedhet most a lelkére, hogy akár meg is tehetném. Azonban, ha kicsit gondolkodik, akkor azért egyértelmű lehet neki, hogy még a testvéreimet sem kerestem fel, és vagy nem akartam, vagy nem tudtam, no meg senki sem ejtett szót róla, hogy lenne egy új szellem az iskolában... - Milyen rémes is a sors igaz? Van, aki vígan éli világát, boldogan, más meg... - ezúttal már karbafonom a kacsóimat magam előtt és persze jól nyomatékosítom az éli szócskát, hiszen ő gondolom, meg hát láthatóan élte tovább az életét, ellenben velem, aki éveket tengődtem ki tudja hol, valahol félúton élet és halál között, hogy aztán most itt folytassam mindent minden nap látva a nővéremet és az öcsémet úgy, hogy nekik még csak sejtelmük sincs róla, hogy itt vagyok a közelükben.
Állítólag meghalni könnyű, élni nehéz. Persze, azok szerint, akik élnek.
Seraphine McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ereklyeraktár 2022-07-15, 22:28
Kísért a múltbeli kísértet
[You must be registered and logged in to see this image.]A térképek és tekercsek fölött könyökölök egy jó darabig, teljesen elmerülve benne, mintha lenne esélyem itt és most találni valamit, amit senki más nem talált a történelemben. Egy nyomot, ami nem vezet zsákutcába vagy mondjuk halálos veszélybe. Egy nyomot, amivel rátalálhatok az Excaliburra, a kardra, ami egész fiatal korom óta vonzott magához, de hiába, hiszen már majdnem ezerötszáz éve elveszett nyomtalanul. Vagy legalább is a nyomokból soha nem sikerült egy eredményes ereklyevadász akciót kezdeményezni, pedig annyi mitológia szól róla, csak hiába. Nem nézek fel, amikor besuhan az alak, egy kicsit talán túlságosan beszippantott a mitológia, mint valami menekülőút azzal szemben, hogy stresszesnek érzem a családjaink reakcióját, az egyetemet, az angyalokat ÉS az auror kötelességeimet tekintve. Amikor viszont meghallom a hangot már csak felnézek, hogy szembesüljek a "hab a tortán" esetével... ugyanis Erica Herbs lebeg el előttem, maga elé motyogva. Lehet, hogy ő nem emlékszik arra, hogy ki is űzte el évekkel ezelőtt, de én találkoztam a nővérével és az öccsével is, kimentem újra a sírjához és még mindig szörnyű lelkiismeretfurdalásom van miatta. Fogalmam sincsen, hogy hová kellett volna kerülnie, amikor elűztem és hogy miként térhetett vissza, de a pupilláim hatalmasra tágulnak, ahogy megbámulom és azonnal kiver a víz. - Erica... Erica Herbs? - suttogom magam elé, de azért teljesen érthetően. Már túl késő csak úgy elfordulnom és lehajtanom a fejem, már túl sokáig néztem, egyértelmű, hogy nem csinálhatok úgy, mintha nem látnám. Ráadásul... egyszer már megtagadtam tőle a segítséget, talán itt az esély arra, hogy feloldozzon a bűntudatom alól. Vagy arra, hogy lehúzza a leplet arról, amit tettem vagy amit Sheree tett vele. Vannak szellemek, akik látható alakot tudnak ölteni mindenki számára, ha ő is ilyen erőre tesz szert és beköp minket... istenem, nem volt már elég csapás a listámon? - Miben... miben akarsz intézkedni? - teszem fel a kérdést, felállva az asztaltól, hiszen nyilvánvalóan a legrosszabbra gondolok, pedig valójában a lány teljesen máson kattogott. Lehet, hogy képes lennék újra elűzni, de egyrészt biztosan újra bűntudatom lenne, másrészt lehet, hogy megint visszajönne, akárhogyan is tette. Fogalmam sincsen mi egyebet mondhatnék, egészen elsápadok, ahogy bámulom a kissé áttetsző szellemszerű alakját és szinte várom, hogy az arca elváltozik és kitörik valamiféle vihar, vádlás, kiabálás, veszekedés, nem is tudom, valami, amit szégyenkezve eltűrhetek... mert megérdemlem. Egy év jellemfejlődése megy a kukába, minden magabiztosság, amit az Auror kiképzésen vagy az Angyalokkal szereztem megsemmisül, ahogy a lányt meglátom.
Jó lesz ez! 
//