2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljesen próbáltam kizárni a kocsmában lévő dolgokat és nem beparázni az egész szituációtól. Most aztán szükségem lesz a bátorságomra és valahogy lakatot tenni a csípős nyelvem és nagy számra is. Általában visszafogott vagyok, de amint bosszantanak néha kinyílik a bizonyos láda… Csak többet szeretnék tudni a sárkányokról és, ha ehhez egy alvilági agyára kell mennem akkor megteszem. Nem igen fogom hagyni, hogy hamar letudjon rázni. Kérdésére majdnem fújok egyet akár egy macska, de nyugalmat erőltetek magamra. - Kutakodtam erre-arra és szembe jött velem pár feljegyzés meg egy barátom segített. – ennyit talán elárulhatom még neki is. A pillantásától kissé libabőrös leszek, de uralkodok magamon és kicsit feljebb emelem az államat. Wupsz… elfelejtettem bemutatkozni. Jobban lefoglalt a mufurcos megjelenése. - A nevem Kathleen Morgenstein. Amennyiben együttműködik és segít én is segítek magának. Akár a teljes kutatásba beavatom és azokba amit találok. Vagy kérheti valamiben a segítségemet viszonzásképpen. – válaszolom a szemeibe nézve. Csak nem akar valami oltári őrültséget kérni tőlem, nem mintha egy nemleges válasz esetén elhúznám innen a csíkot. Attól túl csökönyösebb vagyok, ha a munkáról van szó. Most pedig, hogy sikerült végre egy nyomot felkutatnom nem fogom hagyni, hogy csak úgy elúszon. Még Tiberius Thorne sem állíthat meg legyen bármilyen harapós. A mondatára először csak felhúzom egyik szemöldökömet majd szétnézek. Átfut valami az arcomon az egésztől és szinte végigfut a hideg is a gerincemen, de elszántan és konokul fordulok vissza beszélgetőpartneremhez. Összefűzőm ujjaimat és tenyereim pedig a pult falapjára simulnak, ahogy közelebb hajolok Tiberiushoz és mélyen a szemeibe néztem. - Igazán kedves, hogy aggódik, de amit szeretnék azért el is megyek. Utam ide vezetett magához a Zsebpiszok közbe. Így hát idejöttem. Makacs jószág tudok lenni. – mondtam rendíthetetlenül még akkor is, ha nem kecsegtet jó dologgal az a sok piás a hátam mögött. Csak elboldogulok velük, ha pedig nem másnap visszajövök. Felőlem virágot is bonthat a kedves tulaj, de nem fogok elmenni innen egyezségkötés nélkül. Túl régóta próbálok rátalálni a sárkányokra és mondhatni ez az én kriptonitom. Imádom őket, gyönyörűek, erősek és bátrak. Én magam, ha már össze vagyok törve őket csodálhatom nem igaz? Ki állítana meg? Rég kinőttem abból, hogy bárkinek számadást adjak. - Szóval hajlandó nekem segíteni? Vagy táborozzak ide míg igent nem mond? – mosoly húzódik az ajkaimra. Az a barátom aki ideirányított tudja merre keressen, ha ne adj Merlin bajba kerülök szóval emiatt sem túlzottan izgatom magamat. Így hát csak bátorság kell és kitartani az meg menni fog. - A magamfajta is lehet jó szövetséges, nem gondolja? – testtartásomból is látszik, hogy nem félek tőle. Még nem adott okot, de ha adna is akkor sem mutatnám ki. Az csak afelé vezetne, hogy esetlegesen nemet mond és a nyakára kell járnom.
Tárgy: Re: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2021-07-08, 18:40
Kathleen & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Elegem van a bújkálásból. A türelmem egyre inkább fogy, amint közelebb kúszunk a céljaink elérésében. A Testvériség szüntelenül munkálkodik egy újabb kitörésen, melyet a muglivilágra akarnak küldeni, de addig nekem karbatett kezekkel kell kivárnom a végét. Hiába épültem be a köreikbe, még mindig nem ér el olyan messzire a kezem, hogy én irányítsam a helyzeteket. Mindenesetre, ha az én kezemben lenne a gyeplő, már rég felszabadítottam volna a világot. Mindenkinek joga van a szabadságra, akkor nekem miért ne lehetne? Mihamarabb leleplezzük a varázsvilágot az emberek előtt, annál hamarabb vethetem le az engem fojtogató láncokat is. -És mégis kitől szerzett ilyen baromságot? -vonom összébb szemöldökömet. Tekintetem ürességet áraszt magából, ahogy végigpillantok a nő vékonyka termetén. Nem okoz túl sok fenyegetést a számomra, ám együttműködni addig nem fogok vele, ameddig van nála valami hasznos az érdekemben. -Ebben a kölcsönösségben mi lenne az én hasznom, Miss...? -az sem feltétlen tetszik, hogy rögtön a lényegre akar törni, miközben még arra sem volt hajlandó, hogy bemutatkozzon. Ezt már nem teszem szóvá, csak némán felkönyökölök a pultra, úgy várakozok a további részletekre.-Nagyon elhivatott lehet, ha volt olyan bátor, hogy a Zsebpiszok köz mélyére ellátogasson egyes egyedül. A magafajtákat nem látni túl gyakran. Amúgy sem húzzák ki sokáig a köreinkben. -állammal bökök a csárda vendégei irányába, akik le sem veszik kíváncsi szemeiket a nőről. Egyértelműen nem idevalósi, s ha most nem velem lenne dolga, valószínűleg már rég letámadták volna az alkoholtól fröcsögő bókjaikkal.
Sokan nem tartották jó ötletnek, hogy pont a Zsebpiszok közbe tolom el magamat, de hát ugyan kérlek! Egyszer itt van nyom, akkor ide kell jönnöm nincs olyan, hogy de vagy valami más ilyen szinonima. Nem mondom, hogy biztonságban érzem magamat, de nem válogathat az ember lánya, ha a szakmájáról van szó. Természetesen emellett még húgom keresését sem napoltam el és bármennyire őrültségnek hangzik a kettő egyszerre bőven megfog szerintem férni egymás mellett. Így hát betérek a csárdába és próbálok nem foglalkozni a rám szegeződő pillantásokkal. Nem kell parázni, nem lopni jöttem én ide csak információt szerezni a tulajról. Már, ha hajlandó lesz bármit is mondani magáról és nem úgy képzeli el a helyzetet, hogy egyszerűen leráz. Viszont arra is gondolnom kell, hogy odafigyeljek az esetleges csípős nyelvemre, hiszen nem gondolom, hogy tárt karokkal fogadná az esetleges kéretlen megjegyzéseket az általam keresett férfi. Leadom a rendelést és valahogy érzem magamban az akaratlan feszültséget. Nem fognak megenni… meg amúgy sem valami gyanús az arcberendezésem… azt hiszem. Mégis míg várok újra körbetekintek az igen csak takaros helyen, azért meg kell mondani tényleg jól néz ki a belsőtér. Valahol pedig az agyam hátsó sarkából újra felsejlik az aggodalom Cosette iránt. Az apámnak még mindig nem voltam hajlandó semmit a dolgokról, hisz majd csak a fix információkat osztom meg vele. Felesleges lenne belemennünk egy esetleges vitába emiatt. Amikor megszólal egy férfihang majdnem összerezzenek, de figyelmemet rögtön a magas idegenre fordítom. Nem mondanám, hogy levett a lábamról ezzel a tömör kérdéssel, mellőzve minden köszönést és egyebet. Megrándul az egyik szemöldököm és talán tekintetem is elárulja a jobb modorra nem jutotta gondolatmentemet, de mégis elmosolyodom. Nem mintha ezzel annyira levenném a lábáról Mr. Mufurcot. - Eszem ágába sincs. Mivel igen előzékeny volt Mr. Thorne akkor a lényegre térek. Legendás Lényekkel foglalkozom és a sárkányokat kutatom. Amennyiben nem tévedek Önnek is köze van hozzájuk. – nézek nyíltan a férfi szemébe. Lehet nem a legjobb ötlet ez az egész, de már belevágtam és nincs visszaút. Csak maradjak meg a rendes, kedves mosolygós személyiségem mellett ameddig lehet. Valahol viszont cseng bennem a vészcsengő, ha ennyire kis kezesbárány lesz nem igen fog menni. - Akár kölcsönösen is segíthetünk egymásnak. Mit szól hozzá? – kicsit oldalra döntöttem a fejemet. Természetesen amennyiben nemleges választ kapok vagy idetáborozok vagy addig járok a nyakára ameddig bele nem megy. Ez kifürkészhető a tekintetemből is, hogy nem adom majd fel egy könnyen. Munkatársam azt mondta őrült vagyok amiért ezt így felvállalom főleg a Zsebpiszok közben ami a rossz híréről ismert és az alvilágiak egyéb dolgairól. Olykor az életben kockáztatni kell én pedig most ezt meg is teszem. Nem hiszem, hogy ezzel különösebben nagy baj lenne. Az agyam elkezd kattogni mihez kezdjek amennyiben próbál esetleg kipenderíteni. Jobb lenne a békésebb megoldást választani, de mint tudjuk olykor a szükség törvényt bonthat…
Tárgy: Re: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2021-06-21, 22:33
Kathleen & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Eltelt már jó pár hét, amióta Beatrix betoppant és megpróbálta elmesélni az igazságot a maga rózsaszín felhőkbe burkolt módján. Végül is egy keménykezű nőről van szó, de amikor Sheska kerül a képbe mégsem adhatja elő a vérrel átitatott verziót. Mindenesetre itt volt az ideje, hogy mindannyian többet tudjunk meg végre arról, amik vagyunk. Már egy ideje furcsálltam, hogy a tűz szinte alig sebez meg, mintha ártalmatlan lenne számomra. Először talán tűzmágusi képességre gyanakodtam, ám végül rá kellett jönnöm, hogy ez annál sokkal több. A konyhai foglalatoskodások mellett könnyedén játszhattam a tűzzel és annak mindenféle verziójával szinte egy karcolás nélkül. Lehet pont ezért váltam a szakmám egyik legjobbjává, s fő séfnek lenni amúgy sem túl gyanús, ha az ember a Testvériség köreiben mozog. Eddig még egész hűséges csatlósuk voltam, ennek a hossza csak azon múlik, hogy valaki felfedi-e az igazságot rólam. Még sosem változtam át, s most is ezen morfondírozok, miközben egy wokban rázom össze a zöldségek és marhahús szaftos keverékét. Egészen addig bámulom a színes kavalkádot, míg egyik alkalmazottam, Eric nem hív a pult mögül, hogy látogatóm akad. Vajon ki lehet? A Testvériség tagjai általában baglyot küldenek, ha Sheska volna, akkor azt Eric is mondaná, így ötletem sincs ki lehet az. Eléggé bosszantó, s ez arcomra is kiül, ahogy mogorva, fásult arccal dobom vissza a tűzhelyre a wok-ot és adom át a stafétát az egyik kuktának. Egy konyharongyba megtörlöm a kezeimet, majd felcsapom az anyagot a vállamra, így lépek ki a csárdám konyhájából az engem kereső idegenhez. -Mit akar? -török a lényegre. Bemutatkozással nem fogom fárasztani, annyira nem feltétlenül akarom tudni a nő nevét. Abból, hogy mit akar, könnyen leszűrhetem a szándékait és azt, hogy honnan jött. A név csak egy díszítőelem, semmi több. -Ne rabolja az időmet. -teszem még hozzá barátságtalan dörmögéssel.
Felsóhajtottam és éppen a Zsebpiszok köz forgatagában mászkálok ami egy magamfajta varázshasználónak lehet nem a legjobb döntés. Mégis a munkámban a legnagyobb project a sárkányok megkeresése. Szeretném őket felkutatni, hiszen gyönyörű lények. Erősek és félelmetesek egyben, de van egy olyasfajta kisugárzásuk amire nem lehet nemet mondani. Jelenleg az utolsó nyomok amiket sikerült megszereznem egy csárdához vezettek. Név szerint A Fekete víz és a Szatír Csárda. Jó ötlet volt egyedül jönnöm ide? Határozottan nem! Bár bízom benne, hogy nem egybe nyelnek le és tűntetnek el a föld színéről is. Próbálom kikerülni az embereket és leginkább a sok információ kavarog a fejemben. Cosette, apám és úgy a munka. Annyi mindent szeretnék helyrehozni, de a múltat nem tudom semmissé tenni. EZ szomorúsággal tölt el jelenleg és nem tudom, hogy miként tudok majd kilépni a saját démonaim markából. Végül megnézem a papírt ami a kezembe volt, hogy pontosan merre is van az a csárda. Annyira nem bonyolult egy helynek a megtalálása, nem igaz? Fújtam egyet erre morcosan, hiszen lehet kutató vagyok, de olykor nekem is nehézkes türelmesnek lennem. Végül, ahogy tovább haladtam meglátom a kopottas töredezett fatáblát. Megvan! Már csak azt kellene kiruletteznem miként fogom rávenni a bent levőket, hogy elárulják nekem Tiberius Thorne megtalálási helyét. Bátor vagy te Kathleen! Nem kell segítség, nem igaz?! Menni fog. Így hát felszívom magamat és belépek a helyiségre. Gyorsan végig vezetem a tekintetemet a helyen ami tágasabb mint amire számítottam. A szúrós pillantásokat még annak ellenére is szinte érzem, hogy nem nézek az emberek szemébe, de nagy eltökéltséggel ülök le az egyik asztalhoz. Még, ha tudnám is nagyjából miként is néz ki a férfi ezerszer könnyebb dolgom lenne! Majdnem elhúzom a számat, de aztán emlékeztetem magamat, hogy nem egy kellemes sétán veszek részt egy ismerőssel. No akkor, találjuk csak ki miként szedünk ki információkat az itt felgyülekezett emberekből. Már, ha nincs olyan mákom, hogy beszélni tudok egy alkalmazottal és ő lesz olyan kedves és elárulja amit akarok. Amikor végül az egyikük megáll, hogy felvegye a rendelésemet én le is adom, egy kis ételből sosem lehet baj. Végül csak megemberelem magamat. - Esetleg… nem tudom tud-e nekem segíteni. Tiberius Thorne-t keresem. – nézek fel beszélőpartnerem szemeibe. Csak kérlek most az egyszer legyen szerencsém és hamar megtaláljam a keresett delikvenst!
Nem mondom, hogy könnyen ráveszem magamat, hogy engedjek az ólmos fáradtságnak, de közben mégis csak tudom, hogy nem sok értelme lenne erőltetnem az ébren maradást, mert úgy se fog menni hosszútávon. Azzal nem is próbálkozom, hogy felkeljek, de nem is nagyon kell, mert Rhys azonnal moccan, hogy felvegyen, én pedig csak egy pillantást váltok a bátyámmal, hogy ne tegye szóvá igen, lenne sokkal egyszerűbb megoldás is. Így is azért sejtem én, hogy nem lehet egyszerű neki tétlennek maradni egy olyan világban, amit nem ért, vagy nem ismer eléggé és főleg nem igazán tud hozzátenni. Ne érezze magát teljesen haszontalannak, hiszen a bátyám máris venné elő a pálcáját, hogy cselekedjen. - Igen, az jobb lesz, ha itt marad. Remélhetőleg nem lett komoly baja. Ránéznél? - pillantok még a bátyámra már amikor Rhys felkanalazott a kanapéról, hogy elinduljunk felfelé. Tényleg rámfér egy kiadós alvás és őszintén szólva én most nem is nagyon gondolok arra, hogy előtte egy zuhany se ártana. Majd jó eséllyel ilyesmit inkább utána eszközölnék. Az is még fárasztó perceket venne igénybe, hogy egy kicsit felfrissüljek és hát most nem is azt igénylem, hanem inkább a pihenést. Amikor Rhys letesz hát az ágyba, a bátyám kicsit hátrébb parancsolja és elvégez néhány egyszerűbb tisztító varázst, pár törölköző érkezik a fürdőből, hogy legalább valamelyest áttöröljenek. - Innen már áteveszem. - mondja még a maga szűkszavúságával a bátyám, de aztán egy talán kissé szúrós pillantásnak tőlem mégis csak hozzáteszi. - Köszönöm, hogy... vigyáztál rá, amennyire lehetett! - csak aztán bújtat ki a nadrágból is, hogy az érkező törölközők nagyjából legalátt áttöröljenek, és csak utána takarjon be, hogy aludni tudjak egyet. Hogy aztán persze, amikor Tiberius lemegy a földszintre még kénytelen legyen Rhyst is ellátni nagyjából. Felpakolja a kanapéra persze mágia segítségével és legalább nagyjából áttörölgeti, lehámozva róla kabátot, cipőt, de azért őt nem vetkőzteti le. És persze ellátja a kezeit is, hogy amikor felkel maximum csak a bűz maradjon meg, de a hasogató fájdalom már ne legyen ott ,csak egy tisztán, frissen bekötözött és ellátott kéz.
//Én is köszönöm a játékot, tényleg szuper akcióra sikeredett. //
Miután láttam a köhögést moderálom magam és a válaszára csak bólintok bár halkan felmordulok és kikivánkozik belőlem egy megjegyzés a sütőtökre, de a végén még túlságosan jól sikerülne és Sheska megfulladna itt nekem a nevetéstől. Így hát nem szólalok meg, bár minden másodperccel tanácstalanabbá válok, hogy ha a nevetés kilőve, a lelkizés kilőve, akkor mégis mivel tartsam szóval. Már nem azért, mert ennyiből állok, csak most igen nehéz átlagos dolgokra gondolni. Nem is kell ezen töprengenem, mert megjelenik a bátyja, akinek helye adok és végig megy az én szememben elképesztő - és hát kicsit gusztustalan - folyamat. Egy megkönnyebbül sóhaj azért kiszakad, amikor azt mondja, hogy nem is fáj, csak furcsa, bár azért örülök, hogy nem látta a döbbenetet és az undort az arcomon, mert… nos… nem vagyok rá büszke, hogy még ennyi év után is van, ami meglep. Lett volna lehetőségem a Testvériségben mélyebben beleásni magamat ebbe az egészbe, biztosan hasznos is lett volna, de nem vagyok az a kutató fajta és őszintén volt jobb dolgom is. Bár nyilvánvalóan semmi kedvem kettesben maradni a bátyjával addig, amíg kipiheni magát, elmenni meg aztán főleg kockázatos lenne, hiszen akárhányszor kirakom a lábamat akárki felismerhet, lassan bólintok. - Persze. Pihenés, alvás, miegymás, mire újra kinyitod a szemed jobb leszel, mint új korodban. - mondom, mikor a tekintetem találkozik a bátyjával. - Viszont ezt addig hagyjuk itt a földszinten, legalább mi nézegethessük, míg pihensz. - teszem hozzá, hogy elvegyem tőle a rúnapisztolyt, ami mondjuk megjárt egy kanálist, szóval azt se tudom, hogy működőképes-e. El tud ez ázni? Vagy valami varázslat végi? Mivel mugli fegyverekhez szoktam hiába viseltem egy ilyen fegyvert, egyszer se áztattam el, szóval fogalmam sincs. Kiteszem az asztalra, bizalmat szavazva a testvérének, aki az imént mentette meg és talán furcsállni fogják, de miután idáig a karomban hoztam a nőt most is odalépek hozzá, hogy az emeletre én vigyem fel a karomban. Eszembe se jut, hogy a bátyja logikusabb választás lenne, vagy hogy jóval egyszerűbben fel is tudná vinni valami bűbájjal. Felnyalábolom magamhoz ölelve és biccentek Tibinek. - Mutasd az utat. - mondom csak egyszerűen és megindulok az emeletek felé követve. Még mindig bűzlünk a csatornalétől, de miután megnézhettem magamnak toplessként már lehet egy kicsit túlzás lenne, ha felvetném, hogy meg kéne fürdeni, hiszen vakon nem tud és egy kicsit más levenni a pólóját vagy teljesen meztelennek lennie, még ha nyilván nem is én kapnám a nemes feladatot, hogy segítsek neki, hanem a testvére. Persze, ha Tibinek magától is eszébe jut, hogy nem ártana előbb egy fürdés, akkor nem sunnyogom el és a fürdőbe viszem, hogy ott tegyem le a kádba és kihátrálok, hogy amíg megmosdanak, addig visszatérjek a fegyverhez és bágyadtan viseljem el a saját undorító szagomat. Minél jobban megnyugszom, annál jobban veszem észre a részleteket, mint a még mindig égő tenyér, az összetapadt loncsos hajam és a már elviselhetetlen csatornaszag, ami belőlem, és őszintén a kanapéból is árad, ahova Sheskát letettem, mikor bejöttünk. Leroskadok az említett bűzbe és egy kissé döbbenten konstatálom, hogy milyen erővel nyillal belém a fájdalom a tenyeremből egészen végig szaladva az egész testemen. Még időm sincsen, hogy a pisztolyért nyúljak és meggyőződjek, hogy teljesen elázott-e vagy sem. Hosszú percek óta ignoráltam akármilyen átok is égetett meg, használtam a kezem, mintha mi se történt volna az adrenalinnal és a vasakaratommal elnyomva az egészet, de most, hogy Sheska biztonságban a testvérével hirtelen kiver a víz, az egész testem megfeszül majd lassan elhomályosult tekintettel ernyedek el, szerencsétlenül eldőlve a kanapén. Még egy sérült, akit Tibi összekaparhat...
Nem nevetek fel újra, a köhögés ezútta elveszi az élét a viccelődésnek, de ennek ellenére is segít, hogy ne arra figyeljünk, hogy Tiberius időnként felmorran a konyhában. Bízom benne, de azért kár lenne tagadni, hogy mégis csak aggódom kicsit. Igen csúnya vége lehet ennek az egésznek, ha nem jár sikerrel, tisztában vagyok vele. - Így már értem és mi sütőtöklének mondjuk. - magyarázom, hiszen lássuk be más világból származunk. Én sosem éltem muglik között, igazából mugli eszközöket se nagyon használok. Ez felettébb távol állt tőlem és hát lássuk be évek óta élek már a Roxfort falai között, ahol aztán végképp nem marad meg semmiféle mugli szerkezet. Arról nem is beszélve, hogy a származásomra is csak nem rég derült fény, amiről én eddig nem is tudtam. A nénikém nem mutatkozott, az anyám pedig nem mesélt bizonyos dolgokról, de ez végképp nem visz közelebb a mugli világhoz, ahhoz viszont igen, hogy továbbra is úgy gondoljam, nem járja, hogy rejtőznünk kell a világ elől. Bólintok végül Rhys szavaira, hogy megértette, bár tudom ettől nem lesz könnyebb neki mindezt elfogadni, de akkor is lássuk be rosszabbul is járhattunk volna. Így van esélyünk megúszni és tovább folytatni a kutatást. Meg van a pisztoly és még egy kártya is, amiből kisajtolhatunk információkat, még ha bizonyára nehezen is, de már legalább valamit elértünk és első körben ez is elég. Én kétség és gondolkodás nélkül iszom meg azt, amit a bátyámtól kapok, hogy aztán végbemenjen a folyamat és a méreg lassan ürülni kezdjen, amit ő szépen fel is fog. Biztos vagyok benne, hogy még akár fel is használhatja a későbbiekben, vagy legalábbis ezért kell neki. Mindenesetre az első elernyedés után azért legalább magamnál vagyok és időnként pislogok már párat. - Nem, ne aggódj. Egy kicsit talán furcsa, de egyáltalán nem fáj. - mosolyodom el, bár persze tényleg látszik, hogy nem igazán sikerül belőnöm az irányt, amikor megpróbálom a hangot követve meghatározni, hogy hol lehet. - A sötét kellemetlenebb. - húzom el a számat, de épp csak egy pillanatra, hiszen Tiberius szinte azonnal becsatlakozik a beszélgetésbe. - Nem tart soká, bár a legjobb az lenne, ha addig is pihennél és mire felkelsz jobban leszel. - mormogja, ami azt jelenti, hogy nem díjazza különösebben a barkóbázás ötletét, hanem inkább azt támogatná, hogy aludjak egy nagyot. - Csoda, hogy túlélted. Ez az átok kiszívta volna belőled az erőt és szépen lassan felemészt. - csóválja meg a fejét, hogy aztán Rhysre pillantson. - Az emeleten ágyba dughatjuk. - valószínűleg támogatást várna tőle, hogy könnyebb legyen rábeszélni engem arra, hogy tényleg inkább a pihenést válasszam, mint a barkóbázást, vagy bármi egyebet, ami nem járul ahhoz hozzá, hogy mielőbb jobban legyek. - Talán tényleg az lenne a legjobb, ha ledőlnék egy kicsit, de az a fontos, hogy sikerült. Meg van, amit akartunk, így közelebb kerülhetünk a megoldásához is. - pillantok még a bátyámra, amiből egyértelmű lehet, hogy ő tudja, hogy hol voltunk és hogy miért is mentünk. Hogy miért nem vele mentem? Na az már más tészta. Ő nem igazán értékelte ennek a kis akciónak az ötletét és lebeszélni próbált róla inkább végig. Ha azt nézzük végülis valahol jogos volt, mert tényleg ott hagyhattuk volna a fogunkat.
Én meg sajnos vagy nem sajnos vagyok annyira jól, hogy néha azért megakadjon a tekintetem a csinos alakján, domborulatain vagy éppen az ajkán, de azért nem vagyok akkora vadállat, se perverz, hogy egy sérült nőt pofátlanul megbámuljak. Csak egyetlen pillanatokra kalandozik el a tekintetem, aztán vissza is ugrik valami kiskorú karikával ellátott területre. - Tudom, hogy nagy léptékben haladunk, de máris eljutottunk a féltékenységig? - vigyorodom el, de amikor a nevetése átalakul nagyon is rosszat sejtető köhögésbe az arcomról kicsit leolvad minden vidámság. Rendben, akkor nem viccelődünk, akaratlanul a gondterheltség a másik véglet, ami kirajzolódik, mintha nem lenne a kettő között semmi. Pedig van, normális helyzetben, csak ez most nem éppen az. Ahogy visszakérdez kicsit bólintok és ugyan nem vagyok egy nagy doki, de ezt el tudom magyarázni. - Amikor azt hiszed, hogy gyógyszer veszel be, de amúgy szőlőcukor, de mégis jobban érzed magad, mert elhitted, hogy jobban leszel tőle. Valami ilyesmi a placebo. - foglalom össze, persze nem igazán korrekt, mert kitérhetnék arra, hogy ahhoz is használják, hogy valaki gyógyszert kap, valaki nem, és melyik hogyan reagál és így tovább, de ezekhez én nem értek. - Úgy érted káposztalé, nem? - kérdezzek vissza, kicsit összeráncolva a fejemet. Én még Halloween környékén is messzire elkerülök a sütőtököt, már úgy evés-ivás szempontjából, de nem Sheska az első, aki közülük a sütőtöklevet emlegeti. Ennyire nagy szám lenne a boszorkányoknál, vagy mi? Amikor Katya bejelentette, hogy ő most sütőtöklekvárt fog főzni - amiből egyet még Daphnénak oda is ajándékozott a Black-házba költözéskor - akkor konkrétan inkább leléptem pár órára kockáztatva, hogy kinyírjanak, mintsem szagoljam. Felmordulok, amikor elkezdi nyugtatni a lelkivilágomat, kicsit elszégyellve magam, hogy egyáltalán ilyesmire szükség van, hiszen illene inkább erősnek mutatnom magamat és nem terhelnem a hülyeségemmel, miközben a saját bajára kéne fordítania minden energiáját. Nem mintha a gyógyulás úgy menne, hogy csak akarni kell, de azért ki tudja, hátha. - Igaz, ott hagyhattuk volna a fogunkat és a hírekben csak annyi lett volna, hogy két testet mosott a víz a csatorna partjára. - sóhajtok fel, de kicsit megrázom magamat, mintha ezzel akarnám lerázni magamról az önostorozást is. Érezhető, hogy szívesebben lennék a helyében, mintsem nézzem, ahogy szenved, ami tiszta szívre utal és talán végtelen naivitásra, de ez van. Ahogy nyílik az ajtó azonnal kiegyenesedek a kanapé mellett, abbahagyom az amúgy is valószínűleg teljesen felesleges - legalább is egészségügyi szempontból - tapogatását a nőnek és utat engedek a bátyjának, bár majd kiugrik a szemem, amikor meglátom, hogy az a valami még szikrákat vet menet közben. Nyitnám a számat, hogy felhördüljek és kétségbevonjam a folyadék emészthetőségét, de tekintve, hogy Sheska azt mondta, hogy Tibi érti a dolgát és mert nem igazán van másik opció inkább csukva tartom a szám, még ha az állkapcsam meg is feszül a bizalmatlanságtól. Elméletben én vagyok a nagy szikla, akire mindenki támaszkodhat, a keményfiú, aki a vastag izomkötegeit villantva készteti az embereket visszavonulásra, de amikor meglátom, hogy Sheska elernyed, aztán a feketeség elkezd helyet változtatni hangosan felhördülök és visszatérdelek mellé. - Mi a franc… Mi a faszom… - nem találom a szavakat, ahogy a feketeség a szemébe köt ki és a gyomromban pedig határozottan ébredezik a rosszullét. Nem hánytam a hipphopptól, nem hánytam a csatornavíztől és a bűzétől, de az, hogy a feketeség átvonul a szemébe és könnyszerűen kezd el szivárogni belőle, egy kicsit már túl sok. Amikor Tiberius a pohárral akarja felfogni a folyadékot kelletlenül, de helyet adok neki, talán jót is fog tenni a távolság néhány pillanatra. - Az… király. - válaszolom a férfinak, azt latolgatva, hogy végül is ha csak néhány óráig kell ezen keresztül menni, akkor nem is olyan vészes a látvány. Meg akarnám köszönni neki, de hát a saját testvérét mentette meg én meg csak ma találkoztam vele, szóval elég kreténül venné ki magát a helyzet, hiszen nyilván megmenti, nem értem tette, nem is ismer. - Szép munka. - mondom végül, nem minthga tudnám, hogy pontosan mit csinált és milyen nehéz volt, de valahogy csak kell értékelnem. - Hogy viseled, fájt vagy most fáj ahogy az a dzsúz kicsöpög? - fordulok vissza a nőhöz megerőltetve magam és koncentrálva, hogy a gyomrom tartalma maradjon csak a helyén. - Nincs más hátra, mint pár óra masszív barkóbázás. - teszem hozzá, egy kicsit azért elmosolyodva és megkönnyebbülten felsóhajtva. Egy széket vagy fotelt húzok oda, hogy ne órákig térdelgessek vagy álldogáljak Sheska mellett és újra végigfuttatom a tekintetem a házon. Ha nem lát, legalább nem tudja, hogy vagyok olyan kreatív, hogy mindig a környezetemből nézek ki valamit, nem csoda, hogy mindig mindenki laposra ver ebben a játékban.
Vagyok annyira rosszul, hogy ne foglalkozzam azzal a ténnyel, hogy nem vagyok túlöltözve. Próbálok arra koncentrálni, hogy ne ájuljak el, vagy csak nyomjon el az álom és ezen most nem segítene, ha még azon is kattognék, hogy nincs rajtam felső. Ez most nem a szégyenlősség ideje, arról nem is beszélve, hogy amúgy sem vagyok az. Aki egész életében alkalmazkodott és azt tette, amivel a legjobban jöhet ki bizonyos helyzetekből, az nem engedheti meg magának azt, hogy szégyenlős legyen. - Szóval nem az első eset? - halkan felnevetek, ami ezúttal se tesz jót, mert a nevetés köhögésbe torkollik. Na igen a nevetés most nem tesz jót, de annak se lenne értelme, ha szomorú témákról beszélgetnénk, vagy épp azon aggódnánk közösen, hogy mi siklott félre a konyhában. Bízom a testvéremben, de attól még tudom, hogy ő is kellően ideges, hiába mutatja higgadtnak magát, akkor is aggódik és ilyenkor sokkal nehezebb koncentrálni és mindent tökéletesen csinálni. Egy bájital esetén pedig az ember nem hibázhat. Nincs olyan lehetőség, hogy csak kicsit rontod el és akkor kisebb lesz a hatásfok. Itt vagy jó, vagy nem, nem létezik a középút és ezt ő is pontosan tudja. - Beplacebóztad? - vonom össze kissé a szemöldökömet. Láthatóan nem értem, hogy mire is gondol pontosan. - A krém talán tényleg segít. - válaszolok végül, bár őszintén szólva sejtem én, hogy Tiberius miért adta oda neki. Útban volt és így legalább nem volt neki láb alatt a konyhában, és engem is szóval tart. Nem hiszem, hogy túl sok hatása lenne akár rám, akár másra, de legalább lefoglalja Rhyst, ami most szintén nem elhanyagolható tényező. A kérdésére újfent elmosolyodom. Annak elenére, hogy eléggé hirtelen ficó, azért mégis csak van valamennyi sütnivalója. - Nem csak sütőtöklé van odabent, úgy látom. - emelem fel az ép kezemet és kicsit megkocogtatom a fejét, viccelődve. Nem mondom, hogy előítéletes vagyok, hiszen a bátyám is okos ember, pedig ő is elsőre inkább tűnik egy ajtónállónak, mint bájitalmesternek, de lássuk be az emberben mindig kialakul egy kép a másikról, ha először meglátja. Aztán ez a kép lassan formálódik, legalábbis jó esetben, ha nem ragaszkodsz mindenáron ahhoz, amit először gondoltál. Figyelem, ahogyan elfordítja a fejét és érkezne ka bűnbánó szavak is. Újra felemelem az ép kezemet, hogy finoman visszafordítsam az arcát magam felé. - Nem tudtad, hogy mi jön és hidd el kétlem, hogy olyanokat küldtek a pisztolyokkal ügyködni, akik ellen te bármit tehettél volna. Rosszabb is lehetett volna. - ha ki se jutunk, vagy nem sikerül legalább a közelbe hoppanálnom, mert akkor most nem lennénk itt, hogy segítséget kérjünk. A helyzethez képest tehát még egészen jól állunk, azon meg kár gondolkodni, hogy mi lett volna ha jobban alakulnak a dolgok. - Tiberius megoldja... bízom benne. - teszem még hozzá, hogy ő se aggódjon a kelleténél jobban. Persze kár tagadni, az én fejemben is megfordul, hogy igenis lehet, hogy jelenleg épp az utolsó perceimet töltöm ezen a világon, de egyelőre még nem szándékozom feladni. És nagyjából ezt a pillanatot választja a bátyám, hogy egy haragos fekete, kékesen kavargó pohárnyi itallal érkezzen meg, ami felett még most is néhány kósza szikra pattan, de mire eléri az ágyat azok is kialszanak. - Hajtsd fel, akármennyire pocsék is az íze. - nyomja a kezembe a poharat, ha kell akkor kicsit félretolva Rhyst, ha nem pattan fel eleve magától. Kicsit azért felkönyökölök, hogy lenyomjam az italt. Látszik a fintoromból, hogy tényleg nem a legjobb lehet az íze, de derekasan kiiszom az utolsó cseppig. - Tényleg nem egy jó ír whiskey. - adom vissza a poharat, aztán visszahanyatlom. Pár pillanat telik csak el, Tiberius még mindig nyugodtan áll, Rhys viszont jó eséllyel már nem fogja olyan békésen végignézni a jelenetet ugyanis testem egyik pillanatról a másikra ernyed el, mintha minimum elájultam volna, a szemem még mindig nyitva, ellenben a feketeség ütemesen indul meg a karom irányából a nyakam felé. Annyi csak az eltérés, hogy most nem terjed, hanem olyan, mintha helyet változtatna. Szépen lassan az egész szememet elönti a feketeség, hogy aztán szépen lassan szinte cseppenként induljon meg, mintha csak könny lenne kifelé, le az arcom mentén. Ekkor már a bátyám is megmoccan és a poharat, amit hozott a lecseppenő feketeség alá tartja, óvatosan oldalra fordítva a fejemet. - Elképzelhető, hogy nénány órára gond lesz majd a látásával... - morogja szinte csak magának, de azért sejthető, hogy a maga nem túl szószátyár módján Rhyst igyekszik tájékoztatni arról, hogy ami történik normális.
Fingom sincs arról, hogy az utolsó hajszál is katasztrófát okozna, szóval jobb is, hogy nem adja a kezembe a kést, mert én úgy vágnám, mintha egy bárddal csapnám le az állat fejét, bőröstűl, csontostúl - szóval nem finoman. A szöszmötölése és hogy csak megfigyelő vagyok valószínűleg tényleg kikészítene, szóval jó ez a krémcucc, ha van értelme, ha nincs. Azért jobb lenne, ha lenne. Ő tudja, hogy Rhys vagyok, én tudom, hogy ő Tibi, ennyi elég is egyelőre. Lényegében mellette térdelek, ahogy a krémet szétoszlatom a kezemet és onnan a karján, szóval közelről szemügyre vehetem, ahogy elmosolyodik. - Pontosan, ne hagyj cserben partner. - válaszolok, miközben néha a tekintetem elkalandozik a fedetlen részekre, de igazából most, hogy nincs más dolgunk, mint várni, a környezetemre is. Sok ismeretlen tárgy, az én szememnek furcsán régiesnek tűnő eszközök és mozgó képek, nem pont ugyanazok, mint abban a rozoga védett házban, ahol menedéket kaptunk, de azért már nem esik tőle ki a szemem legalább. Nem is figyelem meg mélyebben, hiszen egy félmeztelen nőt simogatok ütemesen, kit érdekelnek ilyenkor a fotók? - Ugyan már, nem az első eset, hogy egy nő azt hitte, hogy jól bírja a piát, de az első pohár után ledobta a ruháit… előfordul… - vigyorodom el, de amikor meghallom a férfihangot a konyhából futtában arra pillantok. Ugyanarra gondolok, mint a kanapén heverő nő, ő nem akarja, hogy én arra figyeljek, hogy valami félresikerült, én pedig nem akarom, hogy ő ezzel törődjön az állapotában. Tehát egyikünk se hozza szóba, és úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne. Abbahagyom a masszírozást a kérdésre és lassan felfordítom a tenyeremet, amin a ronda sérülés van, ami leginkább egy égésre hasonlít, de az elsősegélyen kívül több közöm nincsen a gyógyításhoz. - Bírja, ameddig kell. Szerintem még javult is a kencétől, vagy csak beplacebóztam? - teszem fel a nagy kérdést egy mosollyal, eszembe se jut, hogy nem feltétlen ismeri a placebo hatást, lehet, hogy náluk máshogy hívják. Azért még mindig cseszettül fáj, de ha mondjuk nem erőltetem tovább az sokat segít a helyzetemen. Most, hogy kicsit lelassult minden van időm átgondolni, hogy hova is érkeztünk és ki is az a férfi a konyhában és tekintve, hogy alapjáraton nem azért vagyok ex-zsaru, mert szar voltam, hanem mert én akartam visszaadni a jelvényemet, fel is bukkan a helyes gondolat. - Tiberius a testvéred, ugye? A szüleitek nem érték be átlagos nevekkel, de mondjuk én se panaszkodhatok. - simítok végig a karján, ezúttal csak a gyógyult kezemmel és igazából már alig masszírozom a krémet, csak kenegetem, miközben a pillantásaimat Shekán pihentetem. Eszemben sincsen még gondolatban sem tervezgetni, hogy mi lesz, ha a bátyja nem talál gyógymódot és itt ér véget a történetünk, pedig minden perccel egyre reálisabbnak tűnik a végkimenetel. - Eléd akartam állni, de túl lassú voltam. - fordítom el a pillantásaimat róla, ahogy morranva buggyannak ki belőlem halkan az önmarcangoló szavak. Ha engem lőnek meg így, akkor ő könnyedén talált volna megoldást, nekem meg mi volt a legjobb, ami eszembe juthatott? Vágjuk le! Hát problémamegoldásból ötös, gratulálok, Rhys. Kicsit szerencsétlenül festhet, hogy egy olyan marcona alak, mint én bűnbánóan lehajtja a fejét, mint valami kölyökkutya, de hát istenem, nem minden a külső. Erős vagyok fizikailag, szinte felboríthatatlan, de ez nem jelenti azt, hogy gyúrós tuskó lennék, nagyon is vajból van a szívem és élénken él bennem a védelmező ösztön, márpedig itt nem igazán jött most össze.
Úgy fest nem a legjobban jön ki a két markos legény, de ennek végülis meg van az oka. Mindketten aggódnak és ezt egyikük se kezeli a legnagyobb nyugdtsággal, ami meg teljesen érthető is. Tiberius igyekszik elhessegetni lábalól Rhyst, mert bár lehet, hogy tudna vágni, nyesni, de a bájitalok esetén nagyon sok fontos mozzanak van és még az se mindig teljesen mindegy, hogy valami az ember milyen irányban vág, vagy présel össze. Jelen esetben pedig nem lenne idő sem arra, hogy magyarázzon, sem arra, hogy kijavítsa az esetleges hibát, úgyhogy talán érthető, ha inkább maga készítené el, hiszen szakavatott segítséget úgyse kaphat. - Nem gond, ez most nem a barátkozás ideje. - utal ezzel arra is, hogy ő sem épp a legnyíltabb most, hiszen igazából nem volt még érdemi bemutatkozós kézrázás sem, csak egy ukmukkfukk köszönésre futotta. Van, amikor nem arra van idő, hogy az ember társalogjon, azt majd akkor lehet, ha már rendben leszek én, akármikor is lesz az, hiszen most nem igen tehetek mást, mint hogy türelmesen várok, amíg a konyhában sürögnek-forognak és próbálok ébren maradni, ami felettébb nehéz, hiszen majd leragadnak a szemeim. Mondhatnám, hogy azén hibám... részben így is lenne, hiszen igen is lehetettem volna türelmesebb, nem lett volna muszáj belefojnom ebbe, talán lett volna olyan, amit másképp csinálhatunk, de ezen már igazán kár bánkódni. Így alakult és kész. - Szóval neked segítek vele, ha nem alszom ugye? - halványan, fáradtan mosolyodom csak el, de nem moccanok. Könnyedén pakolhatja a karomat, hogy belemasszírozza az anyagot. Tiberius ért jobban a bájitalokhoz, a kencékhez, én nem annyira, de azért valahol sejtem, hogy ez a mostani tevékenység nem olyan őrülten fontos, csak le akarja foglalni Rhyst, aki egyébként egészen jól bírja a dolgot. Mégis csak sokminden történt, a keze megsérült, nem sokon múlt, hogy kijussunk, most pedig egy szál fehérneműben, ami a felsőtestemet illeti fekszem nem a legjobb állapotban, pedig még csak pár órája találkoztunk. - Tudod normál esetben nem szoktam már az első találkozáskor így kivetkőzni magamból. - próbálkozom most én is egy kis viccelődéssel, mert hallom, hogy Tiberius a konyhában morog valami miatt, ami azt jelenti, hogy valami nem pontosan úgy sikerült, ahogyan elsőre gondolta és nem szeretném, ha Rhys most még kérdezgetni is kezdené, hogy minden rendben vaná-e, amikor nyilvánvalóan nincsen. - A kezed bírja még? - kérdezek rá, épp csak egy futó pillantást vetve a konyha felé. Tényleg jobb, ha beszélünk, szinte mindenki is, hogy miről, csak az a fontos, hogy ne legyen olyan nagy a csend, mert akkor tényleg könnyebben bóbiskolok el, arról nem is beszélve, hogy azon járna csak az eszem, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Nem szoktam kétségbeesni, de nem úgy terveztem a mai napot, hogy itt a vége. Olyan sok dolgunk van még és csúnya lenne úgy befejezni a pályafutásomat, hogy még csak nem is értünk el semmit abból, amit szerettem volna.
Még a körülmények ellenére is egy kis melegség önt el, amikor a karjaimban lágyan elmosolyodik, de a nevetése olyan beteges, hogy hiába a bensőséges pillanat, ami elméletben csak játék az utca népének, kegyetlenül tovaszáll. - Camu… Rhys. - dobom be az én nevemet is a kalapba, de egy férfias kézfogásra most nincsen idő, szóval ezt el is engedem. A Testvériségis nevemet beszennyezte Grindelwald, csak a megszokás mondatta velem, de nagyon is ideje, hogy elfelejtsem, mint fedőnév, mert csak a bajt hozza rám. Ráadásuk Sheska Rhys-ként keresett meg, így amúgy is hülyeség lett volna az ismerősének - rokonának? bátyjának? - mást mondanom. Az átokkal kapcsolatban nem vagyok valami nagy segítség, ez látszik a hümmentésén, de közel esélytelen, hogy ennél pontosabbal előálljak. - Eh, ráérek. - morranok fel, amikor megjegyzést tesz a kezemre, ami bár sajog, de nem életem legfájdalmasabb sérülése, keveredtem már hó pár összecsapásba. Lehet, hogy az idegesség teszi, de nem valami szimpatikus, hogy azonnal leveszi, hogy sima ember vagyok és azt is, hogy teljesen haszontalan. Bántja az egómat és kissé fogcsikorgatva fonom össze a karjaimat. - Igen, jól gondolod, bár azért drukkolásnál csak többet tudok tenni… - mondom, de segítségért érkeztünk így nem lenne fair, ha a magam harminchat évével és száz kilójával valami sértődött kisgyereket játszanék a hozzám hasonló korú és testalkatú pasival szemben. Nézem mit csinál, de nem értem, bár nyilvánvalóan ha valami feliratozva van, akkor azt el tudom olvasni, a probléma csak az, hogy távolról értelmesnek tűnnek a szavak, közelről szemenszedett halandzsának. Mérni én is tudok, vágni én is tudok, szóval kicsit a nyakára lihegek talán, hogy adjon valami munkát, kinyír a tehetetlenség. Mondjuk még rosszabb lenne, ha kórházba lennénk ahol konkrétan betolják egy terembe és körbeállják én pedig a folyosón várhatok akár órákat, míg valakinek eszébe jut, illetve ideje van értesíteni az állapotáról. - Meglesz, köszönöm... és bocs, ha pokróc vagyok. - teszem hozzá egy kicsit félvállról azért és a tégellyel együtt azonnal kihátrálok a boszorkánykonyhából és letekerve a tetejét letérdelek a nő elé. A franc hitte volna, hogy egy kocsmai találkozóból ilyen nap kerekedik? Már nem az, hogy bajbakerültem és bunyózni kellett, mert az minden napos, de egy partnerre leltem és lehet, hogy egyetlen nap alatt már el is veszítem, mert az a rohadt maffiózó banda és a rúnapisztoly... Erősen összeszorítom az állkapcsom, aztán egy sóhajjal engedek ki. - Azt az ukázt kaptam, hogy ez segíthet… Sheska, ne aludj el. Mindig azt mondják, hogy a komoly sérüléseknél nem szabad elaludni, fingom sincs, hogy ez most igaz-e, de ha más nem azért ne aludj el, mert fogalmam sincsen, hogy mit csinálok, ha némán kell masszírozgatnom a karodat. - mondom, mintha kínos lenne, hogy ájultan fogdosom, pedig egy kis mosollyal ez is jelzi, hogy csak viccelek és így próbálom ébren tartani és beszéltetni. Mondjuk kicsit gázos ez a masszírozás dolog, tekintve, hogy a tenyerem kvázi leégett, de a krémnek jó illata van, hátha nekem is jót tesz alapon teszek a tenyereimre aztán óvatosan elkezdem az elfeketedő karjára felvinni. Nem vagyok kimondottan masszőr, de azért igyekszem figyelni rá mikor okozok fájdalmat és persze fapofával tűrni a saját szenvedésemet, mert arra rohadtul nincs szüksége, hogy miközben a fél karja lerohad én rinyáljak a bibimre.
Amilyen nagydarab és amennyire az elején éreztem a szavaiból, hogy nem kifejezetten van oda a varázsvilágért és mennyire bizalmatlan annyira aggódik most, hogy tényleg meg is halhatok akár. Jól esik és talán egy kis időre, néhány percre elengedhetem a kemény külsőt és egy lágy mosollyal fogadhatom a homlok puszit. Többet persze nem szabad megengednem magamnak. Ha jobban leszek, akkor újra komolyan kell vennem mindent, mint eddig. Nem zökkenhetek ki soha sem könnyen az aktuális szerepből, akkor már rég nem lennék itt, már rég elbuktam volna. Még egy kicsit fel is nevetek a viccelődését hallva, de jól hallani, hogy ez sem valami egészséges nevetés, hanem túlságosan fáradt és gyenge nyekegés csak inkább. Nem csoda, hogy a kanapéhoz érve végre ernyedten nyúlok el és igen azért is kell Rhysnek beszélni, mert bár segítek a vetkőzésnél amennyire tudok, de legszívesebben engednék az olyan nagyon jönni akaró álomnak. - Tényleg nem, Tiberius, nem ő volt. - bököm ki még fáradtan, amikor Rhys egyből védekezőre kapcsol, bár ezt a bátyám is sejthette már, hiszen mégis csak ő hozott ide és nem tette volna, ha nem segíteni akart volna. Innentől pedig már a bátyám figyel rá, ahogyan a sztorit meséli. Arra csak látványosan hümment egyet, hogy a fénye lila volt. Azért sejthető, hogy egy szín még nem minden, de ha mázlink van akkor ő tudja abból is, amit látott a karomon és nem feltétlenül kell hozzá maga a varázsige. - Majd azt is rendbetesszük, de az jóval egyszerűbb. - pillant hátra a fickó Rhysre, miközben pakolászgat és előszed néhány üvegcsét, hogy gyors és láthatóan gyakorlott mozdulatokkal kezdjen ezt-azt összekeverni és egymásba önteni, meg aprítani. Biztos lehet benne, hogy már sokszor csinált ilyesmit. - Amennyit tudok arról, hogy min ügyködött mostanában, gondolom nem tudsz varázsolni ugye? Akkor nem sok mindent tehetsz, mint hogy drukkolsz, hogy megússza. Elvileg igen, meg tudom gyógyítani, ha elég gyosan ideértetek. - egészen higgadt, amiből nehéz leszűrni, hogy milyen jellegű kapcsolata a lehet a nővel, vagy szimplán csak tudja jól, hogy ha most elkezdene idegeskedni azzal nem segítene, hogy megoldást találjanak, csak könnyebben elszúrná a bájitalt. - Esetleg... - újfent kinyit egy szerkényt, hogy előszedjen egy kissé kókuszos illatú, édeskés valamit, krém lehet első ránézést, mert elég masszív, legalább olyan sűrű, mint a mogyoróvaj. Azt nyomja Rhys kezébe. - Dörzsöld a karjába, mindenhová, ahol fekete. Ez is lassítja a folyamatot valamennyire és ad neki egy kis energiát, hogy ne ájuljon el idő előtt. - azzal vissza is fordul a pulthoz, ahol eddig dolgozott és tovább kavargat, vád és aprít, hogy valamit kihozzon abból, ami náluk van. Hát igen akarnak bájitalok, amiket nem lehet csask úgy a szekrényben tárolni, hogy majd előkapja az ember, amikor épp szükség lesz rá. Van, amit frissen kell elkészíteni és nehezítés akkor, ha eleve szorít az idő. Azt mondjuk Rhys nem tudhatja, hogy amit kapott tényleg használ, vagy szimplán csak arra jó, hogy lefoglalja és ne legyen a lába alatt idegesen topogva és kérdezgetve, hogy minden rendben lesz-e.
Az a sarkalatos információ, hogy a testvéréhez igyekszünk elveszik az éterben és fogalmam sincsen, hogy mire kell számítanom azon kívül, hogy leokézza, hogy jobb, ha viszem, mert nem biztos, hogy a fickó jól fogadja a megjelenésemet és hinni is fog nekem. Felnyalábolom, ahogy átkarolja a nyakamat sokkal kényelmesebben alá tudok nyúlni - már úgy az illő helyeken, nem úgy -, de a súlya alapvetően meg se kottyan, csak a fogással vannak problémáim, mert a tenyerem az ajtótol és a rúna helye is sajog, mint a kurvaélet. Talán játék, talán nem, de amikor felpillant rám a karomban és éppen árgus szemekkel figyelnek minket a helyi térfigyelőkamerák - az utca vénei - egy gyengéd puszit nyomok a homlokára és kicsit szorosabban magamhoz szorítom, nem mintha sokkal jobban átlehetne valakit óvóan ölelni annál, minthogy a karomban hurcolom. - Inkább humorral, mint kamionnal, azt egy hajszállal jobban büntetik. - válaszolom vissza egy fáradt vigyorral az arcomra visszamászott szőrzet alatt, de a figyelmem nagy részét a dörömbölésre szentelem türelmetlenül. Mikor kinyílik az ajtó és meglátom a hozzám igen hasonló alkatú, de tejfölszőke férfit, aki természetesen rögvest a nőhöz szól, hiszen fingja sincs ki vagyok, csak szótlanul belépek, szemügyrevéve a helyet, mint valami bamba marha, aki a kanapét se találja meg elsőre. Aztán persze odalépek és nyögve a lehető legóvatosabban leteszem Sheskát, szinte féltérdre ereszkedve közben, az egész testemet megfeszítve.
- Nem én voltam! - vágom rá, mintha a nő állapota az én hibám lenne, bár valójában az is, ezért mordulva egyet engedem le a sajgó kezeimet, hogy a kanapé mellé állva helyet adjak neki és mégis jelezzem, hogy egy tapodtat se vagyok hajlandó eltávolodni tőle, őrt állok felette. Nem vagyok már tizenhat éves, de amikor a férfi felhúzza Sheska pólóját akkor egy-két másodpercnyi bámulás után elkapom a tekintetemet és néhány lélegzetvételnyi pillanatig ott lebeg közöttünk, hogy tarkón baszom, de segítségért jöttünk ide, vakon meg nyilván nem tud segíteni. - Le akartunk húzni egy triádot, nem tetszett nekik és menekülés közben eltalálták valamivel, ha megnyúznak se tudom, hogy üvöltöttek-e közben valamit, de a fénye... lila volt, azt hiszem. A csatornába vetettük magunkat és Sheska a közeli játszótérre hoppanált és most itt vagyunk. - mondom el igen foghíjasan a történetet, első körben kihagyva a pisztolyt, a sebet a kezemen, hogy ki is vagyok pontosan, mert ez most teljesen lényegtelen. A humorom azonnal a semmivé lesz, ahogy hallótávolságon kívül vagyunk a nőtől. - Meg tudod gyógyítani, ugye? Azért jöttünk ide, mert bízik benned. Tudok segíteni valahogy? - követem minden lépését, ahogy a konyhában nyitogatja a szekrényeket, bár fingom sincsen, hogy mit tehetnék, csak azt ne kérje, hogy a pálcámmal csináljak valamit, ami nincs. Olyan legalább is nem, amit most büszkén előkapnék csodát tenni.
Nem vagyok naiv, na az aztán sose voltam és igen érezni lehetett a hangjából, hogy nincs oda a magamfajtákért, de ezúttal azért mégis csak viccelni próbálok, mert a helyzet elég komoly és van amikor jobb, ha az ember még se veszi annyira komolyan, mint amilyen igazából. - Tudom én. - felelem sóhajtva egy félmosollyal, hogy aztán türelmesen szenvedjek tovább, amíg ő is hasonlóan cselekszik, hiszen a rúna lassan eltűnik, eloszlik a kezén, amit belekarcoltam és ahogyan ígértem is neki, nem kellemes dolog a visszaváltozás. Én még csak egyszer próbáltam ki életemben. A százfűléfőzet sokkal kevésbé kellemetlen, csak hát azt jóval tovább is tart elkészíteni. Az ember nem kaphatja csak úgy elő, amikor épp szüksége van rá, hiszen egy hónap, amíg minden alkotóelem összeáll és használhatóvá válik. - Egyet kell értenem. - bár ismerem a testvéremet, és azt is tudom, hogy csak úgy akármire azért nem bólintana rá, tehát igen sokkal jobb, ha én is megyek, de a hoppanálás jelenleg nem olyasmi, amihez lenne erőm. Ennek ellenére megpróbálom ugyan, de nem jutunk vele A-ból B-be, még csak a körvonalaink se halványodnak. Kénytelen hát kimászni a szűkös helyről, hogy kiszedjen innen, én pedig bármennyire is kellemetlen, hogy ennyire elhagytam magamat engedem, hogy szépen felnyalábóljon. Neki se egyszerű, tudom én, hiszen azért nem vagyok annyira könnyű, még ha nem is vagyok nagyon nehéz, de a magasságom miatt nem az a negyven kilós csonti vagyok lássuk be. Átkarolom hát a nyakát az ép kezemmel, a másikat pedig csak az ölemben pihentetem a letakarva és hagyom, hogy az időnként szembe jövő muglik számára kimagyarázza, hogy mi is a gond. Fáradtan a vállára hajtom a fejemet, de a szemem nyitva marad, pedig mennyivel könnyebb lenne aludni! Néha azért megejtek egy fáradt mosolyt a járókelőkre, hogy hiteles legyen a mese és ne úgy nézze ki, mint akit elraboltak, hanem úgy, mint aki tényleg túlságosan sokat ivott és alig tudja, hogy hol van. - Mindent humorral ütsz el? - pillantok fel és még most is sikerül egy mosolyt csalnia az arcomra, pedig már tényleg vészesen kezd le-lecsukódni a szemem. A dörömbölés sikeres, ugyanis épp csak néhány pillanat és az ajtót kissé zilált külsejű alak nyitja ki. A haja hosszú, lófarokba van kötve, kis szakáll is virít az arcán, a hajszínünk szinte teljesen egyforma már gyerekkorunk óta. Annyi, hogy ő jóval nagyobbra nőtt, mint én, pedig én se vagyok alacsony. A bátyám viszont még engem is túlszárnyal, nem sok híja van, hogy elérje Rhys magasságát is. - Jó ég Sheska, mi történt? - azonnal beinvitál minket és odakint körbepillantva azért gyorsan behúzza maga mögött az ajtót. Elmormol egy halk varázsigét, de aztán azonnal Rhys után lépked. - Tedd le oda és mondj el mindent részletesen! - int a kanapé felé. A konyhából furcsa kesernyés szag árad, a szoba egyébként igen távol áll az átlagosból. A falon akad olyan festmény, ami mozog, a polcokon pedig mindenféle fura könyvek és ketyerék, bár ezeken talán Rhys már nem akad fenn annyira miután eltöltött egy kis időt Sirius házában. Én mindez alatt csak fáradtan nyúlok el a kanapén. Már nem nagyon futja válaszra sem, a szemem újra és újra le akar csukódni és határozottan egyre nehezebb ébren maradni. Eközben Tiberius szemrebbenés nélkül húzza le rólam a felsőmet, hogy megnézze meddig terjedt már az átok hatása. A vállam is már kezd szénfekete lenni, így nem csoda, ha igen gondterhelt morranással pillant Rhysre, hogy gyorsan mondja, hogy mit tud, miközben maga után inti, hogy a konyha felé vegye az irányt. Szekrényeket nyitogat, mindenféle fura csészéket és edényeket pakol ki igen különös tartalmakkal. Rhys mugli szemének legalábbis biztosan nem általános dolog olyan üvegcsét látni a polcokon, amiben denevérszárny van, vagy épp félig összeaszott békatetemek, szemgolyók és hasonló nyalánkságok.
A nevetése legalább annyira megnyugtat, hogy ha erre van ereje, akkor talán még sincs annyira nagy baj, bár amiket sorolok azok nagyon nem viccesek az én szemszögemből, hiszen lényegében mindent kibökök, amire egy magamfajta képes: jelen esetben körülbelül semmire. Az elkötözés se segít egy szemernyit se, éppen csak a kabátom után, amitől már úszás közben megváltam, mert visszatartott volna, most az ingemtől is megszabadultam és csak egy trikóval büszkélkedhetek. Ráadásul a tenyerem is lángol és zsibbad rendesen még annyi mozdulattól is, hogy a vizes tincseket kisimítom az elgyengüléstől sápadt arcából. - Most sem csak egy magadfajtáért aggódom, hanem érted. - mordulok fel egy kicsit, bosszankodva, hiszen tényleg olyan probléma előtt állok, amivel nem tudok mit kezdeni. A szavaim persze valahol azt akarják üzenni, hogy az embert látom benne és nem a boszorkányt, de érződik a megjegyzésemből, hogy igazából szégyellem, de igaza van. Nagyon sokáig megvolt róluk a masszív véleményem és csak szépen fokozatosan olvad le az előítélet, ahogy a varázslók és boszorkányok megmutatják a jobbik arcukat. A mordulást nyögés követi, ahogy a rúna a karomon elkezd felszívódni, kénytelen vagyok kicsit visszavonulót fújni és fogcsikorgatva leülni a seggemre a nő mellé, ameddig végigmegy a folyamat és a testem az eredeti valójára nyúlik és változik. - A rohadt életbe, hát nem vicceltél… - nyögöm, a hangom is visszaváltozik az eredetire és minden pillanattal egyre kellemetlenül közelebb lesz a rögtönzött rejtekhelyünknek a fala és egyre inkább Sheska fölé magasodok, hiszen visszanyerem az elveszett 15 centimétert és a kigyúrt testemet. A fejem szinte koppan a falban, ahogy kivárom azt a szenvedős egy percet és közben hallgatom a lehetőségeinket lázasan agyalva - amikor a fájdalom hagyja -, hogy mi legyen a következő lépés. Akadozva beszél és megpróbál közelebb vinni a célhoz, de nem moccanunk egy tapodtat se, hiába érzem, azt a furcsa érzést egy pillanatra, és lehet, hogy tényleg az lenne a leggyorsabb, ha odarohannék és fognám azt a pasast, akihez el akarna küldeni és idecibálnám. - Hála az égnek, nekem fingom se volt kihez fordulhatnánk itt, de ha csak úgy beállítanék nélküled még is miért jönne segíteni az a fazon, ráadásul még vissza is kell jönni, túl sok idő. Nem, nem hagylak itt. - jelentem ki egyszerűen, keresztbe húzva a lehetőséget, hogy egyedül induljak neki, és úgy, ahogy vagyok, trikóban alányúlok megint, kiemelem a rejtekhelyről, miután eligazgattam rajta az ingemet úgy, hogy a feketeséget teljesen takarja. Szorosan tartom a karjaimban, ismételten nem törődve a fájdalommal, bár nem tudom, hogy ezt meddig tudom csinálni és mennyire lesz így még maradandóbb a károsodás a kezemben, de felesküdtem egyszer az emberek védelmére és nem azért adtam le a jelvényem, mert a szándékaim változtak, csak egy jobb módot akartam rá találni - hát nem sikerült.
- A kis feleségemnek hosszú volt az éjszaka, semmi vész, ágyba dugom és minden rendben lesz, nem kell aggódni, de köszönjük szépen. - vetem oda mindenkinek megnyerő vidám mosollyal, aki furcsállná a csendes kertvárosban a helyzetet, ami meglepően jó összhangban van a medvenagyságú kidolgozott testtel, alapjáraton is vidám fickó lennék, ha nem dőlne állandóan a szar a nyakamba. A csatornaúszás után vehetjük úgy, hogy néha szó szerint. - Hát ezt tényleg nehezen vétettem volna el. - szólalok meg, kicsit megugorva, amikor mozgást észlelek erről-arról és lepillantva a nőre a karjaimban. Nem engedem le, nem is biztos, hogy talpra tudna állni, úgy lépek az ajtóhoz és döngetek be erős "kopogással" ököllel, nem különösebben türelmesen, hogy addig is a karjaimban tartom. - Hé, van itthon valaki? Egy kicsit sürgős lenne, eskü nem házalunk... - szólok be öblös hangerővel, de azért úgy, hogy Sheskának ne rázkódjon bele a feje és az utcán se forduljon senki utánunk.
Még ebben az állapotban is képes vagyok fáradtan felnevetni, ahogyan sorolni kezdi a képtelen mugli ötleteket, hogy hívjunk mentőt és hogy le kellene vágni a kezemet. Azért azt eléggé zokonvenném, ha valaki levágná a pálcahasználó kezemet. A mi világunkban nem szoktak csak úgy karokat levágni. Az átkot nem állítja meg, és csontokat is képes egy gyakorlott gyógyító visszanöveszteni, szóval igen jelenleg olyan pocsék helyzetben vagyunk, hogy nevetni tudok a képtelennek tűnik ötleteken. - Kétlem, hogy tudnának mit kezdeni vele. - mondom ki végül, csak hogy ne úgy érezze, hogy őt nevetem ki, inkább a kellemetlen szituáció a fő oka a dolognak, nem pedig az, hogy ki akarnám nevetni. Mugli, nem várható el tőle, hogy egy ilyen helyzetben ésszerű ötletek merüljenek fel benne. A legjobb az lenne, ha a Szent Mungóba mennénk, de nem lenne könnyű mindezt kimagyarázni, számomra pedig még mindig az az igazán fontos, hogy ne derüljön ki, hogy nem csak egy szimpla tanár vagyok a Roxfortban. Nem szeretném, hogy kérdezősködjenek, az aurorok pedig mostanság a megszokottnál is gyanakvóbbak, úgyhogy biztosan nem hagynák a dolgot csak úgy kérdés nélkül. - Gondolom néhány éve még nem aggódtál volna ennyire egy... magamfajtáért. - mosolyodom el aztán halványan, amikor arrébb pakol, hogy ne legyünk szem előtt. Közben viszont már érezheti, amire felkészítettem, hogy a rúna nem tart örökké, amit a bőrébe karcoltam. Az akkori égető és kellemetlen érzés most vagy háromszoros erősségű. Marja a bőrét szépen fokozatosan erősödve, ahogyan lassacskán elkezd felszívódni és eltűnni, hogy vele együtt az alakváltás is megszűnjön, amit kapott, hogy ne ismerjék fel olyan könnyen az utcán. Nem valami kellemes érzés, főleg hogy már így is rendesen fáj a tenyere, bár a rúna távozása csak egy ideig tart, nagyjából egy perc, amíg teljesen felszívódik, utána fokozatosan enyhül és megszűnik a lüktető érzés, épp csak egy halvány heg marad meg annak nyomaként, hogy mágia ülte meg a testét egy időre. - Nem egy játszótéren akarok meghalni, csak... - nagy levegőt veszek, adok neki is időt, hogy tudjon rám figyelni és nekem is, mert az erőm egyre fogy. - Van, aki segíthet, pár utcára lakik innen, de nem tudtam pont oda érkezni. Fel fogod ismerni a házát, igen... szokatlan a többihez képest. Talán egy kicsivel közelebb tudok menni hozzá, de... nem biztos, hogy menni fog. - a pálcám a másik kezemben van, nem ezzel vagyok a leggyakorlottabb és hogy jelen állapotomban menne-e a hoppanálás az is nagyon jó kérdés, de azért megpróbálom. Ráfogok a karjára. Érezheti a húzó érzést, de épp csak halványodnak a körvonalaink egy pillanatra, mégis maradunk a helyünkön. Fáradt sóhajjal engedem le a karomat és teszem el a pálcát. Nem hiszem hogy ez most menni fog, túlságosan gyenge vagyok hozzá. - Egy piros épületet kell megtalálnod. Te... biztosan látni fogod, a kertje szokatlan, egész más, mint a többi. - az egyik utca irányába mutatok, hogy legalább nagyjából legyen róla sejtése, hogy merre kell indulnunk, vagyis hát jelen esetben indulnia, hogy ha már sikerült legyalogolnia pár utcát tényleg megtalálhassa majd a kis piros házikót. A többihez képest ez tényleg majd jóval kopottabbnak, furábbnak tűnik, a kertjében különös növények nőnek, sőt még itt-ott mozgást is láthat, mintha csak átlagos kertitörpék lennének ott, csak épp ezek szaladgálnak is.
Amikor felnevet a hipphoppra, hiába lövöldöznek ránk a szemöldökömet megtáncoltatom kicsit felhúzogatva, kicsit öblösen felnevetve, játszom a nagyfiút, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig üvölteni tudnék a sebtől a tenyeremen és a gondolattól, hogy a mocskos csatornavízben fogunk dagonyázni. Csak bólintok neki, hogy a kötözés még odébb van és igyekszem a testemmel védve bevetődni a vízbe, de látom, ahogy egy csóva eltalálja és a karja meglendül. A csobbanás után azonnal összeszorítom a számat és tempósan kezdek el úszni, ha kell, akkor a néha a nőt is meghúzva vagy taszítva, hogy segítsek neki a haladásban. Fingom sincsen, hogy mi találta el, de látom, hogy vesztett levegőt és hogy nincs minden rendben, szóval próbálok nem elszakadni és amikor jön az a kis zuhanás még meg is ragadni, hogy ismét élő pajzs legyek, ha valamibe koppannánk, de szerencsére semmibe nem vágódunk bele. A holtágba érve kicsit undorodva bukok a felszínre és lélegzem be a csatorna szagát, amit most “friss levegőként” kell aposztrofáljak ahhoz képest, hogy percekig tartottam vissza ugyanazt az egy szem levegővételt. Ha nem lenne bennem az a furcsa érzés, mintha fizikailag férgek kúsznának a megsérült kezembe a mocskos vízből és persze az, hogy Sheskát is eltalálták és még mindig nem vagyunk teljesen biztonságban, biztosan tennék egy vicces megjegyzést, de a nő megragadja a vállam és husss… Oké, azt mondtam minden alkalommal egyre jobban viselem, de most a menekülés, sérülés, úszás, csatornaszag rengesen kikezdte a gyomromat és elég rondán vissza kell nyelnem a gyomrom tartalmát, amikor a talpra érkezés helyett becsapódunk egy játszótérre. Feltérdelek, szerencsére a róka nem bukkan fel de azért a mocskos vizet elkezdem lerázni magamról, aztán azonnal a nő felé fordulok. - Atyaúristen. Mi a franc? Mit kaptál be? - kérdezem, teljesen elképedve, hiszen fogalmam sincsen, hogy mit jelenthet az, hogy a fél karja befeketedett ennyi idő alatt. - Hívnunk kell egy mentőt, valahogy biztos meg lehet állítani, talán le kéne vágni… - jönnek a mugli ötletek, miközben a felsőmet gondolkodás nélkül levetem és mintha csak vérmérgezés vagy egy elállíthatatlan vérzés lenne reflexszerűen elkötöm a feketedés fölött, bár közben kicsordul egy férfias könnycsepp, hogy a saját bajommal nem törődök és használom a tenyeremet, mintha mi se történt volna. - Sheska, próbálj eszméletednél maradni, ha elalszol aztán tényleg fingom se lesz mi az istent csináljak… Mit csináljak? - kérdezem tanácstalanul, ami nem éppen illik az ex-zsaru és testvériségi imázsomhoz, de ilyen helyzetbe éppenséggel nem kerültem még. Előszedem a mobilom, hogy tárcsázzam a mentőket, de teljesen elázott. - A rohadt életbe, én nem tudom csak úgy használni a botod és csodát tenni. - bámulok le a varázspálcára és a sérült kezéből egyszerűen átteszem a másikba aztán erőt gyűjtve a karjaimba veszem, mielőtt a játszótér környékén valaki felénk fordulna és vagy becipelem valami fedett mászókába, hogy ne legyünk szem előtt, vagy a bokrok közé, nem számít, csak minden irányból takarva legyünk. Ha varázsolnia kell, tegye, ha valahova el kell cipelnem, megteszem, csak mondja meg mi a franc történik éppen vele, mert ha két percen belül egy kupac fekete szén lesz a karjaimban akkor nem tudom mit csinálok. Próbálok rájönni, hogy pontosan hol vagyunk, habár a Testvériségből megismert varázslók egy része Grindelwald mellett maradt, ráadásul éppen az volt a lényege az egésznek, hogy a lehető legkevesebbet tudjunk egymás civil életéről. Szóval még ha eszembe is jut, hogy mondjuk itt lakik a sarkon az egyikük lehet, hogy kapásból beköpne minket ahelyett, hogy segítene. A tanácstalanság miatt felmorranok és idegesen és aggodalommal bámulom a terjedő feketeséget aztán pillantok a nő kimerült tekintetébe. - Ne halj meg, jó? - nyögöm ki, fölé hajolva, és tehetetlenségemben kisimítom az arcáról az odatapadt vizesen sötétszőke tincseket. Azért indultunk el a nyomon, hogy a szeretteinek ne essen bántódása, hogy megállítsuk ennek a rohadt fegyvernek a terjedését, de ahogy a nőre pillantok "A nagyobb jó érdekében" mottótól most minden korábbinál tisztábban érzem, hogy felfordul a gyomrom és nem foghatom a csatornavízre.
A végén még van esély rá, hogy sikerül kijutnunk, bár gyors döntéseket kell hozni és még úszni is kell egy sort és nem egy tiszta vízű medencében, de most ez a legkedvesebb. Rhys is megérkezik. Azért elsimeréssel pillantok rá, hogy hátra maradt és hogy a jó eséllyel baromira fájó kezével is lejött a létrán, miközben még fedezni is kellett magát. A pasasok viszont egyelőre nem jönnek le, tudják jól, hogy igen kiszolgáltatottá válnának akkor, ha elkezdenének az amúgy is leolvasztott létrán kommandózni, azt viszont nem akarják annyiban hagyni, hogy lelépjünk egy pisztollyal. Gondolom nagyban rontaná az üzletet és a tetejében a kis papír is nálunk van, ami a második darab elérhetőségét mutatja meg egy hónap múlva. Persze megtehetik, hogy nem jelennek meg ott, de mi attól még ismerni fogjuk a helyet, ami újabb nyom lehet, bár tény, hog ynem akarnék egy hónapot várni. Ez maximum vésztartalék, ha addig nem jutunk semmire. - Hipphopp? - na jó ezen még a szorult helyzet ellenére, hogy felnevetek kicsit, de persze megrázom a fejemet, hiszen sejtheti már itt se lennénk, ha lenne rá lehetőség, hogy hoppanálva távozzunk. A hely sajnos ügyesen van kialakítva és nem mindenhol műküdik ez a fajta menekülő út bármennyire is jó lenne. - Egy kicsit még bír ki, utána majd kezelem. - vágom rá még gyorsan, de nincs sok időnk, inkább arra végzek el egy varázslatot, hogy valamivel tovább bírjuk a víz alatt. A buborékfej bűbáj is alkalmas lenne a célra, de nem a bűbájok a szakterületem és mivel nem ismerjük a vízalatti terepet, a buborékot simán kiszakíthatja valami kósza tereptárgy is. Varázslás közben viszont nem figyelek eléggé, így a fenti mágia újtraindul, és hiába próbál a férfi engem védeni ugrás közben mégis csak már a vízbe érkezve szinte épp eltalálja a karomat a varázslat, amivel jó adag levegő tolul ki a tüdőmből a felszínre. Összeszorítom a fogaimat és nincs mit tenni úszni kell. Még becsapódik egy-két villanás mellettünk a vízbe, amikor már odalent vagyunk, de már csak az erős tempók és csapások kellenek, hogy ússzunk. Nem kell sok, talán egy perc mire meghalljuk a robajt, ami nem tűnik valami bíztatónak. A levegőm vadul fogy, Rhys jobban bírja, így sikerül nyelnem néhány korty vizet mielőbb végül egy kisebb esés következik, 2-3 méter összesen, amivel megérkezünk egy kis holtágba, amire szerencsére elég gyenge a rálátás, így nem veszi észre senki a fent sétáló muglik közül, hogy két ember csobban ki a csatornából. - Tűnjünk el innen! - most már meg tudom fogni Rhys vállát, hogy hoppanálni tudjunk. A célállomás ezúttal elég távol van. London külvárosa, valami kertvárosi terület, egy játszótér történetesen, ami most szerencsére csendes. Elég kellemetlenül érkezünk, nem úgy, ahogyan a férfi azt megszokta. Szinte becsapódunk vizesen és sérülten, mostmár mindketten. A karom, pont az, amiben még a pálcát szorongatom szinte mostanra már fekete a bekapott átoktól. Fáradtan ülök le ott, ahol vagyok a földre. - Csak... kell... pár perc. - mintha ez úgy működne, hogy elég a puszt akaraterő, hogy jobban legyek és a szervezetem majd legyőzi a varázslatot, ami ha az ember folyamatosan figyeli láthatja jól, hogy szépen fokozatosan, lassan, de mégis megállíthatatlanul kúszik felfelé az alkaromtól a könyököm felé.
Szerencsére ha az ember járatos a közelharcban, akkor azt nem felejti el akkor se, ha a teste kicsit összecsoffadt - ráadásul csak nekem tűnik nagynak a különbség és gyengének a megváltozott testem, amúgy izmos és szálas, egyáltalán nem hasznavehetetlen. Csak nem éppen két méteres és nem 120 kiló izommal rendelkezik. Érezhető a különbség, amikor felöklelem a fickót, de így is a rutin az én pártomon áll, főleg, hogy annyira el vannak ezek tunyulva, hogy eszükbe se jut, hogy valaki vállal szaladna nekik. Nem nagyon nézem meg a fejüket, hogy mekkorát néznek, pedig azért ha külső szemlélő lennék és csak filmen látnám a jelenetet a tévé előtt tuti felröhögnék egy nagy “HAH!” felkiáltással. Most inkább csak bízok abban, hogy elég lesz a meglepetés ereje, hogy meglépjünk, bár az üvöltésükből nem éppen úgy hangzik, mintha megúsznánk a hajtóvadászatot. Az égés fáj, mint a picsa, de lényegében csak annyira törődök vele, hogy azt a kezemet nem használom, mert az kéne még, hogy ne tudjak ráfogni a pisztolyomra és összevissza lövöldözzek. A könnyem csordul, az arcom grimaszba fordul, de ez van, nagyfiú vagyok és már nem egyszer vertek szét vagy lőttek meg - mondjuk a kómás pisztollyal nem, szóval nem most szeretném elkezdeni. Egy cseppnyi megkönnyebbülés, amikor Sheskát előre engedem és hátrafordulok fedező tűznek és láthatom, hogy azzal már nem lőnek, nem mintha egy sima golyólövés vagy egy ki tudja milyen átok sokkal jobb lenne, hiszen az üldözést eszükben sincs abbahagyni, de legalább egy eséllyel kevesebb, hogy itt döglünk meg. Jó, a kóma nem halál, de na, ha senki se kel fel belőle, akkor kábéra az. Azért majdnem kiszakad az a “HAH!”, amikor eltalálom az egyik pasas lábát de olyan közel suhan el a fejem felett egy színes, szikrázó csíkocska, hogy normális esetben valószínűleg úgy képen talált volna, hogy az hótziher. Mindig is elvoltam azzal, hogy két méteres vagyok, de most hirtelen mégse hiányzik annyira. Eszemben sincsen sajnálni a maffiózót a sebéért, főleg, mert tutifix vagyok benne, hogy percek alatt összefércelik majd valamilyen varázslattal. Úgy ereszkedek le sietve, hogy szembe legyek az üldözőkkel és a könyökhajlatommal kapaszkodok csak a sérült kezemmel, míg a másikban még mindig fedezőtűzzel lassítom őket, hogy Sheskához hasonlóan a végén egy ugrással érkezzek. - Ha menni kell, hát menni kell. Hipphopp kizárva? - kérdezek rá azért, mert minél többször csinálom annál egyszerűbbnek tűnik, miközben a nő leolvasztja a létrát. Ritka undorító a csatorna vízben úszkálni, de határozottan jobb, mint a halál, szóval nem húzom a számat egy percig se, maximum arra, hogy a kezem nem igazán óhajt javulni. - Elméletben tudok, kötelező volt a kiképzésen és még jól is szerepeltem, bár nem vagyok egy született Baywatch azóta // Bár Jason Momoa szerepelt benne - off //, csak a kezem fáj, mint a kurvaélet, de majd megoldom, mehet a menet. - bólintok, újabb varázslat következik, újabb pillanat, amikor megcsillan, hogy a boszorkányok kész kisistenek, hiszen mindenre van egy ötlet, egy varázslat, amit be tud vetni. Felkészülök arra, hogy akármit csinál ne kapjak tőle frászt, bár inkább azoktól kapok, akik üldöznek minket. A fent rekedt fazon varázsló és ugyan nem repteti le magát azonnal, de a magaslatról a pálcáját felénk fordítja, szóval Sheska ahogy kész van a machinálással már nyúlnék érte, hogy a testemmel a lehető legjobban takarva, átölelve vessem a vízbe magamat - magunkat -, persze a víz alatt már elengedve, hogy normálisan tudjunk úszni a csatornában.
Azért egy elismerő pillantást kap tőlem Rhys, hogy még így visszafogottabb testalkattal is simán nekimegy a pasasnak. Na jó tény, hogy mást nem nagyon tehet jelenleg, hiszen még sem tud varázsolni. A pajzsom remélem, hogy kitart, legalábbis néhány varázslat lepattan róla, de tisztában vagyok vele, hogy ha előkerülne egy olyan rúnázott fegyver akkor már esélyünk se lenne maximum, ha el tudnánk ugrani a golyó elől, de ahhoz elég messze kellene kerülnünk a használójától, ami egy ilyen kis helyen nem esélyes. A pisztolyt elteszem hát gyorsan, úgyhogy van szabadkezem, amit megragadjon és mutassa az utat. Bár nem kenyerem a bizalom, de ezúttal nincs sok választásom, én is tudom, hogy arra nem jutunk ki, plusz nagyobb meglepetést is okozunk azzal, hogy Rhys tudja, hogy milyen lehetőségünk van még. Legalábbis látni a két eszméleténél lévő arcán, hogy azért kell pislogniuk párat azon, hogy gond nélkül megtaláljuk a hátsó kijáratot, amit bizonyára úgy gondolták, hogy fenemód jól elrejtettek. Egy pillanatra odakapom a tekintetemet, de most nincs idő arra, hogy sebez kezeljünk, mert mögöttünk varázslatok csapódnak a falba és még mázlink van, hogy nem golyó, legalábbis egyelőre még talán nem volt idejük, hogy elővegyék a pisztolyaikat, ha van nekik saját használatra. - Tudnunk kell ki küldte őket! - kiáltja el magát az egyik fickó, amit még hallhat Rhys miután utánunk vetődnek a járatban. Egy pillanatra, ha hátrenéz láthatja is, ahogyan lenyomja annak a kezét, aki lőtt, így most elteszi a pisztolyt. Ők is tudják, ha kapunk egy golyót, akkor már nem lesz az a legilimentor, aki kiszed belőlünk akár egyetlen választ is, hogy mi a jó fenét akarunk. Kérdés, hogy ha már úgy érzik nem tudnak elkapni, akkor nem szórnak-e meg mégis csak egy sorozattal. Mindenesetre elindulok lefelé a léptrán, hogy ő is mielőbb utánam jöhessen. Bár sokat nem tehetek, de azért megküldök egy hűsítő varázslatot a vasra, hátha úgy egy fokkal elviselhetőbb lesz számára kapaszkodni, mert jelenleg a tenyere nem funkcionál a legjobban, de nincs most igazából idő ellátni a sebet. Egy kiáltást még hallok fentről, Rhysnek sikerül az egyik pasas lábát eltalálnia, aki térdre is rogy, a másik viszont határozottan futva közeledik és épp a férfi feje felett suhan el egy varázslat, amikor elindul a létrán. - Azt hiszem úsznunk kell! - ugrom le az utolsó pár foknál már, de ahová kerülünk egyértelműen zsákutcának tűnik. Amikor Rhys is megérkezik a létrát célzom meg, ami egyszerűen felkunkorodik és megolvad. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pasas ne tudna lejönni, de talán kétszer is meggondolja, hiszen kiszolgáltatottá válik, ha elindul. Előttünk viszont nincs más csak víz, ami egy csatornába indul el és ki tudja, hogy pontosan hová tart és mennyi ideig. - Valamennyivel meg tudom nyújtani, hogy tovább bírjuk a víz alatt, de csak néhány perccel. Tudsz gyorsan úszni? - valahol ki kell éreznie és ha szerencsénk van, akkor hamarabb, mint ahogyan elfogy a levegőnk. Nem sok választásunk van, ez ugyanis jelenleg csapda. Nekik elég bevárni az erősítést, és sajnos innen hoppanálni se tudunk. Érzem, hogy nem menne, hiába próbálnám meg.
Hát nem sokon múlik, az biztos, de hála ennek a fura képességnek, amivel gondolom születtem, hogy többet látok a világból, mint amennyit szerintük kéne, azért igyekszem ép ésszel felfogni, hogy mennyi lehetőségük van egy normális emberhez képest. Bejöttünk egy alvilági maffia kis csoportjához, ahol több szempontból is előnybe kerültek, én pedig nagyon nem szándékozok elpatkolni, miután végre újra felvettem a kapcsolatot az unokahúgommal, akit már így is annyi csapás ért. Már nem csak ezért nem akarok meghalni, hanem amúgy se, nem tört össze még ez a legutóbbi pofon se annyira, hogy felébredjen bennem valami értelmetlen halálvágy. Ameddig élek és mozgok, addig megyek és teszem a dolgom, nem leszek soha többé olyan, mint a huszas éveimben, a bárban könyöklő kocsmatöltelék. Annyi azért már nincs bennem, hogy Sheskához csatlakozzak és méltassam azt a megbűbájolt lapot, amit kap, éppen elég, hogy ne áruljam el, hogy amúgy egyáltalán nem vagyok varázsló és még kevésbé támogatom a kis fegyvernepper csoportosulásukat. A pillantásaim mutatnák a járatot a nőnek, de hiába, nem lát semmit, innentől az egész egy rizikós bizalomjáték lesz talán. Ahogy elkezdik számolgatni a pénzt már nyilvánvalóvá válik, hogy buktuk a kis hadműveletet, legalább is nyugisan nem fogunk távozni az biztos. Ahogy meghallom a kiáltását már mozdulok is, és a szálas kis testemmel, ami azért így is izmos és széles vállú szerencsére, azonnal neki vetem magam annak a csávónak, akire a partneremnek már esélye sincsen ráfordítania a durranósbotját. Nem voltam soha katona, de kerültem már tűzharcba és mágikus csatározásokba is, szóval a sok villanás nem zökkent ki, bár nem mondom, hogy nem ugrik meg durván az adrenalin. A pasi akit letarolok talán nem is számított arra, hogy akárki is izommal nekimenne és nem pálcát rántana, ugyanis csúnyán eltaknyol, ezzel pedig utat török a láthatatlan titkosajtó felé a falban. Sheskának tökéletes alkalma van felvenni a pisztolyt és valami búra is megjelenik körülöttünk, amin az egyik fazon lövése, aki még magánál van, szétterül és elfoszlik, de most nem vagyok éppen abban a hangulatban, hogy a tüzijáték szépségét csodáljam, hiszen bennem is ott kattog a gondolat, hogy azért nem hülyeség, hogy az egyiküknél, talán mindannyiuknál saját használatra ott van az a rohadt pisztoly… Kockázatos lenne addig ütni őket, ameddig mozognak és elvenni a fegyvereiket, az is eszméletlen, ha azt az egy rúnázott rohadékot sikerül úgy kivinnünk, hogy nem lyuggatnak ki minket golyóval vagy varázslattal. Vagy megragadom a csuklóját vagy a karját, már amelyikben nem a pálca van, vagy csak intek neki gyorsan. - Ne a főbejárat felé, van hátsó ajtó, bízz bennem. - mondom gyorsan, nehogy a záras nagykapu felé akarjon indulni, hogy azzal machináljon, hiszen ő nem látta, amit én. Futólépésben, behúzott nyakkal, lehetséges fedezékeket magunk mögé lökve és beugrálva néhány pillanat alatt ott termünk a terem sarkában én pedig gondolkozás nélkül feltépem az ajtót, ami kiválik a falból és ahogy számítani lehetett egy sötét csatornán vezet tovább. Az adrenalin jó cucc, de így is oroszlánszerűen bődülök fel, amikor meglátom, hogy az egész tenyerem felhólyagosodik és rommá égett, vélhetően volt valami védelem az ajtón, amit megragadtam, de nem volt idő a totojázásra. Pedig aztán tényleg hozzá vagyok szokva a fizikai fájdalomhoz, a rúnafirkáláson bizonyítottam, szóval érzékelheti a nő, hogy mennyire erős átkot kaptam be. Egy kicsit létrázni kell lefelelé, előre engedem Sheskát azonnal, hátra maradva megégett golyófogónak, ugyanis az egyik fickó tényleg előkap egy fegyvert és ugyan úgy tűnik, hogy nem éppen egy gépfegyver, eléggé megfontoltan használja a speckó golyókat, de azért brutális közelségben suhan el a fülünk mellett és pattan meg a betonon falakon. Én is fegyvert rántok, ha nem is találom el, akkor legalább megnehezítsem a visszatámadással a dolgukat és fedezékbe kényszerüljenek a pisztolylövéseimtől, miközben Sheska lemászik és majd remélhetőleg én is követem... Remélhetőleg...
Mázli, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy ne hívja fel a figyelmet arra, amit csinálok. Így se lesz elég, de kell valami trükk, amivel időt nyerünk, hogy legyen esélyünk lelépni innen és meg is kellene szerezni előtte a pisztolyt. Elvileg valódi, de nem szívesen próbálnám ki a saját bőrömön, hogy így van e és ez a hely elég kicsi ahhoz, hogy az ember fedezéket keressen, ha esetleg valami kellemetlenség alakulna ki. Márpedig igazából nem hiszek abban, hogy könnyen kijutunk, főleg mert ahogyan Rhys is sejti nincs nálam annyi, amennyire szükség lenne. - Milyen trükkös! - egy félmosollyal veszem át a kártyát, de a fickó már nyújtja is a tenyerét, miközben én időnként egy-egy pillanatra azért a társamra nézek, hátha valamire jutott már, amit így szemkontaktus alapján megtudunk beszélni egymással. Követem hát a tekintetét, ami elég sokatmondó, de én nem szúrom ki az ajtót, ami talán pont olyan lehet, mint a vattacukor árus. Azért nem rossz adottság, hogy mindenféle bűbájokon átlát az ember. Megvédeni nem tudja magát tőlük, viszont látja őket. Kicsit talán irigykedem, de nincs mit tenni nem hiszem, hogy ezt bármi módon meg lehetne ismételni, hogy más is képes legyen rá. Szépen fogom hát a szütyőt és a fickó kezébe ejtem. Elég nehéznek érződik, mert már van benne jónéhány másolat, de persze, ha elkezdi majd számolgatni hamar rájön, hogy egyrészt nincs annyi, másrészt a nagyja eleve hamisítvány. És még így is azért bukom az üzleten, mert arra biztosan nem lesz idő, hogy visszaszerezzem, ami az enyém. Inkább a kezemet tartom, hogy megkapjam a pisztolyt, de a pasas még mindig nem adja oda, hanem a kis erszényt a másiknak adja, aki közben feláll és közelebb lépdel hozzánk. Ha nem lenne gyanús, akkor most húznám el a számat, de hát inkább cselekedni kell. - Most! - kiáltom el magamat és már a kezemben is van a pálcám,hogy a felem szemben állónak a képébe nyomjak egy kábító átkot. Ez a legfontosabb jelenleg, hogy kikapjam azonnal a kezéből a fegyvert és az özembe csúsztassam és nálunk legyen. Persze a másik kettő azonnal felpattan, a pálcámat az egyikre szegezem, ha nem kapok azonnal a képembe valami kellemetlen átkot, de nem tehetek mást, mint hogy ezúttal a férfire hagyatkozom. Nem igazán szokásom párban dolgozni, mert sosem alakul ki bennem elegendő bizalom ehhez, de most nincs mit tenni. Egy pajzsot még felhúzok magunk köré, arról 1-2 támadó varázslat lepattanhat, de nem sok időnk van, hogy lelépjünk innen valahogy, vagy legalább menekülő utat találjunk. Ők ketten vannak és a jóég tudja, hogy nincs-e náluk még egy-kettő ezekből a fegyverkből, amik simán átmennek a védelmemen. Nem igazán szeretném a Mungóban végezni a fenébe is!
Hosszú folyamat volt, hogy ne legyen instant utálat bennem, bár az is igaz, hogy Fionnal való kapcsolatom, amikor elkezdett toborozni duplán nehezen indult, hiszen varázsló volt és ráadásként még mint Daphne leírásából kiderült, talán olyan is, mint Gerard, akire pikkelnek a férfiak mert túl szép - fúj. Négy alvilági, egy kijárat, amit valami varázslattal aktiválták, egy fegyver, ami vagy nagyon jó másolat, vagy tényleg az, aminek mondják, és egy olyan ár, amit ki se tudunk fizetni. Lehet, hogy kicsit elsiettük a dolgot, de a nyomokat addig kell lekövetni, amíg forróak, ráadásul a Fekete Sárkányból sem olyan eseménytelen volt a távozás, hogy húzni akarnánk az időt, mielőtt leadják a forródrótot, hogy merre láttak és kivel. Mondjuk azon kívül, hogy Sheska szőke, sokat nem pillanthattak meg belőle, mielőtt beszaladtam volna a ködbe. Ennyi pénzt nem tudunk csak úgy a semmiből előteremteni, legalább is én szentül hiszem, hogy abban a kis izében biztosan nem volt egy kész vagyon. Nem vagyok ismerős a tértágított hülyeséggel, az én paraszti eszemet kötik a fizika törényei. Ahhoz képest, hogy mekkora vagyont készülünk csak úgy odaadni nem valami segítőkészek, de miért lennének? Fogalmuk sincs kik vagyunk, az egyik legveszélyesebb fegyver gyártásába kezdte, hiába a fél minisztérium a padlón, a maradék tuti a nyakukban liheg megbosszulni a kollégákat. Minél előbb ki akarnak dobni minket és ennyi. Összenézek Sheskával az egy hónapra és én csak csendes hústoronyként bólintok egyet - ami valójában a szöges ellentétem tud lenni -, hagyom hogy beszéljen. Próbálok az egész teremben találni valami rést a pajzson, valami menekülési útvonalat, mert az, hogy ott menjünk ki, ahol bejöttünk, eléggé lehetetlennek tűnik, hiszen kétoldalról zsilipezték a járatot. Jó, valószínűleg nincs az a varázsló, aki zsilipezésnek hívná, de franc tudja mit csináltak. Mikor meglátom, hogy miben ügyködik nem sok kell, hogy kiessen a szemem a koponyámból, de lehet, hogy ehhez a bajszos ördöghöz tartozik a komoly, alvilágibb pofa, mert sikerül egy szemvillanásnyi idő után visszaépítgettem. - Most mondtam, hogy egy hónap. - válaszolja, de mivel tényleg nagyot hasíthatnak abból, hogy megszerezték a “receptjét” a fegyvernek, előkerül egy újabb kártya. - Gyakran változtatjuk a telephelyeket, ez a kártya odavezet a központi raktárhoz, ha kész van, nem előbb, nem később, akkor. - vágja hozzánk és elkezdi a nő felé nyújtani a kártyát, de a pisztolyt nem, ugyanis ha elveszi tőle a megbűvölt lapot, akkor már fordítja is a tenyerét, amibe a pénzt várja. Előbb a pénz, aztán a fegyver. Egy kicsit megfeszül a karom és a vállam, ahogy visszafogom, hogy felhorkanjak a bunkóságára, de végül egy kis fogcsikorgatással beérem. Nem tudom, hogy az a névjegy a hasznunkra lesz-e, nagyon nem fűlik a fogam, hogy egy hónapig tegyük ezt az egészet takarékra, azt meg nem tudom van-e valami olyan cucc, mint az ovis szintű kódfejtéseknél, hogy citromlevet csöpögtetve a papírra és a fénybe tartva csak elő lehet csalni az írást hamarabb. Oké, elég erős a gyanúm, hogy mártogathatjuk ezt a névjegykártyát citromlébe amennyi ideig csak akarjuk, lófasz se fog történni, de ha Sheska valóban kém, meg minden, lehet még valami a tarsolyában, hogy korábban életrehívja a címet. A tekintetem újra a teremre vándorol, az a biztonságis sasszem megvillantja magát, csak nem vagyok teljesen haszontalan. Sikerül meglátnom, hogy az egyik sarokban van egy ajtó a falban, semmi kilincs, éppen olyan, mint a fal, csak egy vékony vonal rajzolja körbe ami sejteti, hogy átjáró. Valószínűleg még mélyebbre vezet a csatornákban és a katakombákban, de minden jobb annál, minthogy ténylegesen le kelljen nyomnunk négy varázslót menekelőút nélkül. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy kitakarjam a boszorkány pénzmásolását, de kifutottunk az időből és a pasi egyre türelmetlenebbül nyújtja a kezét. Megpróbálok észrevétlenül biccenteni a kijárat felé, de lehet, hogy ő nem is látja és az is el van bájolva mások szeme elől, ráadásul minél tovább maradunk annál inkább figyelnek minket a fickó társai is, szóval nem vitathatjuk meg csak úgy, hogy most mi lesz, csak bízhatunk egymásban. Akármennyi pénz is sikerült, most, vagy soha, ha átadja a kezébe a szütyőt, akkor végre megszerezzük a pisztolyt és a remélhetőleg nem is kell az a titkos átjáró, amit kiszúrtam, szépen kiengednek minket.
//
