2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2018-07-03, 10:12
First topic message reminder :
A Fekete víz és a Szatír Csárda
A csárda a Zsebpiszok köz egyik rejtett zugában helyezkedik. Az ajtó felett egy kopottas, töredezett fatábla áll egy feketével felmázolt szatír formájával. Aki belép, hagyjon fel minden jóval, ugyanis az idejáró alakok nem a jószívükről és vendégszeretetükről híresek. A benti tér jóval tágasabb, mint aminek tűnik kívülről. Boltíves plafonszerkezete csalókán varázsolja hatalmasabbá a csárda belsejét, ahol megannyi fából faragott hosszúasztal nyúlik végig sorokban. Mindegyik asztalt gyertyák díszítik, s ezen kívül az egyedüli fényforrás csak a falakra aggasztott fáklyák és néhány gyertyás csillár képében merül ki. Az étkezőn belül egy apróbb bár is helyezkedik, ahol csakis vajsör és egyéb folyékony kenyér kapható. A hely tulajdonosa maga a főséf, Tiberius Thorne, aki saját maga főz vendégeire némi konyhai segítséggel az oldalán. A férfi remek ízpalettával rendelkezik és saját ízlése szerint keveri, kotyvasztja az étlapon szereplőket. Ezen felül az étkezde rendelkezik egy alagsori rejtett bázissal, mely egy varázslattal van levédve, így csakis Tiberius tudja kinyitni azt.
Figyelem a nőt, olyan függő figyelemmel, mintha keveredne bennem egy kihallgatótiszt keménysége és egy fiatal reménysége, hogy azt fogja mondani, amiben reménykedek. Jó nagy szarban lennék, ha egyszer csak felkiáltana, hogy Heil Grindelwald! és mindenki körülöttünk ledobná a köpenyét, hogy kirántsa rám a botját. Szerencsére valamennyire megnyugodhatok, hiszen azt mondja, hogy nem támogatja Grindelwaldot és hogy nincs is miért beköpnie, így hát jöhet a következő lépés. - Legyen! - biccentek az italra, most azonnal úgysem fogunk sehova megindulni, míg nem osztjuk meg egymással azt, amit tudunk. Intek az egyik felszolgálónak, vagy ha itt olyan nem akad, akkor felállok a helyemről és odasétálok a pulthoz rendelni megszakítva a beszélgetésünket, de ha már felajánlottam, akkor le is rakom elé. Én sem szándékozom lerészegetni itt, de ez egy ivó és ha már itt vagyunk, akkor igyunk, legalább a látszat kedvéért. Mondjuk az én söröm derekasan fogy, de egész életemben három korsóig meg se kottyant. Ami majdnem másfél liter sört jelent. - Daph… annak a mágikus minsztériumnak már elmondtam, amit tudok, de nem mentek sokra vele, főleg, hogy újabb mágikus akció volt, amit szeretnének eltussolni a világ elől és képesek ebbe belegebedni is, ahelyett, hogy végre meglépnék az elkerülhetetlent. - morranok fel kicsit, hiszen el nem tudom képzelni mi kell még ahhoz, hogy végre a jó irányba lépjenek ahelyett, hogy egy régi világba kapaszkodnak, ami pár évtizedenként kivet magából egy sötét varázslót, aki majd szépen mindenkit megpróbál leigázni, ha varázsló, ha nem. - Először a kétezres évbe lépve találkoztam a fegyverekkel, azért kaptuk, mert varázserő nélkül irgalmatlan lépéshátrányban voltunk, ha egy auror megjelent. Nem vagyunk őrültek, önvédelmi célból kapta mindenki, legalább is aki felnőtt volt és alkalmasnak lett ítélve, én is csak egy maroknyi alkalommal sütöttem el. Sokáig nem tudtuk, hogy a fegyver akárhol is éri azokat a szerencsétleneket, akik nekünk estek kómába küldi. Csak azt, hogy a pajzsaitok nagyrészét egész egyszerűen kicselezi, szóval nem vagyunk olyan tehetetlenek. - osztom meg vele az első adagot, látszik rajtam, hogy bosszant ez az egész. Már nem az, hogy beszélnem kell róla, hanem az, hogy ezek szerint ha csak lábon vagy mondjuk vállon lőttünk valakit valaha a kiosztott fegyverekkel, az mind kómában fekszik valahol, ki tudja meddig. Van, aki már két éve a Milleniumi megmozdulás óta… A karom idegesen feszül meg, ahogy a kezem ökölbeszórul, majd elenged, és végül csak a korsó után nyúlok és nyelek még egyet. Lehet, hogy nem tűnök a legösszeszedettebbnek, nehéz lehet összeegyeztetni azzal, hogy biztonsági főnök voltam, zsaru, hatékony és célravezető Fionn keze alatt, de azért a halála és az, hogy a Testvériség ilyen irányt vett elég nagy pofon. Még mindig jobban állok, mint úgy tíz éve, amikor lelőttem azt a srácot és visszaadtam a jelvényemet, hogy aztán a kocsmák mélyén rohadjak, nem látva értelmét az életnek. - Te tudsz valamit róluk? - fordítom vissza a kérdést, hiszen sok aggódó családtag lehet, de nem mindenki fogná magát, vadászna le ki tudja hogyan, hogy partnerséget ajánljon a kutatásban.
Tisztában voltam azzal, hogy szükség lesz majd úgyis némi magyarázatra, ha szeretném, hogy minden világos legyen számára és tényleg együtt tudjunk működni. Én azért többet tudok róla, mint ő rólam, de hát az én dolgom pont az, hogy sokat tudjak, de rólam ne tudjanak. Az elmúlt éveket a Roxfortban töltöttem, akkor még mások mellett, hogy aztán a Testvériség mellé álljak, miután végeztem Rasmusszal és most az egész megint kezd a feje tetejére állni, de még mindig nem értük el, amit akartunk. - Grindelwald... ő kezd túlságosan messzire menni és olyan erőket megmozgatni, amiket még talán ő sem ért. Tudom, hogy keres téged, ha elvinnélek neki egészen szép summát és jutalmat kapnék, de ilyemire nincs szükségem. - vonom meg a vállamat. Tisztában vagyok a helyzetével és ennél okán azzal is, hogy biztosan nagyon bizalmatlanul áll hozzám, vagy épp jelenleg akárkihez. Nekem viszont ugyanúgy szükségem van rá, ahogyan úgy sejtem neki is rám. Többet tehetek azért, hogy rejtve maradjon, ő pedig segíthet nekem kideríteni, hogy az a pisztoly pontosan honnan is származik és hogyan hatástalanítható akár mindegyik egyszerre. - Rendben legyen egy skót whiskey. - bólintok végül, a víz végül is jó lesz akkor alapozásnak. Bírom én az italt, de az esetek nagy részében inkább hanyagolom, már csak azért is, mert ha csak egy kicsit is az ember fejébe száll már nem tud ugyanolyan higgadtan és nyugodtan gondolkodni, mint amire szükség lenne. - Tehát most, hogy tisztáztuk, hogy hasonló a célunk, te is nyílt világot akarsz és én is, de ehhez nem akarunk komoly vérontást... jöhet a lényeg? Tudnom kell mindent, amit tudsz azokról a fegyverekről, amik olyan veszélyesek ránk nézve. - ránk boszorkányokra és varázslókra, hiszen egy golyót ki tudunk védeni, de ezt nem. Ez a Szent Mungóba küld akárkit és nem akarom, hogy akár csak véletlenül is a következő olyan valaki legyen, aki a fontos számomra. Tudom, hogy leginább az aurorok vannak veszélyben, de ha azok a pisztolyok ilyen ütemben terjednek, akkor nem lehet tudni, hogy mikor kerülnek olyan kézbe, aki már nem csak a Minisztérium ellen használja fel. Elébe kell mennünk az esetleges durvább következményeknek, amikkel azok akik készítették ezeket nem számoltak, vagy épp pont, hogy számoltak velük és a félelem és a káosz volt a céljük. Én pedig ezeket nem szeretem, a káosz kezelhetetlen, miközben én világ életemben arra törekedtem, hogy a saját kezemben legyen az életem irányítása. Úgy viszont nehéz, ha minden teljesen rendszertelenül és teljes káoszban történik.
Elsőre nem figyelek fel arra, hogy mit iszik, valljuk be lehetne vodka-szóda is, inkább a nőt magát figyelem és a környezetünket, hiszen cseppet sem kell paranoiásnak lennem ahhoz, hogy üldözési mániám legyen. Hiszen éppenséggel elég sokan üldöznek itt is, ott is. Ahogy előrenyújtja a kezét kezetfogok vele, a karcsú, nőies keze belesimul az enyémbe és egy erőteljes jópontot írok fel neki, akárki is legyen és akármire is jussunk a beszélgetés alatt. Nem tudom pontosan mennyit tud rólam, de azt igen, hogy rengeteg boszorkány és varázsló tartja semmire a magamfajtát és erősen él bennem még Daphne ellenére is, hogy a varázshasználók a rosszfiúk, így hát első körben egyik sem indul magas helyezéssel a szememben. De az ilyen gesztusok, mint kézfogás, és hogy ő nyitott felém és mesélni is kezd, határozottan jófejség. Kicsit kihúzom magamat, amikor meghallom a Testvériséget, az arcom kissé gyanakvóba vált, hiszen nem tudom, hogy arra gondol, amivé változott, vagy arra, aminek még én is az oszlopos tagja voltam teljes vállszélességgel és örömmel adtam volna az életemet. Nagy szavak, nagy ember, kár, hogy mindig rossz lóra teszek egyszerűen. Kicsit jobban enged a gyanakvásom, amikor folytatja, arra utal, hogy a régiek közül való, de tekintve, hogy még soha nem találkoztunk, azért egyértelműen érdeklődve méregetem végig. - Közöd van a Testvériséghez, ahogy nekem is volt, de te követed Grindelwald tanait is? Tudod, hogy keres engem, ugye? - kérdezek vissza és ugyan nem jöttem el úgy, hogy ne tudná legalább Sirius és Daphne, hogy hol vagyok - a kölyköknek természetesen nem mondtam meg -, de azért annak az eshetőségére, hogy egyébként ez lehetne Tényleg egy csapda, nem tudom elővenni a legjobb mosolyomat. Nem vagyok olyan megjátszós, nem vagyok blöffölős fajta, általában minden rá van írva az arcomra, már ha valaki ismer annyira, hogy tudja értelmezni, mert esküszöm nem vagyok annyira ősember, mint amennyire a morózus arcom mutatja. Csak ilyen a fejem. - Csak ennyit kell tudnom, nem többet, és a válaszom igen. - felelem, miközben nagyon is az elevenembe talál, mert azzal, hogy félti az övéit, a családját, barátait, akármijét, aki van, nagyon is tudok azonosulni akármikor. Ha nem kell attól tartanom, hogy mondjuk kitűznek valami vérdíjat a fejemre és hirtelen felad annak a sötétvarázslónak, aki elvett mindent, amit az évek alatt felépítettünk. Még most is látszik rajtam, hogy ennyitől felmegy bennem a pumpa, hogy csak arra gondolok, hogy a Testvériséget így kihasználta és beszennyezte az a… Kicsit fogatcsikorgatok, de igyekszem a nőre fókuszálni és nem a bukásomra, amikor észreveszem a poharat előtte. Ha bízhatok benne és tényleg ilyen ügyes az információszerzésben és motivált is, akkor miért is ne…? - Na jól van, meghívhatlak valamire? Sör, bor, vodka, whiskey, kávé… tea… narancslé? - kezdek az alkoholokkal, de olyan karcsú nő, lehet, hogy még egy sörtől is becsiccsentene és ha egy komoly nyomozásról van szó, az nem valami jó és ezért választotta az egyszerű csapvizet, de egészen kellemetlenül érzem magam, hogy egy kocsmában ilyet iszik. Jobban festene, ha tényleg fogyasztana, kevésbé lenne a homlokunkra írva, hogy nem tartozunk ide és kevesebben néznének ki. Márpedig úgy ahogy jöttem úgy tűnt, hogy bár mindenki igyekszik a saját dolgával törődni, sunyin azért mégis csak átkacsingatnak egymásra az emberek. Utálom a spicliket, soha nem is voltam kém, nem ment a megtévesztés, a hazudozás, most is csak azért tudok csak úgy besétálni a varázsvilág területeire, mert céltudatosan haladok oda, ahova kell, és éppenséggel egy kocsmába beülni nem olyan eszméletlenül nehéz. A pillantásaimmal végigmérem a vonásait, szeretnék olvasni belőle, szeretnék hinni neki, én mindig mindenkinek szeretnék, de biztonsági egységként egyértelmű, hogy tisztában vagyok azza, hogy nem feltétlenül az van, amit szeretnék.
Türelmesen várakozom, kortyolok időnként a vizemből, amíg meg nem látom a szemem sarkából a közeledő alakot, aki aztán határozottan leül az asztalomhoz, ami ugye nem jelenthet mást, mint hogy rá vártam. És igen, amikor felnézek az arcára már egyértelművé válik. James mesélt róla annyit, hogy a leírás alapján biztosra vegyem, hogy rá vártam és igen kis esélye lenne annak, hogy valaki pont betéved ide és pont így néz ki és pont ki akar kezdeni velem, azért ült volna le. - Üdv! - biccentek én magam is, megvárva amíg leül és persze a kérdéseket is, amik biztosan mindjárt érkezni fognak. Oh tehát ő sem tudja kivárni, amíg eleve megkapja e nélkül is a válaszokat, hiszen én hívtam ide, hát persze, hogy elmondom, hogy mi volt az oka, vagy hogy egyáltalán hogyan sikerült rátalálnom. - Jól van nagyfiú, akkor csak sorban. - a kezemet nyújtom felé, ami hát lássuk be jóval apróbb, mint az övé, pedig alapvetően majdnem 180 cm vagyok, úgyhogy a magas nők táborát erősítem, de hozzá képest még így is lenne hova nőnöm. - Sheska Thorne, a Roxfortban vagyok tanár. Ha jól tudom ez nem újdonság neked, mármint hogy létezik egy iskola a magunkfajtáknak. Aki küldött... egyelőre nem szívesen fedné fel magát, ahogyan én sem adom ki csak úgy a kapcsolataimat. Elég ügyesen derítem ki azt, amire szükségem van és közöm van már jó ideje a Testvériséghez. Már akkor is volt, amikor még nem terjedt ki ennyire és amikor még nem kezdte el belülről szétzilálni a bizonytalanság. - nem, eszem ágában sincs minden kártyámat felfedni. Nem lennék éppenséggel jó kettősügynök, ha elmondanék mindent. Végül is a Testvériségnek dolgozom már egy ideje én magam is, ám az eszmék változtak annyira és persze már túl sok időt töltöttem el az iskola falai között, hogy a saját eszméim is változzanak. A gyerekeimről nem beszélve, akikért felelősséggel tartozom, akkor is, ha nem a vérszerinti gyerekeim. Viszont, ha rossz oldalra állok abból nekik is bajuk lehet, amit nem engedhetek meg magamnak. - Az első kérdés tehát, hogy megtudsz-e bízni bennem ennyi alapján? Én sem akarom, hogy a dolgok... csúnya véget érjenek, bőven van veszteni valóm és nem akarom, hogy számomra fontos emberek essenek kómába, ahogyan már igen sokan a pisztolyok miatt. A dolgok kiderítésében pedig elég jó vagyok, ahogyan láthatod. - hiszen őt is megtaláltam, tehát szüksége lehet rám, mert ha egyedül vág neki ennek az egésznek abból sok jó nem sülhet ki. Erősebbek nála azok, akik keresik, én viszont segíthetek, hogy megússza és sikerrel is járjon. Ha egyszer neki is van veszíteni valója, akkor muszáj, hogy elfogadja a segítséget, legalábbis erre építek, mielőtt más módon kellene megpróbálnom meggyőzni.
A védett házban eltöltött idő egysíkúan telt, csak néhány kisebb kalanddal megszakítva, de talán eltelt már annyi idő, hogy biztonságosabb legyen néha-néha előbújnunk. Vagy ha nem, akkor ez van, mert nincs több időm, amit elvesztegethetnék. Minél később indulok neki, annál jobban kihűlnek a nyomok, és itt az ideje, hogy betartsam, amit ígértem. Ő befogadott minket - legalább is rávette Siriust, hogy befogadjon minket -, pedig a másik oldalon álltunk, én pedig azt mondtam, hogy segítek felkutatni a nyamvadt fegyverek forrását. Ha hallanám lehet nem tetszene, hogy ennyivel aposztrofálnak, de néhány perccel a nő után érkezem és a pultos csak végigmér és a fejével abba az irányba biccent, ahol helyet foglalt. Érdekel, hogy ki küldte a levelet és miért, ahogy az is, hogy hogyan talált rám, ha Sirius háza tudomisénmilyen bűbáj alatt áll. Már évek óta ingoványos talajon járok, hiszen varázstalanként is felbukkanok a varázslók között, de ez az első alkalom, hogy erre a környékre merészkedtem úgy igazán. Nyilvánvalóan arra nem volt esélyem, hogy visszaküldjek egy levelet, hogy kösz, inkább találkozzunk a White Coffee-ban, de mindegy is. Hiába vagyok itt először, egyáltalán nem tűnik úgy, mintha bizonytalan lennék, ki is kérek egy korsó sört, mert hát sört csak isznak itt is, ez is egy ugyanolyan angol pub, mint akármelyik másik, és ott hagyok az asztalon néhány nevetséges fémérmét, ami inkább tűnik játékpénznek. Nem jattolok rá túl sokat, egyrészt mert nem az erősségem a varázslópénz, másrészt mert nincs is elvesztegetni valóm. A korsóval a kezemben ülök le az asztalhoz, de nem iszok bele azonnal, csak afféle alibiként pihen az asztalon. Nem mintha baj lenne, ha egyet lehúznék, meg se kottyan egy ekkora testnek. - Hát heló. - - üdvözlöm egyszerűen, mintha az utcáról sétáltam volna be és felcsípni készülnék. Ami nem is lenne olyan hihetetlen, hiszen gyönyörű nőről beszélünk, de inkább csak azért köszönök így, mert fogalmam sincsen, hogy miként kéne. Többen tudják, hogy itt vagyok, de így is veszélyes már a jelenlétem is, hiszen a Testvériségből még egynéhányan kereshetnek, mára már nyilvánvaló, hogy varázslókhoz fordultunk, hogy eltűnjünk előlük, és talán az is, hogy ezek között a varázslók között Dumbledore emberei is vannak. A Főnix rendje… Hangzatos, de a Testvériség is az volt. - A levél nem volt valami részletes, amit meg is értek, de jó lenne tudni néhány dolgot, például ki küldött téged? És ki tudja még, hogy hol találhat meg engem?- - kérdezem azonnal, teketóriázás nélkül, mert hát én már csak ilyen egyszerű vagyok, mint egy faék. Előrehajolok ültömben, az asztalra könyökölve és egy kicsit elmosolyodom a rendezett szakáll alatt, nem feltétlen fenyegetően. Még ha sötétebb környéken is vagyunk, ez akkor is egy nyilvános hely és a nyilvánosság általában biztonságot jelent, nem cselekszik senki felelőtlenül a tömegben, ahol mindenki láthatja. A bemutatkozás kicsit elmarad, ő valószínűleg tudja, hogy ki vagyok, nekem pedig az a fontosabb, hogy honnan jött és miért akar segíteni, nem az, hogy milyen néven nevezzem. Ezt már csak tudom, miután évekig léteztem a Testvériségben Camulos név alatt.
Ahogyan James fogalmazott, szar van a palacsintában. Elég rosszul állok, hiszen lassan évek óta sodródom mindig valakitől-valakiig, de amit akartam még mindig nem valósult meg és most egyértelmű, hogy már megint rossz irányba haladnak a dolgok. Mindig megtettem, amit kellett, amit vártak tőlem, de egyre kevésbé érzem azt, hogy ez így rendben van. Rasmust lerendeztem, ez volt az egyedüli, ami lényegében a saját célom volt, a többit azért tettem, mert kérték tőlem, azért vagyok még mindig az iskolában, hogy ha kell, akkor legyen valaki, aki bennfentes és persze tudjak olyan információkkal szolgálni, amivel más nem. James szerint viszont nagyon rosszul áll a szénánk, mert már túl sokan férkőztek be abba a rendszerbe, ami azt hittük, hogy működik úgy, ahogy mi építhetjük. Szomorú, ha megint oldalt kell váltanom... egyelőre sejtelmem sincs, hogy hová és merre menjek. Abban viszont biztos vagyok, hogy iszonyatosan félrecsúszott valami, amikor azok a pisztolyok utcára kerültek és bármennyire is úgy gondoljuk, hogy a cél jó, amit el akarunk érni, viszont az oda tartó út kezd túlságosan kusza lenni. - Csak egy pohár vizet és kérem szóljon, ha megérkezett egy magas, termetes úriember. Engem fog keresni, a leírás alapján küldje az asztalomhoz. - állom meg a pultos előtt és az egyik leghátsó asztalnál foglalok helyet, miután jónéhány galleonnal többet tettem le az asztalára, mint amennyit ténylegesen egy vízért fizetne az ember lánya. A férfinek pedig, akit várok levelet küldtem. Nem volt nehéz, évek óta figyelem a baglyokat az iskolában és igen gyakran pillantok bele olyan üzenetekbe is, amik nem feltétlenül rám tartoznak. Végtére is az a dolgom, hogy olyasmiről is tudjak, amihez semmi közöm, de bármi fontos lehet annyira, hogy jobb, ha nyitva tartom a szemem és a fülem. Így hát Rhyst megtalálta a levelem a Black házban, miszerint igen fontos lenne, hogy találkozzunk, mert segíthetünk egymásnak. Én sem tudok eleget a pisztolyokról, viszont mivel nem dolgoztam közvetlenül a rendszerben az utánajárás is nehezebb lenne számomra. Arról nem beszélve, hogy nincs rá módom, hogy túlságosan sok időt szájak erre az egészre, hiszen ettől még tanár vagyok és el kell látnom a kötelezettségeimet.
Bár sosem ismertem őt személyesen, de épp eleget hallottam már róla, hogy tisztában legyek vele, ha kell akkor meg tudja védeni magát. Csak hát én éppenséggel nem akarok ártani neki, tehát erre egyáltalán nincs szükség. Türelmes vagyok, az első lépés úgyis az, hogy feldolgozza az új információkat és kezelni tudja, aztán majd jöhet szépen a többi is, hiszen van dolgunk bőven. Segítenie kell nekem, ahogyan nekem is segítenem kell neki, hogy egyáltalán megszülethessen az anyám és ezzel együtt én is. Ha nem teszem a végén feleslegesen próbál megértetni vele, hogy a fiatal énemmel meg kell értetnie mi is az igazi életcélja, ha egyszerűen köddé válok, mert meg se születtem. - Rendben van. - húzom vissza végül a kezemet a medállal együtt és vissza is teszem szépen a nyakamba. Végül is elég sötét hely ez, cseppet sem lepett volna meg, ha simán bevállalja itt a vérmágiát is akár, talán fel se nagyon tűnt volna senkinek, de hogy nem kaptunk volna rosszalló tekinteteket, abban is holt biztos vagyok. Mindenesetre meghagyom neki a választás lehetőségét és türelmesen várok, hogy rendezze magában azt, amit elmondtam. Végül is időnk, mint a tenger... ha úgy vesszük. - A legfontosabb, hogy még sok teendőnk van. Először is... tudom, hogy milyen törés lehetett neked a Nagyúr elvesztése épp ezért hoztam ezt... - kipattintom a táskámat, amiben nem mást találhat, mint egy kis dobozt jó néhány hajszállal. - Lehetséges, hogy a leendő lányod az ő lánya is legyen egyben, ezzel tovább örökítheted a szellemét, de tudnod kell, hogy az anyám... ő még nem olyan lesz, akire szükségünk van, ellenben én igen, de ehhez rád van szükség. Fiatal koromban sokkal több volt bennem az ambíció, a remény és azt hittem a világ megjavítása valami csodás tett kell, hogy legyen, de már tisztában vagyok vele, hogy nem, és te kellesz hozzá, hogy megértesd ezt velem... - vágok bele, bár még csak körvonalakban próbálom meg felvázolni neki, hogy miért is vagyok itt pontosan. A dobozkát átcsúsztatom elé, hogy megnézhesse. Ahogyan ismerem és amennyit hallottam róla biztos vagyok benne, hogy nagy becsben fogja tartani, hiszen mégis csak a Nagyúr néhány hajszála van benne még fiatalabb korából és másképp nem lesz lehetséges, hogy az ő gyermekét hordhassa ki a nagyanyám.
Miután veszélynek semmi jelét nem észlelem egy idő után, ezért kezemet leveszem a pálcámról, de ha persze úgy adódna a dolog, egyből odakapnék és előrántanám. Ám egyáltalán nem érzek semmilyen ártó szándékot Moana felől. A hábórús, majd a bujkálós évek megtanítottak arra, hogy könnyedén felismerem, ki milyen szándékkal közeledik felém, na meg ha a lány auror lenne… Meg van róluk a véleményem, egyre inkább hígul a felhozatal, azt kell mondanom, főleg, hogy most azok tanítanak, akik annak idején Lucius-féléknek bemondásra elhitték, hogy mindent az Imperius átok hatása alatt tettek… A kérésemre meglehetősen készségesen válaszol és cselekszik. Amikor leteszi elém a medált, nem veszem még el, hátradőlök, és a lányt figyelem. Határozottan hasonlít rám, állapítom meg ismét. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer gyereket szülök, fel sem tudtam volna nevelni rendesen, na meg bőven elég volt hallgatni Narcissa lelkes áradozását az anyaságról… ha lett volna egy gyermekem, biztosan csak eszköz lett volna a Sötét Nagyúr tervei számára, de mivel nem volt rá szükség... Végül újra előrehajolok, és felemelem a láncot. Valóban úgy néz ki, mint az enyém. Megforgatom a kezemben, alaposan megnézem minden részletét. Majd előveszem a pálcámat, és pár nonverbális varázslattal is ellenőrzöm. Moana nem hazudik, de ugyan miért is tenné. Ha csak megpróbálná, hamar kideríteném, és megbánná. Ugyanakkor most már tényleg kezd foglalkoztatni, hogyan is került ő ide, hogy lehetséges a létezése. – Nem, azt hiszem, ez elegendő lesz – teszem bele a medált az asztalra helyezett kezébe. Egy kocsmában, azaz nyilvános helyen nem végeznék vérmágiát, meg egyáltalán semmi ilyesmit, manapság annyi besúgó van mindenhol. Még ha nem is ismernek fel pontosan, cselekedetek alapján könnyen lelepleződhet az ember. Illetve hát a medál tényleg ugyanaz, mint az enyém, sehogy máshogy nem kerülhetett hozzá, csak úgy, hogy tényleg igazat mond. – Hiszek neked. Ezzel együtt is kezd nagyon érdekelni a történeted, úgyhogy hallgatlak – mosolyodok el, majd egy újabb korty után hátradőlök. Azt hiszem, hosszú estének nézünk elébe.
Moana Lestrange
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2018-07-18, 10:07
Soha sem ismertem őt személyesen, még a születésem előtt meghalt, de igen sokat hallottam róla anyámtól és persze Bellatrix Lastrange olyan valaki, akiről nem nehéz olvasni. Nem csoda, hogy sejtem én jól, már csak az információ mibenléte miatt is, hogy biztosan kell nyelnie párat, még ha úgy is tesz, mintha annyira nem rázta volna meg a hír. Azt is sejtem, hogy hamarosan, amikor majd megszólal minimum bizonyítékot fog várni tőlem, amivel alátámasztom, amit mondtam és természetesen fel is készültem erre, de türelmesen kivárom, amíg jönnek a kétkedő kérdések, addig várom az italomat, mert az biztos, hogy mindkettőnknek jól fog esni majd pár korty, főleg hogy bőven vár még ránk feladat. - Hát persze, egyértelmű volt, hogy nem jövök csak úgy bizonyíték nélkül, ne aggódj. - mosolyodom el és első körben a nyakamhoz nyúlok, hogy lecsatoljam onnan a nyakláncot és letegyem az asztalra elé. - Nyugodtan vizsgáld meg. Nem másolat, és hogy máshogy lehetne ugyanaz, mint a tiéd? - na igen a medál, a nyaklánc egy az egyben az, mint az övé. Nem holmi másolat, nem valami duplikáció. Ha jól megvizsgálja, akkor tudni fogja, hogy ez bizony ugyanaz a nyaklánc, amit még az anyám adott nekem, bár amennyire nem bízott bennem sosem, ezt soha sem értettem, de talán pont azért adta, hogy egyszer majd megfelelő bizonyítékként szolgáljon, amikor itt leszek? - Ha ez elegendő neked, akkor mesélhetek is, de ha szükséged van rá a vérem biztosan végső bizonyítékként szolgálhat. - és hajlandó is vagyok vállalni, hogy akár egy finom metszést mérjen az egyik ujjamon, ezért is teszem a kezem elé az asztalra. - A részleteket pedig talán az ital után könnyebb lesz megemészteni. Elég... bonyodalmas, főleg ha azt nézzük, hogy ki is a nagyapám... - halványan elmosolyodom, mondhatjuk hogy sokat sejtetően, de egyelőre még türelmesen várom, hogy megvizsgálja a nyakláncot és ha úgy érzi szükséges, akkor a véremet is, hogy megbizonyosodhasson róla tényleg rokonok vagyunk és nem éppen távoliak.
Most kivételesen nem nézelődök, nem foglalkozok a többi emberrel. El vagyok foglalva a saját gondolataimmal, de annyi éberség maradt azért, hogy ha valami történne, arra tudnék időben reagálni. Mostanában elég unalmas az életem. Mióta bujkálnom kell, nem csinálhatok semmit, amiben régen örömemet leltem, és most nem feltétlenül mások kínzására és a söpredék legyilkolására gondolok. Őszintén szólva, sokszor úgy érzem, hogy kedvem sincs semmihez, igazából élni sem. De ezeket a gondolatokat eddig mindig hamar elvetettem, hiszen nem azért éltem túl tizenvalahány évet az Azkabanban, hogy aztán megöljem magam idekint. Megtehettem volna ott is. Kortyolok egyet az italomból, és véletlenül pont felnézek, mikor egy, alkat és mozgás alapján nálam jóval fiatalabb csuklyás nő lép be az ajtón. Semmi furcsa nincs ebben, ide szinte senki nem jön be úgy, hogy teljesen felfedi a kilétét. Ami már szokatlan, az az, hogy egyenesen felém indul el, mintha tudná, kit kell keresnie. Kezemet óvatosan a pálcámra csúsztatom, csak elővigyázatosságból. Nem valószínű, hogy egy kocsmában támadna rám, egy kisebb tömeg előtt, ha auror vagy fejvadász lenne, de sosem lehet tudni, találkoztam már elég sokszor a vakmerő, meggondolatlan fajtával. Egyelőre viszont semmi jelét nem tapasztalom annak, hogy tervezne valami ilyesmit, mert leül, és rendel. Nem kérdezek rá, kicsoda, gondolom, majd elmondja magától is. Mikor az értetlen pincér végre távozik, bele is vág, és hirtelen azt sem tudom, min döbbenjek meg jobban, a mondandója hosszán vagy a tartalmán. Arcomra nem ül ki a megdöbbenés, nem szeretem az embereknek elárulni az érzelmeimet, de belül nagyon is zaklatott vagyok. Nem értek semmit, ezért is tart viszonylag sokáig, mire meg tudok szólalni. – Szóval Moana, az unokám. – Ismétlem meg lassan az első állítást, ami elhangzott. Előredőlök, és kissé összehúzom a szemem, ahogy bal kezemmel felkönyökölök és tenyeremre támasztom a fejem. – Nem gondolod, kedves Moana, hogy némi bizonyítékkal vagy bővebb magyarázattal tartozol? – Számat egy alig észrevehető félmosolyra húzom, de semmi vidámság nincs a hangomban. – Tény és való, hogy nem találkozom minden nap holmi unokáimmal, ugyanis gyermekem sincs, ezért is érdekelne felettébb a történeted. – Csak szépen, sorjában. A többi dolgot, amit említett, egyelőre hanyagolom. Sok emberrel találkoztam már, és egyelőre nem tűnik hazugnak, de ugyanakkor fel nem foghatom, hogy lehetséges, hogy itt van. Tényleg, ki lehet ez a nő? Ha jobban megnézem, sok hasonlóság van köztünk, ami a testvéreimről nem mondható el, még azt sem mondhatom, hogy esetleg balkézről született rokon, aki tréfás kedvében van.
Moana Lestrange
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2018-07-08, 16:27
Bár még mindig nem mondhat senki sem kimondottan idősnek, de tény és való, hogy lassan egyre jobban hasonlítok az anyámra. Az anyámra, aki úgy gondolta a sorsom elrendeltetett és annak ellenére, hogy azt gondolta így lesz végül nem haltam meg, legalábbis nem úgy, ahogyan ő gondolta. Most pedig itt vagyok, hogy beszéljek vele, hogy meggyőzzem tennie kell valamit, különben soha sem jutok arra az útra, amin most járok. Hogy lebeszéljem róla? Az is egy lehetőség lenne természetesen, na de még mindig nem biztos, hogy ő tette, ám ha mégis... Már ezen az úton járok és elfogadtam, akarnék rajta változtatni, egyáltalán van rá lehetőségem, ha úgyis minden elrendeltetett? Harminc körülinek tűnik, csuklya a fejemen, amikor belépek a kocsmába. Tudom, hogy itt lesz, azért is jöttem, hogy beszéljek vele. Egyelőre csak minden szó és jelzés nélkül ülök le az asztalához vele szemben, amire még láthatóan a pincér is kellően meglepődik. - Ugyanazt, ha már majd ki esik a szemed. - vakkantok oda neki szinte rá se nézve, csak leemelve a csuklyát a fejemből. Mindig azt mondták, hogy hasonlítok rá külsőre, de a hajam és a szemeim azt leszámítva, hogy az enyém nem göndör kiköpött a nagymamám. Hogy igazuk van-e? Nem tudom, de a kutató pillantások alapján akár még így is lehet. Ami viszont igen feltűnő, hogy szakasztott olyan medál lóg a nyakamban, mint az övében, sőt igazából ez nem olyan, ez ugyanaz, csak egy... mondhatni későbbi évjárat. - Az a legtisztább, ha nem magyarázok hosszan, hanem a közepébe csapunk és lesz időd feldolgozni. Segítened kell, ami mindannyiunk érdeke. Moana vagyok... az unokád és azt hiszem rajtad múlik, hogy idővel azzá válok-e, ami most vagyok, úgyhogy lenne egy kis dolgod... talán még több is, de csak szépen fokozatosan. - és persze előbb még emésztenie is kell az információkat, tehát türelmesen várom a döbbenetet és a többit, miközben megérkezik az italom is. Kortyolhatok és persze ő is, hogy könnyebb legyen mindezt feldolgozni. Az anyám tudom, hogy még meg sem született és azt is, hogy egyelőre számára teljességgel érthetetlen és hihetetlen is lesz, hogy valamikor is gyermeket fog majd várni, hiszen már nem fiatal és persze mégis kitől lenne? No erről az én információim is homályosak, de azok alapján, amikre eddig jutottam... Nem csak neki kell segítenie nekem, hanem nekem is neki, hogy az anyám megszülethessen. Ördögi kör nem igaz?
Egyszer a bujkálásnak is vége lesz… Mostanában azt érzékelem, hogy egyre kevésbé foglalkoznak a Minisztériumban az olyanokkal, mint én. Hát persze, jellemző rájuk, hogy mindig találnak valami ostoba mániát, amire rászállhatnak, ezúttal úgy hallottam, hogy veszélyes lények után futkosnak. Minden esetre még nem mertem állandó lakhelyet keresni magamnak, mert ahhoz kell még egy kis idő, de a helyzet jobbnak látszik, mint valaha. Narcissa húgom már így is felajánlotta többször, hogy költözzek oda, de semmi kedvem abban a puccos házban lakni, ráadásul Draco sem venné jó néven, a kapcsolatunk még mindig nem a régi. Igyekszem ott gyakran látogatást tenni, mert mióta Lucius nincs velük, a húgom elég magányos. Most is épp tőlük jövök, egy kihalt Londoni sikátorba hoppanáltam. Két macska az érkezésemre félbehagyta a szemétben turkálást és visítva elszaladtak. Halkan felnevettem, de igazából egyáltalán nem találom mulatságosnak, arra a szintre még nem süllyedtem le, hogy ilyen semmi dolgok szórakoztassanak. Gyors léptekkel megkeresem a Foltozott Üstöt, és még mielőtt mindenki felismerni vélne, át is suhanok rajta. Néhányan így is felkapták a fejüket és összerezzentek, de biztos azt hiszik, hogy csak a képzeletük játszik velük, nem szoktam ugyanis nyilvános helyeken mutatkozni. Többnyire. Az Abszol útról gyorsan lekanyarodok a Zsebpiszok közbe. Itt végre lassíthatok a lépteimen, csuklyámat hátratolom a fejemről. Kissé kihalt a bevezető utcaszakasz, eleinte csak a saját csizmám kopogását hallom, de aztán megérkezek a középpontba, ahol az üzletek vannak, és máris nagyobb a nyüzsgés. Egy gyors félmosollyal veszem tudomásul, hogy azok nagy része még mindig itt van, akik a bebörtönzésem előtt is. Mindenhová, úgy látszik, még a minisztériumi emberek se jutottak el. Tele van dilettánsokkal, nem kétséges. Az egyik lerobbant kocsma felé veszem az irányt, általában nem inni járok oda, csak meghallgatni a legújabb híreket. Az ember nem tudhatja, mikor kell készen állni, mikor jön el újra az idő. A sarokban pont van egy üres asztal, le is ülök oda, miután rendeltem egy pohár Lángnyelv whiskey-t.
Bellatrix Lestrange
Reveal your secrets
Tárgy: A Fekete víz és a Szatír Csárda 2018-07-03, 10:12
A Fekete víz és a Szatír Csárda
A csárda a Zsebpiszok köz egyik rejtett zugában helyezkedik. Az ajtó felett egy kopottas, töredezett fatábla áll egy feketével felmázolt szatír formájával. Aki belép, hagyjon fel minden jóval, ugyanis az idejáró alakok nem a jószívükről és vendégszeretetükről híresek. A benti tér jóval tágasabb, mint aminek tűnik kívülről. Boltíves plafonszerkezete csalókán varázsolja hatalmasabbá a csárda belsejét, ahol megannyi fából faragott hosszúasztal nyúlik végig sorokban. Mindegyik asztalt gyertyák díszítik, s ezen kívül az egyedüli fényforrás csak a falakra aggasztott fáklyák és néhány gyertyás csillár képében merül ki. Az étkezőn belül egy apróbb bár is helyezkedik, ahol csakis vajsör és egyéb folyékony kenyér kapható. A hely tulajdonosa maga a főséf, Tiberius Thorne, aki saját maga főz vendégeire némi konyhai segítséggel az oldalán. A férfi remek ízpalettával rendelkezik és saját ízlése szerint keveri, kotyvasztja az étlapon szereplőket. Ezen felül az étkezde rendelkezik egy alagsori rejtett bázissal, mely egy varázslattal van levédve, így csakis Tiberius tudja kinyitni azt.
