2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Meglepő, nagyon is meglepő, hogy valakit nem a pénzem, vagy a hatalmam érdekel. Egyszerűen csak élni akar, kapaszodik belém, s a vágyaiba. Nem kell udvarolni, nem riasztja a sötét, így önmagam lehetek vele. A lehengerlő karizmámom túl érdeklik a mélységeim, hogy hiányzom neki, ami persze rettentően furcsa. A külsőm azt sugallja, hogy vadító szerető vagyok, de hogy egy olyan lánynak erre van-e szüksége, aki éppen most van túl a halálos fenyegetésén? Aligha.. Hiába harapdálja a száját, valahogy belelátok a lelkébe, neki is kell a támasz, hiszen kiváncsi, még sokáig ki akarja élvezni, hogy végre megteheti. A korkülönbség ellenére máris rám féltékeny, ami azt jelenti, hogy nem egy éjszakára vágyik rám, hanem nagyon is sokra. Fél éve nem láttuk egymást, és eszébe jutottam, mint ahogyan én sem vertem ki a fejemből. A birtokom már kész, leszámítva azt a furcsa idegent, aki csak úgy rám tört volna.. Készen áll arra, hogy Sadie itt aludjon, vagy akár haza sem menjen.. – Kockáztatok? Soha.. és állandóan. Erről szól az életem. Megyek előre, nem érdekel, hogy milyen csapdába sétálok bele. Ha valaki a vesztemet akarja, elbánok vele. Ha pedig nem, akkor úgyis kár lenne aggódni rajta. – Rántom meg a vállamat, most valahogy ugyanolyan gondtalannak érzem magamat mint Sadie, csak máshogyan. Ő minden napját úgy élte meg, mintha valami szent szerttartás lenne, nyilván megpróbált a jóra figyelni, hiszen lehet, hogy az lesz az utolsó. Én azonban már valahol kiégtem, belefáradtam úgy mindenbe, és ha valamit, vagy valakit érdemesnek tartok a figyelmemre, akkor lelkesülök csak fel. Igen, a tanítványaim is ilyen szempont, de Sadie a fókusz mindenképpen. Vele van értelme ismét tervezni! Talán korai lehetne azt mondani, hogy el tudnám képzelni hosszútávon, csak aztán bírja a gyomra, amiket teszek. – Ah, igen, a háló, roppant izlésesen van berendezve.. – Értem én a célzást, nincs szükség felesleges körökre. Na jó, azért valami kis előjátékra talán igen, bármennyire is akarjuk egymást, de ha már ott vagyunk, akkor nem kell rohannunk. Legfeljebb egymást rohamoznunk újra és újra! Így hát a közelebb eső kezét megfogom, a másikkal pedig a derekát kulcsolom át, s megindulunk az érzékek birodalma felé..
//Nagyon tetszett, ebből még sok érdekes sül majd ki^^//
Talán tényleg túlságosan nyomulok és talán ez butaság, hiszen már számolnom kell a következményekkel, a jövővel, de mégisem érdekel ez most. Nehéz éles váltásba kezdeni, még ha el is telt már pár hónap azóta, hogy kiderült, még sem halok meg fiatalon. - Szívesen maradnék. - felelem egy mosollyal és ennek nyomatékosításaképpen fel is hajtom a maradék italomat. Végtére is minek kerteljünk, ha mindketten tudjuk mit akarunk? Én eddig csak abban nem voltam teljesen biztos, hogy ő is azt akarja, mint én, hiszen eltelt pár hónap a legutóbbi találkozás óta. Nem tudtam, hogy tényleg úgy gondolkodik-e erről, mint én, de most már ez legalább egyértelmű. Így már talán erre a tanítvány dologra is kevésbé figyelek, csak hümmentek egyet, ahogyan fejtegeti és magyaráz róla. Nem mondom, hogy nem érdekel, de azt is kár lenne tagadni, hogy lelki szemeim előtt azért mégis csak felrémlik az a cseppet sem szolid kép, amikor legutóbb felső nélkül mutatta meg nekem az akkor még épülő udvart. - Oh hogy én? Nem vagyok sötét szerzet, bár gondolom, ha az lennék akkor is ezt mondanám igaz? Akkor azt hiszem nem tehetsz mást, mint hogy kockáztatsz. - ezt az idegen világok dolgot pedig jótékonyan elengedem a fülem mellett, mint a koráról tett megjegyzéseket is. Egy átlag ember, boszorkány vagy varázsló, nem igazán tud semmit az efféle dolgokról, mint más világok is társaik, habár én is hallottam szóbeszédet a szárnyas lányról az iskolában, de róla is mindenki mást mond. Félresikerült animágia eredménye, erre látok a legtöbb esélyt. Nem is pedzegetem most ezt, hiszen egyáltalán miért kapcsolódna ehhez a beszélgetéshez? Inkább elindulunk, mert egyértelműen mindketten tudjuk, hogy mit akarunk és akkor mi értelme lenne tovább húzni a dolgot? - Mi lenne, ha megmutatnád a hálót? Legutóbb nem néztem meg olyan részletesen. És esetleg utána... levezetésképpen megnézhetünk mást is, ha nem fáradunk el nagyon. - harapom be a számat kicsit. A házat akár reggel is megnézhetjük végtére is, mindazt ami pedig addig történik fedje csak jótékony homály.
//Köszönöm szépen a játékot! Szerintem itt most zárhatunk egyet, aztán majd később rántjuk le a leplet az angyalságról. //
Felmerül bennem, hogy színt vallok, de kár ismét elijeszteni, most, hogy összeszedte a bátorságát. Nem biztos, hogy egy angyalra gerjedne, aki több száz éve alatt megannyi vérgőzös tettet hajtott végre. Így is sejtheti, hogy több van a származásom miatt, amit csak úgy kiböknék. Ahogyan kiskutya szemmel néz rám, ez megint egy újabb énje a gondtalan gyógyult és a végzet asszonya mellett, egy cuki kislány. Ösztönösen simogatom meg az arcát, a haját, szinte atyáskodva, ám részemről ebben nincsen semmi beteges, őszintén érdekel, hogy mit eszik bennem. A külsőmmel, stílusommal vagy félelmet keltek, vagy mindenki behódol nekem, Sadie ellenben ügyesen irányít, kérlel, csábít, amire még sosem láttam korábban példát. – Lássuk be, ha a múltkori után egyszer ismét találkozunk, mi más lehetne a kifutása, mint hogy ismét átjőjj, s netán ott is maradj? Hidd el, nem vagyok tapintatos, hogy udvariaskodjak. El akartam jönni hogy lássalak, és hogy több is legyen. – Cseppet sem zavar, hogy ennyire közvetlen, mint mondtam, én is unom már a felesleges köröket. Ha jók vagyunk együtt, nyugodtan belevághatunk a közepébe lelki érlelés nélkül is. – Azt nem ígérem, hogy meghívlak egy ilyen oktatásra, mert teljesen illegális az egész, de pár szót ejthetek róla. A Roxfortban olyan varázslatokat tanulnak, amelynek mind van valami gátja, az élet védelme. Én olyan erőteljes tanítványokat nevelek ki, ahol teljesen tudják kontrollálni a varázserejüket, és bizony visszafogottság nélkül. A tanítványok már csak azért is lányok, mert a mágia művészete sokkal könnyebben megérthető a bonyolult női lélek oldaláról, feleslegesen nem vesződöm magamfajta ostoba hímekkel. – Foglalom össze most hogy ő is értse. Az más kérdés, hogy én angyal is vagyok egyben, így nem kellett megküzdenem a mágia megértésével, mint egy átlagos halandó fiúnak. – Nem csak az a gond Sadie. Sokkal kevésbé átlátható, hogy kiben mi rejlik. Tegyük fel; én jóindulatú vagyok, s a teremtés a célom, ám megannyi sötét szerzet bújik már meg itt, idegen világokból holmi cuki diáklány álarca mögött. – Simítom az arcára a kezemet, jelezve, hogy most nem róla beszéltem. Nyilván ő a cuki, de vámpírok, sötét teremtmények, nimfák épültek már be, egyesek komoly gyilkolási vággyal, de az egyetem rendszere már gyakorlatilag bárkit átenged, nincsen vizsgálat. – Semmi baj, rég volt már. Csak gyakran eszembe jut. – Értékelem, hogy így megszorítja a kezemet, vele még azt is el tudom képzelni, hogy nem csak valami érzéki kapcsolat alakuljon ki, hanem.. – Akad bizony, és folyamatosan növekszik a számuk. Remélhetőleg ez nem rajtad fog csattanni. – Magától értetődő, hogy van aki nem a nyílt harcot, hanem a gyenge pontokat keresi. Ez az este viszont ne a bizonytalankodásról szóljon. Miután fizettünk, s kint hoppanáltunk, csakhamar a házunk előtt találjuk magunkat. Nem fogtam vissza magamat a cicomában, egy többemeletes egyedi épületről beszélünk, ami ugyan nem kastély, mert modern akartam lenni, de nagyon közel áll hozzá. Egyértelműen hajaz a hollywoodi sztárok luxus házaira. Amint közelebb érünk, máris bekapcsol a világítás, kint és bent is, az én lelkemre van hangolva. Az inasok ezúttal előzékenyen távol maradnak, lehet, hogy már előre kioktattam őket, hogy ne zavarjanak, ebben Sadie is érezhet némi szándékosságot. Miután már koktélt ittunk, nem biztos, hogy azt érdemes elrontani valami borral. Kulcs sem kell, máris feltárul a kapu, majd bent az ajtó. Nyilván nem a tévét fogjuk nézni, de azért szívesen körbevezetem. – Nos kislány, mit akarsz először látni?
A koromhoz képest éretlennek mondana bárki és ez most is nagyon jól látszik. Azt hiszem ez azért van, mert apa óvott mindentől, a világ gondjaitól, még a családunk gondjaitól is, hogy elég legyen nekem az, hogy rövid élettel átkozott el a sorsom. Most pedig hirtelen fel kellene nőnöm, úgy viselkedni, mint egy huszonéves, aki már tudja mit akar az élettől. Rettenetesen nehezemre esik! De ami jó jel, hogy nem látom azt, hogy Vladot zavarná a viselkedésem, vagy csak nem látszik rajta és ezért nem keresett eddig? Azért a bizonytalanság akaratlanul is folyton ott motoszkál a fejemben, bármennyire is igyekszem humorral, vagy mosollyal leplezni. Ő azért jóval komolyabbnak tűnik nálam és a szemében is látszik, hogy már sok mindent megért, arról nem beszélve, hogy folyton a korára célozgat, pedig tényleg nem lehet több egy jól kinéző negyvenesnél. - Ezt akár vehetem meghívásnak is? Bevallom még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem csak azért jöttél el, hogy ne érezzem magamat rosszul a lepattintás miatt. Ugye nem erről van szó? - pillantok rá nagy kiskutya szemekkel, pedig tudom, hogy nem kellene ennyire kiadnom magamat. Butaság a részemről, hogy nem vagyok kicsit távolságtartóbb, hanem ennyire egyértelműen a tudtára adom, hogy tetszik. Ez könnyen lehetőséget ad arra, hogy kihasználjon, de a fenébe is, egyszer élünk nem? Ha végül ez a vége, akkor ez lesz, és egyébként is egyelőre még belegondolnom is nehéz, hogy valami hosszútávú legyen. Olyan jól megszoktam, hogy nálam a hosszú táv nem játszik, így pedig sokkal könnyebb lazának lenni is. - Igaz, ezzel nem tudok vitatkozni. Akkor inkább mesélj róluk. Ha többet tudok róla, lehet hogy könnyebb. Mit tanulnak tőled? - veszem fel a poharamat, hogy kortyoljak kicsit belőle, közben kíváncsian pillantok rá, hogy jöhet akkor a részletes beszámoló, vagy amennyire részleteset adhat. Apa is sokat mesélt mindig a munkájáról, bár valahogy úgy sejtem azért még így is csak azt, ami kevésbé felkavaró és annak is csak a felületét, de azért beavatott és mindig sokkal könnyebb, ha tudod, hogy a másik mit csinál, mintha semmi sejtésed sincs róla. - De egyébként igaz, hogy az új egyetemi rendszernek hála egészen megszaporodtak a fiatal tanárok is, mármint kvázi fiatalabbak, mint mondjuk a jó öreg Bimba. - mosolyodom el végül, talán egy kicsit szándékosan odaszúrva, mintha arra céloznék, hogy azért akadnak határozottan figyelemfelkeltő tanárok is az iskolában, de egyébként tényleg így van. Lehet, hogy van valamilyen korhatár azért, de az is bizos, hogy nem már nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a múlt század közepén is tanár volt. - Oh, igazán sajnálom! - szorítom meg a kezét, gyorsan letéve a poharamat inkább, amikor a testvéréről beszél és persze egyértelműen veszem a jelet, hogy nem szerente túl sokáig itt időzni. Persze itt jön a kérdés, hogy túlságosan nyomultam és ezt kihasználja, vagy vajon tényleg érdeklem-e, de lehet, hogy nem is érdekel. - Olyan sok ellenséged van? - vonom fel kérdőn a pilláimat, de aztán megvárom, amíg megérkezik a pincér, fizetünk és nem úgy fest, mintha nagyon gondolkodnék a távozáson, mármint az együtt távozáson. Végtére is megnézhetem a befejezett házat nem? Legutóbb is sok érdekeset láttam, még ha meg is ijedtem talán kicsit a végén, de azt hiszem ez az ijedtség már nincs meg bennem egyáltalán.
-Ez a mágia előnye. – Csiklandozom meg most én az oldalát. Határozottan tetszik, hogy ilyen játékos a kapcsolatunk, s nem kell a hatalmamat fitogtatnom. Kár lenne még azzal letaglóznom, hogy mire vagyok képes, vagy hogy mennyi idős vagyok, majd szépen adagolom a témát, hogy fokozatosan szokjon hozzá a gondolathoz, hogy kivel is van dolga. Csak szerettem volna azt éreztetni, hogy mi eléggé egyedi pár lehetünk már a megismerkedésünk kapcsán is, ezért nem kell, hogy lineráris életpályán mozogjon az, amit esetleg a másik felé érzünk, mutatunk. – Ez csak egy példa volt. Arra értettem, hogy nincs szükség udvariassági körökre, hiszen te sem tartod be őket, úgyhogy ezennel felhatalmazlak, hogy továbbra is maradj ilyen nyitott. Aztán más kérdés, hogy én mire fogok válaszolni. A kastély pedig kész lett, ha fel akarnál jönni, most már nem érne meglepetésként. – Felelem kissé hamiskás mosollyal, sőt, most már be is vannak tervezve a szexis játékszerek, ha ilyesmire támadna gerjedelmünk. Akár már ma, ha itt elfogy a téma. Nem csodálkozom rajta, hogy a lány tanítványaimról kérdez, a női féltékenység sokkal erősebb, mint a férfiaké. Sok legenda kering, hogy egy szép nő megszerzésért indított háború holmi egózásból indult, de lássuk be, a nők olyan érzékenyek, hogy konkrétan belehalnak, ha a szeretett férfi akár csak ránéz valaki másra. Én azonban igencsak egyenes vagyok ebben is, nem szokásom egyszerre több vasat tartani a tűzben. – Zavarna, hogyne zavarna, csak éppen megbíznék benned annyira, hogy néhány elejtett szép szónál többről nincsen szó. Bármely férfi tanár felmondhatna, ha a párja netán kiakad. És fordítva is. Elég sok szakmában felmerül az ellenkező neműekkel való igen gyakori érintkezés. – Ezzel igazat is adok neki, s némi magyarázatot is fűzök hozzá, hogy bár bóknak ítélem meg az érzéseit, de nem kell rosszul éreznie magát egy bizonyos pontnál jobban. Mindenesetre legyezgeti a hiúságomat, hogy már itt tartunk, hogy birtokolni akar. – Egyáltalán nem sablonos, nyilván olyan közegben mozogtál. Ám lehet útközben is változtatni, most már van időd átgondolni. – Jegyzem meg bátorítóan cirógatva a lelkét is. Megértem, hogy most egy új élet lehetősége nyílt meg előtte, hirtelen a bőség zavarával kell szembenéznie, s nem is tudja, hogy mihez kapjon. Bizonyos értelemben még gyermek, hiszen nem volt abban a helyzetben, hogy felelősséget vegyen a nyakába. – Mert ha mindig attól rettegnék, hogy mi lesz a szeretteimmel.. Magányos lehetnék örökre. Tudod volt egy testvérem, aki meghalt.. Eleget szorongtam már a halála miatt, itt az ideje, hogy végre hozzád hasonlóan éljem az életemet. S ahogy mondod, nem kell mindig gondolkozni, jól is érezhetjük magunkat. Az ellenségeimnek meg majd kitekerem a nyakát.. – Intek egyet kifelé, csak szólnia kell, és mehetünk akár hozzám is. Úgy fest ő is az ösztönös döntések híve, akkor lépjünk csak tovább már most. A tekintetem most nem olyan sötéten felhős, mint legutóbb, inkább kíváncsi, vágyaktól nyitott.
Valójában tényleg megtehettem bármit, de persze a kor is számít. Az ember, ha gyerekkorától tudja, hogy nincs annyi ideje, mint másnak, akkor nem ugyanazt jelenti az a két végén égetett gyertya dolog. Az apám persze mindenben támogatott és mindent megadott, amit csak lehetett. Jól éreztem magamat, sőt igazából meg is szoktam, hogy nem kell a jövőre gondolnom. Sokkal ijesztőbb volt, amikor aztán kiderült, hogy bizony előre kellene gondolkodnom, hogy ki kell találnom mi lesz velem a jövőben. Előtte nem volt jövőm, aztán hirtelen lett, amivel nehéz volt kitalálni mihez kezdjek. - Mégsincs ráírva a homlokodra, hogy több lennél másnál, pupák! - pöccintem meg kicsit az orrát, de épp csak szórakozottan játékból. Néha tényleg nehezen értem, hogy mire gondol, de hát én pont hogy mindig is kicsit mások felett álltam, talán mint ő? Az apám legalábbis mindig úgy állított be, hogy többnek érezzem magamat a többieknél, ne pedig kevesebbnek azért, mert kevesebb időm van. Én végtére is bármit megtehettem. Ha szerettem volna valamit, akkor elintézte nekem, ha vágytam valamire, megszerezte. Ez azért elég könnyen mások fölé emeli az embert. - Még azt sem tudom én akarok-e gyereket! - nevetem el magamat, hogy egyből ilyesmit pedzeget. Nekem aztán még nagyon új, hogy ilyesmin gondolkozzam, hiszen eddig semmit sem volt komoly, most viszont talán ez az lehet? Rövid távon gondolkodtam és most is nehéz ettől elvonatkoztatni. - Kész lett már a házad? Legutóbb még volt rajta munka bőven. - kérdem végül, bár nem pont ez a legfontosabb kérdés, de hát azóta már hónapok teltel el, szóval ki tudja, hogy megoldódott-e már minden bontási-építési munka. - Téged nem zavarna fordított esetben? - kérdezem reflexből, aztán le is esik, hogy ha én magamnál fiatalabbakat tanítanék az már fura lenne és jó eséllyel nem is túl érdekes tizenéves kiskölykökkel foglalkozni. Jó eséllyel csak idegesítenének. Vagy, ha nekem lenne magántanárom, az már lehet, hogy más tészta lenne, de őszintén szólva nehéz értelmes gondolatokat kicsiholni az agyamból, amikor szinte izzik közöttünk a levegő, hiszen lépten-nyomon hozzám ér, ahogyan én magam is teszem. - Lehet, hogy sablonos, de a betegségem miatt gyógyító szakra mentem végül. Nem tudom, hogy nekem való-e, de elég bonyolult, ha nincs időd gondolkodni mi leszel, ha nagy leszel, hanem hirtelen kell kitalálnod. - sóhajtok egyet, hiszen tényleg nem vagyok benne biztos, hogy gyógyítónak való vagyok, de végüli az apám is pszichiáter. Lehetek ilyen irányban is doki később, ha esetleg örököltem a tehetségét. Ez még a jövő zenéje. A jövő... furcsa újra és újra erre gondolni, de most is gyorsan kitakarítja a fejemből a ködös gondolatokat, mert a csók után csak zsibongás marad a fejemben. Jóleső fajta zsibongás. - Mindig mindenre van pontos magyarázat? Te miért vagy most itt, ha út is lehetek az ellenségeidnek hozzád? Néha valami csak úgy... ösztönösen jön. Érdekelsz... bár nem illik kimondani így, de túlságosan is. - ezúttal nagyot nyelek és beharapom a számít, hiszen már a házában is tisztában volt vele, hogy igenis ha nem lett volna az a beszélgetés ingadozás az izgalom és a félsz között, akkor gond nélkül ott töltöttem volna az éjszakát. De mégsem tudott a furcsaságával sem egy foknál jobban elriasztani, még mindig érdekel és kár lenne tagadni, de iszonyatosan vonz is.
Már csak azon tűnődöm, hogy a betegsége alatt vajon mennyire eresztette el a gyeplőt. Engem nem fog semmi kórság, de úgy vélem, hogy ha meg lennének számlálva a napjaim, akkor nem fognám vissza magamat, két végén égetném a gyertyát, igazi rosszfiú lennék, hiszen nincsen következmények. Sadie-kislány viszont bár nem olyan kislányos, mint akiket tanítok, de látszik, hogy valami torony foglya lehetett, a széltől is óvhatták, mert most akarja megtapasztalni a világi élvezeteket. Ebben benne van a jó féléves kihagyás, amíg félreraktam az „ügyét”, mert az angyalokra koncentráltam, s úgy vettem, hogy a félelelmmel teli izgalom miatt mozdultunk egymásra, most viszont az idő nem csupán megszépítette az emléket, többet akarunk egymásból. – Olyan furcsán, egyedin fogalmazol. Valahogy azt szoktam meg, hogy mindenkivel szemben több lehet. Te egyenlő szintre hozod fel magad. Ez az, ami miatt érdekelsz. – Vallom be őszintén, és ebben az is benne van, hogy majd szép lassan kicsomagolhatja a múltamat. Felmerülhetne bennem, hogy pont az a sötét angyal küldte, aki egyszer elpusztította a világomat. Ám Uther árulása után már nem akarok mindig gyanakodni, tartva a távolságot. Az ikerhugom is azt akarná, hogy egyszer én is legyek boldog. – Ugyan, nem kell konvenciókat követnünk. Ha meg akarsz ismerni, jöhetnek a húsbavágó kérdések is, hogy akarok-e gyereket, ilyesmik. Csak bátran. – Nevetem el magamat, ezzel is jelezve, hogy nem vagyok egy szokványos alkat, sőt, mindent felrúgok, amit az emberek világában hagyományként tisztelnek. Nálam nincsenek kimondatlan udvariaskodási körök sem. Sem leosztott szerepek. Van, amivel foglalkozom a tervezés szintjén, ám igencsak szeszély angyal vagyok, a gyors döntések éppen úgy jellemzőek rám, ezek egyike az, hogy most itt vagyok, készen arra, hogy a másik életének részei legyünk. – Ne izgulj miattuk, mindenesetre az is egyfajta érdeklődés, hogy zavar. – Simítok végig az arcán. Nehezen tudok elszakadni attól, hogy újra, és újra megérintsem. Ez valóban nem szokványos randi, ahol a két emberfajzat idegesen igyekszik lenyűgözni a másikat. Már a kastélyomban sor kerülhetett volna bármire, hiszen láttam, hogy milyen pillantásokat vet rám, most, hogy végre élhet, de a saját meglepetésem miatt másfelé terelődött az este. Most nem az a cél, hogy a fogadó mosdójában essünk egymásnak, noha érdekes élvezet lenne. Ettől még némi fogdosás belefér. Láthatott már komolyabb ruházat nélkül, most is feszül rajtam az elegáns ing, boltozatos mellkasom, széles vállam szerelemre termett. – Megértelek. Én meg egy hosszabb időt hagytam ki abból, hogy egyáltalán emberek között legyek. És mit tanulsz kislány? – Méregetem olyan pillantással, aki mondjuk a combja belső részén vagy a melle alatt sejti azt a tetoválást. – Filozófia, és irodalom. – Ismét nevetek, belekortyolva a koktélomba, aztán csak játékosan intek. - Nos nem, pedig megvan hozzá a tehetségem. Egyfajta párbajmágiát, annak a magasiskoláját. Egykor nem volt senki, aki szemtől szemben le tudjon győzni. Persze megvannak a gyengéim. Most éppen te.. Rajtad keresztül ki tudja, hogy milyen intrikák áldozata leszek, de tudod mit? Most köpök rá! – Hajolok oda egy finomabb csók erejéig, de ez most csak amolyan ízlelgetés, vissza is vonulok szinte azonnal. – Miért döntöttél úgy, hogy megkeresel? Alig tudsz még rólam valamit.
A jó ég tudja igazából, hogy miért érdekel ennyire. Lehet, hogy tényleg kíváncsiság csak, vagy az eddigi biztos talaj után egy új és szokatlan élmény, hiszen eddig mindenki vigyázott rám. Óvtak a rossz dolgoktól, óvtak kb. mindentől, a kapcsolataimban, a családom stb. Az új világ kicsit más most nekem, hiszen lassacskán elém tárul az a tökéletlen világ, amiről alig tudtam valamit, hiszen senki se akart a saját bajom mellett az ő bajával, vagy a világ gondjaival terhelni. - Szépen lassan. Szerencséd van, hogy már van időm. - hiszen tudja, hogy eddig nem volt és most azért élvezem, hogy változott a helyzet. Végtére is van egy izgalmas bizsergető érzés abban, hogy csak lassan adagolja nekem az infokat, és csak furcsán titkolózva beszél. Nem tudom pontosan, hogy a titokzatosság miatt teszi, vagy netán ha egyben lerántaná a fátylat az igazságról, akkor megijednék tőle. Az is lehet, hogy mindkettő. - Oh. - nyílik el kicsit az ajkam és igazából elsősorban azt fogom fel a válaszából, hogy igenis fiatal lányokat tanít magántanárként és lássuk be igenis sármos és érdekes fickó, szóval ki tudja, hogy csak mert ő távolságot tart, más is így van-e ezzel. És, ha valaki rámozdul? - Valójában ez csak az első igazi randink, nem kellene ezzel foglalkoznom. - felelem végül, de azért látszik rajtam, hogy igenis kissé idegesen piszkálgatom a szívószálat, amit a koktélba kaptam. Azért nagyon is idegesít most, hogy kiderült, hogy fiatal lányokat tanít, még az is megint egész könnyen elsiklik a fülem mellett, hogy már olyan régóta él. Ezt legutóbb is mondta, de hát mennyi lehet, harminc? Vagy, ha nagyon jól tartja magát esetleg harmincöt, vagy... negyven? Az már tényleg elég sok lenne, de nem néz ki annyinak, ha meg annyi, hát végülis kit érdekel, ha ilyen jóképű? - Persze, én mint démon. - nevetem el magamat és persze már megint nem veszem komolyan azt, amit mond, hogy bántott már másokat és hogy mennyire veszélyes lenne. Pedig tudat alatt igenis tartottam kicsit tőle, de közben mégis csak elnyomtam magamban és most is így teszek. Az ember amúgy sem szokta csak úgy nyíltan felvállalni, ha veszélyes, ő meg úgy dobálózik ezzel, mintha tényleg csak szimpla humor lenne. Vagy hát nekem könnyebb annak venni. - Próbáltam ismerkedni, bár nem egyszerű, mert a többségnél idősebb vagyok. Lett egy tetoválásom is! Külön nekem tervezte egy Megan nevű lány. Nagyon tehetséges! És hát tudod a suli. Furcsa újra iskolába járni, de érdekes is. Elszoktam tőle, de talán hiányzott is, ha ennek van értelme így. És te mire tanítod azokat.. a lányokat? - kérdem én is újra kíváncsian, hiszen azért mégis csak érdemes lenne tudni, hogy miről is van szó pontosan. Azt még sem kérdezhetem meg, hogy pontosan kiket is tanít, de óvatosan érdeklődhetek és akkor hátha akaratlanul is többet árul el, nekem már az is elég, hogy kevésbé legyek ideges a helyzet miatt.
Ha ő rejtélyesnek tart engem, én pedig törékenynek, kiváncsinak őt. Az sem volt mellékes, hogy szinte dobálta az érzéki sugallatokat, ha egy kicsit kevésbé vagyok meglepődve, akkor más módszerekkel tartom ott, de be kell látnunk, elszoktam már attól, hogy a hazai pálya előnyeit élvezhetem. Igaz, hogy a kútból kimászás után évekig jártam a világot, őrült módon szórakoztam, de az sosem volt érdemben senkihez köthető. Névtelen, arctalan személyek, jellegtelen kielégülés. Ez a Sadie kislány az életem után érdeklődik, jellemzi a stílusomat, és úgy egészében mintha tapadna rám. - Majd szépen lassan megtudod, hogy ki is vagyok én. – Felelem sármos pillantással viszonozva a mosolyát. Átalakult bennem az elpusztító, tanukat nem hagyó vonás valami védelmezővé, akár még magamtól is. Ha már meghoztam a döntést, hogy elengedem, hogy élje az életét, mondhatni az ő döntése volt, hogy továbbra is vonzza-e ez a veszély, ami belőlem árad. Bár iszogatunk, finoman ráfogok a kezére, s odahajolok az arcához, mintha régi, bizalmas szeretők lennénk. Tulajdonképpen jól látja, teljesen felesleges olyan köröket futni, amik csak elveszik az időt a lényegtől. – Igen is, meg nem is. Az a tudás, amelyet át adok, csak és kizárólag a női lélek tekintetében felfogható, így a tanítványaim csakis fiatal lányok, akik még képesek megérteni. Másfelől nem, hiszen tanár vagyok, tartom a távolságot. Ott eleve hideg fej, és stratégia kell, ugyanis a tudás veszélyes, akárcsak én. – Legyintek nagystílűen, tényleg nem kell féltékenynek lennie. Ha amolyan mindenkire rámászós típus lennék, nem vártam volna annyi ideig, hogy ismét találkozzunk. Bármennyire is két végén égetem a gyertyát, az inkább a pénzköltésre, vagy az ivásról szól, de az utóbbi időben egyre jobban kezdek ráébredni, hogy ha a mi világunkéhoz hasonlóan ez a világ is oda lesz, akkor az ikerhugom halála nem számít semmit. Csak egy név a több milliós listán. Ha túléltem, annak jelnek kell számítania. – Én pedig túl régóta élek, úgy érzem, hogy mindent láttam, és nehezen tud valami felvillanyozni. Vagy éppen valaki. Nem vagyunk egyszerű esetek. – Azért azt nem mondom, hogy lekoptatom, mert ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak most én kezdeményeztem a csókot. Igen, érdemes lenne kipróbálni mindezt, hogy a halált túlélt fiatal nő, és a a tömegírtást túlélt évszázados angyal mit tud mutatni. Az biztos, hogy mindketten szembenéztünk az elkerülhetetlennel, és megvannak a démonaink. – A francba. Másokat igenis szoktam bánni, de talán igazad van, minek haboztam volna, ha nem gondoltam komolyan. Elsőre azt hittem, hogy valami démoni lény vagy, azért nem hat rád a fenyegetés. Szimplán csak nincs vesztenivalód. Akkor pedig kár lett volna meghalnod. – Vonom meg a vállamat, valóban nem vagyok sorozatgyilkos, csak éppen nagyratörő terveim vannak, aminek azt hittem, hogy Sadie az útjában áll. Fel kellett ismernem, hogy a kettő megfér egymás mellett. Megkapjuk lassan az italainkat, de ez nem olyan közeg, ahol elmélyülten beszélgethetünk, ezért még maradunk a felszínes csevegésnél. – És hogy telt ez a jó pár hónap nélkülem? Én ugye tanítottam. Te hogyan léptél túl azon, hogy már nem kell meghalnod? – Valahogy sejtem, hogy nem igazán pasizott, hiszen akkor nem engem keresett volna meg. Komolyan érdeklem, na de hogy tölti az idejét? Kissé közelebb ülök hozzá, évődve merülök el a viháncolós pillantásában, kinyúlva az arcához a füle mögé simítok egy tincset.
Legutóbb is olyan rejtélyes volt és kár lenne tagadni, hogy nagyon is kíváncsivá tesz és hát tényleg vonz benne valami. Lehetséges, hogy egyszerűen maga a tény, hogy érdekes alak, vagy a külseje, vagy minden egyben, de talán ez nem is számít, csak hogy így van és kész. Örülök, hogy eljött, még ha nem is ő hívott, hanem végül én tettem meg, de a fő, hogy most itt van. Furcsa dolog, hogy előre gondolkodhatok. Amennyire szokatlan, annyira ijesztő is, mégis egy újdonsült kapcsolatban nem sok értelme van igaz? Főleg, hogy nem is kapcsolat ez, hisz csak egy randiféle, még ha már eleve csókkal is indítottuk. - Erre a világra... most is olyan furcsán fogalmazol. - msolyodom el, hiszen még nem mondta el nekem azt, hogy angyal, vagy hogy nem ebből a világból származik. Én még ott tartok, ha minden igaz, hogy valamiféle műgyűjtő, hiszen tele volt a háza nagyon fura tárgyakkal, bár mintha mondott volna valamit arról, hogy az inasa is máshonnan származik és úgy mentette meg, de bevallom vannak dolgok, amiket inkább a koktétlnak tudtam meg és hát a látvány megzavarta kicsit a fejemet, hogy mindent felfogjak. E miatt még teljesen nem tudatosult bennem, hogy amiket mondott, azokat nem csak képletesen értette, mint ahogy most sem veszem ezt egyértelműnek. - Oh magántanár? Kiket tanítasz? Remélem nem kell a konkurenciától tartanom. - felelem egy nevetős mosollyal, de persze talán azért van némi tényleges féltékenység is a szavaim mögött. Diákokat mondott, de tudjuk jól, hogy én is diák vagyok a Roxfortban, még ha kissé túlkoros is és hát ki tudja, hogy ezek szerint kik járnak hozzá házhoz lényegében gondolom. - De a többit értem. Még nekem is új ez, de hát elmeséltem. Még meg kell szoknom, hogy van időm, több mint amire számítottam. Bár így néha rettentő lassúnak tűnik minden. - ezzel talán részben arra is célzok, hogy bizony ő is nagyon sokáig halogatta a döntést, hogy találkozzunk-e, bár így se rajta múlt. Jól esett volna, ha ő hív, de ha akar az ember valamit, mégis csak tenni kell érte és én összeszedtem a bátorságomat és tettem. Úgy tűnik, hogy jó döntés volt, hiszen a szavai alapján örül, hogy hívtam, hiába voltak kétségei. - Aki évekig számol a halállal, nem ijed meg annyira és igazából úgyse bántottál volna, nem? Csak... húztad az agyam. Nem vagy olyan sorozatgyilkos féle. - nevetem el magamat, rábólintva az italra is, amit ajánl. Az már ott is látszott nála, hogy érte a koktélokhoz, szóval simán ráhagyatkozom ebben. Abban persze nem vagyok teljesen biztos, hogy amit mondok stimmel-e. Mármint valahol mélyen tényleg volt bennem egy kis félsz, hogy mégis csak bántana, de ezt nagyon igyekeztem elhessegetni. Naiv vagyok valószínűleg, mert az apám mindentől óvott és nem igazán történtek velem rossz dolgok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudom, hogy vannak, csak elég profin zárom ki őket.
Ahogyan a puha ajka az enyémre tapad, egy pillanatra elalélok, ahogyan elveszek az édes összefonódásban, még a szememet is becsukom, hogy aztán végül kinyitva azt mellé üljek, igen szorosan. Mintha valahogy felnézne rám, egyszerre lenne riadt, és kívánós. Ezt a kettős érzést át tudom érezni, valóban elég következetlen voltam vele, és ezt szavakba is akarnám önteni, holott eddig nem szolgáltam túl sok konkrétummal. – Nos, amikor ott voltál nálam, nem számítottam rád. Túl sok még a titok, ami erre a világra hozott, és egy magamfajta alak.. hogy is mondjam, nem akartam tanut arra vonatkozóan, hogy valaki kilesse azt, amivel még nem vagyok kész. Ellenben.. nagyon is érdekeltél, úgyhogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. – A szavaimból egyértelműen kisüt az, hogy akár végeztem is volna vele, de a törékeny, kiváncsi lány valahogy védelmező ösztönöket ébresztett bennem. Főleg, mivel én magam is éreztem, hogy egykor milyen beteg volt. Kár lenne egy ilyen kigyógyult állapotból ismét a végzet felé sodródni. Hatással volt rám, elengedtem, de azóta sem tudtam kiverni a fejemből. – Elfoglalt is voltam. Tudod, tanítok, amolyan iskolán kívüli magántanár vagyok, de.. nem csak ez volt az indok. Próbáltam meg nem történtté tenni. Mert mintha olyan lenne, hogy én is lehetnék emberi, hétköznapi, amilyen már nagyon régen nem voltam. Vagy tán soha. – Vallom be most az öltönyömbe süllyesztve a kezemet. Ritka az, amikor valaki rám, és nem a pénzemre, vagy a hatalmamra kiváncsi. Aki csak azért vonzódik hozzám, mert beszélgetni akar, netán összebújni. Láttam én, hogy milyen szemeket meresztett, és lássuk be, mindez kölcsönös, mert igenis elképzeltem magunkat, hogy az erős testemmel beborítsam. Nem állítom hogy ő is erre vágyik, bár azért harapdálta rendesen a száját. Nem csak az a lényeg, hogy most mindent megtapasztaljon, amiről úgy érzi, hogy a betegség miatt lecsúszhatott volna, de azt vettem észre, hogy teljesen tapasztalatlannak érzi magát. Mintha valami olyan társra vágyna, aki mind testileg, mint intelligencia szempontjából is vad, de biztonságot jelentő, bármennyire is ellentétes ez így. – Mégsem tudtalak kiverni a fejemből, olyan elszúrt helyzet volt ez az egész. Nem volt butaság, cseppet sem. Én meg azt hittem, örültél, hogy élve megúsztad. Rád akartam ijeszteni, és azt hittem sikerült. Nem vagy olyan ijedős, nem igaz? – Mosolyodom el szélesebben, úgyhogy már én is nézegetem az itallapot, s amikor látom, hogy ő melyik oldalon van, odalapozok magamnál. – Édes koktélok? A kiwi-mangó párosítás az igazán ütős. Fehérrummal. Az olyan, mintha egy marék gyógyszert szednél be, majd ráinnál. Durr a fejbe!
Nem kell sokat várnom, de az is kínzónak tűnik, hiszen nem tudom, hogy egyáltalán eljön-e majd, de itt van és ezúttal is lehengerlő. Nem csoda, ha rajtam kívül még néhányan bizony megnézik maguknak, amitől csak hízik a májam, hiszen a pillantások irigykedésbe csapnak át, amikor az én asztalomnál áll meg. Létezik, hogy még jobban fest így, mint felső nélkül? Van valami lehengerlő kisugárzása, amit nem tudok hová tenni, még ha egy kicsit talán ijesztő is volt legutóbb, de az is olyan jóféle módon, ha ilyen egyáltalán létezik. - Hát eljöttél! - bukik ki belőlem, amiért persze korholnom is kellene magamat, mert hát túlságosan egyértelmű, hogy reméltem, hogy itt lesz és hogy nem voltam benne biztos, hogy így lesz. Nem épp a legjobb kezdés, hiszen ezzel azt mutatom, hogy mennyire oda vagyok, pedig hónapok teltek el azóta, hogy találkoztunk és ő még csak nem is keresett. Ah hülye vagyok mi ? Mint valami csitri, pedig igazán be kellene, hogy nőjön a fejem lágya. Lehetnék olyan komoly, mint az a Megan, aki megrajzolta a tetoválásomat, de sajnos nem megy. A csókot viszont gond nélkül viszonozom és nem húzodom el, amikor menekülő utat ad egy pillanatra, hogy esetleg megtegyem, ha akarnám. - De! - vágom rá, de aztán leesik, hogy tényleg nagy idiótaság, hogy ezt így nyíltan ki is mondom, így gyorsan összeszorítom a számat, mintha azzal vissza lehetne szívni bármit is. Butaság mi?! - Mármint kíváncsi voltam igen és ugye nem kerestél, de gondolom elfoglalt voltál, vagy nem is akartál. Nem tudom, lehet, hogy butaság volt nekem írni, mármint... végülis itt vagy, szóval elakartál jönni. Akkor csak biztosan időd nem volt. - hadarom, bár kissé sikerül össze-vissza beszélnem ezt még én is látom, nem hogy ő. Annyira komoly ezúttal is a külseje és hát a hátamon érzek egy csomó pillantást, akiknek biztosan az jár a fejükben, hogy mennyire nem illünk össze, a jó kiállású fickó, meg a látványosan nem túl összeszedett lány, akinek gőze sincs róla, hogy mit akar kezdeni magával, vagy az élettel. Szóval inkább én magam is gyorsan felkapom az itallapot és megköszörülve a torkomat, belül magamat átkozva, hogy mekkora idióta vagyok, nekiállok olvasni a felhozatalt. Furcsa dolog ez, jó ideig a vizsgálatok, gyógyszerek miatt nem igazán ihattam alkoholt, de már ez is megváltozott, szóval lényegében akármit választhatok, bár jó eséllyel valami koktél lesz majd, olyan színes napernyős fajta, édes cucc, mint amit nála is kaptam.
Remélem, hogy a lány nem vette nagyon zokon, hogy ennyi időt kihagytunk a két találkozó között. Már akkor is láthatta, hogy nagyon benne vagyok valamiben, hiszen még fel sem épült teljesen a kastély. Azóta pedig az angyali hatos minden időmet, és energiámat elvitte. Ettől még gondoltam rá, de úgy vettem, hogy azt is isteni csodának vette, hogy elengedtem. Ezt csak az írta felül, hogy a számra nyomott egy csókot búcsúzóul. Mintha szeretne veszélyesen élni, áthágni a szabályokat. Marasztaltam volna, mintha valami mesebeli várúr, szörnyeteg lennék, és ezzel nem is állunk teljesen távol a valóságtól. Igenis azt akartam, hogy meséljen, akár valami csodaszép álmot, vagy akár csak magáról. Ez nem történt meg, láttam, hogy mennyire kapaszkodik az életbe, mintsem leragadjon holmi ábrándozásnál. És lássuk be, én közel sem vagyok olyan véreskezű, mint hírlik rólam. Csak mert sötét titkaim vannak, még komolyan gondolom, hogy össze kell rakni az a csapatot, akik megmenthetik ezt a világot, ha már az enyém elpusztult. Viszont amit egyik angyal mondott, hogy van egy szárnyas lény a Roxfortban.. Azóta is foglalkoztat, de ha valami ősellenségem, akkor komolyan rá kéne készülnöm a szembesítésre. Sadie levele meglepett, manapság nem kapok leveleket, hiszen nincsen konkrét társaságom az angyalokon kívül, és ez elég magányos légkört teremt, az már biztos. A kezdeményezése valami randinak tűnik, és az ördögbe is, négy hosszú éven át kuporogtam a kút mélyén, most is másokra gondolok, itt lenne végre az ideje, hogy egy kicsit éljek is. Vanessa is így akarná úgy hiszem. Én sosem leszek olyan önzetlen mint ő, gyakorta riadok még manapság is arra, hogy a lángok nyaldossák a karomat, ahogyan érzem, hogy ikertestvérem húsát szénné égeti a tűzförgeteg, amit az a különös sötét angyal elindított. Szó szerint belém égett az érzés, s amíg ezen a világon vagyok, nem feledem. Most azonban lássuk ezt a Sadie-kislányt. Elegáns vagyok, mint mindig, noha ő már félmeztelenül is látott, de látványosan jól áll nekem a stílus. Virágot nem hoztam, mert nem tudná hová tenni, másfelől ő kezdeményezett, tehát nem érzem szükségét, én magam vagyok az ajándék. Észreveszem őt a fogadó egyik asztalnál, intek, aztán öles léptekkel átvágok. – Hát helló. – Hajolok oda, de kitartom a mozdulatot, hogy netán elhúzódhasson, ha a csókja egyszeri volt, és most inkább tisztázni van itt a helyzetet. Ám ha nem húzódik el, akkor most én teszem meg, hogy afféle üdvözlő puszit nyomjak az ajkára. Ezzel egyértelműsítem, hogy részemről minden ott folytatódhat, mint egykor. – Csak nem kezdtem hiányozni? Vagy további kérdéseid vannak? – Ülök le vele szemben, magam elé véve az itallapot, amolyan borozhatnékom van, de ehetünk is, a bendőm mondhatni feneketlen, ahogyan az újra való nyitottságom, kiváncsiságom is, noha nekem már valami érdekeset nehéz mutatni.
Szó, ami szó egy kicsit sok idő telt el azóta, hogy azt mondtam megihatnánk mondjuk egy kávét Roxmortsban. Gyakorlatilag nyáron találkoztunk, amikor kezdtem az iskolát, vagy inkább újra kezdtem. Azóta már meg van a csini tetkóm is, amit ez a Megan igazán csodálatosan megrajzolt. Sokat agyaltam rajta, hogy hová kerüljön, de végül a lapockámra esett a választásom. Nem mondom, hogy nem volt kellemetlen, amikor megcsinálták, de a szépségért meg kell szenvedni még a varázsvilágban is, bármennyire is egyszerűnek tűnik minden. De, ha az ember tartósan akar valamit, akkor nem elég rá egy puszta bűbáj. Viszont legalább sokkal komolyabb fájdalomcsillapító lehetőségekkel rendelkezünk. Szóval eltelt az ősz és már a tél nagyrésze is. Az iskolai élet egészen beszippantott és valahogy a furcsa idegenről talán kicsit megfeledkeztem. Furcsa újra élni, mármint másképp, mint eddig. Mindennek van következménye és bár kissé túlkoros vagyok a legtöbb nyolcadikoshoz képest, egyelőre nem volt belőle hátrányom. Azt hiszem túlságosan cuki vagyok, és nem látszik rajtam annyira a kor. Apa szerint egyébként is lehengerlő a személyésiségem. Apropó apa, megkérdeztem, hogy emlékszik-e erre a Meganra, de azt mondta, hogy nem. Egy kicsit, mintha ideges lett volna, de lehet, hogy nehéz napja volt, én pedig nem firtattam. Végülis lehet, hogy a csoportos foglalkozásokról nem mindenkire emlékszik, vagy csak rémlett neki, de idegesítette, hogy nem biztos magában. Azóta nem merült fel Megan neve közöttünk és hát tényleg elröppent ez a pár hónap. Viszont végül a múlt héten írtam egy levelet a sármos idegennek. Jó azért voltak helyzetek, hogy kicsit kivert tőle a víz, de olyan jó értelemben izgalmasan érdekes fickó, hogy ezt már majdnem el is felejtettem. Sokat hezitáltam, hogy mi lenne az alkalmas hely, vagy egyáltalán lejön-e Roxmortsba, hiszen olyan magánakvalónak tűnt. Habár nem tudom, hogy aki egyedül szeret lenni, miért csinál koktélbárt a kertjébe, de lehet hogy ez csak valami hepp nála. Nagyon szereti a koktélokat, vagy efféle. Tehát sok gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a Mézesfalás nem nagyon illene hozzá, a Három seprűben meg tömeg van, de talán egy nyugodtabb fogadó jó lehet. Sőt állítólag péntek esténként, tehát ma is akár még élőzenés táncra is van lehetőség. Majd meglátjuk, hogy mihez lenne kedve. Egy kávé, vagy egy vacsi, vagy a jó ég tudja. Még nem ismerem olyan jól. Az is lehet, hogy el se jön, mert zokon veszi, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. Na nem mintha ő nem ért volna el az iskolában. Tudta, hogy hol talál. - Hello! Foglalásom van, Fawley néven. - rebegem el egy bájos mosoly kíséretében. Nem láttam értelmét teljes néven bejelentkezni, úgyhogy így egyszerűbb volt. Abban sem vagyok biztos, hogy volt értelme foglalni, mert nincs komoly tömeg. Egy kicsit mintha a pultos srác furán is nézne rám, de nem érdekel. Megmutatja az asztalt, amin persze nincs foglalt tábla, szóval úgy sejtem nem vették komolyan a foglalás dolgot. Nem baj, egyelőre lehuppanok, és kérek egy limonádét. Fura... izgulok. Eddig még nem igazán izgultam, hiszen nem volt semmi hosszú távú. Akármikor utolérhetett a vég, de most távlati lehetőségeim vannak és ezt még mindig nem szoktam meg. Az is lehet, hogy nem jön el, hiszen nem írt választ. Lehet, hogy nem ér rá, vagy már elfelejtett, esetleg semmi kedve az egészhez, vagy nem érdeklem. A fenébe, tényleg túlságosan izgulok, pedig ez nem is feltétlenül randi, hiszen én hívtam el és randira a pasik hívnak. Akkor mi ez egyáltalán? Szívás leginkább, ha nem jön el.
Én - Calebbel ellentétben - elég gyakran tettem fel ugyanezt a kérdést magamban, csak éppen pont Daniel miatt. Mégis mi a fészkes fenéért kellett neki prefektusnak mennie? Külön Alex-radara van, én mondom. Mindig tudta, mikor és hol vagyok, vagy éppen ki volt az, aki elhajította azt a bizonyos trágyagránátot a folyosón. És mindig felbukkant, ha az én kezem is benne volt a dologban. Ez annyiból volt jó, hogy legalább a szüleim nem kaptak róla értesítőt, de egyébként semmi hasznom se származott belőle. Dany kiselőadásai ugyanis néha felettébb bosszantóak és unalmasak voltak. Olyannyira, hogy egy-két alkalommal már az is eszembe jutott, miszerint önként és dalolva vallok be mindent apám részére egy szobafogságért cserébe. Komolyan, még az is sokkal, de sokkal jobb lett volna, mint az ő litániái. - Dehogynem - morgom az orrom alatt, habár inkább ennyiben hagyom a dolgot, mert a végén még tényleg nekiáll visszarángatni a kastélyhoz. - Várj! - szólalok meg némileg ijedten, amikor felveti, hogy velem együtt megvárja a tagot. - Neked nincs más dolgod esetleg? - szuggerálom némileg riadt őzike tekintetet vágva a szavaim mellé. - Nem venném a lelkemre, ha miattam maradnál itt... - csacsogok tovább, mintegy előadva az ártatlan kislányt, habár Caleb tuti ismer már annyira, hogy tudja, teljes mértékben kamuzok jelen pillanatban. - A többiek már biztosan várnak és... és... - itt azért határozottan elakadok egy pillanatra, hiszen fogalmam sincs, mi találhatnék ki annak érdekében, hogy legalább faképnél hagyjon. - Randim van! - fakadok ki hirtelen, minden nem létező színészi tehetségemet összeszedve annak érdekében, hogy elhiggye az iménti szavaimat. Talán nem tud arról, hogy együtt vagyok Codyval és beveszi. Talán... - Nem szeretném, ha veled látna meg, mert irtó féltékeny és a végén még hülyére verne - nyelek egy nagyot, bár a nevetést eléggé nehezemre esik visszatartanom. - Csak neked szeretnék jót - biccentem oldalra a fejem, a lehető legártatlanabb pillantásomat elővéve a szavaim mellé. Ó, Caleb, te lettél Dany 2.0? - Mégis mi másra gondolnának? - vonom fel a szemöldököm. - És ha befut az, akivel tényleg lenne és veled pillant meg, az nagyon nem vetne jó fényt rám, nincs igazam? Nem áll szándékomban örökké vénkisasszony maradni - sóhajtok fel színpadiasan. - Kell a romantika is az életembe, de te ezzel mindent tönkreteszel - ingatom meg a fejem. - Szóval, kérlek, menj el - teszem még hozzá, hátha megesik rajtam a szíve, ha látja, milyen fontos ez számomra. Vagy ha más nem, akkor az első betoppanó srác nyakába borulok annak érdekében, hogy elhiggye a mesémet. Szép vagyok, nem hiszem hát, hogy bárki is ellökne magától.
Nem sűrűn mondom vagy gondolom azt, hogy mi a fenéért lettem én annak idején prefektus? Akkor valószínűleg nem érezném szükségét még mindig annak, hogy kirángassam a tanulók hátsóját az esetleges problémákból. Már ha hagyják, persze. De Alex már akkor sem hagyta, amikor tényleg prefektus voltam. Miből gondolom, hogy most, évekkel később változott volna a helyzet és elfogadja a segítségemet és a terelgetésemet? Egy frászt, azt! Tényleg nem tudom, hogy miért vagy hogy gondoltam én ezt, de azt hiszem el kell ismernem, hogy meglehetősen rosszul gondoltam. Alex kérdésére csak pislogok egyet és megvonom a vállam. Nem hiszem el, hogy nem érti. - Semmit... tudod mit? Hagyjuk inkább.És nincs is Mr. Énvagyokatökély stílusom, kikérem magamnak! Fújtatok egy aprót mondandóm nyomatékosítására. Értem én, hogy mire gondol Énvagyokatökély stílus alatt... pontosan arra, amit én magam is rettentően utálok. Most mégis azt csinálom, amit utálok... okoskodok. Nagyon szuper. A "speciális gaz" megnevezésre halkan elnevetem magam. Na meg azon se nagyon lehet mást csinálni, hogy mennyire nem tetszik neki a virágos ötlet. - Értem én! Speciális gaz bájitalokba. Minden világos! Akkor viszont szépen megvárom veled a speciális gazodat a bájitalba, úgyse nagyon van mit csináljak. Szóval ráérek! Teszem hozzá vigyorogva, majd szépen visszacsücsülök az előbbi helyemre, és csöndben figyelem Alexet. Szinte borítékolható, hogy ki fog akadni, de azért kíváncsi vagyok, hogy igazam van -e. - Velem randid?! Háborodok fel látványosan a megjegyzésére. Nincs nekem semmi bajom Alexszel, de nem hinném, hogy bármelyikünk is úgy gondolna a másikra... vagy ha mégis, akkor jól titkolja az ellenkezőjét. A virágra meg inkább nem reagálok, mert a végén még azt is kiforgatná, mint az előző megjegyzésemet.
Hát igen, én és a baj kéz a kézben járunk egymással. A gond itt csupán annyi, hogy tényleg nem szándékosan keresem azt. Cody ajánlotta ugyan még a nyári szünet ideje alatt azt a bizonyos tanárnőt, aki némi feltételért cserébe tudna számomra növényekkel szolgálni, de - mint azt korábban is megállapítottam - a legális út számomra túlságosan unalmas. Sokkal, de sokkal izgalmasabb némi kockázattal élni az életünket, nem igaz? Ez az élet sava-borsa, nem a begyöpösödött tanórák és Binns unalmas monológja. Már csak azt nem vagyok képes megérteni, hogy a Caleb és Daniel-féle srácoknak miért nem felfogható az én álláspontom? Ennyire jó lenne pontról-pontra a házirendet követni és minden egyes aspektusát betartani? Az unalom is megenne, ha folyamatosan a jóra törekednék. És még annak idején csodálkoztam, miért kerültem a mardekárba. Azt hiszem, ez a magyarázata a dolognak. - Okééé, ez mit is jelent pontosan? - vonom össze a szemöldököm, gyanakodva méregetve a srácot. Most ezt mégis miként értette? Hogy engem vonzanak a veszélyes helyek? Kikérem magamnak, mert ez nem teljesen így van! Persze, a Három Seprű már lejárt lemez, unalmas folyton-folyvást ott ücsörögni és a vajsör csapolásán kívül semmi más érdekes dolog sincs arrafelé. Ez a fogadó pedig nem egyenlő a Szárnyas Vadkannal. Na, ott azért tényleg lenne félnivalója a hozzám hasonló lányoknak. Sok gyanús és veszélyes alak fordul meg arrafelé, ezért sem lett volna szerencsés oda kérnem a találkozót. - A kastélyban ücsörögve is folyamatosan megtalál a baj, szóval nem teljesen mindegy, hol is ülök tulajdonképpen? - vágok vissza némileg ingerülten. Kedvelem Calebet, de a kioktató stílussal azért már akad némi bajom. Ilyenkor leginkább anyám jut róla eszembe. - És ez a Mr. Énvagyokatökély stílus nagyon nem áll jól neked - böffentem még oda, miközben mérgesen megforgatom a szemeim. - Jaj, ne már, nem olyan virágot! - csóválom meg a fejem. - Ez egy tök speciális gaz, bájitalokba - magyarázom, mintha egy öt éves gyerekhez beszélnék, aki tök sötét az ilyesmihez. Amúgy sem szeretem a virágokat. Ha valaki azzal lepne meg udvarlás közben, hát a fején verném szét a csokrot, annyi szent. - És nekem még dolgom van, várok valakit, szóval nagyon nem kellene még lelépnem innen - huppanok vissza a helyemre, ha időközben Caleb esetleg már felsegített volna a helyemről. Kell az a növény és nem fogom hagyni, hogy bárki is elrángasson innen. - Nincs esetleg másik programod valahol máshol? Lehetőleg jó messze innen, ahol tuti nem köp be a levesembe. Kedvelem, tényleg, de itt és most baromira nincs a legjobb helyen. És még komolyan attól tartottam, hogy Daniel bukkan fel. - A végén még azt hiszik, velem van randid - állapítom meg. - Főleg abban az esetben, ha még a virágoshoz is elrángatsz...
"Tetszik a hely." Hát az eszem megáll... de komolyan! Miért van az, hogy nála sose lehet tudni, mikor kerül épp bajba? Ráadásul olyan bajba, amiből lehet, nem tudjuk majd kimenteni? Ahh! Csak tudnám, mikor lettem én bébicsősz?! Jó, tudom, hivatalosan sosem voltam, és most sem vagyok az. De aki prefektus volt, annak egy része valahogy mindig prefektus marad. Na meg Alexszel barátok vagyunk, természetes, hogy figyelek rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Ez viszont gyakran elég nehéz feladatnak bizonyul. - Oké, tetszik a hely... értem. Nem is csodálkozom rajta, téged ismerve. Egy pillanatra elhallgatok, és csak a számat húzom el nemtetszésem jeléül. Ezzel még nem szegett meg semmilyen szabályt, nem tett semmi olyat, amit nem kellett volna... ha tényleg csak azért van itt, mert tetszik neki a kocsma hangulata, hát... lelke rajta. Szíve joga ott és úgy eltölteni a szabadidejét, ahol és ahogy neki tetszik. Ha nem tesz semmilyen törvénybe, házirendbe ütközőt dolgot, akkor ebbe nincs jogom beleszólni... legfeljebb a barátjaként. Ami viszont nem jelenti azt, hogy tetszik is a helyzet. Mert nem, nagyon nem. Nem örülök, hogy ilyen helyeken mászkál. - Igen, tudom, képes vagy megvédeni magad. De ez miért jelentené egyenes ágon azt is, hogy keresni kell a bajt, ami így persze egészen könnyen megtalál téged. Mert Jaj, meg tudom védeni magam! Kisasszony majdhogynem kierőszakolja a bajtól, hogy jöjjön érte... Alex, ez így nagyon nem lesz jó! Na tessék, megint sikerült elővenni a tanárbácsi stílust... amit általában nem igazán bírok, de most valamiért nem igazán érdekel. Vajon miért? Meghallom, hogy csak egy virágért jött ide, és felszalad a szemöldököm, ugyanakkor el is mosolyodom, ami már magában elég gyanúra adhatna okot neki... már persze ha figyel. - Virágot? Csak egy virágot szeretnél? Alex! Hát miért nem ezzel kezdted? Gyere, menjünk! Vegyünk neked virágot, én fizetek! Orchidea jó lesz? Esetleg jácint? Na, siessünk, Dora biztos megvár... vagy küldj neki egy üzenetet, hogy a virágoshoz jöjjön utánunk! Mindezt majdhogynem egy levegővétellel hadarom el, és már állok is fel a székről, hogy úriemberhez méltó módon felsegítsem a lányt is, és minél hamarabb eltűnhessünk innen. De legalább Alexet minél távolabb vigyem innen. Ha kell, akkor tényleg veszek neki virágot, hát most annyi baj legyen... de szerintem leveszi, hogy mi az igazi célom ezzel az egésszel. Így aztán kimondatlanul is megválaszolom a kérdését. Igen, pontosan az a terv, hogy visszaviszem a kastélyba, bár tisztában vagyok vele, hogy nem megy majd olyan könnyen, mint ahogy azt én szeretném.
Lassan kezd túl sok lenni az életemben az olyan ember, aki mindenáron a helyes útra szeretne terelni. Soha életemben nem hittem volna, hogy egyszer még hiányozni fog az, amikor csak Dany járkált a nyomomban. Most viszont... Egyszerűen képtelen vagyok úgy elmenni valamerre, hogy ne fussak össze egy jóakarómmal. Oké, Roxmorts elég közel van az iskolához, ennek révén pedig igazán számíthattam volna erre. Messzebb azonban nem mehetek, hiszen kiskorú vagyok és az út órákba telne. Hiába minden kis trükköm és praktikám, mindenhatónak se mondanám magam. Csínytevő vagyok, nem pedig valamiféle profi átverő. És igen, az esetek nagy többségében le is bukom. Ritka az, amikor valamiért nem sóznak büntetőmunkát a nyakamba. - Tetszik a hely - vágom a képébe a választ szemrebbenés nélkül. Ez pedig igaz is. Nem olyan unalmas, mint a Három Seprű, ahol egyre-másra hétköznapi emberek fordulnak meg. Itt vannak szeretők, no és kétes alakok is. Mindenkit kiszolgálnak. A tulajdonos se kérdezősködik annyit, mint Madam Rosmerta, aki személyesen is ismeri Danielt, ennek révén pedig úgy érzi, kötelessége néha rám pirítani, amikor a sokadik korsó vajsörömet kérem ki magamnak. - Ha pedig annyira ismersz, akkor nagyon jól tudod azt is, hogy meg tudom védeni magamat - mutatok rá a tényekre, noha ennek hallatán Dany bizonyára felhozná a Jenkinses balhét is, ahol az a nyomorult sikeresen felkent a falra, mint valami szerencsétlen temperát. Jó, akkor és ott hibáztam. Mentségemre szóljon viszont, hogy Noah Jenkins egy idióta. Egyszerűen csak meglepett, hogy ennyire vakmerő és egy pillanatra befagytam. Ha a reflexeim működnek, kivédhettem volna, ebben biztos vagyok. - Nem sántikálok semmiben - csóválom meg a fejem. Fenébe! Ebből mégis miként magyarázom ki magam? - Bejöttem, leültem iszogatni, várom Dorát - füllentem. Persze, a barátnőm aligha fog felbukkanni, de majd azt hazudom, hogy már nyilván megint késik. Calebtől még az is kitelik, hogy velem együtt várja be az állítólagos társaságomat. Hát ez most nagyon nem hiányzott. Ez az egész pedig akkor lesz igazán kellemetlen, ha még be is toppan az, aki a növényemet hozza. Azt az üzletet már mindenképp buktam. - Jaj már, csak egy nyamvadt virágot szeretnék, na - sóhajtok végül egyet, amint sikerül realizálnom magamban, hogy Caleb bizony nem egy lekaparhatós matrica. - Írt egy srác, hogy van neki, én pedig szereztem pénzt és most itt vagyok - tárom szét a karom. - De erről ne szólj Danynek, mert képes túl sokat belelátni a dolgokba. Holnapra már azt fogja vizionálni, hogy éppen csak sikerült kiszabadulnom valami emberrablók markai közül. Mert drágalátos unokatestvérem fantáziája az egeket veri néhány esetben. Az ilyen kis találkáimat is szinte folyamatosan túlgondolja. Mintha minimum lánykereskedőkkel paktálnék le vagy magával az ördöggel. Kérjem meg őt, hogy szerezze meg a növényeket? Kac-kac! Erkölcsi bizonyítvány nála a minimum. Engem nem érdekel, ki milyen módon jut hozzá, amíg nekem adja el. Tőlem aztán lophatta is. Dany pedig pont emiatt nem örül az ilyen kis üzleteimnek. Mert szerinte egyszer majd nagyobb bajba keverem magam ezzel, mint hiszem. - És most mi lesz? Visszaparancsolsz a kastélyba? - könyökölök unottan az asztalra. Nem terveztem, hogy ilyen hamar befejezem a mai napot.
Nem igazán tudom hirtelen hová tenni a helyzetet. Egyrészt valamilyen szinten felelősnek érzem magam Alexért, mert hát barátok vagyunk, vagy mi a szösz, meg kiskorú, a fenébe is, semmi keresnivalója itt. Pláne nem egyedül. Másrészt viszont egy halk hang azt súgja, hogy hagyjam békén, hadd élje az életét. Meg én is az enyémet, mert hát hazudnék, ha azt mondanám nincs sok más dolgom ezen kívül. A fenébe is, szerintem ő sem gondolja komolyan, hogy ezt most szó nélkül fogom hagyni. Már persze ha egyáltalán megfordul a fejében bármi ilyesmi is. Nem tudom, nem vagyok okklumentor. Bár lehet, meg kellene próbálkozni vele, egyszer még jól jöhet alapon. - Te is tudod, hogy miért! Egyébként pedig... az addig rendben is lenne, hogy kimenőt kaptunk, de az már más kérdés, hogy miért pont ide jöttél iszogatni? Nem épp a legbiztonságosabb helynek tűnik, ami létezik. Na meg... téged ismerve valahogy nem igazán tudom elhinni, hogy nem csinálsz semmi rosszat! Szóval... halljam, mi a helyzet? Miben sántikálsz megint? Érdeklődő arckifejezéssel fordulok Alex felé, de kíváncsi tekintetem egyre kerekebbé válik a csodálkozástól, mikor a barátaim és Jen felől kérdezősködik. - Köszönik szépen, megvannak. Nem vagyunk lányok, hogy mindenhova is együtt menjünk, bár valószínűleg ők is itt vannak valahol Roxmortsban. Talán a Mézesfalás környékén... miért? Ne félj, attól nem kell tartanod, hogy esetleg jönnének segíteni. Azt sem tudtam, hogy itt leszel, szóval teljesen egyedül jöttem ide... de azt még mindig nem tudom, Te mit keresel itt. Szúrós tekintettel vizslatom, hátha valamit le tudok olvasni az arckifejezéseiből.... nagyon remélem, hogy végre hajlandó beszélni... mondjuk ha nem, nekem úgy is jó. Ő is tudja, hogy nem vagyok az a könnyen feladós fajta, és valahogy kiszedem belőle a választ.
Ha azt állítom, hogy utálok másokra várni, akkor nem túlzok. Tényleg utálok. Az én szememben semmi gond, ha szerény személyem késik egy-két órácskát a megbeszélt találkáról, de ha más teszi ezt velem, akkor igazán bosszantóvá válik számomra a helyzet. Mert olyankor már mindenki engem méreget, miközben azt latolgatják magukban, hogy mégis ki a fene ültetett fel ennyire? Mert ugyebár, ha egy lány beül valahova, méghozzá egyedül, akkor csakis randi jöhet szóba, nem igaz? Mi mást keresnék én itt? Komolyan, mintha kötelező lenne falkába verődve járkálnunk, nevetgélnünk és iszogatunk. És igen, Dora és én valóban össze vagyunk nőve egymással, de neki és nekem is vannak olyan jellegű dolgaink, amelyeket nem feltétlenül szeretnénk a másik orrára kötni. Nem mintha titkolóznánk egymás elől, egyszerűen csak... Hát nem is tudom. Hülyén nézne ki, ha mindig magammal hoznám, nem igaz? Egyre türelmetlenebb vagyok tehát, ez pedig az arcomon is formát ölt. A pillantásom, amelyet mások irányába vetek, annyira gyilkos, mint a méregbe mártott nyíl hegye. Ölni lehetne vele. Amúgy se ugrálok kifejezetten az emberekért, a félvélaságom pedig rátesz erre még egy jó nagy lapáttal. Ha valami pasi közelíteni kezdene felém, én esküszöm, megfojtom. Ma tényleg nem sok türelmem van másokhoz, hiszen - úgy néz ki - a tag, aki a hegyi ormánt ígérte számomra, szépen felültetett. Nyilván élvezi magában a helyzetet és jót röhög valamerre. A Dietrichel kötött alkum azonban akkor is él, ha az üzlet nem valósul meg, szóval a fogamat szívva bár, de meg kell tennem azt, amit kiszabott számomra. Na, arra még eszméletlenül kíváncsi vagyok, ami az igazat illeti. Gondolataim közben pillantásom megakad valakin, aki épp akkor lépi át a Fekete rigó küszöbét. Fájdalmas képet vágva szisszenek fel, majd igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hátha nem vesz észre. Caleb... Ő tuti visszarángat az iskolába, amint tudomást szerez az ittlétem okáról. Komolyan, mint egy Daniel 2.0. Nem prefektus ugyan már, de jóban van az unokatestvéremmel, úgyhogy ha vele vagy Danyvel futok pont itt össze, akkor lőttek az üzletemnek, még abban az esetben is, ha a hapsi fel se bukkan. Mondjuk, akkor meg már teljesen mindegy, nem igaz? - Miért? - döntöm oldalra a fejem, amint a közelembe ér, majd felteszi a nekem intézett kérdést. Igyekszem a lehető legártatlanabb képemet elővenni és úgy tenni, mintha semmi rosszban se sántikálnék. Se most, se máskor. Persze, az már más kérdés, hogy ezt Caleb mennyire fogja benyelni tőlem. - Kimenőt kaptunk, lejöttem hát egy kicsit iszogatni - emelem fel a vajsörös korsómat. - Nem csinálok semmi rosszat - teszem azért még gyorsan hozzá. Ja, mintha nem ismerne annyira, hogy tudja rólam, csak akkor jövök le egyedül Roxmortsba, ha éppen valami kétes alakkal van találkozóm. De azért a remény hal meg utoljára, nem igaz? - Na és a haverjaid? - kukucskálok ki kíváncsian a takarásából, hátha pár másodpercen belül belépnek a többiek is, Caleb pedig szépen elfelejt majd engem. - Nem velük jöttél? - pislogok értetlenkedve, amint látom, hogy senki se tartott vele. Hm... - Vagy a menyasszonyod? Tényleg, ő hol van? - kapom fel a fejem, amint eszembe villan, hogy Calebet eljegyezték valakivel. Egyébként is imádom a romantikus sztorikat és a nemesek gazdag világát, ez pedig érdekesnek ígérkezik számomra. Az én legutóbbi kapcsolatom sem volt sikeres, habár még jobbnak volt mondható, mint a többi, buta álmodozás részemről. Az pedig, hogy még mindig Galen Herbs csaját alakítom muszájból, elég sok mindent elárul a nem létező szerelmi életemről. Például azt, hogy annyira kiállhatatlan személy leszek, mint Lydia.
Nem gyakran mászkálok Roxmortsban. Nem azért, mert nem szeretem Roxmortsot, hanem mert mindig van egyéb tenni - és intéznivalóm, a szórakozás pedig valahogy mindig valahogy az utolsó dolgok egyike amit csinálok. Mondjuk simán lehet, hogy pontosan emiatt mondják a testvéreim, hogy stréber vagyok... na mindegy. Most mégis úgy döntök, hogy ideje kicsit jól érezni magam... mert miért is ne. Az sosem árt. Halkan, magamban morogva lépdelek Roxmorts utcáin, habár igazság szerint én magam sem tudom, hogy most éppen mi a fene bajom van. Oké, ez nem újdonság, főleg mostanában. Josh sem könnyíti meg az életemet - szerinte meg én nehezítem meg az övét - , aztán ott az eljegyzés, amit egyelőre szintén nem tudok hova tenni. Tudom, meg kell szoknom, mást úgyse nagyon tudok csinálni, de akkor is. Most viszont célirányosan szelem az utcákat, mert a bátyámmal a Fogadó a fekete rigóhoz elnevezésű kocsmába beszéltünk meg egy találkozót. Nem igazán értettem, hogy miért pont ide, de ő tudja, legyen neki. Hívott, jöttem. Most már csak azt remélem, hogy nem valami viccet talált ki megint, amit rajtam akar kipróbálni... mert ha mégis ez a helyzet, akkor nagyon megbánja majd, azt megígérhetem. Benyitok a fogadó ajtaján és tekintetemmel már vizslatom is a helységet, hogy van -e szabad hely. Hely éppen akad, csakhogy mielőtt elindulhatnék bármelyik felé is, tekintetem megakad egy ismerősnek tűnő lányon. Összehúzott szemöldökkel figyelem őt, és mivel viszonylag közel állok hozzá így oda is lépdelek hozzá, majd szigorúnak szánt hangon megszólítom őt. -Alex? Hát te? Biztos vagy benne, hogy neked itt kell lenned? Van egy olyan érzésem, hogy nem kapok választ, vagy legalábbis nem egyenes választ, de arra azért tényleg kíváncsi vagyok, hogy mégis mit keres itt. Csak azért nem fogom meg és viszem ki magammal a levegőre, mert a bátyám itt fog keresni... de ha pár perc múlva se érkezik meg, akkor elindulok vissza a kastélyba. Remélhetőleg Alexel együtt.
Roxmortsi kimenőt kaptunk, a Dietrichtől kapott kölcsön pedig jelen pillanatban is a zsebemben foglal helyet. Nem kis összegről van szó, úgyhogy mindenkire vetek egy-egy gyanakvó pillantást, aki csak elhalad mellettem. Nincs kedvem eredjutánafogdmeg-et játszani, szóval úgy vigyázok a pénzre, mint a szemem fényére. Kell az a növény, nekem pedig eszem ágában sincs több kört is futni érte. Dietrich ostoba kis ötlete pedig... Ha azt hiszi, nem teszem meg a dolgot, akkor nagyot fog csalódni. Nincs az a kihívás, amely kifogna rajtam! Ráadásul, igazán otthon mozgok a fogadások terén és nem nagyon szeretném, ha pont az jutna vissza mások fülébe, hogy Alexandra Maroni elcsúszott egy tétet. Aha... Drágalátos unokatesóm addig ugráljon fél lábon, amíg ez be nem következik. Nagyot fog koppanni ugyanis az álla, ha azt hiszi, hogy ilyesmitől meghátrálok. Egyszóval, amint megkaptam a kölcsönt, már küldtem is a baglyot annak a srácnak, aki a hegyi ormánt ígérte számomra. Nem valami bizalomgerjesztő alak szegénykém, de hát az üzletben számomra ez sem akadály. Dany pedig egyedül őt felejtette el kipipálni a listáján. Esetleg csak nem tudott róla? Fogalmam sincs az okokról, de nem is érdekel különösebben. Még hálát is adok az égnek, amiért zárlatot kapott az agya arra a kis időre, amíg felkereste a forrásaimat. Habár, ezzel az alakkal nem találkozom valami sűrűn, hiszen ő maga szerzi be a ritka kincseket, amiért - őszintén szólva - csodálom is. Szinte állandóan tele van a teste valamilyen kisebb-nagyobb vágásokkal. Belépek hát a fogadóba, majd egyből kérek is ki magamnak egy hatalmas korsó vajsört és a lehető legközelebbi asztalhoz cammogok vele. Nincsenek sokan, egy-két ember, ha sutyorog itt-ott, csoportokba verődve. Normális esetben Dorával jöttem volna, nem pedig egymagamban, de barátnőm a legutóbbi alkalommal járkáló lelkiismeretet játszott velem, ami határozottan nem nyerte el a tetszésemet. Pedig jó lett volna, de na... Kis büntinek megfelel, nem igaz? Lehuppanok hát a kiszemelt ülőalkalmatosságra, majd onnan kezdem el szemrevételezni a terepet. Már most eszembe ötlik, mennyi mindent kezdhetnék én azzal a növénnyel. Ritka kincs, ennek köszönhetően pedig elég drága, de Dietrichnek van pénze dögivel, habár nála se robbantottam bankot. Annyit kértem kölcsön tőle, amennyit vissza fogok tudni adni a zsebpénzemből, de még nem vág annyira földhöz, hogy ne tudjak költekezni a következő kimenőnkön. Mert hülye azért nem vagyok és hát vannak alkalmak, amikor az ember csak a nasikért jön le a faluba és igen rosszul tud esni számára, ha pont nincs rá pénze...
Nem élek tudatmódosító szerekkel, véleményem szerint elég hamar le is buknék vele a Roxfortban, de őszintén szólva nem is vonzott soha életemben az ilyesmi. Nem tartoztam a menő, gazdag klikkekbe, főleg nem a bajosabb bandákba, ahol nagy eséllyel szert tehettem volna ezekre az anyagokra. És eszem ágában sincs az alvilág irányába kacsintgatni, egész egyszerűen csupán vannak olyan kérdéseim, melyeket másoknak nem tehetek fel. Vagy ha mégis, akkor nem kapnék rá választ a későbbiek folyamán, esetleg teljesen ütődöttnek lennék elkönyvelve az emberek szemében. Fura, hogy a saját rokonaimhoz se fordulhatok ilyesmivel. Charlotte egyértelműen tud valamit, egész egyszerűen csak nem árulja el számomra, ami kissé rosszul érint. Oké, hogy ő és Gilly sokkal jobb viszonyban vannak, de mégis az unokatestvére lennék! Ennyi bizalmat megérdemlek, nem igaz? Bár, nyilván nyomós oka van arra, hogy ilyesmit nem oszt meg velem, de ebben az esetben szükségem van arra, hogy mástól szerezhessem meg ezt az alapvető információt. Gabe neve pedig pont a lehető legjobbkor került a képbe. Mintha valamiféle felsőbb hatalom rendelte volna el, hogy Gina ennyire szokatlanul hanyag legyen aznap. - Tizenhét vagyok - felelem a visszakozása hallatán némileg meglepett arcot vágva. - Elméletileg felnőtt. Különben is, engem nem zavar - vonom meg a vállam, hiszen tényleg ez a helyzet. Láttam már másokat rágyújtani és inni is a közelemben, valahogy senkit se érdekelt a korom. Ráadásul, nincs ebben semmi megvetendő a szememben, ha tartják a mértéket. Jó, mindez szokatlan egy Gabehez hasonló alaktól, aki alvilági figura, mégis az én társaságomban ül le egy fogadóban. Ezek után már tényleg ciki lenne pont a cigizést és az italozást megvetnem. - Magán kívül nem áll szándékomban más alvilágiakkal is kapcsolatba lépni - szögezem le a lehető legkomolyabb arcomat és hangomat elővéve. - Sejtettem, hogy nem leszek túl nagy veszélynek kitéve, elvégre Gina mindig is törekedett az óvatosságra - jelentem ki a nyilvánvalót. Nem ismerem annyira a lányt, hogy az élete minden apró mozzanatát ismerjem, de azt igenis látom rajta, hogy nem pont az a fejjel a falnak-típus. Ha pedig egy veszélyes figurával kell összefutnia valamilyen okból, akkor igyekszik olyasvalaki mellett letenni a voksát, aki rá nézve a lehető legkevésbé ártalmas. - Szóval, úgy érzem, talán maga az, aki még a lehető legbiztonságosabb választás. De! És kérem ne haragudjon meg emiatt, mégis csak olyasvalaki, aki a törvényen kívül mozog. Talán pont emiatt is kértem erre a helyre ezt a kis beszélgetést - nézek körül. Igen, itt vannak mások is, ergó, sokkal inkább érzem magam biztonságban, mint egy elhagyatott lebujban. Óvatos vagyok, elvégre nem áll szándékomban hullazsákban távozni innen. És különben is, a szavaival ellentétben még lehet veszélyes figura. Ki reklámozná magáról azt, hogy bennem ne bízz meg? - Mindenki lehet szórakozott, nem igaz? - veszem védelmembe azért a lányt. - És, ha olyasvalaki találja meg a papírra írt nevet, aki nem ismeri, akkor simán csak kidobja, szóval ez talán nem is volt olyan nagy hiba részéről - összegzem végül a történteket. Én viszont ismerem a vöröskét és úgy gondoltam, ez az alak juthat valamire velem kapcsolatban. Mármint, a feltett kérdéseimmel kapcsolatban. - Ó! - szakad ki belőlem egy csalódott sóhaj a férfi szavai hallatán. Nem állítom, hogy nem számítottam erre, de azzal is tisztában vagyok, hogy Gina semmit se fog elárulni nekem magával kapcsolatban. - Akkor ez nyilván titok marad - állapítom meg enyhe csalódottsággal a hangomban, végül csak lemondóan csóválom meg a fejem. Nem faggatom tovább a férfit, hiszen az ő köreikben tényleg lehet betyárbecsület. Az alvilág nem játék. - És a családfám? Azzal kapcsolatban sikerült kiderítenie valamit? Mert én semmire se jutottam, Charlotte faggatása pedig esélytelen, mert semmit se árul el számomra. Semmiről. Fogalmam sincs arról, hogy ez a Gabe nevű alak mire juthat alvilágiként a Minisztériumban, de valamit bizonyára rejtegetnek. Nekem pedig tudnom kell, mi lehet az a valami, főleg abban az esetben, ha a családomról van szó.
Tárgy: Re: Fogadó a fekete rigóhoz 2021-02-13, 22:44
To: Elizabeth
Kíváncsian várom, mi fog kisülni ebből. A tény, hogy nem is keveset kért tőlem eléggé érdekesnek tűnt. Hozzá szoktam, hogy a vele egykorúak drogot, egy-egy információt kérnek az általuk kiszemelt egyénről...néha pedig a Madame szolgáltatásait veszik igénybe. Bár tény, nem ő az első és nem is az egyetlen, aki a megszokottnál eltérő kérést tesz felém. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy ovóbácsi, aki a gyerekeket terelgeti olyan irányba, hogy ne patkoljanak el. Változnak az idők, nem igaz...? A gyerekek, a jövő szele, az országot alapozó emberek...mind egyre jobban az alvilág felé kacsingat. Vagy szívesség érdekében, vagy mint aktív részt vevő. Erről eszembe jut, hogy én is még gyerek voltam, mikor kezdtem. Tizenhat éve vagyok a szakmában és összeszedtem nem egy csodabogarat. Olyanokat, akiket a társadalom kivetet. Akiknek már nem lehetett normális élete. Persze, kinek mi a normális... Ahogy elmondom neki, hogy nem iszom kissé felvonom a szemöldököm, ahogy elreagálja. Látszik a testbeszédéből, hogy rosszra gondol. Pedig én nem harapok. Gyereket sem ettem. - Kérem, ne gondoljon semmi rosszra. Egyszerűen csak... nem illik egy...kiskorú előtt inni és dohányozni. - nem tudtam hogyan is fogalmazzak. Nem akartam megbántani a kifejezéssel. Bár tény, mindig mikor egy "gyerek" kuncsaftom jön elnyomom a cigim és leteszem az italt. Felnőtteknél kicsit másabb a helyzet. Minél komolyabban veszek valakit annál kevesebbet iszok. Az embereim innen is tudják, milyen hangulatban vagyok és kit tartok nevetségesnek. - Ugyan... Tisztában vagyok azzal, mennyire is nagy dolog egy olyan alakkal beszélgetni, mint én magam. Az első benyomások nagyon fontosak az életben. De kérem... Ha esetleg más alvilági alakokkal is találkozik, ne bízzon bennük. Még, ha én magam nem is jelentek fenyegetést önre nézve és nem is lelem élvezetem mások ártásában, ez nem mondható el mindenkiről, aki ebben a..."szakmában" dolgozik. - úgy éreztem ezt el kell mondanom. Még, ha bennem meg is fog bízni nem szabad leengednie a pajzsát. Még, ha én jó akarattal beszélek hozzá nem egy valaki van, aki csak kihasználná. Az pedig, hogy lány és kiskorú nem ad neki biztonságot. Sőt, a legtöbb esetben pont ellenkezőleg. Nem vagyok vak és hülye sem. Tudom, hogy szép és elbűvölő, de éppen ezért sokat adnának érte a piacon. Az emberkereskedőknek nagyon jó szemük van. Ha az Úr megsegíti sosem fogják megközelíteni őt. Ahogy elmosolyodik én magam is így teszek elnézve őt. Legalább egy kicsit oldódik benne a feszültség. Elhallgatom ahogy meséli, hogyan is talált rám. El is gondolkodom, hiszen én sem így ismertem Gina-t. - Ez...Valóban furcsa megkell hagyni. Már maga a tény, hogy a nevemet felírta egy cetlire az is eléggé abszurd az ő esetében. - gondolkodom el hangosan. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, mi van ha nem is Gina írta fel a nevemet oda. De akkor ki? Mintha valaki azt akart volna, hogy a lány találkozzon velem. Ahogy meghallom, hogy először Gina érdekli hátra dőlök a széken. Egy pillanatra el gondolkodom, de hamarosan megszólalok. - Tudnia kell, hogy a mi szakmánkban a diszkréció elengedhetetlen. Nem szoktuk az üzletfeleink létét és az üzlet feltételeit kiadni. Csak az érintettek tudnak róla. És ez igaz magára is. Ami itt elhangzik az itt is marad. Sem a tény, hogy velem beszélt, sem pedig a kérései nem fognak kikerülni innen. Tekinthet úgy is az egészre, mint az orvosi titok tartás. A pszichológus sem beszélhet az üzletfeleiről senkinek. Hasonló képen működik az én szervezetem is. - magyarázom el neki hogyan is működünk és, miért is van biztonságban. - Szóval, ha Gina-ról akar tudni akkor azt tőle kell megtudnia. Én csak akkor tudok információkkal szolgálni, ha ő maga engedélyt ad rá és akkor is csak azt, amit enged hogy elmondjak. - válaszolom meg végül a kérdését. Én komolyan veszem a diszkréciót és nem teszek kivételt. Akkor a tekintélyem a csapatomon belül is megcsappanna. Meg az önérzetem sem engedi, hogy megszegjem a szavam.
//
