2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy pillanatra sem gondoltam volna másra. Az arcán elhúzódó sebhely egyértelműen beszélt arról, még is mi történt vele. Ám még is elmondta. Nem kellemes egy olyan egyénre hasonlítani, aki kárt tett benne, és megnyomorította egy életre. Vettem egy nagyobb levegőt, majd beletúrtam hajamba, s lassan közelebb értem végre hozzá. Persze annyira mégsem akartam közel lenni. Sosem tudhatja az ember, mikor nézik gonosz szándékúnak, vagy épp ellenkezőleg. Az igazat megvallva, nem tudtam miért is követtem a lányt. Vajha csak a kíváncsiság hajtott? Vagy épp az unalom vezetett el addig, hogy nyomába szegődjek, és pár dolgot megtudjak róla? Egyszer talán megtudom, és biztos leszek majd benne. De egyenlőre a jelen helyzetben pusztán a cselekedetek azok, mik magukkal vezetnek, és visznek egyre messzebb az ivótól. Mikor rákérdezett nevemre egy pillanatig csak hallgattam. -Chris. - feleltem magam is tömören, épp ugyan úgy, ahogy azt ő is tette. Mikor az erdő közelébe értünk, furcsa nyugalom öntötte el szívem. Néhány pillanatra megtorpantam a szélén, s csak hagytam had simítson végig arcomon puha hideg érintésével. Kezeim zsebembe csúsztattam, s csak álltam ott néhány pillanatig, majd a lány után indultam. Nem akartam megtörni a beállt csendet. Hagytam had csorogjon tovább, mint a békésen hömpölygő patak vize, egyre beljebb az erdőbe, mígnem végleg eltűnik egy hasadék mélyén. -Régóta? -tettem fel egy egyszerű kérdést, mi vérfarkas mivoltára utalt. Kíváncsi voltam, mióta volt meg ez az állapot.
Ahogy Chris a lány után indul, és kilép az utcára, láthatja, hogy a lehető leggyorsabb sétatempóban igyekszik ki a városból, miközben a kalapját kezében tartja, és kiszedi hajából a hajgumit, megrázza tincseit, és visszateszi a fejfedőt, majd finoman tartja azt, nehogy a szél elfújja. Bár nem igen érdekelné a pillanatban, ha egyszerűen elrepülne, ahogy az a sok falevél is. Nem egyszerű hát követni, és nem néz hátra, nem lassít igazán. Amikor meghallja a férfi hangját a háta mögött, akkor viszont megtorpan, majd hirtelen fordul meg. Dühösnek látszik, de inkább az a kétségbeesett düh fedezhető fel benne, egyértelmű, hogy nem Chris ellen irányul, csak most éppen ő van ott. Hangját is felemeli a válaszhoz, de közel sem kiabál. - Ez, az az ismerős itt az arcomon! Az, aki miatt akkor sem lehetnék normális, ha szeretnék! Komplett idióta vagyok, hogy odamentem hozzád, gőzöm nincsen mit gondoltam. - a mondat első fele közben saját arcára mutat, majd a végén csak felemeli a kezeit, mint mikor valaki megadja magát. Elvégre elmondta, amit akart, így tovább is indul, Chris pedig követi. A neve után való érdeklődésből a morranásra nem sok figyelmet szentel, éppen csak annyit, hogy ő maga is ilyen stílusban válaszoljon. - Thess a nevem. És szeretnék olyan fiatal lenni, mint amilyennek kinézek. - morogja ő is, majd hozzátesz még valamit gael nyelven, amit Chris vagy ért, vagy nem. Ha mégis ismerné az írek nyelvét, szinte biztos benne, hogy az ő korára érkezett valami megjegyzés, és biztosan szerepelt benne az öreg szó. Végül lassan kiérnek a sűrűn lakott övezetből oda, ahol az erdőségek kezdődnek, a lány pedig itt kezd el lassítani egy kicsit. Nem igen szereti a tömeget, és főleg nem most, mikor még tett is volna egy satnya lépést a szocializálódás felé, majd inkább elmenekült. Persze a férfi még mindig itt van vele, ami valahol talán nem is zavarja... Végül tényleg normál tempóra lassít, ahogy a fák közé ér, de nem megy be az erdőbe, csak a szélén indul el, mintha körbe akarná sétálni a városkát. - És téged hogy lehet szólítani? - hangja már békésebb, de így is csak olyan odavetett kérdésnek hat, főleg mert hülyén érzi magát a helyzetben, ahogy némán követik. Mégis várja a választ, a férfit figyeli, meg azt, hogy mit csinál, milyen érzelem ül ki az arcára. Leginkább elemezni próbálná, elvégre valaki, aki egész életében csak figyeli a többieket egész jó az ilyesmiben.
A válasz egyszerű volt, és kézenfekvő. Máskülönben még is miért toppant volna ide hozzám egy ilyen lány mint ő? Fiatalka volt, talán túlságosan is. De az a seb… az a furcsán ismerős seb az arcán… Mikor aztán felpattant jobb szemöldököm felszaladt néhány pillanatra, s kérdőn tekintettem utána. Általában az én szokásom volt másokat ennyire magára hagyni kamillázva, miközben azt sem tudják az aktuális pillanatot még is hová kellene tenniük. Felkeltem helyemről, majd zsebemből kitettem az aktuális összeget, s zsebre vágott kézzel indultam meg kifelé. Nem pillantottam vissza, nem kérdeztem semmit sem, csak mentem a lány nyomában csendesen, mint egy kíváncsi kisóvodás, aki nem tudja miért is hagyták magára. Egyszer még a kíváncsiság lesz az, ami a vesztem okozhatja? Meglehet. Mikor kicsit közelebb értem a lányhoz, csendesen, még is elég hallhatóan szólaltam meg. -Jó ismerős, vagy rossz?- tudakoltam őszinte érdeklődéssel. sosem árt, ha az ember fia tud ilyesmiről. Elvégre, ha mondjuk van egy Halálfaló hasonmásom, azt nem csak Ő, de én is kihasználhatom… bár az is lehet, hogy annak krumpli orra, és vaskos karjai vannak, míg nekem talán mondhatni arányos arcberendezésem van. Már amikor éppen nem saját véremben fetrengek valamelyik csata közepén. -Köszönés nélkül távozni, miközben még be se mutatkozol Ifjú Hölgy…- morrantottam, bár ezen a megnyilvánulásomon még én magam is meglepődtem. Furcsa mit ki nem hoz valakiből egy kis kíváncsiság. Talán pont mint az időjárás. Ám több kérdést nem tettem fel, csak ballagtam hátam mögött összekulcsolt kezekkel, miközben kabátomba olykor-olykor belekapott a feltámadó szél.
Végül a lány csak leül, és mikor sebhelyét kezdik figyelgetni, úgy fordítja arcát hogy jobban látszódjon. Nem zavarja, hogy a férfi megvizsgálja, bár arra nem gondol, hogy esetleg tudhatja is, hogy mi okozta. Persze abból, hogy vérfarkas okozta seb van az arcán, nem következik egyenesen, hogy ő maga is vérfarkas lenne. Minden esetre egyre inkább azon töri a fejét, hogy miért is jött ide, ehhez az emberhez, aki még csak nem is néz ki úgy, mint aki társaságra vágyik. Kissé közönyös, kissé unott, kissé... fura? Igen, pedig Thess nem sok emberről gondolja, hogy fura lenne. Mikor tudatosul benne ez a gondolat, egy pillanatra különös arcot vág, mint aki a meglepettség és az értetlenség között áll, homlokát ráncolja, száját kicsit elhúzza. Majd visszazökken az átlagos szerepébe, mikor a férfi hozzá szól. Ugyan a magabiztossága megmarad, de minden kacérság eltűnik, testtartása is zárkózottságról árulkodik, és fejét is úgy fordítja, hogy rossz szeme kevésbé legyen látható. Nem is feltétlenül néz Chrisre miközben kiböki a szavakat. Mélyebb tónusú, kissé rekedtes hangja még egy kicsit szomorúnak is tűnhet, vagy inkább a biztos vesztesek nyugalma van benne? Nehéz lenne hirtelen eldönteni. - Hasonlítasz valakire a múltamból. Valakire, aki fontos. Ennyi. - majd ezzel újra a férfire pillant, és a mosolymentes, közönyös arcot kezdi fürkészni, majd lehunyja szemeit, és lassan kifújja a levegőt. Mintha lenyugodni igyekezne, vagy valami olyasmi, nem nagyon lehet tudni. Csak egy fél pillanat telik el így, és még azelőtt, hogy Chris egy szót is szólhatna, a lány egy mozdulattal áll fel, nyalábolja össze a holmiját, és gyors tempó indul az ajtó felé, léptei közben teszi fejére a kalapot, veszi fel a kabátot, és akasztja át keresztbe a hosszú pántú táskát. Keze már a kilincsen, és már kint is van a hidegben, eltűnik a Szárnyas Vadkanból.
Nem sok idő telik el addig, míg egymagamban üldögélhetek. Közben emberek jöttek mentek, ki távozóban, ki érkezőben, ám valamiért sosem gondoltam volna, hogy bárki is helyet foglalna egyszer majd az asztalomnál. Rezzenéstelen arccal pillantottam fel a lányra, majd szemöldököm felszaladt fél pillanatra miközben a szék támláján helyet foglaló idegen cuccokra szegeződik. -Szabad hely, szabad helyfoglalás. – feleltem nyugodt, s kissé talán közönyös hangon. Elszoktam úgy hiszem az ilyesmitől. Bár talán sosem voltam az a társasági fajta. Bemegyek egy kocsmába, de csupán csak az ital miatt. A kinti hideg nem zavar. emlékeket, s borzongást ébreszt, de zavart nem kelt bennem. Pusztán az ismeretlenül is ismerős borzongás, mi végigköveti a napjaim. Ha a lány helyet foglalt, tekintetem orcáján végighúzódó sebhelyre terelődik. Talán egyszer már láttam ilyesmi sérülést. Talán egyszer már összefutottam ilyesmivel. Még sem tettem szóvá. Szószátyár sosem voltam, s szavak is csak akkor hagyták el ajkam, mikor a helyzet úgy kívánta. Felemeltem korsómat, s belekortyoltam italomba. Talán nem azért jött ide hozzám, mert ismerős voltam neki. Próbáltam elkerülni a miden lében kanál riportereket, kik igyekszenek lencsevégre kapni mindenkit, ki olyan ügyekbe ártja magát mi fontos, így jobb esetben képen pusztán csak az ex-halálfalók, és a gonosztevők ismerhetik. De vajha ki lehet ez a lány, és mi sarkall egy incselkedő tekintetű fiatal gyermeket arra, hogy egy magamfajta fickóhoz odamerészkedjen? Talán mondanom kellene valamit. Firtathatnám az időjárást, megdicsérhetném a szél erejét, és hasonló bárgyú dolgokat, s koptathatnám a szám felesleges szavak kiejtésével, mint egyéb más emberek, de itt és most talán nem kellene vagy még is? Még is mondanom kellene valamit. Nem illendő úgy ülni valakivel szemben, hogy közben nem szólunk semmit sem. Így várja el az illem. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egy „Hello”t odavetnék felé, egy képemre kényszerített mosollyal, bár akkor nézhetne akár gyengeelméjűnek is. -Unalom, társaság hiány, avagy pusztán kíváncsiság sarkallt erre?
Csak akkor néz fel, mikor valaki bejön vagy kimegy, de nem sokan távoznak, inkább befelé szállingóznak az emberek, de tény, hogy a sebzett arcú lány csak az újonnan belépő férfire fordít valamennyi figyelmet is. Talán siet? Valamiért túl gyorsan mozog, nem épp az az őszi lelassult ember. Végignézi, ahogy mézsört rendel, majd leül, és mikor találkozik a tekintetük, Thess egy cseppet elmosolyodik. Ő maga sem tudja talán, hogy miért érdeklődik a férfi iránt, csak feltűnt neki, hogy hasonlít arra a bizonyos barna hajúra, aki szintén magafajta. Erre fel talán a mosoly, meg a pár másodperces szemkontaktus, majd Chris elfordítja fejét, mire Thess is visszanéz a poharára, de csak egy kicsit figyeli azt, mert egy korty közben újra felpillant, hogy végül az üres poharat tegye az asztalra. Majd nem telik bele még két kósza pillanat, és a lány máris azon kapja magát, hogy félúton van a férfi asztala felé, a pulcsija cipzárját lehúzva, kezében a cuccaival, kabát, táska, kalap kerül az idegen egyik székének háttámlájára, majd a lány is rátámaszkodik. - Hello. Szabad a hely? Vagy vársz valakit? - közben pedig egy viszonylag kedves mosoly ül az arcára, inkább tekintete az, ami kacérabb lehetne, már ha Chris ki tudja olvasni belőle, hisz az arc, ami most szemben van vele, nem épp a megszokott. De az egyértelmű, hogy a világosbarna szemben vidám fény ül, míg a másik fakó, ezüstfehér. Na meg az a zavarba ejtő sebhely. Thess fejében pedig mintha üzemzavar lenne. Magától igyekszik megtudakolni, hogy mit is keres itt pontosan, ennél az asztalnál, a nála sokkal idősebb férfi társaságában, ráadásul kacér tekintettel. Szerencsére belső "halvány gőzöm nincs mit csinálok" érzése nem látszik rajta, és a sebhelyek meg az arcberendezése miatt kicsit idősebbnek tűnik a valós koránál. Ha valaki ismerné és most kívülről nézné, biztosan ugyanannyira csodálkozna, mint ő saját magán. Minden esetre várja a választ, kicsit félredönti a fejét, félmosoly ajkain, szeme pedig csillog.
Hűvös szellő kapott bele kabátomba, s én lehunyt szemekkel élveztem annak simogatását. Oly’ lágy volt, akár csak egy anya érintése, miben sosem volt részem. Nem hiányoltam, nem nyafogtam miatta, de valamiért még is szükségem lett volna rá. Hírtelen borzongás futott végig hátamon. Mint mikor áthaladnak az ember sírja felett, s az a pillanat megborzolja a lelkét. Összevont szemöldökkel pillantottam végig a Roxmorts felé vezető úton, majd előbb lassan, s apránként egyre gyorsabban haladva. Nem futottam, félreértés ne essék, csupán kicsivel gyorsabban indultam meg a szokottnál. Talán a hosszú évek során, egyre jobban belém ivódott, ha borzongató érzés szalad végig az emberen, jobb ha odalép, és a baj elejébe megy. Néhány méter után megtorpantam, s kezem zsebemben pihenő pálcám nyelére csúszott. Az én szakmámban jobb óvatosnak lenni. Ki tudja mikor, és melyik sarkon foglal helyet a Végzet nagy asszonya. Ám mára pusztán a érzés jutott. Az érzés, melytől egész nap borsódzott a hátam. Mely azt sugallta, hamarosan találkám lesz a sorsom vezetőjével. Megindultam, s mintha lábam külön akarattal rendelkezett volna, utam a Szárnyas Vadkanhoz vezetett. Még csak a cégérre sem vetettem egyetlen pillantást sem, pusztán feltéptem az ajtót, s egy jeges fuvallat kíséretében léptem be a viszonylag néptelen fogadóba. Nyugodt léptekkel a pulthoz indultam, s kértem magamnak egy Méz Sört, s egy üres asztalhoz érkezve, letelepedtem. Kabátom kibontottam, majd elhelyezkedtem olyannyira, hogy ha kel bármelyik pillanatban fel tudjak pattanni a másodperc töredéke alatt. Tekintetem körbehordoztam a kevéske varázsló és boszorkány között, majd néhány pillanatra megakadt egy fiatal lányon. Mindez pusztán pár másodpercig tartott, hiszen nem bámulhatunk meg senkit sem, még akkor sem, ha érdekesnek tűnik… érdekes, titokzatos… és ismét az az egész nap elkísérő borzongás….
Őszi hétvége, hűvös idő, mindenki igyekszik inkább beltérben maradni, odakinn csípős a levegő, az emberek lehelete párafoltot hagy. A mindenkibe persze a Mardekáros vérfarkas lány is beletartozik, aki hosszú fekete bőrkabátban igyekszik a Szárnyas Vadkan bejárati ajtaja felé, hogy ujjatlan motoroskesztyűs kezével lenyomja a kilincset, és belépjen a koszos kis fogadóba. Hát igen, nem olyan rongyrázós hely ez, mint a Három Seprű, de kevesebben járnak erre, és a tömeg is kisebb, ezért jön ide Thess is szívesebben, mint a másik híres ivó. Ahogy belép, megsimogatja a meleg levegő, és kicsit megrázza magát, mire fekete fehér hajszálcsíkos kalapjáról egy levél landol a parkettán. Gyors terepszemle után megállapítja, hogy kevés ismerős arc tűnik fel, szóval nyugodtan lép beljebb, és közben leveszi a kopott kabátot, hogy felfedje az alatta lévő öltözetét, ami most kivételesen nem a szokásos iskolai egyenruhája. Elvégre nincsen az iskolában. Sötétkék farmernadrágja szára a bakancsába van tűrve, felül pedig egy sötétzöld cipzáros pulóver alól kivillan a testhezálló fekete viszonylag mélyen dekoltált pamutfelső. Egészen nőiesen néz ki, még ha az ujjatlan kesztyű, a bakancs és a fekete bőrkabát erősen más hangulat irányába viszi az egészet. Még a haja is copfba van kötve, elöl a frufruja és néhány rövidebb tincs kilóg, így arcán lévő sebhelyet nem takarja semmi, hátszik, hogy a fülén is folytatódik a furcsa égésnyom, és a tetejéből még egy kis háromszög is hiányzik. A kabátja után a kalapot is leveszi, és kicsit megigazítja a lófarkat, Majd helyet foglal az egyik asztalnál. A vállán lógó táskát is lerakja, majd kicsit kinyújtózik, és rendel egy lángnyelv whiskeyt. Pár pénzérmével azonnal fizet, majd csak üldögél, és melegszik. Talán vár valakire? Nem tudni, nem nézelődik, mintha így lenne, szóval kívülről nagyon úgy tűnik, hogy teljesen egyedül van.
