Thess és Stella

Én nem ítélkezem és alapvetően nem is szoktam szekálni másokat, legalábbis szerintem nem szokásom. Aztán persze az iskolában mindenkinek más a véleménye rólam, hiszen amelyik házban vagyok az nem lehet véletlen. És nem is az. Nesztek Heartlandek, nem elég egy szemét közöttetek, még Marc is ide lett sorolva, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy bár nem vagyok egy atomkatasztrófa méretű szemét, ez a könyvdobálás jó murinak tűnt.
Tűnt. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy ki mellé is sikerült lehajítanom.
- A manóba! – szalad ki a számon. Nem akartam, vele komolyan nem. Nem azért, mert bármilyen szinten is félnék a lánytól, egyszerűen csak azért, mert tudom, hogy mások eleget szekálják, én nem akartam beállni ebbe a sorba sose. Nem tudja – honnan is kéne tudnia? - de verekedtem is érte, amikor úgy hozta a sors, hogy hallottam két társunkat rajta köszörülni a nyelvet én pedig közbeléptem. Persze azóta sem lettem népszerűbb, de marhára nem érdekel. Azt meg nem fogom kiteregetni, hogy védtem-e kéretlenül bárki hátát vagy sem. Nem azért tettem, mert viszonzást várnék.
- Bocsi, csak játék volt. Nem akartam bajt. – vonom meg a vállamat látszólag nemtörődömül. A könyvért nyúlok, mintha nem is lennének ott a sebhelyek. Félnem kellene tőle? Nem fogok. És nem azért, mert vakmerő lennék, egyszerűen csak nem szólalt meg fejemben a vészharang.
- Én még nem olvastam, de nem is volt hozzá kedvem. Unalmamban gondoltam megreptetem. Hülye ötlet volt, megesik. – vallok színt. A könyvet ledobom magam mellé a kanapéra, megköszörülöm a torkomat. Ahogy a helyzet áll, ideje lennem új társaság után nézni, mert a legjobb barátnőm ki nem állhat, a húgom meghalt, a bátyám nem szól hozzám, a nővérem meg egy nemtörődöm picsa lett.
- Van kedved leülni? Mit csináltál épp? – igyekszem felvenni a beszélgetés fonalát. Egy valamit nem érezhet felőlem Thess: megvetést és szánakozást. Nem úgy nézek rá, mint aki sérült lenne. Láttam őt már nem egyszer, jórészt megszoktam a küllemét.
- Te már elkészültél a házi dolgozattal, ami jövő hétfőre kell? - valamit mondani kell, nem igaz? Próbálom csillogtatni a szociálisabb énemet.

Imádom ezt a kanapét. Nem érdekel, hogy hány millióan koptatták már előttem, de van egy bája az egésznek, s tökéletesen el lehet tespedni rajta. Lábaim a kanapék ölelésében fogott kis asztalon pihennek, ölemben könyv, de csak nyitva van, nemigen olvasok belőle semmit. Azon túl, hogy élvezettel bámulom a kandallót, nem művelek semmi értelmeset, s igazán nem is tudom, hogy hol kéne lennem, de nem itt, az teljesen biztos. Mintha valakivel megbeszéltem volna valamit, de nem fűlik a fogam ahhoz, hogy kimenjek a folyosókra. Mindig úgy közlekedem ott idén, mintha valami kommandós lennék – ha nem élnék a muglik között azt sem tudnám, hogy mi ez! - mert nem akarok összetalálkozni a húgom barátjával. És úgy egyáltalán a húgomra sem akarok gondolni!
Az elején komoly nehézséget okozott az is, hacsak megláttam egy Hollóhátas egyenruhát, akkor ne forduljak sarkon és szaladjak el bőgni valamelyik lánymosdóba. Így az iskolakezdés óta eltelő idő azért javított valamicskét a helyzeten, már tudom magam moderálni és türtőztetni, sőt, legutóbb két napja az is előfordult, hogy Tara legjobb barátnőjét – attól még a legjobb marad, hogy Tara meghalt, nem igaz? - vigasztaltam, mert nem tudott mit kezdeni a gyászával. Nem, mintha én tudnék, de mindegy, ezt senkinek nem kell tudnia.
Unalmamban arra ragadtatom magam, hogy becsukom a könyvemet és lebegtetni kezdem bűbájjal ide-oda a klubhelyiségben. Egyelőre nincsenek sokan, így tréfálni nem nagyon tudok, legalábbis elsőre úgy tűnik. Viszont a véletlen nagy úr – na nem Nagyúr – így feltérdelve a kanapén az asztalnál meglátok valakit, aki képes ilyen korai szakaszában az évnek is tanulni. Nem tűnik gólyának, így nem értem olyan markánsnak a szívatást. Az asztal közepe fölé reptetem a könyvemet, majd szépen eleresztem, hadd zuhanjon alá. Bumm! Esélyesen a tintásüveg is megugrik ettől az asztallapon. Ajkaimon vigyorral élvezem a műsort ezután.