Damien & Silent - Azaz hogyan ijesszünk meg valakit azzal, hogy csak sétálunk

Damien & Silent

Végre ősz van, ami azt jelenti, hogy elkezdődött az iskola. Én repesek az örömtől, hogy elszabadultam otthonról, más részről viszont hülyét kapok, hogy az első héten el is kezdtek szekálni a Mardisok. Éljenek az ígéretek! Várjunk csak… mégsem. Na de mindegy, hiába fenyegettem meg azt a gyereket is, hogyha nem lesz jófiú, akkor csúnyán megjárja, de ez van, mégsem tettem meg. Esküszöm túl jó a szívem ezekhez, ők viszont úgy hálálják meg, hogy csesztetnek. Mondhatom fergeteges egy megoldás. Hogy kieresszem a fáradt gőzt, na meg véletlenül se támadjak le valaki olyat, akit nem kéne, elmentem a Tiltott rengetegbe. Éjszaka. Mert nekem annyi eszem sincs, hogy legalább reggel jöjjek, nem nekem este kell. Még szerencse, hogy senkinek sem tűnt fel.
Szóval igen, a rengetegbe jöttem, egy nem éppen megfelelő ruhában, mert egy farmer rövidnadrág, fekete póló és harisnya van rajtam, és már vagy fél órája sétálok, és ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt se tudom, hol vagyok. Nem járkálok itt olyan nagyon sokat, igazából csak olvasni jövök max ki, de mióta itt az új vadőr, már nehezebb, mert jól figyeli ezt a helyet, most is éppen csak egy hajszálon múlt, hogy ne kapjon el. De végül sikerült átvernem. Egy aurornak képesnek kell lennie ilyesmi trükkökre, mármint szerintem kéne, én pedig végül is erre a szakra jelentkeztem. Apám tuti kész van idegileg ettől, elvégre ő akarta legkevésbé, hogy ezzel foglalkozzak, de nem érdekelt mások véleménye, én így döntöttem. Bár kaptam olyan megjegyzést is, hogy biztos jó lennék erre a posztra, de nem kérdeztem, mert úgyis az lesz, amit én szeretnék, nem az, amit más. A pálcámmal világítok, igaz nem sok mindent látok így sem, mert elég kevés a fény, csak az elővigyázatosság kedvéért, hogy biztos ne támadjon meg egy kentaur, vagy óriás pók. Nem félek, á dehogy! Na jó, igazából nem rettegek csak egy kicsit izgulok, ez mindent. Éjszaka még nem jártam itt és ez idegesít talán a legjobban. De akkor sem fogok visszamenni, még nem.
Egy ág reccsenését hallom, nem tudom mi az, de azonnal megfordulok, hátha mögöttem jönne valaki. -  Hahó? Vadőr úr, maga az? – kérdezem halkan, remegő hanggal, majd mikor nem érkezik válasz, ismét elindulok arrafelé, amerre mentem. Hogy ez most befelé, vagy kifelé vezet innen, az rejtély, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy eltévedtem. Nem figyeltem merre jövök, nem hagytam magam után nyomokat, igazából csak össze-vissza sétálok, az amúgy is ismeretlen helyen, szóval nem olyan bonyolult itt elveszni számomra. Nem telik bele öt percbe sem, mire ismét mozgolódást hallok, faágak nyikorgását és száraz levelek ropogását. -  Ki az?  – kérdezem most már hangosabban, na meg persze idegesebben.  Körbefordulok, előrébb tartom a pálcám, hogy jobban lássak, nincs sehol semmi. Tovább indulok, ezúttal sokkal lassabban, magamban pedig az összes lehetséges átkot végigveszem, amit ismerek és használni is tudom. De csak nem hagy nyugodni az a valami, megint hallom a mozgolódást. -  Srácok? Fiúk, ha ti vagytok, akkor most szólok, hogy ez nem vicces.  – Gondolok fiúk alatt a háztársaimra, meg valahol a két zöldre, akik gondolom, hogy nem azzal töltik idejük nagy részét, hogy engem figyelnek, hanem inkább alszanak, bár ki tudja. Én bármit el tudok képzelni róluk London óta… Most pedig pont azon kattog az agyam, hogy ki vagy mi az, ami itt van, mert tuti, hogy nem vagyok egyedül. Vagyis lehet és akkor csak paranoiás vagyok. De nem félek, nem fogok félni, bátor és erős maradok, mert annak kell lennem. Az is lehet, hogy csak egy nyuszi, vagy mókus, vagy mit tudom én. Csak tudnám miért jöttem ki ilyenkor, ha amúgy utálom a sötétséget!