2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] Tőlünk szokatlan, hogy ilyen tesze-toszák legyünk, de minden olyan új, hogy inkább úgy érzem, mintha a bájitaltan teremben kísérletezgetnénk ki valami újat. Teszünk valamit, várjuk, hogy mi lesz a hatása, próbáljuk megérteni, aztán teszünk még valamit és megnézzük melyik irányba is haladunk. Mikor kiönti a szívét én már nem tudok többet mondani, mert a torkomra forr a szó. Az egész olyan zavarba ejtő, és mikor látom, hogy az ő arca is milyen kipirult, már tényleg úgy érzem, hogy nincs ezt hová fokozni. Ugyan néhány pillanatra hagytam egy kis távolságot, míg beszélünk, megnyugszunk, kiderül, hogy pofon fog-e vágni, de ezek után, hogy bevallotta, hogy ő is meg akart csókolni, nincs mitől tartanom. Jó, a sírás résszel majdnem tévútra mentünk, de minden rendben. Most már újra a közelébe húzódok, és ugyan még nem húzom magamhoz egy szoros ölelésre, de megfogom a kezét és magamhoz húzom, szinte már érzem a testének a melegét, nem csak a tenyeréét. - Nagyon helyes. - válaszolom halkan, nem is kell hangosan beszélni, egészen csendes itt, mindenki bent van a táncban, aki nem ment haza a szünetre. Mikor rákérdez, hogy menjünk-e vissza, végignézek a megcsinált haján, a ruháján és a cipőjén, és lassan bólintok. - Kiöltöztél, ruhát húztál, kiscipőben vagy, direkt hazarohantál, hogy meglepj még a bálon. Menjünk vissza, ha jól emlékszem pár perce még… - megtorpanok, félbehagyom a mondatot, mert valami jobb jut eszembe. Elengedem a kezét és egy lépést lépek a terem felé, de csak azért, hogy onnan forduljak vissza és egy laza szemöldök felvonással nyújtsam felé a kezemet. - Felkérhetlek egy táncra? - kérdezem meg, élénk csillogással a szememben, a mutálódó tinédzser hangomból valamiféle felnőttes búgást kicsikarva. Nem szeret táncolni, azaz nem szeretett, de mint arra rájöttünk ma este, az ember változik, mi is változunk, lehet, hogy innentől fogva szeretni fogunk táncolni. Vagy nem. Ameddig nem megyünk vissza és nem próbáljuk meg, nem derül ki.
Most már tudom, hogy ennek így kellett történnie. Ha időben hazajövök Szófiából és nem kések a bálról valószínűleg Corvus nem táncol Winifreddel, aki mint kiderült elköltözik Amerikába. Ezzel kapcsolatban elég vegyes érzéseim vannak, mivel szeretném, hogy maradjon, mert a különbözőségeink ellenére is sikerült megtalálnunk a közös hangot, ami nálam elég nagy szó. Ha Corvus nem táncol a lánnyal, akkor nagy eséllyel egész este velem ücsörgött volna az egyik asztalnál és már ezerszer átrágott témákról beszélgettünk volna vagy szóba került volna valami új dolog is. Ez persze mind szép és jó, csak akkor talán sosem került volna sor erre a csókra és akkor nem döbbentem volna rá, hogy miért is éreztem köztem és a srác között a feszültséget az utóbbi időszakban. Itt már nem az árulásról volt szó, afelett már rég szemet hunytam, akárhogy is bizonygattam magamban. Sokkal inkább valami mást kezdtem el érezni Corvus iránt, ami már túlnőtt a barátságon. Jó látni, hogy mosolyog és sikerül újra feloldódnia, még ha ez csak látszólagos is. Ez az egész megmelengíti a szívem és kezdi feloldani a gátlásaimat. Legszívesebben odabújnék hozzá és jó szorosan megölelném, de jól tudom, hogy mennyire merev tud lenni a srác, így úgy vagyok vele, hogy innentől minden kezdeményezést ráhagyok. Nem akarok túl sok lenni és azt sem akarom, hogy eltaszítsam magamtól, főleg most, hogy úgy érzem kezdünk rátérni az új, helyes útra. - Én is meg akartalak csókolni csak nem mertem és valóban én sem tudtam, hogy ez az, ami kell. Egyszerűen már éreztem, hogy ami eddig köztünk volt az már sosem lesz olyan, mint régen. Sokat változtunk és talán már nem arra van szükségünk – a fejem újra elvörösödik, hogy ki merem mondani ezeket a szavakat. Amikor arról ábrándoztam régebben, hogy lesz majd egy srác, akivel először csókolózom nem éppen Corvus-ra gondoltam, de úgy gondolom, hogy ez így tökéletes. - Nem akarok soha többé sírni – állapítom meg. Már így is túl sokat sírtam előtte az utóbbi időben, pedig ez régebben egyáltalán nem jellemző rám. – Szeretnél még egy kicsit visszamenni, enni valamit és táncolni vagy inkább menjünk aludni? – kérdezem hirtelen. Igazából én még visszamennék egy picit, hiába lenne ciki, hogy az előbb úgy kirohantunk. A döntést inkább a fiúra hagyom, az lesz, amit csak akar. Be kell vallanom, hogy félek, hogy ez ennyiben marad és holnap úgy teszünk majd, mintha mi sem történt volna, ezért minél tovább ki akarom élvezni ezt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nyilván tanácstalan vagyok, hiszen nulla tapasztalatom van abban, hogy hogyan is kell tinédzserként viselkedni. Sok mindenben vagyok felnőttes, olyan elhivatottan tudok beszélni filozófiai nézetekről, mint senki más, vagy régi mágus-költőktől idézni, vagy néhányszáz éves szavakat használni a mai szleng helyett, de ezek… teljesen mások. Ez a csók nagyon is hatással van rám, hiába én léptem meg, ez nem jelenti azt, hogy nyugodt lennék vagy számítottam volna rá, hogy a mai estém így fog telni. Azt se tudtam, hogy visszaér a bálra, aztán ez a kis veszekedés Wini miatt, a feszültség, ami hetek vagy inkább hónapok óta feszül közöttünk… Kicsit elmosolyodom, amikor visszakérdez és kimondja a nevem, csak halvány félmosollyal, de ez a halvány félmosoly több, mint amit bárki más kaphatna tőlem. Nem mondanám magam érzelmes típusnak, de mondjuk, ha akarnám, akkor tudnék szépeket mondani, ha nem is Rómeó és Júlia nyálasságút, de van költői vénám, valahol elrejtve a világ elől. Megint a rossz szavakat találom meg, mintha tojáshéjakon járnék és nagyot nyelek. - Nem, dehogy is. - válaszolom, sietve, de azért nem hadarva. Szeretném, ha nem kifogásnak venné, vagy nem azt hinné, hogy valami szemenszedett hazugság jön. - Azért csókoltalak meg, mert… most jöttem rá, hogy ez az, ami miatt már régóta érzem ezt a bizsergést közöttünk. Mert meg akartalak csókolni. - mondom, csak egy-egy pillanatra megállva, de amúgy nagyjából egyben előadva az érzéseimet. Kezdem megtalálni a hangomat és úgy beszélni, mint mindig, de azért még hosszú az út addig, ameddig teljesen meg tudjuk határozni, hogy most hogyan is kéne viselkednünk egymással. Mert hát… Akkor mi most járunk? Egyáltalán fel kéne tennem ezt a kérdést, vagy evidens, vagy egyáltalán nem, mert egy csók még nem járás? - De ettől függetlenül utálom, ha sírni látlak. - teszem hozzá, és ezzel lehet, hogy más csaj kiborulna, mert hogy milyen érzéketlen vagyok, hogy nem sírhatnak a társaságomban, de őszintén remélem, hogy Bex érti, hogy nem az a baj, hogy én érzem kellemetlenül magam tőle, hanem az, hogy szörnyű tudni és látni, hogy szomorú. Ha utólag meséli el, hogy sírt és nem látom, az se jobb semmivel, vagy ha eltitkolja előlem.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, hiszen most minden a feje tetejére állhat. Talán a kapcsolatunk jó fordulatot vesz az apró csók után, de az is lehet, hogy minden rosszabb lesz. Még ha nem is vagyok vallásos, de azért legbelül imádkozom azért, hogy egyensúlyba hozzuk azt, aminek már régen vége van köztünk. Nem éri meg tagadni, hogy a barátságunk azóta nem olyan, mióta Corvus részegen kikotyogta, hogy ki is az igazi apukám. Megsértődtem, sőt haragudtam rá és hosszú ideig nem voltam hajlandó szóba állni vele. Remélem, hogy ez a csók nem azt fogja eredményezni, amit én is csináltam Corvusszal hosszú ideig. Mikor elhúzódunk egymástól egyik lábamról állok a másikra és félénken pillantok a srácra. Látom, hogy az egyébként hófehér arca rákvörössé válik, ami egy kicsit megnyugtat és talán emiatt az én arcom színe kezd visszaállni az eredetibe. Kissé boldogsággal tölt el, hogy életemben először látom Corvus-t, hogy tényleg zavarban van és ez csak miattam. Most aztán már tényleg örülök annak, hogy nem a nagyteremben a többi diák előtt csattant el életem első csókja és a srác arcából megítélve ez vele sincsen másképp. A szívem nagyot dobban, amikor kiejti a nevem a száján. Ez annyira hétköznepi dolog, de most mégis annyira más. Általában szimplnál Bex-nek szólít és nem ilyen halkan beszél, aztán mintha a hangszíne is másabb lenne, de ezt lehet már csak beképzelem magamnak. - Tessék, Corvus? – kérdezek vissza ugyanolyan halkan. Egyrészt nem értem, hogy miért húzódik el, míg másrészt teljesen korrektnek tartom és csak arra tudok gondolni, hogy mit akarhat mondani, ám mikor végre kiejti a szavakat a száján kicsit furcsán nézek rá. Hirtelen másképp látom a dolgokat és ez a nézet egyáltalán nem tetszik nekem. – Nem, nem fogok. Azért csókoltál meg, hogy hagyjam abba a sírást? – kérdezem megbántva. Ha igen, akkor folytatom az utamat a hálókörletembe, hogy az előbb mondottakkal ellentétben ténylegesen is folytassam a sírást.
[You must be registered and logged in to see this image.] Hát, ha azt mondaná, hogy még nem látott ilyennek, vissza mondhatnám, hogy én se őt, de mivel nem mondja, ez egy ilyen meg nem történt párbeszéd marad. Ugyan az, hogy kezdek kibukni, hogy már semmit sem értek nem látszik a fejemen, csak az, hogy tehetetlen vagyok és nem tudom, hogy mit kéne mondanom, de azért ez se semmi. Igazából szerencse, hogy Bex kirohant és én pedig utána, mert ha ezt az egészet még mindig bent adnánk elő, az igen érdekes lenne. Azt hiszem többen figyelnének rá, mint a Látványmágusok kis színi előadására. Ami persze nem volt rossz, csak nem volt… igaz. Ez az egész, ami itt történik zavaros, esetlen, de nagyon is igaz. Az összes Don Juanságom összeszedem ahhoz, hogy közeledjek hozzá, hogy a haját kisöpörjem az arcából, hogy a könnycseppekbe beletöröljek és végül megcsókoljam. Az egyetlen dolog, ami boldogít, hogy legjobb tudomásom szerint akármennyire bénán csinálom, talán nem szúrja ki, vagy nem fogja az arcomba mondani. Érzem, ahogy rákvörössé válik a szeplős, általában falfehér arcom, de azért közben elönt a megkönnyebbülés is, hogy a felismerés után, hogy meg akarom csókolni, nem egy hatalmas, nyitott tenyeres, csattanós pofont kaptam. Vele ellentétben bennem nem megy végbe a hatalmas változás, nem kattan át egyszer csak egy gomb barátról szerelemre, nem kerül át egyik cimkéből a másikba, ugyanúgy Bex marad, ugyanúgy a legjobb barátom is marad, csak… hát most olyasmit csinálunk, amit eddig nem, de igazából, ha jobban belegondolnék, ha annyira észnél lennék, akkor talán értelmesen is meg tudnám fogalmazni, hogy miért tűnik ez az egész olyan természetesnek. Elhúzódok, már úgy nem annyira nagyon, csak hogy kicsit eltávolodva ránézzek és úgy nagyjából megnézzem, hogy mi a reakciója. Nem arról híres persze, hogy olyan lassan reagál, hogy most várjam a pofont, de azért… - Bexley? - kérdezem-mondom halkan a nevét. - Ugye nem fogsz már sírni? - bukik ki belőlem, és egy kis mosoly költözik a szám sarkába, mintha a csókkal, azzal, amit a csók jelent, lekenyereztem volna és elfeledtettem volna vele, hogy Hillel táncoltam az előbb. Mondjuk igazából remélem, hogy így is van, aztán mindjárt kiderül, hogy igen, vagy nem. Olyan nagy távolság most sincs közöttünk, nem rebbenek hátra, csak elengedem és fürkészőn nézek rá, bár igazából elég sok mindent szeretnék kérdezni, például, hogy jól csókolok-e, de nyilván nem fogom most megtenni ezt, még a végén azért kapom a következő dühöngést, hogy elrontom a hangulatot.
Még sosem láttam ilyennek Corvus-t. A srác elvesztette a magabiztosságát, ami jellemző rá a mindennapjaiban és láthatóan nem tudja, hogy mit tegyen. Össze van zavarodva, s legbelül tudom, hogy én sem érzek másképp. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen rossz kedv és dühkitörés, pedig olyan izgatottan jöttem haza Bulgáriából és készülődtem a bálra, hogy újra láthassam a fiút. Most meg csak itt állok és gondolkozom, hogy mégis mi történhetett. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire fel fog kavarni az, hogy Corvus Winifreddel táncol és jól érzi magát, legalábbis látszólag. Most annyira kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem szeretek ennyire összetörni és sírni mások előtt, még akkor sem, ha erről a srácról van szó. Alapból az érzelmeimet sem szoktam kimutatni és most ez történik. Mintha a világ a feje tetejére állt volna. - Igen vagyis nem, de aj Corvus, te ezt nem értheted – magamban hozzárakom, hogy én sem értem, de ezt nem akarom hozzátenni. Egyben szeretnék a közelében lenni, ám egyszerre mégsem. Talán már nem akarok úgy vele lenni, mint régen. De akkor mégis mi a fészkes fenét szeretnék? Egy megmagyarázhatatlan, számomra meg ismeretlen, felderítetlen érzés szorítja a gyomromat, a mellkasomat és egyre inkább nem hagy levegőhöz jutni, ha a fiú közelében vagyok és ez most látszik kiteljesedni. - Akkor miért táncoltál vele? – kérdezem most már egy kicsit nyugodtabban és kezdem azt hinni, hogy milyen hülyén viselkedtem az előbb. Egyáltalán miért borultam ki egy kis tánctól? Amint észrevett rögtön utánam jött és otthagyta a lányt. Nem kellett volna ekkora parádét csinálnom és életemben másodjára is könnyeket hullajtani a srác előtt, amikor ezt még kiskorunkban sem tettem meg. Mintha a falak teljesen leomlottak volna köztünk. – És én mi vagyok neked? – érdeklődöm és érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Jól tudom, hogy mit fog válaszolni. Én vagyok a legjobb barátja az egész világon, ám én mégis másmilyen válaszban reménykedem. Kár is a gőzért. Nem nézek a srácra, amikor magához húz. Hagyom neki, hogy kisöpörjön pár tincset az arcomból. A szívem hevesen dobog, amikor a tenyerével felemeli az állam és letöröl néhány kóbor könnycseppet. Nagyot nyelek a szavai hallatán és nem tudom hová tenni őket, hogy miért pont most mondja ezt, amikor percekkel ezelőtt mondtam már, hogy kezd kellemetlen lenni nekem a közelsége. Nem telik sok időbe, hogy rájöjjek miért pont most hozza fel ezt, hiszen először a szemembe néz, majd lehajolva lassan közeledik hozzám. Ekkor Corvus megcsókol és világossá válik bennem, hogy többé már nem szimpla barátságot táplálok a fiú iránt. A szívem hevesen ver, amikor megkapom életem első csókját a számomra legfontosabb személytől. Az egész annyira csodálatos, habár érezni a könnyeim sós ízét, de többé már nem sírok, hiszen olyasmi történik jelenleg, amire már régesrég vártam és ami végre beteljesül.
[You must be registered and logged in to see this image.] Igen, piszkálja a csőröm, hogy a homályban tapogatózok, és az is, hogy itt vagyok talpig dísztalárban, ő meg lányos ruhában, és ahelyett, hogy jól éreznénk magunkat, meg örülnénk annak, hogy visszasietett Szófiából, itt problémázunk. Pedig ahogy kiszúrtam őt, azonnal faképnél is hagytam Winit, nem lett volna felesleges harmadik, ha nem akarja. Jó, igazából én nem akartam volna, jobban szeretek Bex-szel csak kettesben lenni, nem társaságban. Úgy akármit elmondhatok őszintén, és tudom, azaz remélem, hogy ő megérti. - Hogy mivan?- - bukik ki belőlem, amikor hozzám vágja, hogy jobb lett volna nem kibékülni. Azt se tudom, hogy elsápadjak vagy felmérgelődjek erre, és valószínűleg az arcom se, mert először fehér leszek, aztán egy pillanat múlva már rákvörös.Aztán még folytatja is, először azt hiszem szépíteni akar, aztán újra gyomorszájon vág. - Ne béküljünk ki, és még kellemetlen is hozzám érned? Komolyan?- - kérdezem vissza, kiemelve, hogy miket mondott, hitetlenül, mintha azt várnám, hogy most meg fog mindent cáfolni és az egészet kínaiul mondta és teljesen mást jelent, csak félrehallottam, vagy valami. - Hill? Nekem?- - kezdem úgy érezni, mintha valami papagájba mentem volna át, szóval most már megvetem a lábamat és már éppen elkezdenék keményre váltani, és megmondani nekem a magamét, legyűrve a megdöbbenésemet, amikor meglátom, hogy most már tisztán és biztosan potyognak a könnyei. A szám kinyílik, majd becsukódik, a kezem kinyúl, hogy megfogjam a kezét, mintha ez elég lehetne, hogy megnyugtassam, aztán az arcomon lévő vörös pír már igazán helyzethez illő lesz, de nem amiatt, mert az iménti dolgokkal felmérgelt, hanem amiatt, amit most mondott. - Azt tudom, hogy Winifred Hill nem jelent nekem semmit. Nem tetszik, még csak nem is a barátom.- - kezdem ezzel, nyugalmat erőltetve a hangomra. de igazából tisztán érződik, hogy az időt húzom. Utálom, ha veszekedünk, még jobban utálom, ha még sír is mellé, mert fogalmam sincsen, hogy mit vár tőlem, mit is kéne mondanom. Talán nem vagyunk már kisgyerekek, beleléptünk a tinédzser korba, de attól még nem vagyok egy Don Juan fajta, aki hódítaná a nőket, vagy aki túl könnyen kimondaná, hogy szeret egy lányt. És most… Most azt hiszem valami ilyesmi romantikus megnyilvánulást vár tőlem. Ha nem rántotta még ki a kezét a kezemből, akkor magamhoz húzom, és a magam koravén stílusában, filmbe illően a füle mögé tűröm az elszabadult tincseit, hogy ne lógjon az arcába, és még inkább ne tapadjon a könnycseppekbe, aztán a tenyeremet az állához emelbe a hüvelykujjammal letörlök néhányat. - Nekem egyáltalán nem kellemetlen hozzádérnem...- - mondom halkan, talán még mindig félrebeszélés, talán már nem az. zakatolnak a gondolataim, de ilyen gyorsan épkézláb mondatokat aligha teszek össze, így belenézek a szemébe, majd lepillantok a szájára... Hű, de rosszul fogok járni, ha félreértettem, akkor ismerem meg igazán Bex haragját, de... Több, mint tíz évnyi barátság után, most először egy hatalmas lépést teszek egy egészen más irányba és lassan lehajolva hozzá - hiszen engem nyújtanak az évek - megcsókolom, ezzel életem első csókját megejtve. És azt hiszem, vagy remélem, hogy az ő életének is az első csókja. Úgy kisebb az esélye, hogy beégek, nincs viszonyítási alapja, végül is...
Látom Corvus-on, hogy ő sem érzi magát jobban, mint én, ám valószínűleg őt csak a tudatlanság bántja. Jól tudom, hogy milyen és mindig mindennel tisztában szeretne lenni, de ez az egész szituáció most nem tiszta neki. Ha őszinte akarok lenni, akkor én sem értem, hogy pontosan mi is a helyzet, hiszen még sosem éreztem ilyet. Máskor is forrófejű vagyok és kiakadok a legtöbb dolgon, amin nem kellene, de ez most más. Winifred okoskodó sárvérű hollóhátas ellenére egészen kedvelhető lány és inkább örülnöm kellene, hogy Corvus vele töltötte az idejét és táncoltak, ahelyett hogy valamelyik széken ült volna csüggedt fejjel. Egyszerűen tanácstalan vagyok, amitől csak még idegesebb és ingerlékenyebb leszek. Talán ezért is nem bírom a sok diák tekintetét magamon. - Lehet jobb lett volna, ha nem békülünk ki – a cipőmet kezdem bámulni, ami elég ronda és giccses, nem mellesleg kényelmetlen is. A mindennapokban soha nem venném fel. – Mármint én nagyon örülök, hogy kibékültünk és itt vagy mellettem, de valami megváltozott. Már nem úgy tekintek rád, mint azelőtt. Nem tudlak csak úgy megölelni, mint kiskorunkban, mert kellemetlennek érzem – a hangom egyre halkabb és nem tudom, hogy mit kellene még mondanom. Persze, hogy azt akarom, hogy Corvus mellettem legyen. Ő jelenti számomra a világot is csak már nem úgy, nem azon a szinten, mint régen. - Nem is szeretek táncolni, de miért pont Winivel kell táncolnod? Tetszik neked? – bukik ki belőlem a kérdés és amikor rájövök, hogy mit is mondtam hirtelen elvörösödöm és már nincs semmi, ami visszatartson. Menekülni kezdek, nem tudok így Corvus szemébe nézni. Meg sem várom a válaszát, mert legbelül tudom, hogy igent mondana. Fortyogni kezdek, jobban, mint eddig. Valami furcsa érzés keríti hatalmába a testem, ám egyszerűen nem tudom még csak definiálni sem. Megtoppanok, amikor meghallom a srác szavait. Hirtelen megfordulok és nehezemre tart visszatartani a könnyeimet. Nem erre számítottam a mai estétől. - Mit jelentek neked, Corvus? – rivallok rá a fiúra, ám a hangom megcsuklik. Mondanék én még sokkal több mindent, de nem jönnek a szavak. Teljesen lefagytam. Mindössze annyira van erőm, hogy töretlenül bámuljam Corvus-t, míg meg nem kapom a választ.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nagyon ritkán fordul elő, hogy rosszul érzem magam a zakómban, hiszen a mindennapokon is a Mardekár címerrel díszített iskolai egyenruhát viselem, élére vasalt ingekkel, de most a Flint címeres ünnepi ruhám egyre szűkebbnek és melegebbnek érződik, ahogy kezdem nagyon nem érteni a helyzetet és felhúzni magam. Ha Bex ideges és pipa, akkor szépen lassan az én hidegvéremnek is oda, és a vékony szeplős arcomra is kiül egy vörös árnyalat. - Legutóbb, amikor elengedtelek, akkor később a fejemhez vágtad, hogy miért nem mentem utánad, szóval nincs az a pénz, hogy most elengedjelek csak úgy. - vágom vissza, még én is csak makacs hangon, de nem kiabálva, látszólagosan nem dühösen vagy ingerülten. Hiszen érzem, hogy valami baja van, amire nem az a legjobb reakció, ha leüvöltöm a fejét, hogy ne legyen ilyen gyerekes. Meg kell várnom, míg kiböki, hogy ez alkalommal mit rontottam el. Mert úgy tűnik, hogy Sofiában semmi baj nem volt, nem is az új apja készítette ki, hanem én. Már megint. Egy ideig olyan volt, mintha csak ketten lennénk a teremben, csak rá fókuszáltam, ő pedig csak rám, de most, hogy kiabálva esik nekem, nehéz lenne nem észrevenni, hogy a körülöttünk lévők kicsit kizökkennek a szórakozásból és minket kezdenek bámulni. Annyira bámulom Bexley dühös arcát, annyira meg vagyok lepődve, hogy még azt is elfelejtem, hogy csúnyán nézve visszazavarjam őket az életükhöz, ahogy megsemmisítő pillantásaimmal elhallgattattam mindenkit, amikor Hill-lel táncolás miatt kezdtek el minket bámulni. - Azt se tudtam, hogy szeretsz táncolni. - nyögöm ki szerencsétlenül, egy kicsit elveszítve a hírhedt tartásomat és a magabiztosságomat. Most csak egy srác vagyok, aki semmit sem ért. Kicsit ugyan pofonvágott, hogy így odavágta hozzám, hogy sárkányokról és varázslényekről magyarázok, mintha neki érdektelen dolgokkal fárasztanám, pedig arról pont azt hittem, hogy érdekli a dolog. Nem vagyok oda azért se, hogy lehülyézett, legszívesebben megvédemén magam, csak életemben először, most fogalmam sincs, hogy mivel. Szóval lényegében gyönyörűen felfordított mindent bennem és kirántotta a biztos alapokat a lábam alól. Nem tudok többet mondani, mert körbenéz és elszalad a bámuló szemek elől. Miután eltűnik csak akkor jövök rá, hogy mennyien is néztek minket, szóval kihúzom magamat, eltűntetem a fejemről a megdöbbent kifejezést és a maradék méltóságommal megyek utána, hogy kiérve a teremből, ha kell azonnal futásra váltva, de utolérjem. - Állj már meg! Tudom, hogy nem csak egy haverom vagy a csapatból és neked is tudnod kéne magadtól is, hogy sokkal többet jelentesz annál, Bex! - szólok utána, megtalálva újra a hangomat. Persze belülről még ugyanúgy hatmillió kérdésem lenne, így csak azt mondom ki, ami biztos. És ezek a szavak halál biztosak.
A kellemesnek hangzó zene most rendkívül idegesít. Csendre és magányra vágyom, de Corvust ismerve ezt egyhamar nem fogom megkapni. Nem fog békénhagyni, míg ki nem nyögöm a valós problémám, s hogy őszinte legyek magam sem tudom, hogy mi böki ennyire a csőrömet. Az addig oké, hogy Winifred Hillel táncikált még az imént, ami nem tudom miért zavar ennyire, hiszen nem is olyan régen sikerült rendeznem a lánnyal a viszonyomat. Ha róla van szó már az sem annyira zavar, hogy egy tudálékos sárvérű, pedig a többi varázslónál ez irritál a legjobban. Erre a bálra vártam és ahogy megláttam Corvust rögtön elment minden maradék kedvem is tőle. Teljesen tanácstalan vagyok, hogy mi ez a fojtogató érzés. - Elment a kedvem a báltól, jó? Nem kell követned, eltalálok egyedül is a hálókörletig – vágok vissza egyre makacsabban és még a karjaim is összefonom magam előtt. Eddig mindig arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Én és Corvus kettesben beszélgetük az órák közötti szünetben és mikor magányra vágyok, akkor az alattomos bandájával lóg. Most már valahogy kicsit többre vágyom, de nem tudom megmondani, hogy pontosan mire. - Corvus, ne legyél már hülye! Nem terelni akarok, hanem szimplán nem értem, hogy miért pot Winivel táncolgattál az előbb – rántom meg a vállam, s csak utólag veszem észre, hogy a kelletténél kissé jobban felemeltem a hangom. – Tudom, hogy iskolát vált, de ha én kérlek fel táncolni, akkor tuti képen röhögsz és inkább valami sárkányról vagy más varázslényről vagy mit tudom én is, hogy miről kezdesz el nekem magyarázni, mintha mi sem történt volna! Ha nem tűnt volna fel lány vagyok és nem csak egy haverod a régi bandából – nem szoktam kiabálni soha, általában ha ideges vagyok is higgadtan kezelem az efféle helyzeteket, de most akarva akaratlanul is sokkal jobban felemelem a hangom. Mikor ez feltűnik elvörösödöm és körbenézek a termen. Úgy tűnik valamelyest a zenét is sikerült túlharsognom, mivel néhány kíváncsi szempár ránk szegeződik. Nagyot nyelek és ügyesen kikerülve Corvust kislisszanok a teremből.
[You must be registered and logged in to see this image.] Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében, elég ellentmondásos, hogy gyakran meglátom az emberekben a gyengeséget, azt, amire odarúghatok vagy amit kihasználhatok, de ha megértőnek kell lenni vagy átlátni valakinek a fájdalmát, abban már teljesen tanácstalan vagyok. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy valami van, mert amikor megfogom a kezét még vár is egy kicsit míg visszafordulna vagy hozzám szólna. Kirántja a kezét, ami nem meglepő, mármint mindig kicsit vehemens volt, csak nem velem szemben. - Várj már, ha azért jöttél, hogy itt legyél a bálban, akkor most miért akarsz a szobádba menni? - kérdezek vissza a hatalmas logikai buktatóra, ami azért már akkor is feltűnne, ha teljesen vak lennék és nem látnám, hogy hogyan áll itt előttem. Nem vagyok oda azért, hogy izommal tartsam vissza, de a kviddics edzések miatt esélye se lenne, ha úgy döntenék, hogy nem fogadom el a távozását. - Mi lenne, ha abbahagynád a hazudozást, látom, hogy van valami, ne nézz hülyének, jó? - kérdezem, ezúttal kicsit már ingerülten, nem csak értetlenül. Nem ilyen barátok vagyunk mi, nem hazudunk egymás képébe sértődötten és nem csörtetünk el, mint a vaddisznók minden magyarázat nélkül. Azaz eddig nem így volt, csak az elmúlt egy évben kezd minden annyira megváltozni. Kívülről és belülről is változunk, hirtelen megnyúltunk, legalább is én nagyon, és mostanában annyi dráma van az életünkben, mint előtte soha. Fogalmam sincs, hogy arra vágyom-e már, hogy minden olyan legyen, mint régen, amikor még kimerült az életem abban, hogy Bex-szel ketten nyugisan elvoltunk a suliban, a mardekáros csapattal pedig bandázva cseszegettem a bénábbakat, sárvérűeket. Most minden a feje tetejére állt, a bandát ott hagytam, betoppant az életembe az a szedett-vedett Benedict csapat, Bex életébe pedig ez a másik Benedict história. A hirtelen számonkérés kicsit meglep, bár először nem kötöm össze, hogy ez az, ami úgy felidegelte és emiatt akart úgy elszaladni. - Most terelni próbálsz vagy mi van? - kérdezek vissza, aztán egészen lazán válaszolok. - Beszélgettünk, felkért táncolni, megszántam. Ahogy vége a tavaszi szünetnek iskolát vált, szóval gondoltam ha már megkért nem mondok nemet és ezzel hálálom meg, hogy többet nem fog idegesíteni. - mondom miközben kicsit összeborzolom a szemöldököm az arcát nézve. Remélem lassan kiböki, hogy mi van, mert ha továbbra is menekül, akkor én is itt hagyom a bált és megyek utána. Mondjuk a lány hálókhoz pasi nem mehet be - fordítva meg lehetséges, milyen már ez? - de ha tényleg odáig akar szaladni előlem, akkor… akkor nem tudom mi van. Nem értem ezt a csajt, most egyáltalán nem. Jó, oké, Hill sárvérű, de pont, hogy úgy tudom, hogy Bex-szel már kezdtek egészen jóban lenni, vagy legalább is nem utálkozni, akkor meg mit bukik ki ennyire, hogy egy sárvérűvel táncoltam? Azt hittem mindenki - a szüleimen és a mardekárosok felén kívül - azt várja el tőlem, hogy legyek kevésbé hideg és nyitottabb, egyszer adok neki egy esélyt, erre hisztit kapok.
Kérdések ezrei kavarognak a fejemben, s egyikre sem tudom a választ, ami teljesen az őrületbe kerget. Corvus miért táncol éppen Winifred Hillel, aki sárvérű és ráadásul még az egyik legtudálékosabb ember, akivel valaha találkoztam? Egyáltalán miért táncol bárkivel is? Miért kellett pont most így kibontakoznia, amikor úgy tudja, hogy én nem jövök? Vajon velem is táncolna? A legfontosabb, amit egyszerűen aztán tényleg képtelen vagyok megérteni, hogy ez engem miért bosszant ennyire. Örülnöm kellene, hogy együtt táncolnak, hiszen a kis csónakos kalandunk után egészen megkedveltem Hillt, ha lehet ilyet mondani. Corvus meg a legjobb barátom, aki ugyan elárult, de mégis olyan mintha az meg sem történt volna. Bármit meg tudnék neki bocsátani. Egy könnycsepp csordul ki a szemem sarkából, de gyorsan letörlöm, mielőtt bárki meglátná, hogy pont én sírok itt mindenki előtt. Azt biztosan nem mosnám le magamról soha és az imidzsem is sérülne. Nem lennék többé az a lány, aki kemény és rendíthetetlen. Legalábbis ezzel vigasztalom magam, hogy így vélekednek rólam. Meglepődötten fordulok hátra, amikor ujjak fonódnak a csuklóm köré még mielőtt elérném a kijáratot. Nagyot nyelek és kirántom a kezem Corvus gyengéd szorításából. - Amúgy is visszajöttem volna, meg akartalak lepni, de már mindegy. Megyek le a hálókörzetbe aludni. – Csak annyi időre nézek a fiú szemébe, míg válaszolok, de félek, hogy meglátja az elmorzsolt könnycseppem maradékát, habár arra nagyon apró esély van. Menekülnöm kellene, de elállja az utam. Ha megpróbálnék elszökni úgyis utánam jönne vagy csak megragadná a csuklóm újból és visszahúzna. Erősebb nálam fizikailag, nem tudnék elmenni plusz tudom, hogy míg nem beszélek őszintén nem hagy békén. - Semmi baj, Corvus. Hagynál végre elmenni? – kissé megcsuklik a hangom, így nem tűnök túlságosan őszintének. Bárcsak ne ismerne annyira a srác, hogy ne tudjak neki hazudni! – Mi volt ez a kis táncikálás Winifreddel? – bukik ki belőlem a kérdés, pedig egyáltalán nem akartam felhozni. Karba teszem a kezem és kíváncsian fürkészem Corvus arcát, de egyben félek is, hogy mit fog válaszolni vagy mit fog hinni. Még én sem tudom, hogy mit kellene hinnem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ha elkapok egy-egy furcsálló vagy ellenséges pillantást arra, hogy Hillel táncolok csak bevetem a gyilkos, felsőbbrendű tekintetemet és már el is fordulnak az emberek. Ez az utolsó tánc, lényegében egy búcsú, amit akárhogy is bántam ezzel a lánnyal a sárvérűsége és tudálékossága miatt, talán megérdemel. Nincsen ebben semmi romantikus, semmi látnivaló, bele se pirulok meg semmi, az arcom márvány mint mindig, már eltekintve attól a pillanattól, amikor mondtam neki azt, amit. Akkor valami érzelem is átsuhant rajtam, nem totális fapofával közlöm vele a dolgot. Csak néhány perc telik el így, nyugodtan, aztán a szemem sarkában felvillan egy vörös, ismerős hajzuhatag és megtorpanok, kizökkenve az ütemből, amit egyébként tökéletesen tartottam, minden táncos kecsesség és tartás megvan bennem ahhoz, hogy magabiztosan vezessek, bár semmi nagy dologról nincs szó, nem pörgettem és nem táncoltuk végig a parkettet, csak egyhelyben motoszkáltunk. Mikor a vörös villanás elszáguld mellettünk és egyértelművé válik, hogy Bex az, hiába mondta, hogy nem tud eljönni a bálra, azonnal elengedem Hillt és lépek is egyet hátra. - Nekem most… Mennem kell. Jó utat, Winifred! - köszönök el összecsapott udvariassággal, már nem is tudom tartani vele a szemkontaktust, mert próbálom a tömegben mozgó barátom irányát követni. A következő pillanatban már én is furakodok, egészen addig, ameddig utol nem érem és el nem tudom kapni a csuklóját, persze nem agresszívan. - Bex! Hogy-hogy visszajöttél? Azt mondtad, hogy végig Szofiában maradtok és nem érsz ide. Először fel se ismertelek ebben a ruhában! - mondom a hátának, ha már sikerült megálljt parancsolnom neki, de amikor mellékerülök, vagy éppen sikerül elé lépnem, elvágva a menekülő útját kicsit még jobban összevonom a szemöldököm. - Mi a baj? Történt valami? - lépek közelebb, úgy, hogy láthassam az arcát és a szemét. Félresikerült az út és előbb jött haza? De akkor biztos, hogy nem lett volna kedve bálra öltözni, beszabadult volna normális szerelésbe és kihívott volna simán, hogy beszéljünk. Nem értem...
Annyira régen vártam már ezt a napot. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni. A szünet előtt még úgy volt, hogy végig Szófiában maradok, ami Bulgária fővárosa, s anagyszüleim lakhelye, ám nem így lett. Sikerült az újdonsült apukámmal, Andy-vel lebeszélni, hogy egy nappal hamarabb hazajöhessek, mert nagyon fontos számomra ez a bál. Persze Corvusnak azt mondtam, hogy végig maradok, mert azt akartam, hogy meglepetés legyen számára a jelenlétem. Csak abban reménykedem, hogy nem ül egyedül a sarokban és nem bámulja búskomor képpel a többi diákot, mivel nem hinném, hogy a bálozás az ő világa lenne. Habár az enyém sem, de a sok gubanc után, ami velem történt legalább kikapcsol egy kicsit. A mai estén egy szót sem akarok hallani sem a Wildfield, sem a Benedict családról. Az a lány akarok lenni, aki mindig is voltam, s úgy teszek majd, mint akinek az életében minden rendben van. Ez tűnik most számomra a legjobb ötletnek. Az esetek többségében nem igazán kedvelem a nagyon nőies ruhákat és olyan lazán öltözöm amennyire csak lehet, így a topánka és a szoknya kezdetben okoz egy kis kellemetlenséget, de mire leérek a nagyterembe sikerül hozzászoknom. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy ne próbáljam meg hátrasimítani a hajam, mivel akkor elromlik az apró fonat, amit oldalra csináltam és a szememet sem dörzsölhetem, mert akkor elkenődik az aprányi szempillaspirál, amit magamra kentem. A legtöbb lány jobban kicsípte magát, de ez egyszerűen nem tud érdekelni, mert akkor vesztenék a személyemből. Elsőnek körbejárom a termet és nagyon ledöbbenek, amikor Corvust nem találom az egyik asztalnál sem ücsörögni, de azért picit örülök is neki, hogy nem magába roskadva ül. Tekintetemmel kíváncsian nézek körbe a termen és úgy határozok, hogy átfurakodok a tömegen, akkor hátha megpillantom az egyre göndörebb hajú fiút. Jó szokásomhoz híven nem félek meglökni a diákokat, hogy utat nyerhessek magamnak, amiért néhányan hangosan felmordulnak. Nem figyelek rájuk, hiszen hirtelen megpillantom a srácot, akit eddig kerestem tőlem alig egy méterre, s a lábam a földbe gyökerezik. Úgy érzem magam, mint akit szíven döftek, amikor meglátom, hogy Corvus összebújva táncol a sárvérű Hillel. Egyértelműen látom, hogy beszélgetnek és láthatóan feloldódtak egymás társaságában. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet, egy hatalmas gombóc gyűlik a torkomba, amitől nem tudok megszólalni, s olyan, mintha a levegőt is nehezebben venném. A másodpercek óráknak tűnnek, ám végül sikerül megmozdulnom és a boldogan táncoló párocska mellett elviharozva a kijárat felé veszem az irányt. Hiba volt visszajönnöm Bulgáriából.
[You must be registered and logged in to see this image.] Elhagyja az iskolát… Nem tudom, hogy pontosan mit érzek ezzel kapcsolatban, de az egyik szemöldököm meglepetten felszalad minden esetre. Sokat savaztam, fura lány, sárvérű, egy elavult hittel, amit ugyan nem hirdetett harsányan, de akkor is egyértelmű volt, hogy kilóg nem tartozik közénk. Nem tudom, hogy pontosan miért és hova mennek, nem is kérdezek rá, pedig lehet, hogy lelkiismeretfurdalás fog gyötörni, hiszen olyan, mintha én is azok között lennék, akik lényegében elüldözték. Vajmi keveset tudok arról, hogy Bex és Hill között most éppen milyen a viszony, hiszen éppen eléggé rázkódott a miénk ahhoz, hogy ne jusson időnk másról beszélni. Mire kibékültünk, addigra meg jött a tavaszi szünet és ő elment az új apjával világot látni. A beszélgetésünk olyan komollyá válik, amilyet már nagyon régen tapasztaltam, s főleg nem vele. Türelmesen és érdeklődve figyel, nem érzek benne semmiféle gáncsot, így ugyan lassan, de elkezdem neki magyarázni ugyanazt, amit nekem tanítottak, és amire Bex-szel is jutottunk. Ugyan azt nem tudjuk, hogy mikor és honnan eredeztethető a mágia, de szentül hisszük, hogy külön faj a kettő és hogy nem létezik olyan, hogy csak úgy, muglik között varázshasználó születik. Mindegyiknek a felmenői között, ha száz-kétszáz évvel is, van egy varázsló, aki elárulta a társadalmunkat és a muglik világából vett maga mellé párt. Hogy ezt elfelejtették a hosszú évek alatt és most a sárvérűként ütközött ki a mágia, más kérdés. Nem vagyok agresszív, nem emelem fel a hangomat, még csak nem is vágom el annak a lehetőségét, hogy a vallásáról beszéljen, még ha utána el is utasítom az állításait és mindenre van valamilyen válaszom. Arra, hogy elrendelt házasságok vannak bólintok, bár közeli rokonok nem házasodnak, csak másodunokatestvérek, elképesztően ritkán unokatestvérek, így az én szememben ezzel nincsen semmi probléma. Az, hogy Bexre és rám párként tekint és hogy kérdéses, hogy mi lenne, ha bejelentenék az eljegyzésemet valaki mással csak vállat rándítok és elengedem a fülem mellett. Sosem volt közöttünk semmi, közel álltunk egymáshoz és most is közel állunk, és még ha elő is fordul egy-két alkalom, amikor a régi fesztelenségünket elsöpri valami furcsa izgalom és zavar. De nem vagyunk együtt, sose voltunk, szóval ez egy hülye kérdés. Lényegében a felsőbb évesek előadását végig beszéljük, halkan, szó szerint cserélgetve az eszméinket és a végére az én jégszívem is valamennyire ellágyul. Ha nem is fordulok hozzá nyílt barátsággal, még is csak ott van a szememben valami bánat, hogy éppen most, a búcsú pillanatában derül ki, hogy nem csak a veszekedésre vagyunk képesek. Az előadás véget is ér, a zene váltja fel a helyét és lassan kikerülnek a székek, ahogy feláll valaki eltűnik alóla. Végül Hill is feláll és én újra felvonom a szemöldököm, ahogy egy órával ezelőtt tettem, mikor elmondta, hogy a tavaszi szünet végén nem jön vissza. Látom, ahogy elvörösödik, ugyan én ezúttal nem jövök egy kicsit sem zavarba, hiába beszéltünk most olyan hosszan és mélyen, úgy érzem, hogy az a tény, hogy táncoljak vele, engem egyáltalán nem rendít meg. Lassan bólintok és felállok, a szék varázsütésre alólam is eltűnik, aztán közelebb lépve a kezeimet a derekára teszem. Egy lassú szám csendül, klasszikus tánc, aminek fenemód örülök, mert a pörgős ugrándozós egyáltalán nem az én asztalom. Így viszont egészen jó vagyok, nyúlánk, feszes alkatommal át tudom karolni és még nem is tűnik gyermetegül esetlennek. Belenézek a szemeibe, és most először nyilvánítok őszinte együttérzést lassan közelebb hajolva a füleihez. - Sajnálom, hogy elmész. És sajnálom, hogy azt éreztettem veled, hogy értéktelen boszorkány vagy. Légy büszke, és találd meg a helyed abban a távoli új világban. - mondom halkan, de nem olyan hidegen, mint általában. Persze kívülről érdekes képet festhetünk, a sárvérű és Mardekár kis hercege, talán még meg is szólnak néhány, hogy mi van, mi ez az összebújás, de ez a búcsú pillanata, számára nem lesz következménye, én pedig már kezdem úgy érezni, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy leküzdjem a következményeket. Legalább is szeretném ezt hinni.
A kérdésére csak rápillantok és arcomon egy komoly kesernyés mosoly jelenik meg, de felszegem az államat és úgy bukik ki belőlem a válasz. - Nem. Húsvéti szünet után. Nem várják meg az év végét. - szemet forgatok és megcsóválom a fejemet. Különösen kiábrándult mégis bánattól mentes a képem. Nem mintha örülnék az egésznek. De jobb ha nem látnak belőle többet. Így is megered a nyelvem és többet beszélek a kelleténél. - Ezt jó hallani. - szögezem le őszintén arra, hogy már kibékültek Bexel legalább nagyjából.
A továbbiakban pedig, szóba hozom, hogy milyen kár, hogy az elején úgy össze kaptam szegény lánnyal. Szóba hozom, hogy utána mennyit kellett hajkurászni a vöröskét és hogy a csónakos kaland egészen új színben dobta fel előttem a lányt, meg úgy az életet magát is. Végül pedig képes vagyok odáig menni, hogy Corvus mély hozzá állását az aranyvér kérdéshez, a valláshoz hasonlítsam. Láthatja rajtam, hogy ezúttal nyitott vagyok a témára és érdekel is, mi erről a véleménye, miért tartja olyan kiemelkedőnek az aranyvért, honnan származtatja, és mi a véleménye arról, hogy mugliknak is lehet boszorkány, vagy varázsló gyermekük és még azt is pedzegetem, hogy az ő véleménye, neveltetése, történelmi ismeretei szerint ez miért fordulhat elő? Még olyan elvetemült kérdéseket is képes vagyok neki halálos természetességgel feltenni, hogy a vér megőrzése érdekében családon belül is házasítanak az aranyvérű családok és hogy erről mi a véleménye, és neki van-e jegyese, vagy a szülei szánnak-e neki valakit? Ha hajlandóságot mutat a téma iránt képes vagyok bele kérdezni, hogy és Bexel mi lesz most?
Szegény Corvus most mindent őrá zúdítok rá. De voltaképp ügyelek arra, hogy a hangulat könnyed maradjon és ha kell emlékeztetem, hogy bármit mond, minden titkát Amerikába viszem magammal és úgy sem fog eljárni a szám, nem is lenne kinek, de legalább bővül a világképem. Új értelmet nyerhetnek dolgok. Ami szerintem elég fontos. Természetesen... ha valamire ő is kíváncsi, arra én is válaszolok, vagy újabb gondolatot és kérdést hozok ki belőle.... Végül ha úgy áll a hangulat, és ha eleget sütiztünk és gyümölcsleveztünk és mondjuk ne adj isten még nevetgéltünk is valamin, ha mást nem valami ironizáló szóviccen, akkor össze szedem minden bátorságomat, és bár a bokámig bele pirulok, felállok és szembe fordulok a fiúval.... És voltaképp a kezemet nyújtom felé. Félreérthetetlenül táncolni kérem fel épp, de megmukkanni már nem megy. Mégis csak Corvusról van szó.
// köszönöm a játékot és azt hogy próbálgathattam a szárnyaimat a karival!<3 Hajrá Corvus! Hajrá Bex!//
[You must be registered and logged in to see this image.] Alapjáraton sokat olvasok, de ez kimerül a tankönyvekben és a varázslényekkel kapcsolatos kötetekben, ami igazából nekem a szórakoztató irodalmat teszi ki, hiszen olyanokról is olvasok, mimt a Tündérsárkány, aminek a létezésében alig hisznek, inkább olyan elfeledett csoda, mint az Excalibur meg ilyenek. Valóban vállatvonva passzolom, nem fér bele az időmbe az ilyesmi és semmi okom nincsen azzal imponálni neki, hogy elolvasom a könyvét. Lehet, hogy volt a repüléstan után néhány értelmes mondatunk, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy nem tartom idegesítőnek. - Igen, éppen olyan. Befolyásos, elegáns, letisztult, elitista. - sorolom a közhelyeket, amik jellemzik az ilyen eseményeket. A kíváncsisága olyan leplezetlen, hogy szinte tolakodó, így csak röviden válaszolok, nehogy még tovább akarjon ezzel foglalkozni. Pont azért vagyok itt, hogy ne törődjek a szüleimmel, szóval egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni. Jön a familiárisos közjáték, amire eléggé meglepő magyarázatot kapok. Alapjáraton nem szoktam még hozzá, hogy a csapat nélkül a többi szak diákjai sokkal nagyobb mersszel alakítanak ki kapcsolatot velem, legyen az pozitív vagy negatív, ahogy a tóparton is nekem támadtak, amit nem tettek volna, ha nem vagyok egyedül. De most a lány egyenesen béküléssel “fenyeget”. - Mármint úgy érted az év vége előtt mielőtt elmész nyári szünetre. - mondom kétkedve, szinte már kérdezve, hiszen van egy olyan érzésem, hogy nem erről van szó. Pedig a Roxfortot idő előtt soha nem szokták elhagyni a diákok, nem is ismerek mást Hagridon kívül, akit kirúgtak volna és Hillnek is biztosan kötelessége a nagykorúságig itt lenni. Akkor meg miről beszél? A húsvéttal kapcsolatban is megered a nyelve, lehet, hogy nem sikerült jól megfogalmaznom, hogy mit keres itt az ünnepüiön, túl érdeklődőre sikerült. Míg én magamtól kezdek elhatárolódni a szüleimtől amiatt, mert Bexley-t hirtelen fattyúnak tekintik, addig ezt a lányt a saját szülei dobják ki. Egy olyan vallási eseményről, amire őt is nevelték születésétől kezdve. Kemény. Nem tudom, hogy mit mondjak, a megnyugtatàs nagyon nem az én asztalom, de mire megszólalhatnék már szabadkozik és tovább is száll a következő gondolatra én meg csak felvont szemöldökkel eszem meg a következő aprósüteményt, Ráhagyom az egész előadást, bár látszik rajtam, hogy furcsállom, hogy hirtelen mennyi mindent oszt meg magáról. Mintha nem csak békülni akarna, hanem mindent elmondani magáról, hogy legyen mire emlékeznem. És itt egyre egyértelműbb, hogy nem a nyári szünetre gondolt, akármilyen abszurdnak tűnik a lelépés a Roxfortból. A hirtelen váltás az én magánéletemre kizökkent a gondolkozásból és a laza eszegetésből, így hátradőlök és ezúttal kicsit felé is fordulok, ha nem is vagyok valami nagydumás, de legalább a testbeszédem üzeni, hogy nem a falhoz beszél. - Valójában már kibékültünk. Úgy nagyjából. Még mindig haragszik egy kicsit, de beszél velem és néhány nap és minden rendben lesz. - válaszolok nyugodt hangon, kicsit elmosolyodva, de a mosoly inkább Bexnek szól, mint Wininek. Érződik, hogy nekem egy kicsit sok a beszéd és sok a téma, de nem zárkóztam el tőle egyértelműen, csak nem vagyok egy pörgős hangulatban. Eddig csak üldögéltem és a gondolataimba mélyedve forgattam a gyűrűt, nem megy egy pillanat alatt a szocializálódás.
-Jó könyv.- vállat vonok - Szórakoztató irodalom, kalózokról, ha gondolod kölcsön adom. - vetem fel, bár sejtésem szerint le fogja passzolni. De nem bánom. Csipegetek magam is a süteményekből. Hihetetlen, hogy Corvussal egy tálból eszünk. Mármint ahhoz képest amilyen viszonyok uralkodtak közöttünk mindig is! Hallgatom amit mesél és érdeklődés és kíváncsiság van az arcomon. -Nem lehet egyszerű ilyen partikat szervezni... Már csak az adományozó estek szervezéséből kiindulva egy befolyásos parti kész rémálom lehet. Érdekes lehet... - leplezetlen kíváncsiság van bennem, hiszem sosem volt közöm a nemesi partikhoz. - Gondolom a fogásokat tükör-szervizzel szolgálják fel és minden tökéletes lesz. - azért szép lehet, nézzen ki akárhogy is egy ilyen. Aztán Faust is villám látogatást tesz. Én meg totál össze zavarodva nézek utána, némiképp még rosszallóan is. Mikor válaszolok is még elgondolkozva nézek Faust után. - Fogalmam sincs... - aztán kissé szomorkássá válik a képem - Vagyis lehet megérezte, hogy békülni szeretnék mindenkivel, akivel lehet. - vállat vonok - Nem szeretnék úgy elmenni a suliból, hogy mindenkivel haragban vagyok. - közlöm egyszerűen mégis látszik rajtam, hogy megvisel a dolog, egészen eddig jól tartottam magamat, de most hogy nincs egy hónap indulásig... - De van...- sóhajtok egyet és újra semleges képpel nézek Corvusra. Inkább a fejembe tömök egy csokis süteményt. - De anyámék nem kérnek egy boszorkányból a hitük egyik meghatározó ünnepén... - direkt mondom úgy, hogy a "hitük" hiszen én aligha sorolnám magamat már ebbe az egy irányzatba, és ezen irányzat elveibe igen bukott ügy lenne bele passzíroznom magamat. - Nem mondom, hogy hitemet vesztettem... inkább csak átalakult a hozzá állásom az egészhez. Ami szükséges is, ha nem akarok szétszakadni. - nem tudom miért éreztem ezt fontosnak hogy megjegyezzem. - Kérlek ne nézz bolondnak ezért... Ebben nevelkedtem, ez volt mindig is a meghatározó... Aztán mikor kiderült, hogy a lelkészcsaládban boszorkány van... Nem egyszerű levetkőzni és nem is biztos, hogy szeretném levetni. Annyira... nem rossz érzés a gondolat, hogy nem vagyunk egyedül. - elmosolyodom kissé vérszegényen - Na mindegy... bocsánat! Nem akarok siránkozni. - gyorsan tovább terelném a témát. És cserébe egy még rosszabbat sikerül elő vennem, amire csak az után döbbenek rá, hogy kimondom. - Remélem... Bexel sikerül kibékülnötök! Én... szurkolok nektek.
[You must be registered and logged in to see this image.] Lassan eszem a kis süteményeket, nem vagyok egy habzsolós fajta, főleg nem társaságban és most elég nagy tömeg vesz körbe, bár nem sokan figyelnek kimondottan rám. A népszerűségem egyre jobban megcsappan a Mardekárosok között, bár ezzel együtt a többi házban az aranyvérűek egyre nagyobb kedvvel veszik fel velem a kapcsolatot akármilyen témában. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a saját házamból mindenkivel rosszban legyek, így nem is zárkózom el senkitől, kivéve azoktól, akik fizikailag is szekírozzák a gyengébbeket. Persze Noah egy egészen másik történet, vele azt hiszem elrendezhetetlen az ellentétünk már. Még a kviddicses pozíciómat is meg akarja fúrni, pedig nem csak a befolyásom helyezett oda, tényleg jó vagyok és egyáltalán nem akarok kiszállni. - Nem olvastam. - válaszolom egyszerűen és a megjegyzésére nem igazán reagálok. Általában ennél azért jóval kakaskodóbb vagyok, büszke és hideg, de most nagyon elgondolkoztam úgy az élet dolgain. Amennyire egy tizenöt éves el tud gondolkozni. - Idén a szüleim partit tartanak befolyásos személyeknek az összes idejük a szervezésre ment el és ezúttal úgy döntöttem, hogy kimaradok belőle és az iskolában töltöm a szünetet. - válaszolom, ugyan nem teljesen őszintén. Azért vagyok itt, mert veszekedtünk és mert kezd meginogni a hitem a tanításaikban, de még nem ingott meg annyira, hogy a saját családom ellen forduljak. Egyelőre a Flintek még egységesek és nem mesélek egy mugli születésű Hollóhátasnak a bajaimról. Mikor megjelenik a hópárduc kicsit összevonom a szemöldökömet, nyilván nem tartok attól, hogy egy bálterem közepén nekemtámadna, viszont amikor a fejét a térdemhez dörgöli megrezzenek és elhúzódok tőle. Ha igazi állat lenne, egy igazi fenséges hópárduc egyértelmű, hogy azonnal elkezdeném simogatni, de úgy, hogy egy familiárisról beszélünk, Hill lelkének egy darabjáról, határozottan megilletődök. Fogalmam sincsen mi szándéka volt ezzel, vagy egyszerűen a lélekállat megérezte, hogy amúgy az állatokkal nagyon is jól kijövök, sokkal jobban, mint általában az emberekkel? Összevonom a szemöldököm és kihúzom magam ültömben, ahogy elhúzódok tőle aztán Hillre meredek, bizalmatlan tekintettel. - Ha nem te mondtad neki, akkor miért csinálta ezt? - kérdezem, de igazából hatalmas vád nincsen benne, se sértettség. Nem szeretem, ha hozzám érnek idegenek, és közvetve így nyilván familiárisok se kerüljenek ilyen közel hozzám ok nélkül, de azért egy dörgölőzéssel nem ártott nekem, még ha egy kicsit ki is rázott tőle a hideg. - És te miért vagy itt? Nincsen a mugli szüleidnél valami húsvét vagy ilyesmi? - kérdezek rá, kicsit felvont szemöldökkel. Mi nem tartjuk a húsvétot, csak a karácsonyt, de abban sincsen túl sok vallásosság, csak egy ünnep fával és ajándékkal, vagy éppen partival, mint a mostani.
Szenvtelen mosoly kúszik az arcomra. - Igen, ez egy idézet volt a kincses szigetből. - elfogadja a süteményt és végül úgy dönt nem zavarom. Ez esetben pedig lecsüccsenek mellé. Azért hagyok annyit, hogy a tálcát kettőnk közé tudjam tenni és végül felé fordulok. Természetesen ügyelek, hogy a szoknyám minden módon takarjon, akármennyire is féloldalasra veszem az ülést. - A nevem Winifred, Corvus. - jegyzem meg derűsen bár fogalmam sincs minek örülök. És Bent említve kicsit mérséklődik is a jókedvem. Vállat vonok. - Gondolom otthon van, a szüleivel. - fürkészem egy pillanatra Corvust - És... te? Hogyhogy itt maradtál? - kicsit azért tartózkodó a hangom a kérdés közben. Érezhetően meghagyom neki a lehetőséget, hogy ha nem akar, nem kell válaszolnia. Aztán egyszer csak felbukkan Faust Corvus felén. Fogalmam sincs mit keres itt, de olyan mintha csak nézelődne igazából. A nagymacska hozzá törli hatalmas fejét Corvus térdéhez, alapvetően barátságosan aztán tovább kocog, vagyis ki a teremből. És meg kissé sokkosan, meghűlve nézek utána, aztán Corvusra. - Eskü nem én mondtam neki! - emelem két kezemet tiltakozóan magam elé és meg is csóválom a fejemet. Tényleg nem értem a felbukkanást, a gesztust és a tovább battyogást. Látszik, hogy amúgy engemet is meglepett, sőt kissé sokkolt. Remélhetőleg nem ez fogja a végét jelenteni a "nem zavarásnak"... Mondjuk még mindig jobb, hogy nem kaparófának használta a Mardekáros lábát..
[You must be registered and logged in to see this image.] Most az egyszer nem nézem annyira a környezetemet, csak a mozgást érzékelem magam körül, ha esetleg valaki közelít vagy hozzámszól, ne érjen annyira meglepetésként. Nincsen okos megjegyzés se fürkésző vagy éppen lenéző tekintetek, csak ülök magamban és a múltamon, a jelenemen, és a jövőmön gondolkozok miközben a gyűrűt forgatom a kezemben. Csak olyanok vannak itt, akiknek nincsen családja vagy a családja inkább lelépett valahova, nem töltik együtt, szóval… Csak a szánalmasok. És most én is itt ragadtam, mert semmi kedvem nem volt hazatérni egy olyan házba, ahol eddig azt sulykolták belém, hogy hatalmam van, szavam van, aztán amikor azt kértem tőlük, hogy támogasság Bex-et egyértelműen elutasítottak. Kihúzták a talpam alól azt a talajt, amire eddig büszke voltam, hogy vagyok valaki, hogy követni fogják a szavamat, hogy nagyobb mágus lehetek, mint Voldemort. Hill a közelembe kerül, először nem mozdulok csak a szemem sarkából pillantok rá, de mivel nem megy tovább a tálcájával, hanem felém nyújtja és megszólal, már nehéz lenne ignorálni. Főleg, mert az aprósütemények elég jól néznek ki. - Ez egy idézet volt? - kérdezek vissza, kicsit felvonva a szemöldököm. Nem olvasok igazán mugli irodalmat, de a hanglejtéséből ítélve nem gondolnám, hogy Jenkinsékre és a Mardekáros bandára gondolt, vagy igen? - Ellenkező esetben nagyon félretalált. - teszem hozzá, aztán újra lepillantok a gyűrűre. Sárvérű. Alsóbbrendű. Eltiporni való. De az egyetlen ember, aki most éppen a társaságomat keresi. A kérdés csak az, hogy szükségem van-e erre a társaságra. Vagy jobb lenne egyedül? Csak annyira elegem van már az egyedüllétből! És abból is, hogy azért taszítsam el az iskola felét, mert a szüleim azt mondták. - Tudod mit? Nem. - válaszolom, és ugyan eddig előre dőltem és a lábaimon könyököltem, most lazán hátradőlök és közben visszacsúsztatom az ujjamra a gyűrűt. Mivel a tálcát már amúgy is felém nyújtotta nem kérdezem meg, hogy vehetek-e, csak leveszek két-három aprósüteményt és elkezdem enni. Nem mondom, hogy elrendeződtek közöttünk a dolgok, hiszen sárvérű, a tónál pedig ő is volt, amikor csapatostul rontottak nekem egy beszólásért a cirkuszi állatára. Persze nyilván nem azért, hanem a világ összes sérelméért, amit az életükbe valaha kaptak tőlem, vagy akárki mástól, akin nem tudnak bosszút állni, amikor csak én vagyok kéznél. - Ha már az én elsőtisztemről kérdeztél, hol van az árnyékod, Hill? - kérdezem, de igazából a hangomban nincsen különösebb érdeklődés vagy kedvesség. Természetesen Morganre gondolok, aki aranyvérű talán, de nem igazán vallja a Wildfieldek vagy a Flintek nézeteit, így nem állok hozzá valami közel, hiába tudom, hogy Bex volt már náluk többször is.
A szüleim az egyetlen szünet amikor elviselnek, az a hosszú nyári szünet. A húsvét, a karácsony, a nagy ünnepek, illetve a kicsik, jelenleg ketten ünnepelnek mindent. Vagyis, ahogy az egyik levélben kiderült, lassan hárman. De nem én leszek a harmadik. Azt hittem a szüleim gonoszak, aztán és azóta pedig magamban keresem a hibát. Analizálok, sírok, aztán újra arra koncentrálok, hogy tanuljak. Emelt fővel. Lassan de biztosan eljutok oda, hogy feltegyem a kérdést, miért a szüleinknek akarunk megfelelni? Miért őket akarjuk büszkévé tenni? Ők az iránymutatók jó esetben. Akiben nem keresed a kételyt, ők már átmentek egyszer azon hogy felnőjenek, több kevesebb sikerrel. Most kezdek oda jutni, hogy lássam azt, hogy ők is emberek. Igenis gondom van azzal, a világban hová tegyem magamat. Most a Millenium óta újra kidomborodni látszik minden ami eddig csak langymeleg volt. Újra szítódnak az ellentétek... Az egyetlen egy dolog, ami vigasztal, hogy kezdem megérteni, mit jelent Isten és a szeretete, és a feltétel nélküli bizalom benne. Ha nem szeretne bennünket, legyünk akármilyenek is, nem hagyna teret a létezésünknek. Az ember nem szereti egymást, vagy épp önmagát. És ez nagy különbség, viszont egy olyan tényező, ami az emberi természetet figyelembe véve, nagyon is változó. És ez is nyújt némi vigaszt. Alaposan alá rúgott, és folyamatosan rombolta a hercegnő egómat apámék viselkedése. És az aranyvérűek viselkedése is. De döntöttem és nem érdekel. Aminek le kell peregnie rólam, az úgy is le fog! Amire nincs szükségem az nem ivódhat a bőröm alá.
A klubbhelység olyan üres, hogy jó hogy nincs huzat! Sokat vacilláltam rajta menjek-e... egyáltalán a Tavaszi Bálra. Tudtam, hogy senki nem fog elhívni, de annyira tetszettek a báli ruhák az abszolúton, hogy nem tudtam megállni, hogy csak nézzem őket. Ha egyedül akkor egyedül, de egy estére újra hercegnő lehetek. Egy előkelő fruska akinek semmi gondja és az egyetlen dolga hogy... aki még nem utálta meg, azzal csevegjen. A vacillálásomra rá tett, hogy az első petárdás eset óta kaptam egy hajkorrigáló átkot is. Hála a megégett, sehogy nem álló tincseimnek, gondolták a Mardekáros lányok orvosolják a problémát. Olyan jól sikeredett, hogy mos a tükör előtt vágom a hajamat egy egyszerű ollóval. Az átváltoztatás nem erősségem, legalábbis nem kiemelkedően. Így inkább nem kockáztatok. Az eredmény nem a legjobb, de lényegesen jobb mint volt. Azt hiszem, elégedett lehetek! Csak hordani kell tudni egy ilyen rövid hajat és baj nem érhet! Nem tüsi, de kellően rövid. Innentől már csak meg kell tanulnom tisztességgel kivédeni a röpködő átkokat. Ahogy a gurkókat megy, ez is menni fog! A további készülődés már csak hab volt a tortán. Magamra öltöttem rőt arany színű minden giccstől mentes hosszú ruhámat. Nyakamba fűztem egy hosszú vékony láncot, többszörösen, meg egy keskeny nyakpántot, amitől nem lesz olyan üres, a hosszú fehér nyakam. Egy egy vékonyka karkötő a csuklóimra, egy egyszerű fekete szandál és már készen is voltam! Készen de mire?
A bálteremben még pont nem kezdődött el a színpadi előadás én pedig úgy döntöttem körbe nézek, ki merre. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a remélt alakok közül, mindenki otthon van... Hát persze hol máshol lennének? Sikerül felöltenem régi lényem egy darabját. Az imádott kis hercegnő.. Csak most senki nincs aki imádjon... Emelt fővel veszem tudomásul, hogy mind így válunk halandóvá. Kezembe kapok valami mangó-eper smoothie-t és egy kis tálcára felpakolok, igenis éhes vagyok és ha valakivel sikerül beszédbe elegyednem, tökéletes kezdés, hogy megosztom vele! Szeretek táncolni viszont aligha akad majd bárki. Így csak ténfergek egy sort, nézem az előkészületeket, aztán egy félfordulásnál kiszúrom Flintet! Egy hosszú pillanatig nézem, aztán elindulok felé. Oda érve elé állok és felé nyújtom a papírtálcára rakott mindenfélét. - "Flint kapitány! Hol hagyta az első tisztjét és a legénységet? Nem túl magányos így az a hatalmas hajó?" - a kérdés egészen barátságos hangot üt, és kivételesen nem Jerkiensékre utalok, hanem arra, hogy hogy-hogy egyedül van? Bár lehet a kelleténél személyesebbre sikeredett az idézet... De már mindegy. - Nem zavarok? - kérdem gyorsan kissé zavartan, terelve az előző hablatyolásomat.
[You must be registered and logged in to see this image.] A tavaszi szünet utolsó napja. Hiába rendeztük el úgy-ahogy a dolgokat Bex-szel, most, hogy nincs az iskolában ugyanolyan egyedül érzem magam, mint eddig. A szüleimmel összeszólalkoztam, így semmi értelme nem volt hazamennem. A bátyámmal amúgy sem vagyunk jóban, lényegében gyűlöl, hogy én kaptam meg családunk ereklyéjét, a gyűrűt, amit a romok közül mentettek ki a szüleim. Megrepedt, de új életre kelt a családunkban. Most is viselem, mint mindig, de most kicsit elgondolkozva forgatom az ujjamon, miközben fél füllel figyelek csak a környezetemre. Csak az alapképzés diákjai lehetnek itt, semmi alkohol, semmi féktelen bulizás, még egy-két felügyelő tanár is akad a sarokban, de a felsőbb évesek egyetlen egy indokkal feltűnhetnek, mégpedig a színpadon. Hiába vannak itt mind a hét évfolyam diákjai, mnivel szünet van, ezért összesen ha ötven diák van a teremben. Lehet, hogy a hiperaktív végzős vörös több színészt szedett össze a színpadra, mint ahány diák sorba lett ültetve megnézni. Abszurd elképzelni, hogy az a lány terhes, fél lábbal kint van az iskolából, és elméletben felnőtt, miközben egy izgága törpe. Amíg én itt vagyok, sokkal alkalmasabbnak érzem magam az életre, de csak 15 vagyok, és ha valamire a szüleim azt mondják, hogy "Nem", akkor már nincs is egy fikarcnyi hatalmam se. És ez nagyon bosszantó. Nehéz úgy élvezni a tavaszi bált, hogy itt ülök dísztalárban, de a gyűrűt bámulva gondolkozom, ahelyett, hogy a társaimmal beszélgetnék vagy nézném, ahogy a színpadon feláll a műsor. Mondjuk a gyomrom korogva tiltakozik az éhségsztrájk ellen, egy csomó friss étel van kirakva az asztalokra, ami körül ott csipegetnek a diákok. Még van pár perc a műsor kezdetéig és csak azután pakolják el a székeket, hogy jöhessen a tánc, már akinek van kedve táncolni. Személy szerint éppenséggel szeretek táncolni, szeretek vezetni, az ütemre mozogni, megpörgetni a partnert, de... mivel nincsen partnerem, Bex elutazott az "új apjával", még ez a lehetőség is kiesett. Csak üldögélek egyedül, mint mindig, és elmélkedek, mint mindig.
