2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szóval még három nap, és remélhetőleg a hipogriff jobban lesz. Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy gyógyítani csodálatos dolog. Nemes dolog segíteni másokon, akár embereken, akár állatokon, vagy varázslényeken. Ettől volt a mai óra igazán különleges. Ettől lesz igazán különleges a következő három nap is.
- Természetesen segítek hajnalban. – mosolygok Emmára. Igen. Nagyon szeretnék segíteni. Mert ez egy jó dolog. Klassz, hogy Emmának ilyen nemes hivatása van. Jó neki. Talán egyszer én is rátalálok egy olyan útra, amiben nem szabályszegésekkel, és bajkeveréssel kell hallatnom a hangom, hanem valami hasonlóan nemes módon élhetek. Jó volna. Mostanában tulajdonképpen sokat töprengtem ezen. Főleg Piton professzor miatt. A szombati különórákon, nos sokszor lyukadunk ki oda, hogy szerinte az eszemmel, és tehetségemmel rengeteg mindent kezdhetnék a bajkeverésen kívül természetesen. Gyakorlatilag, amióta különórákra járok, már nincs is időm nagyon a tanulás mellett. Piton végül mégis elérte, amit akart. Felszámolta az üzleti életem, és helyette egy temérdek tanulnivalóval látott el. Legalábbis elvárja, hogy minden tárgyból, sajnálatos módon még az undok mágiatoriból is kiváló jegyeket szerezzek. Ez fura. Még sosem várt el tőlem, senki semmit rajta, és hát az apámon kívül. De hát tudjuk, hogy az apám meghalt. Ő nem is várhat el semmit...
- Viszlát Emma! -köszönök el a távozó Emmától, amikor kizökkenek a gondolataimból.
Ismét Hagrid, és az órai anyag felé fordulok, és próbálok koncentrálni. Az sem zavar különösebben, hogy Bex is itt van. Minden bizonnyal ő is segédkezni akar majd hajnalban, de úgyis elalszik. Tudjuk, hogy mindig késik. Ha mégsem, akkor meg maximum lenyelem a lenéző tekintetét, és sértéseit. Piton nem nagyon örülne egy újabb hajba kapásnak kettőnk közt. Nekem meg semmi kedvem egy újabb büntetéshez... Már nincs...
Tényleg nagyon jó tapasztalat volt mindenki számára ez az óra a maga rendhagyó formájában. Biztosra veszem, hogy azon évfolyamtársaink is érdeklődve figyelték a jelenséget, akik egyébként nincsenek oda se Hagridért, se a tárgyért. Aztán meg tényleg valami olyasmit láthattak, ami nem mindennapos. Valószínűleg sokan közülünk most először és utoljára láttak sérült hipogriffet. A gyógyítás egy olyasfajta dolog, amit mindenkinek át kellene élnie, hiszen azaz érzés, ami utána következik nagyon is jó dolog. Szinte eltöltik a testet a boldogság hormonok, hogy segíthettünk valakin. Legyen itt szó emberről vagy állatról nem számít. Még úgyis mind a ketten boldogok vagyunk Ginával, hogy csak közeli megfigyelői voltunk az eseményeknek. Míg ő a csodás lényt nyugtatta, én Emmának segédkeztem az üvegcsékkel. Valóban felemelő élmény és alig várom, hogy az óra után egy baglyot küldhessek áradozva otthonra, hogy mi történt a mai napon. Talán még ha a bátyámat látom a folyosókon őt is megállítom, hogy elmeséljem neki, hogy milyen órán vettem részt. Valószínűleg csak nevetve megforgatná a szemét és továbbállna, de most még ez sem számít. Mindössze az érzés fontos most, amit magamban érzek. - Azért én reménykedem, hogy minél hamarabb lesz valami hasonló – mosolygok rá újra Emmára. Mondjuk jobban belegondolva tényleg hatalmas emlék, tapasztalat volt ez számunkra, de az lenne a legjobb, ha minél kevesebb sérült állat lenne. Nem is értem, hogy lehet bántani ezeket a csodákat. Védeni kellene őket és mindentől óvni amennyire csak lehetséges. – Én is nagyon örülök Emma. Természetesen segítek majd az elkövetkezendő három napban – bólintok és elköszönök tőle. Valóban remélem, hogy látjuk még egymást. Biztosra veszem, hogy Gina is segédkezni akar majd, de maximum lenyelem a sértéseit és a lenéző tekintetét. Ez nem róla szól, s főképp nem a kettőnk belső viszályáról. Én vele ellentétben tudok viselkedni, sárvérű létére nem sok jó magatartást vertek belé. Talán majd egyszer rájön, hogy nem minden fekete-fehér, ahogy gondolja.
Észreveszem, hogy a gyerekek nagyon visszafelé pillantanak, először Gina, majd Bex, aki megböki a szótlan fiút is, de még annak az arcán is látom a csodálatot és valamilyen ellágyulást, még ha csak egy pillanat erejéig is. Nem nézek hátra az állatokra, tudom, hogy mi történik, de igazán kedves, ahogy a kicsik megbámulják, nem tudom a kedves mosolyt eltüntetni az arcomról. Ahogy az is nagyon jól esik, hogy ennyire marasztalnának és újra hívnának. Az elmúlt hónapok nagyon kemények voltak, elveszítettem az első életet, ami egy Gyógyítónál akármilyen szomorú, de megesik, még is... Kellett most ez az óra, a gyerekek lelkessége és társasága ahhoz, hogy erőt merítsek és talpra álljak. - Ha úgy jön ki a lépés, majd én is benézek ide. - válaszolom Bex-nek, afféle visszhangként arra, hogy ő majd benéz a Gyengélkedőre. Sajnos az egyetemi képzés is nagyon sok tanulással jár, főleg a Gyógyító szakon, rengeteget kell tanulnunk, és mivel mellette segítek erre-arra, kicsit elaprózva magamat, nagyon sűrűek a napjaim. De tartom magam, erős vagyok és igyekszem, és muszáj jobbnak lennem, hogy ne fordulhasson elő újra az, mint a Camden-i tűzben. Mert biztos vagyok benne, ha előbb felismerem a sérülések jellegét, és máshogy közelítem meg, vagy korábban kiviszem a tűzből a sérült aurort... Biztosan megmenthettem volna. Valamiképpen biztosan. - Én is szerettem Hagrid óráit, bár engem negyedikig még Silvanius Ebshont professzor tanított, csak nyugdíjba vonult. Viszont tényleg nem tudom, hogy mikor lenne lehetőségem újra jönni, most is azért tudtam csatlakozni, mert olyan órám lett volna, amit már korábban meghallgattam egy plusz előadáson és Hagrid külön elkért, lányok. - válaszolom, de tényleg sajnálom, hogy kevés az esély az ismétlésre. Olyan aranyosak, akármennyire is pokrócok egymással, velem kedvesek. - Még három napig kell naponta cserélni róla a kötést ugyanezzel a módszerrel, de azokat már órán kívül végzem el, még hajnalban az első óra előtt. Ha akartok csatlakozhattok, persze. - válaszolom Ginának, majd tovább fordulok Bex felé, neki is szól. - Most ideje vissza adnom a szót Hagridnak és visszamenni a kastélyba. Örülök, hogy megismertelek titeket, Bex és Karvaly. - dobok az utóbbi felé egy mosolygós kacsintást, aztán tényleg kiválok közülük, elköszönök az osztálytól, Hagridtól, és elindulok átvágva a Birtokon a Roxfortba.
Ahogy sétálok, és vissza-vissza nézek a sérült állat felé, még éppen elcsípem, ahogy a társai csatlakoznak hozzá. Milyen gyönyörű varázslények. És milyen gondoskodóak. Törődőek. Sokkal több együttérzés, és talán emberség van bennük, mint rengeteg emberben a világon. Ez voltaképp igen szomorú dolog. Lenne mit tanulnunk ezektől a fenséges, büszke lényektől. Talán nem lenne a világ ilyen sivár, kegyetlen, és szomorú tragédiákkal árnyalt hely, ahol folyton erősebbnek, bátrabbnak, és keményebbnek kell lenned mindenki másnál a túlélés érdekében.
Megállok, és néhány percig csendben, magamba mélyedve nézem őket. Néha azt kívánom bár olyan lehetnék, mint ők. Szabad, erős, és... nos, boldog. De tudjuk, hogy a kőkemény valóság egész más. Végül lassú, kimért mozdulattal fordítok nekik hátat, és indulok a csoport után. Jobb nem zavarni most a hipogriffeket. Elég volt nekik ma reggelre ennyi tortúra.
Micsoda kár, hogy ez a bosszantó Bex is itt legyeskedik Emma körül. Micsoda egy nyalizós ostoba liba. Sose tudja mikor fogja be, mi? Hogy lehet valaki egy személyben ennyire idegesítő? Már a puszta jelenléte is zavaró, nem ha még meg is szólal. Komolyan, most kéne valami bosszantóan tudálékos okoskodással leoltani a lelkesedését. Viszont az imént látottak fényében, valahogy még ehhez sincs túl sok kedvem. Így úgy döntök, hogy egyszerűen levegőnek nézem a Mardekáros évfolyamtársaim. Bexet, és Flintet is. Néha nem tudom eldönteni kettejük közül melyik bosszantóbb jelenség. Ámbár Flint legalább el kell ismerni egész okos a maga nemében. Méltó ellenfél. Míg Bex... Nos ő csak Bex.
Helyettük úgy döntöttem inkább Emmával foglalkozom. Legalábbis sokkal kellemesebb beszélgetőpartner, mint ezek ketten együtt véve.
- Hagrid is jó órákat tart. Csak másképp, mint te. Szerintem jó hogyha többféle dolgot látunk, és tanulunk, több megközelítésben. Jó lenne, ha máskor is jönnél. – mondom egy enyhe mosollyal. - Kb. mikorra fog teljesen felépülni a hipogriff? Addig többször is ellátjuk így a sebét? Segíthetek majd benne?
Én igazából sok mardekárossal ellentétben nagyon is kedvelem Hagridot. Nem a legjobb tanár, de a tantervtől eltérve olyan dolgokat is megmutat nekünk, amiket más tanárok nem tennének meg. Jól tudja mindenki, hogy már nem egyszer hozott be olyan varázslényeket, amiket jól el kellett volna dugnia előlünk, de pont ezért lett izgalmas és adrenalinnal teli az óra. Teljesen más ahogy Emma tartja, össze sem lehet hasonlítani a kettőt, de ez is, az is jó a maga nevében. Néha persze jól jön a vérfrissítés pont ezért szeretném, hogy a lány többször is meglátogassan minket. Aztán meg gyógyítónak is tanít és ott van a szívemben azaz apró szikra, amit Corvus-on kívül még nem osztottam meg senkivel, hogy talán egy napon én is űzhetem ezt a szép foglalkozást. Talán majd egyszer, de nem tudom, hogy vagyok-e elég okos hozzá Gina biztosan azt mondaná, hogy nem, de ez nem az ő dolga. - Akkor lehet majd megemlítem Hagrid előtt, de azért remélem, hogy néha benézel majd hozzánk. Ha nem is órát tartani, de ha van időd, akkor egy-két jó tanáccsal elláthatnál minket a tanórán – rántom meg a vállam hanyagul, de közben végig mosolygok. Még gyorsan visszapillantok a hipogriffre, míg látom, hogy minden rendben van-e vele, de ekkor a csodálattól elkerekednek a szemeim, hiszen már nem csak egyedül van ott a sérült állat. Megbököm gyorsan Corvus könyökét, hogy még ő is láthassa, hiszen egy ilyet nem hagyhat ki. - Rendben, majd lehet benézek, ha úgy jön ki a lépés – bólintok, miután visszafordulok Emma felé. Kissé zavar, hogy Gina is ott kullog mellettünk, de most mégis másabb ez az érzés. A legtöbbször azon gondolkozom, hogy melyik tiltott átkot szórhatnám rá úgy, hogy a leginkább megússzam a dolgot, de most mindössze csak ellenszenves, ami nálunk hatalmas lépés. Talán ha vége az órának ez a „varázs” is elmúlik, még nem tudom egyenlőre. Majd jön, aminek jönnie kell.
Gina egészen szelíddé válik, mintha az a dal, amit dúdolt volna az állatnak őt is teljesen lenyugtatta volna, amire csak érdeklődve figyelek fel, de szót nem emelek érte. Még a végén pontosan ezzel ugrasztanám ki a nyugalmából. Gondolatolvasó ugyan nem vagyok, de úgy látom, hogy mind a két lány tökéletesen meg volt elégedve a feladatával és a helyzetével, szóval kicsit örülök magamban, hogy jól osztottam végül el őket. Mindahányan szépen kivonulunk a Tiltott rengetegből, és ha Gina annyira visszafelé nézelődik még pont elcsípheti, hogy ahogy távolra kerülünk, két másik hippogriff jelenik meg, akik valószínűleg őrizni fogják a sérült lényt, amíg az pihen, csak nem akartak addig megmutatkozni, ameddig ott voltunk. Könnyű léptekkel haladok a diákokkal, és valahol Gina és Bex között helyezkedem el, bár most sokkal kevésbé érzem a közöttük feszülő ellentéteket. És ez jó. - Igazán kedves tőled, de Gyógyító szakos vagyok, ritkán van alkalmam a varázslényekkel foglalkozni, emberekre szakosodtam. De biztos vagyok benne, hogy ha Hagrid elé álltok, ő nem lesz rest izgalmas gyakorlati órákat összerakni. - mosolygok a lányra, majd átfordulok Gina felé is, kicsit érdeklődve, ha neki is van valamilyen kérdése még, szívesen válaszolok még. Csak néhány pillantást vetek a Mardekáros fiúra, aki úgy tűnik, hogy Bexhez nagyon is közel áll, hogy rájöjjek, hogy Corvus Flintről van szó. A legkevésbé se hasonlít a bátyjára, de ismerjük egymást futólag, mivel a Trimágus tusa évében a bátyja engem hívott el a bálba és utána is kapcsolatban maradtunk. Már nem úgy... igen faragatlan fiú volt, durva és agresszív, és én próbáltam őt a jobb irányba terelni, de amikor nem értette meg, hogy nem érzek iránta többet, mint barátságot, ritkultak a találkozásaink. Mondjuk, még azzal is kiakasztottam az egész Griffendélt, hogy egyáltalán ő volt a kísérőm a bálba, de megszántam szegényt. Annyira ott akart lenni, de inkább Victor Krum miatt, egyáltalán nem táncikálni. Kicsit elmosolyodok a régi emlékre, aztán újra megszólalok. - De ha esetleg szükségetek van rám, Madame Pomfrey-nál a gyengélkedőn gyakran megtalálhattok. - folytatom, de tény, hogy terepen is sokszor vagyok kint, csak azt hiába mondom nekik, hiszen az iskolán kívülre nem mehetnek csak úgy, még fiatalok hozzá. Visszaér az egész osztály, és én is megállok, valószínűleg Hagrid nemsokára visszaveszi a szót és az én szerepem ezzel véget is ért...
Halkan dúdolok. Úgy látszik, ez nem csak embereknél, hanem varázslényeknél is működik. Érzem a kezem alatt, ahogy a hipogriff egyre jobban megnyugszik. Bízik bennünk. Bennem bízik. Lassan Emma is végez, a varázslény ellátásával. A csodás szárnyas lény feje pedig lassan egyre lejjebb bukik. Végül, ahogy Emma végez az ellátásával, utána egy-két perccel el is alszik. Pihennie kell. Nehéz tortúra volt ez neki. Erősödnie kell. Jobb, ha most hagyjuk.
Előre engedem Emmát, és Bexet. Ahogy visszatérnek a csoporthoz, lassan én is abbahagyom a dúdolást, és simogatást, és óvatos csendes léptekkel követem őket. Inkább lassabban, de nagyon halkan lépkedek. Nehogy megzavarjam a hipogriff álmait. Már ha a varázslényeknek van olyanjuk.
Egészen Hagrid kunyhója előtti szabad térig kissé lemaradva követem az osztályt. Vissza-visszanézve az iménti ápolás helyszínének irányába. Már akkor is, amikor rég nem látszott a hipogriff sziluettje. Igazán örülök, hogy én töltöttem be a fontosabb szerepet a varázslény ellátásában. Elvégre pár üvegcsét fogni bárki tud. Az nem művészet. De lenyugtatni egy sérült lényt, az egész más tészta. Kétlem, hogy Bexnek sikerült volna.
Amikor Emma megköszöni a nyugtatást, amikor végre beértem őket, akkor csendesen válaszolok. - Nincs mit. – hangom feltűnően csendes, és békés. Nem olyan, mint amilyennek általában Bex hallhat. Ő inkább a felvágós, vakmerő énemet ismeri. Nem azt, aki mélyen együtt érez minden szenvedő lénnyel. Igaz, igyekszem titkolni, hogy valójában mennyire érdekel mások sorsa. Főleg a kicsiké. Valakinek elvégre rájuk is vigyáznia kell…
Bex kérdésére én is érdeklődve pillantok fel Emmára. Valami csoda folytán a mardekáros lánynak sikerült egy értelmes kérdést feltennie. Ezt fel kell jegyezni valami kalendáriumba! Igaz, nem a tanagyara vonatkozik, de ez engem is érdekel. Így én is érdeklődve tekintek fel az idősebb lányra, várva a válaszát.
Sikerként könyvelem el magamban ezt az órát. Örülök, hogy elsőként tudtam felszólalni, amikor Emma feltette a kérdését, s ezáltal engem választott ki arra a feladatra, hogy segítsek neki. Mindössze az böki a csőrömet, hogy a sárvérű, Gina Accipiter nem tudta befogni a száját két percre, mivel csak folyamatosan dumált és dumált. Mondjuk örülök neki, hogy nem nekem jutott az a feladat, hogy nyugtassam az állatot, mivel sokszor még magamat sem tudom lenyugtatni. Amúgy is szerintem sokkal nagyobb megtiszteltetés ilyen közelről végignézni. Így olyan mintha én csináltam volna vagy legalábbis valami olyasmi. A kérdéseimet is elsőként hallotta meg Emma, mivel ott álltam mellette, így tudott is rájuk válaszolni azonnal. Egy kisebb boldogság most ez nekem. Még arra sincs kedvem, hogy Ginát szapuljam. Beszólhatnék én neki, hogy sokat ért a nyugtatással, mivel így semmit sem látott a folyamatból. Olyan volt, mint a csali, aki eltereli a figyelmet, de amúgy meg nem sok mindent nyer a szituációból. Sóhajtok, s úgy döntök, hogy ezeket a gondolatokat valóban megtartom magamnak. Csendben vonulok vissza Corvus mellé és egy levakarhatatlan vigyor költözik az arcomra. Tényleg hatalmas örömmel tölt el ez az egész. - Igazán nincs mit, Emma – mosolygok a lányra. Ha jól emlékszem Corvus a múltkor őt ajánlotta be nekem, hiszen gyógyítónak tanul és ha tényleg érdekel ez a szakma, akkor bátran keressem fel. Aranyosnak tűnik, így lehet a későbbiekben élek majd a lehetőséggel. Egyenlőre még nem döntöttem el semmi komolyabbat a jövőmről. Lesz, ami lesz. - Máskor is jössz majd órát tartani? – kérdezem érdeklődve. Nem bánnám, ha legalább havonta egy ilyen gyakorlatiasabb óra is lenne, amit Emma tart. Persze ez gondolom attól is függ, hogy mennyire haladunk a tananyaggal és mennyire fér bele a leányzó idejébe. Én mindenesetre tárt karokkal várom a következő ilyen alkalmat.
Látom a lelkesedést a Mardekáros lányon, teljesen felélénkül, mintha egy másik életbe csöppent volna, egyáltalán nem tűnik olyan rosszindulatúnak vagy éppen arrogánsnak, mint ahogy Gina lefestette. Bár tény, hogy a vonásai és hozzáállása kicsit másabb volt, míg a tömegben állt, de a varázslények közelsége rengeteg jótékony hatással jár, és erre ez egy tökéletes példa. Melegség járja át a szívemet, amikor látom, hogy mind a két lány egészen átszellemül, Gina szelíden dúdol megnyugtatni a sérült lényt, Bex pedig lelkesen kérdezget. Persze, a közöttük feszülő ellentét valószínűleg nem tűnik egy csapásra el, de akkor is érezni a változást. Szakavatott ügyességgel kezdem el tisztítani a sebet az első üvegcsével és válaszolok Bex kérdéseire. - Ez a híg főzet a Sebgyógyító Főzet variánsa, kétszerannyi vízet kell belerakni és egy csepp békanyálat, három kanál citromfűvel. - mondom, majd ahogy végeztem ezzel, nyújtom a kezem a következőért. - A pirosat, kérlek. - aztán ahogy átadja, folytatom. - A következő a lohasztólé variánsa, a tőzegáfonya préselt levét kell kicserélni egy marék kamillára. A gyulladáscsökkentő hatása mleviszi a duzzanatot és elkezdi gyógyítani a sérülést a mélyéről. - aztán ahogy átkenem óvatosan a sebet, a lé elkezd aranyos színnel párologni, beivódni a sebbe, látszik, ahogy friss hús növekszik, persze nem őrült tempóban. Lerakom ezt a főzetet is, és a kezemet az utolsó üvegcséért nyújtva fejezem be, ami egy sűrű, fehér kenőcs. - Az utolsó a Horzsolás-eltávolító kenőcs variánsa, kígyónyelvűfűt kell az elkészítés első stádiumában hozzáadni. - fejezem be, a beszédet és az ápolást egyaránt. Mikor felkerül a harmadik kenőcs is, előveszek tiszta ködszert és befedem a sebet. A Megtörlöm a kezemet, ahogy minden bájital után is megtöröltem szépen, majd kihúzom magamat és az osztály felé fordulok. - Szerencsére mellékhatásokkal nem kell számolni, csak bódultság és gyengeség jellemző, de ez a sérülések, és nem a bájitalok miatt. A hipogriffnek most pihenésre lesz szüksége, így a legjobb az lesz, ha magára hagyjuk. - mondom, de nem kiabálva, mert Gina dúdolása olyan szépen betalált, hogy a varázslény feje egyre lejjebb bukik, majd le is teszi a földre, behunyva a szemeit. Összeszedem a közben eldobott, szemétbe való eszközöket egy zacskóba, majd intek a két lánynak, hogy térjünk vissza az osztályhoz. - Szép munka volt a nyugtatás, és köszönöm a segítséget. - fordulok először Ginához, majd Bex-hez is. Hagridnak intek, hogy kezdjen el mindenkit visszaterelni a külsőbb területekre, nem szerencsés, ha itt maradunk továbbra is a rengetegben. Inkább sétáljunk vissza Hagrid kunyhójának közelébe, ahol egyébként az órák zajlani szoktak. Próbálom leplezni, de azért reménykedve pillantok a két lányra, hogy egy kis időre elásva a csatabárdot talán lesz egy-két jó szavuk egymáshoz.
- Rendben. – bólintok Emma felé az utasításra. Már nem is nagyon figyelek Bexre, de azt azért merem remélni, hogy képes megkülönböztetni a különböző színű kupakokat. Tulajdonképpen még örülök is a felállásnak, hiszen apámmal, ha sérült állatot találtunk, ami azért néha előfordult, akkor mindig én nyugtattam meg, míg ő kiszabadította, állatorvost hívott hozzá, esetleg ellátta a sebeit, az állatorvos utasításai alapján. Talán egyszerűen ehhez van tehetségem. Valójában sokszor sokkal jobban kedvelem az állatok, és varázslények társaságát, mint sok emberét. Az emberek folyton különböző maszkokat hordanak, sosem tudhatod, hogy kiben bízhatsz, és kiben nem. Állandóan éberen gyanakodni pedig lássuk be szörnyen fárasztó, még nekem is.
Halkan és kedvesen suttogok szép dolgokat a hipogriffnek. Ahogy Emma leveszi a kötést, és elkezdi ellátni a sebet, érzem, ahogy a hipogriff teste megfeszül. Egyre nehezebb neki tűrni ezt a tortúrát. Biztos nagy fájdalmai vannak. Vajon, hogyan segíthetnék neki elterelni a figyelmét a fájdalomról? Azt hiszem, talán van egy ötletem. Halkan, megnyugtatóan elkezdek dúdolni neki, miközben folyamatosan biztatóan a nyaktollain tartom a kezem. Tudod, azt a régi elfelejtett életből való megkopott dalt. Azt, amit apa is énekelt, amikor eltört a lábam, és szörnyen fájt, és egészen a kórházig gyalogolt velem a karjaiban, miközben ezt dúdolta. Kicsit jobb volt. Megnyugtató. Legalábbis akkor nekem. Nem tudom, hogy a Hipogriffekre milyen hatással van az ének, vagy a zene. De ez is a kommunikáció egy formája, és sok állat, és varázslény kommunikál hasonló hangokkal.
Bevallom, annyira koncentrálok, hogy megnyugtassam, és biztonságérzetet adjak a szegény hipogriffnek, hogy alig hallom meg Emma magyarázatát, vagy Bex kérdéseit. Nehéz dolog egyszerre kétfelé koncentrálni. Magamban abban reménykedem, hogy Emma gyorsan és szakszerűen lássa el a sebet, aztán hagyhassuk pihenni eme gyönyörű varázslényt. Magyarázni ráér akkor is. Különben is legfeljebb majd még egyszer visszakérdezek Emmára azokról a dolgokról, amikről lemaradtam, az egész után, ha már nem szenved annyira ez a hipogriff. Hiszen biztosan rengeteg ilyen irányú releváns tapasztalata lehet az idősebb lánynak.
Érezni lehet, ahogy izzik a levegő köztem és Gina között, s nem egyszer nézek rá igen szúrós szemekkel. Mennyivel könnyebb lenne, ha csak most az egyszer el tudná fogadni, hogy ebből a tárgyból jobb vagyok nála. Már csak szegény Emmát sajnálom, aki a kettőnk kereszttüzében van és biztosra veszem, hogy érzi ezt a szikrát köztem és a másik vörös között. Nem hinném, hogy különösebb érdeklődést mutatna két tizennégy éves lány rivalizálása iránt, de ettől függetlenül kicsit rosszul érzem magam. Ugyan a pokolra kívánom a griffendéles sárvérűt, ám úgy határozok, hogy a gyógyítónak tanuló vendégoktatónk kedvéért elásom a csatabárdot a fent maradt időre. Aztán viszont ilyen többet biztosan nem lesz. Ha Gina nem tud olyan okos lenni, mint amilyennek hiszi magát és abbahagyni ezt, akkor legalább nekem legyen ennyi eszem. Belül táncolok az örömtől, hogy Ginának kell nyugtatgatnia az állatot és nem nekem, de ezt nem mutatom ki. Én olyan feladatot kapok, aminek köszönhetően díszpáholyból nézhetem az eseményeket, s így többet is tanulhatok belőle. A kezemben a két üvegcsével figyelmesen követem Emma mozdulatait, ahogy lekerül a kötés a hipogriff sérült lábáról. Nem valami szép seb és biztosra veszem, hogy fájdalmai vannak. Szomorúnak kellene lennem ezt látva, ám mégis csillogó szemekkel bámulok előre, hiszen felvillanyoz a tudat, hogy ilyen közelről láthatok egy ilyen folyamatot. - Pontosan miket tartalmaznak az üvegek? Milyen növényekből állnak ezek a szerek és teljesen természetes eredetűek? – kérdezem buzgón. Vannak azért tippjeim, de a színe alapján nem lehet pontosan megállapítani, hogy miféle anyagok ezek. Én a természetesség híve vagyok, s gondolom ebben sem található mesterséges anyag. – Vannak mellékhatásai? – kérdezek újra gyermekded lelkesedéssel. Most még Gina sem tudja elrontani a kedvemet, sikerül teljesen kizárnom a lányt és mindössze a dolgok szakmai oldalával foglalkoznom. Nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni a jövőben, mert nem csak egy-két tárgyból kell jónak lennem, de úgy érzem ez mindig is meg fog maradni legalább hobbinak.
Még pont elkapom a mardekáros fiú vékony mosolyát, amit Bex megjegyzésére tesz, és hiába beszél a lány ilyen durván, majdnem én is elmosolyodom ezen a kis belviszályon. Nekem sose voltak nagy ellenségeim, nagy harcaim az iskolás éveim alatt, nekem a Roxfort volt a béke szigete, a menedék, az új élet. Bár nagyon más volt minden, mint amihez előtte szoktam, és kicsit magányosabb is, de... biztonságos és nyugodt. Koncentrálhattam a gyógyításra és arra, hogy megtanuljam kezelni a teliholdat. Már amennyire kezelni lehet. Figyelem, ahogy a két lány előre lép, először Bex-nek hajt fejet a lény, és finoman végigsimít a csőrén, majd Ginának, aki szintén végigsimít rajta és elkezdi nyugtatgatni. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy mindkettőjüket kihívtam, hiszen már is mindketten simogatni akarják, lehet, hogy a hipogrifet megriasztja majd a tumultus. De egyelőre úgy tűnik, hogy bírja. - Jól van. Gina, neked az lesz a feladatod, hogy tovább nyugtatgasd őt, simogatással, becézéssel, nehogy a fájdalomra, amit majd a kötéscserénél érez, megijedjen. Legyél nagyon óvatos, mert odakaphat, ha veszélyben érzi magát, a fájdalom sokszor elhomályosítja az ítélőképességét mindenkinek. - mondom, és elhagyom a vezetékneveket meg a nagy formaiságot, jó, 7-8 évvel idősebb vagyok náluk - JÉZUSOM! -, de attól még nem tanár. Csak segítek, ahol tudok. Hagrid valószínűleg azért engem hívott és nem egy Bestiamestert, mert mindig is jóban voltunk és tudja, hogy nem csak az emberek gyógyítása érdekel, hanem az állatoké is. - Bexley, te gyere ide a sebhez. Odaadom neked ezt a három üvegcsét, kérlek amikor szólok add a kezembe amelyik éppen kell. Mindhármat most állította elő nekünk Bimba professzor a növényeiből Madame Pomfrey segítségével. - mondom hangosan, hogy mindenki hallja, ne csak a két lány, aki segédkezik nekem. - Először levesszük a kötést, aztán az első üvegcsével, a sárga kupakossal és egy vattával kitisztítjuk a sebet. Ez a folyamat fájdalmas része, valószínűleg nagyon csípni fog, szóval ügyesnek kell lennünk. - mondom, ezzel arra is utalva, hogy Gina figyeljen oda a hipogriffre. Odalépek a sebhez, óvatosan lefejtem az előző kötést és a földre dobom magunk mellé, aztán a vattát elővéve nyújtom a kezemet a mardekáros felé az üvegcséért, hogy óvatosan kitisztítsam a sebet. - Ez egy híg főzet, bőkezűen kell használni, az se baj, ha leszalad a sérült területről. A vattával el kell egyengetnünk, hogy alaposan kitisztítsa a szennyeződést és eljusson mindenhová. - magyarázok továbbra is az egész osztálynak, de egyértelmű, hogy Bex látja legjobban a dolgokat, mondhatni páholyból. Érzem, ahogy az állat teste megfeszül és elkezd egyre idegesebb lenni, még a lába is reflexszerűen érződik, hogy rúgni akar. Nem akarom én csitítgatni, hagyom, hogy Gina megküzdjön a feladattal és az ápoláson munkálkodok, úgy állva, hogy a lehető legkevesebbet takarjak az osztály elől. - Akinek kérdése van ne jelentkezzen, hanem nyugodtan tegye fel, persze egymás szavába vágás nélkül!
Miért létezik, hogy Bexnek folyton ott kell lennie, és abba ütnie az orrát, ami nem tartozik rá? Ez valami aljas mardekáros szokás lehet. Nem tudná egyszer az életben felfogni, hogy természetesen mindenben én vagyok a jobb? Hogy esélye sincs versenyre kelni velem? Tulajdonképpen kifejezéstelen rezignáltsággal veszem tudomásul Emma szavait. Előre lépek egy lépést, majd nézem Bex próbálkozását a sérült Hipogriffel. Sajnálatos módon sikerrel jár, és elnyeri eme pompás lény bizalmát.
Semmi gond, ha esetleg elrontana valamit, majd én ott leszek, hogy kijavítsam. Elvégre én és az apám már nem egy sérült állatot láttunk. Persze egy hipogriff azért más, mint egy karvaly, akinek undorító, pénzsóvár, gonosz orvvadászok állítottak csapdát. Hogy gyűlölöm az ilyesmit. Apa is gyűlölte. Cikket is írt róla. Sosem láttam annyira dühösnek, mint akkor. Hogy tehetnek emberek ilyet védtelen állatokkal?! De végül sikerült meggyógyítani szegény Accipiter Nisust. Nem vagyok ugyan teljesen biztos benne, hogy ugyanazok a szabályok alkalmazhatóak-e egy sérült varázslényre, mint egy sérült állatra, de kiderül.
Bex után én jövök. Nekem kell elnyerni ennek a csodálatos varázslénynek a bizalmát. Lassan, és nyugodtan közelítek, és hajtom végre a formális meghajlást. Tekintetemmel igyekszek, nyugalmat, és biztonságot sugározni a lény felé. Végül megismétli a mozdulatot. Ez jó jel. Egy sérült, bizalmatlan lényt megközelíteni mindig nehezebb, mint egy egészségest. Kiszámíthatatlan mi fog történni, még ha segíteni akarsz, akkor is. Odalépek egészen közel hozzá, hogy bal kezemmel óvatosan megérintsem a csőrét, jobb kezemmel pedig elkezdem cirógatni óvatosan a tollas nyakát. Már egyáltalán nem érdekel Bex, csak az, hogy megnyugtassam a hipogriffet.
- Jól van. Nem lesz semmi baj. Meggyógyítunk. – súgom oda a felségesen szép lénynek, halk biztató, kedves, és amennyire tőlem telik megnyugtató hangon. Egészen addig folytatva, amíg Emma meg nem szakít benne esetlegesen…- Nem sokára a társaiddal, ugyanolyan felségesen fogsz szárnyalni az égen, mint ezelőtt. Megígérem neked…
Miért vannak ennyire idegesítő emberek? Miért nem tudja Gina Accipiter végre felfogni, hogy van valami, amiből jobb vagyok nála? Lehet, hogy a bájitaltan és a számmisztika meg ezek nem az erősségeim, de azért a legendás lények gondozása pont megy és nem szeretnék alul maradni belőle. Csak egyszer az életben tudná befogni azt a hatalmas száját és kussolni vagy két percig. Nem bírja elviselni, hogy nem vagyok olyan hülye liba, mint ahogy ő azt gondolja, s ahogy a hátam mögött hív. Semleges arcot vágok, amikor meghallom Emma szavait, mivel az élet ismét úgy akarta, hogy Ginával kelljen valamit csinálnom. Már mostanában túl sok a közös program, pedig bárki elhiheti, hogy én örülnék a legjobban, ha soha többé nem látnánk egymást. A kis üzletünk, a tanulószoba most meg ez... - Kinyírom – suttogom magam elé, de éppen olyan hangosan, hogy Corvus is meghallja. Nem pillantok a fiúra, s választ sem várok, hanem inkább elindulok Emma Marshall irányába. Aprót bólintok a lány szavaira, de nem válaszolok rá semmit. Én vagyok az első. Nincs bennem semmilyen félelem. Lassan közelítek a hipogriff felé, s legbelül reménykedem, hogy nem fogok besülni. Nem örülnék neki, ha nem sikerülne elnyernem eme csodás állat bizalmát, Accipiternek meg igen. Biztosan ordítozva rohannék ki a világból. Nyelek egy nagyot, s már csak pár lépés választ el a sérült lénytől. Illedelmesen meghajolok, s közben folyamatosan figyelem. Látom rajta, ha nem lenne ennyire kimerült biztosan tenne valami nagyobb mozdulatot, de a gyengesége nem engedi neki. Talán, ha egészséges lenne nehezebb dolgunk lenne. Megismétli a mozdulatom és innen tudom, hogy nyert ügyem van, de azért nem kapkodom el a dolgot. Óvatosan kinyújtom a jobb kezem, ahogy közelítek a hipogriff felé. Már nagyon kevés választ el minket egymástól, s gyengéden végigsimítok a csőrén. Arcomra egy győzedelmes mosoly ül ki, s nem is próbálom meg leplezni az elégedettségemet. Hajrá Gina, remélem jól gyomorszájon rúg!
Kicsit elmosolyodok a vadászgörényre, nekem nem igazán voltak kimondottan háziállataim, mindig közel laktam a természethez, ezért nem tartottam semmit a házban, inkább csak kijártam azokhoz az állatokhoz, akik természetes körülmények között mellettünk élhettek. Felteszem a mindent eldöntő kérdést, és pásztázom az arcokat, többször visszatérve Ginára, de egy hajszállal korábban mielőtt megszólalna átkapom a fejemet Bexre. Határozottan ő volt a gyorsabb, habár ahogy nézem a Mardekáros lányt, közben hallom Gina hangját is felzendülni, még se fordulok már oda hozzá. Hogy miért? Nem csak azért, mert Bex volt a gyorsabb, hanem azért, mert sréhen mögötte, egy ridegarcú fiú még is mosolygó szemekkel tátogja el a választ, egyetlen hangot sem kiadva. Furcsa. Ő lesz a titokzatos harmadik tehetség, éppen csak nem akarja megmutatni magát. Csak akkor kapom át a tekintetemet a Mardekáros párosról, amikor Gina igazán beindul és elhadarja Salmander életének fontosabb lépéseit, mintha könyvből olvasná. Na, most aztán mit kezdjek ezekkel? Tudom, hogy fújnak egymásra, tudtomra adta Gina, még se kivételezhetek vele úgy, hogy őt hívom ki, mikor az egész osztály hallotta, hogy a másik lány volt a gyorsabb. - Jól van lányok, a válasz helyes, Wildfield, Accipiter, mind a ketten lépjetek előre az osztályból. Először Wildfield kisasszony nyerje el a hipogriff bizalmát, aztán Accipiter kisasszony, és meg is kezdhetjük a gyógyítást. - Adom ki az ukászt, minden más diáknak rajtuk kívül annyi a feladatuk, hogy figyeljenek. A sérült állat kicsit idegesen és legfőképpen büszkén pillant feléjük, de látszik, hogy végtelenül kimerült is a sérülésétől. Feszülten figyelem a lépéseiket, a meghajlást és a szemkontaktust, ha valamit elrontanának, akkor időben közbe tudjak lépni.
- Még sosem gondoltam rá, hogy legyen familiárisom. Talán egyszer megpróbálkozok egyszer vele. – válaszolok kicsit talán közömbösen. Most valami más köt le. Valami sokkal ütősebbel egy egyszerű familiárisnál. Főleg ha sikerül. Akkor aztán egyértelművé fog válni mindenki előtt, hogy én vagyok az évfolyam legjobbja átváltoztatástanból is. Természetesen. – Viszont van egy mókás vadászgörényem. Mercutionak hívják. Igazi kis tréfamester.
Ahogy odaérünk a sérült hipogriffhez még inkább figyelek Emmára. Nézem, ahogy a sérült varázslény bizalmát igyekszik elnyerni. Közben elkezdek felidézni magamban minden apró kis információmorzsát, amit ezekről a lényekről tanultam, olvastam valaha. Talán ennek is köszönhetem, hogy amikor Emma felteszi a kérdést egy negyed másodperccel, de Bex megelőz. Persze szinte vele egyszerre vágom rá én is a nevet.
- Goethe Salmander. – mivel érzékeltem, hogy Bex talán egy paraszthajszállal gyorsabb volt, ezért egyszerűen muszáj folytatnom a mondókám, bár nem volt kérdés. Túl kell, tegyek rajta. Meg kell mutatnom, mennyivel jobb vagyok, mint ő. Amúgy sem tudná rendesen csinálni, ha Emma valami véletlen csoda folytán őt választaná segíteni. Tuti elbénázná. Így alighogy kimondtam a nevet őrült hadarásba kezdek. –Aki a mágikus lények kutatója, a Legendás állatok és megfigyelésük könyv szerzője. Szinte kizárólag Salmander érdeme a Vérfarkasnyilvántartó 1947-es megalapítása, de az ő nevéhez fűződik a kísérleti keresztezést tiltó törvény is. Az 1965-ben hatályba lépett jogszabálynak köszönhető, hogy sikerült gátat vetni az új, szelídíthetetlen szörnyetegfajták kitenyésztésének Nagy-Britanniában. Salmander a Sárkányügyi Kutató és Ellenőrző Központ munkatársaként számos alkalommal járt külföldi kutatóúton. A mágikus bestiákkal végzett munkásságért 1979-ben a Merlin-díj ezüstfokozatával tüntették ki. – hadarom szinte egy szuszra.
Na, ezen az információhalmazon tegyél túl Bexley, ha tudsz. Velem akarsz rivalizálni legendás lényekben? Hahh... felejtsd el. Szinte biztos, hogy Emma úgyis engem választ a segédkezésben, és akkor megpukkadhatsz!
Nagyon ritka, ha én élvezek egy órát és még mindenféle unszolás nélkül figyelek is. A legendás lények gondozása pont ilyen. Nem érdekel, hogy Suette Pollts, Hagrid vagy ez az Emma Marshall nevű lány tartja-e, akit a múltkor Corvus beajánlott, ha tényleg gyógyító szeretnék lenni, akkor keressem bátran. Úgy határoztam, hogy majd a mai órán után eldöntöm, hogy valóban olyan nagy-e a tudása, mint ahogy mondják vagy hagy némi kivetnivalót maga után. Őszintén reménykedem az elsőben, mert attól függetlenül, hogy Gina rátapadt, mint egy pióca egész rendesnek tűnik. Én sosem voltam olyan, aki szívesen benyalta magát bárkinek is. Ez az egyik legnagyobb különbség köztem és a sárvérű között. Én mindössze Corvus mellett sétálgatok többnyire szótlanul, de néha azért odavetünk egymásnak egy-két dolgot. Nem szeretem elterelni ezen az órán a figyelmem más felé, szeretek átszellemülni, ami nálam felettébb ritka. A familiárisom nem messze tőlem repked. Gyorsabb, mint amit el lehet képzelni, hiszen egyik percről a másikra képes eltűnni az ember szeme elől. Nagyon kedvelem, amikor kint vagyunk a szabadban, mert olyankor úgy érzem, hogy az apró kolibri korlátok nélkül mozoghat. Olyan magasra repül, amilyen magasra csak szeretne és nem állítja meg a mennyezet. Egyébként elég érdekesnek tartom, hogy Gina engem tart hülye libának és még csak egy famit sem sikerült megidéznie. Őszinte csodálattal nézem a gyönyörű, ám sérült állatot. Legszívesebben odamennék és azon nyomban ellátnám, de ha egy hipogriffről van szó az nem ilyen egyszerű. Szememet nem veszem le róla, s úgy hallgatom Emma szavait, kizárva a környezetem. Szinte még a mondata végére sem ér, de nekem rögtön beugrik a válasz. - Goethe Salmander – szólalok meg a mai órán először, s úgy tűnik, hogy mindenki mást beelőzve. Direkt nem pillantok Ginára, nem akarom, hogy azt higgye érdekel, pedig szívesen megnézném most a fejét. Biztosan azt hitte, hogy ő lesz az első, aki megszólal és majd segíthet Emmának a gyógyításban. Hát ez nem jött össze. Most biztosan olyan vörös pírban ég az írca, mint a haja színe. Nehezemre esik legyőzni a kísértést, hogy még félszemmel se kukucskáljak a lányra.
Hiába harapja el a mondat végét, egyértelművé válik, hogy mit akart mondani és az is, hogy valamiért ezek az emlékek szomorúsággal töltenék el, azért nem akarja befejezni. Szegény kicsi lány. Kicsit lebiggyed az ajkam egy pillanatra, de nem firtatom a szomorúságát, ez itt nem a megfelelő hely és idő, bár lehet, hogy más helyzetben se szívesen mesélné el. Hiszen hét év van közöttünk, lényegében inkább vagyok a tanára jelenleg, mint amennyire a barátja lehetek. - Tényleg jó becenév, Karvaly. - válaszolom megnyugtatóan, kedves hangon. Nem akarom felkavarni ilyen személyes dolgokkal. - Szerintem emberfüggő, hogy elnevezzük-e a vagy sem. Ízlés kérdése, hiszen a familiárisok nem házikedvencek, de többek is egy varázslatnál, a lelkünk darabjai. De ha neked sikerül megidézned, a tiédet bátran elnevezheted, nincsen erre semmiféle szabály. - válaszolom, és a hiúz engedelmesen tűri, hogy végigsimítson rajta. Odaérünk a sérült állathoz, az osztályt Hagrid megállítja kellő távolságban, hiszen a sérült állat még bizalmatlanabb. Én is megállok néhány lépésre, felveszem a szemkontaktust és udvariasan meghajlok előtte, egy hattyú kecsességével, nem mutatva türelmetlenséget. A sérült állat bizalmát még nehezebb elnyerni, de én voltam az, aki az első kötést rárakta, tehát engem már egyszer elfogadott. Nem válaszolok már a kérdéseire, hiszen ezeket perceken belül megtudja, ahogy elkezdjük. Visszafordulok az osztály felé, és habár a tekintetem egyenesen Ginára szegeződik, nem tehetem meg, hogy mindenki mást kizárok a lehetőségből, hogy esélyt kapjanak a segédkedésre. - Nos, az segíthet nekem a gyógyításban, aki fürgébben megválaszolja a kérdésemet. Ki volt az a híres személy, akinek az édesanyja a hipogrifeknek szentelte az életét? Annyit elárulok, hogy gyakran találkoztok a nevével. - mosolyodok el kicsit, és végigfuttatom a szememet a diákseregen. Vajon túl nehezet kérdeztem? Számomra nem az, de ki tudja, hogy ők mennyire tájékozottak. Na, most kiderül, hogy Gina mennyire képzett ahhoz, hogy segítsen a legendás lény gondozásában.
- Karvaly, mert egyszer apával meggyógy… - keserűen harapom el a mondatot. Nem, ebbe jobb nem belefogni. Ez az emlék túl mélyre visz. Mélyen felsóhajtok, és pár pillanatnyi csöndben próbálom összeszedni magam, hogy úgy válaszoljak a kérdésre, hogy nem merülök el, abban a bizonyos sötét mocsaras, ingoványos múltban. – Szóval a karvalyok felséges állatok. Szabadok, gyönyörűek, erősek, mégis kecsesek. Tökéletesek. És szabadok. Nagyon szabadok. Az Accipiter a vezetéknevem. Ennyi. – ennél többet nem kívánok erről a témáról beszélni. Van, amit jobb nem bolygatni. Bár nem akarom, a hangomból mégis kicseng valami fura keserűség.
- A familiárisoknak sosincs nevük, vagy csak a tiédnek nincs? – kérdezem inkább, miközben felcsillan a szemem egy pillanatra, és a bal kézfejemmel óvatosan, gyengéden végigsimítok az állaton. Olyan furcsa a szőre. Erős, mégis puha.
Ahogy Emma lelassít, és a többiekhez is kezd beszélni, én már a hipogriff felé fordulok. Őt nézem leginkább. Legalábbis a sziluettjét. Csak néha kapom el a nagyobb lány tekintetét. Persze azért Emma minden szavát gondosan megjegyzek, és gondosan elraktározok. Szegény hipogriff. Biztos nagyon fájhat neki az a sérülés. Jobb lenne minél gyorsabban segíteni rajta.
- Akkor most levesszük a kötést, fertőtlenítjük, és átkötözzük? Adunk neki fájdalomcsillapítót? – teszek fel újabb kérdéseket. Viszont alig, hogy kiejtem őket a számon, máris nagyon-nagyon lassú léptekkel elindulok újra a sérült varázslény felé. Szeretnék ott lenni mellette, megsimogatni, megnyugtatni. Bár ez nem olyan könnyű ám. A hipogriffek szörnyen büszke lények. Nem engednek oda csak úgy akárkit. És nagyon okosak is. Apa biztos imádná őket. Persze minden varázslényt. Egy rakat fotót csinálna…. Na, jó. Elég ebből. Koncentrálj az órára. A sérült állatra. Mert, ha hagyod, hogy visszarántson a múlt, abból csak baj van. Fő a higgadt összeszedettség.
Még jobban feldobja a kedvem, amikor hallom, hogy milyen lelkesen válaszolgat, nagyon nyíltnak és érdeklődőnek tűnik, igazi mintadiáknak, egészen addig, ameddig Bexley szóba nem jön. Követem a pillantását a másik vörs hajú lányig, akin szintén lelkesség látszik, ahogy egy hallgatag, faarcú fiú mellett baktat. Látom kettőjük között a feszültséget, de ez annyi mindent jelenthet, nem csak arroganciát, azt meg tudom, hogy nem buta, hiszen akkor Hagrid nem mondta volna, hogy ő az egyik legügyesebb. - Karvaly? Mert a beceneved Accipiter, ugye? Most már emlékszem. - mosolyodom el, bár nem kicsit találom furcsának, hogy latin állatnév a vezetékneve. Biztosan csak felvett név, nem az igazi családneve. A hiúz nem csak Ginára néz érdeklődve, hanem a másik vörösre is, majd mintha csak jelképesen megingatná a fejét, sétál tovább előre mellettem. Nem szokott beleszólni az emberek dolgába, csak mellettem van és támogat a jelenlétével. Most csak mondhatni egy "dísz", de a holdtölte közeledtével az egyetlen támaszommá válik. - Nincsen neve, és nem igazán szereti, ha simogatják, ez nagyon bensőséges dolog, mert olyan, mintha egyszerre hozzám is hozzámérnél, de egyszer végigsimíthatsz rajta, nem fog odakapni, nyugi. - válaszolom kis mosollyal menet közben. Legrosszabb esetben is a macska majd csúnyán néz, de nincs az az isten, hogy odakapjon, mikor egy kislány hozzáér. Jó, a negyedikesek már nem annyira kicsik, de fiatalabbak nálam jóval. Lassan odaérünk, és a rengeteg kérdése kezd olyan jellegű lenni, amit mindenkinek hallania kell. Lelassítok, már látni mögöttem az állat szilluettjét, ahogy a földön hever sérülten, és háttal kezdek el beszélni, menet közben, mindenkinek, de legtöbbször Ginára pillantok vissza. - Szegényt megtámadta egy vadállat az éjjel, nem tudott idejében a magasba repülni. Ha nem látnánk el, a seb akár életveszélyes is lehet, mert az egész farára és bal hátsólábára kiterjed. A vérzés elállt, de a fertőzés megölheti. - mondom, aztán észbe kapok és egy kicsit köhintek. - De nem lesz semmi baja! Már is megyünk és kezeljük őt. Jól gondolod, - pillantok le Ginára, majd vissza mindenkire - mindenféle gyógynövényes termékek segíthetnek az ápolásában, de teljesen más hatóanyagokra van szükségük, mint az embereknek. Egy embereknek készített kence vagy egyáltalán nem hatna, vagy csak nagyon csekély mértékben. Kivéve a fertőtlenítést. Hagrid csak helyeslően dörmög, aztán mindannyian megszaporázzuk a lépteinket, hiszen egy percig sem akarom az állatot tovább szenvedésnek kitenni. Már van rajta egy nagy kötés, így nem látszik a sérülés.
- Tudtam! Ez az Lynx Lynx! – mosolyodok el szélesen. Miközben nagyon figyelek a válasz többi részére is, hogy gondosan elraktározzam az elmémben. - Igen már tanultunk a hipogriffekről. Szeretem őket. Szerintem klassz állatok. Persze igazából szerintem minden állat klassz. Sokszor jobban ki lehet jönni velük, mint sok emberrel. – vetek egy igencsak utálkozó pillantást a Corvus, Bex páros felé. Nem meglepő módon Bex lenéző tekintetével találom szembe magamat. De sebaj. Azért sem hagyom, hogy ez az ostoba liba felhúzzon.
- Gina vagyok, de szólíthatsz Karvalynak is. Ő Bexley. – bökök hátra a fejemmel Bex irányába, amit meg is toldok egy undorodó fintorral. Jól érezhető kettőnk közt feszülő ellentét. Noha még eddig nem estünk egymás torkának. Legalábbis ezen az órán még nem. De ha be találna szólni ismételten, akkor természetesen nekem kell majd leoltani.– Ne is foglalkozz vele. Szörnyen arrogáns, és még ostoba is.
Persze az utolsó megjegyzésemet jóval halkabban fűzöm hozzá, hogy csak Emma hallja. A familiárisa viszont nyilván megérezhette a hangomból a feszültséget, mert most érdeklődve néz felém. Persze az állatok mindig sokkal hamarabb megéreznek mindent, mint az emberek. Bár az, egész iskolában nyíltan tudni való dolog, hogy Bex-el mennyire utáljuk, és megvetjük egymást. Kölcsönösen. Csak egyszer üzleteltem vele, és akkor is Pitonnál kötöttem ki tanulószobán. Meg ezzel a hibbant tyúkkal. Biztos, hogy ő ejtett el valami meggondolatlan megjegyzést, ami miatt Piton véletlen pont akkor tévedt oda. Komolyan reménytelen eset a csaj.
- A familiárisodnak van neve? Megsimogathatom? – teszek fel újabb kérdést, hogy eltereljem a kellemetlen konkurenciáról a beszédtémát. – A hipogriff nagyon megsérült? Mi a baja? Ugye nem komoly? A sérült állatoknál is alkalmaznak a gyógyítók kötszereket, fertőtlenítő krémeket, balzsamokat, elixíreket meg ilyeneket, mint az embereknél?
Mikor azonnal mellém kerül egy kis vörös, azonnal kedvesen elmosolyodok rá, lepillantva, hiszen nem vagyok egy magas lány, de ő még elég fiatal ahhoz, hogy néhány centivel le kelljen pillantanom. Érdeklődve vonom fel a szemöldököm, amikor a hiúzom latin nevére kérdez rá, de persze válaszolok. - Majdnem, Lynx Lynx. - felelem, és tovább hallgatom a kérdéseit. Hű, ez a kicsi lány egy igazi energiabomba, de ez csak feldobja a kedvemet, hiszen nincsen rosszabb egy olyan óránál, ahol a diákok csak unottan vánszorognak és semmit se kérdeznek. - Igen, jól tudod, a familiárisnak nincs szüksége táplálékra és vadászterületre, hiszen a boszorkány lelkének kivetülése. Egy természetes lénynek akár 60 négyzetkilóméter is lehet a vadászterülete, és kilóra ugyan nem tudom, hogy mennyit esznek, de tudom, hogy mit és miért. Az őzek jelentik a legkönnyebb prédát, mert a hiúzok könnyen járnak a magas hóban is, az őzek viszont nagyon lassan poroszkálnak. - mesélem neki, hiszen bőven ráérünk, ameddig a lassú osztály átér a másik helyszínre. Szeretek beszélgetni, nagyon is, főleg, ha látom a kicsik szemében az igazi érdeklődést. - Úgy tudom, hogy harmadikban már megismerkedtetek a hipogriffekkel, most egy sérült példányt fogunk ellátni. Ugyan a kérdésére kicsit meglepődök, céltudatos és bátor, annyi szent, és mivel Hagriddal az óra előtt eltöltöttem egy kis időt, tudom, hogy két vörös lányka is kiemelkedően teljesít az órákon, ahogy meglepő módon egy mardekáros fiú is. A nevüket is tudom, de a lányok között fogalmam sincs, hogy melyikük a Mardekáros és melyikük a Griffendéles, hiába látom, hogy a mellettem baktató kislány oroszlán. - Bexley-hez vagy Ginához van szerencsém? - kérdezek rá mosolyogva, bár még nem adtam választ, hogy gyógyíthat-e velem.
Egy újabb szép friss, reggeli, feszült mardekár-griffendél párharccal fűszerezett legendás lények gondozása órának nézhetünk elébe. Pedig tulajdonképpen az egyik kedvenc órám lenne, ha nem zavarnának annyira azok az idegesítő mardekárosok. Főleg Flint és Wildfield. Nem tehetek róla, de az idegeimre mennek. Főleg a nevetséges aranyvér mániájukkal. Most vajon hány percig bírják ki, hogy ne dörgöljék az orrom alá, hogy sárvérű vagyok? Kettőt tippelek. Kár, hogy Hagrid nem egy kicsit szigorúbb tanár. Nem mintha nem kedvelném. Nagyon is bírom. Csak hát, a mardisokat nem árt féken tartani, és ez nehezen megy neki, lássuk be.
Nocsak. Új arc Hagrid mellett. Ez egy nagyon érdekes órának ígérkezik. Feszülten figyelek a csaj minden szavára. Van egy familiárisa. Klassz. Ahogy elindul szinte rögtön mellé és a familiárisa mellé zárkózom. Csak pár lépéssel volt előttem, nem volt nehéz beérni. Szinte rögtön rá is zúdítom a kérdéshalmomat.
- A familiárisod egy eurázsiai hiúz? Azt hiszem valami vicces tudományos neve van… mi is… Lyxi lixy vagy mi? – nézek kérdőn. Nagyon sok állatnak tudom ám a tudományos nevét. Főleg a madarakét. Csak most ennek a nagymacskának nem jut eszembe a pontos neve… pedig tudtam… milyen buta vagyok. – A macskafélék családjába tartozik ugye? Milyen gyorsan tud futni? Mennyi húst eszik meg naponta? Mekkora a vadászterülete? Mármint… izé… a tiednek nincs olyan, mert familiáris, de úgy általánosságban, egy igazinak? – szinte levegőt is alig veszek a kérdések közben, miközben könnyeden tartom velük a tempót. Igazából sokkal gyorsabban is mehetnénk. Csak hát a csoport. Tudod, hogy van az. Mindig a csoport tempójában kell menni, nem a sajátodban… milyen kár.
- Most milyen varázslénynek fogunk segíteni? Komoly sérülése van? – teszem fel az újabb ezúttal kissé aggodalmaskodó kérdéseket alig egy lélegzetvételnyi szünet után. – Segíthetek majd én ellátni szegény sérüléseit?
Azt hiszem ma még Bex és Corvus együtt sem tudnak lelőni. Vagy csak túltenni rajtam. Elvégre legendás lények gondozásából én vagyok a legjobb az évfolyamon. Ehhez kérdés sem férhet.
Megszoktam már az életet a Roxfortban, bár már a tizenegyedik évben egészen más, mint amikor csodákra várva megérkeztem a csónakokkal a Fekete-tavon átkelve. Most már teljesen más minden. A Gyógyító Mesterszakon már csak másfél évem van hátra, közben az Auror első riasztási listáján vagyok, hogy elsőkként hívjanak Medimágusnak, ha segítség kell, akármilyen sérüléssel kapcsolatban. Vannak lehetőségeim, maradhatok itt Madame Pomfrey alatt gyógyítóként, elmehetek a Szent Mungóba, vagy szanitéc lehetek az Auroroknál, a Mesterszakkal bárhova felvesznek, hiszen ha nincs is meg annyi év tapasztalata, mint a Roxforti gyógyítónak, de a tudásom már ugyanolyan elképesztő lesz. Már most majdnem ugyanott állok, mint az idős javasasszony. De most megpróbálok nem erre koncentrálni, mikor mosolyogva odasétálok Hagridhoz, aki mellett ott sorakoznak a kis Mardekárosok és Griffendélesek, változó lelkesedéssel várva a Legendás lények ismeretét. Hagrid felvázolja, hogy a mai órán én leszek a segítségére és át is adja a szót. - Sziasztok, Emma Marshall vagyok, mesterszakos gyógyító, és azért vagyok itt, hogy nektek, kis bestiamesterek megtanítsak néhány alapvető gyógyítási formulát, ami jól jön, ha találtok egy megsérült mágikus lényt és segíteni akartok rajta. - magyarázom kedvesen, és a hatalmas óriás segítségével az egész osztályt elkezdjük terelgetni a Rengeteg felé. - Csak néhány perc séta és ott is leszünk. - nyugtatom meg a türelmetlenebbeket, végtelenül nyugodtan és jókedvűen. Nem csak azért viselkedek így, mert tudom, hogy a Mardekár-Griffendél közös órák mindig pattanásig feszülnek, hanem mert ez vagyok én, mindig kedves, és mindig nyugodt. Abszolút látszik rajtam, hogy nyitott vagyok a világra, és ha valakinek kérdése van, biztos, hogy nekem felteheti. A diákok már ismerik a familiáris idézést, így evidensnek tartom, hogy ne magyarázzam meg nekik, miért sétál mellettem minden pillanatban egy gyönyörű, fénylő bundájú eurázsiai hiúz.
