A jelöltek - Roxforti nagymese - B csapat

Egy kis külcsíny, egy furfangos bűbáj, némi szemlélődés, és hopp, máris itt vagyunk egy új helyen. Értem ezalatt a meglepően kellemes hangulatú kis temetőt az orrunk előtt. Titkon lenyűgöz ahogy körbelengi a halál aurája, ugyanakkor mégis van benne valami hamis, valami, ami nem oda illik. Kezdetben ez csak egy kósza gondolatként fut át az agyamon, majd később, mikor már éppen nyugalomra inteném magam, szembeköszön a nem várt fordulat: szellemek. Azt hiszem. Vagy valami olyasmik. Ó, de még milyenek. Személyre szabottak, ha mondhatom így. Hogyne mondhatnám. Volt kuncsaftjaim jelenései lebegnek a szemem előtt, és bár tudom hogy szó sincs semmiféle szemkápráztatástól, valahogy mégis ebben reménykedek. Nem fűznek hozzájuk éppenséggel kellemes emlékek, és ha jól látom nincsenek épp beszédes kedvükben. Ennek ellenére a tárgyalásban látom az erőt, és ideiglenes társaimtól elfüggetlenedve próbálok kapcsolatot létesíteni régi pajtásaimmal. Pár ártatlan kérdést intézek csak a három fickó falkavezérére nézve, s az máris ellilult szemekkel, dühödten mered rám.
- Hah, úgy látom a paprikás természeted azóta sem indult javulásnak. - Engedek el egy lenéző kacajt, és már épp készülném immáron magabiztosabban elátkozni, egyik pillanatról a másikra azon kapom magam, hogy valami (vagy valaki) iszonyatos erővel szorongatja a torkom, igyekezvén kiszorítani belőle minden apró lélegzetvételt. Netán egy jót lakmározni belőle... Úrrá lesz rajtam a döbbenet, az idő kitágulni látszik. Egyszerre önt el az emlékek sokasága, a halálvágy és a mérhetetlen kíváncsiság. De még maradni akarok... Ahogy ők is maradni akartak. Maradni, mikor kiváló túszejtőmnek hála gúzsba kötött kézzel térdeltek előttem. A gyűlölettől eltorzult arcuk sem takarta el előlem a szemükben megbúvó reményt. A tekintetük mind könyörgött nekem, hogy ne vegyem el a szánalmas kis életüket, melyet így is csak néhány instabil szál tartott egyben. De én elvettem. Három jól irányzott pálcaintés, s mindnyájan holtan feküdtek a padlón. Ajkaimon ott ült az undorral vegyített káröröm és a bódító elégedettség, midőn sikerült leszámolnom azokkal, akik vették a bátorságot és megaláztak. Kihasználtak, kifosztottak. Ők voltak azok akiknek volt merszük gyerekként hozzám érni, gyerekként a tudtomra adni, hogy soha életemben nem leszek más, csak egy csillogó háziállat. Miattuk vált legbelül a testem mechanikus haszontárggyá, még ha ez akkor ilyenformán meg sem fordult a fejemben. Utólag tudtam csak meg, mikor már volt viszonyítási alapom. S mikor ez körvonalazódott bennem, rendíthetetlenül elhatároztam, hogy bosszút állok. Meg is tettem. Szemrebbenés nélkül. Majd később a túszejtőt is meg kellett hogy öljem. Hiába, a bizalom instabil. Azonban ez az, melynek hatására nem akarom átadni magam a halál mámorító tudatának: nem akarom, hogy pont ők legyenek azok, akik mindezen átsegítenek. Nem, nem hagyom! Fortyog bennem a düh és a keserűség, a tehetetlenség iránti vak gyűlölet, az undor attól, aki miatt most itt fekszem a földön, és aki épp a nyakamat csócsálja. Bizonyára sikítok is e mellé, csupán az érzékszerveim az eset hirtelenségéből fakadóan eltompultak. Csak gyűjtöm és gyűjtöm magamban ezt a temérdek haragot és káoszt, próbálok belőlük akkora erőt meríteni amekkorát csak lehet: ezzel az indulattal próbálom meg eltaszítani, sőt mi több, végleg megsemmisíteni az agresszív rémalakot. Nem akarok meghalni. Legalábbis nem miatta... Másképp minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Elvarratlan szálakkal távoznék. Ezt nem engedhetem.

Hogy őszinte legyek, nincs bennem félelem. Illetve ha van, akkor ösztönösen, jó mélyre elásva a tudatalattimban. Nem azért, mert a helyzet nem kíván félelemérzetet, hanem mert az évek során akarva akaratlanul is meg kellett tanulnom színészkedni: márpedig az igazán jó színész az, aki önmagát is meg tudja téveszteni. Így azonban talán az elkövetkezendő időre nem lesz más a személyünk, mint egy örök bábjátékos, aki saját magából merítkezve húz fel újabb és újabb álarcokat - attól függően mihez van épp kedve. Ez a tudatosság átka. No de hol is tartottunk? Áh, igen, a virágeső. Bevallom őszintén, nem számítottam rá, hogy a mesés szirmok végül korhadt kóróként landolnak a lábam előtt, ez így egész egyszerűen... káprázatosan szép. Nem is figyelek Max mentegetőzésére, csak ellágyultan végigsimítom a vállát, rég nem nyűgözött le ennyire egy ilyen aprócska kis gesztus mint ez.
- Micsoda rendkívüli kivitelezése ez egy szimbólumnak, mely az Élet körforgását hivatott bemutatni. A kontrasztok, a gyönyör, a rothadás... a gyönyörű rothadás. - Suttogom inkább magamnak, mintsem ideiglenes társamnak, aki akarata ellenére ugyan, de egy pillanatra őszintén belopta magát a szívembe. Tekintetem is árulkodik megindult merengésemről, olyannyira, hogy a Max & Marcus társalgás egész egyszerűen elsiklik a fülem mellett, és ez épp elegendő idő ahhoz, hogy észhez kapjak, és újra a jelen helyzetre koncentráljak. Csak semmi elkalandozás. Most nem. Köhintek is egyet-kettőt, jelezvén hogy még ezen a világon vagyok - még ha csak a tulajdon testem is tart itt időnként.
Nos, úgy tűnik gyanakvásom süket fülekre talált: én vagyok itt az egyetlen, aki nem fordul feltétlen bizalommal, netán összetartási szándékkal a többiek felé, amit ugyan legbelül botorságnak tartok, de egy más nézőpontot figyelembe véve meg is tudom érteni. Én azonban jobbnak látom szemmel tartani a szétszéledt bagázst, pláne ha azok furcsa rejtélyes öregemberek, akik még furcsább indokokra hivatkozva egyedül vetik bele magukat a rengetegbe. Jelzőgömböcskét idézek hát, elégedettségemre tökéletesen működik is a praktikám, azonban nem épp azt jelzi amire számítottam: Jonathan nem hogy ártó szándékkal készült volna lesújtani ránk, saját magát sodorta bajba. Milyen ironikus, hogy azt kapja el a szétválás csapdája, aki talán a leginkább ellene volt. Szólnom kellene Gravesnek, hogy a fickó nincs épp a legjobb formában, ugyanis ő az, aki úgy tűnik kötelességének érzi hogy előbb vagy utóbb mindenkit épségben kijuttasson innen, azonban nem lenne jó, ha emiatt kellene visszafordulnunk. Így hát amiről nem tud, az nem fáj neki... Ha kérdezné, majd azt mondom biztos a sápadt fickó által jelzett alakokat mutatta a gömb. Mehetünk is szépen tovább.
Egészen addig, mígnem egy batár nagy temető nem keresztezi utunkat a semmi kellős közepén. Nahát. Kissé meghökkenek Max oldalán - aki egyébként azóta se szabadult tőlem, bármennyire is kellemetlennek vélte a kis virágos bakit -, akkor meg aztán pláne, mikor 3, tudomásom szerint halott kuncsaftom látszik közeledni felém. Pislogok párat, hogy meggyőződjek valóban így van-e, de ahogy látom a többiek sem maradtak társaság nélkül. Kissé belém fagy a szar, ehhez kétség sem fér, ugyanakkor a tőlem telhető legmeggyőzőbb magabiztosság álcájával szakadok le a varázsolni készülő kísérőm bal karjáról, és egy hirtelen ötlettől vezérelve határozott léptekkel indulok meg előre, egyenest a jelenségek felé.
- Nocsak fiúk, visszajöttetek fizetni? Vagy az még mindig problémát okozna? - Bár szívem a torkomban dobog, ami még a srácok éltében is megesett párszor, pusztán abból a tényből kifolyólag hogy nem egyszer kedvük támadt kést szegezni rám, de én nem az a fajta ember vagyok, aki félelmében rögtön támad. Én inkább lehetőségeimhez mérten szeretném megtudni, pontosan kivel is van dolgom, és legfőképpen miért. Márpedig úgy tűnik ezek a lények egyelőre nem terveznek kárt tenni bennem. Ahogy én sem bennük. Éhező kíváncsiság ez csupán. Jól tudom kik ők, és jól tudom hogy miket tettek fénykorukban. De vajon miért vannak most itt?
- Nos tehát, mit akartok? - intézek egy újabb kérdést feléjük, hátul természetesen ökölbe szorítva hófehér mancsaim. Biztos ami biztos.

- Hogyne, és roppantmód élveztem. - Felelem kimérten a sápadt fickó kérdésére - az azonban már tudat alatt valamelyest nyugtalanít, hogy jelzi néhány rejtélyes alak közeledtét. Azt hiszem a kis csapat túlnyomó többségének nem sikerült belopnom magam a szívébe, ámde annyi szimpátiamennyiséget talán sikerült összekovácsolnom magamnak, hogyha éles helyzet adódna, ne én legyek az első, akit a vadak elé vetnek türelmetlenségükben. Sőt mi több, a helyzet drámaiságát fokozza, hogy a bájos ifjú Maximiliantől még virágesőt is kapok, egyenest a lábaim elé. Kacér vigyorom rögtön szembetűnhet, melyet egy szótlan félmosoly kísér, és egy gyöngéd szoknyalibbentés - amely természetesen a lágy nyári szellő műve, nekem véletlenül sincsen semmi közöm hozzá. De mit is mondhatnék, le vagyok nyűgözve.
- Egészségügyi séta? Sebaj, fel se tűnt hogy itt vagy. - Nyugtázom egy lezser vállrántással Jonathan távozását, egy szótlan kolonccal kevesebb. Legalábbis első olvasatra. Második olvasatra, miközben épp Max udvarias gesztusát elfogadván készülnék útnak egyengetni lábaim, egy pillanatra megtorpanok. Óvatosan közelebb hajolok az illedelmes úrfi füléhez, és gyanakvóan belesúgom:
- Mondd csak... Neked nem szúr szemet, hogy ez a pacák magában mormog mióta csak jelen van, most pedig valami mondvacsinált indokkal hirtelen távozni készül? Van egy olyan sejtésem, hogy benne van a keze dologban. - Már éppen fordulnék a kiscsaj felé, hogy fentről őt is tartsa szemmel, amikor is nyugtázom, hogy egészen más irányba indult el, mint amire számítottam. - És akkor még én lettem lehurrogva, hogy szétválni idióta ötlet... - Zsörtölődök az orrom alatt, de igazából csak abból a szempontból zavar, hogy csorbát ejtett zseniálisan megálmodott taktikámon a biztonságos kijutás érdekében. Sebaj, kitalálok mást. Megfordul a fejemben, hogy az öreg pacák után osonok, de annyira azért nem érdekel, hogy a testi épségemet kockáztassam miatta, így inkább a többiek varázssikerein felbuzdulva megpróbálok megidézni egy aprócska kis jelzőgömböt, ami egyfajta testőrbűbáj, mely szemmel tartja a kiszemelt célpontot - jelen esetben Jonathant - és azon nyomban hangos tűzijátékként robban fel, amint az olyan cselekedetre készül, ami ártalmas lenne a megidézőjére nézve - vagyis rám. Talán csak a folytonos üldözési mánia, netán a hely sötét aurája okozza, de őszintén nem szeretném, hogy bármily módon is keresztbe tegyen, bolond lennék megbízni benne csak azért, mert véletlenül egy helyre sodort minket a Sors - így hát útnak is indítom a már jól ismert "varázskütyüt". Nem árt az elővigyázatosság. Eztán bandukolhatunk tovább, természetesen változatlanul igényt tartva újdonsült daliás lovagom (Max) bal karjára mint biztos támaszra a sűrű sötét erdő rengetegében.
- Senkit sem várunk meg, a saját felelősségükre távoztak. - Jelentem ki határozottan, és ezzel őszintén remélem hogy a csapat fejének kijelölt Graves is egyetért, nem szeretném ha miattuk kellene itt ácsorognunk még pár órácskát. Valami azt súgja, hogy ez a hely nem szimpatizál velünk különösebben.

Nos, úgy vélem, ha valami, akkor a csapatmunka nem tartozik a erősségeim közé. Hogy is mondjam, igyekszem a lehető legkíméletesebben fogalmazni... De lényegében a koloncokat jobb szeretem biztos helyen tudni, és csak akkor élni az általuk kínált lehetőségekkel, ha éppen szükségem van rá. Kész lelki felüdülés, hogy egy-két kevésbé épelméjű figurát is vélek felfedezni a szűk társaságban - félreértés ne essék, ez részemről bóknak minősül. Valahogy jobban szimpatizálok az ösztönösen elrugaszkodott egyénekkel.
Felvetésem látszólag keltett némi visszhangot, sőt mi több, egy pillanatra eredményképp megosztani látszódik a csoport - őszinte meglepetésemre. Kár, hogy nem tart sokáig, mindenesetre a szemüveges pacák tekintetéből kiindulva ismét végignézek a rögtönzött kis társaságon.
- Miért? Egy kis kaland sosem árt. De jól van, nekem teljesen mindegy, csak végre induljunk el valamerre. Sürget az idő, fontosabb dolgom is akad mint egy nyálkás erdőben bóklászni. - További gondolataimat úgy vélem botorság lenne megosztani a jelenlévőkkel(ről), végtére is ki tudja milyen hasznot rejtenek, a taktika szempontjából nem lenne túl célravezető az első pillanatban elvágni magam a szemükben, így egyelőre alapállásban tartom a szám, ha netalántán szarkasztikus megjegyzések áradata kívánkozva előtörni belőlem.
A vadőr szóra látványosan felkapom a fejem, ennél jobb hírt nem is közölhetett volna drágalátos exkuncsaftom, fejben többször is áldom a szerencsét amiért pont ő az, akit ismerős arcként dobott mellém a gép.
- Vadőrt mondtál? Zseniális! Ez esetben megvan a mi emberünk, rajtad a világ szeme. - Még ha a kiutat nem is tudja pontosan, feltételezem be tudja számítani miféle agresszív vérebekre számíthatunk errefelé... Vagy legalábbis remélem, hogy be tudja. De ha nem, akkor sincs gond, tapasztalataiból adódóan bizonyára rendkívül innovatív módon tud alkalmazkodni a zord körülményekhez. Velem ellentétben.
A lila üstökű fickó bár hozzá képest nem tűnik éppenséggel egy izomkolosszusnak, valamely okból kifolyólag őt neveztem ki kedvencemnek az itt jelenlévők közül. Olyan kis bájos - ezt egy ravaszkás mosollyal jelzem is felé, a bemutatkozását követően. A meglátása pedig különösen szimpatikus azt illetően merre is induljunk, végre valaki használja az eszét. Kézcsókra nyújtanám a kezem, de úgy vélem a helyzet nem kívánja meg, helyette inkább a többiek ténykedését figyelem egy pillanatig. Feltűnik egy másik ifjú legény közeledése is, biccentek felé egyet, jelezvén, hogy igenigen, ez az, gyűljenek csak körém, igazán nagyra értékelem az oltalmazó társaságot. Én minden esetben a csapat ezen részével tartok, a többiek hidegen hagynak, akár azonos irányba tartunk, akár nem. Bár, egy segítő kezet még nem ártana beszervezni... A következő pillanatban ezt meg is kísérelem.
- Srácok... Hiába nincs senkinél pálca, ahogy látom ez nem fog problémát okozni. Az a seprű azt hittem átdöfi a fejed, szivi. Mellesleg ha már ennyire "egymásra vagyunk utalva", ráadásul a kezedbe röppent az az izé, megpróbálhatnád a magasból navigálni a bandát - legalábbis amíg a látóviszonyok engedik. Gondolom nem járóbotnak szántad. - Jegyzem meg a csapat másik női tagját kémlelve. Véleményem szerint aggodalomra semmi ok, erős, ügyes mágiahasználók vagyunk mi, csak sikerül kijutni innen, és ennek tudatában akár indulhatunk is. Időközben még az események gondolati hátterének megfejtésére is sor kerülhet, csak hogy valami örömteli is legyen a dologban. Lenyűgöznek a mesteri taktikák.