Főkarakter: Ő az első
Teljes név: Születési neve: Rhage Delaroux, most Jack Laytonként ismerik.
Születési hely és dátum: Franciaország, 1953. május 4
Csoport: Varázshasználó (Vámpír)
Patrónus:Jégmadár
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Kalandor
Képesség: Vámpír
Mágikus adottság: Akrobata 1. szint
Kiemelkedő tudás: -
Kihez tartozol?: Marcus Thicknesse
Jellemed kifejtése
Igazi kalandor, amolyan életművész vagyok. Kihasználom a faji mibenlétem előnyeit és képességeim, amik fejlettebbek mint az embereké általában. alapvetően azt mondanám kiegyensúlyozott vagyok és békés természetű, életvidám, ellentéte a vámpírokról kialakult sötét sztereotípiáknak, miszerint mi mind gonoszok, agresszívak és vérszomjasak vagyunk és mind úgy nézünk ki mint valami félisten. Ez nem így van, és sosem volt így.
Őszintén szólva szeretem a zenét és mélyen pártolom is, szeretek olvasni akár zenéről akár másról, a lényeg az hogy ha valami megragadja a figyelmem, kutya figyelemmel tudok ráfüggni, és olyankor a világ arra a pontra szűkül. A könyvre, amit olvasok, egy lapra, amire írok, egy dallamra amit hallok... Szoktam írogatni is olykor, főleg úti tapasztalatokat, amolyan naplót vezetek évek óta, és féltve őrzöm őket az asztalfiókban.
Szeretek élni és élvezem a békét, amit Voldemort halála hozott, de valahol mélyen sejtem hogy ez sem lesz tartós. A háborúban mindig ott a béke, a békében pedig egy új háború magvai, örökös körforgás ez.
Akik nem ismernek, azok amolyan udvarias csodabogárnak tartanak, művelt és határozott társalkodónak, hűséges társnak. Való igaz az vagyok, ha éppen bizalmamra érdemes embert találok, bár bevallom ebből igen kevés van, és hiába beszélek sokat, mégis keveset mondok. Egészségesen óvatos vagyok, de nem bunkó. Jó emberismerőnek tartom magam, de én sem vagyok tévedhetetlen, ez be is bizonyosodott nem olyan régen. Marcus bizonyította be évekkel ezelőtt. Egy munka során találkoztunk és éreztem hogy ő lehetne az a társ, akivel megoszthatnám az örök létet, és aki megértene engem. Elmeséltem neki mindent a vámpírságról, és átváltoztattam de a vér mindenkiből mást hoz ki, ő pedig eltaszított magától. Nem értettem. újszülött vámpír volt én pedig csak segíteni akartam neki hogy ne maradjon egyedül, ahogy sokan mások maradnak. Értettem a szóból, elmentem, de haragudtam rá.
Ez a harag évekkel később kifakult, szomorúság és csalódottság lett, végül pedig megbocsátás. Nem jellemző rám hogy haragtartó ember lennék de ez mélyen megsebzett, az egyetlen akinek kitártam a szívem, telibe taposta. A bizalmam, mely oly drága kincs, megingott, de nem lehetetlen újra megszerezni, csak nem könnyű és sokan nem is próbálkoznak. Emiatt is van hogy sosem élek túl sokáig egy helyen, egyszerűen mehetnékem van, egy új munka, sok pénz, kaland, kihívás, lehetetlen... valami mindig hív és most is csak a véletlen hozott Londonba. Nem is sejtettem hogy Marcus még mindig itt él...
Függelék:
- Jobb kezes vagyok, és jól vívok.
- Szeretem a kávé illatát.
- Régen auror akartam lenni.
- Szeretem a lovakat.
- Tudok játszani zongorán.
Megjelenés
A megjelenésem, mindig más. Néha olyan, mintha visszamaradtam volna a múlt századból, néha viszont egészen modern és nem áll tőlem távol a varázsló talár, sem a mugli ruházat. Szeretek elvegyülni, és mivel sokat utazom, kénytelen is vagyok erre, így hát a ruhás szekrényemben minden megtalálható. Kényelmes szövetnadrágok, ingek, pólók, ujjatlanok, farmerek, pamutok, kasmírok. Hosszú és rövid ujjúak. A színekben vagyok válogatós, inkább a világosakat szeretem, mint a fehér, a krém szín és a bézs, minden árnylat jöhet. És a sötétkék. Fekete csak nagyon ritkán, a téli kabátjaim sem mind feketék. Cipőben jöhetnek. Bakancsok, könnyű elegáns topánok, hegymászáshoz speciális talpúak.
Ha a változatos öltözködésem nem lenne elég hogy valaki felismerjen, akkor hozzá kell tennem, a vékony, nem túl izmos alakom van, amin ezek a ruhák mind jól tudnak állni. Hosszú hajam barna, természetes színben pompázik, és hol összefogom, hol nem. Váll alá érő, azért nem olyan nagyon hosszú és remekül illik a zöldes kék szemeimhez. Arcom kerek és a vonásaim finomak. Nem túlságosan jóképű, inkább lágy, karakteres.
Életed fontosabb állomásai
"Hát kezdjük el
Tegyük rendbe amit kell
Ép ésszel."
Az életem sosem volt olyan mintaszerű, amit mostanában nevelnek az emberbe hogy élet, iskola, karrier család és karrier. Elég kesze-kusza, és nem ígérem meg azt sem hogy összefüggő lesz, de megpróbálom elkapni a legfontosabb részleteket, és azokon keresztül bemutatni az életem. Hosszú és tartalmas élet ez, nem akarok senkit untatni az unalmas hétköznapokkal, és lapokra sem illő semmit tevéssel.
Rögtön itt az elején, szeretnék szétoszlatni még egy jellemző sztereotípiát a fajunkra vonatkozóan. Nem kell mindenkinek nemesnek, uraságnak lennie, és rendkívül gyönyörűnek hogy vámpír lehessen. Sehol nincs kőbe vésve hogy magas, szőke teuton szerű férfiak és nők lehetnek csak az éjszaka szülöttei. Ez sok mindentől függ igazság szerint. Jómagam egy közepes módú családból származom, harmadik fia voltam apámnak. Nem voltunk sem gazdagok, de szegények sem. Meg tudtunk élni, és még arra is jutott hogy engem is taníttassanak olyan alapvető dolgokra, mint az írás olvasás, és számvetés, vagy éppen az udvariasság, a viselkedés tan. Bár ezek ekkoriban alap dolgoknak tűnhetnek, nem voltak azok. Sokan nem értettek semmihez, de tehetségük volt, csak elhányták vetették. Mindenesetre tehát rendes taníttatást kaptam, és szerettem is tanulni, mondjuk ami igaz a mai napig szeretek.
Két testvérem volt, egy nővérem, és egy bátyám. Marisa és Lewis. Nem mondom azt hogy imádtam őket, mert az erős túlzás lenne, de egészséges tisztelettel viseltettem Lewis iránt, és szerettem a nővérem is. A szüleink is szerettek minket, de szigorúan fogtak, és sokszor rosszalkodtunk és vívtuk ki a nemtetsző és helytelenítő pillantásokat. Élénk és eleven gyerek voltam, felfedező típus és ha azt mondták nem szabad, akkor azért is csináltam, mert tudni akartam miért nem lehet. Ez megmaradt bennem, ez a felfedező vágy, kalandor vonás. A nővérem szerint, amennyi bajba én gyerekként kerültem, csoda hogy megéltem a felnőttkort.
A folyamat zajlik
És aki nem hajlik
Ha túl nagy a terhe,
Annak összeomlik majd a terve
Az életem folyamán sok mindent tapasztaltam, de nem olyan hatalmas dolgokra gondolok, mint egy háború vagy egy nagyobb tömegpusztító katasztrófa. Sokkal apróbb, emberi folyamatokra, amik minden ember hétköznapjaiban ott vannak. A gyermek lassan felnő, és ahogy én is megtettem, be kellett látnom hogy az élet nem olyan egyszerű mint amilyennek tűnik. Ahhoz hogy élhessünk, pénz kell, ahhoz hogy legyünk pénzünk dolgozni kell és munkát keresni, és ez alól én sem voltam kivétel. Apám egy nyomdánál dolgozott, és amolyan segédként beprotezsált engem is, tehát bele tanulhattam egy könyvkiadó mindennapjaiba. Hogy lesz valamiből könyv, mit kell vele csinálni, mi mehet ki és mi nem. Mert akkoriban még nem lehetett mindent megjelentetni. Apám mellett sok mindent megtanultam erről, és elkezdtem felfogni milyen súlya van a munkának, és annak hogy dolgozni kell. Fiatalon kerültem én is ide de ez kényelmesnek tűnt, könyvek között, mindig is szerettem olvasni. Éppen ez az, ami arra sarkalt hogy elkezdjem átélni azokat amiket olvastam. Máris elmagyarázom mire gondolok. Útinaplók. Régen roppant népszerűek voltak és lopva bele bele olvastam és vágyódni kezdtem hogy utazhassak. Én is úti naplót akartam írni, esetleg vadászatokról, kalandokról. Második Colombus akartam lenni, felfedező, az őserdőket járó rettenthetetlen ifjú titán. Sok sok álmot dédelgettem. Sok álmom tört össze.
Nem egyszerre, természetesen de részletenként. Az élet nem volt egyszerű, és elvesztettem az apámat. Baleset volt, igazi baleset, nem csak olyan hogy eltussoljanak valamit. A baleset okozója is megsérült, de ő nem halt meg. Nem tudtam hogy ennek örüljek vagy gyűlöljem inkább azért, mert ő életben maradt, apám meg nem. Elkezdtem hát átvenni a munkáját, teljes állásban dolgozni a kiadónál és kora reggeltől késő éjjelig dolgoztam, hogy fenntarthassuk a középosztálybeli életünket. Nem volt könnyű, de mégsem panaszkodtam, mert szerettem csinálni, és talán a kései műszakok miatt ért utol az a teremtmény is.
Imádtam olvasni de sosem hittem az olyan teremtményekben mint a vámpírok, vagy vérfarkasok. Persze, a varázsló világ elég nagy de... ezek ritkaságok és... a naiv fiú aki voltam, találkozott egy vámpírral. Igaz, a fiú már nem helytálló, mert addigra felnőtt férfinak néztem ki, olyannak mint most és Aram engem választott a sok más ember közül. Sosem indokolta meg hogy miért, de elragadott az éjszakában és teljesen az ujja köré csavart, igazi úrnak tűnt, olyannak akivel az ember szívesen tölti az idejét és szívesen beszélget vele, olyannak aki a társaság lelke, akinek mindenki a kedvében akar járni. Ő volt Aram.
I, I feel like a monster
I, I feel like a monster
>>Aram<< egy jelenség volt, azt kell mondjam, soha nem láttam még hozzá foghatót. Mindenkit elbűvölt, bár nem tudom hogy azért mert vámpírként megvolt hozzá a bűvereje, vagy egyszerűen csak ilyen karizmája volt, ez sosem derült ki számomra. Mindenesetre átváltoztatott, olyanná tett mint ő maga és én meghaltam, azért hogy újra élhessek. Egy másik életet, ami többet kínált, de mégis. Édesen keserű volt ez számomra. Édes volt, mert vele lehettem és szerettem őt (nem, nem szerelemmel) de ugyanakkor az emberi világot is, a családomat, anyámat és a testvéreim... de el kellett szakadnom tőlük. A vámpírkodás és nem öregedés nem fér meg a szerető családdal és a mindennapokkal. Lassan elhagytam minden emberi vonásom, és újjászülettem a sötétségben és újra kellett tanulnom mindent. Hogyan kell vámpírként élni, és hogyan maradjak életben, később Aram nélkül is.
Nem mondom hogy minta diák lettem volna, de tény és való hogy nagyon sok helyzetben támaszkodtam a mesteremre, mert ifjú vámpírként a vadászösztön hirtelen mindent elsöpört és csak vadászni akartam. Ő fogott vissza, nem engedett és mérhetetlen mennyiségben utasított rendre, de mégsem utáltam érte. Felfogtam hogy ez később nekem jó lesz de, sokszor az adott pillanatban nekiugrottam, nagyon heves voltam de ő türelmes és kemény. Nem engedett egy jottányit sem a maga igazából, és később be is hódoltam neki. Minden akarat megtörik egyszer, mindenkinél van egy erősebb, és keményebb koponya. Végül sikerült úrrá lennem a vágyaimon és az ösztöneimen, és újra normális életet élhettem, de ez nem két nap volt. Hetek, sőt hónapok teltek el. Nem tudom, túlságosan lekötött hogy miket követtem el újszülött vámpírként. Nem mindig volt ott velem, nem ért oda időben és hagytam pár hullát magam mögött, amiket... szégyellek. Még most, ennyi idő után is. Nincs mentségem, nem keresek kifogásokat, én megtettem. Bár már nem tenném. Mai fejjel, nem tartom magam gyilkosnak, és mégis a vérük a kezemen szárad, soha le nem moshatom onnan, és rettegek attól hogy az áldozataim utódjai később elém állnak és magyarázatot követelnek. Igen, én is tudom hogy ennek vajmi kevés az esélye de mégis mi van akkor ha?
From the ashes of hate
It's a cruel demon's fate
On the wings of darkness
A kapcsolatom Arammal érdekes volt, néha olyan volt mint valami apa figura nekem, néha mint a legjobb barátom. Olykor angyalnak hittem, aki mellettem áll, és megment a saját ostobaságomtól, és kezdő ballépéseimtől, máskor démonnak hittem, akinek ajkairól csepeg a friss vér, egy újabb kiontott élet jeleként. Nagyon sok mindent éreztem iránta, de mégis egyfajta kötést, egy olyan szoros köteléket amit nem lehet csak úgy eltépni hiszen ő volt a teremtőm. Nem sokat beszélt magáról, de annyit kiderítettem róla hogy egykor földbirtokos volt, és dohányültetvénye volt, de aztán a családja megbetegedett valamiféle járványban és ő elmenekült hogy túlélje. Magányos volt, és bennem látta a társaságot. A mindennapjaink része volt hogy olvasott nekem mindenfélét, és faggatott hogy mit gondolok dolgokról. Filozófiáról és irodalomtól beszélgettünk, történelemről és nyelvekről, mesélt helyekről ahol járt, és kalandokról amikbe keveredett. Egy úti napló elevenedett meg előttem a személyében és egyszerűen gyermeki lelkesedéssel csöngtem a szavain, elvarázsolt teljesen.
Nem tudom miféle cél vezérelte amikor megteremtett, társat akart maga mellé, szeretőt, vagy csak szeszély volt, mindenesetre velem maradt és átlendített a vámpírságom elején, egészen addig amíg már önállóan is tudtam létezni és egy este egyszerűen eltűnt. Hagyott egy rövidke levelet maga után, miszerint szeret engem, de máshol van dolga és el kell mennie, de látjuk még egymást mert visszajön hozzám. Nagyon szomorúvá tett hogy elment, de hát valahol mélyen tudtam hogy nem lehet örökké velem, mégis üresek lettek a napok nélküle. Nagyon sokáig nem tudtam igazából mihez kezdjek de végül... végül nekivágtam az életnek. Kalandokra indultam magam is, utazásokra fizettem be, befektettem a pénzem és kamatozott is rendesen, mára egész vagyont halmoztam fel magamnak. Egy megbízatásom során találkoztam egy különleges fiatalemberrel, akiben kicsit magamra ismertem. Marcusnak hívták.
Call me a sinner, call me a saint
Tell me it's over I'll still love you the same
Call me your favorite, call me the worst
Tell me it's over I don't want you to hurt
It's all that I can say. So, I'll be on my way
Amikor vele találkoztam már több mint tíz éve vámpír voltam, és elég sok tapasztalatot gyűjtöttem magamba. Kalandornak csaptam fel az utóbbi években és egy különleges munka miatt mentem el a világ végére is, ahol nem várt, de annál kellemesebb társaságom akadt. Egy véletlen folyamán kerültünk kapcsolatba és egy ideig együtt utaztunk és szóba elegyedtünk. Művelt, intelligens férfinak találtam olyannak akivel éjszakákon át borozhatnék és beszélhetnék neki mindenféléről. Megkedveltem őt és meginvitáltam hogy legyen társam abban a munkában amit csináltam. Vámpírképességeimnek hála nem esett semmi bajunk, de valamiért úgy éreztem, nem lenne jó ha elmenne és így... egy hosszú éjszakán elmeséltem neki mindent. Akartam hogy a társam legyen, de én megadtam neki a döntést, ami nekem nem adatott meg. Nem akartam hogy később gyűlöljön érte. Elmondtam neki az előnyöket és a hátrányokat szerintem korrekten, és hagytam neki időt gondolkozni. Akarta. Megharaptam, megöltem, és újjá született a vér által. Mert a vámpírok szeretik ezt így mondani. Pártfogolni akartam őt, rávezetni mindenre amit én is tanultam, de.... ellökött magától. Pár nap után közölte hogy neki nincs szüksége rám, és hogy ő majd boldogul. Magában is.
Elszomorított, és hosszú ideig csak néztem őt, ahogy felindultságtól és ingerültségtől forrt a vére, szemei villogtak szinte és a szívem... a szívem majd meghasadt. Hiszen nem ezt ígérte, és fájdalommal szívemben hagytam el másnap éjjel, nem volt kedvem nappal utazni, a hangulatomhoz sokkal jobban illett a holdvilág és a távoli csillagok fénye.
Eltűntem kicsit, meghúzódva éltem, visszafogott életet amíg be nem gyógyítottam valahogy ezt a sérülést, és idővel a szomorúség haraggá dagadt, majd csalódottsággá lohadt és végül szomorkás megbocsátás lett belőle. Annyira szerettem volna ha Marcussal jól alakulnak a dolgok, az egyetlennel akinek megnyíltam. Az egyetlennel, akit szerettem, és akiért vállaltam a kockázatot hogy átváltoztatom. Senki mást nem haraptam meg azóta és nem is hoztam szóba sehol hogy ki vagyok.
Egy idő után, újra munkát vállaltam, és olyan helyre sodort az élet, ahová nem is gondoltam. Anglia. Marcust is itt hagytam magára, vajon jól lehet? Mi lehet vele? Merjem megkeresni? Most is elutasítana? Nem tudom. Talán. Idővel kiderül.
"Csak a zene se kvák se kokain..."
♫ Depresszió - Hát kezdjük el...
♫ Depresszió - A folyamat zajlik
♫ Skillet - Monster
♫ Within Temptation - Demon's Fate
♫ Shinedown - Call me
♫ Depresszió - Csak a zene