2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
“I walk around the school hallways and look at the people. I look at the teachers and wonder why they're here. If they like their jobs. Or us. And I wonder how smart they were when they were fifteen. Not in a mean way. In a curious way. It's like looking at all the students and wondering who's had their heart broken that day, and how they are able to cope with having three quizzes and a book report due on top of that. Or wondering who did the heart breaking. And wondering why.”
Userinfo: Titkos Teljes név: Jackson Warwick Születési hely és dátum: London, 1982. január 30. Csoport: Hugrabug Patrónus: törpepapagáj Évfolyam: hetedik Kiemelkedő tudás: kiemelkedően tudok tönkretenni dolgokat Kihez tartozol: saját karakter
Jellem: Ha valakit megkérdeznél az iskolában, milyen vagyok, kétféle választ kaphatnál: az egyik az, hogy fogalma sincs ki az Jack Warwick, a másik lehetőség pedig az, hogy a legnagyobb lúzer a világon. De ha esetleg arra vetemednél, hogy az én véleményemre adj, akkor én kissé árnyaltabban fejteném ki, miféle embernek tartom magam. Sohasem voltam túl szociális, mindig is nehezemre esett nyitni az emberek felé. Nem tudom, hogy ezzel az alapvető bizalmatlansággal együtt születtem vagy a tapasztalatok alakítottak ilyenné, de talán nem is számít. Jobban szeretek csendes szemlélőként létezni, nem szeretem, ha az emberek figyelme rám irányul, eddig abból csak bajom származott. De ha jól érzem magam, nagyon szívesen beszélgetek bárkivel, csak sajnos erre eddig nagyon kevés lehetőségem volt. Pedig néha tényleg jó lenne megvitatni néhány dolgot a macskámon és hasonló kevésbé beszédes lényeken kívül mással is. Mert azt hiszem, egy macska nem túl érdeklődő Tolsztoj vagy Rimbaud irodalmi munkásságát illetően. Pontosabban… ahogy elnézem, senki nem az ebben az iskolának nevezett siralomvölgyben. Ahogy ebből már te is sejtheted, élek-halok az irodalomért. A zenén kívül ez az egyetlen mentsváram, néha úgy érzem, hogy egy könyv többet ér mindenféle védőpajzsnál a világ ellen. Előbb vetném le magam a Roxfort legmagasabb tornyáról, mint hogy lemondjak a könyveimről és a gitáromról. Ezek számomra a legfontosabbak, illetve az a szamárfüles füzet, amibe ezer éve írom a verseimet, kottákat és mindenféle történetet, ami kipattan a fejemből. Nem mintha erről tudna bárki is, biztosan ezért is csak kiröhögnének. Ha valaki venné a fáradságot és jobban megismerne, rájöhetne, hogy annyira nem is vagyok kínos. Mármint tisztában vagyok vele, hogy nem túl menő velem mutatkozni, hogy nincsenek vicces csajozós és bulizós sztorijaim, hogy elég sajátságos a humorom és tulajdonképpen együtt lógni velem felér egy öngyilkossággal ebben az iskolában… de hidd el, nem vagyok annyira gáz. Ha lennének barátaim, a végsőkig kiállnék mellettük, én lennék az első, aki észrevenné, ha valami bajuk van és biztosan kieszelnék valamit, hogy segítsek rajtuk. De egy barátom sincs, úgyhogy ilyen idealista képek legfeljebb a fantáziámban léteznek. Többnyire mindenki röhög rajtam a hátam mögött, már hozzászoktam. Az évek során megtanultam, hogyan zárjam ki az ilyen embereket és hogyan pattintsam le őket. Utóbbinak mindig büntetőmunka a vége vagy egy hosszú panaszáradat a szüleimnek, de még így is megéri. Nem bírom befogni a számat, semmi sem idegesít fel annyira, mint az igazságtalanság és az értelmetlen kegyetlenség. Felőlem akár pépesre is verhetnek, de akkor sem fogom szó nélkül tűrni, ha szapulnak. Azt sem, ha másokkal teszik ezt, de ha én is jelen vagyok, akkor úgyis inkább rajtam csattan a többiek szánalmas humora. Annyit azért mégis köszönhetek nekik, hogy mellettük mesterfokra fejlesztettem az öniróniát és a szarkazmust. Szerencsére ez az utolsó évem. Ha végeztem, soha többet be sem teszem ide a lábam. Író szeretnék lenni, esetleg zenélni egy zenekarban. Tudom, hogy többre vagyok hivatott, mint hogy bezárjanak egy szekrénybe, amíg valamelyik tanár vagy a gondnok ki nem szabadít. Majd néhány év múlva meglátják, ki nevet a végén…
Kinézet, megjelenés: Elsős koromban hobbitnak gúnyoltak, mert annyival alacsonyabb voltam a többieknél. Sajnos azóta sem igazán nőttem meg, de legalább már nem olyan feltűnő a különbség a többiekhez képest. Eredetileg szőke a hajam, de nagyjából negyedikes korom óta állandóan váltogatom a színét, volt már piros, kék, zöld, lila, mindenféle, jelenleg éppen egyszerű fekete. Szanaszét áll és az égnek mered, ez a védjegyem. A szemem sötétbarna, majdnem fekete, és általában sötét karikák ülnek alatta – az iskolai élet nem passzol a bioritmusomhoz. Szeretném azt mondani, hogy jóképű srác vagyok és a lányok minden alkalommal megbámulják a kidolgozott izmaimat, de valójában mindegyik hatalmas hazugság lenne. Kölyökképem van és nem a helyes fajtából, emellett pedig kimerítem a vézna fogalmát. Nem vagyok odáig az egyenruháért, de hát nincs mit tenni, tanítási időben muszáj azt hordanom. Ha éppen nem az van rajtam, akkor zenekaros pólókat, szakadt cuccokat, tornacipőket, idétlen ingeket és nyakkendőket szeretek hordani. Nevezzük punknak vagy aminek akarjuk, engem nem érdekel, milyen stílus ez, egyszerűen csak így érzem jól magam.
„To be hurt To feel lost To be left out in the dark To be kicked when you're down To feel like you've been pushed around To be on the edge of breaking down And no one's there to save you No, you don't know what it's like Welcome to my life”
Reszketve szorongattam a bőröndömet, amely újra és újra megremegett a ráerősített macskahordozótól. A benne utazó, dagadt Falkor újra és újra rácsapott a rácsokra, nem tetszett neki a pályaudvar nyüzsgése. Örültem, hogy legalább ő itt van nekem, habár a szüleim borzasztóan kiakadtak, amiért nem baglyot vittem haza a bevásárlókörútról. Mintha annyira számítana, hogy írok-e nekik vagy sem… Sosincsenek otthon, sosem hallgatnak meg. Az előző, mugli iskolámban egyetlen szülői értekezleten sem voltak ott, reggelente egyszer sem kísértek el – úgyhogy annyira nem is volt szokatlan, hogy most is magányosan ácsorogtam a peronon a búcsúzkodó szülők és gyerekeik tengerében. A szüleim a Szent Mungóban dolgoztak, apa a varázslatok okozta traumákra szakosodott, anya pedig a gyermekorvoslásra. Amióta csak az eszemet tudtam, lepasszoltak a szomszéd káposztaszagú néninek vagy a rokonoknak, mikor éppen nem az iskolában voltam. A mellettünk lakó demens öregasszony többet tudott arról, hogy mi zajlik az életemben, mint apu és anyu. Könyörögtem nekik, hogy hadd járjak másik iskolába, ahol nem bántanak majd annyit az osztálytársaim, amiért furcsa vagyok, de persze hajthatatlanok voltak. „Meg sem próbálsz beilleszkedni” – mondták mindig, miután alaposan leszidtak a pocsolyába hajított füzeteim miatt. Pedig megpróbáltam, csak éppen nem sikerült. Nem értették, ők mindketten mugliszületésűek voltak és semmi bajuk nem volt a Roxfortba kerülésük előtt sem. Biztosan ők nem rántották ki kontrollálhatatlan mágiával saját maguk alól a széket, ha éppen zavarba jöttek… Mármint… ilyet biztosan nem csinált még rajtam kívül senki, de velem rendszeresen megesett, a többiek nagy vidámságára. Úgyhogy nem csoda, hogy a Roxfortba kerülésem feletti boldogságomat beárnyékolta a gyomorgörcs. Nem ismertem itt senkit, a szüleim pedig nem értek rá elkísérni. A nagybátyám dobott ki kocsival a King’s Crossra, de mugli lévén a kilenc és háromnegyedik vágányra már be sem tehette a lábát. Pedig az ő jelenléte is jobb lett volna a semminél, vagy legalább maradhattunk volna az autóban indulásig, hallgathattuk volna a kedvenc The Clash és Sex Pistols számaimat vagy megengedhette volna, hogy játsszak az unokatesóim gameboyán… Ehelyett viszont itt álltam, a hányinger kerülgetett és szúrt a szemem a könnyektől. Nyeltem egy nagyot, mert eszembe jutottak apám szavai arról, hogy túl sokat bőgök és a többi fiú helyében ő is kinevetne engem. A húgom sem sírt annyit mint én, pedig még csak kilencéves volt.
„Searching for a way to escape the madness A dire need for change as we fight for better days The hurt and the pain cut deep like a razor blade Holding in a cry for love, abandoned and afraid”
Kétoldalról ketten lefogtak, miközben egy harmadik évfolyamtársam kipakolta a táskámat. Vihogva tépkedte ki a lapokat A végtelen történetből, néhányat galacsinná gyűrve és tökéletes célzással a homlokomnak hajítva. Azt hittem, annál már nem lehetett rosszabb, mint amikor legutóbb a vécébe nyomták a fejemet és felírták az egyenruhám hátuljára, hogy hobbit. Szólnom kellett volna valakinek vagy csak csendben tűrni, nem tudom. A mugli iskolában már mindent próbáltam, de a tanárok sosem segítettek, sőt, egyetlen felnőtt sem. Ahhoz kicsi voltam és gyenge, hogy egyedül szembeszálljak velük. Hiába rúgkapáltam, átkozódtam, próbáltam megütni őket, egyszerűen nem ért semmit. - Csak a lányok olvasnak tündérmeséket – nevetett fel a griffendéles fiú, miközben kiborította a táskám maradék tartalmát a padlóra. – Te lány vagy, Jacky? Pont olyan gyenge vagy és annyit bőgsz. A többiek nevettek, a terem visszhangzott tőlük. Néhányan elfordították a fejüket, de talán rájuk voltam a legdühösebb. Miért nem tesznek semmit, ha nem tetszik nekik? Miért nem segít senki? Aztán hirtelen elengedtek és az asztalom felé taszítottak. Ösztönösen nyúltam a holmijaimért, hogy gyorsan elrakhassam őket. - Menjetek a picsába – acsarkodtam, villámló szemekkel nézve a zaklatóim felé. - Húsz pont a Hugrabugtól – szólalt meg a hátam mögött mérhetetlen nyugalommal Piton professzor, aki Merlin sem tudja, hogyan osont be ilyen némán a terembe. Vagy talán csak én nem hallottam a fülembe tóduló vértől. – Lassan igazán megtanulhatná, hogy itt nem szokás ilyen alpárian beszélni. - De én csak… - Nem kérdeztem, Warwick. Üljön le! – Összeszorítottam a szám és helyet foglaltam az asztalomnál, padtárs híján magam mellé dobva a tankönyveimet. A szememet könnyek mardosták, csak úgy tudtam megelőzni a hüppögést, hogy erősen a nyelvembe haraptam. Mikor lesz ennek vége?
„They left us alone, The kids in the dark, To burn out forever, Or light up a spark”
Reszkető kézzel bontottam ki a születésnapi ajándékomat. Az egész családtól érkezett közösen, hatalmas doboz volt, alig tudtam kicsempészni a bagolyházból. Az éjszaka közepén kellett elhoznom és kinyitnom, csak így vehettem biztosra, hogy a többiek nem fogják tönkretenni. A varázspálcám fényénél csomagoltam ki a szögletes kartondobozt, majd nyitottam ki a fedelét. Egy gitártok pihent benne, a Lumos bűbáj halovány fénygömbje megcsillant a fekete bőrön. Mohón, a meghatottságtól és izgalomtól előtörő könnyeimet nyelve cipzáraztam ki a hangszertokot. Sötétbarna akusztikus gitár volt, a hangolókulcsok között ki tudtam venni a Fender márkafeliratot. Óvatosan húztam végig az ujjaimat a húrokon, hogy véletlenül se pendítsem meg. Félő volt, hogy felhívnám magamra a gondnok vagy a járőröző prefektusok figyelmét. Sid lesz a neve, mint Sid Viciousnek – gondoltam önfeledt boldogsággal. Hirtelen még az sem tudta elrontani az örömömet, hogy nehéz lesz rá vigyázni, jobb lesz, ha ki sem viszem a hálótermünkből. A szobatársaim egyszerűen ignoráltak, de sosem ártottak nekem. Nem kedveltek engem, én sem őket, már megszoktuk ezt a felállást. De legalább nem nyúltak a cuccaimhoz, így a gitáromnak sem lesz baja. Még csak második éve jártam ide, de már tökélyre fejlesztettem a személyes tárgyaim elrejtését a hálótermünkben. Az ágyam matraca alatt tartottam a füzetemet, amibe a saját kis történeteimet és verseimet írtam. A könyveimet bezártam a fiókokba vagy ki sem vettem őket a könyvtárból, hanem ott olvastam őket, amíg a könyvtárosnő el nem zavart a takarodó miatt. Megtanultam, hogyan kerüljem el a felesleges, megalázó konfliktusokat. Persze így is akadtak bőven, de lényegesen kevesebb, mint tavaly. Talán egyszer majd azt is megtanulom, hogyan fogjam be a szám, ha bántanak, és akkor végre rám unnak…
„It says home is where your heart is But what a shame Cause everyone's heart Doesn't beat the same It's beating out of time”
- Nem tanulsz eleget, így nem lesz belőled semmi. Állandóan csak panasz érkezik rád a magaviseleted miatt. Néha esküszöm, szégyellem, hogy az én nevemet viseled – tartott alapos fejmosást apám. Hétágra sütött a nap odakint, az ablaküvegen egy méretes darázs mászott végig, bizonyára anya virágjai érdekelték. A szemközti házban egy ötéves forma kisfiú szaladgált, a nyomában golden retriever kutya rohant farokcsóválva. A baloldali szomszédunk füvet nyírt, jobb oldalról a kerti slag csobogását hallottam. Bár az is lehet, hogy ezeket a hangokat csak elképzeltem, addig sem kellett apám szitokáradatára figyelnem. - El sem tudod képzelni, mit éreztünk anyáddal, mikor megkaptuk a levelet, hogy rendszeresen dohányzáson kapnak az iskolai mosdóban, legutóbb pedig volt képed másnaposan bemenni az órára! Már ha egyáltalán bejársz… Bájitaltanból kis híján bukásra állsz, az isten szerelmére! – Dühösen az asztalra csapott, anya csak szigorúan összeszorította az ajkait. – Nem így neveltünk téged. - Valóban nem, igazából sehogy sem neveltetek – horkantam fel. - Vegyél vissza az arcodból! Velem te csak ne feleseljél! - A vitának tudtommal az a funkciója, hogy nos… vitatkozzunk, az meg kétemberes dolog. De már megszoktam, hogy magasról leszarod a véleményemet. – A fotelből kiálló cérnát piszkáltam, de bárhogy rángattam, nem sikerült kitépni. – Nem is, engem szarsz le. - Ne merészelj ilyet mon… - Csak az igazságot mondom – szakítottam félbe, lustán felemelkedve a fotelből. – Ne csinálj úgy, mintha érdekelnélek titeket. Csak rossz fényt vetek a doktorúrra és a doktornőre, ennyi az egész. Ne aggódj, amint lehet, lelépek tőletek és többet nem lesz rám gondotok. Mielőtt bármit is felelhettek volna, felviharzottam a lépcsőn és magamra zártam a szobám ajtaját. A falat borító, zenekaros és idézetes poszterek megrezegtek a hirtelen szélhullámtól. Feltettem a fejhallgatómat és bekapcsoltam a walkmanen a Livin’ ont he Edge-t az Aerosmith-től.
„I don't want to waste my time Become another casualty of society. I'll never fall in line Become another victim of your conformity And back down”
Csak álltam a folyosó szélén, a kezemben három új regénnyel. A tömeg eltakart, az egyetlen előnye annak, ha valaki alacsony: nem esik szemmagasságba, jóformán észre sem veszik. És így az ember megfigyelheti az őt körülvevő környezetet. Képmutatás, ez hatja át az egész iskolát. Úgy tesznek, mintha szeretnék a másikat, de valójában mindenki szörnyen önző és csak érdekek fűzik a másikhoz. Kibeszélik egymást titokban, elorozzák egymás szívszerelmét, és közben áttiporva mindenkit feljebb jutnak a szociális ranglétrán. Tulajdonképpen szeretek kívülálló lenni, így nem fáj a fejem az ilyen felesleges körök miatt. Az iskolai élet túlértékelt, a diákévek minden tartós hozománya kimerül a lelki sebekben. Én már csak tudtam, jó sokat kaptam belőlük. Azért néha eltűnődöm rajta, milyen lehet az a „nagy roxfortos élmény”, amiről mindenki beszél. Fogalmam sincs, nekem sosem voltak itt barátaim, sosem vettek semmibe. A diákok átnéznek rajtam vagy arra használnak, hogy legyen kin köszörülniük a nyelvüket, a tanárok pedig észre sem vesznek. Hiába írok jó dolgozatokat például Átváltoztatástanból, máskülönben meg sem szólalok az órákon és így néha olyan, mintha a létezésemről sem tudnának. Mindent összevetve különben nem olyan rossz a helyzet. Ez az utolsó évem, utána vissza sem fogok nézni. Írni szeretnék, talán lesz egy zenekarom is, ha találok hozzá megfelelő embereket. Kiadok egy könyvet, a zenéket, amiket írok, majd a rádióban fogják játszani. Szeretném hinni, hogy ez így lesz, mert engem már csak ez tesz boldoggá. Megnyugtat a tény, hogy a legtöbb híres művész pont olyan nyomorultul érezte magát, mint én és pont ennyire nem találták a helyüket a világban. Néha azt gondolom, hogy valójában senki sem találja, csak kifelé az ellenkezőjét hirdeti magáról. Nekem ez sosem ment és nem is akarom, hogy menjen. Gyűlölöm a képmutatást.
„So you can throw me to the wolves Tomorrow I will come back Leader of the whole pack Beat me black and blue Every wound will shape me Every scar will build my throne”
A hozzászólást Jackson Warwick összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2017-06-10, 16:59-kor.
Lacey Stewart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jack Warwick 2017-06-10, 16:51
Elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!
Na, végre egy újabb olyan kari, aki azért nem szeret iskolába járni, mert a társai pokollá teszik az életét Na, ne vedd úgy, mintha annyira örülnék szegény srác sanyarú sorsának, egyszerűen csak túl sok az olyan karakter, akik hú, de tökéletesek Külsőre, a magánéletük nekik sem fenékig tejfel és ahogy elnézem, a te karid sem húzott jó sorsot magának Sajnálom szegényt, se otthon, se a suliban nincs szerencséje, de azért szurkolok neki, hogy hamar rátaláljon a boldogság vagy legalább egy olyan barát, aki mellette van mindenben Nem is tartóztatlak fel tovább, menj, építsd ki a kapcsolataidat és keress barátokat
Na, ne vedd úgy, mintha annyira örülnék szegény srác sanyarú sorsának, egyszerűen csak túl sok az olyan karakter, akik hú, de tökéletesek 