2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastély mellett található meg egymás mellett sorban az a nyolc különböző méretű üvegház, ahol a gyógynövénytanhoz, a bájitalokhoz és egyéb elegyekhez szükséges növényeket termesztik az aktuális időjárástól függetlenül.
Igen, rengetegen mondták már, hogy hasonlítok Danielre. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Eme tény pedig történetesen soha életemben nem zavart. Dany rendes srác és örülök annak, hogy sokaknak ő jut az eszébe rólam. Még abban az esetben is, ha néha bosszantóan tudálékos. És beszédes. Hozzá tényleg kell fájdalomcsillapító, de én még ezeket a hülye tulajdonságait is szeretem. Mert néha az őrületbe kerget ugyan, de hiányozna, ha nem lenne. Azt hiszem, a barátságoknak így kell működnie. Nekem is vannak elviselhetetlen hülyeségeim, ahogy Paulónak is, de valahogy így vagyunk teljesen. Ami nincs meg egyikünkben, az meg van a másikunkban. Az én egyik rossz tulajdonságom, hogy igyekszem mindig mindent viccesre venni. Néha még a kellően komoly dolgokat is. Gyerekként tapasztaltam meg a gyászt, ez az élmény pedig olyan mélyen hatott rám, hogy azóta képtelen vagyok elviselni magam körül a komor arcok látványát. Legyen mindenki vidám, mert akkor - látszólag - az élet szép. A szavai hallatán kissé megrándul az arcom, de amikor ő elneveti magát, én is csatlakozom hozzá. A két idióta rötyög az üvegházban... Azt hiszem, ez egy olyan látvány, amelyet Daniel és Paulo már rég megszokott a részemről. Mert mellettem szem nem marad szárazon és ezt nagy általánosságban nem a sírásra értem. Túl gyakran ríkattam meg anyámat annak idején. Azok a könnyek az én lelkemen száradnak. - Nos, akkor tegyük félre az életünk részleteit, mert esélyesen egy élet is kevés lenne a megfejtésükre - sóhajtok fel végül a könnyeimet törölgetve, ezzel pedig lezártnak tekintve a témát. Én nem ismerem őt, ő pedig nem ismer engem és esélyesen nem is fogunk ennél közelebbi haverságot kötni egymással. Más évfolyam, más korosztály, más nem. Talán már kinőttem az ehhez hasonló gyerekes butaságokból, de még mindig nem szeretem azt hangoztatni, mennyire meg kell dolgoznom annak érdekében, hogy anyám és apám nyugodtan hajthassák álomra a fejüket. És már megint el vannak maradva egy havi lakbérrel... Ennek soha nem lesz vége, komolyan mondom. A diákmunkával szerzett fizetés pedig közel sem elég a költségek fedezésére. Ők is dolgoznak, de mégis nehéz. Ezt viszont se Daniel, se Paulo orrára nem szeretném kötni. Ők úgy tudják, hogy nagyjából minden rendben van otthon. Szerényen bár, de megélünk. Ami igaz is, csak hát vannak problémáink. Néha egészen kétségbeejtőek. - Megkockáztatom, hogy érdekelnének azok a pletykák engem is, de van egy olyan tippem, hogy nem fogod velem megosztani egyiket sem - sandítok Rézhaj irányába kíváncsian. Elvégre, az imént se engedett a kérdéseim özönének és esélyesen most se fog. Nyilván levakar magáról annyival, hogy ha érdekel, kérdezzem meg Danyt személyesen. Amit meg is fogok tenni, méghozzá készségesen. Valahogy folyamatosan elfelejt az ilyesmivel hencegni előttünk. Alex élménybeszámolói alapján tudok ugyan egy-két cifrább dolgot róla, de ezek szerint nem eleget. És hát kelleni fog egy "fegyver" a kezembe Daniel ellen. Néha imádom cukkolni, egy szaftos pletyka pedig pont kapóra jöhetne a "Ha nem adod kölcsön, elmondom XY-nak"-repertoáromba. Na, nem mintha bármilyen esetben is ártanék számára. Inkább leszek az utolsó ember a Földön, aki ilyesmit tenne vele, de kifejezetten élvezem a szemében megjelenő kérdőjelet, miközben azt latolgatja, hogy tényleg megtenném-e. És kb. fél perc alatt rájön arra is, hogy esélyesen nem. - Az igen! - füttyentek elismerően, habár fogalmam sincs azt illetően, mire fel ez a nagy tiszteletadás. Talán a tudatnak, hogy Alexet valaki belerángatja dolgokba. Vagy annak, hogy van olyasvalaki, akit a kis csaj afféle mentornak tekint. Nem mintha bármi szüksége is lenne holmi mentorokra... Ahol csak megjelenik, ott mindent felforgat. Komolyan mondom, néha rosszabb, mint egy kib*szott hurrikán. Tör-zúz. Ezek szerint Vöröske is hozzá hasonló habitusú lenne? - Ne aggódj, általában tartom a szavam - mosolyodom el, majd egy pillanatra kissé elkomorul az arcom. - Eddig csak egy olyan ígéretet tettem, amit nem sikerült betartanom - jegyzem meg, majd fokozatosan ismét mosoly jelenik meg az arcomon. A vihar bennem csak úgy jön és megy. Különben is, már régen volt, nem számít. - Egy korsó vajsörre való meghívás még számomra is bőven vállalható feladat. A Harcsában pedig ráadásul van dolgozói kedvezmény, mi több, ha éppen megy a céges buli, ingyen pia minden sarokban. Bár, én az ehhez hasonló eseményeket inkább ki szoktam hagyni, elvégre ismét csak a tanulás kerül részemről előtérbe. Guido Rossi, az eminens. - Képesség? - kérdezek vissza a válasza hallatán. - Még életemben nem hallottam róla - veszem el tőle a vattát és a fertőtlenítőt. - De most, szíves engedelmeddel, segítenék - áztatom be a vattát, majd nyomom a sebére és ha szükséges, több helyen és alkalommal is megismétlem ezt a műveletet. Látom az arcán, hogy csípi, de sokkal jobban tűri, mint én azt, amikor ő látott el engem. - Na, ezzel meg is volnánk - egyenesedem ki, majd dobom is a használt vattákat a szemetesbe, amely a közelünkben helyezkedik el. A kuka csámcsog, majd elégedett böffent is egyet, amint végzett a művelettel. Én mindeközben a lányra pillantok, majd megszólalok: - Nos, bármennyire is élveztem ezt a tartalmas beszélgetést, nekem most mennem kell - lépek a táskámhoz, majd kapom fel, hogy végül a hátamra vethessem. - Rengeteg még a tanulnivalóm és holnap este dolgoznom kell. Szia! - intek még egyet búcsúzóul, majd lépek ki a küszöbön és indulok el abba az irányba, amerre a következő órám lesz. A Roxfortban sokkal több üvegház van, mint a római iskolámban...
(Köszönöm a játékot, meglepően jól kijöttek egymással, pedig Gina általában kemény dió, de majd Guido két lábbal tapossa )
Hát ami azt illeti én se vagyok éppen tapasztalt pasizó. Igazából egyetlen srác tetszik, és vele se tudom, hogy hányadán állok. Cody szerint elé kéne állnom, és megbeszélni vele ezt az egészet. De az a hülye pletykarovatos cikk. Azóta minden kifordult a sarkából. Az ilyen kis barmok, mint az iméntiek azt hiszik, hogy Ramyn keresztül akarok társadalmi rangot szerezni, pedig erről szó sincs. Ez engem sosem érdekelt. Ramy meg... vele egyszerűen nem tudom megbeszélni, mert kerül. A dolog odáig fajult, hogy megkértem Pitont, hogy büntessen meg, és küldje Ramyt felügyelni, de csak undorodó kifejezéssel az arcán közölte, hogy nem folyik bele kamasz szerelmi drámákba, és otthagyott. Elég gáz mi? A leveleimre se válaszol, és én őszintén nem tudom, hogy mit tegyek. Hiszen ártani se szeretnék neki. A hírnevének és a családja hírének. Tudom, hogy kereskedők, és a hírnevükből élnek. Egy magamfajtát pedig biztos nem látnának szívesen a közelükbe. De az érzéseimről, amik teljesen összezavarnak nem tehetek. Ami pedig még cikibb, hogy én is szűz vagyok még. Csak hát a szám nagy, hogy azt higgyék... érted. Szóval aztán nekem nincs jogom senkit elítélni. - Jó meglátás. - bólintok rá a válaszára. Sokan tartanak ilyen-olyan okból furának. De ki nem az. Azt pedig kifejezetten szeretem, ha nem tudják az emberek, hogy mit miért teszek. Ami meg azt illeti, bosszantóan hasonlít Danielre. Szóval akár még kedvelhetném is. Ha nem kellene távol tartanom magamtól. Ismétlem: Nem hiányzik még egy fő az életemből, aki bonyodalmakat okozhat. Így is van elég bajom. Annyi, hogy néha már én se tudom fejbe tartani, és úgy érzem egyszerűen csak felrobbanok. A baj az, hogy igaza van. Kétségbeesetten vágyom tartozni valahova. Arra, hogy elfogadjanak önmagamért. - Aha... Persze kiscserkész. Gyere essünk is túl rajta. - nézek rá, meg a padra komolyan. De aztán nem bírom ki és egyszerűen elröhögöm magam. Ez annyira abszurd. Tuti nem itt és most fogom elveszíteni, és nem vele. - Bocs Kiscserkész, de ez az eset nem fog megesni. - vigyorok rá. De valahogy sikerült elérnie, hogy jobb kedvem legyen, ami azért elég nagy szó. Talán egy pillanatra még az egyéb gondjaimról is megfeledkeztem. - Hidd el, a rúnaismeret pofon egyszerű az életemhez képest. Pedig én se kedveltem igazán. Csak kellett a kitűnő RBF. - sóhajtok fel. Mert hát tényleg így van. A rúnaismeret csak egy tantárgy. Meg lehet tanulni, vagy ha mást nem bemagolni a dolgozatig az aktuális fejezetet. De az én problémáim sokkal összetettebbek ennél. Éppen ezért is van szükségem ennyi védelmi falra. Csak így vagyok képes szilárd maradni. Én nem törhetek össze, és pityereghetek, mint egy óvodás kislány, akinek elvették a nyalókáját. Nekem erősnek kell lennem, hogy megvédjem azokat, akiket közel engedtem, és azokat, akik fontosak. A haverja témáját meg nem feszegetem tovább. Majd rájön, hogy mi is a felállás itt. - Persze. Őt mindenki ismeri. Nincs olyan folyosói pletyka, amiben ne bukkanna fel a neve. Igaz ezek 99%-ban arra jók csak, hogy röhögőgörcsöt kapjak tőlük Danielt ismerve. Pedig köztudottan nincs is humorérzékem. - vonok vállat. Felesleges volna tagadnom, hogy ismerem. Nem is látom okát, hogy ezt tegyem. - Talált süllyedt. Én volnék az. - ismerem el ezt is készségesen, amikor az Alexes sztorit hozza fel. Ami amúgy elég bosszantó volt. Alex két álló hétig könyörgött nekem. Mindenhova a nyakamra járt. Szó szerint mindenhova. Még a wc-be is követett, hogy pisilés közben is nyaggathasson. Hiába mondtam neki, hogy Daniel megöl, ha megtudja, és ez egyszer hiszek neki, bár nem szoktam komolyan venni a fenyegetéseit. Általában tényleg nem. De Daniel érzelmi vakfoltja Alex. Ezt mindenki tudja, és látja, kivéve őt. Végül, amikor végleg eluntam, hogy minden nap fejfájást kapok a csajtól, adtam neki egy szálat. Mit ad Isten? Danielnek pont akkor kellett felbukkannia a semmiből. A többit képzelhetitek. - Bocsi, de köt a tolvajbecsszó. - tárom szét a karjaimat a kérdésére. Szívesen mondanám neki, hogy Alex volt a hibás. De számítana? Én meg engedtem neki. Szóval fifty-fifty. Amúgy pedig jobb, ha Dany csak simán rám dühös. Akkor legalább egy kis ideig kerül. Aztán persze újra megpróbál jó útra téríteni. Mintha valami elcseszett családi vállalkozás lenne az én megmentésem. De komolyan. Bosszantó. Hát hogy tartsam így távol őket a bajtól? - Jah. Erre volt szerencsém rájönni. - ingatom meg a fejem. Azt is sejtem, hogy a húga halála miatt van ez így. Bár én a történetet csak felületesen ismerem. Csak annyit tudok, hogy kislány korában beteg lett és meghalt. Semmi egyebet. Erre is elég cink volt rájönni. Nem is tudtam mit mondani hirtelen. Csak annyit hogy "Sajnálom" és "Bocsáss meg" és akkor egyszer komolyan gondoltam. Mert én is pontosan tudom, hogy milyen elveszíteni valakit, aki a világot jelenti számodra, és együtt élni ezzel. - Vigyázz Guido Rossi. Még a szavadon foglak. - vigyorgok rá az ajánlatára. Mikor is lesz a következő Roxmortsi hétvége? Úgy hallottam nyílt valami új hely. Valami Harcsa. Talán be kéne néznem oda. - Tedd csak azt. Gondolkozz csak. - vigyorgok rá. Nem bánom, ha nem most kér valamit. Csak ne valami irreális dologgal álljon elő. Például, hogy ignoráljam Alex hülyeségeit. Én próbálom, esküszöm. Többnyire sikerül is, de azért lássuk be, elég makacs a kicsike, és jobb ha tőlem kap valami ártalmatlan, vagy kevésbé ártalmas cuccot, mintha másnál próbálkozna. - Új gyógyfőzet? Nem. - nevetem el magam egy kicsit, miközben kiveszem a fertőtlenítőt, és egy kis darab vattapamacsot. Majd felülök az egyik asztalra, és elkezdem kihúzogatni a szilánkokat. Bár egy nagyobbnál megrándul az arcom, de igyekszem nem jelét adni a fájdalomnak. Szép is lenne, ha az elején leszólom, aztán én vinnyogok. Na nem. Ezt az elégtételt nem adom meg. - Gyógyító vagyok. Mármint nem úgy, ahogy te. Hogy annak tanulnék. Ez inkább egyfajta képesség. Kézrátétellel tudok gyógyítani. Pálca nélkül. Az előbb veled is azt csináltam. Ez azt hiszem a része a képességemnek. Ugyanúgy megsérülök, érzem a fájdalmat, de sokkal gyorsabban gyógyulok. - válaszolom meg a kérdést, ahogy ránézek a fertőtlenítős üvegre. Jó. Hát akkor most jön a fekete leves. Megfogom az üveget, hogy a vattára folyassak belőle egy jókora adagot, és hacsak Guido nem veszi ki a kezemből, a térdemre a sebekbe nyomom a vattát, megtisztogatva azokat. Bár az arcom néha meg-megrándul még így is igyekszem férfiasan tűrni a dolgot. Csak pár perc. És nyoma se lesz.
Hát igen, egy nőkkel kapcsolatos vitába belemenni felér az örökkévalósággal. Részemről már csak amiatt is, mert nincs tapasztalatom ezen a téren. Dany és Paulo hajtja/hajtotta mindig is a csajokat, nem én. Néha még azzal is cukkolni szoktak, hogy meleg vagyok, amikor nem állok kötélnek, ha éppen elvinnének valamerre csajozni. Nem, nem vagyok az. Egész egyszerűen csak vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. A lepedőakrobata lányok pedig nagyon is hidegen hagynak. Ha szórakozásra vágyom, majd intézek én magamnak olyasmit, amit igenis élvezek. Példának okáért egy olyan könyvet, ami kikapcsol. Ki is röhögnének, ha tudomást szereznének arról, hogy még szűz vagyok... Anno bekamuztam nekik egy csajt, akivel elméletileg jártam, de fogalmam sincs azt illetően, mennyire hitték el számomra a dolgot. Rém ciki lenne, ha rájönnének az igazságra. Mondjuk, gyerekként pont ugyanezt gondoltam néhány másik dologgal kapcsolatban is, mégis kellemesen végződött az egész ügy. - Mert fura lány vagy és a fura lányok furán viselkednek - vágok vissza kedvesen csipkelődve a kérdése hallatán. Igazság szerint tényleg elég nyakatekert leányzó lehet, azt meg kell hagyni. Mégis, a maga rideg stílusa ellenére is kedvelhető személyiségnek tartom. Na, nem mintha tíz perc után megbarátkoztam volna vele, de nyilván jóban tudnánk lenni egymással. Rideg és távolságtartó, de - őszintén szólva - mindig a hozzá hasonló emberek vágynak a legjobban a szeretetre. - Lehet, hogy futnak utánam, de eddig én voltam a gyorsabb - válaszolom hanyag eleganciával. Komolyan ekkora csajozó gépnek tart? Mert ebben az esetben talán nem ártana szemészetre mennie. - Ja igen, persze, meg akartalak döngetni. Ott, ni! - bökök mutatóujjammal az egyik nagyobb, üres pad irányába. - Most, hogy ennyire tisztán átlátsz rajtam, már nincs értelme tovább tagadnom. Jössz? Van nálam gumi... - pillantok rá a lehető legkomolyabb képemet magamra öltve, noha legbelül már most fetrengek a röhögéstől. Istenem! Mégis hogyan képes ilyen égbekiáltó butaságokat összehordani? - Akkor köze lehet a rúnaismerethez, mert azt se igazán értettem... - állapítom meg bazsalyogva. Nyilván elég komoly témákat kezdtem el feszegetni, szóval esélyesen érdemesebb lenne visszavennem a tempóból. A kislány szilárdabb, mint egy római kori váza. Fogalmam sincs, miért van ekkora védelmi fal körülötte, de esélyesen nem is az én dolgom ezt kideríteni. Véletlenül futottunk egymásba és - bármennyire is szeretnék - nem segíthetek mindenkin. Esélyesen meg van neki a maga kis baráti köre, akivel megbeszélheti ezeket a dolgokat. Illetlenség lenne hát részemről is beletenyerelni ilyesmibe. És hát nyilván nem sűrűn fogunk összefutni ezek után. - Ismétlem: nem aggódom - jelentem ki fapofát vágva. Paulo miatt aggódni? Most komolyan? Az aligátorokat képes lenne lebeszélni arról, hogy élve felfalják. Amilyen simulékony és alkalmazkodó néha, év végére esélyesen ő lesz a kiskirály a mardisok körein belül. Talán fogadnom kellene... Ja, nem, mégse, ahhoz nincs elég pénzem és csak sajnálnám, ha buknék rajta. - Ismered Danielt? - pillantok rá enyhén megütközve, habár elég hülye voltam, hogy nem számítottam erre. Dany évek óta ide jár, majdhogynem mindenkit ismer. Ráadásul, prefektus is volt éveken keresztül. Ezek szerint... - Te vagy az a bajkeverő csajszi, igaz? - teszem fel a kérdést, amint sikerül végigvezetnem magamban a gondolatmenetet. - Akit egyszer rajta kapott Alexszel cigizés közben? - És akiről szentül hitte, hogy ő vette rá az unokahúgát a pöfékelésre. Ami az igazat illeti, Dany hatalmas hibája, hogy nem mindig látja át pontosan, mégis mi mindenre képes az ő kis védence. Nem hiszem, hogy sokat kellett volna győzködni arról, hogy gyújtson rá. - Most úgy őszintén... - hajolok egy kissé közelebb hozzá, mintha valami baromi bizalmas kérdést szeretnék feltenni számára. - Kinek az ötlete volt? Ismerem Alexet, Daniel is ismeri Alexet, Paulo talán a kelleténél is jobban ismeri Alexet, de egy valamiben mindannyian egyetértünk: az a csaj egy született bajkeverő. Simán kinézem hát belőle, hogy ő vámolta meg a vöröskét a bűzrúddal, de Dany szerint ez a lány vette rá a dologra. Ezek szerint van, aki annál a forgószélnél is több kárt képes okozni. - Sajnos, a nála fiatalabb lányokkal szemben mindig is élt benne valamiféle védelmező ösztön - ingatom meg a fejem egy elnéző mosollyal. Esélyesen Vittoria miatt, bár a fene se tudja. - De ha annyira szeretnél iszogatni, akkor egyszer szívesen meghívlak egy korsó vajsörre, ha gondolod - vetem fel számára az ötletet. Annyira talán még az én szerényke kis pénzemből is futná. Én nem fogom kikapni a kezéből és kioktatni arról, hogy mit szabad és mit nem. - Hogy értve nem az? - kapom fel a fejem, elvégre Daniel elég ritkán mesél nekünk az itteni, prefis pályafutásáról. - Hmmm... egyetlen dolgot - ráncolom a szemöldököm, miközben az államat simogatom, olyan képet vágva nagyjából, mintha jelenleg is a wc-én ülve erőlködnék. - Ezt sajnos nagyon át kell gondolom. Szóval, esélyesen később fogom behajtani rajtad - vigyorodom el. És egyébként komolyan is gondolom. Sosem árt egy használható lap a kezembe. - Begyógyul? - tátom el a szám csodálkozva a szavai hallatán. - Tényleg! - csapok végül látványosan a homlokomra, amint eszembe villannak az iménti képek. - Mi ez a gyors regenerálódás részedről? Kifejlesztettek egy új gyógyfőzetet esetleg? - darálom a kérdéseimet, miközben követem őt. Talán valamiféle kísérleti csoportban van benne, amiért jó pénzt kaphat. Esetleg sebezhetetlen? De nem, az nagyon ritka adottság, nem igaz?
- Hát, te meg én eléggé más bolygóról származhatunk. Vagy csak nem a megfelelő csajokkal ismerkedtél eddig. - vonok vállat végül. Semmi kedvem egy női emancipációról szóló vitába bonyolódni vele. Pasi, és mint olyan, nyilván nem értheti meg a női nézőpontokat. Így azt hiszem ezt a témát ennyiben is hagyom. Amúgy se tudom, hogy milyen lány ismerősei lehetnek, de ha védelemre szorulnak, az már bizony öreg hiba. A múltja szomorú történeteiről meg honnan kéne tudnom, ha nem osztja meg velem? Na nem mintha rám tartozna, és érdekelne. Nincs is jogom ilyesmiről faggatni. - Értem én. Bonyolult. Nincs egyszerű életű ember a Földön. - hagyom rá meglepően könnyen. Már rég megtanultam, hogy ne faggatózzak olyan dolgok után, amik nem tartoznak rám. Guido bonyolult múltja nyilván ilyen. Nem bolygatom, amíg ő sem az enyémet. - Honnan veszed, hogy érdekel a múltad? Egyedül azért hallgatlak még, mert olaszul beszélsz. - mosolygok rá kicsit kekeckedve. Tudom. Danielnek is ezt szoktam mondani. Valamiért ő mégsem tágít mellőlem, és csak süketel tovább. Általában olyan dolgokról, hogy nem kéne cigiznem, innom, és bajba keveredni. Hogy vannak barátaim, és nem kell mindennel egyedül szembe nézni. De ő nem tudja az igazságot. Mármint néha gyanakszik, csak fogalma sincs mire. Totális vak sötétben tapagatózik. Érzi, hogy nincs minden rendben, de ennél közelebb nem juthat az igazsághoz. A saját érdekében. Csak így védhetem meg őt és a családját. És hát ez az egyik legfőbb célom, bár ezt egyikük sem tudhatja meg sohasem. Ez pedig elég nagy nyomás így. Ami azt illeti egy pillanatig némileg összezavarodott fejet vágok, amikor kinevet. De csak rendezem a vonásaim. - Ne akard bemesélni nekem, hogy nem futnak utánad a lányok, és te nem használod ki. Amúgy meg nincs olyan, hogy csak kedves valaki. Annak mindig oka van. A srácoknál rendszerint egy oka szokott lenni.- nézek rá némileg elgondolkodott arccal. Na nem mintha annyi tapasztalatom lenne a dologban. El kell ismernem az emberi érzések, és viselkedésminták időnként igencsak össze tudnak zavarni. Talán ezért is kedvelem jobban a növényeket. Őket könnyen megértem. Az embereket... pfff... hagyjuk. Viszont teljesen bolond sem vagyok. A kamasz srácok gondolatait többnyire csak egy dolog teszi ki. Főként ha kettesben vannak egy potenciális szoknyával egy üvegházban. Igaz, én nem éppen tartozom az elérhető kategóriába ezen a téren. Erre jobb, ha ő is gyorsan rájön. - Ez ennél sokkal bonyolultabb. Nem értenéd. Maradjunk ennyiben. - értem én, hogy mért ütközött meg a kifejezésen, és mire érti a kérdést. De ez nem olyasmi, amit képes lennék itt és most elmagyarázni számára. Ami azt illeti máskor, más időben, más körülmények közt sem. És nem is ismerem ehhez eléggé. Egy dolog ez a kis olasz játék, de ne akarjon túl közel kerülni a múltamhoz, és hozzám. A saját érdekében. Vagyis mindkettőnkében. Nem akarok miatta is aggódni. Épp elég a saját bajom. Ami az érintést illeti, ez megint nem olyasmi, amit itt és most szeretnék feltárni. Szóval hálás vagyok, hogy csak ennyiben hagyja a dolgot. - Akkor, ha nem derül fény a származására talán van esélye rá. De ne aggódj. Én megőrzőm a barátod titkát. Esküszöm. - teszem színpadiasan a mellkasomra a kezem. Lehet, hogy nem ismerem ezt a Paulot, de kétlem, hogy ha kiderülne az igazság a szüleiről, akkor olyan könnyen bevásárolhatná magát a legfelsőbb körökbe. A bedumálás meg... Még Alex Maroninak se sikerült, pedig annak a csajnak aztán van beszélőkéje. Néha fejfájást is kapok tőle. Na meg Danieltől, ahogy védeni próbálja. Mondjuk nem mintha engem ez egy fikarnyit is érintene ennek a Paulonak az élete. Éppen ezért nyilván nem is fogok keresztbe tenni a srácnak. Nem áll érdekemben. - Hidd el nekem, hogy sokkal jobban járnál Daniel Paisley-vel. Bimba kedvenc ex-prefijével. Sokkal jobban kedveli, mint engem. Jobb belépő lenne számodra. - bár nem mondta a vezetéknevet, de az utalásaiból nem volt nehéz kitalálom. Csak ő lehet az. Ami valahol roppant bosszantó, és roppant szórakoztató egyszerre. Hmm... na jó, tekintsük ezt szimplán érdekes fordulatnak. Meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. - Na szépen vagyunk, mondhatom. Téged sörözni hív, tőlem meg elkobozná azt a keveset is, amit sikerül szereznem. Elég bosszantó amikor előadja a szent prefit. Főleg, hogy már nem is az. Csak engem "szórakoztat" vele. - forgatom meg a szemem. Daniel néha tényleg elég bosszantó kiscserkész tud lenni. Vagy csak nekem adja elő mindig. A legtöbbször addig, amíg simán megunom, és otthagyom. Vagy mondok neki valamit, amitől jól összezavarodhat, és úgy hagyom ott. Az még valamelyest szórakoztató is. - Na jó Guido Rossi. Kérhetsz tőlem egy dolgot. De jól gondold meg, hogy mi legyen az. Ha kimondtad nincs visszaút. Csak mert olaszul beszélsz, és mert engedékeny hangulatban vagyok, mert segítettél megmenteni a palántáim, ja és beszámítom, hogy Daniel haverja vagy. - mosolyodok el, ahogy kicsit kihívóan nézek rá. A pletykás megállapítására meg csak szórakozottan bólintok. Amikor viszont a térdem említi, csak akkor nézek le rá, és egy picit zavart tekintettel veszem tudomásul, hogy hát igen, egy-két törött cserépdarab még kiáll belőle, és több helyen is felsértette a térdelés a bőröm. - Jah.. ez semmiség. Ne aggódj miatta. Van fertőtlenítő ott a szekrényben, és perceken belül úgyis begyógyul. Szóval igazán nem szükséges... - nézek rá egy kis zavart mosollyal, miközben az egyik fali elsősegély szekrényre mutatok. Sőt végül el is indulok, hogy elővegyem az említett fertőtlenítőt.
- Ezt csupán megcáfolni tudom a saját tapasztalataim alapján. Vagyis tudtam - vetek rá egy elgondolkodó pillantást. Eddig tényleg csak olyan lánykákat ismertem, akik a segítségünkre szorultak valamilyen úton-módon. Camilla és Alex. Tény és való, hogy utóbbi személyiségileg sokkal közelebb állt Ginához, de akadt már pár alkalom, amikor a mi segítségünket igényelte egy-egy esetben. Nekimegy ő bárkinek, csupán a végeredmény nagyon is kérdéses. És ott volt Vittoria is... Nagyon fiatalok voltunk még, amikor meghalt, de előtte mindig-mindenben támogattuk őt és megvédtük, ha esetleg olyan helyzettel találta volna szembe magát. A betegsége folyamán pedig szó szerint mi is küzdöttünk érte. Természetesen, mind-mind a magunk kis módszereivel, miközben igyekeztünk Daniel támaszai lenni. Nehéz időszak volt az mindannyiunk számára, de ezt már nem kötöm a vöröske orrára. Túl személyes és én sem ismerem eléggé őt ahhoz, hogy ilyesmit megosszak vele. Le is zárom hát eme témát magamban, noha alaposan megrengette a véleményemet. Talán boldogult volna egyedül is, de ez számomra édeskevés. - Tetszik a gondolatmeneted - biccentek egyet elismerően a következő szavai hallatán. - Igazság szerint nem a szüleimnek kell bizonyítanom, hanem miattuk - ismerem el a kérdése hallatán. - De, mint te is mondtad, ez bonyolult - vonom meg egy laza mozdulattal a vállamat. - És amíg nem osztod meg velem a neved, nem ismered meg a múltam - mosolyodom el. Ez nem fenyegetés, nem hiszti, egyszerű tényközlés csupán. Ő a nevét nem osztja meg velem, én pedig a motivációimat vele. Közvetlen, nyílt embernek tartom magam, de valamit valamiért, nem igaz? - Az én ágyamról? - nevetem el magam egy pillanatra, miközben zavart mozdulattal nyúlok a tarkómhoz és talán némileg el is pirulok. - És honnan veszed azt, hogy fel szeretnélek csípni? - döntöm kíváncsian oldalra a fejem, sűrű pislogások közepette. - Nem vagyok jártas az ilyesmiben, de az udvarlás nem ott kezdődik, hogy dagadtra veretem másokkal a képem a kiszemeltem előtt. A szövegem pedig... csupán kedves szerettem volna lenni, semmi más. Nem is értem hirtelen, mégis honnan vett ekkora baromságot. Egyetlen alkalommal se közeledtem úgy felé, ahogy kellene, ha az ágyamba szeretném cipelni. Még csak eszembe se jutott egy pillanatra sem. Helyes kislány, meg kell hagyni, de akadnak nála szebbek és formásabbak is a kastély falain belül. Meg hát időm sincs arra, hogy a lányokat kergessem és őszintén szólva, jelenleg nem is érdekelnek egy kicsit sem. Ha van is szabadidőm, azt magamra szeretném szánni, nem egy lányra. Jelenleg tehát szingli vagyok és szeretnék egy ideig az is maradni. - Miért? - ütközöm meg a kijelentésén. - Mondta már bárki is, hogy te bántottad? A kérdést természetesen a szeretteire értem, de egyébként nagyon is együttérzek vele. Én ugyan nem emésztem magam ennyire, de Vittoria halálát annak idején a saját bűnömnek tekintettem. Tisztában vagyok vele, hogy nem tehettem volna érte semmit sem, de mégis... Együtt nőttünk fel és mindig mindenben mellette álltunk. A betegsége azonban legyűrte őt és minket is. Aznap vele halt az én lelkem egy darabkája is. Most pedig ez a másik ügy... Kívülről ugyan nem úgy tűnik, de igenis rágom magam rajta rendesen. Megtudni, hogy az, aki felnevelt, nem az apám és ugyanazon a napon megismerni a biológiai apámat... Nos, nem egyszerű. De talán még ezeknél is nagyobb falat az a titok, amelyet anyám osztott meg velem nem sokkal később az után, hogy kihajította azt a férfit a lakásunkból. Néha azt kívánom, bár el se mondta volna, de ezen már képtelen vagyok változtatni. Nem értem, mire fel ez a hatalmas ijedtség a lány részéről, amikor megérintem őt, de a békesség kedvéért nem erőltetem tovább a dolgot. Esélyesen van valami, ami miatt ez elég kellemetlen érzéseket szabadít fel benne. Ebben az esetben pedig talán bölcsebb lenne részemről, ha nem fogdosnám. Tehát csupán biccentek a kijelentése hallatán, noha közben mindvégig ott van valamiféle értetlenkedés is a tekintetemben. Mi a szösz? - Nem úgy ismerem Paulót, mint aki egykönnyen feladná - biztosítom őt a haverom jóllétéről. - És van akkora beszélőkéje, mint a bécsi kapu, szóval esélyesen elég szépen behízelgi magát a krémek krémjébe is - osztom meg vele a titkot. Ő talán ezt lehetetlennek tartja, de hát Paulo ügyvédnek készül, ennek révén pedig igen szépen fossa magából a szavakat. Méghozzá nem is akárhogy. Véleményem szerint még azt a guánó kupacot is képes lenne mások nyakába sózni két perc alatt. És erre komolyan a nyakamat merném tenni. - Meg is fogom - húzom ki magam egy pillanatra, de elég hamar leeresztek Rézhaj következő mondatai hallatán. - Komolyan lenne szíved Danielre bízni engem? - kámpicsorodik le a szám széle, mintha menten elsírnám magam. - Képes és lyukat beszél a hasamba vagy idefelé jövet lerángatna Roxmortsba egy pofa vajsörre - amivel alapvetően nem lenne baj, de hát na... TANULNOM KELL. És ez az a mondat, amely általában fénysebességgel szokott elsüvíteni Paulo és Daniel füle mellett. - Mert szerinted nem? - öltök rá nyelvet viccelődve. - Ha valaki valakit megment, akkor az az első számú szabály, hogy kérhet valami szívességet. Az pedig, hogy esetlegesen bemutass annak a bizonyos Bimba professzornak, nem hiszem, hogy olyan nagy eget rengető feladat lenne. Két perc lenne az egész, utána pedig mehetsz is a dolgodra. És mindezért cserébe nem gyepáltak meg azok a szemétládák - igazítom meg a felsőmet, miközben a padhoz lépek, amelyen még az incidens előtt foglaltam helyet, majd felkapom a könyvet és tuszkolom vissza a táskámba. Remek, most bizonyára nem lesz tanulás. - A pletykák lényege nem pont ez? - cukkolom viccelődve. - De rendben, te tudod - hagyom rá végül a dolgot. - Ha nem szeretnéd elárulni, nem faggatlak tovább ezzel kapcsolatban. Egyébként a térded... - bökök beszéd közben mutatóujjammal a cserepekre. - Nem sértették fel? Mert ha gondolod, elláthatom...
Mondanám, hogy nincs rám hatással az a cuki kis félmosolya, de igazság szerint csak igyekszem ignorálni a dolgot. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ebből bármi további dolog is legyen. Nem. Jobb lesz, ha a továbbiakban ő megy jobbra, én balra, és mindenki boldog. Nem hiányzik még több bonyodalom az életembe. Így sem egyszerű már a helyzet. Folyton van min rágódni. Ezen a srácon pedig nem akarok. Amúgy meg ha ártani akartam volna neki, már megtettem volna. De nincs miért. Csak rendes akart lenni egy ismeretlen lányhoz. Még ha nem is kértem a segítségéből. - Látod. Ez is egy téves feltételezés. A lányok erősebbek, mint azt a fiúk hinnék. És ha kell meg tudják védeni magukat. - mosolyodom el. De valahol azért el kell ismernem, hogy tetszik a kiscserkész hozzáállása. Azt hiszem ő jobb és nemesebb ember, mint én valaha leszek. Már legalábbis ezt gondolnám, ha látnám a gondolatait. Ugyanis a különbség kettőnk közt, hogy míg ő az ellenségei szenvedését sem tudná végig nézni, és segíteni próbálna rajtuk, én kívánom nekik a mérhetetlen fájdalmat és szenvedést. Örömmel nézném végig a kínjaikat. Legalábbis ezt mondogatom magamnak, hogy erős tudjak maradni. Végig kell mennem egy úton, amit nem én választottam magamnak. Ez van. - Nem kell felállnom, mert ez nem érdekel. Ennyivel nem tudnak megsebezni sem, nem hogy földre kényszeríteni. Bár ez elég bonyolult, és napról napra bonyolultabb lesz. Na, és neked hogy megy ez? Gondolom nem lehet egyszerű, ha bármit is bizonygatnod kell a szüleidnek. - nézek érdeklődve a srácra, ha már így kéretlen tanácsokat osztogat. Vajon ő mennyire képes megfogadni a saját szavait? Ámbár egyáltalán nem ismerem a múltját, semmit sem tudok róla. Pusztán a szavai mögött rejlő mélyebb igazságok érdekelnek. Ami már önmagában is különös. Hiszen nem szoktak érdekelni mások érzelmi problémái. Még a sajátjaimmal se bírok el, nem hogy máséval. Jó persze akadnak kivételek. Mint Sasha. De az egy egészen más történet. - Kétlem, hogy így van. Szerintem minden lány, aki csak az ágyadról álmodozik, mond neked még különbeket is. Szépfiú. De arról ne is álmodozz, hogy egy leszek a trófeáid sorában. Amúgy meg van akinél bejön ez a csajózos szöveg? - ingatom meg a fejem egy kis rossz indulatú ciccegéssel. Ne akarja nekem bemesélni, hogy ilyen külsővel, és ezzel a cuki lovagias főnyeremény vagyok, attitűddel nem bomlanak utána a csajok, és hogy nem használja ki. Minden pasi kihasználja. Az olaszok meg főleg ki. Nem csodálkoznék, ha minden este más cicus dorombolna az ágyában. Hát én nem fogok. Erre mérget vehet. Olasz vagyok. Átlátok az olasz sármos, jóképű kis ficsúrokon. A pasiknak bevallottan csak egy dolog körül szokott járni az eszük. - Pontosan, úgyhogy nem nem húzogatnám tovább a macska bajszát a helyedben. - nézek rá egy sanda kis félmosollyal, amikor elismétli, hogy mit is ígértem neki. - Te tényleg nem ismersz. Fogalmad sincs, hogy mi mindenre vagyok képes. Néha még azokat is bántom, akiket nem akarok. Szóval jobb, ha távol tartod magad tőlem. Én figyelmeztettelek. Nem vagyok egy szerencse csomag. Sőt pont az ellentéte annak.- csóválom meg a fejem. Amikor hozzám ér, az elég váratlanul ér, és hát szinte védekezőleg kapom ki a kezem az övéből, és hátrálok pár lépést. Egy pillanatig úgy nézek rá, mint egy riadt őzike. De aztán csak veszek egy mély levegőt, karba fonok a kezem. - Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy csak úgy hozzám érj. A te érdekedben nem is leszünk. Megértettél Kiscserkész? - keveseknek engedem ezt a fajta közvetlenséget, és őt csak percek óta ismerem. Nem tartozik a szűk körbe, akik hozzám érhetnek. Próbálom leküzdeni a dolgot, de lássuk be, a rossz beidegződések nehezen múlnak. Annak is örülhet, hogy nem vágtam tényleg képen. Csak úgy reflexből. Nem szándékosan persze. Szerintem tőlem már ez is óriási haladás. - Hát, az a ház a lehető legrosszabb a mugli származékoknak. Szóval, ha tényleg az, és ez kiderül róla, akkor részvétem neki. A másik három házban ez nem számít, de ott... Ha így is boldogul valami csoda folytán, akkor meg elismerésem. - nem ismerem a haverját. Esélyesen ő is csak tanulni jött ide az egyetemre. Nem mondom, hogy ez egyszerűsíti a helyzetét, de talán így van. Külön szobája lehet, és nem kell megosztania senkivel a származása titkát. Talán sikerülhet boldogulnia. Elvégre Jenkins is évekig tartotta az aranyvérű színjátékát. - Azt nem tudom. Kérdezd meg tőle. De a felvetésed teljesen jogos, és logikus, ha gyógyító akarsz lenni. - ebben nem tudok neki ellent mondani. Minden tudás hasznos, és ha gyógyító akar lenni, akkor semmi sem garantálja, hogy egyszer nem egy sellőt kell ellátnia. Vagy bármi mást. Édes mindegy. - Akkor kérd meg a másik hugrás haverod. Ő minden bizonnyal szívesen megteszi ezt neked. Vele jobban járnál hidd el. - nem tudom ki a hugrás haverja. Annyira nem is érdekel. Nyilván ő is csak most jött az egyetem miatt. Vagy hát kit izgat. - Ó szóval szerinted tartozok neked? Milyen édes próbálkozás. - vigyorgok rá kihívóan. Mintha ez csak valami féle macska egér játék lenne. Talán tényleg az is. Bár egyenlőre a szerepkörök még nem tisztázottak. - Ellentmondásosak leginkább. És senki nem tudja mi igaz belőle és mi nem. Nekem pedig ez tökéletesen megfelel így. - adok egy számára nyilván nem túl kielégítő választ. De azért még vigyorogva hozzáteszem: - Aki kíváncsi hamar megöregszik. Vagy betörik a csinos kis nózija.
Amikor a vöröske vet irányomba egy szúrós pillantást, én csupán megadóan emelem fel mindkét kezem egy sármos félmosoly kíséretében. Nem áll ugyanis szándékomban túlfeszíteni nála a húrt, hiszen a fene se tudja, milyen rejtett képességek lapulnak még a tarsolyában. Elvégre, pont nemrég ment neki négy srácnak és kicsit sem izgatta a számbeli fölényük. Szóval, két dolog lehetséges vele kapcsolatban: tényleg tud valamit vagy túlságosan is vakmerő. Rám nézve pedig ezek egyike sem éppen kecsegtető. Ha bármi rosszat is szólok, rám veti magát, majd ő is átszabja az ábrázatomat. Nem igazán áll szándékomban még órákig pepecselni magammal és a gyógyításommal. - Érezheted magad annak, de igazság szerint, bárkiért megtettem volna - dobom ki a zsebkendőmet beszéd közben. - Még akkor is, ha egy fiút szemelnek ki maguknak - teszem még hozzá. - Engem nem érdekel, ki kicsoda, amíg azt látom, hogy jogtalanul verik péppé, közbelépek. Nálad rengeteg minden közrejátszott. Elsősorban az, hogy lány vagy. Csupán másodlagos tényező volt számomra, hogy számbeli fölényben voltak veled szemben... És igen, esélyesen még a saját ellenségemet is kihúztam volna a pácból, mivel vagyok annyira jószívű, hogy képtelen vagyok elviselni annak az embernek a szenvedését, aki nekem is ártott. Talán pont emiatt vacillált a Teszlek Süveg a Hugrabug és a Hollóhát között. Daniel miatt jobban örültem volna a borzoknak, de végül be kellett látnom magamban, hogy a Hollóhátban sokkal könnyebben megy számomra a tanulás. Rengeteg délutáni foglalkozásunk van ugyanis a klubhelyiségünkben, amelyek erre adnak lehetőséget. Én pedig nem vagyok rest mindegyikre beülni. - Ha lenne egy tippem, azt mondanám, hogy a származásod nem megfelelő számukra - esem egy pillanatra töprengőbe. - De ne foglalkozz velük, mert nincs igazuk. Csak állj fel és bizonyíts. Én is azt tettem a szüleim szemében - igyekszem lelket önteni belé, habár ez kissé nehézkes feladat számomra, ha szinte alig ismerem őt. Viszont, az ehhez hasonló srácokat ismerem annyira, hogy képben legyek azzal kapcsolatban, mire is harapnak igazán: a rang és a vagyok. Igazság szerint nem vagyok oda ama gondolatért, miszerint részemről is megy az általánosítás, de ezalatt a pár hónap alatt sikerült megismernem a környezetemet ennyire. Mondjuk, lehet az is, hogy én tévedek és vöröske egy gazdag családból származik, elég rendezett anyagi háttérrel. - Óh! Formásnak találod őket? - csillan fel a tekintetem a kijelentése hallatán. - Életemben nem mondott nekem még ilyen szépet egy lány sem - emelem színpadiasan a kezem a mellkasom elé, mindehhez pedig olyan átszellemült képet vágok, mintha az imént kérték volna meg a kezem. És egyébként jól is esik számomra ez a bók, még abban az esetben is, ha a lány éppen az imént szólta le a fizikai képességeimet. Burkoltan ugyan, de megtette. - Hm... lássuk csak... - ráncolom a szemöldököm a földön kiterülve, mintha annyira nehezemre esne felidézni a nemrég elhangzott szavait. - Mintha valami olyasmit ígértél volna, hogy orrba vágsz - vigyorodom el végül szélesen, amint kibököm a végeredményt és pattanok fel ismét a helyemről, mintha az imént mi sem történt volna. - De tudom, hogy nem bántanál - jelentem ki magabiztosan. - Vagy ha mégis, hát legalább kiadsz magadból mindent, amit azokon a tahókon képtelen voltál levezetni... Mert rengeteg feszültség lehet benne, ezt már most látom. Az állandó, évek óta tartó zaklatások nem éppen könnyen emészthető dolgok. Én az emiatt való rettegéstől titkoltam hosszú ideig a valódi otthoni körülményeinket, még a saját barátaim előtt is. Amit valamilyen szinten bánok is, meg nem is. Dany és Paulo ugyan szóban nem mondják ki, de folyamatosan igyekeznek valamilyen láthatatlan előnyhöz juttatni mindenben, amiben csak tudnak. Annak idején például Paulo apja miatt válthattam iskolát is. - Ezek szerint ő a hatodik - fogom meg a karját egy lágy mozdulattal, amikor próbál ellépni mellettem. Mindenesetre, hamar el is eresztem, ha nagyon ellenállna, de ha esetleg mégse, akkor kis ideig még magam mellett tartom. Nem igazán áll szándékomban ugyanis végig a hátának papolni. - Van ugyan neve és pénze is, de mugli családba született, szóval aligha hiszem, hogy ő bármilyen előnyre is szert tehetne ez ügyben - csóválom meg a fejem, majd engedem útjára a lányt, ha esetleg eddig ezt még nem tettem volna meg. - És ez a bizonyos Bimba professzor nem vállal esetleg külön órákat? - szegezem végül neki a kérdést. - Mármint... nem lenne hátrány más fajok gyógyítási szokásait is megismerni. És hát, valljuk be, előfordulhatnak helyzetek, amikor pont egy sellőt kell majd ellátnom, az ő szervezetük pedig eltérő lehet az életkörülményeik miatt. Egyébként is azt tanultam róluk, hogy nagyobb a testük vízigénye és sokkal nehezebben viselik a meleget, mint mi. Ez a tudás pedig elég hasznos lehet a gyógyítói pályafutásom során. Hiszen, nem elég csupán a saját szervezetünket ismerni, hiszen egyre több sellő és vámpír vegyül el köztünk, bármikor megsérülhetnek, nekem pedig kötelességem lesz segíteni rajtuk. - A másik haverom hugrás, de ha gondolod, te is bemutathatsz neki - vonom meg a vállam. - Ezzel törlesztheted azt, hogy megmentettelek, majd felgáncsoltál - teszem még hozzá vigyorogva. A folytatást illetően pedig várom, hogy ő is bemutatkozzon, de mivel ezt nem teszi meg, szólalok meg ismét: - Eddig nem is érdekelt, de most, hogy mondod, kíváncsivá tettél. Milyen pletykák keringenek rólad? Most, hogy alaposabban szemügyre veszem az arcát, mintha ismerős lenne valahonnan... De mivel képtelen vagyok felidézni magamban, hogy ki is ő pontosan, el is engedem a gondolatot. Talán mégis láttam már a folyosókon és csak a saját emlékezetem űz tréfát velem.
Na jó. Talán túl becsülöm a saját hírértékemet. De azért tény, ami tény, hogy elég gyakran röppennek fel ellentétes pletykák rólam. És hát én nem is igazán igyekszem sem megerősíteni, sem megcáfolni ezeket. Mindenki gondoljon, amit akar. Talán csak egy maroknyi szűk réteg vagy itt az iskolában, akiknek adok is a véleményére valamelyest. Akik nem mindegy, hogy minek látnak, és akiket érdekli az igazi Gina, a kemény karvaly álarca mögött. Mercutionak egy valamiben igaza volt az első nagy beszélgetésünkkor. Sokféle álarc létezik, és csak rajtunk múlik, hogy kit engedünk mögé. Én többnyire elég szerencsétlenül választok, így igyekszem senkit sem túl közel engedni. Persze azért akadnak kivételek. - Mint mondtam, megoldottam volna. - nézek rá bosszúsan. Oké, az nem volt egy szerencsés helyzet, és a számbeli fölény nem nekem kedvezett. De azért, amint kikecmergek onnan elkentem volna a szájukat, ebben biztos lehet. Viszont így a hős lovaggal megáldva elég érdekes fordulatokat vett a délután. Bár azon egy másodpercig sem akadok fenn, hogy varázslat helyett, egy zsebkendővel törölgeti a véres képét. - Más szóval nem minden nap játszod a megmentő hőst, csak én vagyok ilyen kivételes? Minő megtiszteltetés. - vigyorgok rá pimaszul. És hát igen. Én már rég túl vagyok azon, hogy ilyen apróságok miatt sírva fussak a hálókörletembe a párnámba temetkezni. Az a gyengéknek való megoldás. Én pedig nem vagyok gyenge, ezt szögezzük le. Az utca nevelt, és nem olyannak, aki megijed a saját árnyékától. Ami pedig a sajnálatát illeti, azt megtarthatja magának. Ő rosszabbul járt, mint én. Tőrődjön csak a saját képével. - Mi nem? Levegőt szoktam venni. Inkább hagyjuk. Megtanultam kezelni a helyzetet. Volt rá úgy egy évtizedem.- vonok vállat a kérdésre. Mintegy megerősítve a srác felvetését, hogy találkoztam már efféle alakokkal. Sőt, ami az igazat illeti rosszabbakkal is. Sokkal rosszabbakkal. És még itt vagyok, és még mindig lélegzem. Ami egyesek számára nyilván elég bosszantó tény lehet. - Egyáltalán nem túlzás. A formás kis karizmaid nem jelentenek ám mindent Kiscserkész. - nézek rá egy kis kihívó mosollyal. Abból, amit az előbb láttam, nos ugyan nincs rossz kondiban, de nem is annyira tapasztalt bunyós, hogy komolyan feladja a leckét. Maximum Daniellel raknám egy súlycsoportba. És hát azt tudjuk, hogy kettőnk közül melyikünk a keményebb dió. De amikor újra meghallom azt a kis szókapcsolatot, akkor egy villámgyors mozdulattal rúgom ki a lábait alóla, egy lányhoz képest meglepően erősen lökök egyet hátra a mellkasán, hogy szépen elterüljön hanyatt a földön. - Mit is mondtam erre a szókapcsolatra neked az imént Kiscserkész? Az az egy mázlid, hogy utálok magam ellen dolgozni, és beszélsz olaszul ezért elnézőbb vagyok. - nézek le rá magabiztosan, de talán egy kissé játékosan is megcsóválva a fejem. Vannak srácok, akiknek egyértelműsíteni kell, hogy hol vannak a határok. Nem vagyok a szépsége, akit csak úgy becézgethet. Meg egy ártatlan virágszál sem, akit ilyen dumával befűzhet, aztán kirakhat trófeának a polcra, miután meg volt az unga-bunga. Ellépnék mellette, hacsak nem állít meg valahogy. Bár az egy érdekes, és talán még szórakoztató fordulat is lehetne. - Ami pedig a mardekáros ficsúr haverodat illeti, én vigyáznék vele. A hetedik évemet kezdtem el itt, de jó ha fel tudok sorolni neked 5 darab mardekárost, a hét évfolyamból összesen, akikben meg lehet bízni. Egyszerűen aljas szemétládáknak nevelik őket, abban a szellemben, hogy akinek pénze, és neve van bármit megtehet, és bárkin átgázolhat. Vagy hát aki mégis kicsit is más... nos azoknak rém szívás lehet abba a házba járni. - valószínűleg úgysem mondana semmit sem Alex Maroni neve neki, így nem is kezdem el ecsetelni neki, hogy milyen rém cink lehet a lánynak folyton azt hallgatni, hogy egy Korcs. Persze ez engem csak felületesen érint, és igyekszem nem is jobban belefolyni a kelleténél, épp elég, ha ez miatt Danielt kell összefoltoznom. Mert ő erőszeretettel esik neki a mardekáros bandáknak. Mint Jenkinsznek tavaly, ha elcsíp valami ilyesmit. - Én is csak most hallottam róla szeptemberben Bimba professzortól. Pedig elég jó vagyok ebből a tárgyból. De mint említettem a sellők használják, és elég nehezen beszerezhető, tehát ez lehet az oka. Egyébként meg nem is része az alap tananyagnak. Nincs benne a RAVASZ vizsgába se. - ismerem el, hogy azért én sem ismerek minden növényt a világon. Pláne a mágikusakat. Ugyanakkor magyarázom meg, hogy mért nincs a hivatalos tankönyvekben. Mert ez nem része az első 7 évfolyam anyagának. Csak egy kis plusz kutatás, a jobb megítélésért, ha az egyetemi ösztöndíj sorsáról kell dönteni. - Ő tanítja az első hét évfolyamnak a gyógynövénytant, és ő a Hugrabugosok házvezetője. Többnyire délelőttönként itt szokott lenni, amikor a kicsiknek tart órát. Ha akarod bemutathatlak neki. Vagy kérdezd meg bármelyik sárga nyakkendőst, aki a birtokon flangál. Tuti megteszi neked ezt a szívességet. - válaszolom meg a kérdését a tanárnőre vonatkozóan. Bár azt már nem teszem hozzá, hogy szerintem egy felfújt termésre hasonlít, aki magán felejtette a fészekvirágzatát. Oké, tudom hogy ez növényszervezettanilag nem helytáló, és több sebből vérző mondat, de nah. Azon kívül nem illene ilyesmit gondolnom egy tanárról, de nem tehetek róla. Ami meg a növényekhez való beszédet illeti, ők érző lények. Értik ám. Többet is mint gondolnánk. Ha szeretjük őket, akkor meghálálják. Egyébként meg több értelme van ehhez a növényhez beszélni, mint a mardekárosok többségéhez. Persze kivételek mindig akadnak, de ezt már megbeszéltük. - Ha nem folysz bele ilyesmibe, akkor nyilván nem érdekel. Maradj csak a tanulásnál Kiscserkész. Abból nem lehet bajod, és az orrod se törik be érte. - ütöm el a dolgot, bár én továbbra sem mutatkozom be számára. Ennyire azért nem teszem könnyűvé számára dolgát. Azért az némileg jó pont, hogy segít összeszedni a pórul járt palántákat, és újra ültetni. Én pedig egy kis sóhajjal teszem vissza a cserepeseket az eredeti helyükre. Majd kezdem el felszedni a földről a törött cserepeket. Nem, én sem szoktam mindent pálcával intézni.
Mégis honnan a fenéből kellene tudnom, hogy ki is ő pontosan? Még csak nemrég jöttem át ebbe az intézménybe és csak Danielt, na meg Paulót ismerem azokon kívül, akikkel együtt dolgozom alkalmanként a Kopoltyús Harcsában. Az időm nagy részét leköti a munka és a tanulás, már az is elég nagy csoda, ha a haverjaim alkalmanként képesek elrángatni valamerre szórakozni. Nincs energiám ezek mellett még új barátokra, arra pedig végképp nem akad, hogy megismerjem az iskola jelenlegi diákjait. Tehát, ha ismert is a neve a kastély falain belül, én valahol lemaradtam róla, mert ez az első alkalom, hogy látom a lányt. A folyosókon is leginkább a könyveimbe temetkezve szoktam közlekedni, nem lenne meglepő hát részemről ez a fajta tudatlanság. - Igaz, a guánóban való hempergés is arra utalt, hogy mennyire kézben tartod a helyzetet - húzom egy kicsit az agyát, miközben előveszek a nadrágom zsebéből egy zsebkendőt és azzal igyekszem letisztogatni az arcomról a vér nagy részét. Az valamiért eszembe se jut, hogy egyébként mágus lennék és pálcával egyetlen másodperc alatt tehetném rendbe magam, pont úgy, ahogy a kisasszonnyal is műveltem nemrég. Hiába, ha az ember muglik közül csöppen bele ebbe a világba, akkor még évek múltán is nehezen vetkőzi le magáról a szokásaikat. - Már megbocsáss, de nem mindennapi esemény, hogy bárki is helyben hagyjon, majd úgy kelljen összevakarni a darabkáimat a padlóról - forgatom a szemeim a megállapítása hallatán. - De egyébként hálás köszönet a segítségért - toldom még hozzá, hiszen ritka látvány számomra az, hogy egy ekkora balhé után bárki is ennyire összeszedett és higgadt képes maradni, méghozzá az ellenkező nem tagjai közül. Elvégre, a vöröske nemrég szállt ki csupán a trágyából és a legtöbb lány ilyenkor sírva éli át, hogy mennyire megalázták őt. De rajta nem látszik, hogy bármilyen szinten is megrázta volna eme esemény. Ezek szerint volt már ideje hozzászokni az ilyesmihez. Ami elég sajnálatos tény, de a legtöbb ember így működik. Bántják azokat, akik mások, mint ők... - Mond csak... mi bajuk veled úgy őszintén? - teszem fel végül a kérdést, miután hellyel-közzel sikerült rendbe szednie a képemet. Nem látok rajta semmi különöset sem, de még ha így is lenne, akkor se állna jogukban bántaniuk őt. Vagy esetleg az én felfogásommal lenne valami gond? - Nocsak! - pattan fel a szemöldököm meglepetten a lány szavai hallatán. - Nem túlzás egy kicsit ilyesmit kijelentened? Az előbb ugyan elbántak velem, de ők többen voltak. Viszont veled szemben csak képes lennék megvédeni magam - ingatom meg a fejem mosolyogva, cseppet sem komolyan gondolva azt, hogy bármikor is megütném őt vagy akár egy lányt is. Még abban az esetben sem tenném, ha nekem jönne. Azért mindennek van határa és hát nem szeretnék az iménti figurák szintjére lesüllyedni. - Nononono, mia bella! - csóválom meg a fejem tiltakozva. - Az egyik legjobb haverom történetesen egy gazdag ficsúr a mardekárból. Ne általánosíts, mert ő aligha tette volna ezt veled - szögezem le magabiztosan. - Mi több, biztosra veszem, hogy rá is számíthattál volna. A mi kis triónk nem hagy senkit sem a bajban... Nem vagyunk hős lovagok vagy hasonló, de van annyi becsület bennünk, hogy mások segítségére siessünk, bármennyire is kilátástalan még számunkra a helyzet. És igen, nekem is sikerült pár pofont bezsebelnem, amelyet még némi fájdalommal is megspékeltek, de történetesen igenis megérte. Mert elmentek, nem igaz? Aligha távoztak volna innen abban az esetben, ha nem szállok bele a kis vitájukba. - Gyógynövény? - ragadom meg a lényeget, majd fel is emelem a földről az egyik palántát, végül veszem szemügyre azt alaposan. - Életemben nem hallottam még róla - állapítom meg végül. - Ki ez a Bimba professzor pontosan? - kérdem meg végül, elvégre nekünk, egyetemistáknak már nem ő tartja az órákat. A mi professzorunk pedig szóról-szóra azokat a növényeket ismerteti velünk, amelyek a tankönyveinkben is szerepelnek, ám ezek szerint érdemesebb lenne más tanárokkal is ismerkednem annak érdekében, hogy tájékozottabb lehessek. A kislány gügyögése hallatán pedig csak úgy vigyorgok, mint a tejbe tök, hiszen még soha életemben nem hallottam valakit így beszélni egy növényhez. - Helyi pletykák? - ütközöm meg a kérdése hallatán, majd csak megcsóválom a fejem: - Nem, én nem folyok bele az ilyesmibe - folytatom beszéd közben a rendrakást. - Tanulni jöttem, nem pletykálni. Szeretnék gyógyítónak menni, elvégezni a mester szakot, az pedig nem fog menni, ha holmi pletykák teszik ki az időm nagy részét - vonom meg a vállam hanyagul. - Szóval, miről maradtam le? Egyébként a nevem Guido. Guido Rossi, szolgálatodra - mutatkozom be illedelmesen.
Na jó. Ha őszinte akarok lenni, akkor ha külső szemlélőként látom meg ugyanezt a jelenetet, én se néztem volna tétlenül. Hajt az elcseszett Griffendéles igazságérzetem. Ez van. De legalább azt megtudtam a srácról, hogy biztosan nem gyáva. Még a négy az egy ellen felállást is bevállalta egy idegen csajért. Ha érdekelne és számolnám az ilyesmit, akkor ezzel begyűjtene egy képzeletbeli pirospont. Még ha nem is túl ügyes bunyós, mert többet kapott, mint adott. Legalábbis a buci feje láttán ez a következtetés ugrik be. Most tényleg? Úgy pislog mint hal a szatyorban. Mintha nem tudná, hogy ki vagyok. Itt mindenki tudja. Az emberek fele pedig vagy elkerül, vagy üzletelni és kihasználni akar. Leszámítva egy nagyon szűk baráti kört. Szóval mondhatjuk, hogy megosztó személyiség vagyok. És hogy még az átokverte pletykalapok is velem vannak tele. Amióta megjelent az nyomorult cikk, mintha minden tönkre akarna menni körülöttem. Ramsey kerül. Nem válaszol a leveleimre, és úgy mutogatnak rám, mintha mások hátán akarnék felkapaszkodni valami olyan közegbe, ami sose volt az enyém, és nem is érdekel. Elég cink. - Nem mondtam, hogy bajban vagyok. Elbántam volna velük. De azért kösz Kiscserkész. - mosolyodom el végül. Bár hirtelen viszketni kezd a tenyerem a "La bella ragazza" kifejezésre. Na, így se hívott még senki. Egyedül az menti meg a helyzetet, hogy folyékonyan vált olaszra. Amire azért kap pár meglepett pislogást. Ezek szerint vagy nagyon jó nyelvérzékkel megtanulta a nyelvet, vagy ami sokkal valószínűbb, Olaszországból jött. És ez esetben lehet, hogy csak egyetemista, és tényleg nem hallott még rólam semmit, és nem tud semmit. És csak a véletlenből, ezért sietett a segítségemre? - Azért mert olyan vagy, mint egy kisgyerek. Kapkodsz. Vidd onnan a kezded, hadd nézzem, és ne nyafogj. Ez így már jó lesz. Nem fog fájni. Ígérem. És ha jó leszel, akkor még cukorkát is kaphatsz. Talán. - húzom el a jobb kezemmel az orrát tapogató kezét, és ballal még egyszer gyengéden végig simítok az orrán. De ezúttal tényleg nem érez fájdalmat, sőt csak azt a kellemes bizsergést amit a szájánál, és szemöldöke fölötti sebnél. Amikor pedig elveszem a kezem, akkor már tényleg tökéletesen néz ki a szépfiú. Már a véres ruháitól eltekintve. De mosni azért nem fogok rá. Szerintem így is tök rendes voltam, hogy meggyógyítottam. - Amúgy meg ha meg akarnálak ölni, már halott lennél, és nem vesződnék itt veled. De ha még egyszer "mia bella"-nak hívsz, én váglak orrba.- vigyorgok rá egy kicsit kekeckedően, de tartva az olasz nyelvet. Ha már így váltottunk. Ami azért elég érdekes felüdülés, mert Danielen kívül más nem szokott hozzám olaszul beszélni. Az ő süketelését meg nagyrészt igyekszem ignorálni. De elviselem, mert mégis csak olaszul teszi. Ami hát elég paradox néha. - Inkább az a normális, hogy néhány mardekáros gazdag ficsúr tévesen úgy képzeli, hogy bármit megtehet, csak mert nagy és híres családfájuk van. De azért többnyire igyekszünk kezelni az ilyen helyzeteket. - vonok vállat. Fogalmam sincs, hogy az újdonsült olasz ismerősömnek is van gazdag, mardekáros ficsúr ismerőse. Na meg persze talán nem is szép tőlem általánosítani, hiszen ez a leírás Corvusra is illene, de ő kivétel. S mint tudjuk a kivételek erősítik a szabályt. Szóval jobb is, hogy most nincs hallótávban, és nem tud belekötni ebbe. A házirendes mondatára azért elgondolkodom egy másodpercre. Ezek szerint tényleg csak az egyetemi képzésre jött volna ide? - Azok tengeri szeplősarc palánták. Vagyis azok mágikus változatai. Egy darabig cserépben tengerföldben kell nevelni, aztán átültetni enyhén sósvízű akváriumba. Nagyon értékesek. Állítólag a sellők használják gyógynövénynek, de nagyon nehéz beszerezni. Bimba professzor úgy tudom ajándékba kapta év elején. Azóta figyelem a fejlődésük, hogy külön dolgozatot írhassak róluk. Erre tessék. - mondom panaszosan. Talán kissé túl okoskodva is megválaszolva a kérdést, hogy mik is ezek. Bár egy cseppet sem érdekel, hogy éppen éles csereken térdelek, és azok felsértik a bőröm. Ez mára a legkisebb gondom. Óvatosan fogom a sérült palántákát, és mentem át őket az egyik asztalra, ahova gyorsan viszek két újabb ugyanolyan cserepet, mint ami összetört, azokat később feltakarítom, meg egy kék jelzéssel ellátott földes zacskót, és újra elültetem a két pórul járt kis növénykét. De elég ramatyul néznek ki. Így egy kicsit a képességemmel is rásegítek, hogy rendbe jöjjenek. Ami még engem is meglep, hogy működik. De örülök neki. - Ugye jobb már, Kicsikéim? Mindjárt kaptok finom tengervizet. Az jó lesz. - gügyögök ezúttal a növényekhez. Láthatólag eléggé lekötnek, de jól is boldogulok velük. Végül azért csak kizökkent a srác újabb kérdése, ami emlékeztet rá, hogy nem vagyok egyedül. - Félig olasz. Az apám olasz volt. Az anyám angol volt. Én meg... Nos semmi a kettő közt. - vonok vállat. - Te pedig olasz vagy, és az egyetem miatt jöttél, és még nem vagy tisztában a helyi pletykákkal, ugye? - kockáztatok meg egy tippet. Némileg érdeklődő arckifejezéssel.
Le kell szögeznem, hogy én nem pont egy olyan alak vagyok, aki csak úgy elnézi, ha a szeme láttára gyepálnak valakit. Magamtól ugyan nem kezdeményezek verekedést senkivel sem, elvégre nem érzem elég őrültnek az ilyesmihez szerény személyemet, de ha már balhé van a közelemben, akkor igenis csatlakozom. Igen, még abban az esetben is, ha alaposan helyben hagynak. Ami elég sűrűn elő is fordul velem, ha olyasmibe ártom magam, amibe nagyon nem kellene. Rengeteg fizikai munkát végeztem eddigi életem folyamán, de a négy az egy ellen felállás még számomra is sok. Jó erőben vagyok, de nem születtem szuperhősnek. Most talán pityeregnem kellene, amiért nálam egy-két évvel fiatalabb srácok tettek helyre, de egy kissé mégis büszke vagyok magamra. Elvégre, legalább az eredeti áldozatukban nem voltak képesek még több kárt tenni. Azért kissé megdöbbenek, amikor a lányka kérdések hadával állít szembe, úgyhogy pislognom is kell rendesen, mire minden egyes szava a helyére kerül a fejemben. Köszönetnyilvánításra számítottam, nem kérdőre vonásra. Mindenesetre, hamar átrendezem az arcvonásaimat, majd mosolyodom el, még a vérző orrom és fejem ellenére is. - Megmentettem egy bajba jutott leányzót - közlöm vele a nyilvánvaló tényeket. - La bella ragazza - váltok hirtelen olaszra, majd könnyed hangon folytatom: - Szépen elbántál azokkal a semmirekellőkkel, de a cserkész becsületem miatt aligha hagytam volna, hogy tovább zaklassanak - magyarázom a miérteket. Annak idején is, még Rómában, megvédtük Dany és Paulo húgát is, ha bárki részéről is igazságtalanság érte őket. Mert ez a fiúk dolga. És ugyan már rég kinőttünk az efféle bajtársiasságból, a szerepkörünk továbbra sem változott. Kétségtelen, hogy a kislány hősiesen szembe szállt velük, de akadnak helyzetek, amikor be kell látnunk magunkban, hogy segítségre szorulunk. És a vöröske egy szóval se jelezte, hogy bajban lenne, de én még idejében felmértem a helyzetet. Vaknak vagy gyávának kellett volna lennem ahhoz, hogy kiforduljak a küszöbön. És köszönöm, de egyelőre még jó a látásom, a gyávaság pedig... Nos, nincs olyan személyiségjegy a szememben, amely felmentene az alól, ha hagyom tovább folytatódni eme jelenetet. - ...nyisd ki szád, adok bele cukorkát - viccelődök mosolyogva, miközben engedelmesen lehunyom a szemem, majd hagyom, hogy Rézhaj mindent elintézzen rajtam. Attól pedig, hogy nem tettem szóvá, nem kerülte el a figyelmemet a hihetetlenül gyors gyógyulása sem. Fogalmam sincs arról, mit is szív pontosan, de eskü, hogy lejmolni fogok tőle. Az első két mozdulata nem fáj, mi több, kellemesen bizsergető érzés, de amit az orrommal művel.... - Ááá! - kiáltok fel, nem valami férfiasan, de hát ember legyen a talpán, aki az ehhez hasonló barbárságot képes zokszó nélkül elviselni, akár egy pillanatra is. - Meg akarsz ölni, mia bella? - kapok az orromhoz, de amint realizálom magamban, hogy nem tett még nagyobb kárt a helyes kis pofikámban, hatalmas sóhaj kíséretében engedek le megkönnyebbülten, akár egy rossz lufi. - Köszi - dünnyögöm azért, akár egy öt éves, durcás kisgyerek, de nem sok kell ahhoz, hogy ismét vigyorogjak. Valamiért szeretek optimista maradni, még a lehető legkétségbeejtőbb helyzetben is. Jó, esélyesen nem mosolyognék, ha éppen piranhák hada csámcsogna a lábamból, de értitek... - Aha... Ott, ahol az imént megpiszkáltad - biccentek a kérdése hallatán, majd masszírozom meg a fejem ékességét. Sajog és fáj, szóval nem jár túl messze az igazságtól. Inkább törték volna el még kétszer, de komolyan. - Ezek szerint ez errefelé egy teljesen normális jelenség? - ütközöm meg kissé a "semmi különös" szóhasználat hallatán. - Ha unjuk magunkat, akkor lányokat verünk? Erről egy szó sem esett a házirend ismertetése alatt év elején - vágok egy pillanatra töprengő képet, mintha tényleg csak emészteném magamban a híreket. Pedig nem, komolyan megbotránkoztat az ilyesmi. Mármint, nem az, hogy ezt elfelejtette Dumbledore kihangsúlyozni. - Itt azokra a repkedő istenfajzatokra gondolsz? - vágok le egy fájdalmas fintort, miközben ő nekilendül, majd hamarosan már a törött szilánkokon térdel, aminek én egy cseppet sem örülök. Utána sietek tehát, majd segítek számára összeszedni a cserépmaradványokat. - Mik ezek a valamik? - teszem fel közben érdeklődve a kérdést, hiszen még soha életemben nem láttam ezekhez hasonlatos növényeket, pedig talán nem ártana képben lennem, ha már gyógyítónak szeretnék állni és életeket menteni. Az olasz szavak hallatán azért meglepődöm kissé, habár tök logikus, hogy az ő hangját hallottam a verekedés alatt is, de hát na... Lassan kapcsolok néha, ezt be kell látnom magamban. - Lesz egy hülye kérdésem, de ne ítélj el érte, kérlek... - vezetem fel, de rá kell kérdeznem tőle, bármennyire is nyilvánvaló ez az egész. - Te olasz vagy? - bököm ki végül csodálkozva, elvégre külsőre nem pont a mediterrán lányokat idézi. Sokkal inkább képzelném skótnak vagy írnek.
Más különben szívesen egyet értenék a sráccal. Ez a hely többnyire tényleg csendes és nyugodt. Ideális hely a tanulásra és a növények megfigyelésére és lerajzolására. Ezért is szeretek ide járni. Kivéve, ha megtalálnak a bunkók. Sosem értettem ezt a fajta tahóságot. Pedig néha akaratomon kívül én is elég nagy bunkó tudok lenni. Ami pedig azt illeti mi olaszok tényleg veszett hangosak tudunk lenni. De ennek az ügynek most nem a nemzetiségi vagy kultur különbségek az okai. Vagyis hát. Részben de. Akármit is pletykálnak rólam a folyosókon, én legalább megtisztelem más ember kemény munkáját annyival, hogy szánt szándékkal nem teszem tönkre, ezekkel a taplókkal szemben. Nem csoda hát ha hamar dühbe jövök, és elgurul a gyógyszerem, úgy esek nekik. Ami hát azért baj, mert négy az egy ellen meglehetősen rossz felállás, hamar guanoban ülve találom magam. Na és ekkor törénik az amire végképp nem számítok. Az imént még békésen olvasgató idegen srác siet a megmentésemre. Hát ez meg? Honnan csöppent ide, és mit művel? Oké, azt látom hogy mit, de minek? Mért vereti agyon magát a túlerővel, úgy hogy nem is ismer? Bölcsebb lett volna ha sarkon fordul és elsétál. De nem. Szóval kissé döbbenten bámulom az adok-kapok jelenetet, amíg a srácok el nem iszkolnak. Én meg szembe nem talom meg egy felém nyújtott kézzel. Bár a srácot elég szépen helyben hagyták. Szóval a segítségével sikerül kimászni a trutyiból, és néhány pillanat múlva hála a bűbájának már trágyamentes is vagyok. Ami azért elismerést igényel. Nem sokan képesek ennyire helyben hagyva még varázsolgatni is. - Jól vagyok. De te mit művelsz? Minek avatkoztál bele? Egyedül is boldogultam. Nekem nem számít, de te nézz magadra, hogy nézel ki. Na várj. Csukd be a szemed. - sóhajtok fel. Mert hát ha már volt olyan renes hogy összeverette magát a kedvemért akkor el kell látnom nem igaz? Egyébként ha elég jó megfigyelő akkor kiszúrhatta, hogy az öklömön nincs horzsolás, és a szám amiből percekkel ezelött még ömlött a vér már csak egy vékony rózsaszín csíkban emlékeztet rá hogy fel volt szakadva. Az is gyorsan halványul. Perceken belül el fog tünni. Na de ha a srác engedelmeskedik és becsukja a szemét a bal kezemmel gyengéden végigsímítok a felrepedt ajkain, majd a szemöldöke feletti seben, mire azok hála a képességemnek begyógyulnak. - Oké. Ez most fájni fog. Bocsi.- tapintom ki a törött orrcsontot, és rakom helyre egy gyors, gyakorlott mozdulattal mielőtt bármit is reagálhatna. De a következő mozdulattommal, vagyis a képességemmel teljesen meggyógyítom az orrát is. - Jobb? Fáj még valahol? - pillantok rá kérdőn. Sejtem ugyan hogy beszedett még egy-két zúzódást, de ezt igazán nem tudom megitélni a ruházata miatt. - Semmi különös nem volt. Csak néhány tapló nem tudja mit kezdjen a szabad idejével. Nyilván szórakóztatónak ítélik más munkáját tönkre tenni.- lépek vissza a trágyához hogy kihúzzam belőle a rajzolt fejlődésnapló maradványait, megemelve mintegy bizonyítékként a szavaimra. De erről nekem is realizálnom kell a helyzetet. - A cserepesek! Bimba professzor meg fog ölni! - kiáltok fel rémülten, és elhajítva a használhatatlan füzetet iramodok meg a szettört cserepesek felé, mit sem törődve vele hogy egyenesen a törött cserépszilánkokra vetődök térden. Gyengéden emelem fel a nem túl rózsás állapotú növénykét, és kezdek olaszul gügyögni hozzá, hogy minden rendbeb lesz, mindjárt átültetgetem. Tartson ki...
Azért jöttem erre, mert itt csend van. Nyugalom. Számomra a lehető legideálisabb körülmények a tanulásra. Békésen olvasgatom tehát az ötödik oldal nyolcadik bekezdését, amikor valami a lábam előtt landol. A szememet lehunyva sóhajtok fel, majd számolok el háromig. No para, megesik az ilyesmi. Egy üvegházban vagyunk, nem csoda hát, ha ide-oda repkednek a növények. Esélyesen valamelyik tanár új szerzeménye, ami arról híres, hogy időnként szárnyat növeszt és a békésen olvasgató egyetemisták lába előtt ér földet. Csakis erről lehet szó, nem igaz? Eme felvetésemet azonban igen hamar kénytelen vagyok megváltoztatni, amint a második cserép is az én közvetlen közelemben óhajt engedelmeskedni a gravitáció hívó szavának. A hangzavar pedig... Nos, őszintén szólva már meg se lep, hogy az én ékes, olasz anyanyelvem is becsatlakozik. Mi valahogy folyamatosan vonzzuk a hangoskodást és egy vitában mindig van legalább egy olasz résztvevő is. Azt hittem, legalább itt, a Roxfortban más lesz a helyzet, de ezek szerint tévedtem. Rómából elmenekülhettem ugyan, de a népem mindig mindenhol meg fog találni. Fáradt sóhajjal csukom hát be a könyvemet, miközben azon töprengem, hogy én is beszálljak a buliba vagy csak fogjam magam és egész egyszerűen sétáljak ki azon az ajtón? Általában nem szokásom másol dolgaiba ütni azt a formás kis nózimat, de amint meghallom a női hangot, hamar eldöntöm magamban a kérdést. Itt vér fog folyni, méghozzá hamarosan. Aki a gyengébbik nemet bántja, az nem sok bocsánatot érdemel a szememben. Fel is pattanok hát a helyemről, majd tűröm is fel az ingem ujját, végül indulok el a verekedés résztvevőinek irányába, de hamar megtorpanok, amint sikerül realizálnom magamban, hogy a kislány igen jól kezeli a helyzetet. Úgy döntök tehát, hogy egyelőre maradok a helyemen és nézem a műsort, méghozzá igen szórakozott képet vágva mellé. Csupán akkor fordul a kocka, amikor a vöröske a khm... kakiban landol, a srácok pedig jót nevetve szórakoznak a jelenet láttán. - Oké, srácok, elég a mókából - szólalok meg végül, a lehető legfenyegetőbb képemet magamra öltve, majd indulok el irányukba. Igazság szerint meglepően jó súlyban és erőben vannak, csupán az egyikük kisebb nálam, ami határozottan zavar, de hát mégis csak egy lányt hagytak helyben! Ez mindenképp becsületbeli ügy számomra, ami az igazat illeti. Egyenként verem ki a fogaikat és akasztom a nyakamba győzelmi trófeaként. - Na, mi van papi, te is kérsz egyet? - üti össze rötyögve két tenyerét az egyik tahó, majd megindul felém, végül pedig egy jól irányzott gyomrossal éri el nálam, hogy kétrét görnyedve rogyjak le a földre. Oké, Guido, ezek szerint nem a saját javadra döntöttél, amikor úgy gondoltad, hogy eljátszod a hős lovagot. Mindenesetre - a fájdalommal mit sem törődve - pattanok fel a földről, majd jutalmazom egy jobbhoroggal a srác iménti műsorát. Kettőt is kap, mert annyira élveztem, ráadásul párosan szép az élet, ne unatkozzon ott a másik se. Ennek láttán a társai rám rontanak, nekem pedig sikerül pár ütéssel gazdagabbá válnom, habár én se maradok adósuk. Megy az adok-kapok, miközben legalább a lánytól igyekszem távol tartani őket, szóval, ha valamelyikük elindulna a sz*rban hagyott csajszi irányába, akkor igen hamar visszarántom az illetőt a felsőjénél fogva, majd invitálom egy újabb keringőre. Nagyjából tíz kerek percig tart a násztánc, mire a banda elunja a dolgot, végül sietősen távozóra fogják. Nem iramodok utánuk, hiszen ennél sokkal, de sokkal fontosabb dolgom is akad. Ráadásul, az orrom vérzik, a szám felrepedt és a szemöldököm felett is beújítottam egy szép kis sebet, de ezek egyelőre nem fontosak. - Jól vagy? - fordulok a guano és - ezzel együtt - a lány irányába, ha pedig igényli, segítek számára abban, hogy sikeresen kikecmereghessen onnan. Szerencsére, a szagokat nem érzem, mert az iménti tagok ezt sikeresen elintézték. Mindegy, gyógyítónak készülök úgy is, legalább gyakorolhatok magamon. - Mi volt ez a műsor? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd veszem is elő a pálcám, hogy legalább egy tisztító-bűbájt alkalmazhassak rajta. Azért nem túl szép látvány, ha valakit beborít a trágya...
És nagyjából ez az a pont, amikor az üvegházba belépő, és padra letelepedő idegen srác arra lehet figyelmes, hogy közvetlen a lába előtt csapódik földbe, és törik ripityára egy cserepes növény. Amit még egy cserepes követ. Amit meg rögvest némi olasz nyelvű és hangerejű káromkodás követ. Nem épp finom nőies stílusban, bár a hang gazdája biztosan egy lány. Azt pedig a betörő orr reccsenése. Ha pedig ez nem lenne elég, hogy közelebbről meg akarja szemlélni az eseményeket, akkor is elég hangos szóváltás kezd kialakulni immár angol nyelven. Amit persze további tettlegességek követnek. Történetesen sikerül gyomron találnom a vérző képű mardekáros haverját, amelyik megtámadna, de nem vagyok elég gyors, hogy a mögém kerülő kettővel is számolni tudjak, így relatíve gyorsan felrepedt ajkakkal, egy kupac bűzölgő trágyában találom magam, amíg a két barom hangosan nevetni nem kezd azon, hogy a sárvérű - vagyis én - pont ott van, ahova való... Hogy is jutottunk el idáig? Nos, kérlek szépen úgy, hogy RAVASZ előkészítő órám volt Bimbával. Ebben önmagában semmi rendkívüli nem lenne. Az utóbbi időben egész jól megtanultam kijönni a Hugrás házvezetővel, akiről kiderült, hogy nem is olyan rossz fej. Én pedig még ugyan nem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy gyógyító vagy a bestiamester szakot választom, de mindkettőhöz jól jöhet a kiemelkedően jó RAVASZ gyógynövénytanból. Nem mellékesen szeretem is ezt a tárgyat, és nagyon jó vagyok belőle. Csakhogy, mint tudjuk az árvákat nem veti fel a pénz. Ahhoz, hogy egyetemre járhassak, minél több jó pontot kell szereznem. Bizonyítanom, hogy megváltoztam, és már nem az a bajkeverő vagyok, aki régen. Hónapok óta nem keveredtem például verekedésbe. Erre tessék. De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval ott tartottam, hogy békésen el voltam Bimbával, és a növényekkel. S mivel kell az az egyetemi ösztöndíj, ezért mindenféle külön feladatot is igyekszek elvállalni a főbb érdeklődési körömbe tartozó tárgyakból. Példának okaáért Bimba kapott egy ritka, és értékes növény palántát, aminek az a sajátossága, hogy kezdetben cserépben nő, de egy bizonyos érési ponton át kell ültetni enyhén sós vízű akváriumba. Állítólag valami sellő ismerősétől vannak a palánták. Mert hogy a sellők régóta gyógynövényként használják. Én pedig már szeptember eleje óta pátyolgattam nagy lelkesedéssel ezeket a kis cserepeseket. Minden héten lerajzoltam és dokumentáltam a fejlődésük, hogy megfelelő dolgozatot írhassak a fejlődésnaplójukból. Bimba éppen csak elment, mert a másik üvegházban egy másik osztállyal lesz órája nem sokára. Erre jön ez a négy barom, akik nem tudják mihez kezdjenek a szabad idejükkel, és miközben békésen rajzolgatom a növénykéim és el nem kezdik felrugdosni a cserepeseim! Hát csoda, hogy focilabdának néztem az egyik képét? És hogy rögtön kiabálni kezdtem velük, hogy tiszteljék a más munkáját, és egyébként is mit képzelnek magukról?! De csak kiröhögtek azzal, hogy az én hibám, ami cserepesekkel történt, és felesleges volna Bimbáért rohanni. Mert megmondják, hogy én tettem, csak rájuk akarom kenni. Aha. Mintha a tanerőért akartam volna rohanni. Ezek húgyagyúak. Ez a hetedik év, amit egy évfolyamon töltünk, és még mindig nem tanulták meg, hogy kivel állnak szemben. Csak tudnám, hogy hol van ilyenkor Corvus Flint a nagy mardekáros prefi, hogy helyre tegye a csürhét. Nyilván máshol lesz valami órája. A baj csak annyi a történettel, hogy igazuk van. Négy vallomás, eggyel szemben nem épp jó arány. És hát hagytam tönkretenni a cserepeseket. Én meg ülök nyakig a guanoban képletesen, és szó szerint is. Francba!
November vége felé haladunk, ennek révén pedig elég cudar idő van odakinn, cseppet sem érdemes a kültéri tanulásra. Igen, kültéri, hiszen imádom a friss levegőn olvasgatni a tankönyveimet, még abban az esetben is, ha a könyvtár sokkal kényelmesebb lenne bizonyos szempontokból. Nem szeretek ugyanis odabenn, a négy fal között punnyadni és amikor csak lehetőségem/időm adódik arra, hogy átfussam a következő óra tananyagát, mindig kifelé veszem az irányt, levetem magam egy padra és elmerülök az elméletben. A könyveim többsége kicsit sem nevezhető újnak, a legtöbb rongyos és elhasznált, összefirkálva mindenféle ákombákommal, de nem érzem szükségét annak, hogy beruházzak ilyesmire. Számomra tökéletesen megfelelnek ugyanis a használt példányok is, még abban az esetben is, ha egy-két oldal ketté van szaggatva, esetleg a tintapacáktól ki se lehet venni az adott mondat végét. Sajnos, attól, hogy én is rengeteg diákmunkán vettem már részt, a világot megváltani nem fogom tudni, főleg úgy nem, hogy a fizetésem nagyját rögtön anyáméknak küldöm, hogy tudják miből fizetni az albérletüket. Rendbe jöttünk ugyan anyagilag, de továbbra sem dúskálunk a javakban. Nekem pedig nincs égető szükségem a legújabb kiadású könyvekre vagy a legmenőbb, legdrágább pennákra. Ezek olyasmik, amelyek csupán a felesleges kiadásaimat növelnék, nekem pedig fel kell tudnom ismerni, hogy mi az, amire szükségem van és mi az, amire nincs. Az üvegházak felé veszem hát az irányt, hiszen a legközelebbi órám Gyógynövénytan lesz, vagyis annak az egyetemi megfelelője. Van még kerek fél órám az óra kezdetéig, az az idő pedig kitűnően alkalmas számomra egy röpke ismétlésre. Pultosként dolgozom a Kopoltyús Harcsában, így a hétvégéim többsége munkával telik, csupán a hétköznapjaim alkalmasak arra, hogy felkészüljek. Minden percemet megragadom tehát, hiszen kevés a szabadidőm, este pedig képtelen vagyok tanulni, hiszen addigra teljesen elfáradok. Különben is, csupán a vizsgák miatt szokásom hajnalig virrasztani, hiszen tudom jól, mennyire fontos, hogy az ember kipihenten jelenjen meg az órákon. Elvégre, gyógyítónak készülök, ami rengeteg felelősséggel jár már most is, még úgy is, hogy nincs jogom ahhoz, hogy akár csak gyakornokként segíthessek a szakképzett gyógyítók részére. Ki kell hát alakítanom egy napi rutint, amely már most is működőképes számomra, így megkönnyíthetem a saját dolgomat a jövőre nézve. És eddig látszólag működik is, elvégre a jegyeim jók, benne vagyok az évfolyamom öt legjobbjában ezen a szakon, nekem pedig eszem ágában sincs ezen változtatni. Belépek hát az üvegházba, majd kezdek el keresgélni az oldalamon helyett foglaló, itt-ott megfoltozott táskámban, amely anyám keze nyomát viseli magán. Úgy emlékszem, még a nyár folyamán szakadt ki a rengeteg súly miatt, ő pedig megvarrta nekem, hogy ne kelljen feltétlenül újat vennem. Talán ostobaság, de szeretek mindent a végletekig kihasználni és ugyan lenne pénzem egy új táskára, de azt az összeget inkább félreteszem más célokra és majd akkor újítok be egy másikat, ha már feltétlenül szükséges. Addig viszont ez is bőven megteszi számomra. Nem sokkal később már elő is veszem a Gyógynövénytan-könyvemet, majd vetem le magam az egyik közelebbi padra, miközben kinyitom a megfelelő oldalnál és olvasni kezdek. Vannak még rajtam kívül odabenn, noha nem olyan sok ember, szóval ügyet sem vetek rájuk. Egyrészt, elég távol vannak ahhoz, hogy képes legyek ignorálni őket, másrészt pedig úgy vélem, nemsokára kereket oldanak, elvégre esélyesen nemrég végeztek, hiszen találkoztam a tanárnővel idefele jövet. Esélyesen visszament a kastélyba a mi osztálynaplónkért, ezért is hagyta magukra a fiatalokat.
Imádtam a familíárisainkat. Valahogy mintha a lelkünk kivetülései lettek volna vagy… úgy egymáséi mintha mindig is összetartoztunk volna úgy istenigazán. Sasom fent köröz az égen csendben szelve az eget. Így lényegében teljes biztonságban voltunk még itt is. Roxforti védelem ide vagy oda a familíárisok mégis csak plusz védelmet nyújtanak szerintem. - Nem is tudom mit emelhetnék ki, annyi új dolgot tanultunk és érdekeset. Talán amit a ritka lényekről lehetett megtanulni mint a sárkányok és az unikornisok. Olyan érdekes és pezsdítő. Való igaz, hogy megyünk bestialesre. Sokszor megyünk be a Tiltott Rengetegbe is. Eleinte félelmetes volt, hisz annyi Legendás Lény van ott, de aztán izgalmassá vált. Majd mutatok pár jegyzetet ami lehet neked is tetszene! – mondtam csillogó szemekkel neki, hiszen, ha erről beszélhettem teljesen felpezsdültem mindig. Lehet nem éppen a legjobb dolog ennyire rápörögni, de imádtam. Talán azért mert annyira imádom a természetet és nem tudok lemondani róla. Ilyenkor képes voltam a kétlábonjáró jellememet kicsit arrább söpörni. - Tudod bármikor meghallgatlak, hisz mindig is érdekel, hogy mi van veled. De az nyugtat meg, hogy neked semmi bajod nem lett. – mondom komolyan és megfogva kezét kicsit megszorítom azt. Mindig aggódom érte amikor bevetésre megy. Nyugtalanság fog el, cseppet sem vagyok nyugodt és mindig azt kívánom bárcsak mellette lehetnék. Viszont ez lehetetlen azért mert két külön szakot preferáltunk. Igaz a téliszünetben legalább vele lehetek akkor nem kell semerre elmászkálni és nincsenek órák sem. Ez boldogsággal töltött el már most. - Csak tudja a Teszlek Süveg, hogy miért oszt valakit oda, ahová. Már amúgy sincs sok év hátra. Ezt a keveset már kibírjuk, nem igaz? – kérdezem meg tőle kedves hangon. Tudom, hogy nehezen viseli még mindig a külön házas életet, de sajnos ezt osztotta a süveg annakidején. Igaz még mindig életidegennek tartom az én kétlábonjáró természetemmel a Hugrabugot. Vannak sokkal többen akik esetlegesen jobban megfelelhetnek erre a feladatra. A gyakorlás valahogy jót tett fáradt idegeimnek is, másra koncentráltam és nem a tanulásra. Ami pedig még inkább boldoggá tett az pedig az volt, hogy itt volt mellettem az életem legfontosabb embere. Szerettem minden kis mozzanatát akármit is tegyen. Még azt is mikor zavarba tud jönni tőlem. Teljesen ráhangolódok és próbálom tartani az összhangot. Sosem szerettem igazán reflektorfényben tündökölni talán ezért vagyok zavarban. Más csak magadnak énekelni és a családodnak, a színpadon állni már megint más történet. - Az a baj teljesen más csak otthon énekelegetni mint egy színpadon. – mondom kicsit elbizonytalanodva kivételesen és fogtam Aspasia kezét. Megcirógatom a bőrét és valahogy újra kezdek megnyugodni. Csak a közelségére van szükségem per pillanat semmi másra. Ám a következő szavai csak kicsalnak belőlem egy gondterhelt sóhajt is. - Lehetséges, de nem éppen érzem magamat feltüzelve a dolgok miatt. Majd téged képzellek oda Herkules szerepébe és akkor nem lesz baj. – mosolyodom el sunyin és rá kacsintok, hisz valahol igazam van. Nem igazán esek hanyatt Adam-tól. Persze nem az ő hibája vagy ilyesmi, de jobban érdekel Aspasia úgy mindenhogy. A kezdeti viccelődést mégis jó ötletnek tartottam. Sasom leszállt az egyik fa ágára megpihenni úgy szemlélte még egy kicsit a körülötte lévő dolgokat. Odahajolva megpusziltam gyengéden Aspasia arcát és összekulcsolom ujjainkat. - Így már rögtön nem lesz bajom a szenvedéllyel. – kuncogok halkan. Lehetséges nem Fair dolog, hogy szívom a vérét, de egy kicsit azért jól esik. Mellette olykor engedek a lazább énemnek, hogy kibontakozzon kedvére. Tudom bízhatok benne és sosem használná ki a dolgot. - Mit gondolsz mennyire fog majd kijönni a csapat egymással? Így első ránézésre elég vegyesen vagyunk. Mármint nem korosztályilag, hanem jellemileg. – javítom ki magamat mielőtt esetleg félre értené és azt hinné, hogy a korra gondolok. Olykor a korunk csak egy jelképes szám, hogy már ennyi ideje koptatjuk a kerek földgömböt, de semmi egyéb. Sokszor bukott már ki egy-egy ember jelleme olyan formában, hogy a korához egyáltalán semmi közen nem is volt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Carissa mindeközben odakint várakozik. Hosszú, nyúlánk lábait maga alá gyűri, ahogy lepihen a puha fűágyba közvetlen az üvegház mellett. Jámbor jószág, de nagyon is résen van, ha szükséges. Most viszont egész kényelmes pózba gömbölyödik, s még fejecskéjét is lepihenteti az őt ölelő fűkoszorúba. - És mi az, amire büszke vagy, hogy megtanultad? Úgy hallottam sokszor mentek bestialesre is az iskola körül vagy...ez nem így van? Érdekes lehet azért megnézni egy hippogriffet vagy egy unikornist.-tűnődök el, ahogy nagy, őzbarna szemeimmel pislogok szerelmemre párat. Érdekel, hogy mit szeret és mit csinál, s az is kedvemrevaló, hogy ő is érdeklődik. Ez azért egy széles mosolyt csal ki belőlem.- Fogjuk rá... Volt egy küldetésünk még a nyáron. A Zsebpiszok közben elszabadultak varázslények, de ez hosszú történet, majd talán máskor elmesélem. Most legyen inkább egy vidám összejövetelünk végre, hisz' most veled szeretnék foglalkozni főként.-azt a bevetést majd szívesebben mesélném el neki, amikor már van több szabad pillanatunk együtt. Talán a téliszünet közeledtével végre többet foglalkozhatunk majd egymással. Olyan furcsa így nélküle... Az egyetem előtt minden órán láthattam, de most az is kihívás, hogy legalább egy kávéra leülhessek vele. - Pont ezért kellett volna a Griffendélbe kerülnöd. Azóta se értem hogyan történhetett ez.-sóhajtom kissé szomorúan. Végül is tizenegy évet lehúztunk már így is, hogy más házakba kerültünk, én azért mégis szomorkodom a mai napig emiatt. Astrea kiváló Griffendéles lehetett volna és ezt nem azért gondolom így, mert másként tekintek rá, hanem mert benne megvan az a féle kurázsi, ami sok görögben is. A bátorság és a szeretet ereje. Bólintok hát, mielőtt nekifognánk a darab első számának.- ...Az ifjú bolygót titán hordák, szörnyek dúlták fel...-folytatom végül a szöveget Astreával. Szeretem hallani a hangját, s most is kissé zavarba hoz, ahogy rám pillant a dal közepette. Arcom enyhén kipirul ahogy egy mosollyal viszonzom azt a barátságos pillantását. Egész szép összhangban vagyunk a dal befejeztéig is, mintha szárnyalnánk... Talán többet kellene együtt énekelnünk. Igazán felemelő érzés. - Tökéletes voltál. Csak figyelj a hanglejtésre, ne legyél annyira zavarban. Bátorság.-fogom meg kezét, amelyikkel a szövegre bökött az imént. Én bízok abban, hogy remekül fogja hozni a szerepét, csak egy kicsit több bátorságot kell beletennie, hogy ne csússzon el. Remélem nem miattam érez így... - Nos... Az ő szemükben hatalmas a szenvedély. Legalábbis úgy tűnik, mintha nagyon nagy odaadással énekelnének mindent, ami Herkulesről szól vagy a történelmükről.-sóhajtok fel. Nem tudom miként fogom adni a rajongó múzsát, amikor Herkules szerepét Adam tölti be. Nem mozgatja meg a fantáziámat különösképp.
Örültem, hogy végre vele lehetek és kicsit kiereszthetem a gőzt. Hiszen hiába nem mutatom ki nagyon is aggódom érte, attól félek, hogy baja esik. Lehetséges túlgondolom ezt a dolgot, de valamilyen szinten ez a dolgom, nem? A párodért aggódsz… na jó nem csak érte, hiszen a barátaidért és a családodért is. Mégis én úgy gondolom, hogy egy társ az életedben nem azért van melletted, hogy dísz legyen. - Semmi baj, ne aggódj! Csak konkrétan betemet minket a sok gyakorlat amikre elcibálnak. Ami valljuk be jó mert rengeteget tanulhatunk ebből, de egy részről teljesen ki tud fárasztani. Mégis élvezem. Ugye nálatok minden oké? – kérdezem aggodalmasan. Hiszen az Auror szak nem éppen az életbiztosítás elkönyvelt része. Sőt… igen csak az életüket kockáztatják a társadalomért ami valahol elismerésre méltó mégis néha hülyeségnek tudom tartani a nagy vakmerőséget. Nem azt mondom, hogy a futóbolondoknak az utcán kell lenniük az Azkaban helyett. - Azért valljuk be az én személyiségem valahogy sehogy nem passzol a Hugrabughoz. Mármint túl gyakorlatias vagyok és két lábbal állok a földön… - sóhajtok fel ezen majd legyintek. – Már amúgy is ez az év van és a jövő év, utána pedig mehetünk az utunkra. – vállat vontam mosolyogva erre. Cukinak találtam, hogy próbálja pozitívan nézni ezt az egészet, bár ő mindig is ilyen volt. Olykor irigylem ezért. Én ellenben eléggé gyanakvóvá tudok válni. Na nem mintha ez sokszor nem jönne jól magánemberként vagy épp Bestiamester szakon. Kedvesen rá mosolygok és lehuppanok vele így letelepedve nyugodtan. Talán itt végre nem fognak a nyakunkon táncolni és félni sem kell, hogy megzavarjanak. Előkaparom a papíromat a kérdésem mellett majd egy bólintást intézek azért felé. - Rendben van, akkor hát kezdjük. Amúgy is jól tud jönni, ha a többiek részét is megtanuljuk. Sosem tudni mikor kell egy kis besegítés. – vallom be ezt a gondolatmenetet. Rá pillantva hallgatom hát őt és figyelem minden kis mozdulatát. Mosoly kúszik ajkaimra, ahogy figyelem a gesztikulációit. Amikor én következem belefogok a dalba. - A föld is új volt még. Balsorsát mégsem kerülte el… - kezdek el énekelni tiszta hangon. Talán magamban túl sokat énekelgettem ezért is lehet jó a hangom. Sosem tanultam, nem igazán fordítottam nagyobb időt erre. Mégis most élveztem minden egyes percét, ha énekelhettem például a családomnak. Felnézek Aspasia-ra és kicsit elmosolyodom éneklés közben amikor tudok. Hajamat hátra dobom, hogy ne zavarjon az egészben. Nem mintha egy zavarba jövős típus lennék, de mégis babrálok valamivel éneklés közben mint például most a szoknyám szélével. Próbáltam teljesen beleélni magamat, hisz át kell adnunk a többieknek azt amit érzünk, nem igaz? Mégis néhol úgy érzem a magam része olykor nem tökéletes. Így mikor a dal végére érünk felhümmögök. - Azt hiszem néhol elcsúsztam, nem? – kérdezem meg Aspasia-t majd rá mutatok pár helyre ahol úgy érzem elcsúsztam. Felpislogok rá kicsit kérdőn. Mindig adtam a véleményére ez sohasem fog változni úgy érzem. - Lehet kicsit jobban át kellene érezne ma múzsák érzéseit. – mélázok el mintha tényleg megtehetnék ilyesmit.
Mindig is örömmel töltött el, ha Astreát meglátogathattam egy hosszú nap után. Mivel már külön szakra járunk, sokkal nehezebb összehoznunk egy találkát, mint annakidején, amikor együtt koptattuk a Roxfort iskolapadjait. Már az is szerencse, hogy az iskolai színdarab ismét megrendezésre került, s ezúttal a hazánk története kerül elmesélésre. Nem hagyhatjuk ki, habár biztosan akad egy-két részlet, amit mi máshogy írnánk le, de attól még a zeneválaszték csodás. Főleg a múzsák számára! - Mondd csak, minden rendben a bestiamester szakon? Olyan keveset hallok rólad mostanában....billentem oldalra a fejemet és nézek rá szinte már nagy kiskutyaszemekkel. Tényleg sajnálom, hogy az utóbbi időben kevés időt tudunk egymásra szánni és néha úgy érzem nem is ismerem őt igazán. Sok minden történhet vele, amiről én nem tudok és ez igazán bosszantó tud lenni. Tudatlanságban élni, hogy mi van a másik feleddel. - Nem is vagyunk annyira különbözőek... Nem értem a süveg döntését...-sóhajtok fel, de aztán csak lemondóan legyintek egyet. - Mindegy is, tizenegy évet már kibírtunk, szerintem a maradék menni fog.-mutatok rá az élet naposabbik oldalára. Nem olyan rossz ez végül is és amúgy is egy éven belül befejezzük az egyetemet is, utána már csak rajtunk áll, hogy miként szeretnénk folytatni az életünket. Követem őt a kis pad irányába, majd haloványan elpirulok a kézre puszi után. Mindig tesz róla, hogy kényelmesen érezzem magam a közelében. Annak pedig felettébb örülök, hogy sikerült kialakítanunk ezt a kapcsolatot és nem a másik irányba sült el a puska. - A múzsák dala? Talán az a legegyszerűbb a kettőnk részéről. Majd a többiek szövegét is beleénekelhetjük.-mosolyodok el lelkesen, miközben kisimítom a gyűrődött papírt, majd egy kis torokköszörülés után el is kezdem a bevezető dalt.- Mi vagyunk a múzsák! A művészetek Istennői és a vitéz hősök hírnökei!-kezdem el Kalliopé bevezetőjét, mielőtt még a saját részemhez érnék. Egyik kezemben a papírt fogom, míg a másikat ökölbe szorítva diadalittasan gesztikulálok.
Reménykedtem, hogy aggodalmam alaptalannak bizonyul és nem került semmi bajba vagy tévedt el ténylegesen. Na nem mintha nem bíznék benne, hiszen az életemet is a kezébe adnám mégis olykor lehet túlféltem. Ez azoknak a dolga akik szeretik a másikat, nem? Aggódni, rajtuk tartani a tekintetünket és bármit megtenni értük amit lehetséges. Persze egészséges keretek között. Amikor mégis amikor meglátom őt már szinte egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. - Abban biztos is lehetsz! Nem igen hagylak szaladni olyan hamar. – mosolyogtam ezen kicsit. Örömmel fogadtam a puszit. Mindig magamat lepem meg, hogy mennyire hiányosnak érzem magamat, ha nincs mellettem. - Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak egy házban lennénk, hiszen simán hagyhatnék ilyenkor egy kis cetlit neked. – hümmögök fel. Leginkább én szoktam azt hiszem a karótnyeltebb lenni aki odafigyel minden kis apró butaságra. Ámbár olykor ezek a butaságok igen csak hasznos dolgokként tudnak előkerülni később. Figyeltem, ahogy előhalászta a papírt és kérdésére bólintok kis mosollyal. - Természetesen Therpszekhoré! Akkor gyere üljünk le és helyezzük magunkat kényelembe. – kézen fogva indulok meg vele egy kis padhoz. Így mégis csak könnyebb lesz gyakorolni. Talán még a növények is örülni fognak a dalnak. Úgy tartják, hogy a nővények is úgy éreznek mint mi és tudnak örülni dolgoknak. Azt hiszem ez igaz lehet, legalábbis én mindig így gondoltam. Ostobaság lenne? Meglehet magam sem tudom. Én aki mindig úgy tartotta, hogy kétlábbal áll a földön ilyesmiben hiszek. Kicsit mulatságosnak hat. Megpusziltam kézfejét amikor leültem és lassan elengedve én is előhalászom a papírt a táskámból ami ott pihent a padon. - No… akkor, hogy kezdjük el gyakorolni? – kérdezem meg tőle. Talán módszeresen is lebonthatjuk a dolgot és akkor lehet jobban ragad a zeneszöveg is. Lehet ehhez is túlságosan bonyolultan akarok hozzá állni? Magam sem tudom igazán. Elkezdem alsóajkamat rágcsálni akaratlanul, ahogy a papírlapot nézem. - Hmm melyiket szeretnéd? – pillantok fel rá érdeklődőn kicsit meglóbálva a papíromat. Próbáltam én magamban is gyakorolgatni, de sajnos ehhez mindig kell valaki aki kicsit megerősíti, hogy jó e. Én pedig leginkább Aspasia szavában hiszek, hisz tudom mindig igazat mond nekem.
Mint ahogyan sokan mások is, én is tűkön ülve várom az iskolai színdarabot. Talán egy kicsit jobban is, hiszen ez a történet egy egész híres mitológiai alak életét meséli el, aki történetesen a hazámból származott. Az istenek szereplésével pedig igazán hitelessé tudják tenni a görög motívumokat és történéseket. Sokak szemét nyithatja majd fel egy-két apróságról. Az üvegház felé tartok, fejemben ott zakatolnak a dalszövegek sorai. Amint belépek a fülledt melegségtől áradó kis építménybe, tekintetem rögtön megakad az engem szólító hölgyeményen. A szeretett másik felem ma is olyan ragyogó, mint bármelyik másik alkalommal, mégsem tudom levenni a szemeimet róla. - És valószínűleg sikerrel is jártál volna azzal az expedícióval.-kacagok fel halkan, aztán közelebb lépdelek hozzá és egy arcra puszival üdvözlöm őt. - Chaíre, Rea.-mosolyodva húzódok el, ám kezeinket továbbra is hagyom összefonódni. - Minden rendben, csak volt egy kis dolgom. -szorítom meg kezeit biztatóan, hiszen amúgy se lenne semmi titkolni valóm előtte. Ő az utolsó ember a földön, akinek hazudnék és akkor is nyomós okkal.- Majdnem elfelejtettem a dalszövegek papírjait. -engedem el egyik kezét, hogy talárom zsebéből előhúzhassam a kissé meggyűrődött papírt. - Akkor készen állsz az első dalhoz, Klió?
Miután sikeresen rászántam én is magamat, hogy jelentkezzünk közösen a darabba kicsit izgatottabban vártam már a fellépést. Azért nem minden nap vagy úgy x ember előtt, hogy dalos pacsirtát kell játszani. Na persze a múzsák szerepe nagyon is jó, legalábbis nekem nagyon tetszik. Azért mégis csak görögök vagyunk, csak nem maradhatunk ki egy ilyen dologból. Ezen kicsit szórakozottan el is mosolyodom, ahogy az üvegházban nézek szét. A csend igen jótékony, szeretek itt bóklászni a természet, a növények és az állatok valahogy mindig közel álltak hozzám. Ide beszéltünk meg találkozót Aspesia-val is, hogy tudjunk gyakorolni meg átnézni a szövegkönyvet a színdarabhoz. Mennyi minden is történt azóta, hogy velünk lakik, hogy… egymás mellett vagyunk és többet jelent már számomra egy barátnál. Valaha gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet? Álmomba sem mertem volna ilyesmiben reménykedni mégis amikor végül bevallotta mit érez mintha az én lelkem is felszabadult volna. Először kaptam levegőt hosszú idő óta erre nagyon is jól emlékszem. Nem is akartam hirtelen elhinni, hogy tényleg kimondta azokat a szavakat. Soha sem rossz dolog, ha másként nézel a dolgokra vagy te magad más vagy. Minden ember egy csoda tud lenni csak akarni kell és nem feltétlen kell a rossz felé fordítanunk az arcunkat. Az eltelt évek alatt nagyon védeni akartam Aspesia-t. Minden rossztól amitől csak lehetséges, főleg az apjától. Az a férfi maga az ördög aki nem ismer szégyen érzetet és ettől teljesen felfordul a gyomrom. Ezen merengve állok meg az egyik növény előtt és kissé lehajolva veszem jobban szemügyre. Még szerencse, hogy senki nincs még itt, de valahol kezd már érdekelni merre lehet ez a lány. Remélhetőleg nem keveredett bele semmibe sem. Erre a kósza gondolatra kiegyenesedem és idegesebben nézek szét. Szerintem nem akkora nagy gond, hogy féltem őt. Annyira kis jószívű tud lenni. Mindig attól félek, hogy pont ez lesz a veszte, hiszen sokan szeretik az ilyesmit kihasználni mintha csak egy jelzőfény lenne a rosszakarók számára. Gondterhes sóhajjal indulok meg az ajtó irányába, hogy kint is szétnézzek nem e kerültük meg egymást. A csendesebb természetemmel olykor nem is értem miként kötöttem ki a Hugrabugnál. Igaz Aspesia igazi Griffendéles. Nemes a lelke és a szíve is, igazi gyöngyszem ebben az elferdült világban. Talán egyszer én is megpróbálhatnám jobban elengedni magamat, de míg ő az álmodozóbb én vagyok a realitás. Pont ezért egészít ki és most ez ajkaimra mosolyt is csal. Nos igen az életemben ő a tündér. Emellett azt hiszem ő az egyetlen aki egyáltalán ismeri a valódi személyiségemet. Mikor meglátok egy közeledő alakot figyelmesebb leszek és meglátom a közeledő Aspasia-t. Kicsit bosszús vagyok, de mégis mosollyal indulok meg felé és megállok az ajtó előtt összefonva a karjaimat melleim alatt. - Már azt hittem, hogy eltévedtél vagy megevett egy házimanó. Éppen expedíciót akartam indítani. – mondtam viccesen és vidám fény csillan meg a szemeimben. Talán olyan lehettem hirtelen mint egy anya aki leakarja korholni a gyerekét a rosszalkodás miatt, de ehelyett leengedem kezeimet és közelebb lépve megfogom a kezét úgy nézek a szemeibe kíváncsian. - Ugye nem történt semmi gond? Ha valamit elfüllentesz kénytelen leszek nagyon csúnya hangon énekelni amitól a végén megfájdul a fejed. – fenyegetőzöm mint egy kisgyerek, aki minimum fenyegetőnek talál egy papírlapra rajzolt pacát is. Persze a kérdés félig komoly volt, félig elviccelt, de akkor is aggódom. Hiszen mindig jobb félni mint megijedni, nem igaz?
Úgy tűnik, hogy tényleg egyet értünk Cedrickel a házakról alkotott véleményünkben és ez megmosolyogtat. A ház a minden, de mégsem. Sok diáktársamat ismerek, akik más házakból is barátkozik diákokkal, de azért elsődlegesen mindenki a háztársai között talál legjobb pajtást magának. De nem szabad, hogy ez megkösse a kezünket bármiben is. Szóba kerül a jövőm, és hogy milyen pályafutást, karriert szeretnék bejárni. A két legnehezebb dolgot választottam. Illetve ez a lényeg, hogy még nem választottam, egyszerűen csak kacérkodok a gondolattal. Szerencse az iskola szervez afféle pályaválasztási beszélgetéseket, így lehet, hogy esetleg olyan szakmai is felüti majd a fejét, amire én egyáltalán nem gondolok, de a tanáraim, akik már ismerik a képességeimet, igen. Szóba kerül Cedric párja is, akinek elég érdekes - és számomra kicsit ijesztő - adottsága, és végül szakmája is van. Nem mondom, biztos megvan a varázsa az ilyesminek, és az is biztos, hogy nagyon megbecsült tagja lehet az auroroknak egy Látó, mégis azért elég ijesztő és creepy ez a szakma. Nem is igazán szeretnék többet hozzáfűzni, mert nem akarom megbántani Cedricet a véleményemmel. Bár vélhetőleg abszolút nem is érdekli, és ez így van jól. Miközben beszélgetünk, kicsit rendbe tesszük a rózsámat, kapok már extra hasznos tanácsot és a piócalé szépségeivel is megismerkedek. Nem fog a kedvenceim közé tartozni, de azt hiszem áldozatot kell hozni a szép virágokért. Ahogy ezekről beszélgetünk, hirtelen furcsa sárgás füst kezd el keringeni felénk, majd a familiárisom, egy izgága, fürge mókus rohan felém és kúszik bele a táskámba. Ijedten nézem meg, hogy jól van-e, bár vélhetőleg ő inzultálta a növényt. Még Cedric sem tudja, hogy ez micsoda, így óva int a további maradásra, és azt hiszem most baromira egyet értek vele. Ha még ő sem tudja, hogy ez mi, akkor itt az ideje a távozásnak. -Lehet, hogy mérgező? - pánikolok, és a kezemet az orrom elé tartom, habár a füst még nem ért el minket, de elég tempósan kúszik felénk. Cedric gyorsan kitárja az ajtót, én pedig kislisszolok, és végül gyorsan kulcs kerül az ajtóra. A sárga füst lassan szétterül az üvegházban, én pedig döbbentem figyelem a jelenetet. - Hű, azért ez nem semmi. Rendben, szólj Bimbának, és küld ide, én itt megvárom a tanárnőt. Te meg akkor keresd meg Isadorát. Azért örültem! - búcsúzom egy kedves mosoly kíséretében, pár másodpercre lerázva magamról a pánikot, majd a mókusomat nyugtatgatva nézem Cedric távolodó alakját, majd a professzor közeledő alakját, hogy kiderítsük, mi is történt pontosan.
//Köszönöm szépen én is a játékot, egy élmény volt! //
- Tökéletesen összefoglaltad Isabella. Azokkal pedig nem kell foglalkozni, akik azt hiszik, hogy a ház, ahova kerültek, bármire, vagyis mindenre feljogosítja őket. Ahogy mondod, ez csupán egy alap rendszerezés, érezd jól magad ott, ahova kerültél. – Bólogatok egyetértően. Határozottan kedvemre való, hogy most, hogy már felnőttem, továbbra is azt látom, hogy az utókor Hugrabugosai is megállják a helyüket. Nekem a mindenem volt annak idején a kviddics, ám a pályán kívül is sokat lógtunk együtt a társaimmal, szinte állandóan jókedvűek voltunk. Mint valami horda, úgy mászkáltunk vagy tizenöten, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Ez azért valahol hiányzik. Felnővén a csapat szétszéledt, többeknek már családja van, nekem pedig menyasszonyom, s össze is tudtunk költözni, ez ígéretes folytatása annak, hogy pár évvel ezelőtt egymásra találtunk Kylie-vel, aki Látó, s a mostani rémálmok közepette is méltó támaszom. – Igen, más dolog medimágusnak lenni, vagy méregkeverőnek. – Értem meg őt, ezzel én is így voltam, a Pitonhoz hasonló méregkeverők világa nem az én stílusom. Lassacskán megöntözzük a rózsát a piócalével, és beszélgetésbe kezdünk, noha lassan indulnom kéne, ha Isadora vár rám valahol, nem kéne sokáig húznom az időt. Az órámra is pillantok, aprót rántok a vállamon. – Ő gyerekkorától megszokta, hogy ilyesmit lát, csupán nem tudta kezelni, senki nem hitt neki. Ez most megfordult, végre hasznosnak érezheti magát, célt, s motivációt kapott az élete. – Finoman bólintok, Isabella viszont a bájos, beilleszkedő stílusával valóban el tudna vegyülni, lehetne kéne. Azonban a gondolatmenet megakad, mert a furcsa, sárgás köd környékén valamilyen növény kel életre. – Semmi baj Isabella, viszont nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen folyamatok mennék most végbe az üvegházba. Inkább szólok Bimba professzornak, utána pedig megkeresem a háztársadat. Örültem a beszélgetésnek, és tényleg keress bármikor. – Intek, hogy siessünk kifelé az üvegházból, a lányt elbocsájtom, bekulcsolva kintről az ajtót, s én magam megkeresem egykori házvezetőmet, hogy azonnan siessen majd ide, mert lehet, hogy valamit eltervezett, de félresikerülhetett a dolog. Vagy pont ez volt a terv?
//Köszönöm szépen a játékot, most ennyit gondoltam^^//
Valóban elég nyitott személyiség vagyok, pláne, hogyha olyan emberekkel tölthetek időt, mint Cedric Diggor... Hát uramatyám! És még segíteni is hajlandó, el sem hiszem. Ő híresen jó GYNT-ből - mondjuk miből nem? Szerintem még 100 évig vele fognak dobálózni a Hugrabugban. De meg is érdemli ez a kis elfeledett ház a hírnevet. -Amúgy meg szerintem a házaknak csak annyi hasznuk van, hogy egységet adjanak, közösséget, ahova tartozhatunk. Tudom, hogy azt mondják, hogy a borzok a legbénábbak, és ide kerül a "selejt", de attól még soha nem vágynék máshova, mert... Nem tudom, itt jó. - fejezem be sután a határozott mondatomat. Gyakran válnak csúfolódás áldozatává a Hugrabugosok, de még ennek ellenére sem jutna senkinek sem az eszébe, hogy házat váltson. Kicsit sután, vállat vonva fejezem be a témát, azt hiszem Cedric pontosan érti, hiszen ő is hasonló cipőben járhatott. -Igen. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen semleges tudományágat is el lehet vinni a jó és a rossz irányba is. - fűzöm hozzá Cedric véleményéhez a saját gondolatomat is. -De a mérgek annyira nem izgatnak... - kuncogok, hogy tényleg világosan fejezzem ki magam: engem a gyógyítás érdekel. Szinte biztos voltam benne, hogy kapok hasznos infót Cedrictől akár a saját növényemmel kapcsolatban, akár egyéb mással kapcsolatban, és nem is tévedtem. Megjegyzem a pióca lére tett javaslatát és meg is köszönök neki, a maradék pedig visszakerül a szekrénybe. Bizonyára jól jöhet még másoknak is. Nem hiszem, hogy olyan sokan szeretnének piócalét szerezni. Blöee. Cedric felajánlja a további segítségét is, amire picit lelkesebben csillan fel a szemem, mint illene. De gondolom a srác már hozzá van szokva ezekhez a megnyilvánulásokhoz. Hiszen ő mégis csak Cedric! - Oh, hát köszönöm szépen. Majd szeptemberben kereslek és megnézhetjük, hogy hogyan élte túl itt a rózsám. - nevetem el magam, ahogy lehelyezem a megfelelő sarokba a virágot, miután megkapta az éltető levet. Közben szóba kerül az is, hogy én mi is szeretnék lenni és elárulom, hogy az aurorságon és a Gyógyítón gondolkozom, de mindkét tudományág elég kemény és ki tudja, hogy lenne-e helyem bármelyik szakmában is. Ez látszik is rajtam, hogy az önbizalmam azért nincs a topon ezzel kapcsolatban. Mesél kicsit a párjáról és elhúzom a számat. - Erőszakos bűntettekhez? Uhh, azért az is durva. Lehet, hogy nincs életveszélyben, de lelkileg biztos megterhelő lehet... - sajnálkozom. Ilyen munkában biztos nem tudnám elképzelni magam, habár maga a helyszínelés érdekes lehet. - Kém? Hmm. Lehetnék beépített ember a muglik között... - indul e picit a fantáziám, és még bőven révedezek vigyorogva, mikor valami furcsa zajra és szagra leszünk figyelmesek. Az Üvegház egyik sarkából furcsa sárgás füst kezd keringeni émelyítő szagot - illatot? - árasztva magából. A virág kezd átalakulni, és furcsa fogas fej szerű kibuggyanások jelennek meg. -Jesszusom... - meredek a növényre, majd mozgásra leszek figyelmes s egy halk vinnyogásra. Egy kis mókus rohan át az asztalok alatt, majd villámgyorsan mászik fel a lábamon és bújik be a táskámba. - Jesszus, jól vagy? Megharapott? - beszélek a táskának. Nem tudom, hogy Cedric mennyire volt gyors és látta-e, ahogy a familiárisom, egy mókus rohan fel rám és bújik el. - Mi ez? - nézek a srácra kicsit ijedten. Mérgező a füstje? Vagy csak harap? És amúgy is, mit keres ez itt?
) 
//
