2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastély mellett található meg egymás mellett sorban az a nyolc különböző méretű üvegház, ahol a gyógynövénytanhoz, a bájitalokhoz és egyéb elegyekhez szükséges növényeket termesztik az aktuális időjárástól függetlenül.
- Ahogyan te is angyalom. Te alkotod a saját szabályaidat. – Bólintok, és széttárom a kezeimet. Közelebb lépek, immár pusztán másfél lépés választ el, amelyet én szűkítettem le ennyire, a kezdeményezést nagyon úgy tűnik, hogy átengedtem nekem. A növények, amelyekre az elején igyekeztem vigyázni, sötét árnyat érzékelve indulnak látványos sorvadásba, mielőbb távozunk, vissza kell fordítanom a folyamatot, nem hagyhatunk nyomot. Jasmine ezen a hajnalon is dolgozni fog, mert én úgy akarom. Figyelem a kislány arcát, mimikája, s elméje felszíni gondolatai belül dúló viharokról árulkodnak, látszólag magát győzködi, miközben velem harcol. - Általánosítsunk egy kicsit. Mindenkit érdekel, hogy hol van a hely a világban. Nem vallod be magadnak nincsen is ezzel semmi gond, megteszem helyetted. Mielőtt sértené a büszkeségedet, hogy megadom a válaszokat, ezúttal ne tedd. – Rázom meg a fejemet finoman, nem kell mindenre nemet mondani. Idősebb vagyok, még ha csupán pár évvel is, mint ő. Olyanokat tudok, láttam, amelyre talán egyetlen diák sem lesz képes az élete során. Lehetséges, hogy Lioneah most még elzárkózik attól ami rá várhat, ám az idő múltával már késő lesz rálépni az útra. Én már látom a jövőjét, amely előtte még ködbe burkolózik. Talán meghal az oldalamon, vagy szürke madárként örökké boldogtalan lesz. Vagy a harmadik lehetőség. Főnixként emelkedik fel. Nem, a hasonlat rossz, Ruth a főnix. A kislány eleme sokkal inkább a föld, hiszen két lábbal mindig azon áll. Az ostort kínálom hát fel neki. Ha úgy alakul, ahogyan elterveztem, akkor később nem lesz rá szüksége. A fegyvert ő maga teremtette, én pusztán a legilimencia segítségével megnyitottam elméje csatornáit, hogy itt még eszközzel ugyan, de nyomon tudja követni, hogy mire lehet képes. Most velem, később egyedül. - Tedd meg. – Villan vörösen a tekintetem, ezzel végképp eloszlatok minden kételyt, amelyet az elején meríthetett, nem a jófiúk közül jöttem segíteni. Az ostor nem pusztán engem talál el, ha nem védene pont az ilyesmi ellen megannyi rúna, most a lábai előtt hevernék, kettészakítva. Mint ahogyan a ruhám bánja, a drága öltönyön embernagyságú hatántcsík jelenik meg, alóla kilátszik véres húsom. A szívem feletti rúna felizzik, a seb azonnal beforr, amely a bal lábamtól egyenesen a homlokig tartott. Az üvegház padlóján viszont akkora repedés jelenik meg, mintha vulkán készülne kitörni. - Jól van. Jóóól van. – Mosolyodom el, és elégedetten dobom legalább le az öltöny cafatjait, a véres fehér ing maradhat. – Megtetted az első lépést egy új világ felé. Hajlandó vagy végre kezedbe venni a sorsodat Lioneah? – Lépek oda most már teljesen hozzá, az árnyékostor szépen lassan feloszlik az éterben. Tudom, hogy a fizikai érintések minden formájától irtózik, ez már az elején is sütött a pillantásából, ezúttal viszont nem érdekel. A gyűlölködésnek nincsen helye. – Vigyázni fogok rád. Megígérem. – Bólintok, és megfogom a kezét.
Baromira nem tetszik az, hogy befolyásolni próbál. Jön itt nekem a kedves szavakkal, meg a kakaóval, aztán persze, hogy kiderül, hogy csupán a hátsó szándék vezérli semmi más és ezen kívül persze még machinálni is próbál, amihez meg aztán végképp semmi joga nincsen. Nem vagyok valami kis játékszer, vagy bábu, akit úgy irányítanak, ahogy csak akarnak. Nem alkalmazkodom én senkihez sem, akkor sem, ha abból bajom lehet. A makacsság bármennyire is rémes ezt kimondani, de mégis csak a szüleim öröksége. Én is olyan vagyok, mint ők, csak más formában sikerült ezt megvalósítanom. Én utálok mindent és mindenkit és e mellett dacosan ki is állok és nem fogja nekem megmondani senki, hogy mit csináljak, akkor sem, ha az illető ezt fenyegetéssel fűszerezi meg, mert egyértelműen azt teszi. - Szóval te bármit meg tehetsz igaz? - igen, már meglehetősen csúnyán nézek rá, és nem sokon múlik, hogy ne keressek tényleg egy kezem ügyébe keveredő cserepes virágot, hogy azt vágjam hozzá. Végül csak nem teszem, de persze nem miatta, nem azért, mert félnék tőle. Egyszerűen csak talán még nincs itt az ideje, és talán valahol érdekel az is, hogy mit akar még mondani. Erő... erőre végül is lehet szükségem, az végül is nem biztos, hogy rosszul jön, de majd meglátjuk. A szavaira figyelek csendesen, de látszik rajtam, hogy olyan nagyon nem hat meg, amit mond vagy csak nem az érdekel, amit mond. - Szerinted érdekel, hogy mire képesek a társaim? Pedig azt mondtad, hogy olyan nagyon ismersz... - hidegen hagynak mások, nem izgat, hogy ki mire képes. A hatalom... az erő maximum arra jó, hogy védelmet adjon, bár évekkel ezelőtt lett volna rá szükségem, talán nem most, bár ki tudja. Azért itt is akadnak olyan irritáló alakok, akiket nem lenne rossz távol tartani magamtól. Végül is... van abban ráció, amit mond, lehet hogy érdekel, de ezt nem fogom csak úgy kimutatni. Azért egy kicsit tényleg meglep, amikor felizzik a szeme, az pedig még inkább amikor megjelenik a kezemben az ostor. Miféle teszt ez? Felállok most már és talán az első pillanatban értetlenül nézek rá. - Szeretem a magányt. - rántom meg a vállamat. Nincs nekem szükségem társaságra, ha lenne, akkor már tettem volna érte, hogy legyen, de ez meg se fordult a fejemben. Közben a kezemben lévő ostort nézegetem. Érdekes egy ötlet, de eszem ágában sincs saját magamnak ártani vele. Újra felpillantok rá. Nem félek attól, ahogy néz, a mosolyától sem, ahogyan nem féltem a tűztől sem, ami a szemében táncolt. - Ez még... nem biztos, hogy elég erő, de lássuk. - rezzen meg a kezem és már csattan is az ostor, természetesen az ő irányába. Simán esélyes, hogy első körben talán valami mást találok el, akár növényt, vagy az üveget, de hát no nem gyakran volt még ilyesmi a kezemben, mondhatni soha.
Nehezen türtőztetem magam, a többi angyal esetében már régen térdre kényszerítettem volna a próbálkozót, csak most éppen én kerestem őt fel. Teljesen olyan helyzetben van, amivel egyoldalú teszi a dolgot. A fenevad nem érti a dolgot, s nekem kell nyugalmat erőltetnem, hogy ne ragadjam torkon a kislányt. Ha akarok valamit tőle, ideje taktikát változtatnom. Talán igaza van az Árnyéknak, a barátkozás itt mit sem ér. A prológusnak vége, jöhet a konfliktus! Kiterjesztem érzékeimet, ilyen hajnali órán nem jár senki az üvegházak környékén, tökéletes az időzítés. Ha sikoltani próbálna, az épületen kívül vagyunk. Bent a festmények, szellemek bizonyára a segítségére sietnének, itt csak a mandragórákhoz fordulhat. - Oh, jogtalanul tettem. Nem kértem engedélyt, s innentől bocsánatot sem fogok. – Nem zárom be az üvegház ajtaját, amikor jöttem, megtettem, méghozzá varázslattal, rúnakötéssel szakadtam el a kilincstől, amit nem fog tudni beszakítani, vagy áttörni. Az építmény most a saját kis belső szentélyem, amelyből nem távozik, ha én nem akarom. Édes szimbolisztika. Ha hozzámvágja azt a bizonyos virágcserepet, még azt hiszem ki is lehetek békülve a dologgal, adja csak ki a dühét, hogy utána továbbléphessünk. - Azt akarom, hogy tőlem tanulj. Szükségem van rád egy cseppet sem veszélytelen idézéshez. Ha túléled, többre leszel képes, mint amit a szánalmas roxfortos társaid valaha tudni fognak. Ha elbuksz, akkor legalább megpróbáltad. S részed volt valami nagyobban. – Nem lép közelebb, így leengedem a kezeimet, s behunyom a szememet, hogy mosolyogva hallgassam dacos visszavágását a fájdalommal kapcsolatban. Ami eddig pusztán cirógatás volt, most komolyabbra fordulhat. Amikor kinyitom a szemem, töménykék tekintetem szinte lángokban izzik, és a lány azt veheti észre, hogy egy szinte áttetsző, árnyékszerű korbácsot tart a kezében. Rajta áll, hogy mihez kezdve vele. Fegyvert adtam, neki kell döntenie, hogy saját magát kínálja meg, avagy engem, érdekes választásnak nézünk elébe. - Feltétlen engedelmességet várok majd tőled a realitás határain belül. Nem volna okos dolog szembeszegülni azokkal, akik most még a hivatali tanáraid. S amit tőlem kapsz... – Itt ismét mosolyt láthat tőlem. Nem sugárzok én gonoszságot, ám sötét aurám nyilvánvaló. Mégis azt érezheti, hogy törődni akarok vele. Nem rabszolgákra vadászom, még mindig nem. – Védelem, társaság, és ha úgy akarod, a magányod mostantól a semmivé oszlik.
Nehezen igazodom ki rajta, hogy érti azt, hogy megérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy hogyan legyek erősebb? Mert ha nem vagyok az, akkor nem tudok széttörni a fején egy kósza virág cserepet azt hiszi? Pedig simán menne ám, de komolyan... nem vagyok én olyan gyenge. Az is ehet, hogy csak úgy van túlságosan elszállva magától, miért ne lehetne? Sokat gondol csak azért, mert idősebb, vagy mi? Szóval csak felszökik a szemöldököm, mert kezd egy picit idegesíteni, amit mond, csak az a fura, hogy nem idegesít eléggé, vagy legalábbis nem érzem azt a szintű erőt benne, amit minden más alkalommal. - Mi az, hogy az érzések? Nincs jogod belepiszkálni se az elmémbe, se sehova világos? - mérges vagyok és még mindig nem eléggé és ennek idegesítenie kellene, de nem érzem, hogy így lenne. Bosszantó a fickó, bosszantó, hogy nem úgy reagálok rá, ahogyan normális esetben kellene, hogy képes vagyok csak úgy figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy lényegében ha minden igaz akkor manipulálni próbál, pedig ehhez nincs az ég világon semmi joga és nem fogom csak úgy hagyni neki az tuti biztos! A végén csak kelleni fog az a virág cserép és majd ha már széttörtem a kis buksiján, akkor nem fog tudni az enyémmel sem machinálni igaz? - És mi a hosszútávú cél? - mert erről beszél, akkor pedig valami miatt itt van. Az emberek nem kedvesek és főleg nem önzetlenek. Ő sem azért jött, ezt már az elején sejtettem, hogy segítsen neki csak úgy, mert épp olyanja van, vagy mert épp unatkozik. Nem, erről szó sincs. Azért van itt, mert akar tőlem valamit, és akkor az lenne a korrekt, ha ezt nyögné ki végre, a helyett, hogy fenyegetőzik, mert most már sikerült addig is eljutni. - Nem érdekel a fájdalom, nem félek tőle. - volt részem benne, lelkileg és fizikailag, szóval nem, ezzel nem fog tudni megijeszteni, akárhogy is próbálkozik. Azt csinál, amit akar, tőlem aztán nyugodtan igyekezhet itt rám hozni a frászt, de nem fog menni. Amikor pedig ezek után még közelebb is jön és a kezét nyújtja csak a szemöldököm szökik fel és karba fonom szépen a kacsóimat magam előtt. Na azt lesheti, hogy felállok majd és szépen fogdosom a kezét, mint valami nyálasan undorító romantikus drámában. A fenéket! - Miből gondolod, hogy akarok tanulni? Te magad is tudod, ha annyira ismersz, hogy milyen vagyok, minek tanuljak? Nem érdekelnek engem mások harcai. - tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az ok rá, hogy bármit is tanuljak, főleg úgy, hogy... - Mi az, hogy én vagyok az ára? - nem értettem tisztán, amit mondott, vagy tényleg szeretné, ha az a cserép a fején landolna? Komolyan simán bevállalok még egy tüntető munkát, ha csak ezen múlik. Boldogan és örömmel, aztán majd meglátjuk, hogy mihez kell erő, meg hogy olyan nagyon akarok-e tanulni, ahogy ő ezt előadja.
Nem próbálom meg lekezelni azzal, hogy még mosolygom is. Türelmesen várakozom, amíg értékeli a tőlem hallottakat. Egyértelmű, hogy neki magának kell azzal tisztában lennie, hogy mennyire tudja igazságnak felfogni. Én pusztán annyira csiszolom az érzéseit, hogy felszínre hozom, nem másítom meg azokat. Nem erőltettem a kezeibe a kakaót, nem akartam, hogy jókedve legyen, pusztán azt, hogy fogadja el önmagát, s azt, hogy nem feltétlenül kell ahhoz ennél nyomosabb indok, hogy most itt legyek vele. Itt vagyok, felvállalva azt, hogy képen dob a virágcseréppel, amely a keze ügyében van. - Az én érdekemben? Végre megérkeztünk ahhoz, hogyan lehetnél erősebb. – Bólintok elégedett morranással, de továbbra sem lépek közelebb. Nem akarom, hogy úgy érezze, mindent tudok róla, holott nem járna messze a valóságtól. – A fejedbe nem, az elmédbe már inkább. Oda is puszta felszínes kalandozást tettem, a gondolataid érintetlenek. Az érzések jobban érdekelnek. – Nem fogok neki hazudni, megtettem, ha nem is annyira, mint elsőre gondolta. Inkább én magam küldtem sugallatokat, és mágikus radarom segítségével elkapni igyekeztem a visszatükröződő hullámokat, mintsem végigszántsak az emlékein. Felesleges lenne, nagyjából összerakható, hogy milyen élete volt, nincsen szükség, hogy hergeljük az alsó oroszlánt. Nem változik az, ahogyan lágyan simogatom a lány lelkének képzeletbeli szárnyait. Tóként is gondolhatunk rá, amelyet nem kavarok fel, éppen csak a tükréhez érintem az ujjamat, s belepillantok, a kavargó mélységbe nem látok le. - Tényközlés Lioneah. Semmi szükség a fenyegetésre. Ha manipulálnálak, nehezen érnék veled hosszútávú célt. Magadtól kell döntéseket hoznod. Ha ezt mégis manipulációnak érzed, nem vitatkozom. Lehet alapja. – Most tényleg elmosolyodom, tökéletesen ura a saját érzéseinek, és feltűnik számára, ha valami nem a sajátja. Ezen már nem tudok továbbsiklani. – Valahol ez is a cél. Máshogyan is harcolhatsz, megvan a helye a nyugalomnak, s a pusztító vágynak is. Tőlem kaptál megnyugvást. Térjünk talán át a fájdalomra? Most tényleg előre lépek, de pusztán két lépést. A kezeimet távolról indítom meg felé, de nem annyira, hogy odaérjen hozzá. Ilyen messziről ez nem is lehetséges. Neki kell megtennie a többit. Nem csalogatom, eddig rászolgált a bízalmamra, ám ez kétirányú. Korántsem biztos, hogy most ez menni fog, s nem orrolhatok meg érte. Ő nem az a tipus, akit sarokba kell szorítani. A halála árán sem rogyna térdre. Pedig fog, de az nem ez alkalommal lesz. - Többet taníthatok neked, mint a tanáraid. A belső lényedet kell kiterjesztened, amiben a segítőd, egyben a mestered lehetek. Megkaphatod, amit magadnak sem vallasz be. Az ára mondanom sem kell, te magad vagy. – Nem úgy mérem végig, mintha a testét akarnám. Hathatós szövetségest akarok belőle faragni, aki a végsőkig lojális hozzám. Ha meg kell halnia, azt értem tegye, ne saját magáért, dacból.
Remek, szóval már a testbeszédemmel is lebuktatom magamat? Na jó... tudom, hogy így van. Marhára nem érdekel, hogy más mit gondol rólam, szóval visszafogni sem fogom magam. Igenis tény, hogy süt rólam, hogy utálom a világot és nagyjából minden létező benne élő embert és tisztában vagyok vele, hogy baromira nincs itt helyem, de nem tudok tenni ellene, így marad az, hogy pusztítok magam körül mindent és mindenkit. Nem igazán értem, hogy miért gondolja úgy, hogy ő ebben kivétel kell, hogy legyen, hogy nem kéne felkapnom az első kezem ügyébe kerülő cserepes gazt és kellő lendülettel a képébe vágnom, csak úgy a miheztartás végett. - Azt azért remélem a te érdekedben, hogy nem nyúlsz bele a fejembe. - tudom én, hogy vannak olyanok, akik képesek erre, de nem akarok én lenni a kis kísérleti nyula, akivel jól elszórakozhat, mert most épp ahhoz van kedve. Nekem csak senki ne piszkáljon bele a fejembe, mert akkor baromira megjárja majd, szóval nem hiszem, hogy ilyesmit akarna. Akkor a végén még tényleg jön az a cserepes növény, aztán majd meglátjuk, hogy melyikünk a keményebb. És mégis mindennek ellenére valami rendkívül furát érzek, amit nem éreztem már... na jó baromi rég óta nem voltam igazán nyugodt. Nálam állandó a feszültség, ami folyamatosan arra késztet, hogy ingerült legyek, ha csak valaki egy rosszt szót mond, de most még se érzem ezt olyan intenzíven, mint ahogyan kéne. - Szóval most még fenyegetsz is? - szökik fel a szemöldököm, de csak akaratból tudom ökölbe szorítani a kezemet, nem reflexből jön, mint olyan gyakran. - Ugye nem... nem manipulálsz valahogy? Idegesítően nyugodt vagyok. - tudom, tudom, hogy így van, mert már nagyon is megszoktam azt, ami bennem van. Már a részemmé vált a folyamatos idegesség, a részemmé vált az a pusztítás, amit állandóan megkövetel tőlem minden létező helyzet, nála viszont nem érzem azt, hogy bele kéne térdelnem a gyomrába csak mert úgy fest, hogy rohadtul el van szállva magától és ezt nem igazán értem és még csak nem is idegesít annyira, mint amennyire idegesítenie kellene. - Nincs szükségem védelemre, eddig is meg tudtam védeni magam, de... milyen erőt akarsz adni nekem? - jó tudom túlzás. Nem tudom bármitől megvédeni magam, de már nem vagyok az a kis lány, aki csak sikított, amikor nekiestek. Már nem olyan vagyok, régen nem és soha nem is leszek olyan. Neki megyek bárkinek, annak is, aki nagyobb, vagy erősebb nálam, de erő... az erő az jól jöhet, hogy még inkább ne tehessen ellenem senki semmit, esetleg még mondjuk ő sem.
Talán kívülről úgy tűnhet, megpróbálom megtalálni a gyenge pontját, és azon keresztül támadni őt, pedig erről szó sincsen. Hiába ráz le azzal, hogy ne indítson meg a törékenysége, még az én sötét szívem is képes érezni, meghatódni azon, hogy mennyire sanyarú sora van. Akarom őt az angyalok közé, ez nem is kétséges, ugyanakkor mindent félretéve vonzott hozzá valami, ami miatt úgy vélem, hogy segítenem kell. Törődni vele. Sokat szemlélem a Roxfort tanoncait, leendő varázslókat, és boszorkányokat. Olykor kiválasztok valakit, aki méltó a figyelmemre, akivel együtt tudunk majd dolgozni, szolgálhat. Lioneah esetében ha nem is teljesen, de akár meg is fordítható a dolog. Taníthatnám azért, hogy addig se legyen olyan pokoli a léte. - Ó, dehogynem. Nem csupán verbális eszközökkel kommunikálunk Lioneah. – Nem teszek hozzá olyan általános közhelyeket, amik alapján felsőbbrendűnek sorolom magam, holott ez nyilvánvalóan így van. Őszinteséget vár, és meg fogja kapni, mindent szépen sorjában. Végeztem a büntetőfeladatával, s van még időnk, mielőtt anélkül hogy gyanakvást keltene, elhagyhatná az üvegházat. Fürkészően siklom végig vonásain, testbeszéde akár egy riadt gazelláé. Amennyire finoman tapogatózó mentális csápjaim észlelik, igen zaklatott, daccal él. Ennek ellenére nem hagyom abba azt, hogy eszenciális ölelésembe simuljon. - Azt nem te választod, hogy ki mit gondol rólad. Térdre kényszeríthetlek, ha akarom. Maradjunk annyiban, hogy ahogyan meghatározod a döntéseidet, én is az enyémeket. – Mindentől függetlenül a hangom nem fenyegető, s nem is hatalomfitogtató volt a hangom. Nem fog távozni, amíg nem végeztünk, szavaim őszintén csengenek, s nem azért, mert azt akarom, hogy így higgye, a vonásaim is igen rendezettek. Egyértelműen érezheti azt, hogy nem csupán a Roxfort diákjai közé tartozom, mardekárosként biztosan van annyira agyafurt, hogy ha nem rejtem előle teljesen az álcám, kissé mögé láthasson. Nem állítottam, hogy én volnék a kedves bájos fiú, aki meghallgatja. Veszélyes vagyok, ez lerí rólam, de vajon nem éppen erre van szüksége? Nem lehet kétséges. Gőgöm azonban visszaszorítom még a fenevad bendőjébe, Lioneah hosszútávú szövetséges, nem szükséges már most kitépnem a nyelvét holmi szájalásért.
- Végre a megfelelő kérdés. – Bólintok, és tartva a távolságot karbafonom a kezem, éjsötét hajam akár egy római isten is megörökölhetné, oly tökéletesen omlik a szemeimbe, nem veszem a fáradtságot, hogy kisöpörjem belőle. – Erőt kívánok neked adni. Kitartás, védelmet, amellyel a saját magad ura lehetsz, hogy ne függj másoktól. Törődni akarok veled, vedd úgy, hogy én vagyok az, akire magadnak sem bevallottan – vártál. – Hogy mit kívánok cserébe az majd egy későbbi kérdés megválaszolása lesz majd. Egyenlőre emészgesse a dolgot. Addig leülök a közelébe, és mintha nem is az életéről, a sorsáról beszélgettünk volna, előveszem a korábban említett könyvet, és mintegy mellékesen elkezdem olvasgatni. Felteszem keresztbe a lában, olykor felpillantok rá. A tarkóján is érezheti a furcsa bizsergést, amely egyértelműena jelenlétemre utal.
Az a nagy helyzet velem, hogy szinte mindegy, hogy ki hogyan viszonyul hozzám. Ha kedves akkor azért kötök bele, ha fennhéjázó, akkor meg azért, ha netán arrogáns bunkóba menne át, akkor meg az nem tetszene. Az a gond, hogy alapjáraton nem viselek el szinte senkit sem, szóval... nehéz olyan arany középutat találni, ami nekem megfelelő lenne, sőt úgy mondanám inkább, hogy kb. lehetetlen. Utálom az egész világot, minden benne lévővel, mindenkivel aki lélegzik és létezik, szóval azt hiszem érthető, ha nem tud csak úgy könnyedén levenni a lábamról azzal, hogy megcsinálja helyettem a feladatot és hogy kakaóval kínálgat, mint egy öt évest. Ettől azért már nagyon távol állok... nem lehet csak úgy levenni a lábamról. - Gondolom nem, de miért így olyan sok mindent adtam a tudtodra? - nem tűnt nekem úgy, mint ha olyan állati sokat meséltem volna neki bármiről is, szóval szerintem nem kell itt túlzásba vinni a lelkesedést. Elmondtam kb. azt, hogy miért vagyok itt, vagyis azt, hogy miért kell itt lennem és kb. ki is merült. Ő az, aki sokat beszél, pedig nem kértem rá és kifejezetten nem is vágyom a társaságára. Főleg miután még ez az egész ki is derül, hogy pontosan mit is akar tőlem. Megindította a magányom és hogy figyel... hát őszintén szólva leginkább egy stuporral küldeném ki az ajtón kívülre, hogy ne indítgassa csak meg annyira a magányom, mert rohadtul nincs rá szükségem. És amit nem értek, hogy valahol belül közben mégis ezt érzem. Nem küldöm el azonnal újra a sunyiba, pedig ezt kéne tennem, tudom, hogy ezt kéne tennem! - Lehet, hogy... nekem jó így és nem kell, hogy bárkit is megindítson. - bököm ki, de egyáltalán nem olyan határozottan, ahogyan azt kéne, ahogyan azt a lelkem mélyén akarnám. Lehet, hogy volt valami a kakaóban? Vagy... mi a fene? Nem iszok bele még egyszer, annyi tuti, mert eszem ágában sincs megkockáztatni, hogy bekábít és... A kutya se jár erre, még csak fel se tűnne senkinek, ha bajba kerülnék, és ha az ember nincs rendesen magánál, akkor még csak jelezni se tud senkinek. - Felhívni magamra a figyelmet? - először nem is értem, aztán leesik, hogy miről beszél. Igaza van... ha hirtelen lelépek, egyértelmű, hogy nem csináltam meg,amit kellett volna és akkor tuti, hogy számon kérnek miatta, ezt pedig nem kéne kockáztatni. Sóhajtok egyet és annak ellenére, hogy fel kéne kelnem mégis ülve maradok. - Mit akarsz tőlem pontosan? - nem tudom miért vagyok nyugodt és csak ez zakatol a fejemben. Nem szoktam másokkal így viselkedni, most viszont... olyan nyugis és kellemes a környezet és az illatok és... mi a fene van velem?
Türelmesen várakozom, miközben ujjaim között csattog a metszőolló, olykor váltok, és az aprításra térek rá. Egyértelmeűn visszahúzódó, de valójában az ilyen tipusokra van szükségem. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, hogy ennyire elzárkózik mindentől, a lassú, kisérletező módszer talán helyénvalóbb, mint a megfélemlítés. Kár lenne sarokba szorítani, mások már kiölték belőle a bizalmat. Ha el is fogadna egyszer mesterének, félelemből tenné, és az első adandó alkalommal ellenem fordulna. Nem, nekem lojális segítőkre van szükségem, akinek olykor én is kitéphetem a tollait, de adottak a játékszabályok. Most viszont még a kakaót is alig tudom belediktálni, pedig távol áll tőlem a manipuláció, sőt még az ajzás is. Pusztán kiváncsi vagyok rá. - Hagyjuk most a stílust. Talán ha rád török, afféle keresetlen stílusban, akkor most beszélgetnél velem? Elárulnál bármit is azokból, amiket a tudtomra adtál? – Félmosollyal teszem le a kést, nagyon jól haladok, pár perc alatt el fogom végezni mindazt, amire neki órák kellett volna a büntetőmunka alatt. Nem várom tőle, hogy cuki legyen, vagy kedves, édes. Ha ágyasokra lenne szükségem, a butácskább, felelőtlenebb lányok között keresnek. Igenis élje meg a fájdalmát, a keserűségét, amely olykor lerí róla, az ajka remegéséből, a homlokráncolásából. Igen nehezen értette meg, hogy pontosan ezt keresem benne, de korai még a végletekig lesajnálnom. Lesz még ideje megérteni mindezt. - Jól hallottad. Őszinteséget vártál tőlem Lioneah, hát megkaptad. Kellesz nekem, fogd fel ezt úgy, ahogyan szeretnéd. Azért vagyok itt, mert megindította a magányod. – Nem mondok még többet, amíg elzárkózik, addig semmi értelme olyasmire ragadtatnom magamat, ahogyan eddig sem. Leteszi a kakaóját, mintha távozni készülne. A legilimenciát most gyengéd kézként használva simítok végig a lelkén. Csakis a lelkén. Mintha megnyugvást, barátságot próbálnék felé sugározni. S hogy ezek hamis érzetek? Magam sem tudom. Valahol igenis megindít a különcsége, érdekel, különben nem figyeltem volna rá fel. Az erényét pazarolja csak másra, nem szándékozom szélmalomharcot vívni a kegyeiért, ha pedig kényszeríteném, csak összetörném vele. A lelke bőven elég lesz. Egyenlőre. A fenevad már érzékletesen nyalogatja legbelül az ajkát, most még türelemre intem. A sebzettlelkű kislány nem lehet préda. Segítőnek kell lennie. Előbb viszont elvárható, hogy én tegyek érte. - Biztos, hogy ezt akarod? Felhívni magadra a figyelmet? – Nem lépek közelebb, mosolyom immár állandósul, nem lenéző, érdeklőd módon. Az érzet amit az előbb küldtem felé, most már átjárja az egész auráját, illat tekintetében olyasmi nyomakodik az orrába, amit kellemesnak tart, nem is kell ezt feltérképeznem, a legilimencia mindent megold helyettem. Leveszem a kesztyűket, és az asztalra dobom. Karbafont kezemmel fordulok most felé. – Készen is vagyunk. A folytatás csupán rajtad áll.
Nem tudom, hogy mi jár a fejében, fogalmam sincs róla, de az biztos, hogy valami van a szemében, ami... hát nem is tudom. Nem azt mondom, hogy könnyen felismerem azt, aki ellenemre akar törni, de vannak rossz tapasztalataim már az életben, ami azért hozzásegít ahhoz, hogy tudjam kivel kell vigyázni, no meg van is bennem egy alapvető paranoia. Az emberek nem szoktak csak úgy ok nélkül segítőkészek lenni, büntetőmunkát végezni helyetted, mert én olyanjuk van, vagy nem tudnak aludni reggel, szóval... nem igazán tudom mire vélni a fura viselkedését és igenis nehezen fogom fel, hogy mit akar. Az is fura, hogy mindezek után mégis csak iszom abból a nyüves kakaóból, amikor nem is akartam. Talán már így is tudat alatt manipulál? Miközben tényleg... felettébb fura alak? - Hát ez nem lep meg, a beszéded ezzel az úrias izével, meg úgy általában... - valami oka van annak, hogy segít és kész, mert magától az emberek nem szoktak. nem veszek be mást, hiába is szeretné. Oké, akkor divatot teremtünk, vagy is ő, mert én tuti, hogy nem leszek innentől valami cuki kis bogár és nem megyek át kedves és segítőkészbe, az nem én vagyok. Elég nekem a saját bajom, hogy kénytelen vagyok itt dekkolni hajnalban, amikor leginkább az ágyamba vágyom. Viszont most már igenis egyre jobban bizergál a kíváncsiság, hogy vajon mit is akar pontosan, hogy miért van itt és miért segít. Nem csak azért teszi, mert épp olyan kedve van, ebben igenis biztos vagyok. - Hogy mi? - mi az, hogy szüksége van rám, meg nekem is rá. Ez mi a jó francot akar jelenteni? Oké, levagdossa nekem a vackokat, marha rendes tőle, meg minden, de attól még nem vágom ezt a szüksége van rám dolgot. Nekem nincs rá, meg tudom ezt oldani egyedül is. Képes vagyok kezelni az elszúrt életemet, nincs ezzel probléma. Lehet, hogy van olyan, akinek nem megy, de nekem nem volt még vele sosem gondom. Büntetőmunka és kész, kitombolom magam, hogy mindenkit rühellek és ennyi, nem kell nekem a segítsége. Értetlenül pislogok rá, amikor tovább beszél. Figyel? Mégis mi a jó francról van szó? Zavartan nézek csak rá, aztán leteszem a kakaómat az asztalra, csoda, hogy nem törik a pohár olyan erővel és olyan hirtelen. - Hagyj békén és ne figyelj engem! - nincs hozzá joga és főleg nem fenyegethet itt, mert ez annak számít nem? Szépen tűnjön el a fenébe és majd én megcsinálom ezt itt és kész. Nem kell, hogy itt koslasson a nyomomban, mert azok... azok a fickók is pont ezt tették, és neki nincs hozzá joga! Ez egy iskola, majd szépen szólok valakinek, hogy nézzenek utána, vagy valami. - Akkor pedig főleg hagyj békén, különben... szólok valakinek, hogy zaklatsz! - ezt gondolja a bizalmamba férkőzésnek? Hogy felvázolja, hogy követ, aztán meg még azzal is jön, hogy ő nem a jók közül való? Na ne nevettessen már! Nem fogom én ezt csak úgy lenyelni és annyiban hagyni. Ha kell, akkor én magam teszem ki innen a szűrét. Csak ne akarjon megfélemlíteni, mert... mert nem félek! Már nem!
Egyet szögezzünk le. Nem istápolni akarom a kicsi lelkét, egyszerűen indok nélkül figyeltem fel rá. Láttam, hogy elesett, magányos, és valahol még én sem vagyok olyan sötét lélek, hogy ezt kihasználjam. Mellettem talán meg fog halni, de addig is részese lehet valami igazán monumentálisnak. Végre lehet valami szerepe, nem csupán az egyébként arcára írt törékenységét tudná hangsúlyozni. Erős lehetne, még ha csupán pillanatokra is. Kérdés, hogy mennyire lesz nehéz feltörni a burkát. Nincsen értelme belemászni a tudatába, túl érzékeny, észlelné, s jobban elzárkózna. A csábítást már élből elvetem, kislányt látok benne, nem volt megvezethető nőt. Nő lesz majd egyszer, aki képes élni a saját nemiségével, ám a többi angyaltól eltérően nála nem kívánok élni a módszerrel. Túlságosan fiatal még, és úgy vélem, nem egy sötét varázslatban kéne az életét veszítenie, mint a többi négynek, még fenntartom a végleges döntést, hogy végül milyen sorsot szánok neki. Az biztos, ott kell állnia majd a pentagramma egyik csúcsában. - Nem tagadhatom, mondták már egy páran.. – Töménykék szemeimben huncutság táncol, ezúttal nyoma sincsen a fenevadnak, amely bekelebezi az angyalok lelkét. Az árnyék türelmesen honol legbelül, nem terjeszti sötét auráját a növények birodalmára, hiszen azok könnyen elsorvadnának már pusztán a jelenlététől. Érdeklődve figyelem a reakcióit, miközben felhúzom a kesztyűket, és szakavatott mozdulatokkal kezdek a növények aprításának. A kés veszedelmesen vágja át a görcsöket, úgy tűnik nem pusztán gyomlálásra szoktam használni a vágószerszámot, bár ez pusztán gondolatai szinten merülhet fel benne. - Talán itt az ideje, hogy új divatot teremtsünk. – Bólintok, és ezt teljesen komolyan gondolok. Az én világképemben a leányzók sokkal előrébb valók, mint a saját nemem, nem véletlenül velük képzelem el a csillagnászt. Mind lelkierőben, mind mágikus eszenciában erősebbek, mint a férfiak. Bonyolult őket megérteni, ez viszont nem tart vissza attól, hogy folytonosan tanulmányozzam őket. – Szükségem van rád, s neked is rám. – Kissé talán magabiztos vagyok, némi gőg is merül szavaimba, mint ahogyan Eileen esetében, ám Lioneah-ra nem pusztán játékszerként tekintek, bizonyos tekintetben hosszútávú pályafutása is lehet a karmaimban. Talán még Ruth-nál is tovább élhet. Az árnyék a kérdés hallatán szinte fel akar törni a torkomon át, szétszaggatni a lányt, amiért ilyen kiváncsi, ám türelemre intve mosolyodom el, s bólintok. - Őszinteséget vársz, ez derék. Nem fogok meghátrálni. Azért vagyok itt, mert figyellek egy ideje. Tudom, hogy egyedül vagy. A támogatásomat kínálom fel. – Szavaim dallamosan bársonyosak, nyomuk sincsen benne a megfélemlítésnek, még csak a csáberőnek sem. Kora folytán talán érdekes lenne, de nem én leszek az, aki leszakítja virágát. Legalább egy angyal legyen köztük, aki valóban érintetlen. - Egy szóval sem mondtam, hogy én a jók közül való vagyok. – Finoman elmosolyodm, ha azt várja, hogy tárjam fel a titkaimat, fokozatosan akár szó is lehet róla. Egy, és csakis egy bizalmasra szükségem lehet. Jasmine általában hű szövetséges, ám eszközként használom, nem rá bízom a gondolataim mélyebb rétegeit. Látom, hogy már a kezeiben van a bögre, elégedetten biccentek, igyon csak, nem az ajánlatom alatt fogom megmérgezni.
Miért nem képes senki sem felfogni, hogy nincs szükségem rájuk? Nincs szükségem pátyolgatásra a nővéremtől, nincs szükségem figyelemre a bátyámtól, nincs szükségem a szórakozása Leotól és ettől a majdhogynem vadidegen sráctól sincs rá szükségem, hogy elvégezze helyettem a büntető munkát, mert nincs és kész. Megoldom az életemet, eddig is megoldottam, mert nem igazán volt más választásom, szóval nem kell úgy tennie, mintha ő annyira állati rendes lenne, hogy ide jön kakaóval, meg akármikkel, és akkor majd megcsinál helyettem mindent. Nagylány vagyok már, a cipőfűzőmet is egyedül kötöm be, meg tudok küzdeni a kudarcaimmal! - Legalább valami. - nem kell nekem itt szépíteni a dolgokat. Magam miatt vagyok itt és kész, szóval nem kell úgy tenni, mintha nem így lenne, nem kell rózsássá festeni a nem rózsás helyzetet. El lehet fogadni, hogy ez van. Én elfogadtam, akkor tegye meg szépen ő is és kész. - Hogy mi? Fura egy alak vagy... - úgy beszél, mint valami... fene tudja, ősi Dracula, vagy ilyesmi, ezzel a sötét elrejti az igazi valónkat dumával. Az én igazi valómat a takaróm rejti el az ágyamban, ahová most is visszavágyom. Nem arra van szükségem, hogy szombat hajnalban virágokat metszegessek, csak épp nem sok választásom van. Oké, rendes tőle, hogy segít, de attól még ugyanúgy nem vágom, hogy mégis mi a fene erre az indoka. Talán nem is kell értenem, csak hagyni és kihasználni, hogy segít, ehhez viszont úgy fest, hogy azt is el kell viselnem, hogy ezekkel a fura fellengzős szövegekkel jön nekem és ez már sokkal nagyobb kihívásnak tűnik. - Nem ezt mondtam, csak hogy a viselkedésed, meg a beszéded olyan nem hétköznapi, bár az is tény, hogy nem sokan jönnének be ide kakaóval azért, hogy megcsinálják más helyett a büntető munkád Lásd be, hogy ez nem általános. Miért csinálod? - mindig van valami indok. Az emberek viszonzást akarnak, vagy akármi. Nem szoktak csak úgy önzetlenül jót cselekedni, ezt már rég megtanultam. A világ nem szép rózsaszín és csillámos, a világ kegyetlen sötét hely, amit akkor vészelhetsz át, ha nem kötődsz semmihez és senkihez, mert végül úgyis minden elveszik, csak idő kérdése. - Ezt be kéne vennem? Pusztán egy jótét lélek vagy? És honnan tudtad, hogy itt vagyok? Miért járkálsz ilyenkor pont erre? - nem az a gyakori sétaállomás az üvegház, egyáltalán nem és érdekel, hogy ő miért van itt és hogyan került ide, nagyon is érdekel. Közben észre sem veszem, hogy a kezembe került az egyik kakaós bögre... oké, nem volt szándékos, tényleg nem!
Érzem a belőle áradó bizalmatlanságot, s ez így is van jól. Igen meglepődnék, hogy ha így ismeretlenként máris a nyakamba vetné magát. Ki akarom csomagolni, lépésről lépésre. Hogy ez fizikai, vagy lelki állapotot jelent, végülis oly mindegy, a magamának akarom őt, ezt az ártatlan, mégis sebzett kislányt, akit figyelek már egy ideje. Nem tudom, hogy miért ennyire magába forduló, miért van ennyire egyedül, de pont ez a tipus az, amely a segítségemre lehet, ketten együtt akár erősek is lehetünk, ha kész rám bízni a lelkét, amellyel ugyan csúnyán vissza tudok alkalmasint élni, de miért ne lehetne ő is egy az árnyak közül, akiket követőmmé választok majd? Az üvegház még nem rebben meg sötét aurámtól, holott a növények is remeghetnének, hogy tiszta valójukat sötét aura érinti. Visszatuszkolom a sötétséget, amennyire csak lehet, s mutatom a kedves, szinte szerethető fiú álcáját. Pillantásában visszatükröződni látom a sötétséget, amely engem is vezet. Már letért arról az ösvényről, amely még testvérei haladnak. Kiváló tanítvány lesz, s én a mestere. Olyanokat taníthatok neki, amiket könyvekből, gyenge tanároktól nem tanulhat meg. Csupán annyi a kérdés, kész e továbbhaladni az ösvényen, amelyről maga sem tudja még, megindult, s a sorsa a végzet felé sodorja őt. Angyalként páratlan a maga nemében, mégis összeköti őt az a kapocs, amelyet én teremtettem ötük között. Makacs, zabolátlan, vele lesz a legtöbb tennivalóm, mégis, édes megpróbáltatásként élem már most meg. - Ahogy mondod. Kiprovokáltad, és megkaptad. – Bólintok bátorító mosollyal. Nem akarom már most irányítani őt, pusztán kiváncsi vagyok a véleményére, a dacára, ha szükséges, kihúzni belőle, hogy meddig is lehet feszíteni azt a bizonyos húrt. Vagy pusztán magába fojtja a sértettségét, és nem engedi a kísérletezést? Jól érzi, valóban kicsinek gondolom őt, mintha a köztünk lévő alig három év vagy tíz lenne, vagy még több. Képesnek érzem magam, hogy a pici lányt lássam benne. Ha végül a konstelláció sikerrel zárul, érte akár képes volnék feláldozni egy keveset az erőmből, hogy ne lépjen át a túlvilágra, s mellettem maradhasson, míg világ a világ. Nem a nőt látom benne, félreértés ne essék, egyenlőre még nem. A reménységet, amely segítségével bármit el tudunk érni mi ketten. - Rá fogsz jönni, hogy a sötét elrejti az igazi valónkat, s mi magunk vállhatunk jelképekké, szimbólumokká. Van, aki fél a sötéttől, te képes lehetsz eggyéválni vele. – Nyilván nekem változó, hogy mikor vannak óráim, bármikor eltávozhatok a kastélyból, ám megtanulhatja ő is, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágják őket. Ezt is elsajátíthatja, ha úgy alakul. Ha ennek az az ára, hogy el kell szoknia a pihe-puha ágy melegétől, nem árt, ha minél hamarabb nekilát. - Csupán a múltban volt szokás az illendőség, és a gyengébbik nem tisztelete? – Kérdezek vissza, én nem így látom a dolgot. Lehet, hogy furcsán beszélek, de nem véletlenül építem az angyali csapatot csakis leányokból. Bonyolult lelkületük védelmezi őket a balgákat súlyó mágikus eszenciaszörnyek ellen, s nem árt, ha én uruk, s parancsolújuk lehet, nem pedig vetélytársat látnak majd bennem. Nem láthatja szememben a vágyat, amely ágyékára pályázna, még nem éledt ilyen. Célom jelenleg pusztán a megismerés. - Azért, hogy enyhítsem a magányodat. Hogy érezd, nem pusztán az egyedüllét lehet gyógyír. – Vallom be, most őszintén beszélek. Ahogyan elnézi, igen gyorsan haladok a munkával, amely neki talán órákba telhetne, az én gyakorlott kezeim között némi csalafinta mágiával megtoltva alig lesz egy fertályóra. Attól félek akkor is maradnia kell, hiszen igen meglepő lenne, ha korán távozna, de talán ha készen vagyunk, foglalkozhatunk kicsit egymással is.
Nem sokat tudok róla, de esetemben ez egyáltalán nem meglepő, hiszen kiről tudok sokat nem igaz? Igazából a suliban főként csak a testvéreimmel van valamilyen viszonyom és az se mondható feltétlenül jónak, hiszen legutóbb is elég szépen sikerült kiakasztanom Astridot. Nem mondom, hogy nem tettem érte és csak magától történt meg a dolog, mert természetesen miattam volt, de nem érdekel, a véleményemet tartom. Csak idő kérdése, hogy majd Nicolas is ugyanarra a sorsra jut, mint a szüleink, én pedig nem fogok még valakit megsiratni. Már anya halálakor sem sírtam, minek? Az emberek meghalnak, ha akarjuk ha nem, akkor pedig felesleges sírni nem igaz? Egyszerűen csak el kell vágni a kötődést és akkor nem kell aggódnod senki miatt sem. Mondhatni... én már eltemettem a bátyámat, csak ő még nem tud róla. A megjegyzésre csak értetlenül szökik fel a szemöldököm. Komolyan... mostanában, mintha olyan olyanokba futnék, akik meg akarják magyarázni, hogy milyen marha jó az életem. Na persze... tényleg marha jó. Élnem kéne, ha már mások meghaltak, ahogy Leo mondta, bla-bla, és most megint megkapom ezt a hülyeséget, hogy nézzem a dolgok jó oldalát, mintha én vállaltam volna az ittlétet... na persze... én akartam gazokat gyomlálni, minden bizonnyal. - Na persze, én akartam itt lenni, az én döntésem volt gyomlálni szombat hajnalban. - hát nem megy épp a legnagyobb átéléssel a dolog, hogy mit ne mondjak, bármennyire is igyekszem. Tudom lehetnék egy kicsit lazább, de nem pont arról vagyok híres. Nem tudok valamit úgy kezelni, mintha olyan remek dolog lenne, amikor tudom, hogy nem az. Erre meg kakaóval kínál, mint valami öt évest... Most komolyan? - Éjjel vagy fent inkább a nappal helyett, úgy érted? Miért jó az? - jó persze neki gondolom egyszerűbb, mert egyetemista, nekem viszont napközben vannak az óráim, és értelmetlen lenne éjszakáznom akár csak hétvégén is, ha amúgy meg hét közben úgyis rendesen kell tartanom a napi beosztást. Egyébként sincsenek olyan életbevágóan fontos dolgaim, hogy e miatt muszáj lenne olyan sokat ébren lennem. Elég annyit, amennyit kell. - Hölgy? Téged meg valahonnan a múltból szalajtottak? - jó-jó láttam már itt a suliban fura alakokat, ez tény, akik úgy beszéltek, mintha a múlt századból szalajtották volna őket, de attól még nem vagyok ehhez hozzászokva, engem meg főleg nem szoktak lehölgyezni túl gyakran... na jó, soha. Ezek után főleg meglep, hogy kesztyűt húz és elkezdi csinálni az én munkámat. Fura alak... szó se róla. - Mégis miért segítesz? - a könyvre csak megrázom a fejem. Érzékletes csatajelenetek... hát pont arra nem vagyok kíváncsi, szóval kösz haver, de nem fogok középkori könyvet olvasni. - De akkor már értem, hogy miért beszélsz ennyire... furán. - ha ilyen könyveket olvas, akkor gondolom e miatt van ez a fura lovagkori beütés nála. Az ő dolga. Végül csak leülök, de annyira nem ragadtatom el magam, hogy a táskájában turkáljak, vagy kakaót iszogassak. Ne essünk túlzásba. Hagyom, hogy segítsen, ennyi.
Mit tud rólam a többség? Alig valamit. Tartom a tartózkodó, udvarias hollóhátas álcáját, aki ugyan nem egy társasági személyiség, de ha megkérik, feladatot kap, készséggel áll a köz szolgálatára. A családomról mindössze annyi hírlik, több száz éves aranyvérű familia, a tanári kar többe nem ásta bele magát. A diákok között sem csapok megfélemlítéseket, ahogyan Denem tette annak idején. Nem, felesleges nekem toboroznom, csapatot építeni. Az angyalok is pusztán azért kellenek, hogy a csillagnász idején meglegyen a szükséges katalizátor. A kicsit már lesem egy ideje. Mardekáros, ám nem az a gőgös fajta. Végtelenül egyedül van, testvérei szétszórva a kastélyban, s bármily furcsa is, a többi angyallal ellentétben ő tényleg megindít. Na nem mint férit. A lelkemben élő fenevad viszakozik, nehezen bántaná őt. Törékeny, sebzett, dacos. Különös kiváncsiság, de még inkább tenni akarás hajt, hogy védelmezzem. Ez a saját magam számára a legmegdöbbentőbb. Évek szakadéka áll kettőnk között, mégsem a hatodikost látom benne. Mint ahogyan én a tizenkilenc évemmel lehetnék tapasztalatlan ifjonc is, mégsem korban mérjük a tudást. A lány sokkal inkább tűnik számomra, és csakis számomra nem kamasz fruskának, a szökdelő pici sokkal inkább rásüthető, ahogyan én tekintem. - Nézd a dolog jó oldalát. Ne engedd, hogy megtörjenek. Azért vagy itt, mert itt akarsz lenni. Hogy fejlődj. A te döntésed volt. – Lehelem bársonyos puhasággal, miközben az itókákkal teli tálcát hívom életre. Hogy jelezzem, nem tekintem lekezendő fiatalkának, magam a kakaóval indítok. Nem lep meg a távolságtartása, ám nem is én vagyok az a személy, aki majd ki fogja csomagolni. Saját magának kell rálépnie az útra, amelyen megismerheti saját belső lelki énjét. Nem kérdezek rá, hogy mit követett el, ha szándékos volt, az ő dolga, ha pedig nem, kár feszegetni. - Az éj nem oly napszak, amit érdemes lenne alvásra pazarolni, majd ha felkelt a nap, majd ledőlök kicsit. Délutánig nincsenek óráim. – Szólok a kakaót szürcsölva. Az édes nedű szinte hozzátapad a nyelvemhez, illő lenne némi rummal megbolondítani, a Roxfort bosszantó szabályokat vall italozás ügyében. – Nem hagyhatom, hogy a hölgy egyedül ugorjon fejest a gyomlálkodás rejtelmeibe. – Ellépek mellette, és megkeresem a sárkánybőr kesztyűk között azt, amelyik illik nem kicsiny kezeimre. Feligazgatom az ujjaimra, görbítem is azokat, hogy meglegyen a tapadás, majd figyelemn kívül hagyom a kakakóra való reakcióját. Nem erőszak. - Ülj le majd én csinálom. A táskámban találsz egy érdekes könyvet, a sötét középkorról szól, érzékletesen írja le a véres csatajeleneteket. – Félmosoly, de hát a kakaó nem tetszett neki, biztosan ez sem fog. Hát kinek mi. Ujjaim közé fogom az aprítókést, s a metszőollót, és nekiesek a tennivalóknak. A növényházban fantáziátlan büntetőmunkákat adnak, rendszerint azonosak. Metszeni a növényeket, gyomtalanítani, aprítani a kikészített bájitalkomponenseket.
Bőven elég bajom van most, nem kifejezetten vágyom még társaságra is, de mégis azt kell észrevennem, hogy nyílik mögöttem az ajtó. Nem nézek hátra azonnal, mert épp valami szúrós izével vagyok elfoglalva, ami konkrétan kész csoda, hogy még nem támadott meg. De valahogy le kéne gyűrnöm, csak épp egyelőre még fogalmam sincs, hogyan. Abban reménykedem, hogy az illető miután benyitott és látta, hogy van itt más is, egyszerűen csak hátat fordít és lelép, de sajnos a tálca csörgés nem pont erre utal. Elhúzom a számat és végül az utolsó pillanat után kapom vissza a kezem. Az a rémes izé naná, hogy úgy istenesen felkarcolja a bőrt a kézfejemen, én pedig éppen hogy csak el tudok nyomni egy feltörni akaró egyáltalán nem nőies káromkodást. Na nem mintha feltétlenül nőiesen szeretnék viselkedni. De addig már eljutottam, hogy megfordulja, és megnézzem, hogy ki az, aki szintén nem alszik ilyenkor kora reggel. Végül kiderül, hogy... sejtelmem sincs. Felsőbb éves lehet, talán láttam már, de nagyjából ennyi, sokkal többet nem tudok róla. - Kései óra? - értetlenül nézek rá, miközben a nem vérző kezemmel túrok épp a zsebembe, hogy keressek valami zsepi félét. Soha sem voltam profi a gyógyító bűbájokból és nem mehetek most fel a gyengélkedőre, mert akkor tuti, hogy nem veszem rá magam, hogy visszajöjjek ide, meg amúgy is időre készen kéne lennem. - Ja, hogy úgy érted korán? Szimpla büntető munka. És te? - nem hiszem, hogy azért van itt, mint én, maximum azért küldhették, hogy odafigyeljen, hogy nem bliccelem-e el a dolgot, de erre még eddig nem volt példa, efféle megfigyelésre, akkor most miért? Az azért meglep, hogy mindenféle italokat varázsol a tálcára. Nem értem igazából az okát, meg úgy az egészet, hogy mit keres itt a fickó... srác. Egyáltalán hány éves? Idősebb, annyi tuti, én pedig nem vagyok kifejezetten oda az idősebb pasikért... nincs valami jó első benyomásom róluk. - Kösz, de nem fázom, csak megcsinálom, amit kell, aztán már megyek is vissza az ágyba. - kakaó, mintha öt éves lennék? Nem, kösz, már rég nem vagyok öt éves. Tea meg szintén nem kell, az csak időhúzásra való. Én gyorsan le akarom ezt tudni, aztán visszabújni a takaró alá, hogy a szombatom hátralevő részét lehetőleg ott töltsem elbújva a sok idióta elől, akik a kastélyban lófrálnak.
Az ajtó feltárul finom taszításom nyomán, ahogyan nem sokkal a mardekáros lányt követve belépek magam is. Figyelem már egy ideje, talán most alkalmunk lesz szóváltásra is. Ha jól emlékszem, három évvel fiatalabb, mint én, az árnyék is úgy véli, hogy méltó befejezése lenne a gigászi kirakónak, amelyet hónapokon belül tervezek. Mind a négy páratlanul különböző a maga nemében, a szótlan kis sötét angyal új színt hozna a lassan felálló csapatba. Csapat? Nem tekinthetek még úgy rájuk, nem is ismerik meg egymást, figyelmem most csakis rá irányulhat. Külsőmet illetően megszokott nyakkendő nélküli zakóm, s finom vászonnadrágom, most kiegészítve egy bokáig érő sötét télikabáttal, a hideg gyorsan beköszöntett a tájra, talán mert a szigetország óceáni éghajlata hamar magába szívja a jeges szeleket. Nem akarok ráijeszteni, ahogyan Eileen-re annak idején sikerült. Hadd higgye továbbra is mindenki, hogy a bájos, szinte széparcú hollóhátas egyemista a közjót szolgálja, azért van itt, hogy tanuljon, s segítsen másokat. Behúzom magam mögött az ajtót, hogy ne tűzzön be a huzat, s a morcos lány felé fordulok, minden gesztusából süt, hogy bárhol lenne most mint itt. Akár legilimenciát is alkalmazhatnék, hogy finom ujjaimmal átfussam elméjét a várt emlék után, mi is történhetett, ez most mit sem számít, nem lehet olyan horderejű, amit ne mondana el magától, dacból. Kilencedikesként nem okoz gondot, hogy tálcára kakaót, kávét, és teát idézzek, s leteszem az egyik asztalra, majd ő választ. - Ah, nem leszek egyedül ezen a kései órán. – Kezdek bele sötét mosollyal. A dolog szebbik végét fogjuk meg, nem korán keltünk, sokáig maradtunk fent, mert megtehetjük. Töménykék tekintetem fürkésző, barátságos pillantást vet rá, ahogyan a tálca felé bökök. – Amit csak szeretnél, meg ne fagyj itt. Idd, amíg még meleg. – A három kancsó mellett két üres pohár, az egyiket felragadom, s talán meglepő módon kakaót töltök magamnak, gözölgő illata bejárja az üvegházat, még a száraz növények aromatikus egyvelegét is elnyomva. Nem kérdezem meg, hogy mit keres itt, aurájából szinte süt a sértettség, itt kell lennie. Varázslatot biztosan nem használhat, de én megtehetem helyette, erről biztosan nem szólt a fáma. A pálcám a kezem ügyében, szinte várom, hogy mi lesz a reakciója.
Jah... pont ehhez volt a leginkább kedvem. Csak azért mert Mardekáros vagyok máris az lenne a legkedvencebb elfoglaltságom, hogy növényeket pesztrálok, meg gyűjtögetek a bájitalokhoz mi? Jó-jó szeretem a bájitalokat, de akkor szeretek dolgokat csinálni, ha nekem van kedvem hozzá, nem akkor ha más mondja. És egyébként is mióta oszthat ki büntetőmunkát egy prefektus? Marhára nincs joga hozzá, akkor sem, ha egyébként Pitonnal egyeztette le. Oké, én is megtehetem, hogy benyalom magamat a házvezetőnkhöz és akkor máris én leszek itt a baromi nagy ász, de Draco... kb. tövig van a nyelve Piton hátsójában, csak nem vágom mire fel kell ennyire nagyra lenni magával. Egyébként is miért olyan hatalmas bűn az, hogy a kijárási tilalom után két perccel értem be a klubhelyiségbe. Gyakorlatilag nem is késtem, ha mondjuk egy olyan órát nézünk, ami nem jár teljesen jól, de persze nem... muszáj volt lefülelnie és muszáj volt elvinni Pitonhoz, hogy már hajnalban itt kezdjek és pesztráljam a növényeket, amikor minden normális ember még békésen alszik. Még a nap is alig kelt fel! Hétvége van! Morcosan lököm be az üvegajtót, miután fázósan összehúzva magamon a talárt átvágtam a kis udvaron, hogy elérjem a célt, azaz az üvegházat. Gyorsan lerendezem ezt az egészet, szépen rendbe szedem a gazokat, mert ez a feladat, aztán levágom azokat a hajtásokat, amiket kell. Remélem max. fél óra. Levágom az egészet majd Piton asztalára, aztán visszabújok szépen az ágyamba, mert legszívesebben most oda kívánkoznék. Még csak egy reggeli kávét sem ihattam meg, ami szó szerint kínzóan fájdalmasan érint. Nem értem miért kell az embert állandóan kínozni, most még csak nem is tettem olyan nagy dolgot, nem is követtem el olyan nagy bűnt. Lassan egy hete nem csináltam igazán nagy bajt, akkor meg... miért kell két perc késés miatt már egyből tönkre vágni a szombatomat?
Teszik a lány jelleme, van benne valami rejtélyes megfejthetetlen. Látom rajta, hogy ha akar akkor tud nemet mondani viszont fél tőlem ami érthető is és azt hiszem jó oka is van rá, ha még nincs akkor majd lesz. Látom tekintetében, hogy nem igazán vagyok a kedvencei közt, alighanem azon a listán kuporgok amit úgy hívnak 500 dolog amit utálok. De ha igazán ellenszenves lennék akkor már rég elküldött volna, finoman kifejezve magam, a picsába. Egyszerre látom benne lobogni az ellenállás tüzét és a tenni akarás olthatatlan lángját. Bármennyire is tűnik megfejthetetlennek számomra a lány akkor se szeretem a szőkéket, nem az ideáljaim. Nem mintha ezzel én annyira foglalkoznék. Minden uralkodót a nője vitte a vesztébe. A magam részéről nem követném el ugyanezt a hibát. Egy varázslót ne térítsen el holmi nőszemély, az ilyen dolgok messze állnak az Amit elakarok érni listámtól, bár az egy éjszakás kalandok, gyenge kis afférok beleférnek, de a kis szőke még erre se igazán vihető. Másra nem igazán jó, mint, hogy kiszórakozzam magam aztán elfelejtsem csak úgy egyszerűen. -Hahó, itt még az is izgalmasnak számít ha Sir Nicolas félre fordítja a leszakadt fejét pedig már vagy hatmilliárdszor láttam, úgyhogy igen, izgalmas Szívi. - Ez a lány nem tudom, hogy csinálja de képes előhozni a sötétebb énem, bármennyire is próbálok jobb formát felmutatni, percek alatt eléri, hogy úgy beszéljek vele, mint apám a házimanónkkal II. Fergilius-szal azaz Fergy-vel. Annak ellenére, hogy a megvetés minden árnyalatát látom a tekintetében mégse lécel le hanem felhozza a bájitaltan órát amire én szokásomtól híven udvariasan körbe röhögöm majd felvilágosítom, hogy szép vicc volt, de ha Pitonhoz megy egy ilyen kéréssel nagyobbat fog robbanni a válasz, mint egy atomtöltet. Én nem próbálkoznék. -Olálá! Egy harcos hercegnő! Nos Madison, az én nevem Keith. - Mondom egy vigyor kíséretében. Nagyon úgy fest, hogy a kis tüzes szöszi kimutatta a foga fehérjét, de most, hogy már tudom mi bosszantja igazán aligha tennék neki nagyobb szívességet, ha folytatnám. Mellesleg ez a név, hogy Madison...hol jobb ez a Csibémnél? Na ja, sehol. Ahogy az állát megemeli már látom, hogy a vulkán kitörőben van és nem tévedtem, csak várni kellett egy hangyányit és ki is tört. -Hát kinek mi. - Vigyorgok és azt hiszem ezúttal se vakarható le a képemről ez az öntelt vigyor. Nem mellesleg igazán jól áll. -Én ott leszek Csibém! - Szólok utána aztán elröhögöm magam. Hát ilyen jól se szórakoztam mostanság. Alig várom már, hogy a külön órák alkalmával meddig jutunk. Eme zord és halálosan unalmas falak közt néha kell egy kis szórakozás.
Nem vagyok én érzelmileg labilis, csupán az efféle stílushoz nem igazán vagyok hozzászokva. Általában tudom kezelni, ha valaki ellenséges, netán gúnyos, de most nem pont ez a helyzet áll fenn. Ő valahogy inkább... riasztónak mondható és talán még jó is, hogy eddig nem nagyon keveredtünk össze. De persze mint mindig most is a kedves arcomat mutatom, pedig ki tudja, hogy nem azzal járnék-e jobban, ha megpróbálnék inkább elillanni a szeme elől, valami fontos dologra hivatkozva? Amúgy is fel kell vinnem a gyengélkedőre majd a növényeket, mielőtt elkezdenének száradni, fonnyadni, még előtte el kell őket rendezni. - Izgalmas? Furcsa fogalmaid vannak arról, hogy mi az izgalmas. - ráncolom kissé a homlokomat. Izgalmas, hogy rám hozza a frászt, hogy majdnem az egyikünk lába bánta az egészet és hogy egy fontos növénynek így annyi lett? Nem tudom, tényleg nem találom annyira izgalmasnak, de azt hiszem nem nagyon van beleszólásom a dologba, és talán jobb ha bizonyos helyzetekben inkább csendben maradsz. Egyszerűbb, tuti, hogy nem jössz ki belőle még rosszabbul, mint ahogy lehet. Most is az lenne a jobb, ha lelécelnék és nem azon akadnék fenn, hogy csibémnek szólít, de nem, én inkább ezt is szóvá teszem és persze, hogy képtelen csak úgy szó nélkül fogadni a dolgot. Csak reménykedem, hogy "elenged", de helyette inkább még én vagyok az, aki a bájitaltanról is érdeklődik. Komolyan nem vagyok normális. - Nem, de... nem vagyok a csibéd, vagy az édesed, vagy akármid. A nevem Madison. - hirtelen nem is tudom, hogy eddig eljutottam-e oda, hogy bemutatkozzam, túlságosan zavarosnak tűnik ez az egész helyzet, főleg ahogy még vigyorog is rám. Komolyan, mintha a direkt csinálná! De akkor se szólítson így, mert nem vagyok senkije, hogy megtehesse. Persze mindezek után pontosan ugyanúgy tesz a végén, megint csak jön a becézés, és erre csak újra elhúzom a számat. Kissé megemelem az állam és cseppnyi daccal pillantok rá, miközben a metsző ollót a kosárba teszem és a lassan lehúzott kesztyűket is mellé. - Ez nem randi, csak segítesz nekem bájitaltanból. - már nem is reagálok arra, hogy megint ott az a megszólítás. Nem is lenne értelme, és nagyon remélem, hogy nem találja ki majd, hogy vár is cserébe valamit. Maximum... ellátom a sebeit, vagy tudom is én. - Akkor háromkor a gyakorlóteremben. - bólintok végül, ahogy még rá pillantok, aztán szépen ellépek mellette, hogy kifelé induljak. Nagyjából meg van, ami kell, de itt most nagyon szűkösnek érzem a helyet, kell egy kis friss levegő és egy kicsit több tér.
Igazán nem az udvariasságomról és a kedvességemről vagyok híres. Szerintem nem véletlenül hívnak a hátam mögött vadásznak. Képes vagyok nesztelen maradni és olyan vagyok akár egy ragadozó nagymacska. Számtalanszor bebizonyítottam már, hogy nálam jobb kém nincs. A kis szőke ezek szerint nem látott vagy halott rólam, bizonyára nem lepődött volna meg ennyire ha tudja mire számíthat. Egy második találkozásnál már biztos fog fülelni, de ellenem ez is hasztalan ahogy a távolságtartás is, elkerülhetetlenül tökéletes vagyok. Megérzésem miszerint a lány érzelmileg labilis beigazolódni látszik. Hol azt az őszinte mosolyt látni az arcán hol pedig hallgathatom ahogy szépen finomabban kifejezve lehord amiért az a dudva kárba ment. Hát őszintén nem sajnálom és nincs is kedvem alakoskodni és bocsánatot kérni amiért nem is én tehetek, majd legközelebb erősebben megmarkolja azt a metszőollót. -Ohh, biztos vagyok benne, hogy nem. Mellesleg izgalmasabb volt így, nem? - Ahogy felhozza Pitont és a plusz órát már magamban nevetnem kell. Ha ma igazán elememben lennék akkor csak annyit mondanék neki, hogy kettőt és könnyebbet kérj, de kivételesen az egész elviselhető fázisomban vagyok így még azt is felajánlom, hogy segítségére leszek, ha kéri. Ilyet aztán nem minden nap dob az ember kockán így ha nem él vele akkor annyi esze sincs, mint amit megsaccoltam. A hugrabugosok amúgy is furák akárcsak a Hollóhátasok, talán még sokkal okosabbnak vélem, mint a házukat általában. -Úgy van, talán ha azt mondtam volna, hogy Hipogriffem annak jobban örültél volna? hm? - Vigyorgok és akaratlanul is elképzelem a kis szőkét annak a hatalmas jószágnak. Szépen felvilágosítom a Pitonnal tartandó órájának -100%-os lehetetlenségi faktorát és újra felhozom a lehetőséget miszerint vállalom, hogyha szüksége van segítségre hát segítek. -Nyugi-nyugi, fújd ki magad, ha felajánlottam akkor valószínűleg tengernyi időm van, és biztos lehetek benne, hogy igen hosszú időre elveszi a szabad perceimet. - Nincs él a hangomban, de könyörgöm, egy hugrabugos nem lehet tökéletes bájitaltanból, ez bizonyos időre elfogja venni a szabad perceimet, de lehet óráimat is. -Rendben, akkor holnap délután 3-kor randink van Csibém. - Ha tiltakozni próbálna az időponttal kapcsolatban akkor bizony az egyetlen esélyét is elvesztené, ha órája van akkor, bizony kénytelen lesz lógni vagy a plusz óráknak annyi. Vigyor terül szét az arcomon, élvezem ezt a hajtóvadászatot.
Oké, nem kéne, de akkor is kissé a frász kerülget a sráctól. Ez a settenkedés, meg a nézése valahogy... hát enyhén szólva is nem pont bizalomgerjesztő, és a szavaival sem pont azt éri el, amit kellene. A cseverészés szócskát is erős túlzásnak érzem, amikor épp majdnem láblevágást ért el, aztán meg fogta és még a virágomat is kivégezte vele, szóval... nem vagyok épp a legjobb hangulatomban, de persze mint mindig nem mutatom ki. Kedves vagyok akkor is, amikor ez nem biztos, hogy teljesen indokolt. - Öhm... ha rendesen rám köszönsz, akkor is beszélgethetnénk nem? - nem is értem, hogy pontosan hogy érti, vagy hogy nem érti ezt. Egy szimpla köszönéssel, vagy figyelemfelkeltő torokköszörüléssel is elérhette volna a kívánt hatást, de e helyett inkább rám hozta a frászt és a képembe mászott. Ebben akárhogy is nézem, de nem sok ráció van, legalábbis én nem tudom átérezni, bármennyire is szeretném.De talán egy valamiben a segítségemre lehet, ha van egy kis mázlim, méghozzá, hogy esetleg beprotezsálhatna a szakvezetőjénél, ha erre van akár csak egy halvány esély is, akkor meg főleg kedvesnek kell lennem vele. Tudom, hogy Piton nehéz eset, de azért mégis csak meg kellene próbálnom valamit, mert a bájitaltan nem a legfőbb erősségem, viszont abból is kiváló jegy kéne, hogy elérjek valamit. Gyógyító szeretnék lenni és ettől az álmomtól tuti, hogy nem fogok egy könnyen megválni. - Csibém? - igen, főként ezen sikerült fennakadnom. Eléggé meglep, hogy csak úgy simán így szólít meg. Soha életemben szólított még senki... csibémnek. A többire amúgy se sok mindent reagálhatnék. Lássuk be, nem fog változnia helyzetem attól, hogy megpróbálom őt győzködni, mert igaza van, a professzor nem fog nekem segíteni, esze ágában sem lesz adni egy kis plusz lehetőséget a tanulásra, szóval ezért kár törni magam. A másik alternatíva viszont... Hát ő szintén nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Ő jó bájitaltanból, de hogy tényleg okos lenne-e megint vele találkozni, főleg egy teremben ketten. Esetleg a könyvtár, ott viszonylag sokan vannak, csak épp nem lehet gyakorolni, ami már nagyban megnehezíti a helyzetet. Azt végképp nem tetszik, hogy még a választ is ilyen gyorsan akarja kicsikarni belőle, de talán pont ez a taktika vezet célra, mert bólintok. Oh, bár ne tenném! - Igen! Vagyis... nem tudom... jó lenne, de te nem biztos, hogy ráérsz. Vagy mégis? Szóval... nem gond neked? - nem szoktam így viselkedni, istenemre mondom, hogy nem szoktam. Még azt az arrogáns Cameront is egészen jól viseltem, sőt határozottan nagyon jól, alig tudott kihozni a sodromból, de ő nem viselkedett így, szóval most... - Szóval csak, ha ráérsz valamikor. - oh mondd azt, hogy majd megbeszéljük és akkor még simán kihúzhatom magam alóla. Már az a széles mosoly is, amit itt villantgat, az a magabiztos kiállás is arra késztet, hogy úja és újra lesüssem a szemem, pedig nem vagyok én ilyen, tényleg nem!
Nem illik mások mögé settenkedni és egy megfelelő pillanatban rá hozni a frászt, de egy vadász így tesz, egy vadásznak csendben kell lapulni és elhitetni áldozatával, hogy egyedül van majd lecsapni rá mikor a legkevésbé számít rá. Persze a mai kis vadászatom balul is elsülhetett volna, de legközelebb majd figyelek, hogy metszőollós szőkéket nem ijesztgetünk. Még ha a lábamat nem is metszette volna meg a kis olló akkor is eltörhette volna a lábujjam, ha olyan szögben esik, márpedig egy olyan csontnövesztést be nem vállalnék, mint annál a Potter kölyöknél, a csontjaimra még szükségem van. A kis szőke valami gyógyító segéd, de azt hiszem az életem és a lábujjam se bíznám rá, csinos, helyes kis pofi, de, hogy ha az életem függne tőle akkor inkább már rendezném az elkaparásomat. Bocsi szöszi, de ez van. -Ha nem teszem akkor aligha álltunk volna le cseverészni, nem igaz? - Vigyorgok rá megmutatva tökéletes fehér fogsoromat. Kicsit tüzes a lány, de van olyan pillanat mikor egyszerűen a bárány bőrébe bújik és kedveskedik, biztos vagyok benne, hogyha nem lenne ilyen ingadozó a jelleme már elküldött volna egy melegebb éghajlatra, de így van egy kis időm még a társaságában amíg ki nem húzom az utolsó gyufa szálat is a tartójából. Szeretek szórakozni, tudom pontosan meddig feszíthetem azt a képzeletbeli húrt, tudom mikor kell abbahagyni és ez az az előny amit nagyon szeretek kihasználni. A kis szőkét elnézve egy kiadós ideg összeroppanást tudnék neki okozni már csak a magabiztos megjelenésemmel és ekkor még be se dobtam az egész lényem. -Pitonról beszélünk, azt, hogy külön órát adjon ki kell érdemelni csibém. Kivételesen tehetségesnek kell lenned és igen, mardekárosnak is, az a nyerő párosítás. - Minek áltassam? Piton soha nem fog külön órát adni neki. Aranyos kis csaj, de, hogy ilyesmi az eszébe jutott, hát nem is tudom. Megkérdőjelezem, hogy a Hugrabugba vajon milyen diákok járhatnak. -Eléggé járatos vagyok a bájitalok terén. - Mardekáros előny, hogy ebből a tárgyból nagyrészt mind jeleskedünk. Ebből is látszik, hogy a mi házunk küldi ki a legerősebb varázslókat. Jó, pár tökfej nálunk is van, csak a pénzüknek köszönhetik, hogy még ott vannak ahol, ha nem lennének nemes család már a varázsló nevet se aggathatnák magukra, nem titkolom, hogy Draco két házi kedvencére gondolok, arra a dagira meg arra a sovány, de annál eszetlenebb talpnyalóra. Istenem, kész förtelem az a két degenerált, de végül is mindenki számára meg van a kijelölt út, Ők se fogják kihagyni a részüket, a piszkos munkát ennyi ésszel is eltudják végezni. -Na, akkor kell a segítségem vagy tovább próbálkozol Pitonnál? Gyorsan dönts, 3, 2, 1. Ding-ding. - Fordulok felé vigyorogva, ha belemegy a külön órákba bizony lesz min szórakoznom.
Én mondjuk soha sem szoktam osongálni mások háta mögé, mert az nem valami kedves dolog. Megijeszteni valakit és azzal kellemetlen helyzetbe hozni, vagy akár még fájdalmasba is, mert hát simán benne lett volna az esély, hogy az az olló a lábamba fúródik, vagy rosszabb esetben mondjuk az övébe. Bár ha az övébe, akkor el tudom látni, ha az enyémbe, akkor ez már nehézkesebb. De mondjuk ha le is vágtam volna az ujját az még nagyobb gond, azt azért már sokkal nehezebb helyre hozni. Nem azt mondom, hogy teljesen lehetetlen, de mindenképpen sokkal nehezebb. - Talán az lett volna a legjobb, ha mondjuk nem settenkedsz mögém és nem ijesztesz meg, nem igaz? - egy halvány mosoly, talán egy pici odaszúrás is van benne, bár azért az nem szándékos. Nem nagyon szoktam én szurkálódni, bár van amikor így jön ki a lépés, de azért akkor se teljesen szándékos. De azért lássuk be, simán hibáztathatom, amiért leesett az az olló, és még a virág is elveszett. Azért ez a kettő együtt elég rossz következmény, és kizárható lett volna, ha megszólít távolról és nem ijesztget, még ha talán nem is volt szándékos, mert hát ne feltételezzünk egyből rosszat másokról. Viszont, ha már sikerült egy Mardekárossal összefutni, akinek bár a mosolya néhol kissé talán... hátborzongató, akkor már kérdezhetek tőle. Nem lenne rossz pár külön óra és nem tudom, hogy van-e rá esélyem, hogy összejöjjön, de ő talán segíthet benne. - Igen, sajnos én is pont ettől féltem, hogy nem vállalna be ilyesmit, de akkor sem ha valaki a saját házából kéri meg? - mármint arra célzok, hogy esetleg ő megkérhetné nekem Pitont. De gondolom úgy is pont ugyanolyan esélytelen a dolog. Nem fog segíteni, pedig szívesen fejlődnék még. Biztos vagyok benne, hogy van még hó pár fogás, amit eltanulhatnék tőle és tényleg jó is lenne, de az órák kevesek. Olyan felületesen magyaráz, no meg ott van mindenki más is. - Igen? Te jól értesz a bájitaltanhoz? Nekem is megy azért, csak jobb lenne még inkább felfejlődni belőle. - jó hát azért nem evidens, hogy minden mardekáros magas szinten űzi a bájitaltant, csak azért, mert abba a házba tartozik. Mi se vagyunk mind kiválóak gyógynövénytanból, bár én azért elég jó vagyok belőle, de van jó néhány háztársam, aki kicsit se konyít hozzá, pedig Bimba professzor a házvezetőnk.
Szeretek észrevétlenül közeledni. Ha akarom olyan vagyok, mint az árnyék, észrevétlen és veszélyt sejtető. Egy mardekáros jó ismérve, ha nem lehet könnyen leleplezni és tervei, érzései vagy hangulata nem olvasható le az arcáról. Én megpróbálok így teljesíteni és elég jó gyakorlatom van benne, lévén, hogy talán érzelmeim sincsenek. És megint csak felhozom Malfoy-t. Eszem ágában sincs ócsárolni, a maga módján megérdemli, hogy aranyvérűnek és mardekárosnak kiáltsa magát, de nem egyszer láttam, hogy düh és méreg önti el, nem rejti véka alá nem tetszését, egyszer az érzelmei lesznek a veszte. ha engem dühít valami vagy bosszant a közöny marad álcám, elég ha én tudom mi forrong bennem, az ellenségeimnek nem adhatok egyetlen egy passzt sem amit feltudnának használni ellenem. A hugrabug díszeiben tündöklő szőkeségre azonban nagyon egyszerű ráhozni a hideglelést. Elég csupán ha hangtalanul az árnyékát játszom és már is kiül az arcára a pillanatnyi rémület. A metszőollóra csal elvigyorodom, aligha ez lenne ellenem a legjobb védelem, de hát mindenki egyénileg oldja meg a problémáit. -Gondolj bele, bár lehet, hogy lassan nő, de a lábad ha olyan kárt szenved talán sose lesz a régi. - Tapintok rá nem éppen szokásom szerint egy hatalmas bölcsességgel amin muszáj magamban nevetnem. Főleg az olyan mulatságos, hogy formás lábaiért igazán nagy kár lenne. Nem szokásom más házbelieket a társaságommal zaklatni mivel, hogy egyiket se tartom érdemesnek rá. A mardekárosok közül is rengetegen nem érnek fel arra a szintre ami elvárható lenne tőlük. Így talán már érthető, hogy ha valakivel szóba elegyedem az kitüntetés az egyén számára. Nem állok le mindenkivel beszélgetni, mert sem a pletykák sem a másik problémája nem köt le. -Pitonnal? Dehogy, nincs szükségem külön órákra, értem amit tudnom kell és azokat a tanórán is megtudom tanulni. Ha pedig külön órákat szeretnél hidd el, előbb kapsz egy aranyszőrű unikornis csikót, mint különórát. - Mondom egy vigyor kíséretében. Naiv lányka, Piton nem az a fajta aki csak úgy külön órákat ad bárkinek. Hirtelen szöget üt valami a fejemben amire megint csak egy féloldalas vigyor a kísérő. -De ha gondolod adhatok külön órákat. - Rántom meg a vállam, nem nagy cucc, legalább néha elszórakozom valami mással is és nem kell egész nap Draco hatalomra törő vágyait hallgatnom, tény, hogy a kis szőke jobb társaságnak tűnik minden tekintetben.
