2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igen, tudtuk - biccentek egy aprót Gillian szavai hallatán. - Bár azt hiszem, az volt a legrosszabb ebben az egészben, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól - mondom ki immár hangosan is azt, amely gondolat mostanra mindkettőnk fejében megfordult már. - Én helyetted előbb fordultam a problémáimmal Chrishez és ez elég buta döntés volt részemről - komorodik el a tekintetem beszéd közben. - Mármint, a probléma nem Chrisben van, sokkal inkább abban, hogy hagytam, hogy a kettőnk kapcsolata idáig fajuljon. Hagytuk - javítom ki önmagam, hiszen itt is kettőn állt a vásár, ezzel Gillian is minden bizonnyal tisztában van. Én nem kerestem őt és ő sem engem. Mindkettőnknek megvolt a maga élete és nem ütöttük bele az orrunkat a másikéba. Utána pedig jött Daniel és máris megvolt az indok, amiért nem mentem a nővérem közelébe. Voltaképp folyamatosan fel tudtam mutatni valamit, mint indokot vagy mentséget a magam részére ezt illetően. - Igen, de tudod mennyi támadás ért közben emiatt? - vonom fel a szemöldököm. - Voltaképp, amint visszatértem a VMS-ről, még keményebben kellett dolgoznom azon, hogy elismerjenek. A britek valahogy nem szeretik, ha egy jöttment valaki sztárként csillog, voltaképp a semmiért és kiüti a nyeregből az itthoni jelölteket... Ráadásul, a kviddics csapatban is rengeteget le kellett tennem az asztalra. A VMS miatt sokkal többet vártak el tőlem, mint másoktól. Kapitány viszont még így se lett belőlem - kúszik egy keserű mosoly a szám szélére. - Se a házam csapatában, se az allstarban. Voltaképp, egy szavazatot se kaptam - rándul meg egy pillanatra az arcom az emlékek hatására. Nem hittem volna, hogy mindezt valaha is el fogom mondani a nővéremnek. Valamiért kudarcként éltem meg a dolgot és azt hittem, ha valamelyik rokonommal beszélgetek majd erről, abban az esetben füllenteni fogok a végeredményt illetően, de nem visz rá a lélek és hát esélyesen az iskolaújság is megírta már a dolgot. Különben is... pont most öntjük ki egymásnak a lelkünket, miként nézne már ki, ha egyből kamuznék, csak azért, hogy Gilly szemében többnek tűnhessek? - Sajnálom - ráz ki a hideg a történtek felemlegetése révén. Igazság szerint még nem képzeltem bele magam Gillian helyébe. Mármint, sebezhetetlen létemre ott feküdtem kómában, ő pedig teljes mértékben arra volt utalva, hogy valaki vagy valami másra bízza az én életemet és a várakozáson kívül semmit se tehetett értem jóformán. - Én még csak nem is sejtettem, hogy neked ezzel kellett szembesülnöd - nyelek egyet, amint kiérzem Gilly hangjából a neheztelést. Elvégre, folyamatosan az árnyékában éltem, de eszembe se jutott egy pillanatra sem az, hogy mostanában fordult a kocka és ő került az én helyembe. - Teljesen megértem, hogy mit érzel - sütöm le a tekintetem. - Amerikában én is hasonlóan éreztem, amíg rá nem találtam a sportra - ismerem el. - Folyamatosan Gillian Ollivander kishúga voltam. Gyűlöltem - vonok vállat szórakozottan. Legszívesebben mindenkit, aki ekként azonosított be, jól megráztam volna a vállánál fogva és a képébe üvöltöttem volna, hogy de amúgy Elizabeth Ollivander vagyok, te ketseg!!! - Igen, hallottam róla... - biccentek óvatosan, hiszen még ezután a tragédia után se közeledtünk egymáshoz megfelelően. Igazság szerint, ha érintettük is, csupán felületesen tettük, amolyan "beszéljünkróla"-alapon. Én nem ismertem a lányt annyira, de Gillian jóban volt vele, érthető tehát, ha ekkora nyomot hagytak benne az események. Ahogy az is valamilyen szinten, hogy igyekszik óvatosan kezelni az érzelmeit. Ha én is meghaltam volna... Azt hiszem, azt sohasem dolgozza fel magában. - Bár, ha jól tudom, visszatért. Sasha - teszem még hozzá a félreértések elkerülések végett. - Nem beszéltél még vele? - fürkészem kíváncsian az arcát a tekintetemmel. Ha a gyógyulás útjára szeretne lépni, meg kell tennie. Mondjuk, ebben nem vagyok szakértő, de én az ő helyében mindenképp megléptem volna. Hátha segít. Végül feldúltan hátat fordít, bennem pedig ott motoszkál a késztetés, hogy odalépjek hozzá és szorosan átöleljem, de egyelőre nem teszem. Lehet, ezzel mindent elrontok, de valamiért úgy érzem, erre most szüksége van. Ki kell adnia magából az érzelmeit, mert megfullad bennük. Azt pedig már most jó lépésnek gondolom részünkről, hogy ismét kommunikálunk egymással. Kis lépésekben ugyan, de jól haladunk. Amikor viszont felzokog, mégis áttöröm a köztünk feszülő láthatatlan falat, odalépek, majd hátulról átkarolom, jó szorosan ölelve, mintha bármelyik pillanatban elmenekülhetne előlem. Csak hallgatom, amit mond és felsejlik előttem Corvus képe. Na igen, talán valóban egy farkas lenne a legmegfelelőbb megoldás. - Vártad? - döbbenek le a reakciója hallatán, miközben engedem, hogy felém forduljon, de azért automatikusan hátrálok előle egy lépést, hogy még véletlenül se legyek ütéshatótávolságban. Meg is torpanok tehát, amint rájövök, hogy nem kell félnem attól, hogy így reagálja le a mondandómat. - És... és nem haragszol? - pislogok egy párat csodálkozva, de valamiért végtelenül megkönnyebbülten. - Én tényleg azt hittem, hogy ki fogsz borulni és örökre megutálsz és... - szedem egyre gyorsabban a levegőt, majd sírom el magam én is pillanatokon belül, de nem a szomorúságtól, hanem sokkal inkább attól, hogy újra minden a régi lehet és nem kell tovább titkolóznom és a nővéremről sem kell lemondanom. - Annyira hiányoztál! - borulok a nyakába, miközben a könnyeim patakként folynak, de a név hallatán azért egy pillanatra benn szorul a levegő. Csak ölelem őt, egyelőre totál lefagyva, majd lazítok a mozdulaton és tolom el magamtól óvatosan, a vállánál fogva, nagyjából úgy, hogy azért a szemébe nézhessek. - Anna? - visszhangzom értetlenkedve, örvénylő gondolatokkal a fejemben. - Ez egy női név? - teszem fel a kérdést teljesen tanácstalanul. Anna, mint..? Esetleg egy férfi eme becézése? Mi? Totál nem értem a helyzetet, szóval egyelőre összevissza pattognak a gondolataim és még le se vagyok képes normálisan reagálni a bejelentését. Már ha ezt valóban annak szánta.
Ha tudnám, hogy Lizzy megpróbált elképzelni Biba gönceiben biztosan nyakon vágnám.. Csak amolyan nagytestvéri előjogon! Úgyhogy nagyon nagy szerencséje, hogy nem vagyok legilimentor, hiába érdekelt anno, valahogy nem volt meg hozzá a tényleg szükséges érzékem. És valóban, régen nem beszéltünk, lényegében újra kéne ismerkednünk.. Lizzy már rég kinőtte azt a “kishúg” létet bár még mindig megszorul a mellkasom, ha arra gondolok, mennyire távolra sodródtunk.. De talán majd most.. Talán.. Látom ahogy befeszül a reakciómra - Hé! Nem te vagy érte a felelős, hogy így alakult. Szóval nem kellene miatta rosszul érezned magadat. Az egyetem miatt jöttünk át első sorban. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. - mondom neki egy kicsit talán élesebben mint kellene, de utálom amikor ezt csinálja. Mármint amikor így… vissza húzódik. Ha nem akarunk megbántani másokat sosem, erre a legjobb út, ha nem is létezünk, vagy mondjuk meghalunk. Egyéb esetben szerintem ez kifejezetten kivitelezhetetlen. A szavaira viszont hallgatok. Aztán kicsit felhorkantok - Azért.. Te rögtön a VMS-es üdvöskéjeként indítottad a szeptemberi évet itt. Én inkább hátteres voltam csak ott is. Részt vettem rajta és villoghattam hogy jelen voltam, de ennyi. Te viszont konkrétan majdnem az összes versenyszámban részt vettél mint az egyik csk, a Roxfortot képviselve! Még egy halálos sérülést is beszedtél pont az Amerikaiaktól! Chrissel komolyan azt hittük, hogy véged! Én totál használhatatlan lettem arra az időre! - orrolok meg rá pillanatok alatt, persze hogy is emlékezhetne minderre, hiszen eszméletlenül feküdt teljesen magatehetetlenül a VMS gyengélkedőjén..- Szóval ne mond nekem, hogy nem ismerték a nevedet! Viszont én bárkinek mondtam, hogy ott voltam az egyetlen reakció amit kaptam: “Oh! Te vagy a másik Ollivander lány, Elizabeth testvére!” - fakadok ki és csak egy hajszál választ el, hogy ne tajtékozzak az egésztől. Nyelek egy jókorát és sóhajtok is - De azt elhiszem, hogy a Griffendél csapatában újra ki kellett vívnod a helyedet. És elismerem, hogy ez egyáltalán nem lehetett egyszerű. - igyekszem oldódni és azért biztosítani némi együttérzésemről. Az ő oldalát is nézni, hiszen láthatóan őt is bántja, amit nem is csodálok. Mindig is maximalista volt, ebből fakadóan nem fogja beérni csak egy győzelemmel. Aztán némi személyes gondolatot is hozzá teszek, legalábbis igyekszem kibökni, amiről szerintem nem igazán beszéltem senkinek pedig évek óta kavarog bennem és gyűlik. - Tudod.. mielőtt ide érkeztünk.. Mielőtt részt vettünk volna a VMS-en, Benjamin Morgan-nékhoz érkeztünk születésnapozni.. És ott.. Végig néztük a Morgan család szétesését, szembesültünk a szülei halálával és végül Sashat is elvesztettük… - a hangom szinte elfullad, hiszen Lizzy tudhatja, hogy Sasha az egyik legkedvesebb gyerekkori barátnőm volt és hiába tért vissza, a közelébe se mertem menni újra.. - Aztán a VMS-en majdnem elveszítettelek téged és.. - komolyan küzdeni kezdek azzal, meg tudjam vele ezt osztani most. Hiszen miután felébredt is próbáltunk beszélni, de a hozzá állása annyira sötét és nemtörődöm volt, hogy csak jól össze vesztünk. Küzdök azzal, hogy lenyugtassam a légzésemet. - Amiatt távolodtam el mindenkitől mert rettegek ettől az érzéstől és nem akarom többé!! Attól, hogy elveszítem azokat akiket szeretek! - nyögöm ki végül nagy nehezen de ekkor lényegében hátat is fordítok neki, ledobom a kesztyűket és sürgősen keresek valami zsebkendőszerűséget, amivel rendbe szedhetem az ábrázatomat. De így háttal már nem bírom tovább egyszerűen, halkan felzokogok. Csak hallgatom amit a Mardekárról mond. - Mintha az olyan rohadt egyszerű lenne! Nekem nincs mindenkire acsargó farkasom! - puffogom, de aztán csak szörcsögve orrot fújok még mindig háttal a húgomnak. Kicsit valahogy sokkal egyszerűbb így, a bűntudatomról is meg mindenről beszélni. Sokkal egyszerűbb, hogy nem látja az arcomat. Sokkal egyszerűbb a véleményét is hallgatnom az utána következő témáról és talán egy kicsit sikerül is lehiggadnom. - Tévedsz. Nem a társaimhoz ragaszkodom. Azt nem akarom, hogy az a gépezet, ami eddig “remekül működött” a Mardekárban, bezúzzon. Épp elég erőfeszítés tökéletesnek és magabiztosnak tűnnöm, úgy, hogy már rég nem érzem annak magamat. - vonok vállat szipogva és végül a kérdéssel már hajlandó vagyok újra felé fordulni, főleg amikor kimondja a nevet. Bármilyen hangulatban is vagyok, ez a vallomás azért a szám sarkába csal egy mosolyt - Örülök, hogy elmondtad végre. Már vártam. - mondom mintegy arra utalva, hogy egyébként már réges régen feltűnt, de aztán csak testtel is szembe fordulok vele újra, érzem ahogy a szívem meglódul és a fülemet eltömíti a vérem. Nyelek egyet - Nos.. én is együtt vagyok valakivel. Anna az illető.
Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy Gillian ad a megjelenésére és esélyesen nem fog egy Bimba professzor inspirálta, kötött pulcsiban szaladgálni a folyosókon, de - szó, mi szó - vicces elképzelni eme jelenetet. Csak remélni merem, hogy sikerül uralkodni az arcizmaimon és nem engedem ki egy az egyben azt a mosolyt, amely igencsak az ajkaimra kívánkozik. Még ha rég nem is beszéltünk egymással, némileg kezd oldódni a hangulat, ez pedig megnyugvással tölt el. Nem is olyan vészes, mint eleinte hittem... Gilly nem harap. Látom rajta, hogy kellemetlenül érinti a téma, legszívesebben vissza is szívnám minden szavamat, de - hiába rendelkezünk mágiával - nem mindent vagyunk képesek mi sem megoldani. Pedig néha annyira jó lenne mindenhatónak lenni és egy csettintéssel megoldani a gondjaimat. Valahogy sokkal egyszerűbb lenne minden. - Mert ez a Roxfort - szólalok meg végül halkan, szokatlan komorsággal a hangomban. - Te az Ilvermorny-ban építetted fel azt az énedet, aki lettél, de amikor beléptünk... beléptem ezen a kapunk, az én esetemben is minden semmivé foszlott - sóhajtok egyet az emlékek hatására. - Nem voltak barátaim, itt nem ismerték a nevem, nem tudták, hogy milyen jó eredményeket értem el annak idején Amerikában. Mintha egy senki lettem volna. Senki se állított meg a folyosókon, hogy kibeszéljük a legutóbbi mérkőzést és részt kellett vennem egy válogatón, hogy bekerüljek a Griffendél csapatába - csóválom meg a fejem. Gillian az önbizalmát építette fel a régi iskolánkban, népszerű lett, rengeteg barátja volt, én pedig a karrieremet. A Roxfortban azonban mindketten a nulláról indultunk és - noha nekem sikerült ismét feljebb küzdenem magam - Gilly ezúttal lemaradt. Baromi szokatlan gondolat számomra, hogy itt én vagyok az, akinek sikerült elérnie az álmait, ő pedig még bőven küzd, de valamilyen szempontból igenis megértem. És sajnálom. - Attól, hogy abba a házba kerültél, neked még nem kell tartanod magad a hülyeségeikhez - állapítom meg némileg feszengve, hiszen csak remélni merem, hogy ezúttal nem mondok olyasmit, amire a nővérem érzékenyen reagálna. Bár, tény, ami tény, ha én csinálni akarok valamit, akkor nem érdekel, mit szólnak hozzá a házam tagjai. Habár az is tény, hogy fogalmam sincs arról, mi folyik a mardekár köreiben és hogy mennyire képesek szétszedni azt, aki nem felel meg az eszméiknek. Végül csupán biccentek egyet Gillian magyarázata hallatán, hiszen valóban nem vagyok ász az ilyesmiben, de abban az egyben biztos vagyok, hogy Danielt ma még elkapom egy kiadós beszélgetésre... A nővéremmel dolgozik valami, aki az ő volt barátnője is egyben és egy szóval sem említette! Nem állítom, hogy mindenhez közöm van, amit tesz, de az ilyesmit akkor is illett volna megosztania velem. Ha másért nem is, hát legalább azért, hogy elejét vegye annak a kellemetlen beszélgetésnek, amely jelen pillanatban vár rá. - Titát valamiért nem kedveltem - csúszik ki a számon meggondolatlanul. Az okokat én sem tudom, de van olyan, amikor az ember csak ránéz valakire és egész egyszerűen nem érzi azt, hogy képes lenne jól kijönni vele. Jó, Chris miatt vághattam volna jobb képet is a dologhoz és megtartani magamnak a véleményemet, de egész egyszerűen nem ment... Csak kimondtam amit gondoltam és kész. Voltaképp nem nekem kellett szeretnem a lányt. - Ezzel meg azt hiszem, Codynak kell megbirkóznia - mosolyodom el azon, hogy Chris továbbra is értékelné a női nemet. Unokák? Nem az én gondom. Ott van még Charlotte, akire a szüleik még számíthatnak a következő generáció szempontjából. - Gilly... Ennek nem szabadna senkit sem zavarnia. Az embert nézd. Oké, nekem is vannak hülyeségeim, de most én se barátkozzak valakivel, mert van egy olyan tulajdonsága, amely számomra természetellenes? - vonom fel a szemöldököm. - Pont az imént említetted, hogy a társaid miatt nem mersz önmagad lenni. Miért ragaszkodsz annyira hozzájuk? Persze, tudom én azt jól. Gillian elég népszerű volt az Ilvermorny-ban és nem szeretné ismét kirekesztettnek érezni magát. Mégis... Cody és Chris kapcsolata miatt ő is kapni fog. Legalábbis, mindenképp meg fogja érezni, hogy a mardekáros társai szerint mennyire nem természetes az ilyesmi. Persze, csakis abban az esetben, ha ez majd kiderül. - Együtt vagyok valakivel - meredek végül egy pillanatig magam elé nehéz szívvel és igen borús arccal. - Daniel az illető - bököm ki végül, majd hunyom le a szemem, voltaképp felkészülve arra a kirohanásra, amire a nővéremtől mindvégig számítottam. Legszívesebben elfutnék, ki a világba, de tisztában vagyok azzal, hogy ezen túl kell esnem... Gilly örökre meggyűlöl majd, ebben biztos vagyok. Talán tovább kellett volna nyújtanom ezt a kis beszélgetést, élvezve ezt, de nem kerülgethetem tovább a forró kását. Erre már akkor gondolnom kellett volna, amikor beleestem a nővérem volt fiújába. Mert ez igenis az én hibám, hiszen tudtam jól, mibe mászom bele és még Chris tanácsát se fogadtam meg...
Csak bosszúsan szusszantok amikor a kötéssel próbál ugratni, de végülis elengedem.. Csak szemet forgatok rá. - Tudod, hogy ha ruha, akkor nem adok egy bizonyos szintnél alább. - emlékeztetem, és bár nagyon szeretem a kézzel készített rucikat, a sajátjaimat is állandóan újra komponálom. Lényegében a táncon, a hajszobrászkodáson és az építészeten kívül a ruhatervezés és a divat az egyik lételemem. …De abba nem férnek bele Bimba vagy McGalagony professzor elvetemült holmijai!!! A következő téma elég kellemetlen számomra mert egy orbitális visszalépésnek és kudarcnak élem meg valahol így a válaszom is arra, hogy voltam-e versenyen Amerika óta csak egy pengevékonyra préselt ajkú feszült mosoly és egy fejcsóválás. - Nem. - de amikor a stúdiót megemlítem és ahogy látom, hogy felderül ez egy kicsit megmelengeti a lelkemet. Mondjuk amit utána kezd el magyarázni a hiányérzetről, azzal egy kicsit felhúz, de csak veszek egy mély sóhajt. - Szerettem volna, csak.. Daniel után nem éreztem magamat túl jól.. néhány dolog kapcsán teljesen elveszítettem a régi énemhez a kapaszkodókat.. - vallom be egy kicsit leülepedve - Többek között a régi önbizalmam is úgy illant el, mintha sosem dolgoztam volna vele majdnem egy évtizedet… - kihúzom magamat mint aki a régi fényét és méltósága elvesztése ellenére is megtartotta a tartását.. azt ami még megmaradt.. Aztán Lizzyre téved a tekintetem és kapcsolok, hogy talán nem kéne ennyire depresszív dolgokat mondanom neki. Szóval csak vissza varázsolom a mosolyt az arcomra és egy könnyed vállvonással folytatom. - Egy szó mint száz, az itteni társaság teljesen más mint az Ilvermorny-ban. Itt ha kezdeményezel valami szakkört, de nem csinálsz belőle elitista aranyvérű majomkodást.. akkor felzabálnak.. Legalábbis a csodálatos és legendás Mardekárban.. - ejtem ki lassan undorodva a ház nevét. Lizzy talán nem is tudja mennyire meggyűlöltem az egészet.. Vagyis.. nem is gyűlölöm mert ez nem jó szó rá.. Sokkal inkább elkezdtem félni az ottani közegtől.. És ez nagyon nagyon nem jó. Szerencsére még senki nem érezte meg a félelmem szagát de.. Hát igen.. ott van az a bizonytalanba mutató “De…” De végülis hamar átterelődik a téma Alex ékszerére meg Dany kérdésére és igazából nem is bánom.. Nem feltétlenül szeretnék a félbeszakadt “karrieremről” beszélni úgy, hogy Lizzy meg azóta is csak ível fel.. akkor is, ha hallottam hírét, nem ő nyerte el a kapitányi címet ezúttal. De ringben ugyanúgy ringben maradt velem ellentétben. - Ha nem személyre szabottan készül, vagy silány az alapanyag, akkor sajnos előfordulhat. Ritka.. pont a kockázat miatt, de megeshet. - vonok végül vállat a szakmázásra. Nem akarok annyira bele menni. Főleg hogy látom rajta, hogy valami nagyon motoszkál benne és nem kerüli el a figyelmemet az a mondata sem ám! Mindenesetre végig hallgatom amit Chrisékről mond. Próbálom leszűrni, hogy csak szépít-e, vagy tényleg komolyan gondolja? - Mármint..? Hogy nem lesz a nyáron esküvője és hogy valószínűleg nem úgy lesznek unokák ahogy a nagybátyánk meg a nagynénénk elképzelte? - kérdezek bele ártatlanul, hogy voltaképp melyik része van még emésztés alatt számára. - Hát végülis Titan eléggé kiakadtál.. csodálom, hogy ezt ennyivel könnyebben veszed. - piszkálódom egy kicsit, de igazából nem bántva. Arra viszont kikerekedik a szemem amikor azt mondja kedveli Codyt.. meg amit utána mond - Hát.. van egy hírem számodra. Ezzel nem neked kell együtt élned, hanem az érintetteknek. - tárom szét a karjaimat amolyan “meglepetés” mozdulattal. - Ráadásul senki nem mondta, hogy továbbá nem értékeli a lányokat.. - kotyogom el magam ellenvetésképp. Amikor pedig vissza kérdez kimondom amit Chrisnek is már beismertem. - Én.. egyáltalán nem ismerem Codyt. Csak a VMS alatt amit láttam belőle maradt meg és azok alapján nekem kifejezetten nem volt szimpatikus. Amiatt sem, mert… e-engem Zavart! Zavart, hogy meleg. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy ez hogy lehet “természetes” - forgatok szemet macskakörmözve - Annyira élet idegennek hatott, teljesen azt éreztem, hogy ez, hogy valaki így van bekötve.. nem egészséges… - aztán kissé olyan mintha megülne valami elég durva szorongás - Csak az maradt meg, hogy a VMS után a Mardekáros idiótákkal “nevetgéltünk” meg gúnyolódtunk ezen az egészen.. Meg mindenen ami felröppent róla.. - azért látszik rajtam, hogy a tartásom zárkózottá válik és hogy egyébként szégyellem magamat. Végül kissé lehangolódottan hallgatok egy jó sort mielőtt újra megszólalnék és csak bámulok magam elé, mint aki az évek során elképzelhetetlenül magába szállt. - De.. - sóhajtok - Christ.. reménytelinek látom.. És nekem ez számít. - noha eléggé úgy nézek ki, mint aki még kibökne valamit, de ekkor szépen fogom és vissza fordítom a kérdést Lizzynek - Amúgy.. mi volt az amiről beszélni akartál velem? Amiről.. “ideje lenne szót ejtenünk”?
- Oké... Hát persze - túrok bele ujjaimmal zavartan a szőke sörényembe egy enyhe sóhaj közepette, mialatt figyelmesen végighallgatom a nővérem mondandóját és igyekszem megérteni őt, ami azért elég nehezen megy számomra, hiszen én magam még soha életemben nem kerültem hasonló helyzetbe. Mármint, Daniel előtt nem volt senkim sem és nem érdekeltek olyan szinten a srácok. Voltaképp Dany volt az első... Mindenben. Nem állítom, hogy nem akadt egy-két csapattárs vagy hasonló, akivel kölcsönösen felkeltettük egymás figyelmét, de akkoriban tényleg a sport volt a mindenem. Azzal keltem, azzal feküdtem. Felesleges időpazarlásnak gondoltam az ismerkedést az ellenkező nem tagjaival. Meg hát elég fiatalon hagytam el Amerikát, nem értem még meg az ilyesmire. - Abban az esetben nyugodtan köthettél volna nekem is egy undorító színű felsőt - mosolyodom el halványan, mintegy megpróbálva oldani ezzel a bennem tomboló feszültséget, de egyszerűen nem megy. El kell mondanom Gilliannek azt, hogy Daniellel járok, de mégis miként szánjam rá magam erre? Még ha szakítottak is, akkor is a nővérem, ez pedig elég kényes szituáció. A volt pasijával kavarok. Mármint, ez már sokkal, de sokkal komolyabb holmi kavarásnál, de akkor is... Fogalmam sincs azt illetően, hogy Gilly voltaképp miként is fogja lereagálni a hírt, hiszen még soha életünkben nem kerültünk hasonló helyzetbe. Még ha Daniel is egy lett volna számára a sok közül, máris egy fokkal könnyebb dolgom lenne, de tudtommal volt köztük valami. Daniel legalábbis így hiszi, Gillian szempontját pedig még nem ismerem. - De nem olyan elánnal, mint annak idején - teszem le végül a kezemben tartott újságot az egyik üres padra, majd egyenesedem ki és fonom keresztbe a karjaimat magam előtt, de az arcom nekem is pillanatok alatt válik komorrá. - Voltál Amerika óta versenyen? - vonom fel a szemöldököm, hiszen én személy szerint veszteségként élném meg, ha valamilyen okból kifolyólag nem léphetnék pályára. Jade színjátszó szakköre Gillian számára olyan lehet, mint ha valamiért nekem csak a gyerekligában jutott volna hely játszani. Kész rémálom! Bár, ha nincs más, abban az esetben ez is megteszi, de akkor sem elég. Több kell. - Ez szuper! - derül fel hirtelen az arcom Gillian újabb híre hallatán. - Kár lett volna csak amiatt abbahagynod a táncot, mert itt nincs kijárás vagy tánckör - teszem azért még hozzá. - Egyébként... Te nem tudtál volna szervezni egy hasonló, délutáni foglalkozást? - esem hirtelen gondolkodóba. - Tudom, hogy az nem olyan, de valamennyire be tudtad volna tölteni vele a hiányérzetedet és bizonyára akadt volna egy-két ember, aki szívesen tanult volna tőled. Talán még én is néhány alaplépést... Nem mintha lenne tehetségem benne, hiszen Amerikában próbáltam annak idején, de nálam senki se kétballábasabb a táncban. Akkor döntöttem el, hogy valami másban pipálom le a nővéremet. Valami olyasmiben, amiben ő nem rúghat labdába mellettem és iratkoztam be a kviddics csapatba, amely azóta valamiféle szenvedéllyé nőtte ki magát bennem. Másként nem is lehettem volna ennyire sikeres. Hiszem ugyanis, hogy ha valaki szívvel-lélekkel csinál valamit, abban csakis jó lehet. Semmi se megy félgőzzel. - Nem is hittem volna, hogy létezik egy ilyen hibafaktor a képességeket blokkoló ékszerek esetében is - hümmentek egyet a gondolataimba mélyedve, noha ennél alaposabban nem megyek bele a témába. Ismerem Gilliant, mindig megoldja, ha gondja van valakivel, szóval ezt is képes lesz helyretenni magában nélkülem is. Ráadásul, sohasem értettem különösebben a varázstárgyakhoz, még a pálcakészítés se volt képes felkelteni az érdeklődésemet. Besegítek nagyapa üzletében, ha olyasmiről van szó, de ennyi és ne tovább... Az ilyen képességeket gátló karkötők pedig már végképp nagyon magas számomra és már azért is csodálom Gilliant, mert képes volt felállítani egy ilyen összetett diagnózist olyasmiről, ami egy kívülálló szemében csupán "ennek is elgurult a gyógyszere"-effektus. Bár, ez esélyesen eszébe se jutott volna Daniel nélkül. Nyilván nem érdekelték annyira a miértek vagy nem is tudom. - Tudod, talán ideje lenne szót ejtenünk valamiről... - fújom ki a levegőt, igyekezve azon, hogy úrrá legyek a féltékenységemen és a feszültségemen egyaránt. Gillian tökéletes és a szememben csodaszép, ebben a tekintetben sohasem fogok a nyomába érni. Baromira irigylem a magabiztossága miatt, hiszen ez egy olyan tulajdonság, amelyet igyekeztem ugyan én is elsajátítani, de annyira nem ment, hogy az már nekem is hihetetlen néha. Már éppen venném a levegőt, hogy némi szünet után belekezdjek a mondandómba, azonban pont ebben a másodpercben áll Gillian elő a kérdésével, én pedig örömmel kapok a téma után: - Mármint, hogy ő és Cody....? - pislogok egyet, mintha nem lenne számomra teljesen egyértelmű a kérdés lényege, majd lelki szemeim előtt feldereng egy kép és némileg zavartan köhintek egyet. - Nem tudom, én... Talán csak még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mi is a helyzet tulajdonképpen - kezdek bele a mondandómba, még csak mit sem sejtve arról, hogy Gilliant személy szerint is érinti a dolog. - Rég nem beszéltem vele, szóval esélyesen azt hiszi, hogy emiatt kerülöm, de közben szó sincs ilyesmiről - csóválom meg a fejem, hiszen elég nagy az esélye, hogy Chris így látja a helyzetet.- Igazság szerint kedvelem Codyt, nincs vele bajom és nem hiszem, hogy az én dolgom lenne beleszólni a kapcsolatukba. Ha ők így boldogok, hát miért is ne? - tárom szét a karomat amolyan "sokközömnicshozzá"-mozdulatsorral. Bár, Chris előző kapcsolata esetén már korántsem voltam ennyire megértő, de változnak az emberek. - De azt nem tagadom, hogy meg kell tanulnom ezzel együtt élni. Ne érts félre, nem zavar, csak még baromi új maga a helyzet. Mindig a lányokat hajtotta. Mondjuk, ha valami erőszakos vadállatot fogott volna ki, én lennék az első, aki megpróbálja kirángatni abból a kapcsolatból, de Codyval semmi bajom... Nyilván hülyén hangzik, de ha már így alakult, nála jobbat nem is találhatott volna. A múltja néhány apró részén kívül természetesen, de ezt nem Gilliannel fogom alaposabban megtárgyalni. És az se zavarna, ha Chris nem lenne az, aki, illetve nem látnék semmi esélyt sem arra, hogy Cody esetleg akaratlanul is ártana neki. - És te? Te mit szólsz hozzá? - passzolom végül vissza a labdát, hiszen valóban érdekel Gilly álláspontja. Ez az egész még annyira új és szokatlan, de közben valahol örülök is neki, hiszen kedvelem Codyt és nála jobb embert képtelen lennék elképzelni Chris mellett. Voltaképp ő a legjobb választás, ha már így alakultak a dolgok... Csak az a pár szegmens ne figyelne be!
Azért az első kérdésére sokatmondóan nézek rá - Ha nem baj a “hogyan”-ra nem válaszolnék. - intek is rá egy csuklómozdulattal, hogy engedjük csak szépen el ezt az egészet. Amikor boncolgatni kezdi szemet forgatva sóhajtok egyet kicsit ingerülten és ismét megállok abban amit csinálok. - Merlinre! Még jó hogy! Én is tudom, hogy többet érdemlek. - megdobom a fonatomat, hogy ismét a hátamat érje ahelyett, hogy ide-oda bele lóg ahova nem kéne neki. - Nem ismertem akkor még. Nem is igazán érdekelt ki ő. Bárki más is lehetett volna aki épp felkelti az érdeklődésemet abban a helyzetben. - vonok vállat ismét kényeskedve, mintegy nyomatékot adva annak, hogy ennek az egésznek tényleg semmi de semmi jelentősége nincs számomra. - Kihívás voltam neki. Engem meg szórakoztatott a csaholása. - válaszolom azért némi elégedett-kissé epés büszkeséggel. Lizzy rosszul gondolja, ha azt hiszi egy pillanatig is a nyálamat csorgattam utána. Sosem epedtem egyetlen pasi után sem.. Többek között már ez is árulkodó lehetett volna önmagammal kapcsolatban de.. az egy másik történet. - Szakkörre?! - horkantok fel úgy, hogy egyértelműen ezzel most belém állt - Persze, rögtön beülhettem volna Bimba mellé kötögetni olyan gusztustalan sapkákat amiket annyira imád! - a tánc felemlítésére viszont kissé fájón zárkózottá válik az arcom és el is csendesedem. - Mi lenne? Csinálom. Így, hogy egy ideje már Jade szakköröket tart, még van is lehetőségem rá, hogy ne macskásodjak el.. - aztán végülis megenyhülök mert pillanatokon belül rájövök, hogy nem Lizzy-re vagyok dühös, csak annyira régen beszéltünk már.. Annyira eltávolodtunk és valójában nagyon is hiányzik.. Szóval lehet nem kéne ellöknöm! - Most hogy bejött az egyetem pedig már szabadabban tudom beosztani az időmet. Londonban beiratkoztam egy stúdióba.. - ameddig Amerikában voltunk verseny szinten táncoltam. És elég sikeres is voltam, ahogy Lizzy a kviddicsben. Ráadásul ott volt az Ilvermorny-nak is a szurkolócsapata, ahol én voltam az egyik “kapitány”. Amióta viszont a Roxfortba átjöttünk, meglehetősen nélkülöztem ameddig Jade fel nem bukkant a musicales dolgokkal. Így sem volt az igazi, de legalább nem csak az egyedül edzés és nyújtás maradt, meg a Szükség szobája mint gyakorlótér… És azóta megérkezett az Allstar is! Össze szorul a torkom ha rá gondolok, hogy végre újra össze áll egy szurkolócsapat! A vissza kérdezésére szusszantok - Azt jelenti, hogy a kiscsajnak a véla karkötője, ami az örökölt képességeit árnyékolja le, elöregedett. Gondolom nem volt valami jó minőség vagy igényes kivitel. Az ilyen ékszereknek nem szabadna “elöregednie”. - adok bővebb választ. De ha látom, hogy untatnám legyintek egyet - Mindegy. A lényeg, hogy a karkötő begyűjtötte a szeszéjeit és a viselőjére vetítette ki azokat. Szóval.. mintha egy átkozott tárgyat viselt volna… Bár ettől még nem sajnálom jobban, hogy eltörtem az orrát! - mondom ki egy kissé kegyetlen elégedettséggel, még a szám is megremeg, hogy amúgy nagyon nehéz megállnom, hogy békén hagyjam. Arra ahogy megemeli a hangját értetlenül nézek rá. És úgy várnám, hogy kinyögje mi baja. Hát igen.. Fogalmam sincs arról, hogy Lizzy hogy áll a féltékenységgel. Egyáltalán nem ismerem ezt az oldalát, pedig valahol kezet foghatnánk, noha én nem ugrom annyira mindenre. Tudom hogy én vagyok a legtökéletesebb és pont. Bár Anna amikor Wyatt-ről beszél azért időnként bennem is kattan valami. De Dany-vel nem drámáztam ilyesmin. Nálunk az apja iránti passzív-agressziója volt a sláger.. Bele gondolva te jó ég mennyire régen volt már! Vicces, hogy én Lizzy-ről gondolom úgy, hogy sokkal sikeresebb nálam és hogy voltaképp amióta haza jöttünk teljesen más utakon kell érvényesítenem magamat, nem azzal amiben tényleg lenne tehetségem. Bár ehhez szerintem esetemben hozzá tartoznak a házam ordenáré, gusztustalan, bekövesedett nézetei is. Végül Lizzy végre kiböki, hogy mi baja én pedig félre billentem a fejemet. - Azért jár a nyakamra, mert az unokatestvéréről van szó. Én pedig meglehetősen bosszúálló alkat vagyok. És nem igazán akarta, hogy rászálljak Alexra. Szóval a hangsúly Alexen volt. A karkötő pedig inkább ürügy volt csak. Egy közös munka ami ott tart.. többnyire.. és nem sétálok ki amikor neki áll papolni meg mentegetni a kis hugicáját. - forgatok szemet és hangomban is az csendül, hogy egyébként annyira nem szívesen vettem részt az egészben és az is egyértelmű lehet Lizzynek, hogy Dany ezen oldala borzasztóan untat. Bár még gondolhat rosszra, azzal kapcsolatban, hogy mikre vetemedhetek, ha unatkozom.. Hiszen most ismertem el neki hogy még Noah-t is megdöntöttem.. Na jó egy kicsit furcsa talán így gondolkozni erről, de mindig én “vadásztam le” a srácokat. Sosem fordítva. Aztán persze elkezd kapirgálni a gondolataim között az is, hogy talán el kéne mondanom Lizzynek Annat.. De ameddig Dany-vel kapcsolatban pörög talán meg sem hallaná.. Vagy.. talán pont ez nyugtatná le? És ekkor jön egy.. kissé furcsa ötletem, és Lizzyre sandítok, mint anno amikor valami valóságos “pletyiről” akartam vele csacsogni - Amúgy.. mit gondolsz Chris-ről és az új.. helyzetről vele kapcsolatban? - teszem fel a kérdést ártatlanul, totálisan úgy, hogy Lizzy ne tudja eldönteni én mit gondolok. Egy icipici bűntudat azért belém áll és magamban vadul bocsi-bocsit kérek az uncsitesónktól amiért őt veszem elő.. De ha egy idegennel kapcsolatban hoznám szóba a témát az tök értelmetlen lenne.. Chris helyzete pedig elég friss és.. nos.. kapóra jön.
- Dehát mégis hogyan? - teszem fel a kérdést, amint a nővérem is megerősíti azt, amit én eddig csupán valamiféle ócska koholmánynak hittem, amelyet valami idióta firkász indított ellene. - Miért? - toldom még hozzá értetlenkedve, majd engedem le a kezemet, ujjaim között immár ezzel a szenny lappal, mintegy beletörődő mozdulatsorral. - Ez... te többet érdemelsz. Nem vagy rászorulva arra, hogy egy Noah féle alakkal hetyegj... Ez annyira nem rád vall! - csóválom meg a fejem, mintegy maga a tény ellen tiltakozva és igyekszem nem elképzelni a jelenetet, amely a lelki szemeim elé próbál befurakodni. - Unatkoztál? - huppanok le Gilly válaszát visszhangozva az egyik közeli padra, amelyet ki tudja milyen okból hoztak még ide jó pár évtizeddel ezelőtt. A hangom nem vádaskodó, egész egyszerűen csupán értetlenkedő. Gillian szépnek szép ugyan, de korántsem említhető egy lapon azokkal az ostoba libákkal, akik Noaht annak idején körbevették. Szerette az üresfejű, minden szóra ugró lányokat, de a nővérem nem ilyen. Nagyon nem. - Nem tudtál volna valamiféle szakköre menni, teszem azt? - vonom fel a szemöldököm kérdőn. - Vagy a tánc? Azzal mi a helyzet? Egyelőre igyekszem félretenni magamban Noah ügyét, hiszen sejtem, hogy nagyon nem ez az a téma, amelyet Gilly jelenleg boncolgatni szeretne. Egyrészt már igen régi ügy, másrészt pedig semmit se jelentett az elmondása szerint. Változtatni ugyan nem fogok tudni a múlton, amit baromira sajnálok, de a békát időbe telik lenyelni részemről. Utálom Noaht, az pedig, hogy megszerezte a nővéremet, hát, nem is tudom... Mintha minimum legyőzött volna valamiben. - Mi? - pislogok zavartan Gillian újabb információáradata hallatán. Ismerem Daniel unokahúgát, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy vélaszármazék, az ehhez hasonló képességeket pedig valamiféle mágikus tárggyal szokás semlegesíteni vagy éppen tompítani. - Mi az, hogy "bedobta a kulcsot"? - érdeklődöm zavartan, hiszen engem soha életemben nem vonzottak a mágikus holmik. Ismétlem: kviddics. Bár, Sienna seprűje eléggé felkeltette az érdeklődésemet, ami az igazat illeti... - Miiii?! - emelem meg a hangom akaratlanul is, amikor Gillian bedobja, hogy Daniel a nyakára mászkál, a féltékenység pedig újfent a közelembe lopódzik. Egyelőre csupán a gyomromban keletkezik némi fura, nem éppen kellemes érzés, de ha nem veszek erőt magamon és nyomom el időben, felülkerekedik rajtam. Mégis, már maga a tudat, hogy Dany felkereste Gillyt és ezt semmilyen szinten sem említette... - A-ha... - nyögöm ki a nővérem újabb szavai hallatán, amelyek szinte el se jutnak a tudatomig, annyira leköt az, ami az imént elhangzott. - Te, figyu... Daniel nem tudná egyedül is megoldani a karkötő problémáját? Minek mászkál pont a te nyakadra? - egész egyszerűen nem bírom ki, muszáj feltennem ezt a kérdést. Normális esetben örülnék annak, hogy lesz egy szurkolócsapat, hiszen ez azt jelenti, hogy több időt fogok tudni együtt tölteni a nővéremmel, de itt és most képtelen felvillanyozni a gondolat. Féltékeny típus vagyok, amely tulajdonság nem éppen a legjobb, de hát a versengés már az életem része, Gillian pedig mindig mindenben jobb volt nálam, a kviddicset leszámítva. Abban azért én viszem a prímet és amit elértem a VMS-el, most pedig az Allstarral, úgy érzem, bizonyítottam. Letettem valami komolyat az asztalra, noha a szerelmi életemben még mindig fölém kerekedhet...
Furcsállva nézek rá, bár ahogy Lizzy nem tudja, hogy velem mi van mostanában, úgy én sem tudom vele mi van mostanában, vagy kiket ismerhetett meg az évek alatt, egyáltalán kik jöhetnének szóba, akiket az üvegházban kereshetne. De végülis rá hagyom. Az ő dolga, hogy kivel akart volna itt találkozni. Ha jól tudom Ginaval egészen jóban lettek, szóval lehet ő lett volna.. Mindegy is. Azért van annyi bizalmam iránta, hogy ha én mondom, hogy szabad a táskámban turkálni, akkor tényleg nem csinálok belőle ügyet. Noha ha annyira zavarja akár egy invitoval is magához hívhatná az iskolaújságt. De majd megoldja. Nagylány már! Azért egy kicsit felbosszant az, ahogyan kifakad, bár annyiszor lejátszott téma volt az utóbbi időben és annyi mindenkivel, hogy szinte azonnal el is engedem. - Nem tudom ki írta a cikket. Mindenkiről tele írja többnyire hülyeségekkel ezt a rovatot. De amúgy… Nos.. Noah tényleg meg volt. - vonom meg a vállamat kissé, mint akinek nem is számít, csak hát Alex és a lap szerkesztője ügyet csináltak belőle… - Daniel előtt történt, szóval szinte rögtön, hogy ide jöttünk. Nem ismertem még és nem is érdekelt tovább. Semmi tartós, vagy érzelmi dolog nem volt benne.. Csak… Unatkoztam. - ismerem el szemet forgatva. Hiszen tényleg ez történt. Semmi több. - Csak Alex vélakarkötője bedobta a kulcsot és “kissé” visszasült.. Vagyis totálisan meghülyítette! - morranok fel az asztalra csapva a kis földmérő kanalat, de aztán csak folytatom a műveletet - A kiscsajjal történt egy csomó szörnyűség mostanában és hallott néhány ostoba pletykát, miszerint Dany-t Noah-val csaltam. - erre azért iróniától csöpögve, örömtelenül felnevetek. - Hát persze! Mintha nem lett volna jobb dolgom - csóválom meg a fejemet méltatlankodva. Aztán vissza térek az átültetéshez és elkezdem kimérni a különböző földekből a megfelelő mennyiséget. - Szóval azóta nem elég, hogy bűntető munkán senyvedek hetente kétszer év végéig az miatt a kis idióta liba miatt, Még Dany is a nyakamra járt, hogy a hülye karkötőjével foglalkozzunk!.. - kényeskedve sóhajtok egyet - Na mindegy.. Ez van.. - próbálom lenyelni a békát. Mint mindennel kapcsolatban mostanában. És hát ez is egy olyan új tulajdonság ami rám egyáltalán nem volt jellemző. De inkább csak sóhajtok egyet és ránézek a húgomra. - És veled.. mi van mostanában? - természetesen hallottam ezt azt, kíváncsi vagyok, hogy végre elém áll-e lemondani a híreket, vagy nekem kell kiszednem belőle. - Egyébként gratulálok az Allstar-hoz! Tudtad, hogy lesz szurkolócsapat? Amiben, ha minden jól alakul én is benne leszek.
Ó, eszembe jutott Gillian, méghozzá elég gyakran. A probléma csupán ott kezdődik, hogy nem volt bennem annyi, miszerint odamenjek hozzá és a kész tények elé állítsam őt. Persze, én voltam a hülye, amiért olyasvalakivel mentem bele egy párkapcsolatba, aki előtte a nővéremmel volt együtt, de képtelen voltam elfojtani magamban az érzelmeimet. És mivel Daniel előtt még soha életemben nem volt senkim, ráadásul Corvus is éppen akkoriban kosarazott ki, méghozzá - véleményem szerint - elég szemét módon, így mindez totálisan telibe kapott. Talán más lett volna a helyzet, ha Corvus nem a szemem láttára csókolja meg Kathet és nem történik meg az a bizonyos "lépcsős beszélgetés" Daniellel, de így... Hát, ez van. A VMS idején ugyanis véleményen szerint csak egy két lábon járó, felfuvalkodott hólyag volt, nem több. Igaz, akkoriban csupán annyit láttam belőle, ahogy csapja a szelet a nővéremnek, semmi többet. Azóta azonban fordult egyet a világ és vele együtt a véleményem is Danielről. Az pedig, hogy ő és Gilly már beszélgettek egymással azóta... Nos, ez nekem esett ki teljesen, hiszen Dany volt olyan rendes és nem közölte velem mindezt. Bár, ebben esélyesen benne van az is, hogy alapvetően baromi féltékeny tudok lenni és hát Gilly Daniel exe, hiába a nővérem, mégiscsak nő és nincs rokoni kapcsolatban a pasimmal. Vagyis, elég szépen szúrta volna a szememet ama tudat, hogy ő és a testvérem éppen egy helyiségben tartózkodnak. Ahol ki tudja, mit művelnek... Az pedig, hogy Dany erről mit sem szólt, újabb fekete pont. Mert így azt hiszem, van félnivalója. Egyelőre viszont nem tudok róla, szóval veszett nagy szerencséje van a hugrás srácnak. - Büntetőmunkán? - szökken fel kérdőn a szemöldököm, miközben értetlenkedve visszhangzom Gillian válaszát és akaratlanul is az a folyosói balhé jut eszembe. De nem, Gilly miért keveredett volna egy Noahval kapcsolatos vitába? - Nem, én... - hebegem zavartan, kissé talán keresve is a szavakat, majd csupán megcsóválom a fejem: - Valaki mást kerestem, de nem randi ügyben. Mindenesetre, örülök, hogy beléd futottam... -úgyis van mit megbeszélnünk, tenném még hozzá, de hangosan már nem mondom ki a szavakat, hiszen az annyira végleges, így viszont még képes vagyok húzni mindezt pár perc erejéig. Nem sok, de itt és most a világot jelenti számomra. Ó, mennyivel könnyebb lenne, ha tudnék arról, hogy Gillian már képben van! Nyilván sejtem, hogy hallott pletykákat, az ilyesmi nem marad sokáig titokban, de négyszemközt megbeszélni már egy egészen más történet... Azért a cikk hallatán ismét ugrik egyet a szemöldököm, de visszakérdezés helyett inkább a táskájához lépek, majd előhalászom belőle azt a bizonyos lapot. Utálok mások cuccai között turkálni és más esetben megkérném Gilliant, hogy adja ide nekem, de mivel nyakig benne van a munkában jelen pillanatban is, ezért szemet hunyok efelett és igyekszem úgy gondolni erre, hogy ad. 1: ő mondta, ad. 2: a testvérem cuccai ezek. Tehát bemegyek az öltözőbe, kikapom a lapot, majd elolvasom a cikket, végül azzal az ujjaim között térek vissza a nővéremhez. Oké, itt tényleg van mit megbeszélnünk, annyi szent. - Kérlek mond, hogy ez nem igaz, Gilly! - emelem immár a lapot a magasba, majd bökök rá a Noah Jenkins névre. Igaz ugyan, hogy feketén-fehéren le van írva, miszerint Gillian elismerte mindezt, de valahogy nem hiszek az iskolaújságnak. - Az az alak egy szemétláda! - szólalok meg végül, még mielőtt választ adhatna a kérdésemre. - Mond, hogy ez csak egy ócska firkász ostoba írása és te tudod is ki az illető és bosszút állsz rajta... - darálom végül, hiszen ki nem állhatom Noaht és sohase néztem volna ki Gillianből, hogy érdeklik a hozzá hasonló alakok. Azonban, pont ebben a számban, pár oldallal odébb szerepel az a kis írás rólam és Danielről is, amiről nekem még csak halvány lila gőzöm sincs. Bár, még ha tudnám is, akkor is reménykednék abban, hogy Gillanből akkora felháborodást váltott ki a balhét taglaló folyosói cikk, hogy nem is nagyon lapozgatta már utána.
Talán tényleg jól esett volna, ha eszébe jutok.. Időnként nagyon hiányzik. Emlékszem, hogy mielőtt Amerikából vissza jöttünk volna, hiába volt ott a versengés folyamatosan és a másik árnyékának túlnövésére a törekvés.. Akkor is az édestestvérem. Természetesen Grindelwald híre eljutott hozzám is. Chris körül nagyon sok incidens volt tél vége és tavasz elje körül és azért megkerestem, már csak azért is, hogy jól van-e.. És hát szóba került elég sokminden. Egyértelművé vált Elena mire is utalt, miközben Lizzyért aggódott a többség és a megmentésért olyasmibe keveredtünk, amiről nem is álmodtunk! Mondjuk szánnám, aki ilyen horrorisztikus dolgokat lenne képes össze álmodni magának! Mindenesetre azért a kérdésinek az éle elég furcsán cseng számomra. Hülye nem vagyok, láttam már őket Danyvel és Daniel fel is keresett Alex karkötője miatt, nem egyszer. Meg a kisasszony személye miatt is rágta a fülemet és helyette próbált meg engesztelni, tekintve, hogy Dany tudhatja, hogy alattomos egy bosszúálló tudok lenni, ha valakire megorrolok, de ész érvekkel persze van hogy hajlok az engedékenységre.. Meg időnként én is szoktam keresni Ereklyevadászos témákkal.. És egyszer sem kérdeztem arról, hogy amúgy ez rendben van-e Lizzy-nek hiszen.. Dany fülig szerelmes. Mi rendeztük már egymással kettőnk ügyét. És én is fülig szerelmes vagyok azóta. Bár Dany nem tud Annaról, ahogy Chrisen kívül senki. - Nem érdekelnek Bimba professzor növényei. Bűntető munkán vagyok. - és persze az, hogy miért nem vagyok máshol is elég furán hat. - Miért, itt netán útban vagyok? Randid lesz, vagy mi? - egyáltalán nem veszem le, hogy arra akart volna rá kérdezni, vagy az után akart esetleg érdeklődni, hogy mit csinálok mostanában. De aztán csak sóhajtok és lepakolom a kezemből azt a cserepes növényt aminek épp befejeztem az átültetését. És mivel még sok növényt kell átültetgetni, tovább lépek és megnézem melyik a következő a listán és vellapozok egy jegyzetfüzetet, amiben legalább nagyjából le vannak írva az átültetésük lépései. - Bocs, de egy kicsit most nem érek rá még. De addig ha akarod elolvashatod miért vagyok itt. Szenzációs cikk lett belőle! - forgatok szemet elég durva undorral és csak úgy csöpög a hangom az iróniától is. - Ott van a suli újság a táskámban. - bökök az öltöző irányába. Azért a táskámat nehéz lenne össze téveszteni bárki máséval. Amecsiban is ez volt a kedvenc darabom. Noha a cikk nem mostani, ezáltal az újság sem, mégis nálam maradt. De mivel egyetlen egyszer olvastam csak el, és annyira felidegesített, hogy a megalázás érzésén és a dühön kívül nem nagyon maradt meg belőle semmi… Szóval tökéletesen megfelejtkeztem belőle arról a részről is amiben Lizzy-t és Danny-t taglalja az a szennyköltemény..
Gilliannel valóban alig beszélünk a VMS óta, ennek pedig számtalan oka van. Elsősorban az, hogy én a volt barátjával járok, szóval van némi tippem arra vonatkozóan, hogy ő ennek nem igazán örül. Ennek köszönhetően pedig kerülöm és minden bizonnyal ő is engem, hiszen ha keres, megtalál és ezzel neki is tisztában kell lennie. A beszélgetés elől nem futamodok el, de nem is erőltetem kettőnk között. Igazság szerint tartok attól, amit a fejemhez vághat ezzel kapcsolatban... És Chris ugyan javasolta annak idején, hogy Daniel előtt Gillievel kellene megbeszélnem a bennem kavargó érzelmeket, de féltem a nővérem reakciójától. Elvégre, mi lett volna abban az esetben, ha nem engedi? Képtelen lettem volna kiszeretni Danielből, jelen pillanatban legalábbis úgy érzem, hogy nehezemre esett volna. Ennek igenis ki kellett teljesednie és jobb arra fogni mindezt, hogy a nővérem nem tiltotta meg, semmint azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy NEM LEHET. Tehát homokba dugtam a fejem és még akkor se beszéltem a testvéremmel, amikor minden kibukott Rómában, azon a bizonyos nyáron. Holott, Dany és én egyszerre állhattunk volna Gillian elé és számolhattunk be volna számára minderről. Kellemetlen beszélgetés lett volna, annyi szent, de legalább nem lenne ilyen szörnyű bűntudatom. Igaz, talán testvérem se... - Ezt én is kérdezhetném tőled - indulok meg végül a hang irányába, noha némi késztetés él bennem arra vonatkozóan, hogy itt és most sarkon fordulva siessek el a kastély irányába. - Mióta érdekelnek téged Bimba professzor növényei? - biccentem enyhén oldalra a fejem, annak a teremnek a küszöbén megállva, amelyben Gillian éppen munkálkodik és kérdő pillantással méregetem őt.Igazság szerint azt se tudom, mennyire jó gyógynövénytanból... És hogy hallottam-e a folyosói balhéról? Igen. De csupán annyit, hogy két csaj megtépte egymást és Noah körül forgott az egész cirkusz. Őszintén szólva annyira nem is érdekelt, hogy mélyebben belefolyjak. Az a srác egy senki a szememben és ez már örökre így is marad. Nem is értem, miért esnek egymásnak a lányok miatta. - Mit keresel te itt? Miért nem vagy... máshol? - akadok meg a kérdésem közepette, majd jövök rá hirtelen, hogy voltaképp fogalmam sincs arról, mit szokott a nővérem a szabadidejében csinálni. Ő tudja, hogy nekem a kviddics a mindenem és nyilván azt is, hogy benne vagyok a válogatott csapatban, bár arról már aligha, hogy időközben gondoltam egyet és az auror-szakot választottam az egyetemen. Valahogy régebben még csak gondolatban se volt részemről, hogy pálcával hadonászva rohangáljak ide-oda. Bár, azóta kiderült egy-két dolog... Apropó, Gillian vajon tudja, kik is vagyunk? És ha elmondom neki, vajon miként reagálna? Annyira zavar, hogy mennyire nem ismerem őt és vagyok képes rájönni a reakcióira... Chris bezzeg minden apró rezdülésünket előre meg tudja mondani, őt nem érik ilyen meglepetések, én viszont konkrétan a saját nővéremmel nem vagyok képben.
Bár Codyt most itt biztosan nem fogja Lizzy megtalálni és lehet ez egy füstjel arra, hogy előtte az unokabátyánkkal mégis érdemesebb lesz beszélnie bármiről is és csak utána felkérdeznie a gyógyító srácot. Ellenben némi keresgélés után, az egyik mellék teremből az én méltatlankodásomat hallhatja. Ugyanis a folyosói incidens óta vagyok ide száműzve büntetőmunkára, minden héten két napot! És esélyes, hogy ez már év végéig így is marad! Na és Alex?! Természetesen megúszta pontlevonással és egy egy hetes büntetőmunkával! A drágalátos Paulo miatt! Bosszantó. Eszméletlenül bosszantó… Persze a büntetőmunkákról is simán le kell lépnem, ha Vlad fingik egyet! Szóval bőven rágom a kefét az egész ostoba helyzet miatt.. Időnként azért meglepődöm magamon, hogy mégis mikor lettem én ennyire pukkancs, hisztigyár, aki mindenen csak problémázik?! Mindentől fél mint a tűztől.. Pedig valaha érinthetetlen voltam.. Most mégis rettegek. Látom milyen a tápláléklánc aljára kerülni a Mardekáros közegben és nagyon nem vágyom rá. És sajnos valahogy szilárd meggyőződésem, hogy az miatt, ami velem van, simán oda kerülhetek. És ezen még Corvus se tudna segíteni.. Hiába biztosított még évekkel ezelőtt, hogy neki igazából rendben van. Bár azt sem tudom, ugyan miért is tőle várnék segítséget? Persze annyi vigasz van a jelenlegi helyzetben, hogy a balhé napján később össze találkoztam Chrissel és legalább neki képes voltam elmondani mindent. Brutális megkönnyebbülést jelentett számomra az ahogyan reagált. Sikerült kissé lenyugtatnia. Bár az örökké túltöltött, búgócsiga hangulatomat ez sem adta vissza. Talán már semmi sem fogja. Elmondtam neki, hogy Anna borzasztóan fontos számomra, de borzasztóan félek is. És ez így elég megterhelő. Amikor kettesben vagyunk, amikor hagyjuk magunknak, hogy elengedjünk a másik mellett, amikor kifejezhetek számára bármit, szavakkal, gesztusokkal vagy..tettekkel.. az maga a paradicsom! De valahogy nagyon nagyon nem megy még, hogy ezt bárhol bármikor a legmagabiztosabban tegyem meg ugyanúgy.. Pedig az érzéseim változatlanok iránta. Azóta simán az angyalokon és Vlad ügyén rágom a körmömet. Ezerszer elátkozom magamat, hogy ugyan mi a francért nem sétáltam ki az ajtón amikor még megtehettem?! De aztán mindig ugyanoda lukadok ki. Ha tényleg az jön, amit Vlad beharangozott, akkor mi a fene értelme van bárminek is?! Engem személy szerint megfolyt belülről ez a gondolat. Annyi harc dúl a világban.. Annyi változás előtt áll minden.. De ugyan minek? Szeretném megállítani az időt! Kissé úgy érzem magamat, mintha a gyász folyamatain mennék keresztül. Számomra emberidegen az ahogy a többi angyal képes viszonyulni az egész helyzethez. Persze… el kell ismernem ők csinálják jól. Mindenki teszi a dolgát, hogy hátha mégis elkerülhető minden borús jövőkép. De én nagyon nem így képzeltem el az életemet! És most úgy érzem, hogy tényleg meg kell küzdenem ezzel az egésszel.. x év elmegy az életemből arra, hogy titkon harcolok az ismeretlennel és a franc tudja, hogy elhozza-e végül az áhított megmenekülést? Vajon ha túljutok a nyomoromon… a személyes gyászfolyamatomon.. akkor képes leszek helytállni? Képes leszek vissza ölteni magamra a rettenthetetlen attitűdöt? Képes leszek mindent vállalni? Úgy élni mintha nem lenne holnap és nem aggódni többé semmin? Szinte sajog a fejem ahogy próbálom magamat elnavigálni az érzéseim között. Amikor is egy ismerős hang üti meg a fülemet. - Lizzy? - csúszik ki a számon csodálkozva. - Hát te? - bevallom.. eszméletlenül ritkán beszélünk egymással a VMS óta.. amióta meg Lizzy együtt van Dany-vel főleg alig beszélünk, így igencsak meglep, hogy itt találom. Elsőre simán azt gondolom, hogy miattam jött ide, mert nem is tudom.. eszébe jutottam..
Általában nem szokásom az üvegházak környékén lófrálni, hiszen szabadidőmben leginkább a kviddicspályát veszem célba előszeretettel, szóval kissé idegen számomra a terep. Mármint, órák alkalmával hetente néhány alkalommal járok errefelé, de elég szokatlan, hogy a kastélyból kilépve nem a pályák irányába fordultam le rögtön, hogy gyakoroljak egy kicsit. Ezúttal azonban teljesen más célom van... Megütötte a fülemet ugyanis, miszerint Daphné és Gerard esküvőre készülnek, amelyet Cody és Jade szerveznek, nekem pedig szándékomban áll mindenképp részt venni rajta. És mivel meghívóra nem számíthatok, mivel nem vagyok a pár rokona vagy közeli barátja, ráadásul plusz egy fője sem leszek senkinek, így számomra az esküvőn való segédkezés maradt, amit végtére is nem bánok. Elvégre, Gerard az elmúlt időszakban felnyitotta a szememet azt illetően, hogy van tehetségem az auror-szakhoz és talán érdemes lenne megpróbálnom. A jegyeim azonban nem ütik meg az elvárt szintet, de miután ő tanúsította, miszerint hány és hány alkalommal helyt álltam már, felvettek az egyetemi képzésre. Ugyan nyilván nem vár viszonzást a tetteiért cserébe, nekem azonban a bőr is lesülne a képemről, ha ezek után még csak a kisujjamat se mozdítanám, hogy segítsek nekik ott, ahol tudok. Máskor ugyan nem érdekelt az ilyesmi, de amióta Daniellel vagyok együtt - aki finoman fogalmazva is egy két lábon járó kotyogó lelkiismeret - átvettem valamilyen szinten a gondolkodásmódját és jótét lélekké váltam. Vagy valami hasonlóvá esetleg... És hogy miért pont az üvegházakat vettem célba? Nos, mint említettem, az esküvőnek két fő szervezője van: Cody és Jade. Utóbbi minden kreatív tevékenységben részt vesz, ő szervezi az iskolai színjátszó kört is, voltaképp ezek után meg sem lepett, hogy erre is őt kérték fel, hiszen elég kreatív és ötletes, ami nem árt, ha az ember egy egész vendégsereget szeretne lenyűgözni. Cody azonban... nos, ő már más tészta, hiszen ötletem sincs arra vonatkozóan, hogy végtére is miért vesz részt ennek az egésznek a lebonyolításában. Tudtommal nem foglalkozik ilyesmivel, szóval meglepett. Nem kicsit. Ráadásul, hozzá más úton-módon is kapcsolódom, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, ezt a témát pedig mindenképp érinteni szeretném. Chris. Az unokatestvérem már beszámolt számomra mindenről, noha vele nem boncolgattam a témát, de kár is lenne tagadnom, miszerint aggódom és féltem őt, ezt pedig Codyval is szeretném közölni. Nincs semmi bajom a sráccal, tényleg, sokkal inkább a mostanában körülötte történő, nem éppen mindennapi dolgok azok, amelyek annyira aggasztanak. Más esetben örülnék nekik és most is igyekszem jól állni a dolgokhoz, de ez valamiért nem olyan egyszerű. Képtelen vagyok mosolyogni és mindent olyan rózsaszínnek látni, miközben a gyomrom görcsbe rándul, hacsak arra gondolok, hogy mi minden történhet Chrisszel. Remélem, legalább Cody képes lesz értelmes magyarázatot adni a bennem kavargó kérdésekre és megnyugtatni valamilyen szinten. - Hahó! - nyitok be végül az üvegház ajtaján, amely egyelőre teljesen üresnek tűnik ugyan, de hát az odabenn elhelyezkedő növénykavalkád simán eltakarhat bárkit, aki idebenn tartózkodik. Számítok arra, hogy Codyt itt találom, de ha más nem, akkor a sikertelen próbálkozásom után útba veszek egy másik helyszínt, ha pedig azzal se járok sikerrel, akkor megcélzom a Bagolyházat és egy levél útján adom tudtára, hogy beszélnünk KELL. Megadok benne egy helyszínt és egy időpontot, ha pedig azon se jelenik meg, mert más dolga akadna, akkor is le fogunk tudni fixálni egy másikat. Elvégre, a lábaimra szükség van a kviddicshez, szóval lejárni aligha fogom őket...
Egyáltalán nem értem, miről is beszél pontosan Gina, de ezt egyelőre inkább betudom az alkoholnak. Nem ismerem annyira, hogy beleüssem az orromat a dolgaiba és hát nem is úgy szeretném megbeszélni vele a részleteket, hogy közben láthatóan el van ázva. Csak úgy bűzlik a piától, szóval nem lenne túl bölcs dolog részemről a jelenlegi szavaira hagyatkozni. Fura egy lány, annyi szent, de csak egy lány, egy emberi lény, akinek nagy eséllyel beletapostak a lelkébe és mindezt a maga módján dolgozza fel. Ami valamilyen szinten szomorú, de ugyanakkor érthető is. - Mint azt a mardekáros tahót is? - horkantok fel a szavai hallatán. - Nem úgy tűnik számomra, hogy ő veszélyben lenne - csóválom meg a fejem. - Én csak egy tizenhét éves, szerelmes kamaszt látok itt, nem pedig orgyilkosokat - osztom meg vele a saját véleményemet. - Tudtommal senki sem tört be az iskolába, hogy bárkivel is végezzen, szóval nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Ez mindenkivel előfordul... Olyankor pedig majdnem mindenki a világ végét éli meg, habár ritka az olyasmi, amikor valaki azt képzeli, hogy ha valaki iránt érez valamit, akkor valamiféle tragédia fog bekövetkezni. Persze, most úgy tűnhet számára, hogy minden amibe belefog balul sül el, de csak idő kérdése és vége lesz ennek. Bármikor talpra állhat és szerelmes lehet. Újra. - Én megvédem magam és téged is - biztosítom afelől, hogy miattam tényleg nem kell aggódnia, még abban az esetben sem, ha mégis oka lenne rá. Gina tart valamitől, ami talán nem is létezik, de engem nem igazán aggasztanak a lány láthatatlan ellenségei. Különben is, a Roxfortban vagyunk! Még Voldemort se merte betenni ide a lábát, hiszen ez a lehető legbiztonságosabb hely a világon, Dumbledore pedig a jelenleg ismert leghatalmasabb mágus. Ha lenne is egy nála erősebb varázsló a földön, aligha aggódna pont Gina miatt. - Igen, az én szobabirodalmam - húzom ki magam büszkén. A vöröske még csak nem is sejti, mennyi mindent jelent számomra az, hogy van egy külön szobám. - Rengeteget melózok, hogy fizetni tudjam, de sokkal jobb, mint egy hálókörletben aludni, ahol még csak tanulni sem tudsz - magyarázom, miközben innen-onnan azért felkapok egy-két elhajított holmit és a helyükre teszem azt. Nincs ugyan hatalmas rumli, de azért nem néz ki jól a földön hagyott zokni sem igazság szerint. - Most pedig keresek neked pár ruhát, amit majd fel tudsz venni, miután lefürödtél - jelentem ki készségesen, majd lépek a szekrényemhez, hogy néhány felsőt és nadrágot előkaparhassak Gina számára. Sokkal vékonyabb ugyan nálam, szóval az öveim nagy hasznára lesznek ebben a helyzetben. Egy fehér ing hamarosan az ágyon landol, valahol a hátam mögött, majd egy kopottabb farmer is követi azt. Azért, ha Gina bekukucskál a vállam fölött, hamar leszűrheti magában, hogy csupán pár váltóruhám van a tanévre és természetesen a kötelező talár, de ezen kívül semmi több. Sohasem költöttem magamra, csak akkor veszek újabb ruhát, ha nagyon rá vagyok szorulva. Paulo és Dany részéről is csak a használt darabokat fogadom el, arról még véletlenül sem eshet egyetlen szó sem, hogy bármit is vásároljanak nekem. Ebből nem engedek. - Nem. Az nekem is emlék - vetem ellen a vöröske szavai hallatán, habár a szöveg háromnegyedét még így se értettem. - És igen, régóta ismerem. Pár éves korom óta. Én, ő és Paulo nagyon jóban vagyunk a mai napig - osztom meg vele, de úgy rémlik, már korábban is érintettük a témát, még a thesztráloknál. - Az pedig a húga, Vittoria - bökök a fényképen mosolygó kislányra. - De gondolom, róla is tudsz - sóhajtok egyet. - Ha ismered Danielt, akkor ismered Vittoriát is. Hiszen Dany a mai napig ezer örömmel mesél a húgáról mindenkinek, még abban az esetben is, ha ezt a szerepet azóta már átvette Alex a fiú életében. Nem kedvelem azt a lányt, de azt hajlandó vagyok elismerni, hogy ő az, aki miatt Daniel ismét a régi. Ha nem toppan be az életébe, akkor minden bizonnyal nem heverte volna ki ilyen mértékben Vittoria elvesztését. - És most gyerünk, irány a fürdő - fogom meg lágyan Gina karját, majd egy törölközőt is felkapok útközben, végül vezetem őt a mosdó irányába. - A ruháidat kimossuk, te pedig lemosod magadról azt az undormányt.... - osztom meg vele a közeli jövőt illető elképzeléseimet.
- Mert nem lehetek gyenge. Még nem. Egyszer talán. - hát jelenleg akárki is lát, annak nem biztos az jutna eszébe rólam, hogy milyen erős lány vagyok. Úgy a szó minden értelmében. De hát az erős lányoknak is lehet néha szüksége rá, hogy egy kis alkoholba meneküljenek a sötét napok elől. Néha önmaguk elől. Nem igazán arról van szó, hogy a heves igazságérzettel megáldott, szenvedélyes olasz felem ne lenne hajlamos az érzelmekre. De nem engedhetek teret nekik. Akkor sosem derítem ki az igazságot, ha fejjel rohanok a falnak. Csak halott leszek, és minden szerettem is. Ezt pedig nem engedhetem meg. - De az, ha azzal veszélybe sodorhatod azokat, akik fontosak.- és ezért nem mehetek haza. Nem költözhetek be Luca Maroni házába. Jó lenne. Szeretném. De nem lehet. Nekem nem jár az állandó otthon luxusa. Legfeljebb a Mortimer birtokra felhúzott árvaház egy szobája. Furcsa belegondolni, hogy félig az enyém is lehet az a hely, mert Cody és én unokatestvérek vagyunk. Bár mostanában nem volt annyira jó a kapcsolatunk. Ahogy az is igen fura, hogy Corvus és én rokonok vagyunk. Noha a Flintek azt hiszem sosem fogadnának be egy olyan sárvérűt, mint én. Corvus rendben van, őt örökbe fogadták, ráadásul az igazi szülei is aranyvérű Mortimerek voltak. De én csak egy fattyú vagyok semmi több. - Nem akarok szerelmes lenni. Az gyengeség. - vélekedek, mintha szörnyen nagy életbölcsességet mondtam volna. De ennél tovább tényleg nem akarom húzni ezt a témát. Elképzelni se akarom, hogy újra átéljem ezt a megaláztatást. Ráadásul önszántamból. Nem. Nem akarok többé ilyen gyenge lenni. Bármit is fecseg össze Alex, vagy ez a Guido. - Még részegen is jobban verekszem. De nem miattam. Csak hagyj magamra jó? Én megvédem magam, de téged nem tudlak. - próbálom a magam részeg logikájával elmagyarázni, bár félek így sincs túl sok értelme mindennek a srác szemszögéből, akinek úgy tűnik, hogy esze ágában sincsen hallgatni rám, és itt hagyni a nyomorommal. - Aham... nem túl só hely egy klausztrofóbiásnak. - bólogatok helyeslően a visszakérdésre. Meg persze gondjaim vannak az alvással, gyengít az éjszaki sötét környezet, és ezt összevetve nem igazán jó nekem. A thesztrálkarámokban valami furcsa módon sokkal könnyebben, és jobban alszom. Persze ez télen azért elég problémás tud lenni. Carnivora egyenlőre úgy tűnik inkább csak aggódva figyel Guido ágyáról, amit hamar megtalál, és ki is sajátít magának. - Birodalmad? Külön szobád van. - állapítom meg némi fáziskéséssel reagálva a szobába érve. Persze rég összerakhattam volna, hogy egyetemista, gyógyító szakos méghozzá, tehát lehet külön szobája. Ami hát elég egyszerű, de szerintem nem is kell ennél több. Szóval, ha nem lennék éppen nagyon részeg, akkor talán még tetszene is. Aztán valahogy sikerül megragadnom a képet az asztalon, és azt nézegetve huppanok le a földre. - Régen ismerheted Danielt. Régen volt, de ugye igaz volt? Ugye nem csak képzeltem? Nekem adod? Gyűjtöm az emlékeket... - nézegetem a képet, amin rajta sem vagyok, de mintha mégis fontos volna. Mintha mégis emlékeznék rá. Vagy legalábbis eszembe juttatott volna valamit. A magam részeg logikája szerint nyilván, ahogy most a szoba közepén nézegetem, ölelgetem azt a fényképet ki tudja miért?
- Már miért ne lehetnének? - ütközöm meg Gina ellenkezése hallatán. Nem értem a rideg logikát, hiszen az emberek érző lények, annak születtünk, ez alapján élünk. Lehetetlennek tartom tehát, hogy csupán észérvekre hagyatkozva éljük a mindennapokat. Oké, olasz vagyok, mi egy elég heves érzésű népség vagyunk, a Daniel-Paulo-én trió tagjai közül pedig esélyesen én vagyok az, aki a lehető legkevesebb érzelmet viszi bele a döntéseibe, mégis még így is képtelen vagyok néha kikerülni őket. Gina is olasz, de a tiltakozása alapján kezdek kételkedni eme információban. - Beleszeretni valakibe nem bűn, szóval ne ess kétségbe - próbálom megnyugtatni, egyelőre szavakkal csupán. - Rossz embert fogtál ki, ennyi az egész - vonom meg a vállam hanyagul, mintha nem is lenne az ilyesmi olyan húdenagy dolog. Pedig az, igenis az, csalódni valakiben, aki a mindenséget jelenti számodra, ráadásul úgy, hogy még beléd is tapos... Felér egy rémálommal. - Lesz helyette valaki más, még ha egyelőre úgy is érzed, hogy egy világ omlott össze benned. Nem emlékszem, hogy voltam-e már szerelmes valaha az életem folyamán, amolyan nagyon komolyan, de abban biztos vagyok, hogy ha Vittoria még mindig élne, ő lett volna életem nagy szerelme. Már annak idején is a rajongásig szerettem őt, néha talán még Danynél is jobban féltettem a kislányt, mintha az én testvérem lett volna legalábbis... Nem biztos ugyan, hogy ez idővel tovább mélyült volna, de elég nagy annak az esélye, hogy évekkel később én és ő... De legalábbis én biztosan szerelmes lettem volna. - Nem hiszem, hogy túl nagy veszélyt jelentenél rám - szólalok meg, teljes mértékben félreértve Gina aggódását. Konkrétan azt hiszem, arra céloz, hogy ő okozhat kárt bennem. Mégis ki gondolna arra, hogy egy tizenhét éves, iskolába járó lánynak halálos ellenségei lennének? - Te részeg vagy, én józan. Most úgy őszintén: mennyi esélyed lenne ellenem? Egy rém egyszerű bűbájjal is képes lennék megállítani őt, nem is lenne szükségem arra, hogy fizikai erőszakot alkalmazzak, habár egy lánnyal szemben sohasem tennék ilyesmit. - Szűk? Sötét? - ütközöm meg a szavai hallatán. - Te most a Roxfortról beszélsz? - próbálok meg pontosítani, hiszen az is előfordulhat, hogy a vörös hajú lány lélekben nagyon nem itt jár. Azért egy hodály nagy kastélyról ilyesmit kijelenteni... Nos, több mint meglepő számomra, még abban az esetben is az lenne, ha valami oknál fogva tudnék a lány klausztrofóbiájáról. Gina macskája szerencsére hamar belátja, hogy a gazdájának szüksége van némi támogatásra, így abbahagyja a túlzásba vitt aggodalmat, végül csendben követ minket, ahogy a részeg lányt a kastély irányába vezetem. A lépcsőkön való felmenetel némi akadályba ütközik ugyan, de azt is sikerrel vesszük, néhány perc múltán pedig immár megkönnyebbülve lököm be a szobám ajtaját. - Parancsolj! - támogatom át a griffendéles lányt a küszöbön és ilyenkor áldom a szerencsémet azért, hogy egyetemista létem miatt külön szobám lehet. - A birodalmam - teszem még hozzá magyarázatként, amint becsukom magam mögött az ajtót. Maga a berendezés rém egyszerű, nincs benne semmi más, csak egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és az egyik polcon egy bekeretezett kép Dany húgáról, Vittoriáról, aki hatalmas mosollyal az arcán foglal helyet mellettem, miközben a másik oldalról Daniel karolja át és hát persze, hogy a kép túlsó széléről a gyerek Paulo vigyorog vissza a szemlélőre...
Tény, ami tény sosem a humorérzékemről voltam híres. Ezen pedig az elfogyasztott tekintélyes alkoholmennyiség se segíthet. Vélhetően még egy pokrócnak is nagyobb affinitása van a humorhoz, mint nekem. Ez nem olyan meglepő. Inkább csak az, hogy egy bizonyos alkoholmennyiség után képes vagyok elhinni magamról, hogy mondtam valami vicceset. Pedig amúgy nem. De tudjuk be ezt annak, hogy az alkohol egyik mellékhatása a gátlások feloldása. Részegen pedig tényleg hajlamos az ember hetet-havat összehordani az tény. S noha eddig nem igazán beszéltem a múltamról a Kiscserkésszel, most azért csak kicsúszik a számon ez-az. Persze, hogy mit kezd majd vele az az ő dolga. Jó eséllyel holnap reggelre azt is elfelejtem, hogy találkoztunk az éjszaka. Vagy inkább jobb esetben. Sajnos a memóriám képes csúnya tréfákat űzni velem. Még akkor is, ha éppen leiszom magam. Vagy főleg akkor. Bár az még nem fordult elő, hogy ilyenkor valaki a közelembe akart volna kerülni. Mindig egyszerű volt a képlet. Szó szerint ájulásig ittam magam. Aztán másnap délben felkeltem, bedobtam pár fejfájás csillapítót, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Most azonban a metodika rendesen fejre áll Guido Rossi felbukkanásával. Egyrészt nem értem teljesen mit keres itt, másrészt, hogy mért nem hagyja K.O.-ra igyam magam, és kész? Érthetetlen, és megmagyarázhatatlan. Igaz, én sokszor nem értem az embereket. Ezért kedvelem jobban a thesztrálokat. Őket megértem. - Nem... nekem azt nem szabad... nem. Nekem nem lehetnek érzéseim. Nem, nem... - nem értem mért tagadom. Mert igazából nem hangzik tagadásnak. Talán csak próbálok úgy csinálni, mintha semmisem viselne meg. Mintha még ebben az állapotban is erősnek akarnék látszani. Pedig jelenleg nagyon is távol állok az "erős" Ginától. - Neked se kellene velem lenni. Bajod eshet. Nem akarom, hogy bajod essen. Hagyj magamra... - nem tudom miért mondom ezt, nyilván nem irányítom, ami kicsúszik a számon. Ugyanakkor nincs erőm ténylegesen ellökni magamtól, és ténylegesen elüldözni a srácot, aki valami érhetetlen okból kezd el kifelé terelni a növényházból. - Én most akarok, nem holnap. A kastély amúgy se jó. Szűk, és sötét, és nem jó. Mondtam már, hogy klausztrofóbiám van? - vélhetőleg ma több infót kotyogtam ki magamról, mint eddig összesen. Na, nem mintha nem lenne igaz. Tényleg nem vagyok jóban a szűk, sötét, és zárt helyekkel. A kastély pedig bővelkedik ilyenekben. - Oké, ez jól hangzik. - vigyorgok a holdfényben lovaglásra, bár az erősen megkérdőjelezhető, hogy ténylegesen mennyit fogtam fel az egész mondatból. Vélhetően nem sokat, és a hangsúlyt sem igazán sikerült helyesen értelmezni. De nem is töprenghetek rajta sokat, ahogy Guido sem, mert mire észbe kapok már viszont látom az egész napi menümet. Amit hát gyakorlatilag a hajamba és a pólómba kenek. Ha eddig nem lett volna ok a zuhanyozásra, és tiszta ruhákra, akkor most már bizony van. Talán még a végén Guido fantáziái az alul öltözött énemről megvalósulnak. Valahogy meglepően kevés ellenállást tanúsítok, amikor a kastély felé kezd terelni. Még Carnivora is csak követ minket szemmel tartva a srcácot. Úgy tűnik ő sem akarja megállítani a nem túl költői párosunkat a srác szobájába menet. - Ez nem a karámok... - állapítom meg csalódottan, amikor pedig fel is érünk az említett helyre. Bár igazából meglepő módon továbbra sem tanúsítok semmiféle ellenállást semmivel szemben. Na meg ugyan azt nem tudom, hogy Daniel, azt meg főképp nem, hogy az a Paulo vagy ki, mit reagálna a jelenlegi helyzetre, vagy milyen képet vágna hozzá, de valami Isteni szerencsének köszönhetően egyikükbe se futottunk bele. Még legalábbis. Csak valami rusnya jégszoborba, ami addig nem volt a földszinten. De talán ez mindegy is jelenleg. Carnivora felugrik Guido ágyára az egyetemi szobában, és onnan figyeli, hogy vajon mi fog történni ez után?
Gina próbál ugyan poénkodni, de inkább az ital beszél belőle, semmint ő maga. Egy pillanatig értetlenül meredek hát rá, mire leesik, hogy ez amúgy ja... egy vicc akart lenni. Nem állítom, hogy én egy koronázatlan tréfakirály lennék, de ennél azért csattanósabbak a poénjaim. Azt pedig, miszerint próbálták már megölni, egyelőre figyelmen kívül hagyom és nem kérdezek rá, de mélyen elraktározom magamban. Érdekes egy lány, meg kell hagyni, ez azonban nem a kérdések ideje. Jobb lenne inkább valahol máshol folytatni ezt az erőltetett alkoholpoénokkal tűzdelt társalgást... - Erről majd később megkérdezheted te magad is őt - biztosítom minderről, hiszen - számomra - hetet-havat összehord, se eleje, se vége a mondatainak. Nem igazán értem, miről is beszél pontosan, hiszen semmit sem árult el a múltjáról, ezek a csepegtetett információk pedig elég kuszák. Ha jól sikerült kihámoznom, az utcán élt régebben, ahonnan McGalagony hozta el ide. Ez mondjuk nem túl meglepő, hiszen a mugli származású diákokat mindig egy, az iskolát képviselő személy keresi fel a nagy hírrel, bár tanárokat ritkán rángatnak bele ilyesmibe. - Szereted? - fejezem be a mondatát. Elég nyilvánvaló, hiszen az ember senkiért sem issza le magát a sárga földig, aki közömbös lenne a számára. - Majd holnap meglátogathatod őket is, de most inkább felmegyünk a kastélyba, rendben? - guggolok le hozzá, hogy óvatosan felsegíthessem őt a lila palánták közül. Szerelmi bánat? Még jó, hogy én soha életemben nem voltam ennyire szerelmes... Igazság szerint, azt hiszem, a baráti körömből is csak Danielt láttam lány miatt inni, de őt se ennyit. Paulo miatt meg leginkább a csajok isznak. Az igazat megvallva csodálom is, hogy Gina nem miatta van maga alatt. - Persze - bólogatok hevesen, miközben nagy nehezen talpra állítom, éppen csak azt nem téve hozzá, hogy a szobámban vannak kikötve. - Lovagolhatsz a holdfényben, ha úgy gondolod és együtt legázolhatjuk Montreville uraságot is. Mi leszünk a thesztrálos bosszúállók - csusszan ki a számon, miközben elég szépen beleképzelem magamat a jelenetbe. Mit ne mondjak, jó hülyén mutatnák, ahogy a semmiben lebegve üldöznénk azt a bizonyos alakot... Még egy halovány mosoly is megjelenik egy pillanat erejéig az ajkaimon, de ugyanolyan gyorsan kereket is old onnan, amint realizálom, hogy mi is készül jelen pillanatban Gina részéről. - Ne... ugye nem? - nyögöm ki falfehéren az utolsó, vészterhes pillanatokban, amikor a vöröske kétrét görnyed, hogy teret engedjen gyomra teljes tartalmának, ezzel elég szépen átrendezve a ruhatárát. Én még pont az utolsó utáni másodpercben hátrálok meg, elengedve a bizonytalan helyzetű leányzót, így megúszva azonban azt, hogy a mai étkezését vegyem szemügyre közelebbről. - Oké, ezt le kell mosnunk rólad - sóhajtok egyet gondterhelten, miközben a fejemben máris egy szexi, vetkőztetős, fürdőkádas jelenet játszódik le. Bár, amint a részeg Gina jön velem szemben, máris nem olyan szexi az említett filmkivágás... A józan, normális, kissé zakkantnak tünő Ginával képes lennék mit kezdeni, de a lelkironcs, részeg vagyok, haggyámá, fú, hánytam-Ginával már kevésbé. - Na, induljunk! - ragadom karon, kínosan ügyelve arra, hogy én még véletlenül se kerülhessek közelebbi viszonyba a legutóbbi étkezésével. Még csak egy pillanatra se jut eszembe, hogy ja, amúgy varázsló lennék és egy pálcaintéssel hipp-hopp, menne Vuk. Hiába, a mugliként leélt évek még mindig elég sok dolgot felülírnak bennem... A kastély irányába indulunk tehát, hogy felvihessem a szobámba. Egy lányt. Még kész szerencse, hogy erről senkinek sincs tudomása. Istenem, mit szólna ehhez Dany és Paulo! Már úgy szimplán a fejüket elképzelni is ijesztő, ahogy realizálják magukban, hogy a részeg csaj az oldalamon nem más, mint Gina.
- Akkor rakd magad el takarékra a többi szerszám közé... hihi.. - vigyorgok elégedetten, mintha valami szörnyen vicceset mondtam volna. Pedig igazából nincs is humorérzékem. Éppen csak a világ forog velem, így azért kicsit nehezebb a tájékozódás, mint álltalában. Egyébként ajtónak ajtó. Nem értem a problémát. - Nem esik. Engem nem könnyű megölni. Tudom, próbálták. Még senkinek se nem sikerült. - lengetem meg a bal mutatóujjam magam előtt, közben továbbra is jót röhögcsélve a mondaton. Pedig igazából ez sem vicces. Sőt. Ez olyasmi, amivel senkinek sem kéne viccelnie. Még részegen sem. De hát részegen nem teljen ura az ember a saját szavainak, nem igaz? Amúgy pedig nem is értem, hogy mit akadékoskodik ilyen apróságokon itt nekem ez a Kiscserkész. - Mi lenne, ha feltételezgetés helyett csak elmennél a nem is tudom... a picsába?- bólogatok hevesen, nagy vigyorgás közepette ártatlan arccal. Nem igazán tűnik úgy, hogy jelen állapotomban képes vagyok megérteni, hogy mire is akart ezzel célozgatni. Beszélgetni meg aztán nem is akarok senkivel. Legfeljebb a thesztráljaimmal. Ők legalább nem fárasztanak hülyeségekkel. És nem is vernek át soha. - McGalagony annak örülne, ha soha többé nem kellene látnia. Szerintem már megbánta, hogy ide hozott, és nem hagyott ott az utcán a fa tetején felfordulni. Kevesebb gondja lenne. - jegyzem meg, amolyan nagy életbölcsesség hanghordozásban bólogatva. Bár valójában szinte sosem sikerült megfejtenem a házvezetőmet, és a valódi szándékait. Legfeljebb a penge vékony ajkairól tudom, hogy túl messzire mentem a szemében. Megint. Pedig igazából sosem akartam csalódást okozni neki. Valójában hálás vagyok, hogy ide hozott. Hogy életemben először az apám halála után van hova mennem. Ami azért valahol szomorú is. - Nem. Ramsey Montreville csak egy mardekáros pöcs, akiről azt hittem hogy... mindegy mit hittem. Hülye voltam... a thesztráljaimat akarom... hihi megyek lovagolni a thesztráljaimon, ők legalább nem használtak ki, és nem hazudnak soha. - kezdek mászni egy irányba, inkább az ágyások felé, mint kifelé onnan. Nem is tudom, hogy mért csúszik ki a név, és az információ egyáltalán a számon. Talán sok alkohol miatt nem vagyok ura a nyelvemnek. A thesztrálok meg megint csak erősen kérdőjeles logika szerint kerültek a mondatba. Ahogyan az is megkérdőjelezhető, hogy megtalálnám-e a karámokat ebben az állapotban, és ha igen, akkor képes lennék-e felülni egyre, hogy kialudjam magam a hátán. - Máámint a thesztráljaimhoz megyünk úgy érted.- bólogatok hevesen, miközben Guido szó szerint felszed néhány rusnya lila palánta közül, amik közé sikerült bemásznom. - Nem... a thesztráljaim nem tesznek szemrehányást. Tesznek rá... hihihi... a thesztrálok tesznek rá... hihi.. - nevetgélek a saját buta szóviccemen. Közben viszont, ahogy Carnivora felméri, hogy Guido nem csak beszélgetni akar egyszer csak leugrik elénk a fenti gerendákról, és mérgesen fúj Guido irányába egyet. Nekem viszont kb. ezzel egyidőben kavarodik fel a gyomrom, talán attól, hogy hirtelen függőlegesbe kerültem, hála hollóhátasa fiúnak. Így pillanatokon belül még egy kiadós rókával is gazdagabb leszek, már ami az állat repertoárt illeti. Sőt ha nem vigyázz magára, akkor még Guido is. És nagyjából ez az a pont, amikor Carnivora mérges fújása inkább aggódó nyávogásba csap át...
- Az a szerszámraktár ajtaja... - csóválom meg a fejem lemondóan, amint sikerül az általa mutatott ajtó irányába pillantanom. - Teljesen kiütötted magad, Gina, a végén még valami komolyabb bajod is eshet - próbálom meg legalább egy kicsit a jó irányba terelni a lányt, hátha észbe kap és legalább annyit hagy számomra, hogy segítsek neki. Igazság szerint elég kellemetlen ebben az állapotban látnom őt, hiszen valamilyen szinten emészt a bűntudat, amiért nem sikerült időben értesítenem a griffendéles lánykát arról, miszerint nem tudok elmenni a bálba. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem az én hibám, de mégis... Vittoria halálakor is pont ugyanez játszódott le bennem. Akkor és ott képtelen voltam segíteni Dany húgán, de Ginát már tényleg nem áll szándékomban magára hagyni ebben a helyzetben. - Ha nem mondasz konkrétumokat, akkor továbbra is hülyeségeket fogok feltételezni - világítok rá a dolgok mibenlétére. Beszélnie kellene valakivel, egy szakemberrel, de ezt már tényleg nem merem a szemébe mondani, hiszen a végén még támadásnak venné a szavaimat, főleg ebben az állapotban. - Ennek McGalagony örülni fog - biccentek egyet, mintegy nyugtázva az iménti szavait, végül halványan elmosolyodom a saját hülyeségemen. Na, nem mintha számítanék arra, hogy Gina mindezt értékelni fogja... A következő kifakadása hallatán azonban már viszonylag hamar rájövök a titkok nyitjára. Ezek szerint tényleg egy srác van a háttérben... Ami lássuk be, valamiért eléggé kellemetlenül érint. Mármint... Nekem kellett volna ott lennem vele, nem igaz? Megvédhettem volna vagy - ami még jobb - bele sem futott volna abba a címeres ökörbe. - Ezek szerint van egy fiú, aki tetszik - állapítom meg végül, amint sikerül kissé magamhoz térnem. - És a dolog nem végződött valami jól - vonom le a végső következtetést. - Ki volt az? Mert a végén még kénytelen lesz belefutni az öklömbe. Fura, hiszen egyáltalán nem ismerem Ginát, mégis már most meg szeretném védeni attól, hogy bárki is bántsa őt. Már így is annyit szenvedett, hogy úgy érzem, csoda, miszerint ennél többet is képes elviselni. Ahogy az is feltűnő számomra, hogy ezúttal nem engednék teret a szavaknak... Más esetben diplomatikusan járnék el, igyekezvén a realitás talaján maradni, de nem most. Fájdalmat okozott Ginának, hát érezze csak a törődést. - Mindegy, akkor feljössz hozzám - szólalok meg végül, miközben felsegítem a földről, akár szeretné, akár nem. Nem kérdés, ki is az erősebb kettőnk közül jelenleg... Ő részeg, én pedig józan vagyok, ami azzal jár, hogy - akármennyire is ellenkezik - velem kell tartania. - Én nem teszek szemrehányást, ígérem - indulok el végül Ginával az oldalamon az üvegházak kijárata felé. Ha nagyon ellenkezne, sem eresztem el, habár jelenleg leginkább csak szavakkal tud ártani nekem, mással aligha. Az ütései gyengék és céltalanok, ha el is talál nagy néha, nem okoz vele akkora fájdalmat, hogy elengedjem. - Lefürdesz, tiszta ruhát veszel, majd kialszod magad - sorolom a tervem főbb lépéseit. - Nyugi, nem akarlak meglesni, nem vagyok olyan - biztosítom afelől, hogy nem éppen egy perverz kukkoló hálójába akadt. - Nos... benne vagy? - pillantok le azért rá kérdőn, hiszen nemet is mondhat akár, de abban az esetben a gyengélkedőre viszem egyenesen.
Mégis mit tudhatna egy Guido féle Grál lovag az én szenvedéseimről? Nem kapott nyalókát anyutól, amikor kicsi volt? Had ne sajnáljam már. Elég, hogy itt vagyok én, akit sajnálhatok. Még túl sok is. Elviselhetetlenül sok. És ha voltak már gondjai az életben? Kinek nem? Csak megtanulhatná már, hogy ne üsse az orrát, az én dolgomba. Az én dolgom, hogy mikor és mennyit iszok, oké?! Ha éppen így tudom csak elviselni a fojtogató nyomást a mellkasomban, akkor inni fogok. Oké?! Jah, egyébként ez nem kérdés volt. Remélem ez tiszta. Nem csoda hát, hogy eléggé morcosan nézek rá, amikor elveszi a drága piámat. - Mit érdekel az téged? Haggyááá! Arra van az ajtó! Aszem...- lehet, hogy részeg vagyok, de ettől nem lett több kedvem cseverészni. Bár az üvegház szerszámraktárának az ajtajára sikerült rámutatnom. Az is valami. - Nincs senkire szükségem, mééé nem érted?- mért nem érti, hogy nem akarok más társaságot a folyékonyon kívül? Amúgy is túl sok lett már az ember az életemben. Kezelhetetlenül sok. Nem tudok mindent irányítani egyszerre. Ez pedig nem jó. Valakinek baja fog esni, és az én hibám lesz. Mindig az én hibám. - Ne feltételezzzzz hülyeségeket. Elég bonyolult ennélkül is minden.- túl bonyolult, és én nem akarok se gondolkodni se érezni. Ezért keresem a folyékony társaságot. Hogy legalább néhány órára kiüssem magam, és ne kelljen rágódnom semmin se. - A szín kitűnő átlagom megvan, köszöni. - referálok a dologra némi fáziskéséssel két slukk közt, és őszintén már az is kisebb csodának hat, hogy megtalálom a saját számat a cigivel, és nem a szomszéd növényt gyújtom fel. - Mééér hiszitek, hoggy mindig ti vagytok a középpontban. És ha igen, akkor mért hiszitek, hogy csak úgy büntetlen lehet szórakozni mások érzelmeivel? Persze nekem nincs olyanom, szóval nem tudom... de mindegy is... - beszélek eléggé össze-vissza, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán ennyit is mi büdös francnak mondtam? Nincs szükségem még egy pasira, aki aki bonyolítja az életemet. Akármit is mond Alex. Nyilván téved. Csak tévedhet, nem igaz? - Neem...nem...nem... Nincs kedvem józan lenni. Hallgatni a szemrehányást meg végképp. - nevetgélek tiltakozólag. Pedig az idős gyógyító biztos nem találná ennyire viccesnek a helyzetet, miközben valami józanító löttyön nyom le a torkomon. Aztán meg hallgathatnám holnapig a szemrehányásait arról, hogy milyennek kell lennie egy gyógyítónak, és mit nem engedhet meg magának. Köszönöm, nem akarom hallani. - Az elsősöknek nem itt van órájuk. Aszem... hihi.- vigyorgok a dolgon, bár valójában egyáltalán nem vicces. - Elmehetsz. Jól leszek. Téllleg. - bólogatok, bár ez talán nem túl meggyőző így.
Gina néha hajlamos úgy érezni, hogy csupán ő szenvedett maradandó lelki sérüléseket az évek folyamán. Attól függetlenül viszont, hogy mosoly van az arcomon és nem lökök el másokat a közelemből, még nekem is akadtak gondjaim az életemben. Én viszont - vele ellentétben - megtanultam nem beléjük fulladni. A múlt leránt és visszatart, a bosszú pedig hatásos fegyver ugyan, de csakis bizonyos ideig. A vörös hajú lány azonban egy ördögi körben ragadt, ahonnan nem képes kimászni, ezt jól szemlélteti a jelenlegi helyzete is. Az alkohol nem megoldás, még egy pillanatra sem, hiszen a gondok nem fognak megszűnni, másnap is jelen lesznek az életében. Elódázni pedig nem lesz képes évekig. - Volt - jelentem ki határozottan, amint sikerül megragadnom az üveg nyakát és elvennem tőle. Nem vagyok erőszakos, hiszen a részegsége miatt enyhén szólva is elég bizonytalan a mozgása. - Mégis mi okod volt arra, hogy ilyen állapotba kerülj? - teszem fel a kérdést, miközben komoran tanulmányozom az arcát, ezúttal félretéve a vicceskedő figurát. Lassan kezdem kapizsgálni, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint egy nyavalyás kis bálról, ami Ginát egyáltalán nem mozgatta meg. - Mi történt? Nem hiszem, hogy pont én lennék az, akinek szívesen kiöntené a lelkét és nem is várom el tőle, hogy mindezt megtegye, de ha szeretne róla beszélni, hát itt van rá a megfelelő alkalom. Szemmel láthatóan nem én vagyok mindennek az oka, hiszen ennyire nem viselhette meg, hogy nem jelentem meg az előre megbeszélt helyen az előre megbeszélt időpontban. Hacsak az önbizalma már így sincs a béka segge alatt, én pedig még egyet rúgtam rajta a szakadékba vezető úton... - Feltételeztem, hogy ez a gondod... - hajolok el az erősen gesztikuláló karjai elől, a cigi meggyújtásában pedig tényleg nem akadályozom meg. Hadd füstöljön, ha szeretne, de a bevitt ital mennyisége elég volt mára. - Gondolom, nem a tanulmányi eredményeid miatt hoztad le a folyékony társaságot - vonom meg a vállam töprengést színlelve. Különben is, tudtommal igen kiemelkedő tanuló, szóval ezzel nem akadhat túl sok gondja. - Fiú van a dologban? - kezdek bele a tippelgetésbe, noha Ginát láthatóan nem érdeklik az ellenkező nem tagjai. Mégis, talán akad a háttérben valami, amivel még ő maga sem számolt. Bár - szándékomhoz híven - ha ő nem válaszol, én sem faggatom tovább. De hogy magára hagyni nem fogom, abban teljes mértékben biztos lehet. - Meg kellene néznünk Madam Pomfrey-t, nem gondolod? - sóhajtok lemondóan, amint észreveszem, mennyire lassabban forog az agya a kelleténél. - Nem töltheted itt az éjszakát, mert holnap reggel csúnya látvány leszel az elsősök szemében, amint kábultan heversz a földön... Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lesz-e holnap bárkinek is órája az üvegházakban, egyszerűen csupán igyekszem a lányt arra ösztökélni, hogy elfogadja a segítségemet, mert eddig csak elutasításban volt részem tőle. És mint jövendőbeli gyógyító, nem hagyhatok magára valakit csak azért, mert nem kér a segítségemből, noha jól láthatóan nagyon is rászorulna.
Valóban nem kaptam semmilyen üzenetet. Pedig talán jobb lett volna. Akkor nem megyek el az egész hülye bálra. Még ringathatnám magam abba a kellemes illúzióba, hogy fontos lehetek én is. A bűntudatról pedig én is mesélhetnék, szóval nekem csak ne akarjon hattyúhalált játszani se Ramsey Montreville, se Guido Rossi, se egyéb hím. Köszönöm de nélkülük is elég bonyolult az életem. Szóval a legkevésbé se érdekel mások lelkinyomora, amikor nekem is éppen elég van. Ehhez pedig néha szükségem van az alkoholra, hogy el tudjam felejteni. Vagy legalábbis megpróbáljam elviselni. Ilyenkor pedig még saját magamat se nagyon tud elviselni, nem hogy más ember jelenlétét. Erre fel a Kiscserkésznek pont most kell megjelennie, ha már a bálon nem volt sehol sem. Pedig ő erősködött annyira, hogy jó lesz. Persze. Én meg jó hülye vagyok, hogy bedőltem neki. - Hagggyáááá! Enyéééém! - nyúlok még az üveg után, de a mozdulat elég sutára sikeredik, amikor az utolsó üvegemet is sikeresen szerzi meg a bal kezemből. Pedig az még vagy fél üveg. És az enyém. Nem engedtem át neki. Igaz nem is kérte, csak elvette, miközben hülyeségeket kezdett dumálni. Pedig én vagyok a részeg. - Addd visszaaa! - próbálom még egyszer visszaszerezni az üveget, de kis híján orra bukom, és láthatólag igen nagy gondjaim vannak az egyensúllyal. Ráadásul még mindig növénybe vagyok gabalyodva, vagy inkább egyre inkább. Meg problémám van a beszéddel, a koncentrációval, meg önmagammal, és úgy mindennel is. - Tsssss! Ki mondta neked a hülyeséget, hogy miattad... - hadonászok a kezemmel, mintha valami pisszegő mozdulatot akarnék, de az is erősen eltúlzott. Aztán valami csoda folytán valahonnan egy doboz cigit sikerül előhalásznom, bár a meggyújtással már van némi koordinációs problémám. Ha már a drága whiskymtől megfosztottak. Legalább ennyire szükségem van. - Beszélniii??? Minek? - mintha lassan, rossz sorrendbe állnának össze a dolgok a fejemben, amire reagálnom kellene. És különben se értem, hogy minek nem hagy már itt. Mondtam, hogy haggyooon máááá. Vagy nem mondtam? Mindegy. Akkor is hagyhatná, hogy békében KO-ra igyam magam...
Sajnos, a bál napján eléggé ágynak estem, ennek révén pedig buktam a fiúkkal kötött fogadást, habár jelen pillanatban sokkal jobban izgat az általam cserben hagyott lány lelkiállapota. Küldtem ugyan számára üzenetet, de mivel nem jött tőle válasz, nem tudhatom, hogy célba ért-e a pár szavas magyarázatom. És akár érdekelte a dolog, akár nem, akkor is megbánthattam ezzel, még ha nem is állt szándékomban ilyesmit tenni. A bűntudat pedig csúnya dolog, ezt sikerült megtanulnom az évek folyamán, amikor hazudtam a legjobb barátaimnak az anyagi körülményeinket illetően. Ráadásul, mostanában még egy súlyos titkot cipelek a vállamon, szóval azt már tényleg képtelen lennék elviselni, hogy Gina esetleg miattam érzi rosszul magát. Lehetséges ugyan, hogy nincs igazam és a vöröske vígan éli tovább mindennapjait, de úgy érzem, sokkal tisztább út, ha mindent tisztázok vele, akárhogy is alakult azóta a napja. Amint jobban érzem tehát magam, az üvegházak felé veszem az irányt, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam: ott mozog otthonosan igazán. Érdeklik a növények és amikor beszél róluk, különös fény csillog a szemeiben, mintha legalábbis már maga a téma is élettel töltené meg. Ezt nagyjából ahhoz vagyok képes hasonlítani, amikor valaki a varázslényekért rajong. Igaz ugyan, hogy a gyógynövények passzívabbak, mint néhány jószág, de akkor is különlegesek egyes emberek szemében. Gina pedig határozottan ezt a csoportot bővíti. Benyitok tehát az üvegházba és szinte máris egy üres üveggel találom szembe magam, amire majdnem sikerül rálépnem. Elsőként tehát arra tippelek, hogy valaki itt hagyhatta, hiszen jár ide néhány diák iszogatni, ha teljes nyugalmat szeretnének, ez tény és való, ahogy az is, hogy akadtak már alkalmak, amikor el nem tudták találni, merre is van a szemetes és lustaságukban a földre hajították, majd ott hagyták. Ezúttal viszont ahelyett, hogy felvenném és a helyére tenném, tovább megyek, hogy alaposabban körülnézhessek idebent. Nem találtam a lányt a kastélyban, noha ott leginkább csupán felületesen kerestem, hiszen valamiért mindvégig biztos voltam abban, hogy itt lesz. Néhány lépés múltán azonban valamiféle morgó hang zaja csapja meg a füleimet és nem sokat kell várnom arra, hogy egy másik, immár sokkal ismerősebb és kellemesebb hang is társuljon mellé, noha a fogadtatás nem éppen a legszívélyesebb. - Hé, nyugi! - emelem fel magam elé megadóan a kezeimet Gina irányába és ha esetlegesen időközben megpróbálna megdobni valamivel, lazán kitérek előle, vagyis talán még ennyi erőfeszítést se kell belevinnem, hiszen gyönyörű ívben kikerül minden, amit esetlegesen felém hajítana. - Békével jöttem! - teszem még hozzá, némileg viccesre véve a figurát, de közben maga a látvány, amelyet jelen pillanatban nyújt a lány, nagyon is aggasztó számomra. Összeráncolom tehát a szemöldökömet, miközben óvatosan közelítek felé. - Jól vagy? - érdeklődöm őszintén aggódva. - Figyelj, én sajnálom, hogy nem voltam jelen a bálon... - kezdem el magyarázni, hiszen a látvány önmagáért beszél. Az üres üvegek és Gina részeg énje alapján sokkal inkább megviselte a dolog, semmint hittem volna. - Küldtem üzenetet, de ezek szerint nem kaptad meg. Miért nem beszéltél velem, mielőtt bánatodban világgá ittad volna magad? - állok neki beszéd közben legalább egy kis rendet tenni a lány körül és ha esetleg még találnék mellette vagy a kezében olyan üveget, amelyben akár egy korty ital is van, megpróbálom azt is eltüntetni. Bezárt a bazár mára, felviszem a Gyengélkedőre és Madam Pomfrey majd szépen helyreteszi annyira, hogy legalább a holnapi ébredés ne viselje meg a kelleténél jobban...
Nem jelent túl nagy titkot, hogy a népszerű lelőhelyeim egyikét az üvegházak képzik közvetlenül a thesztrál-simogató és a könyvtár után. Annak aki meg akar találni elsődlegesen ezeken a helyeken érdemes keresgélni. Aki keres, az többnyire talál is, ahogy a mondás tartja. Ez esetben viszont jobban örülnék, ha nem találna. Senki sem. Olyanok, akik kívül hordják a nemi szerveiket meg pláne. Mert, hát miben is jobbak nálunk? Semmiben. Na ugye. Tehát nincs is szükség rájuk a logika szerint. Ezt meg is beszéltük. A kérdés már csak az ezek után, hogy mitől is érzem magam ennyire cefetül, és üresnek. Főként a karácsonyi bál estéjét követően. Bár felkísértem Miley-t a klubhelyiségünkbe, és aludni is próbáltam. Talán néhány rövid órára sikerült is, de a dolgok addig kavarogtak rémálmok képében a fejemben, amíg a saját verejtékemben úszva fel nem ébredtem. Lizzy persze már, vagy még? nem volt a szobában. Nem mintha izgatna, hogy él felnőtt életet Daniel Paisley szobájában. Nem érdekel. Csak az a bántóan fájdalmas kérdés ebben az egészben, hogy mégis mi a fene lehet neki olyan jó, hogy le se száll a srácról, és ha valaki csak megemlíti a nevét, arra már úgy néz, mint a véres rongyra. Mintha birtokolni akarná. Éppen csak nem értem miért? A férfiak semmire se jók, haszontalanok, mint ahogy azt már tisztáztuk az imént. Alex beszólogatását se igazán tudom értelmezni, miszerint szűzen fogok meghalni. És? Ez csak annyit jelent, hogy egyedül is képes vagyok boldogulni. Nincs szükségem dilettáns idiótákra, hogy megmondják mit kéne tennem, vagy éreznem. Tehát fogtam magam az éjszaka közepén, és ide jöttem az üvegházba. Itt töltöttem az éjszaka többi részét. Néhány whisky-s üveg társaságában. Még Carnivora is csak távolról, az egyik keresztoszlop tetejéről figyelt, ahelyett, hogy közelebb jött volna. De hát az egész szürreális este, azzal kezdve, hogy Guido Rossi meg sem próbált eljönni, azon keresztül, hogy megtudtam az egyetlen srác, akit igazán kedveltem és közel engedtem egy utolsó, aljas szemétláda, a Codyval való találkozáson és Mortimer-medálon át, az ősökkel való kellemetlen megszálló kalandig, mind ott kavargott a fejemben. Ezen pedig csak egyféleképpen lehetett enyhíteni. Tehát most éppen valami nagy lila pettyes levelű növényen fetrengek, aminek az indái tartanak csak vissza attól, hogy még lejjebb csússzak a sárga földnél is... Egészen addig, amíg meg nem hallom Carnivora enyhe morgó hangját valahonnan a levegőből, amire azért megpróbálok legalább felülni, de elég esetlen idióta mozdulat lesz belőle szó szerint. - Haggyááá! Tün..tűné...sssss!- kiabálnék a srácra valami még számomra is fájdalmasan éles hangon... S csak úgy nyomatéknak tapogatózok magam körül mindenféle tárgy pl. üres cserép, és alkoholos üveg után, amit a túl közel merészkedő srác felé hajíthatok. Bár a célzás nos... erősen független a szándéktól... ez is elég esetlen, vaktába vagdalózás inkább. Innen pedig igen szánalmas lehet a látványom, és nem kell zseninek, de még gyógyító palántának sem lenni, ahhoz hogy valaki átlássa a szomorú helyzetem, amiben jóformán fel sem ismerem a felém közeledőt immár félig legurulva a termetes levélről, de még mindig indákba gabalyodva a földön, még azzal is erős problémákkal, hogy rendesen felüljek...
