2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Le kellene szoknom arról, amihez eddig hosszú évek alatt hozzászoktam, csak még nem olyan egyszerű, no meg mi van akkor, ha végül mégis hazamehetek? Elsajátítok egy új világképet és elkezdek alkalmazkodni hozzá, viszont az én világom, a múlt nem változik meg, ahová nekem vissza kell mennem majd és ugyanúgy viselkednem, ahogyan régen. Csak épp az is benne van a pakliban, hogy nem jutok vissza, akkor viszont muszáj lesz ezt a világot megszoknom valahogy. - Nem, jó lesz nekem az, ami itt megszokott, csak nekem még hozzá kell szoknom. Ahonnan jöttem... ott gyakoribb a magázódás. - már csak az a kérdés, hogy mit fogok mondani arra, hogy honnan jöttem? Az igazat nem mondhatom, de talán majd el tudom valahogy terelni a beszélgetést és erre egyszerűen nem válaszolok. Nem mondom, hogy ki szoktam használni az adottságaimat, vagy a véla bájaimat, mert ez soha fel sem merülhet, de talán ha más nincs... egy mosollyal el tudom érni, hogy elfelejtse azt, hogy miről beszéltünk és akkor nem kell találnom valamilyen távoli országot, ami hitelesen lehet olyan, ahol mindenki magázódik. - Hát... jól van, ennyiben végül is segíthetek, ha ettől neked jobb lesz. - nehéz a tegeződés, de tudom, hogy muszáj, mert a végén tényleg nagyon furcsán nézne rám. - Azt a dallamot tényleg ismerem, hallottam már, de a szövege... nem tudod valahogy megoldani, hogy meglegyen olvasható formában? - papírra varázsolni, vagy ilyesmi, akkor azért könnyebb lenne. Mondjuk a szimpla vokálozás beleférhet, csak akkor nekem is alkalmaznom kell a nővérem által javasolt technikát és elfelejteni, hogy itt nézők is vannak és persze tényleg csak pár szám. Ha a varázsló megtudná, hogy színpadra lépek, ami éppenséggel elég látványos dolog, nekem pedig eltűnnöm kellene a szemek elől... hát elég mérges lenne. - Talán csak nem vagy elég magabiztos hozzá, de akkor mit szeretsz csinálni a színpadon? - mert azt mondta énekelni nem mer, de ezek szerint valami más jobban beleférne neki. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az. Közben persze én is kortyolgatok és igyekszem nem nagyon úgy nyalni le a szám széléről a kicsordult minimális kis limonádét, hogy azzal kényelmetlen helyzetbe hozzam. Az az igazság, hogy sose kellett kifejezetten figyelnem a származásom miatt, még előny is volt, hiszen könnyebben jöttek az előnyös házassági ajánlatok. Bezzeg én e helyett ilyen nagy bajba kevertem magamat egy fiú miatt... a szüleim pedig már talán el is könyvelték, hogy meghaltam.
Egyértelműen látom, hogy nagyon feltartom, és zavarba hozom. Nem szándékoztam ráerőltetni magamat, csak ittam volna egy jót, de annyira meglepődöm a zavarán, és hogy nem pincérnő, hogy valahogy beszélgetésbe elegyedünk, ez nekem jó csak, mert elvonja a figyelmemet a közelgő fellépésről, mert inkább haveri körben szoktam énekelni, tábortűznél, ahol megvan az egésznek a romantikája, nem akkora közönség előtt. Viszont nem akarok ennyire öncélú lenni, hogy a saját magam javát nézem, őt meg belerántom valamibe, amit nem akar, ezért is ajánlom fel elsőre, hogy menjen csak, de ha véletlenül maradna, anak örülök. Úgy tűnik vannak fenntartásai, de elég kedves és udvarias ahhoz, hogy máris észrevegye a bajomat, sőt, még tanácsokat is próbáljon meg adni. - Ööö... hát magázódhatunk, nekem úgyis jó, végülis felnőttek vagyunk, nem akartam bizalmaskodni.. Önnel? – Kérdezem mosolyogva, és ettől a válaszától függ majd, hogy milyen stílusban folytatom, nekem aztán nem gond a távolságtartás, én is ezt művelem már elég régóta, csak a tegeződés fért bele, ezzel nekem nem volt gondom, de ha neki igen, azonnal visszaválthatunk magázódásra. Megérkezik a pincér, két hűsítő limonádét kérek végül, lemondván a tequiláról, hátha a beszélgetés is oldja kissé a szorongásomat, bár az ő visszafogottsága inkább picit mélyít rajta, habár problémamegoldásról beszélünk, úgyhogy... Nem is tudom, hogy mindez hová vezet. - Akkor mondok pár dalcímet, és ha ismered, akkor elég a refrént énekelned, vagy vokálozni. Az azt jelenti, hogy akár egy-egy szót ráismételni a dalomra. Hidd el, nekem már az is megnyugtató lenne. De ott van a something new című szám, mostanság állandóan az folyik még a csapból is, biztosan hallottad már, ez duett, a lány része szerintem nagyon illene hozzád. Nem akarom rád erőltetni, egy szám elég lenne, aztán már nekem is megjönne a bátorságom, hogy még elnyomjak kettőt, ennyi talán elég is lesz beugóként. - Elég gyorsan hárítja a kérdésemet, amin meglepődve elmosolyodom, mintha csak magamat hallanám, én se szívesen nyílok meg. - A kettő.. összefügg. A bátyám lépett volna fel ma este, de nagyon nincsen jól, és engem kért meg. Namost.. ő sikeres énekes, én meg még csak énekes sem vagyok csak hobbiból, néha, de teljesen más stílusban. Szeretek színpadon szerepelni, de énekelni? Ahhoz nem vagyok elég jó. Azt hiszem. – Megérkeznek az italaink, megvárom, míg leveszi a tálcáról a sajátját, akkor iszom csak bele a sajátomba, egészen kitikkadtam itt a nagy izgalmak közepette.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Igazság szerint nem különösebben foglalkozom azzal, hogy ő miként és hogyan reagál a történésekre, mennyire visszakozik, vagy dönt nehezen, hiszen elsősorban arra koncentrálok, hogy én ne hibázzak sokat, hiszen már így is rákérdezett, hogy nem vagyok-e veszélyben, tehát túlságosan látszik rajtam az aggodalom és mindenféle rossz jelek, amiktől tartózkodnom kellene, hogy ne bukjak le túlságosan hamar. - Ez igaz, a tegeződés. Nekem még szokatlan... úgy értem... - megrázom a fejemet, mert őszintén szólva hirtelen nem tudok olyasmit mondani, ami erre jó magyarázat lehetne. Miért szokatlan a tegeződés, amikor manapság mindenki ezt csinálja? Inkább remélem, hogy pont betoppan a pincér és leadhatjuk a limonádé rendelést, mielőtt még valamit mondok, amit nem kellene, de még mindig jobb ülve, mintha állnék és a miatt figyelnének annyian. Így is épp elég zavarba ejtő ez az egész, mert ő is eléggé úgy néz rám... mármint persze zavarban van gondolom és még mint kiderült nagyon izgul is, de legalább kedvesnek tűnik, ami mindenképpen előny, így nem kell tartanom tőle. - Én nem ismerek túl sok új dalt igazából... csak néhányat. - nem mondok azonnal nemet, hiszen segített nekem, úgyhogy viszonzásképp én is segíthetnék neki, csak hát ennyi ismeretlen ember előtt énekelni azért elég félelmetesnek tűnik így elsőre. Meg aztán nem is tudom, hogy mit énekelhetnénk közösen. Én régebbi dalokat ismerek, csak néhány újabbat, amiket rádióban hallottam az elmúlt hónapokban, de nem olyan sokszor, hogy sokat tudjak. Nem biztos, hogy jól járna velem, ha magabiztosságot szeretne. Én se vagyok az és nem tudom, hogy tudnám-e növelni az övét. A másik kérdésre viszont végképp nem tudom, hogy mit is mondhatnék. A családomról beszélni elég nehéz, főleg úgy, hogy nem tudom mi van velük és talán nem is találkozhatok velük többet. Nem akarok erre gondolni és arra sem, hogy talán tényleg sose látjuk egymást többet. - Semmi gond, mi... egy ideje már nem találkoztunk, de mesélj inkább te a családodról és hogy miért félsz a fellépéstől? - persze gondolom az ismeretlenek és a tömeg miatt. Én sem akarok tapintatlan lenni, de azt sem, hogy rólam beszéljünk. Főleg itt ennyi ember előtt nem lenne jó, hiszen nem szabad felhívni magamra a figyelmet, hiszen sokáig amúgy se maradhatok és abból csak baj lenne.
Biztosan marhára magabiztos pasinak vél, hogy összevissza döntök, előbb az útjára engedem, aztán mégis marasztalom. Na igen, én meg a következetesség. Azon veszem észre magamat, hogy már harmadszor rázom meg a fejemet egy perc alatt, és ez elgondolkoztat, miért csinálom ezt? Mintha valami bűvöletben lennék. Talán véla származású? Ha igen, nem él vele vissza, mert mintha lesütné a tekintetét, még nálam is visszafogottabb, úgyhogy ez mindenképpen jó pont. A kérdésemet illetően mellé löttem, nem akarja bántani senki, mégis olyan ijedtnek tűnik, amit továbbra sem értem, de ha úgy véli, hogy ne faggassam, hát ki vagyok én, hogy ezt tegyem? Amikor mégis marad, nekem magától értetődő, hogy pattanjak kihúzni neki egy széket, de már megelőz vele, és olyan furcsálkodó pillantást vet maga köré, amit megintcsak nem értek. Eleve udvarias akartam lenni, de megelőzött. Fúha, ez nagyon fura. - Akkor rendelek én neked. És.. tegezz nyugodtan, bár a lánynak kellene felajánlani, de talán nem vagyunk még olyan idősek, nem? – Ezzel nem akarom megbántani, vagy belegázolni a lelkivilágába, bőven ki hátrálhat a dolog elől, ha szeretne, és tovább is mehet, de mintha ő is úgy lenne vele, hogy ráfér a társaság. Úgyis csak pár percig fogom feltartani, hiszen mindjárt mennem kell, de most nem látom sehol Samet, biztosan hátul pihen, onnan az egyik függönyt félrehúzva láthat engem. Úgyhogy még maradhatok picit. - Oh, szóval te is sokat énekeltél.. Nem volna kedved legalább egy szám erejéig megpróbálni? Egy duett. Az engem is megnyugtatna. Hol vannak most a testvéreid? Már külön költöztetek? – Ezt azért megkérdezem, valahol fel sem merül bennem, hogy tapintatlan lennék. A tanácsa egészen jól hangzik, tényleg úgy kell beleélnem magam a zenébe, hogy mindenki mást ki tudjak zárni. Bár ha ott lenne velem ez a lány, akinek a bűvöletéből már negyedszer is ki kell szakítanom a tudatomat, talán lényegesen bátrabb lennék. A sóhajtozása láttán azért mégis szabadkozva emelem fel a kezemet, és inkább odaintek egy valódi pincérnőt, mindkettőnknek limonádét rendelve, mert valahogy nekem is megjött hozzá a kedvem ebben a tikkasztó melegben. Lehet, hogy a tequilától bátrabb lennék, de fel is forrna az agyvizem. - Ne haragudj, nem akartam butaságot kérdezni. – Hümmögök, mintha a fehér ruhás lánnyal kapcsolatban állandóan bakot lőnék, mondhatni cseberből vederbe, nem volt jó a kedvem, de most sem javult a helyzet, sőt.. Azt hittem, hogy legalább valakivel egy kicsit el tudok beszélgetni, ehhez képest bántom őt.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Nem szabadna magamra vonnom a figyelmet, ami már önmagában is nehéz, ha azt nézzük, hogy egyedül vagyok egy kocsmában, elég megszeppent a kinézetem és nem mellesleg még vélák is vannak a felmenőim között. Már így is kaptam pár pillantást, de úgy, hogy még meg is állok a hely kellős közepén csak még többet. Ezért is még riadtabb a tekintetem, mint eddig, pedig inkább el kellene köszönnöm tőle és megszerezni azt a limonádét. Csak hát ez nem olyan egyszerű már csak azért sem, mert szegénynek olyan szomorú a tekintete, vagy inkább kissé riadt, mint az enyém is, pedig az övé biztosan nem azért, amiért az enyém. Már majdnem indulok is tovább, amikor végül mégis csak megállít. Meglepetten pillantok rá újra, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez lenne a jó megoldás. Túl sokan figyelnek és ha most tovább megyek akkor a végén még valaki megkörnyékezne. Így talán azt hiszik, hogy közöm van hozzá, vagy a jó ég tudja és akkor nem fog odajönni hozzám senki sem. És egyébként is érdekel, hogy mi lehet a baja, mert láthatóan valami igen. - Az előbb egy limonádéért indultam, az jó lenne, köszönöm. - mégis pár pillanatig még állva maradok, csak aztán jövök rá, hogy hol is vagyok, így végül kihúzom magamnak a széket és leülök. Férfi társaságban ezt nem én szoktam megtenni, hanem a férfi, úgy illik, vagy a szolgálók, most mégis nekem kell, hiszen itt nem úgy szokás, ahogyan az én időmben. Sok minden változott, de nem értem az okát, hiszen nem ismerem a történelmet, csak felületesen egy keveset belőle. Fél év alatt nem lehet mindent pótolni, amiről lemaradtál, lehetetlen. - Oh, így már értem. Sajnálom, hogy nincs jól a bátyja. Tudja nekem is van egy bátyám, bár ő nem szeret énekelni, a nővérem annál inkább. Mindig sokat énekeltünk együtt és amikor féltem azt mondta, hogy csukjam be a szememet és ne gondoljak arra, hogy kiknek énekelek, csak képzeljem el, hogy ketten vagyunk a szobában és senki más, mint máskor, amikor nem félek. - kedves mosollyal igyekszem bátorítani. Megértem, ha izgul, fellépni félelmetes, pedig én még csak nem is tettem sosem ennyi ember előtt. A nővérem nagyon szerette a hárfákat, ő játszott rajta, én énekeltem. Próbáltam én hangszeren is megtanulni játszani, de a zongora alapjain kívül valahogy nem ragadt meg bennem semmi sem. Az emléket felidézve persze pár pillanat múlva el is fog a szomorúság. Halkan sóhajtok egyet és az asztalra pillantok inkább. Lehetséges, hogy már sosem fogok együtt énekelni a nővéremmel többet.
Csak a szemem sarkából láttam a fehéren lebbenő felsőt, és a búskomorságból felnézve automatikusan állítottam meg a lányt, de már engedném is az útjára, ha nem lenne ennyire megijedve, ami felülírja a saját pocsék helyzetemet is. Egy kicsit meg is könnyebbülhetnék, hogy nem kell Samre, és a haldoklására gondolnom, ám nem sokkal jobb a helyzet, hiszen a lány úgy néz rám, mintha minimum szellemet látna. Pedig tudomásom szerint még nem haltam meg. Még nem... Ahogyan formálja a szavakat, az még különösebbé teszi a helyzetet, végül mégsem fejezi be, ami állatira furcsa, feljebb is tolom a homlokra helyezett cowboykalapot, és nyelek egyet. Gyorsan elengedem, de van egy olyan érzésem, hogy egyrészt alárendeltnek érzi magát velem szemben, másrészt olyan finomak, visszafogottak a pillantásai, ezért is javaslom, hogy jelezzen, hogy ha baj van, ehhez képest visszahátrál a dologból, tehát bármi is van, félreértettem, vagy ne ártsam magam a dolgába. - Bocsánat. Akkor... menj csak. – Ülnék vissza a helyemre, de ez a furcsa magázódás benneragad a fülemben, és olyan előzékenyen hívja fel a figyelmemet, hogy nagyon magam alatt vagyok. Valami úriskisasszonyról lenne szó? Ahhoz képes milyen empatikus. Lehet, hogy tényleg hagynom kéne, hogy menjen csak, mert nem akarom bajba keverni, de ha már így megszólítottam, legalább elütném az időt, de ráakaszkodni sem akarok. - Ha nem sietsz nagyon, meghívhatlak egy italra? Bármire, lehet valami finom édes is. – Ezzel most felülírom magamat, mert az előbb elbocsájtottam volna, most meg marasztalom. Na igen, én meg a határozottság. Sosem voltam egy ügyes társalgó. De most mintha találtam volna valakit, aki még engem is alúlmúl. - Ööö... igen. Mindjárt fel kell lépnem, éneklni, de nagyon nem vagyok rákészülve. A bátyám pocsékul van, eredetileg ő lett volna az est fénypontja. – Kissé elszontyolódva mondom ezt, de csak udvariasságból válaszolok, nem cél, hogy rólam szóljon ez az egész, igazából az érdekel, hogy vele mi van, de nagyon kihátrált a kérdésem elől. Vajon miért? Tényleg tévedtem volna? Kérdőn nézek rá, hogy leül e velem szemben a kis körasztalhoz, mellettem a falhoz támasztva ott a gitárom, remélem nem rúgja fel a nagy megilletődöttségben.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Szó se róla tényleg hasonlít a ruhám az itteni felszolgálókéra, de nem gondoltam volna, hogy valaki azt hinné itt dolgozom, hiszen nincs rajtam kötény, nincs nálam tálca és semmi egyéb sem, szóval meglepő azért a helyzet számomra még mindig. Nem csoda, ha ennyire leblokkolok és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csak pislogok, mire végre sikerül szavakat is kipréselni a számon, de azokat is nagyon nehezen. - Nem, én csak átutazóba vagyok ur... - elharapom a mondatot. Az is nehéz, hogy ne mondjam ki, hogy uram, de még nehezebb megszoknom a tegeződést. Nálunk ez még nem így ment, egy ismeretlen hölgyet nem ragadtak karon és főleg nem tegezték le csak úgy. Az is kész csoda, hogy nem pukedlizek, főleg azért van ez, mert meglepett annyira az eset, hogy még a jól megszokott reakció is kimarad ezúttal. Nehéz levetkőzni a szokásokat, főleg hogy elég sokáig nem is igazán mozdultam ki az új lakhelyemről, de tudom, hogy feltűnőek a furcsa szokásaim és el kell őket hagynom, Lionel érdekében, hiszen sose jön ide vissza és én sem megyek haza, ha baj lesz és elárulom magamat. A kérdése, azaz megjegyzése azért nagyon meglep, főleg ez a pislogás, meg hogy túsz vagyok. Nem értem, hogyan hibázhatott így bele. Máris elrontottam, de meglepett, amit csinált, ahogy megragadok, nem tehetek róla. - Hogy mi? Oh... nem, semmi gond, csak új a hely nekem és meglepett, ahogy megfogta a karomat. De ön nem néz ki valami jól. - sikerül elharapnom, hogy ezúttal még csak egy részét se mondjam ki az uramnak. Még mindig állok, aminek persze az a következménye, hogy többen is rám néznek. Van azért a tartásomban, a kiállásomban azért feltűnő, főleg hogy egy ilyen helyen vagyok épp, plusz a hófehér ruha. Nem jó, ha magamra vonom a figyelmet, elég kellemetlenül érint a dolog. Tovább kellene állnom, szerezni egy teát, jegeset mondjuk, vagy limonádét, de ha faképnél hagyom talán az lenne a furcsa és utánam jönne. Nem tudom, hogy mit tegyek... tényleg gőzöm sincs, hogy mi lenne a jó megoldás. Jobb lett volna, ha egyáltalán nem kerülök kapcsolatba vele, mert pincérnek néz.
Azonnal elengedem a lány karját, mert látom, hogy annyira meglepődik, hogy biztosan nem pincérnő. Vélhetően az a buta helyzet állt elő, hogy ő is hasonlóban van, mint az itteni felszolgálók. A fehér blúzán szinten van egy fekete minta, de most, hogy megnézem, tényleg más. Szerencsétlen öltözködés, de talán nem is tudta, mert mintha nálam is jobban el lenne árvulva, ködös-álmatag tekintete tökéletes bizonytalanságról árulkodik, még némi ijedtséget is felfedezek a pillantásában. Bántotta valaki, és most minden pasitól retteg? Nem vagyok én sem egy nagyhangú alak, de ha kell, segítek. Máris a kocsmát vizslatom, hátha a vendégek közül figyeli valaki, de nem találok senki olyat, aki számomra picit gyanus lenne. - Nem is itteni vagy? Bocsánat, a blúzod rém megtévesztő. Csinos, de fura. – Na nem bókolgatni akarok én, tökéletesen távol álljon tőlem, de még ebben a gatyába fosós állapotban is igyekszem segítőkész lenni, legalább addig is elterelődik a figyelmem a közelgő fellépésről. Tényleg jó lett volna inni egyet, de úgy tűnik a lány nem egy hozzáértő, de hogy még a tequilát se ismerje? Na nem most fogok elkezdeni magyarázni neki, nem is akarom belevinni a rosszba. - Az egy.. ital, de ha nem ismered, akkor nem fontos. Mi a baj? Ha túsz vagy, pislogj kettőt. – Félig mugli családból jövök, az ottani filmekben nem ritka, hogy a rendőr úgy szól be az ajtót kinyitó fiatal csajnak, hogy rendben hölgyem, további szép estét, aztán odasuttogja, hogy ha gond lenne, akkor jelezzen valahogy. Nem tudom, nem vagyok egy túl intuitív alkat, de most megpróbálkozom egy ilyennel, mert egyszerűen nem értem ezt az ijedt tekintetet. Lehet, hogy valami tökéletesen egyszerű megoldása van, tudomisén, megy a hasa, és már szaladna a mosdóba, én meg itt feltartom. Akkor csak szóljon, és már engedem is az újtára. Ajjaj, de mindjárt én következek, mi lesz így velem? Basszuuus! Talán beszélnem kellene Sam-mel, és lemondani ezt az egészet, de akkor meg biztosan állati csalódott lenne. Vagy.. az éneklés helyett spontán látványmágiás bűvésszámokat előadni, ha mást nem, akkor a lányt megkérem, hogy legyen a segédem, hiszen elég csinos. Viszont annyira rémült a tekintete, hogy erre nem sok esélyt látok, hogy belemegy. Ha nem lenne az az áldott jó szívem, már ülnék is a bárpulthoz, hogy valami komoly szíverősítővel hangoljak a közelgő fellépésre. Ehelyett maradok az ismeretlen majdnem-pincérnővel, és várakozóan mérem végig. Most tényleg baj van, vagy túlaggódom a helyzetét a sajátom miatt?
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Szeptemberben kezdek, már meg van minden. Volt beiratkozás és a többi. Persze nem egyedül mentem, az fel se merülhetett volna és bármennyire is nem vagyok oda a tényért, hogy egy ismeretlen fickó kísérget mindenhová nincs mit tenni, még mindig jobb, ha vala megyek, mintha egyedül kellene. Most viszont kivételesen egyedül vagyok és hogy miért? Neki is vannak dolgai, amiket el kell intéznie, gondolom azt se volt könnyű, hogy rendes személyazonosságom legyen ebben az időben is, meg aztán volt azért nálunk pár magántanár, hiszen Lionel mestere valójában nem igazán mondható tanárnak. Persze az idővarázslatokhoz nagyon ért, de nem minden máshoz, nekem viszont a különbözeti vizsgákhoz ez kellett, hogy felvegyenek és ne legyen már az első évben gondom. Persze próbáltam tőle megkérdezni, hogy meddig tart még ez az egész, hogy mikor mehetek vissza, hogy... visszamehetek-e egyáltalán, hiszen hiányzik a családom, de ilyen kérdésekre valahogy soha sem kapok választ. Most is csak annyit mondott, hogy hozzak magamnak valamit inni és várjam meg, egy óra maximum és visszajön, de nem lesz gond, elfoglalom magamat, hallgassak addig zenét. Kérdezhetnéd miért nem menekülök el... nem igazán merek. Talán nem is hinne nekem senki, talán rosszabb lenne mit most, főleg ha megtalálna és kiderülne, hogy megpróbáltam mégis csak meglépni annak ellenére, hogy nem szabadott volna. Egyszerűen nem merek kockáztatni, túlságosan ismeretlen nekem ez a világ, hogy ennyire bátor legyek. Felállok hát az asztaltól, miután egyedül maradtam és a pulthoz indulok. Kellene valami inni, egy limonádé mondjuk jéggel, ha egy ilyen helyen adnak egyáltalán ilyesmit, mert igazából nem vagyok benne teljesen biztos. Sokáig még sem jutok, mert valaki elkapja a karomat, én pedig kész csoda, hogy nem sikítok fel ijedtemben. De megtorpanok és ijedten nézek az alakra, aki megállított. Elég pocsékul fest szegény annyi szent, én viszont pillanatokig megszólalni se nagyon merek, csak a kezét bámulom, amíg el nem enged. Egyébként is ez nagyon... nagyon illetlen dolog. - Én nem... nem... mi az a tequila? - limonádé, nekem az kellene, de ez a srác nem lehet túl idős, viszont szegény úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Azt tudom, hogy valaki zenélni fog, de annyira nem volt lehetőségem figyelni, hogy tudjam pontosan ki is lesz az a valaki, tehát hogy pont ő és azért van ennyire összeomolva.
Úgy tudtam, hogy ez a perc el fog érkezni. Itt ülök most Newcastle varázslók lakta negyedében, ebben a zenés-fellépős kocsmában, ahol a bátyám Sam lépett volna fel, már hetekkel előre le volt beszélve, hogy koncentertet ad, én is meg akartam nézni, de pár perce szólt, hogy olyan rosszul van, hogy ezt biztosan nem tudja vállalni. Látszik is, hogy falfehér, teljesen olyan, mint egy hulla. Ez alapján én már nem adok neki egy hetet sem. De könyörgött, hogy vállaljam be helyette. Ugyan látványmágus vagyok, aki szeret feltűnősködni a közönség előtt, de csak nagyon szűk körnek szoktam énekelni, gitározni meg főleg, de itt most nincsen választás. Sam annyira akarja, hogy ne legyen csalódott a közönség, hogy engem dob be a mélyvízbe.. Neki mindig is a mások szeretet volt az első. A rossz csak az, hogy én nem R&B-t énekelek, hanem Country-t. Igaz, hogy mindkettő amerikai kultura alapján működő zenei stílus, de... na jó, igaz, hogy ebben is vannak bőven hajlítások, és érzelmes részek, de lényegében az ugrálósabb számok dominálnak. Nem volt választásom, hiszen arra nem foghatom, hogy nincsen itt gitár, mert van, és még Sam zenekara is tud kísérni. Itt most nem fogok rámenni a látványos showelemekre, inkább arra figyelek, hogy a hangok rendben legyenek. Óég, ez annyira váraltanul ért, de Sam már a szinpados is van, és felkonferál, hogy elnézést kér, de most az öccse a beugró. Hiába igazságtalan, én nem tudok rá haragudni. Kényszeredett mosollyal intek a felém nézők felé, és idegesen dobolok az ujjammal az asztalon, ami előtt ülök. Behunyom a szememet, és kérek egy tequilát az arra járó barna csinos lánytól, megfogva a karját. Észre sem veszem, hogy csak hasonlóan világos a ruhája, mint az itteni pincérnőknek. - Egy tequilát légyszives, tisztán. – Mormolom remegő hangon, és csak nézek magam elé, ahogyan elengedtem a karját. Hogy fogom magam összeszedni, hogy ne hozzak rá szégyent? Annyira boldog tud lenni, ha másokat is azzá tesz, én meg lehet, hogy lebőgök a rajongói előtt, és az utolsó napjai pocsék visszajelzések közepette telnek majd. Affenébe, miért hoztál engem ilyen helyzetbe? Ő most biztosan hátrament, pihengetni, de majd megnézi az előadásomat. Csak pár számot merek bevállalni. De vajon mivel kezdjek majd?
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
