2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "A tévedés, a hazugság olyan, mint egy vaktában kilőtt nyílvessző, nem lehet tudni, hogy mit talál el, kit sebez halálra."
Főkarakter: Főkarakter - Luna Loveggod Teljes név: Nadine O'Leary Születési hely és dátum: 1966. január 19. Edinburgh, Skócia, Anglia Csoport: Tanár Patrónus: Sólyom Foglalkozás: Látványmágia tanár Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Született tehetség, Mágiatörténet - Kiemelkedő, Repüléstan - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Szeretem a világot, szeretem az életemet, de az utóbbi időben túl nagy csalódások értek ahhoz, hogy hirtelen minden megtörjön bennem. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan éltem túl az elmúlt hónapokat, valahogy azt hiszem csak sodródom az árral. Csak úgy hagyom, hogy az életem menjen a maga útján és valahogy minden... monotonná vált. Nem érzem, hogy túl sokat jelent nekem az élet, vagy a valóság, egyszerűen csak minden van, de mit se számít. Nem ilyen voltam régen, jellemzően életvidám típus vagyok, hiszen a spanyol vér, ami az ereimben csörgedez életvidám jellemet eredményez. Mindig is törtem a fény és a jobb élet felé, mint egy újonnan kinőtt hajtás, de ez... végül teljesen megváltozott, hiszen a sors minden elvett tőlem, mintha csak a fiatal kori ballépésekért most kapnám meg a jól megérdemelt büntetést. Csak épp nem egyedül én bűnhődtem. Hiába neveltek a szüleim vallásosan, mostanra végképp semmi hitem nem maradt. Ha van is Isten, akkor egy őrült pszichopata, aki abban leli élvezetét, hogy egyszerű földi halandók életével játszik. Egy dolgon ne lepődj meg... ha meglátsz az udvaron és én magamban beszélek. Egyszerűen csak úgy teszek, mintha lenne kihez szólnom, mintha Oliver ott lenne mellettem és elmesélhetném neki a napomat, mint ahogy azt tettem régen minden nap.
Megjelenés
164 centimmel soha sem lógtam ki a tömegből, de ahogy a pozitív hozzáállású emberek mondani szokták, legalább engem később ér el az eső. A hajam vörös, a bőröm viszonylag világos ugyan, de a sötét szemeimen jól látszik apám spanyol öröksége, még ha a többiben anyára ütöttem is. Az arcom kissé kerekded, olyan kedvesen mosolygós, barátságos, Oliver legalábbis mindig azt mondta, ezért is lettem tanár, nagyrészt az ő sugallatára. Viszonylag bő a ruhatáram, így aztán szeretek is közöttük válogatni. Nincs ellenemre a divat követése, bár az utóbbi időben annyira nagy hangsúlyt nem fektetek a külsőmre, csak úgy az alap, ami mégis csak kell, ha az ember tanár és emberek közé megy. A legjobban persze a laza ruhákat szeretem, farmer, edzőcipő és egy testhezálló, kényelmes blúz, de nyáron, jobb időben nem állnak távol tőlem a lenge nyári ruhák sem. Szeretem a színeket, legalábbis eddig szerettem, így aztán a ruhatáram sem változott csak azért, mert... sok minden változott.
Életed fontosabb állomásai
Edinburgh, egy szeles város, ami érthető, hiszen víz mellett van és Skócia nem is arról híres, hogy olyan fene nagy meleg lenne ott. Bár magam sem tudom, hogy mi közöm a skótokhoz, az apám spanyol, az anyám pedig ír, úgyhogy jó nagy kavalkád van bennem. Ismerem már szinte minden utcáját, azaz ismertem, hiszen nagyon sokáig éltem ott. Persze egy ilyen városban azért elég szépen el lehet kallódni, ez nem is kérdés, így aztán nem is sikerül. Apám hiába volt medimágus, anyám pedig ugyanabban az ispotályban ápolónő, nekem mégis csak ott volt a két bátyám, akik bőven belevittek a rosszba. Elég sokat voltunk az utcán, főleg ahogy nőni kezdtem és mint kiderült nekem is van olyan nagy hangom, mint a családom többi tagjának. Bár persze a szüleink jobban visszafogták magukat, mert mégsem illendő a tanult embereknek úgy igazán spanyolnak lenni, de ránk ez nem volt igaz a testvéreimmel. Valahogy úgy érzem, hogy ezért az időszakért büntet most a sors, mert nem voltam hajlandó felfogni, hogy nem így kéne élnem. Rengeteg balhéban benne voltam, és nem egyszer használtam a már akkor kezdetlegesen néha felbukkanó mágikus képességeimet csak úgy a muglik előtt, aztán ott volt az a pár bolti lopás is, ami kiválóan fejlesztette a reflexeimet. Persze a szüleim nem sokáig hagyták ezt annyiban, egyre több lett a szobafogság, ahogy nőttem, bár ez nem sok mindenben akadályozott meg. Egy alkalommal még annak is meg volt az esélye, hogy javítóba kerülök, ha végre nem tudnak a szüleim kezelhetővé varázsolni. Végül nem nekik sikerült ezt megoldani... hiába igyekeztek annyira. A Roxfortban tettek nagyjából helyre, miután Griffendéles lettem. Na igen, nem csoda, hogy ekkora vehemenciával oda kerültem. Valamelyest sikerült visszafogni magam, de persze ott is folyton benne voltam a zűrökben. Ha jól sejtem a legtöbb volt tanárom a mai napig is alig hiszi el, hogy én magam is végül tanár lettem. Az igazi változás tizennyolc éves koromban következett be, amikor a bátyámat megölték. Auror volt és mint én is, hasonlóan hirtelen típus. Nem várta meg a többieket, ő ment egyedül és... meg lett a következménye. Nem volt esélye 4 halálfalóval szemben. Láttam, ahogy kihuny a fény a szeméből. Otthon voltam aznap, nyáron történt, ő pedig a sérülése után nem az ispotályba ment, hanem haza hozzánk. Hiába akartam hívni apát, nem engedte, azt hiszem... tudta, hogy már így is úgy is vége. Talán az után pár perccel jött csak haza a másik bátyám, hogy az utolsó szikra is kihunyt. Huan sírt... pedig még soha nem láttam egy könnycseppet sem rajta, még gyerekkorunkban sem. De akkor vele együtt sirattam én is a bátyámat. Az a nap mindent megváltoztatott, rá kellett jönnöm, hogy ez már nem játék. Nem csak piti iskolai csínyekről van szó, ez már egészen más. Pár nap múlva Huan eltűnt, és azóta sem láttam. Fogalmam sincs, hogy mi van vele, hogy bosszút akart állni, vagy... mi volt az oka. Csak azt tudom, hogy néhány hét múlva megtalálták annak az egyik halálfaló a holttestét, aki vélhetően a halálos átokkal sújtotta a bátyánkat...
Gyökeres fordulatot vett hát az életem, befejeztem a sulit és teljesen kiszálltam a balhés életből. Egy évet dolgoztam a minisztériumban gyakornokként a hivatalban, mikor kezdtem ráébredni, hogy többet akarok. A bűbájok vonzottak mindig is, a látvány, így aztán ott hagytam mindent és beálltam egy színi társulatba. Én voltam az, aki az effekteket varázsolta a színpadra. Nem vagyok én színész, ez sose ment volna jól. Szerettem és ott ismertem meg Olivert. Ő színész volt, olyan igazi lehengerlő típus, de mégis olyan normális volt az addigi srácokhoz képest, akiket ismertem és ahogy mindig mondta képtelen volt ellenállni a tüzes spanyol vérnek, pedig én épp azt igyekeztem elnyomni magamban. Azt hiszem mindezek után nem meglepő, hogy fél év múlva összeházasodtunk és bár nem terveztük, de húsz voltam, amikor megszületett Flora. A szüleim először persze nem örültek, de végül megbékéltek a gondolattal, hogy lett egy unokájuk. A társulatot nem hagytuk el, mert az ember ne adja fel az álmait azért, mert gyereke születik. Sokat segítettek és Oliver és erején felül teljesített. Végül is fiatalok voltunk még és egyszerűen tudtuk, hogy bírni kell és bírtuk is. Két évre rá megszületett Ethan is. Ekkor már inkább az otthoni életet választottam, két kis gyerekkel azért mégis nehéz megállni a helyedet a munkában is. Inkább voltam teljes értékű anya, mint hogy mindkét életet csak félig éljem. Oliver állást kapott egy londoni társulatnál, így az utazások is elmaradtak. Gyökeret vertünk, szóval szépen alakult minden. Zökkenőmentes életünk volt, bár persze mindenhol vannak veszekedések, nehézségek, de lényegében igazán nagy gond soha sem volt.
Aztán fél évvel ezelőtt felfordult minden... A mai napig sem tudom, hogy történt az egész, vagy miért, hiszen Neki vége lett, Tudjukki már nem él és mégis. Nem voltam otthon, miért nem voltam?! Mire hazaértem már végük volt. Lángolt a házunk, az egész. A kiérkező aurorok szerint célzott támadás volt, de a mai napig sem tudom, hogy miért. Nem tettünk soha senki ellen semmit. Oliver, Ethan, Flora... meghaltak, és még csak meg se találták egyiküket sem, csak a hamu maradt az életemből, hiába próbáltam bemenni, hiába próbáltam segíteni nekik. Elveszítettem a családomat, én viszont túléltem és szinte biztosra veszem, hogy mindezt azért kaptam, mert annyi hibát elkövettem fiatal koromban. Az életem omlott össze azon a napon és azóta is csak valamiféle szellemképe vagyok önmagamnak. Hiába jöttem a Roxfortba vissza, mint valami menedékbe, képtelen vagyok túllépni azon, ami történt. Talán majd sikerül, hiszen még csak most kezdtem, az előző tanár elment, volt egy üres hely és... talán majd valamilyen úton módon képes leszek újra építeni magamat, bár még fogalmam sincs, hogyan.
