2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Pocsékul fest szegény és én próbálok azért segíteni neki, legalább amennyire lehet, ha egyáltalán tudok, vagy hátha más tud neki esetleg segíteni. Azért az sose jó, ha egy diák ennyire maga alatt van. Persze nem tudom elképzelni sem, hogy mi lehet a gond, ezért is tippelek valamiféle szerelmi bánatra. Nem azt mondom, hogy a fiataloknak nem lehet komoly problémájuk, de... én magam is már sok mindent éltem meg és sok olyat is, amit valószínűleg sokan el se tudnának képzelni a Roxfort falai között, pedig én is ismerek tragikus sorsokat a sajátomon kívül is. - Hogy érti? Ennyire azért csak nem lehet vészes a helyzet. - elmosolyodom, tényleg próbálom tartani benne a lelket, de úgy tűnik, hogy nem sok hatása van a dolognak. A végső összeomlás határán áll és ilyenkor az embernek valahogy semmi se akar sikerülni és ezzel most ő is így van. Még a könyvek is leesnek, amikor fel akarja pakolni őket. Nem gondoltam én komolyan, hogy a könyvtároshölgy netán morcos lenne, ő amúgy se olyan, de azért jobb, ha rendet rak legalább nagyjából, amiben akár segíthetek is neki, de előbb össze kellene szednie magát legalább nagyjából, aztán találni valami megoldást arra a nagy problémára, amiről még most sem tudom, hogy micsoda. - De mégis mit tett pontosan, ami ilyen nagy bajt hozott a fejére? - még mindig nem értem és ha nem magyarázza el, akkor nem is fogom sajnos. Ezért továbbra is csak várok, próbálok rá biztatóan nézni, de még egy könyv is ráesik a fejére, amitől elkerekedik a szemem. Hát tényleg nincs valami nagy szerencséje szegénynek, annyi már biztos. - Jól van? - valahogy én magam is feleslegesnek érzem a kérdést, de most főleg a könyv esetére érkezik és nem arra, ami egyébként a gondja, hiszen az nagyon jól látszik, hogy nagyon nincs jól, de még mindig nem tudom, hogy miért. Nagy nehezen böki ki végre, én pedig csak meglepetten pislogok. - Azt hiszem már értem, hát... ez tényleg nem egyszerű, de talán mégis kérhetne segítséget, vagy ez szóba sem jöhet? - nem akarom én ráerőltetni, megértem, ha nehéz a helyzetet és nem akarja, hogy mindenki megtudja, hogy mi történt, de... késő bánat, annak se lenne értelme, ha megöletné magát, csak mert a büszkesége fontosabb. Halkan sóhajtok egyet és én magam is gondolkodóba esem. - Ha semmiképp se akar segítséget kérni, akkor... valami csel kell. Ki az, aki ide jön? Mennyire veszélyes? - látványmágus vagyok, nem értek a harchoz én sem, ellenben a trükkökhöz nagyon is. Évekig dolgoztam színházban, kellékesként, a látvány felelőseként. Valahogy csak meg lehet oldani, hogy ez könnyebben is megoldható legyen és végül senki se sérüljön meg, csak... okosan kell keverni a lapokat és akkor a hírneve se sérül, de talán tanul belőle, hogy nagyon rossz úton haladt eddig.
Nem gondoltam, hogy bárki is betéved ide ilyen későn, de ha már valaki jön, akkor inkább tanár. Na nem azért, hogy segítsen, azt a szégyent úgysem élném túl. De legalább egy tanár nem pletykálkodik, mert ha felelősségre is von, kimerül a dolog a büntetőmunkában, aztán le is tudva. Egy diák teljesen megalázna azzal hogy így rámtalál. A fiatal nő ellenben bátorítónak tűnik, még ha esélytelen is, hogy bármit tudjon hozzátenni az ügyhöz. Lényegesen idősebb mint azok a csitrik, akikkel kezdeni szoktam, de nő, és velük könnyebben megértetem magamat. Lehet, hogy ez lesz a kivétel. Sajnálatos módon pont itt a vég küszöbén értem meg, hogy mennyire elszúrtam az életemet. - Nagyon úgy néz ki. Én... túlságosan sokra voltam magammal, játéknak tekintettem, és most... – Na jó, azért a könnyeimet nem fogom nyeldesni, mégiscsak férfi vagyok, és nem csak külsőmben, be tudom ismerni, hogy ennyi volt az életem. Nem gondolom azt, hogy az önfeláldozás tényleg jó megoldás, de inkább tartsanak balszerencsésnek, mint hogy gyávának, aki elhúzott, mert ha nem talál itt a sötét varázsló, meg a többi, lehet, hogy másoknak ártana, azt meg biztosan nem vállalnám be. Pár napom van még, azt viszont nem úgy fogom eltölteni, hogy csajokat hajtok fel, hiszen az már nem lenne fair. Megpróbálok valami villámtudást magamra húzni, hogy legalább megsebesítsem őkelmét, hiszen fogalmam sincsen milyen tudással is bír. - Erre nincsen. Már felnőtt varázsló vagyok, meg kéne védenem magamat. És.. nem akarom, hogy kitudódjon, hogy mekkorát hibáztam. – Most a zöld szemekbe pillantok bele, amelytől bölcsességet remélek, de csak azt szűröm le, hogy milyen bájos, fiatalos, és még nekem akar segíteni. Miért nem tudtam inkább teljes életet élni, tanulni, fejlődni, úgyis is lehetettek volna követőeim, barátnőim, mittudomén.. Már késő bánat. Jó érzés, ahogyan megszorítja a vállamat, meg sem érdemlem. Ahogyan felemelkedik, én is megteszem, és nekivetem a hátamat a könyvespolcnak. Ennek köszönhetően a fejemre esik egy vaskosabb könyv, amitől jól megroggyan a térdem. Odakapok, és megdörzsölöm, ez már a vég. Lemondóan hajtom meg a fejemet. - Nem.. Nem akarok gyávának tűnni. Meg kell próbálnom állni a sarat. Legalább minimálisan. Azt mondtam, hogy... szóval legendás történeteket találtam ki, és... most az általam legyőzöttek egyike hírét vette, megüzente, hogy ha ilyen bátor vagyok, akkor vasárnap meglátogat, bebizonyíthatom neki, hogy milyen kemény vagyok. És... semmennyire. Vívni se tudok, meg.. varázsolni is alig. Tudja tanárnő.. csak eljátszottam a... – Nyelek egyet, a hőst. És csak szájhős vagyok. De nem tudom megvédeni magamat, és még ha ki is kivánkozott ez belőlem, az fel sem merülhet, hogy ő elémáll. Nem, szerda este van, négy napom van, akkor most meg kell próbálnom a világ leggyorsabb hiperszuper felkészülését produkálni. Cselt állítani, hátha a ravaszsággal legyőzhető ez a... zizé..
Tény, hogy nem vagyok egy McGalagony, de azért már annyira fiatal sem, így aztán biztosan jól esne, ha tudnám, hogy mire gondol most. Az persze kevésbé, hogy úgy gondolja, hogy a tanárok nem tudnának neki segíteni neki, bár persze azt se tudom, hogy pontosan mi is történt vele és hogy miben kellene neki segíteni. Annyi viszont tényleg jól látszik, hogy pocsék állapotban van szegény és nem tehetek róla, tényleg nagyon sajnálom e miatt. Nem jó, ha az ember ilyen csüggedt. Ismerem ezt az érzést, bár esetemben egészen más oka volt, ebben biztos vagyok, de mégis tudom milyen, amikor minden kilátástalannak tűnik. - Tehát valakinek a haragjával kell szembenéznie? - a szavaiból legalábbis nagyjából ezt szűröm le, ami nem jó hír, de persze inkább csak valami olyasmire gondolok, hogy teszem azt valamelyik háztársának valami kellemetlenséget okozott és ebből ered a baj. Nem is tudom, keresztbe tett valakinek, vagy másolta a dolgozatát, esetleg nem hagyta, hogy az övét másolják. Olyan sokat azért nem tudok róla, hogy tudjam mennyire jó, vagy netán rossz tanuló, hogy melyik állhat fenn. Nem tudom, hogy milyen más gondja lehetne, de ahogyan tovább beszél egyre egyértelműbb, hogy tényleg valami nagyon komoly dologról lehet itt szó, de vajon mi lehet az? - De hát miért? A tanároknak pont az a dolguk, hogy segítsenek megoldani a nehézségeket, ha tudnak persze. Mindenre van megoldás. - én legalábbis magamhoz képest igyekszem bizakodó lenni, hiszen épp elég az, hogy a saját életemmel kapcsolatban nem sok reményem van, legalább máséval szemben legyen nem igaz? Épp e miatt guggolok le hozzá, hogy megszorítsam kicsit a vállát és megpróbáljak vetni rá pár bátorító pillantást, hátha egy kicsit jobb lesz a kedve és kiböki végre, hogy mihez kezdjünk, vagy mi a gondja. Legalább meg kellene próbálnia kibökni. Ha nem is tudok segíteni, ismerhetek olyat, aki esetleg tud. Egy próbát mindenképpen megér, csak ehhez ki kellene húznom belőle legalább valamit. A halk szavak viszont tényleg meglepnek. Először kissé értetlenkedve pislogok rá, aztán elengedem a vállát és felemelkedem, mielőtt végleg görcsbe áll a lábam. Azért már nem való nekem a huzamosabb ideig való guggolgatás, nem bírják az izmaim. - De hát... miről van szó pontosan? És nem mondhatja azt, hogy belátta, hogy hibázott és sajnálja? Ennyire nem egyszerű? - próbálom a könnyebb oldaláról megfogni a dolgot, persze nem magam miatt, de tudom, hogy ebben a korban az ember hajlamos azért sok mindent egy kicsit túldramatizálni akkor is, ha netán nincs oka rá. Talán füllentett pár társának, vagy szeret nagyon mondani azokról a dolgokról, amiket megtett, vagy sem, de ezt ki lehet javítani. A legtöbben az őszinte bocsánatkérést azért nagyra értékelik, talán ebben az esetben is elegendő lenne.
Nem kéne éppen egy tanárnak panaszkodni, hiszen egyrészt fiatal, rémesen fiatal, közelében sincsen McGalagony korának, tehát nem annyira gyakorlott. Másfelől igen, talán egy tanár segíthetne, azzal meg jól le is leplez. Tönkremennne tőle az ötletem. Vagyis.. attól félek azon már nincsen mit tönkretenni, megszívtam! Azért a viccelésére viszonzom a halvány mosolyt, majd lemondóan rázom meg a fejemet. - Szó sincsen róla, hogy Miss Harper olyan félelmetes lenne. Bár inkább az ő haragja jönne, mint az, mint amivel szembe kell néznem. – Ejtem ki a szavakat, egyértelműsítve azt, hogy ez bizony nem szerelmi bánat. Bennem fel sem merül, hogy ilyesmit gondoljon. Nem tűnök egy kétségbeesős alkatnak, ahhoz túl csinos vagyok, göndör tincseim kisfiúsak, igéző kék szemeimnek aligha tud bárki is ellenállni, nekem miért lenne okom bánkódni. Fordítva ugyan török össze szíveket, de hogy engem? A szerelem még nem talált meg, de nem is az a célom, a mesék főhőse vagyok, és engem az éltet, hogy újra és újra le tudok nyűgözni másokat, főleg lányokat persze. - Kitől tanárnő? Béreljek fel talán egy fél tucat hegyi trollt? Annyira azért nem megy jól... A tanárokat pedig nem szívesen avatnám be, ha nem haragszik meg. – Ezzel nem őt értem, hanem a tanári kart, mert ez az én bajom. Ha véletlenül történne velem valami, talán nem azt fogják mondani, hogy hazudtam, hanem azt, hogy balszerencsém volt, ez bárkivel is megeshet. Remélem. Csak az benne a pocsék, hogy már nem fogom tudni, hogy mit beszélnek rólam. Ahogyan ismét visszaomlok a könyvkupac tetejére, meglepetten rezzenek meg, ahogyan hozzámér, túlontúl bizalmaskodó, de valahogy jól esik ahhoz, hogy elhúzódjak. Felé fordulok, picit még közelebb is hajolok, mert ezt suttognom kell. A szemébe nézek, miután felemeltem az államat a halálravált pillantásból. - Nekem végem... Mindenkinek hazudtam, és most.. utól fognak érni. Nem vagyok hős, és már nem is leszek. – Harapom be az ajkamat, mint egy megszeppent gyerek. A sors iróniája, hogy még így is bájosan az arcélem, ahogyan a holdfény megvilágítja. Nem igazán tudom szavakba ejteni, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Csak felsóhajtok, de nem engedem ki a levegőt, csak szaggatottan zihálva. És ha elmondom, miben javul a dolog? Lényegében semmiben, csak megadom az esélyt, hogy a tanár még meg is rójjon valahogy. Még akkor is, ha nem az ő tanítványa vagyok. Mintha nem lenne elég bajom.
Az látszik rajta, hogy nincs valami jó állapotban, de hogy mennyire az nem tűnik fel nekem sem azonnal. Persze már az első percekben is látom, hogy nincs valami jó hangulatban, de csak lassan tűnik fel, hogy kifejezetten letargikus állapotban van. Nem azért csinált rumlit, mert figyelmetlen, hanem azért mert jelenleg esélyes, hogy nem sok minden érdekli, vagyis nem sok mindennek a következményei.. - De hát mi lehet olyan rettenetes, hogy még Miss Harper haragja sem riasztja el? - halványan azért elmosolyodom, hiszen ekkor még nem tudom, hogy tényleg ilyen komoly a baj, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt nem csak valami egyszerű vizsgadrukkról van szó. - Oh, de ha ilyen nagy a baj kérhet segítséget. Látom, hogy nincs éppenséggel a legjobb állapotban. - ezt bárki látná, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár. Eléggé össze van zuhanva és hát azért vannak a tanárok, hogy segítsenek a diákoknak. Nem kell magára vállalnia itt mindent csak azért, mert férfi. Persze pontosan nem tudom, hogy mi a gond, ha valamiféle szerelmi bánat, akkor nem igen tud tanárokhoz fordulni, de ha valami másról van szó, akkor végülis miért ne? Viszont pont a miatt, hogy ilyen látványosan rossz állapotban van nem hagyom végül ott, hanem megvárom, amíg legalább elkezd pakolni, nehogy itt essen össze nekem előttem. Ez végül nem történik meg, de a könyvek leesnek, ő pedig rendesen összeomlik. Valami nagy gond lehet itt és nem hiszem, hogy szerelmi bánat, azt a legtöbb fiatal inkább a Három seprűben szokta kezelni egy kis vajsörrel, nem pedig a könyvtárban könyvek között. Kicsit közelebb lépdelek hozzá és leguggolva előtt a vállára teszem a kezemet, hogy megszorítsam kicsit. - Jól van... nyugalom, ez nem nagy dolog, csak pár könyv. Mondja el szépen mi a baj és megpróbálunk kitalálni valamit rendben? Biztosan nem olyan vészes, mint aminek elsőre látszik. - biztatóan elmosolyodom. Persze nem tudom, hogy igazából mekkora a baj, de nem tudom elképzelni, hogy akkora lenne, hogy ne lehessen rá valamiféle megoldást találni, főleg ha nem csak egyedül próbálkozik vele, én pedig szívesen segítek neki, persze abban az esetben, ha tudok egyáltalán.
Az iskola történései őszintén szólva hidegen hagytak. Állítólag itt mindig volt valami zűr, de mindig megvédtek minket, és szerencsére nem tőlem várták, hogy álljak a diáksereg élére, és most sem hiszem, hogy ilyesmi merülne fel. A saját problémám jobban aggaszt. Sokkal jobban! Végülis az életemről van szó. Nem tudok vívni, csak szépen mozgatom a csuklómat. A varázslatok alapját nem értem, mert nem is érdekel, csak hangzatosan ejtem ki őket, amikor a sztorijaimat mesélem, de akkor ugye nem használok pálcát, hiszen ki akarna megidézni a hallgatóságának egy tűzgolyót? Csaló vagyok, egy bűvész, aki abból él, hogy nagyon jól eladja magát. És itt lesz a végállomásom, ha csak nem találok valamit pár napon belül. Nagyjából egy hét múlva érkezik a sötét varázsló, meg a társai, és ez már a harmadik nap, tehát még négy nap, aztán vége. És eddig a nullán állok, és mára nyugodtan fel is adhatom, mert csak egyra fáradtabb leszek, nem hogy haladnék. Minek áltatom magamat? Egy hét különben sem lenne arra elég, hogy bármit is fejlődjek? Alaposan elhanyagoltam a tanulmányaimat, mert bele sem gondoltam, hogy szükségem lehet rá.. Szó szerint siralmas a helyzet, na de egy griffendéles mégsem sír.. - Oh.. tanárnő.. Azt hiszem az lesz a legkisebb bajom, hogy mit mond a könyvtáros. – Rázom meg a fejemet lemondóan. Ő nem tanít engem, hiszen teljesen másik szakra járok. Fiatal tanárnő, nagyjából harminc lehet, alig ismerem, talán a látványmágus. Na ebben legalább hasonlítunk. De nem tartozik rá, hogy mindjárt felkötöm magamat. – Baj... na az van. Nem is kicsi, de mindegy is professzor, majd.. valahogy megoldom. Valahogy mindig megoldom. – Harapom be a számat, azért magabiztos férfinek kéne lenni, de az most nagyon nem megy, meg vagyok szeppenve alaposan, ebben a három napban még az óráimra se mentem be, mert nem akartam, hogy bárki is így lásson. Feltápászkodok, és elkezdem visszarámolni a könyveket a polcra, de látszik a mozdulataimból, mintha valami megfáradt öregember lennék, nagyon nem vagyok most a toppon. Nehezen veszem a levegőt, kapkodok, és egyszerre sok könyvért nyúlok, így mind kiesik a kezemből. - Hogyaza.. – Omlok össze megint nagyjából a könyvkupac tetején, és a semmibe révedek. Erre mondják, hogy katatonikus állapot, üveges tekintet, mint aki szeretne már felébredni a rémálomból. Csak éppen nem megy. Valakinek meg kéne csípnie.
Azt utóbbi időben történteknek hála természetesen a tanári kari is sokkal inkább harckészültségben van, mint máskor. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy ajtók előtt strázsálunk, de amiket Minerva mesélt... érthető, ha szigorúbbak a szabályok és gyakorta egy-egy tanár is körbenéz a folyosókon, hogy jobban tudjuk mit csinálnak a diákok, ne keveredjenek bajba, ahogyan Kylie és Fred, csak mert azt hiszik, hogy egyedül könnyebb megoldani a dolgokat és nekik aztán nincs szükségük semmiféle segítségre, vagy támogatásra. Én is ez miatt vagyok most talpon, hogy egy kicsit körbejárjak mindenhol. Friccs ugyan teszi a dolgát, ahogyan eddig is, de jelenleg ez most nem elég. Senki sem akarja, hogy a Minisztériumból küldjenek segítséget, az túlságosan nagy kontroll lenne az iskola felett és akadályozná a tanítást, ebben tökéletesen egyetértek. Egy kis plusz munka pedig gond nélkül belefér, sőt jót is tesz nekem, ha egy kicsit lefoglalom magamat és nem a szobámban vagyok. Nekünk tanároknak nem sok teendőnk van a tanításon kívül, számomra pedig nem túl hasznos merengeni, vagy a múlton rágódni. Ha pedig egyedül vagyok, ez néha óhatatlanul is megtörténik sajnos. A könyvtár a következő állomásom, bár már alig van itt valaki, de mégis csak égnek odabent a fáklyák, tehát még nem zárt be mára. Vagy... mintha az idő már megérett volna rá és a könyvtáros hölgyet se látom az asztalánál. Csak bekukkantok, hogy itt is körbejárjak és végül bele is futok a kupacba és az ifjoncba, aki lényegében a könyvek tetején ücsörögve nagyon gondterhelt arcon keresgél, sőt ha jól látom felettébb kialvatlan. - Tudja... nem hiszem, hogy Miss Harper jó néven veszi majd, ha meglátja, hogy mekkora rumlit csinált a könyveiből. Ugye rendet tesz majd maga után? - kicsit közelebb lépdelek azért, mert amíg nem biztosít arról, hogy nem hagy itt ekkora káoszt addig nem mehetek el. Igaz, hogy nem az a dolgom, hogy biztosítsam a tökéletes rendet az iskolában, de ha már itt vagyok, akkor ennyivel kisegíthetem a kolleginát. - Valami... baj van? - nem tudom, nem észrevenni, hogy nagyon nincs jó bőrben. Már messziről is látszott, hogy nagyon nem fest jól, de így közelebb érve még inkább szembetűnő, hogy mennyire rossz bőrben van. Az biztos, hogy nem aludt már jó ideje, vagy legalábbis nem aludta ki magát rendesen, de ez nem csak afféle vizsgadrukk kinézet. Az nem ilyen. Láttam én már utolsó pillanatban észbekapó diákokat, akik pár nap alatt akartak egy egész éves anyagot megtanulni, de még ők sem voltak ilyen állapotban. Rajta valahogy látszik, hogy más lehet a gond.
A harmadik tucat könyvet is lesöpröm a polcról, és kelletlenül felszisszenek. A szemem alatti karikák rémesen festenek, de most az a legkisebb bajom, hogy is nézek ki. Most is csinos vagyok, mint mindig, csak rendkívül kialvatlan, megviselt. A fejemhez húzom a kezeimet, ahogyan kétségbesetten vállat rántok, hát ennek itt annyi. El kéne menekülnöm, messze innen, akár álnevet felvenni, hiszen ha bárki megtalál, akkor vagy megszégyenít, ha csak ismerős, de az általam olyan gúnyosan elmesélt sztorik sötétlelkű hősei rémséges halálban részesítenek. Jó esetben. Mert még azt is el tudom képzelni, hogy előtte durván megkínoznak. Na nem, nem bírom én a fájdalmat, még egy tűszúrástól is írtózok, nem nekem való az ilyesmi. Már bánom, hogy belefogtam, bőven jó lett volna nekem a hátsó padokban aludni, és ha véletlenül felfigyel egy lány a csinos pofimra, akkor elégedettnek lenni. De nem, kellett nekem játszani a nagy hantást, és most megvan a következménye. És mit tehetek? Mentem ami menthető. Maradok, de sürgősen össze kell szednem magamat. Most nem számít a pihenés, lazítottam eleget ezt megelőzően. A sima testedzés sem lesz elég, hiszen kivételesen jók a génjeim, alig kell megmoccannom, máris bedurrannak az izmaim, de amolyan igazi test a test elleni küzdelemben nem vettem még részt. És ha kapok egy halálos átkot, akkor az egésznek egyébként sem volt értelme. Sürgős megoldást kell találnom, de hogyan, ha nem ismerek senkit? Kétségbeesetten nézek ki a könyvtár ablakán, nem csoda, ha most csak én kuksolok itt, hiszen olyan jó idő van, szinte mindenki kint van, nekem is ott lenne a helyem. De nem, maradnom kell. Levetem a pulcsimat, alatta csak egy feszülős póló van, amikre a lányok nagyot szoktak nézni. Most nincsen közönségem, de nem is ez a lényeg, a ruhatáramat nem az elkövetkezendő pár napra már úgy sincs értelme megváltoztatni. Leülök a földre a könykupac közepére, és az egyik fekete borítós könyvet nyitom ki, hátha benne van a megoldás, hogyan legyen valaki pár nap alatt igazi hős. Az alap iskolai varázslatok elméletét tudom, de a vizsgákon mindig sikerült elvonnom a tanárok figyelmét a kalandjaimmal, így átrugdostak, mondván inkább gyakorlati diák vagyok. A szigorúbb tanárok óráit pedig amint lehetett, leadtam, hogy ne legyen fennakadás.
