Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Camelia Adel Rookwood (született: Camelia Adel Nott)
Születési hely és dátum: 1970. május 3., Craanford, Wexford megye, Írország
Csoport: boszorkány
Patrónus: fülemüle
Foglalkozás: háztartásbeli
Jellemed kifejtése
Tudod, ha olyan családban nőttél volna fel, mint amilyenben én, tudnád mit várnak tőled. Igyekeznél teljesíteni az előírásokat, melyek rád vagyoni helyzetedet és származásodat tekintve, vonatkoznak. Megtanulnád elfordítani a fejed, ha olyasmit látsz, amely nem illendő - majd gondosan tovább is adnád, hiszen a legszebb öröm a káröröm. Ha csalódnál reményeidben, megtanulnál nem vágyni többre. Hiszen már mindened megvan, melyről a pórnép csak álmodhat.
Azt hiszem, menthetetlenül cinikus lettem az eltelt évek során. Cinikus, kiábrándult, megcsalt, csalódott - s mégis mestere lehetek a szemfényvesztésnek, ha ebből a felszínen semmi nem látszik. Nem, mert Emeric Rookwood feleségeként tökéletes vagyok. Annak kell lennem. Ezt nevelték belém, ezt tudom, ehhez értek. Csereáru vagyok. Egy elszegényedett, a Nagyúr kegyeiből kitaszított család egyetlen reménye. Nem nagy ár a jövőm, ha ez a Rookwood vagyon felét jelenti.
Annak idején pontosan, minden részletre kiterjedően megtanították, hogyan intsek, hogyan kérdezzek kedvesen, tapintatosan - minden komolyabb érdeklődés nélkül. Hogyan aléljak, hogyan járjak, hogyan nevessek. Megformáltak, ezernyi különböző praktika eredménye vagyok. Esélyem sem volt rájönni, vannak-e saját céljaim, elvárásaim, terveim, ötleteim - az életem minden apróságáról Ők döntöttek.
Ők? A szabályok, amelyekhez igazodnom kellett. "Jól figyelj, kislányom, mert ha ezt nem követed, sosem leszel boldog. Kitaszítanak és megvetnek, ha kilépsz ebből a sorból. Ne tedd!" Erőltetett menetben haladtunk - az előírások hosszú sora, és köztük én, a remélt végső, csalfa boldogság felé, amit annyiszor megígértek.
Gyerekként, s később kamaszként ösztönösen ráéreztem, miképp tűnjek ki a tömegből. Semmink nem volt. Mielőtt a Roxfortba elsőévesként megérkeztem, mugli családok csemetéivel fogócskáztam a játszótéren. Nincstelenek voltunk - de tökéletesen el tudtam leplezni minden erre utaló jelt. A szemeimben olykor felszikrázó, akár - Merlin bocsássa meg - csíntalannak is nevezhető fény vonzotta a környezetem, mint éjjeli lepkéket a láng. Figyeltek, mert látni akarták, ahogy a büszkeség és a kellem vastag, közönyös jégburka alól néha kiragyog ez a világosság. Ritkán. Nagyon ritkán engedtem ennek, s a végletekig fenntartottam az érdeklődésüket.
Játszottam, mint macska az egérrel.
Sokan szerettek, talán emiatt is, az évek során. Sokan, s még többen viszonzatlanul. Megrészegültem a szerelem gondolatától. Vágytam rá - azokban próbáltam meglelni, akik annyi forró eskütétellel bizonygatták vonzalmukat. De a szabályok utánam nyúltak. Enyje-enyje, ez nem méltó hozzád, ifjú hölgy! Légy jég. Légy kő. És letörték a szívemben bimbózó lázadást. Tövestül kiirtották, míg végül nem maradt semmi.
Semmi.
Olyan végtelenül üresnek érzem magam. Ha egész életedben építettek, mint a tündérkastélyt, és utána sorban kihullottak a munkások, sorban félbehagytak, az kellemetlen.
Befejezetlen vagyok. De már nincs erőm az építkezéshez.
Megszámlálni sem tudom, hányszor csalódtam. Hányszor kellett bűvös-bájos maszkba burkolóznom, megjátszanom az örömöt, az aggodalmat, a könnyeket. Mintha ugyan érdekelne...
Pontosabban ez az. A körülöttem tébláboló sokaság még mindig figyel. Kíváncsiak rám. Keselyűk. Várnak, egészen addig míg a hűvös elegancia felhúzott falai mögül ismét átsejlik a fény. Várnak, mert úgy érzik, ezúttal el fog pusztítani.
Néha beszélek álmomban. Sokszor napokig nem szólok senkihez. A kúria üres, végtelenül üres körülöttem. Emeric a tanács ügyeit intézi, nincs ideje rám, az ő kis feleségére...
Démonokkal harcol. Talán rábizonyítják, hogy a Nagyúr mellett állt, és meghurcolják, életfogytig az Azkabanba csukják. Nekem pedig támogatnom kell őt. Mert ezt nevelték belém, bár nincs politikai meggyőződésem.
Gyűlölöm a magányt, mert rémisztő. Mert árnyakat rajzol a falra. Mert azt suttogja: nem kellesz senkinek, értéktelen vagy. Megtűrt vagy. Szolga vagy. Mert, ha egyedül vagyok, gondolkodom...
Számba veszem az esélyeket, melyeket elmulasztottam, mert gyáva és gyenge voltam lépni. Számba veszem az ígéreteket, melyeket a férfi tett nekem, akihez hozzákötöttem az életem. (Sosem váltotta be egyiket sem, de ez nem is fontos többé. Csak mellékszál.)
"Mindent megadok majd neked, amire csak vágysz."A Magány azonban ilyenkor alattomosan a fülembe súgja: kiderült, hogy nem jó dolgokra vágytál.
Megjelenés
Csillogó tollazatú madár aranykalitkában. Középmagas, törékeny testalkatú nő. Sötét fürtökkel keretezett, gyermekien bájos arc. Barna szemek, gyengéd pillantás, hideg mosolyok.
Ez vagyok én.
Mindig tudtam, micsoda ajándék a szépség, és az adottságaimat nem ritkán használtam is, bár sosem egyenesen. Egy fiatal lány ártatlan vonásai mögött senki nem sejt turpisságot. Nem akartam mások kárára fordítani, amit Merlintől kaptam, de mindig is jól estek a rajongó pillantások, az elismerő tekintetek. A bálokon, összejöveteleken való megjelenéshez épp ezért ragaszkodom - a nagy estélyek diszkrétebbek a kis fogadásoknál, mégis nagyobb diadal, ha a körülötted hullámzó tömegből kiragyogsz. Ez a győzelem máig büszkévé tesz.
Nem tudom pontosan, hiú vagyok-e. Nem fordítok több gondot a külsőmre, mint amennyit előírnak - viszont mivel a tökéletességnél nem adhatom alább természetemnél fogva, azt hiszem, át kell gondolnom az előbbi kijelentést. Igen, hiú vagyok. Igen, mindig alkalomhoz illően öltözködöm. Igen, sosem fedem fel, ha fáradt, ha nyűgös vagyok. Mert nem tehetem. Nem tudnám megtenni.
Roxfortos diákként többször viseltem feketét, mára azonban ez a sötét árnyalat szinte teljesen kikopott a ruhatáramból. Szívesebben viselek merész, harsány színeket, vagy pedig elegáns, fehér talárokat. Ékszereim közül gyakran hosszú ideig válogatok, a férjemtől kapott gyöngysort azonban csak különleges alkalmakkor viselem. Túl nehéznek érzem, szinte megfullaszt, ahogy a nyakamra fonódik...
Életed fontosabb állomásai
‘Cause you’re a hard soul to save,
With an ocean in the way,
But I’ll get around it.
Tökéletes vagyok.
Sima, egyszerű szabású. Fehér, akár a hó. Érintetlen, titokzatos, különleges. Penge hegyén csillanó aranyfény. Megdermedt láng. Üres ígéretek egész sora...
Szeretni foglak. Ígérem, szeretni foglak, míg szívem meg nem szűnik dobogni. Társad, segítőd, pártfogód, kedvesed leszek, ha elfogadsz. Melletted leszek, csókjaimmal mosom majd le a homlokodba barázdált ráncokat, az Aggodalom gyermekeit. Szeretni foglak, egész testemmel s lelkemmel; szolgálni fogom szívedet, míg csak módomban áll. Egészségben, betegségben, bőségben és ínségben egyaránt...Tükörképem fintorog. Elkapom róla a tekintetem. Nem akarom, hogy elbizonytalanítson. Nincs joga befolyásolni engem éppen most, éppen itt, amikor minden a végjátékhoz közeledik. A győztest már kihirdették, s most odakint vár a pillanatra, míg trófeáját, ezt a csillogó díjat törvényesen is magáénak mondhatja. Örömtelen, feszült mosollyal vár. Mások szemében ez talán a gyomorgörcs előjele. Összesúgnak: " Hiszen már nem fiatal, és a kislány még olyan tapasztalatlan, olyan ártatlan... ugyan, nem csoda, ha attól tart, megszökik mellőle."
Szökésről itt szó sem lehet, s ezt Te is tudod. Te sötét, elegáns dísztalárba bújt alak, aki jövőm, s elmúlásom leszel. Te, aki nem félsz, nem aggodalmaskodsz, nem kételkedsz, nem undorodsz. Csupán megteszed, amit kell. Anyát adsz a gyerekeidnek. Elfojtod a pletykákat. Elhagyod az özvegység terhét - Voldemort Nagyúr visszatért, szolgája sem lehet többé boldogtalan. Ez volt az Ő kívánsága. S te teljesíted. Te csúszol. te szolgálsz. Épp, mint ahogyan nekem kötelességem lesz lesni minden kívánságodat mostantól... addig, míg le nem gördül a függöny.
Hosszú még az idő az első pohár hűsítő italig, mikor istenhozzádot mondunk, Kedvesem.
On this champagne, drunken hope,
Against the current, all alone,
Everybody, see, I love him.
Orchidea mézes illata lengi be a szobát. Behúzom a nehéz brokát sötétítő függönyt. Leülök. Rágyújtok. Mélázva követem tekintetemmel a mennyezet felé ábrándosan kígyózó füstöt. Két szerető a semmi közepén.
Oh, Magány. Te csalhatatlan, aki mindig mellettem vagy, bárhová is menjek. Te, aki mellém szegődsz a családi vacsorák alkalmával, mikor én állok fel először az asztal mellől. Te aki az ujjaimat vezeted, valahányszor levelet írok régi pergamenre Emeric gyerekeinek - anyai csókkal. Mintha megtéveszthetnénk egymást. Mintha megtéveszthetnélek Téged.
Nevetek. Halkan, vidáman. Zabolátlan, aprócska csengettyű a nehéz levegőjű szobában.
Egy szobalány jön. Cipője nyikorog. Száll a füst. Messze száll.
Kérdez. Nem felelek, a cigarettáról a szőnyeg szálai közé pereg a hamu. Kérdez. Nem felelek.
Az ablakhoz lép. Elhúzza a függönyt. Szélesre tárja az ablakot. Borzongás jár át, végigszökell meztelen lábfejemen, selymes, vakítóan fehér háziköntösbe bújtatott alakomon. Kézcsókot lehel sápadt ujjaimra.
"Madam, felszolgálhatom a teát?"
Hozd csak, Margaret. Egy kis whiskey-vel.Toporog. Tanácstalan. Menne. Maradna. Megnyikkan. Felé sem fordulok.
" Asszonyom, tudja... tudja, hogy Mr Rookwood nem állhatja a cigaretta szagát a kárpitokban, tehát..."
Csikorgás. Valami szakad. Valami elszakad. Felpattanok. Dühtől vöröslő vonásokkal oltom el a parázsló hamut a kárpitba trancsírozva.
Úgy! Nem állhatja? Hát ki ennek a háznak az úrnője, te hitvány kis senki?! Mond, ki az, akivel te így mersz beszélni?! Takarodj innen! takarodj innen!Az anyag suhog. Lebben a pálca. Rémülten iszkol ki. Egy hangos csattanás. Valaki, egy testetlen hang zihál a fülemben. Odakapok. Ujjaim a semmi hideg, sima arcát érik.
A Semmi.
Úrnője vagy a mindenségnek, Camelia. Idebent. Ám odakint nem vagy több, csupán egy tolvaj - a ház asszonyának helyére ültetve, akit a cselédség is megvet csupán, nem ismerik el a tekintélyed; az anya szerepébe erőszakolva, makrancos kamaszokkal birkózol, és a férfi, akiért mindezt vállaltad, mert vállalnod kellett, ma is hátrahagyott.
Csillogó szemfényvesztés, Camelia. Akár a leprikón-arany... fényes és értéktelen.
Turn off all the lights,
Let the morning come.
Szúró oldalamhoz kapok. Nehéz. Nagyon nehéz.
Vonszolom magam.
Csak fekszem.Nem. Vonszolom.
Földön csúszom, sár szennyezi a ruhám.
Lázálom ez, gyermek, ne félj. Véd, s oltalmaz az éj.Zihálok, elbukom, felkelni nincs erőm.
Csitt, ne félj, ez mind nem bánt. Végy mély levegőt, aludj hát!Úgy félek, felállni sem tudok.
Haldoklom?
De hiszen itt van melletted Ő! Csak nyúlj ki felé, s meglásd, eléred ujjait.Ő messze van, egy másik nőt ölel. Ott, ahová én sosem juthatok el.
Akkor hát még biztosan munka fűti, nézd, a szomszéd teremben mécs világa lobban!Vak vagyok, Álom.
Süketen s vakon botorkálok. Miért nem segítesz? Miért nem vagy itt?
Itt vagyok, lányom. Itt vagyok. Bár sosem látsz, sosem hallasz. Én itt vagyok benned - minden törött gondolatban, a cigarettafüstben, a puha párnák fojtó ölelésében. Sodródj velem reggelig.Éjszakánként néha felriadok. Középen fekve, a hatalmas ágyon - egyedül. Egy darabig, talán órákig is fekszem ilyenkor, mire felülök. A paplant sátorként magammal vonszolva az éjjeliszekrényhez mászom, s kihalászom a gyöngysort. Fehér fogsorként nevet rám a holdfényben.
S már számolom is, ahol abbahagytam.
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.
Vajon minden gyöngy a helyén van-e?
Huszonegy. Huszonhat. Huszonkilenc.
Tökéletesnek kell lennie.
Száztizenkettő. Száztizenhárom. Száztizennégy.
Olyannak, mint amilyen én is vagyok.
Most nagyon szép lett, amit összedobtál. Szép hosszú a jellemkifejtés, kifejező lett az kinézet és persze az ET is egyszerűen mesés, nagyon tetszik. 
