2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épület főbejáratától induló kis ösvényen könnyedén el lehet jutni a néhány tíz méterre, nem sokkal az üvegházak mellett létrehozott kis ágyásokig. Rengeteg virág van itt, mindenfélék. Többségük persze főként nyáron virágzik, de akadnak szép számmal olyanok is, melyek a hűvösebb idő kedvelői.
Alig figyelem a környezetemre, bár igazából a könyvre sem mondhatnám, hiszen sokkal jobban lekötnek a gondolataim. Túl sok minden között cikáznak, hiszen rövid idő alatt annyi minden történt. Apa és Agnese, aztán persze Jensen előkerülése és Neal. Néha nem is tudom hogyan kavaroghat egy ember fejében ennyi minden. Azt hiszem nem csoda, ha kissé elvonják a figyelmemet most az érdemi olvasásról, és persze minden másról is. Nem csoda, hogy nem hallom meg, hogy közeledik valaki, csak akkor rezzenek össze, amikor megérkezem az ujjait a szemem előtt. Csoda, hogy nem ugrom meg kissé, főleg amikor még az elváltoztatott hangot is meghallom. Ha azt nézzük apa szerint veszélyben is vagyok, bár jó eséllyel nem pont az iskolában, de azért mégis csak jobb óvatosnak lenni. Persze hamar megfordulok és akkor már egyértelművé válik, hogy kiről is van szó és ha picit jobban belegondolok akkor eleve az lett volna. - Jesszus! A frászt hoztad rám Jensen! - persze végül elnevetem magamat, mert tudom nem szánta ezt semmiféle rossz dolognak, én pedig nem fogom túlreagálni, meg egyébként is alapvetően vicces, és szerencsére a könyvet nem dobtam el miatta, ami azért már kellemetlenebbé tette volna a dolgot. Aztán a könyvre pillantok, most már visszafordulva, mert sejtem úgyis leül majd mellém. - Hogy ez? Hát... nem is tudom, ciki, ha azt mondom gőzöm sincs? Csak lekaptam a polcról, de nem sokat olvastam belőle. - most csukom csak be, megnézni a címet, ereklyékkel foglalkozik, tankönyv, úgyhogy ledobom csak magam mellé és kész. Nem olvastam eddig sem úgyhogy igazából csak feleslegesen a helyet foglalja. Újra Jensenre pillantok, ha leült, ha nem hát jelzem neki, hogy tegye. Fura ez az állapot most köztünk valahogy, vagy csak én érzem így? Megpróbáljuk arról volt szó, de ez nem új dolog köztünk, hiszen mi már voltunk együtt, tehát akár azt is megtehettük volna, hogy visszatérünk oda, ahol elkezdtük, de nem tettük és most e miatt olyan fura a helyzet. Még csak meg sem csókolt legutóbb a randi végén, pedig valahol számítottam rá. Kíváncsi voltam, hogy még meg van-e az az érzés, mint akkor nyáron, ami indokolttá tehetné ezt a próbát. Jól el vagyunk persze most is, de akkor meg volt az a nyári kalandféle bizsergés, vagy hogy is mondjam, most viszont ez azért erősen hiányzik. Inkább csak, mint két barát, vagy mint két bizonytalan ismerős, akik még csak próbálkoznak. - És... hogy vagy? - nem tudom valahogy ez a kérdés is olyan... nem jó szó a fura, ha mindenre alkalmazom igaz? Amúgy is hogyan kellene köszönnünk? Két puszi? Vagy...? Nem szeretem a bizonytalanságot, nagyon nem.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
A Summerrel való beszélgetésem óta még nyugtalanabb vagyok, mint eddig voltam. Na, nem mintha eddig is olyan jól viseltem volna a dolgot, mert amióta beszéltem apámmal, szinte minden egybefolyik... Az éjszakák és a nappalok már semmit sem jelentenek számomra, mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam, ennek pedig ékes karikák adják hírét a szemem alatt. A gondolataim állandóan csak a lány körül járnak, miközben elképzelem, amint közlöm vele a dolgot és megpróbálok magamban valamire jutni a reakcióját illetően. Minden igyekezetem ellenére azonban szinte állandó jelleggel az a verzió kerekedik felül, hogy faképnél hagy engem. Talán mégse kellene elmondanom számára az igazságot? Nem, azt meg kell tennem, hiszen, amint apám akcióba lép, esélye sem lesz egérutat nyerni. Nekem kell megmondanom, nem mástól megtudnia. Jó, Summer aligha kotyogná ki bárkinek is, de mi van abban az esetben, ha volt ott valaki, aki hallott minket? Egy kíváncsi házimanó, teszem azt... Szépen el tudnak bújni mindenhol és nem is esik nehezükre mágiát használni annak érdekében, hogy ne bukjanak le. Mondjuk, a roxforti manókkal még nem volt ilyen incidensem, de az otthonival... Apám számtalanszor rám állította, ebben biztos vagyok, elvégre honnan tudná a legtitkosabb dolgaimat is? Érdekes, amikor az iskolában vagyok, kissé nehezebb számára információkat szerezni rólam, de a nyári szünet... Na, az igenis más tészta. A virágágyások felé veszem az irányt, habár fogalmam sincs arról, miért is erre tartok éppen. Leticiával egy emlékem sincs erről a helyről, de annál több Summerrel... Alsós korunkban szinte állandóan itt haladtunk el Gyógynövénytanra tartva, de Let... Nem, vele a spanyol tengerpart vált emlékezetessé, de azt ugyebár itt nem fogom megtalálni. Az igazat megvallva, titokban abban reménykedek, hogy összefutok Summerrel, aki mostanra már minden bizonnyal megbánta az általa adott javaslatot és pont azon fáradozik, hogy megtaláljon és megmondja, ne tegyem ezt, mert oltári nagy baromságot követek el. És igen, én is így érzem, konkrétan azt, hogy a saját vesztemet okozom ezzel. Képtelen lennék ugyanis Leticia nélkül élni, egyszerűen nem menne... Fogalmam sincs azt illetően, hogy miért vesztek el szinte mindenkit, aki bármennyire is fontos az életemben, de lassacskán kezd már az idegeimre menni. Előbb anyám, most meg Leticia... Talán később Summer is eltűnik? Megtorpanok, amikor megpillantom a vörös hajú lányt könyvet olvasni és szinte egyből hevesebben ver a szívem, hiszen az, amit közölni szeretnék vele, nem lehet majd egyszerű számára megemészteni. Let azonban még nem vett észre, szinte belemélyed a szövegbe, így bennem is felmerül az a kérdés, hogy most akkor mit is kellene tennem... Forduljak sarkon? Őszintén szólva elég nagy bennem a késztetés, ehelyett azonban nem teszem meg, hanem csendben mögé osonok, ujjaim a szeme elé teszem, majd kissé torz hangon szólalok meg: - Na, ki van itt? Akaratlanul is elmosolyodom, hiszen egyáltalán nem kötelező nekem pont ma megmondani számára a dolgot. Talán holnap. Vagy azután... Summer ugyan firtatta, hogy ezt talán nem ártana minél hamarabb tisztázni, de mit tudhat ő erről? Soha életében nem került még ilyen helyzetbe és szerintem nem is fog... A szülei már nem élnek, nem is fogják ilyen baromságokra rávenni, akkor meg? Legközelebb nem tőle kérek tanácsot és kész... - Mi jót olvasol? - hajolok kissé közelebb a lányhoz, hogy a vállán átlesve pár szót sikerüljön kihámoznom. Sokra nem megyek vele, mert az a pár szó, ami kivillan, nem sokat árul el számomra. Szinte semmit sem.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén szólva azóta is azon kattog az agyam, hogy most vajon jól alakulnak-e a dolgaim, vagy sem. Kissé zűrös, hogy Jensen szerint az apám kérése ellenére utána kellene járnom ennek a gonosz banya dolognak, aztán persze bejött a képbe a tanárnő és az apám kapcsolata, meg ez az új anyám lesz kérdéskör, aztán itt van a tanár úr, aki nagyon rendes, de miattam kapott egy istenes nagy pofont és persze erről megint csak nem meséltem Jensennek, mert kétlem, hogy értékelte volna egyedül bajba kerültem, hogy bementem a Szárnyas vadkanba, amikor amúgy is vigyáznom kellene magamra... meg aztán hogy a tanár úr védett meg és vele sétáltam vissza az iskola kapujához. Hiába hogy semmi nem történt, de miután már legutóbb is egyértelműen féltékenynek láttam... vannak dolgok, amiket egyszerűen jobb nem kockáztatni és kész és én ezúttal tényleg nem is akarok kockáztatni, csak próbálok koncentrálni. Nincs több vizsgám, marad hát a szimpla olvasás, készülhetek a nyárra, de egyelőre gőzöm sincs hogy mi lesz majd velem. Őszintén szólva ezek után a tanárnőnél nem fogom tölteni, szóval lehetne apával, de miután bejelentette ezt az egészet... hát fura lenne valami idilli hármasban töltött nyár. Kellene keresnem valami munkát mondjuk Londonban és akkor kereshetnék egy kis mellékest legalább. Irodai, vagy mondjuk egy könyvesboltban, mindkettő passzolna hozzám, netán egy régiségkereskedés. Valami kell, amivel elfogalalom magamat és miután Jensennel épp csak újra kezdtük ezt... hát kétlem, hogy egyből közös nyarat tervezhetnék. Persze biztosan találkozunk majd, de gondolom miután ott az apja és tudja, hogy nem vele tölti a nyarat már a felbukkanásom előtt elkezdte szervezni a következő két hónapot és miattam nem biztos, hogy nagyon átszervezné. Oh nem tudom! Pedig sok időm már nincs és most is a helyett, hogy nyugisan olvasnék, a fűben ülve, egy kényelmes fának vetve a hátamat, csak kattog az agyam és igazából csak meredten bámulom a lapokat lapozás nélkül. Úgy meg lássuk be igen nehéz érdemben olvasni, hogy az ember nem vált oldalt.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Akár el is kezdhetnék reménykedni, hogy most, hogy pár napot Lenával töltök, kialakulhat valami, de ez biztosan nem így lesz. Egyrészt meg aljas szemétség lenne tőlem kihasználni a törékenységét, másfelől a nyomozás mellett tényleg Wimbledonra kell koncentrálnom, és egy harmadik dolog, ami bármennyire is fontos, már teljesen elvonná a figyelmemet. Olyan régóta készülök a tornára, hogy bebizonyítsam a nővéremnek, és az apámnak, hogy én is méltó vagyok a Bradburry névre, hogy most ez szinte mindennél előbbre való. Az más kérdés, hogy sosem tudtam Lenát kitörölni a szívemből, és azt hiszem ez már így is marad. Nem tudok nélküle élni, és még szerencse, hogy nem csak velem naív, nem igazán szokott fiúzni. Igaz, már volt egy-egy srác az életében, de nem olyan sokan, hogy idegesítsen. Igen, határozottan féltékeny vagyok, de ezt még véletlenül sem mutatom ki, mert nem hozzám tartozik, és hát egy szavam sem lehet, lévén én meg tényleg minden héten más lánnyal bújok ágyba. Csak azért nem minden nap, mert az már tényleg a tenisz rovására menne. - Talán? Ha az anyád nem képes rá, hogy elmondja, mit is tettél, akkor valójában nem tettél semmit. Másért ilyen veled, féltékeny rád, idegesíted, ezekre tudok gondolni. Fiatal vagy még, és gyönyörű, irigyli mindezt tőled, az útjában állhatsz. – Lehet, hogy kicsit nyers a megfogalmazásom, de ha a barátja vagyok, és az vagyok, akkor ezt így lehet csak kimondani, tapintat nélkül. Teljesen felesleges rágódnia valamiért, ami nem az ő hibája. Hiszen a csupaszív Lena ugyan kinek tudna ártani? Bólintok, ahogyan nézegeti a kulcsot, félig meg engem, hálálkodva, de most inkább ebbe nem gondolok bele, már a puszi is felkavaró volt, a végén még a számat tartom oda, és valami sármőrnek néz, hát csak az kéne. - Legalább ebben jobb vagyok. – Nem teszek úgy, mintha ebben is a lábai előtt hevernék. Igenis, a tenisz az életem, és ha ő képes megverendő edzőtársnak lenni, akkor igenis tisztelem érte. Meg fogom izzasztani, ha már máshogyan nincsen rá lehetőségem. Végülis ez is egy közös időtöltés, és talán jól is fogja magát érezni vele. Intek, és elbúcsúzunk, hogy nem sokkal később találkozzunk majd Londonba menet. Két fontos dolgunk lesz: neki megtalálni a kulcs nyitját, nekem megnyerni Wimbledont!
- De talán tettem valamit, amit nem kellett volna és ami miatt anya haragszik. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Hát igen, nem tudom, hogy miért van ez, hogy miért így viszonyul hozzám, de egész életemben kerestem a választ és valahogy persze sokszor jutottam arra, hogy biztosan az én hibám az egész, mert nem voltam elég jó, nem figyeltem oda eléggé, vagy csak valamit elrontottam és az volt a baj, anya pedig ezt sosem tudta nekem megbocsátani. Bármi lehet a háttérben, azt olyan nehéz elhinni és felfogni, hogy a saját anyám egyszerűen csak ki nem állhat és azért igyekszik megkeseríteni az életemet, mint ahogyan a nővérem is lépten-nyomon ezen van. - Igen, azt hiszem erre valók a barátok, de azért akkor is hálás vagyok. - főleg hogy még arra is hajlandó, hogy a saját dolgait és teendőit szorítja a háttérbe azért, hogy eljöjjön velem, azaz elmehessek vele, mert hát én egyedül hetedikesként nem mehetnék el csak úgy az iskolából, azt mindketten tudjuk. Remélem, hogy nem lesz semmi gondja ebből, mármint tudom, hogy mennyire fontos neki a versenyzés és nem szeretném, hogy miattam kelljen kihagynia a fontos edzéseket, aztán esetleg miattam legyen hátránya belőle. Azért akkor elég rosszul érezném magamat, még ha fontos is nekem az, hogy kiderüljön, hogy mi ez az egész, miért hagyta nekem a nénikém a titkos kulcsot és vajon mit rejthet a doboz... szekrény... bármi, amit nyit. - Akkor megoldom, bár a tönkreverés nem lesz nehéz részedről, nem vagyok valami profi, sőt... még annál is gyengébb, de szívesen, ha cserébe segítesz. - oh hát nem is kérdés. Akkor is segítenék neki, ha nem cserébe tenném igazából, de amúgy persze fel sem merült, ami érthető, nem vagyok valami sportoló alkat. Alacsony, nem túl erős és még csak nem is valami ügyes, nem csoda, hogy sose kért ilyesmire, meg ha jól sejtem, akkor gondolom vannak általában a sportolóknak konkrét edzőpartnereik, én pedig még csak hozzáértő se vagyok. - Szuper! Összepakolok és szólok Megan-nak, bár.. még kitalálom mit mondok, mert ez elég fura, de tényleg köszi! - elmosolyodom még, most valahogy azt is alig veszem észre milyen nagy hatással van rá egyetlen puszi, de már sietek is tovább. Irány a kastély, össze kell pakolnom és hamarosan már lent kell lennem és azt is ki kell találnom, hogy egyáltalán mit vigyek és még gőzöm sincs. Elég nehéz ez egy lánynak, én is sokat szoktam pakolászni és most nem lesz időm rá. Tuti, hogy itt hagyok valamit!
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
- Nem, hát miért is lenne? A szülő az, aki felelős érted az első perctől kezdve. Nem mindegy, hogy hogyan kezel. – Én már csak tudom, de szerencsére nálunk ilyen komoly balhék még véletlenül sincsenek. Anya szeret, apa inkább Lizzyvel foglalkozik, de ha másnak csak olyan problémái lennének, mint nekem, akkor biztosan kiegyezne az én családommal. Ehhez képest Lena tényleg el van átkozva. De én itt vagyok neki, még ha ez kicsit egyoldalú is, viszont nem baj. Ki mondta, hogy minden szerelemnek be kell teljesülnie? Ha minden másban győztes lehetek, a barátságát is el tudom fogadni, nem biztos, hogy kell több? - Naná, erre valók a barátok, nemigaz? – Kissé savanyú a szőlő, hogy csak barátok lehetünk, de akkor leszek igazi férfi, ha ezt vele nem erőltetem, csak szótlanul eltűröm. Szenvedős lesz, hogy most pár napot együtt eltölthetünk, és ő az egyetlen lány, aki felé nem lenne természetes egy csók, vagy bármi egyéb, kicsi még hozzá agyilag, még ha egy-egy kapcsolata már volt. Ám ha igazán szeretem, akkor az ő érdekeit helyezem előre. Maximum akkor verhetem a falba a fejemet, ha megint lesz valakije, aki nem én vagyok, de erőltetni meg nem látom értelmét. - Egy-egy edzés nélkülözhetetlen lesz, különben teljesen kijövök a formából. Esetleg squas-olni majd ott elmehetnénk, legfeljebb tönkreverlek, ha felvállalod az edzőtárs szerepét. A többi időben meg utánajárunk a dobozodnak. – Ahhoz képest, hogy mennyire hősiesen akartam tűrni, hogy a közelemben lesz, a puszi mélyen érint, és csak pislogok nagyokat, mint egy gyógyegér. Levegőt kéne vennem! Megteszem, amitől enyhén zihálok, hihetetlen, hogy ilyen hatással van rám, aki úgy döntöm le a lányokat, mint a próbababákat. – Tulajdonképpen akár most is. Mármint felmegyek lezuhanyozni, bepakolni, és te is szedj össze párnapi ruhát. Egy óra múlva a vaskapuknál? – Indulunk el kifelé a virágágyásokból, hogy lelépjünk kicsit egymástól. Nekem sem árt, ha veszek most egy hidegzuhanyt, mert még mindig úgy érzem a puszi után, hogy láncol az arcom, szinte fülig. Ójaj! Vagányabbnak kellett volna lennem vele? Úgy kezelni, mint a többi lányt? Miért nem mertem?
Nagyon zavaros ez az egész és nekem fogalmam sincs róla, hogy mit kezdjek a helyzettel. Anya kiállhatatlan és persze tudom az ember ilyen korban elég sokat szenved a szüleivel, na de ez nem jelenti azt, hogy tényleg gonoszak is a szülei, az én anyám viszont lassan már konkrétan tényleg annak mondható. A nővéremről már ne is beszéljünk, aki finoman szólva is undok velem és nekem gőzöm sincs, hogy ezek után, hiszen lassan már tényleg senkim sincs, csak az undok család, miközben az egyetlen ember, aki igazán szeretett, a nénikém volt és ő meghalt és már soha nem is jön vissza. - De, ha nem alakult ki az nem... nem az én hibám? - talán csak tényleg arról van szó, hogy nem felelek meg az anyámnak, hogy nem vagyok neki elég jó, hogy ő mást akart, hiszen a nővéremmel nincs olyan rossz viszonya, vele azért egészen jól el van, velem ellenben... Néha tényleg úgy érzem, hogy ha rajta múlna akkor simán kidobna és kész, csak nem tudom még miért nem tette meg, vagy miért nem tett le egy árvaház küszöbére kiskoromban. Talán még azzal is jobban jártam volna. - És tényleg megtennéd... értem? Ha nem lenne belőle gondod, tényleg hálás lennék érte. - halvány hálás mosolyt azért sikerül kicsikarni magamból, pedig tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves is tud lenni velem. Persze tudom folyton teszi a szépet a lányoknak, de most úgy látom nem erről van szó. Nem csak a szépet teszi, velem tényleg kedves és figyelmes, csak nem tudom, hogy miért. Én is persze mindenkivel kedves vagyok, de nem vagyok olyan semmilyen szempontból, mint azok a lányok, se nem vagyok olyan hivalkodó, se nem olyan szép... ez van, ha nincs az ember túlzottan kiemelkedő véleménnyel önmagáról igaz? - Persze, én csak... a legtöbben elkerülnének inkább. - de ő nem és ezért iszonyatosan hálás vagyok neki. Ő valahogy egészen más, mint az átlag. Kedves és figyelmes és itt marad velem, pedig a többség nem szokta tudni kezelni, ha a másiknak valami gondja, baja van, mintha olyankor könnyebb lenne elkerülni, mintha valami fertőző beteg lenne, vagy tudom is én. - Igen, utána járunk! Persze, ha nem kell edzened, mert akadályozni nem akarlak, de tudni szeretném, hogy mi ez az egész és ez a kulcs honnan van. - fogalma sincs azt hiszem, hogy milyen hálás vagyok neki, ezért megtörlöm még egyszer az arcomat, hogy biztosan ne maszatoljam össze, aztán csak közelebb hajolok hozzá, hogy egy puszit nyomjak az arcára. Jól esik, hogy itt van és segít nekem. Összepakolom hát a doboz maradékát és aztán felállok szépen. - Szóval mikor indulunk? - tudom persze el kell intéznie és nekem is össze kell még pakolnom, szóval nem olyan gyors és egyszerű ez, de menni fog és én ki akarom deríteni, hogy mi történt és mit hagyott nekem a nénikém.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Egyáltalán nem bánom, hogy Nadiát le kellett passzolnom, megbékél majd. Igaz, hogy nem vagyunk sokat együtt az utazásaimból kifolyólag, de ha kellek neki, úgyis túlteszi magát ezen a sértődésen. Lena meg tisztában van vele, hogy mit is érzek iránta, legalábbis talán megértette, még ha nem is foglalkozott vele, így sejtheti, hogy nem fogok csak úgy átnézni rajta, mert nem esett le neki, hogy beleszerettem. Ő volt az egyetlen az életemben, akivel kapcsolatban kudarcélmény ért, de úgy voltam vele, hogy ezt át kell fordítanom, és barátként kell rá tekintetem, máris nem annyira vészes a helyzet. Nem tudnám elképzelni, hogy szemétkedek vele, csak mert fiatal, és naív, és nem látta át, hogy mit is akarnék tőle. Ez végülis mindegy, majd egyszer idősebb leszek. Meg hát az is benne van, hogy nem vagyok az esete, és a macsó rosszfiúkra bukik, nem az ilyen sportmániás tinibálványokra, mint én. Benne van. Viszont az is, hogy én odamegyek hozzá, nem hagyom egyedül szenvedni. - A szülők.. nem mindig úgy viselkednek, ahogyan az elvárható lenne, hiszen nem te választottad őket. Csak úgy jönnek. A szeretet vagy kialakul, vagy nem. – Utalok rá, hogy már csak ezért is más a szeretet, és a barátság, meg még a szerelem is, mert mindet máshogyan kell kezelni. Valami csak úgy kialakul, aztán gyorsan elmúlik, más meg időt álló lesz, elmélyül. Hű, de okos vagyok ma! - Akkor.. Valahogy majd én elintézem neked. A menedzserem nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezik, és.. ha azt mondjuk, hogy eljössz velem Wimbledonba, mint kísérő, akkor elengedhetnek. Tudod én sem vagyok még nagykorú, de egy világeseményre azért végzősként már te is eljöhetsz. Tudod az edzőtársam már tizennyolc is elmúlt, ő lesz a felnőtt. – Engem is ő kísérget, és évfolyamtársak vagyunk Lenával, nem látom be, hogy ez akár akadály is lehetne. Az más kérdés, hogy elsőre akkor nem Londonba megyünk, hanem megnézni a nénje hagyatékát. - Kicsikém, szerinted akkor vagyunk jó fejek valakivel, ha amikor boldog, akkor vagyunk vele? Ez hülyeség. – Nem őt hülyézem le, még véletlenül sem. Inkább csak kifejezem, hogy nekem ez nem gond, én is szoktam magam alatt lenni, és akkor nekem sem jó az egyedüllét. Kiváncsian várom, ahogyan nézegeti a dobozt, és lám, nekem lesz igazam! Na persze ez nem megy ritkaságszámba. – Ezaz! Mondtam! Ööö.. nem tudom. Gondolom azért, mert tudta, hogy az édesanyád úgysem adna semmit oda az örökségedből, ami kicsit is értékesnek tűnik. Lehet, hogy a valódi örökséged.. már eleve el van rejtve. Utánajársz? – Hamiskás félmosollyal kérdezek rá, ha megy, akkor nyilván együtt megyünk, hiszen én leszek a kulcs a kijutáshoz.
Nem tudom, hogy az anyám miért viselkedik így velem. Biztosan meg van rá az oka, csak még én nem jöttem rá, hogy mi lehet az, de néha már úgy érzem lassan nem is akarom tudni, főleg amikor ilyen húzásai vannak, amikor így megbánt, na akkor aztán végképp nem érdekel, hogy miért viselkedik velem ridegen, vagy miért utál, a jó ég tudja, hogy mi ez. Az biztos, hogy most úgy érzem, amint lehetőségem lesz rá elköltözöm, már azt sem tudom hogyan fogok hazamenni a nyárra és hogy ott mit fogok kezdeni magammal, mert ha ez így folytatódik rá se fogok tudni nézni az anyámra, vagy a nővéremre. Mintha az lenne az életük fő alapköve, hogy az én életemet megkeserítsék, csak nem tudom, hogy erre vajon mivel szolgáltam rá. - Egyszerű... de ő mégis csak az anyám és nem kellene így viselkednie, nem tettem semmit sem ellene. - hatalmas sóhajjal próbálom újra visszatartani a könnyeimet. Elég pocsék egy érzés, hogy még a saját családjára sem számíthat az ember, csak arra, hogy ők is bántják, mert persze a világ elég kellemetlen tud lenni és vannak bőven nehézségek az életben, de azt hinnéd, hogy idővel ez jobb lesz majd és legalább a család ott van melletted, akiktől nem kapsz hideget és meleget, de aztán rá kell jönnöd, hogy tévedtél. Esetemben legalábbis sajnos nem így van ez. - Azt hiszem ez jó ötlet lehet, de én nem mehetek cska úgy akármikor el, csak hetedikes vagyok és kétlem, hogy anya igazolná. - nem akarom minden ötletét elvetni, de hát elég nehéz úgy, ha folyton van valami akadály, ami miatt aztán még sem lehet megvalósítani azt, amit kitalálunk. Legalábbis most úgy néz ki, hogy elég nehéz lenne, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy még csak a siker sem biztos, de azért annak örülök, hogy segítene nekem. Egyedül biztosan nem menne, főleg így, hogy még totál ki is vagyok a szomorúság miatt. Azért a szavaira csak elmosolyodom kicsit, ha nem is túl élettelien, de talán most még érthető, hogy nem a legjobb a kedvem. - Én most nem vagyok túlságosan szórakoztató társaság, de... köszönöm, tényleg. - forgatom hát a dobozt, eltart pár pillanatig, amíg szinte teljesen véletlenül nem sikerül megnyomnom valami kis virág alakú pöcköt rajta, ettől tolódik el az alján egy vékony falemez és jelenik meg egy kulcslyuk. - Ez egyre furább. - csodálkozva pillantok Timre, de aztán csak kipróbálom, hogy azt nyitja-e és lám igen, még hozzá a doboz kattan egyet tőle és úgy tűnik dupla fenekű volt, mert eltolódik és egy újabb kulcs kerül elő belőle. Ezen már biléta is van egy 22-es számmal. Meglepetten pillantok a srácra és emelem ki a kulcsot. - Ez vajon mit nyithat? És miért volt így elrejtve? - azt hiszem egyre furább ez az egész, de talán tényleg neki lesz igaza és valami van, amit a nénikém nem akart, hogy az anyám kezébe jusson, de hogy efféle rejtvényt is mellékel hozzá... Valami miatt elrejtette, de az se volt biztos, hogy én megtalálom, vagy tudta hogy hasonlóak vagyunk és sejtette, hogy meg lesz majd és rábukkanok, ha nem másképp hát szerencsével?
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Tanácstalanul visszanézek még abba az irányba, ahonnan jöttem, majd vissza Lenára. Most.. tényleg nekem kéne vigasztalgatnom? Dehát.. hogyan? Én nem szoktam magam alatt lenni, vagy ha igen, akkor dühöngök, szétverem az ütőmet, kiabálok mindenkivel, de a sírást nem tudom kezelni. Mindig olyan komolyan motivált voltam, hogy a szomorúság érzését nagyjából nem is ismerem. Ha kudarc ér, akkor magamat okolom, dühös vagyok. Hiszen nem engedek senkit sem közel, nincsen, aki megbántson, a vesztes helyzet így csak rajtam múlhat. Lena viszont a barátom, nagyjából az egyetlen, aki számít, és van értelme vele foglalkozni, még ha naív módon el is bánt velem, de sebaj, nem fogok rajta hisztizni. Annyit mégiscsak érdemelne, hogy maradjak, és megpróbáljam legbelülről előhúzni az empatikus vénámat. - De ha nem utál, akkor..? Ez olyan rideg viselkedés. Tudod mit? Ő saját magát utálja, a világgal lehet baja. Vesztes típus, és azt akarja, hogy te érezd magad rosszul miatta. Egyszerű a magyarázat. – Tudom, hogy Lena ezt nehezen fogadja el, az ő világában minden szép és jó, de ahogyan telnek az évek, egyre több pofont fog kapni az élettől. Két dolgot tehet: megkeményíti a szivét, és rideg lesz, mint az anyja, vagy rájön, hogy nem ő a hibás mások kritikán aluli viselkedésért. Megtanulja megélni a kudarcot, és megoldások után kutat. Ettől függetlenül most megértem, hogy maga alatt van. - Ehhez nem kell nyomozónak lenni. Ha nem tudsz egyedül foglalkozni a dologgal, akkor segítek neked. Hol lakott a nénéd? El kéne mennünk oda, biztosan voltak barátai. Kérdezősködni. Hátha mégiscsak szánt neked valamit, és tudta, hogy az anyád hogy állna az örökségedhez. A szomszédok is segíthetnek, ha voltak. – Célirányosan a megoldást keresem, érzelmek nélkül. Akárcsak a teniszben. Ahhoz, hogy győzzünk, tudatosan kell ütni a labdát, az ösztönök megcsalhatnak. Ráadásul kiszámíthatóak, bárki bármit is mondjon. - Igen. Dolgom van. De az ráér, a szórakozást akkor most te nyújtod. – Bólogatok félmosollyal, kész vagyok lemondani a bulizásról, ez most sokkal fontosabb, ma már úgysem edzettem volna, Sylviát pedig megtalálom később is.. Ha pedig megsértődik, akkor lemegyek iszogatni a haverokkal, az edző most úgyis visszament Londonba intézni a részvételi jegyek Wimbledonba, így nem fog rám szólni, ha nagyon elhúzódna az esti lazulás. Még napnyugta előtt visszajöhetek gyakorolni a szervát, mert az most nem volt az igazi. Sőt, egyenesen pocsék volt. Futnom kéne inkább, hogy az állóképességem fejlesztésén át javuljon. Megsimítom a hátát, ahogyan hozzám bújik, aztán el is engedem, hogy megmaradjon a távolság, rám se hasson úgy, ahogyan egyébként hat. Aztán várakozóan nézek rá, hogy rajta, lássuk a doboz tartalmát.
Tényleg magam sem értem, hogyan lehet ilyen a családom, vagy én hogyan tartozhatok közéjük. Néha tényleg úgy érzem, hogy engem a gólya hozott, de más családból, vagy véletlenül rossz helyre pottyantott le. A nénikémre hasonlítottam igazán, de a saját anyámra, a testvéremre igazából soha sem és a mai napig sem tudom ennek az okát, sőt talán már soha ki se derül. De az, hogy képesek voltak erre... még mindig képtelen vagyok felfogni. Itt már nem is csak arról van szó, hogy nem tudják mik a tetteik következményei, sokkal inkább olyan, mintha szándékosan akarnának kiszúrni velem, csak épp még mindig nem tudom, hogy miért. Mi rosszat tettem, ami miatt ilyenek velem? - A rossz nem jó szó erre, azt hiszem utál. De akkor sem értem, hogyan voltak ilyesmire képesek, hogy... hogy egyáltalán miért? Tudták jól, hogy fontos nekem és biztosan megoldható lett volna, hogy elmehessek a suliból arra a pár napra, vagy csak arra az egyre. Én... én tényleg nem értem. - csalódottan rázom meg a fejemet. Segít azért, hogy itt van, még ha azt alig fogom is fel, hogy valakit faképnél is hagyott miattam. Tudom én, hogy vigasztalásban profi, bár ilyen komoly dolgokban még sosem kellett segítenie. Legalább újabb könnycsepp nem gördül le az arcomon, legalábbis most, mert aztán ki tudja, hogy mikor jön mégis a következő. Elég pocsékul vagyok még mindig, olyan felfoghatatlan ez az egész és ezek után át kellene néznem a nénikém holmiját is. Rémes, hogy nem tudom mit tette a többivel. Képesek rá és... simán kidobálták, vagy eladták amit lehetett. - Talán, de sose voltam jó nyomozó, hogy rájöjjek, ha tényleg így van és ezt végignézni. - bizonytalanul pillantok a dobozra, hiszen tényleg nem tudom lesz-e erőm átnézni, hogy mi van benne. A nénikém holmijai, jó eséllyel azok, amik nem voltak fontosak anyának, meg a nővéremnek, amiket nem lehet pénzzé tenni és hát e miatt nekik nem volt szükségük rá. Az egész rettenetes, hogy tényleg képesek ilyesmire. Tudom, talán Die lenne a megfelelő, akivel ezt az egészet kezelnem kellene, de ő felszívódott. Azt hiszem a családjával van, akiket azóta se mutatott be nekem. Nem is tudom, sok most az, hogy még ő is furcsán viselkedik, vagy csak belelátom, mert... mert amúgy is rossz a kedvem? - Itt maradsz velem, amíg kinyitom? Persze megértem, ha más dolgod van, de... jó lenne. - nem, igazából fel sem merül bennem, hogy netán nemet mondana, azt hiszem akkor nem is jött volna ide. Valami rejtélyes okból kifolyólag, annak ellenére, hogy én visszautasítottam őt mégis támogat és most cseppet sem érdekel, hogy azért, mert van valakim nem kellene mástól elfogadnom ilyen intimebb segítséget, egy ölelést teszem azt, mert nem is kérdés, hogy amikor kitárja a két karját odabújjak. Egyszerűen jól esik és most nagyon is szükségem van rá. Jelenleg őszintén szólva teszek rá, hogy ki mit gondol. Ha ő nincs, jó eséllyel még meg is égettem volna magamat.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Talán kicsit durván ráztam le Sylviát, de majd megbékél, hiszen tudja, hogy jók vagyunk együtt. Ha meg nem, hát istenem, találok helyette mást is, nem szokásom elkeseredni. Nekem most csak egy a fontos; Wimbledon! Lena érkezése ezt a pillanatot írja felül, vidám lánynak ismertem fel, s maró gombóc ül le a gyomromba azt látván, hogy rázkódik a hamarosan feltörő sírástól. Megszaporázom a lépteimet, a teniszütőt lóbálom a kezemben, és már kérdezem is hogy mi a helyzet. Fel sem merül bennem, hogy tapintat is van a világon, nálam ez tagadást jelentene, és mint tudjuk, én csak előre megyek, mindig nyerek. A problémákat gyorsan meg kell oldani, nem szabad rajta hisztizni, mint a nővérem. Ő úgy ki tud akadni, hogy ha elrontják a napját, hogy utána alig tud belőle feleszmélni. Ja nem, én is ilyen vagyok. Lena ne legyen ilyen. Itt vagyok neki én, még ha barátkozásról is van csak szó. Tudom, hogy milyen jól ért a tűzmágiákhoz, a felszálló pernye is azt jelzi, hogy valamit sebtiben elfüstölt. Ám annyira lehajtja szegény lány a fejét, hogy ez mégis elbizonytalanít valamennyire. A már jól bevált ágybabújás sem megoldás, hiszen nála ez nem opció. De akkor hogy vigasztaljam meg? Barátok vagyunk, ha rosszul sikerül egy órája, akkor meghívom egy forró csokira, de úgy tűnik, ennél most lényegesen nagyobb a baj.. Túlságosan hasonlítok apára, mindent a lekenyerezéssel és a sármmal akarok megoldani, így most lövésem sincsen, mit kéne tennem. - Ez.. tényleg disznóság, sajnálom Lena. Ilyen rossz a kapcsolatod anyáddal? – Ráncolom a homlokomat, ügyeletes csábítóként nem szokásom beleártani magamat a célpontot családi hátterébe. Talán már említett valamit korábban, de nem tartottam fontosnak, hogy megjegyezzem. Hiszen lássuk be, Lena az egyetlen kudarcom, már az is nagy szó, hogy a barátja tudtam maradni. Lehet, hogy tényleg azért nem mondta el neki az anyja, mert féltékeny volt.. - És.. ez mi? Talán egy apróságnak is lehet eszmei értéke.. De.. mi van, ha a nénéd hagyott rád valamit konkrétan, és tudta, hogy az édesanyád hogy áll a kapcsolatokhoz..? Nem lehetne valahogy utánajárni? – Kitárom a karomat, hogy ha akar, akkor hozzám bújhat. Tudom, hogy bújós, amennyire csak lehet, és emiatt elképzelhető, hogy annak idején nem vette a jelzést, hogy mit is akarok tőle.
Hihetetlen, hogy tényleg nem mondták el nekem, hogy meghalt, hogy nem szóltak azonnal, hogy kihagytak belőle, miközben tudták, hogy nekem ő volt a legfontosabb. Nem értem, hogy miért ilyen a családom. Néha úgy érzem, mintha egyáltalán nem oda tartoznék, mintha... valami baj lenne velem, vagy velük, de nem jó ez így. Utálnak és én nem szeretek otthon lenni velük. Az iskolában jobb, bár itt van a nővérem, de nagyon igyekszem mindig elkerülni őt. Ez mégis olyasmi, amit nem tudok csak úgy semminek venni, hiszen a nénikém meghalt és ők még csak nem is szóltak róla időben. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz majd vele nyáron, hogy miket fogunk csinálni és mindennek annyi, hiszen nem találkozhatom már vele, még a temetésére se mehettem el, pedig ott akartam lenni. Ennyi igenis járt volna nekem! Kissé talán kábán, ködös tekintettel pillantok az érkezőre. Mintha először még fel se nagyon ismerném, pedig csak túlságosan magával ragadott a pillanat és a meleget is csak fáziskéséssel érzem meg az ujjaim hegyén, amihez már egészen közel volt a lángoló boríték. Gyorsan fújom el, és dobom le a fűbe a maradékot, ami szinte már csak hamu és parázs, de az anyámtól érkezett levél nem is érdemel többet, főleg úgy, hogy tudom, hogy mi a tartalma. A kérdésre csak bánatos képpel szótlanul rázom meg a fejemet, mintha nem lenne egyértelmű, hogy baj van. Főleg, ha azt nézzük, hogy félszemmel láttam valakivel volt és mégis idejött, pedig láthatóan a lány eléggé trappolva távozik a kastély felé. Szipogok kicsit és próbálok rá koncentrálni, bár elég nehéz. Az ujjam kicsit fáj, tényleg majdnem elérte a tűz, de ezt most alig érzem, a szívem sokkal jobban fáj. Megtörlöm kicsit az arcomat és újra a még mindig ki nem bontott dobozra pillantok. Sejtelmem sincs, hogy mi van benne, vagy milyen állapotban, de anyámékat ismerve nem sok jóra számíthatok, de ki kell nyitnom tudom, csak maximum nem azonnal és így már nem kell egyedül. - Meghalt a nénikém és... és ez nem minden, mert nekem csak most szóltak. Egy hete... egy hete meghalt és anya csak most írt és még a temetésre se mehettem el, pedig tudta, hogy imádtam és ő is engem és... - újra lebiggyed a szám és most már végképp nem tudok megálljt parancsolni a könnyeknek, amik eddig csak gyülekeztek a szemem sarkában, most már egy-egy csepp békésen le is gördül, hogy a ruhámra hulljon. - Ezt küldték el, hogy... ez maradt tőle, ami a dobozban van és nekik nem kell. Gondolom, aminek értéke volt azt anya csak úgy... csak úgy eladta. - rémes, hogy képes volt erre. És ebbe csak most gondolok bele jobban. Igen, biztos vagyok benne, hogy Agnes néni holmiját valószínűleg simán csak úgy eladta és kész. Azt amit el tudott, amit pedig nem, mert értéktelen kacat, kidobta, vagy elküldte nekem. Nem is értem, hogyan viselkedhet valaki így a saját testvérével.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Sylvia nagyon dekoratív lány, és lám, kijött megnézni az edzésemet is. Semmiféle hatással nem volt rám, nem lettem tőle se jobb, se rosszabb. Az egyedüli személy, aki inspirálóan hatott rám, az Lena, de ő olyan bolondos, és mindig el van havazva, annyi barátja és programja van. Na persze én beszélek? Olyan szinten be vagyok táblázva hogy csoda, hogy most Sylviára tudok szánni egy-két órát. Meg sem izzadtam, úgy aláztam le az edzőpartnert, és tegyük hozzá, nem vagyok empatikus egy kicsit sem, nyíltan kimutattam a diadalmas mosolyt, én már csak ilyen vagyok, győzni akarok minden áron. Pedig megmondtam neki, hogy adjon bele mindent, de így is esélytelen volt. Csak legyen majd ilyen a többi is, akivel Wimbledon-ban összekerülni, akkor az elvárt győzelmet hozhatom haza. Tudom, hogy sokan még fiatalnak gondolnak, de a véremben van a versengés, a győzni vágyás, így nem is lehet kérdéses, hogy.. Ahelyett, hogy odatartanám az arcomat egy csókra, a közeli virágágyások között felfedezek egy szőke üstököt. Sylvia karbafont kézzel bámul, hogy mit, vagy kit nézhetek, de mivel nem akar most nyílt összecsapást, ezért belémkarol, és elindul velem a kviddicspályák irányába, én viszont sejtem, hogy Lena lehet az, és mintha.. lehajtaná a fejét..? Arrafelé vonom a magas szöszit, mintha csak véletlen lenne, így olyan a sétánk, mintha minimum táncolnánk. Ahogyan közelebb érünk az ösvényen, már látom, hogy Lena szája lefelé görbül, ezért valami halaszthatatlanra hivatkozva lerázom a lányt, és Lena felé sietek. Kezemben a teniszütő, csoda, hogy Sylvia nem kapja ki belőle, hogy azzal vágjon agyon. De mivel együtt vagyunk, nem akar egy szakítást kockáztatni, csak néz utánam csúnyán, aztán legyintve elsiet, én meg a hugrabugos kislányhoz. Látom, hogy valami dobozkát bámul meredten, és mintha éppen elégetne valami.. papírt? A pernyékből kiindulva erről lehet szó. Azt hiszem láthatta, hogy nem voltam egyedül, de végülis ez mindegy, lássuk be, mint barát még mindig fontos nekem. Közelebb lépek, de tartva a távolságot, ha egyedül akarna lenni. - Szia Lena.. Baj van? Segíthetek? – Mellőzöm a csábos szemöldökemelgetést, a masszívan lehengerlős mosolyt, szimplán csak kérdezek. Mennem kéne, de mivel Sylvia így lefújta a programunkat, lényegében termelődött néhány óra szabadidőm.
Igazából ezen cseppet sem kellene meglepődnöm. Anya és a nővérem... valahogy sose voltak oda értem, de akkor sem értem, hogyan voltak képesek... erre. A kezemben a levél még most is, mellettem a földön pedig a doboz. Nem foglalkozom a hideggel sem, és persze ilyenkor virágok se nagyon vannak, viszont legalább ez egy olyan hely, ahol viszonylag kevesen járkálnak, pont e miatt miatt. Elég pocsék érzés ez az egész, hogy ők ennyire semmibe vesznek egy nagyon is komoly dolgot. Hiszen anya testvére volt! Különc, mint én, de akkor is a testvére! Egyszerűen csak pár sort írt nekem, hogy meghalt a nénikém és kész, mintha ez semmiség lenne, mintha nem is számítana egyáltalán, mintha nem is a testvére halt volna meg. Még oda is biggyesztette, hogy ez történik valakivel, ha sokat foglalkozik a butaságaival. Nem voltak butaságai! Csak kicsit talán másképp látta a dolgokat, mint anya, de ez nem butaság. A dobozt pedig még ki se bontottam. Egyelőre nem ment. Anya azt mondta, hogy e holmija nagy része oda lett, a házát meg hamar el akarja adni, hogy pénz legyen belőle, ezt a pár dolgot pedig elküldte nekem. Dobjam ki nyugodtan, ami nem kell. De hát mégis hogyan dobhatnám ki? Már az is rettenetes, hogy az egészet egy héttel az után kaptam meg, hogy a nénikém meghalt, mert a nővérem nem adta oda. Ő tudott róla, ő kapta meg előbb az egészet és nem én. Hát persze, hogy nem én, már miért is én kaptam volna meg? Most pedig meg kellene néznem, hogy mik maradtak utána és félek, hogy sírás lesz a vége. Na ezért jöttem ki ide. Még azt sem tudom, hogy mikor lesz a temetés. És mi van, ha már volt? Anya lehet, hogy gyorsan elrendezte és én ott se tudtam lenni. Ez... valami rettenetes! Hatalmasat sóhajtok, és csak bámulom a dobozt magam előtt, a levelet pedig egy lánca mozdulattal gyújtom meg a kezemben. Egyszerűen csak nézem a lángokat és alig hallhatóan mormogok. - Ég veled Agnes néni! - legörbül a szám, de próbálom tartani magamat és nem sírni. Nem is hoztam magammal zsepit. Micsoda butaság, hogy tudtam, hogy mit kell átnéznem és nem hoztam zsepit? Talán egy van nálam, de nem vagyok benne biztos. A levél csak békésen lángol a kezemben, én pedig elvarázsoltan, szinte már megbabonázva nézem a lángokat, ahogyan szépen lassan egyre közelebb érnek az ujjaimhoz. Érzem a hőt, persze hogy érzem, csak valahogy nem veszek róla tudomást, hogy veszélyesen közel vannak már a bőrömhöz, a körmömhöz... a parázsló darabokat viszi a szél, kész csoda, hogy nem a ruhámba, vagy a hajamba jutnak. Ez van, ha az emberben van egy jó adagnyi piromán hajlam, nem nagyon fogja fel, hogy valami baj van.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy tényleg találtam egy fickót az alagsorban elrejtve, még hozzá egy olyan fickót, aki nem is épp tegnap került oda. Kissé zavaros a történet arról, hogy miért került ebbe az állapotba, és persze elsőre nem is én voltam az, akivel mindezt meg akarták beszélni, de ezt nem is vártam el különösebben. Ettől persze eszem ágában sincs annyiban hagyni a dolgot, utána fogok járni és ahogy megvizsgálták a fickót, hogy jól van-e biztos, hogy beszélni fogok én is újra vele. Kale... már a neve sem a legáltalánosabb, hiszen nem valami Jack, vagy ilyesmi, ami jóval gyakoribb. Azért is jöttem ki most ide, hogy kicsit rendbe tegyem a virágokat és addig is elfoglaljam magamat, mert most biztos, hogy képtelen lennék csak ücsörögni és várni, az nem menne, be vagyok sózva, izgatott vagyok és ilyenkor várni a legrosszabb. Szóval nyugodtan rendezgetem a virágokat, kicsit a gyomot is eltávolítom. Persze a hűvös időben, kabátban nehezebb, de így sem olyan vészes. Nem kell, hogy a hideg teljesen felrúgja az ember megszokott életét, akkor csak mindenki utálná a telet, pedig ennek is meg van a maga szépsége. A hirtelen felhangzó szavakra azért tényleg sikerül összerezzenni, még a kis ásó is kiesik a kezemből, az is kész csoda, hogy nem esem a hátsómra, de az egyensúlyomat végül sikerül megtartani. Felállva hirtelen perdülök meg a tengelyem körül, bár már a hang alapján is sejtem, hogy ki lephetett meg így. - A diákokon kívül végül is bárkinek lehet, de az ijesztgetés nem szép dolog Jonathan. - az szám sarkában mégis mosoly játszik, annak ellenére, hogy a szavaim talán dorgálónak hathatnak. Nem annak szánom, bár nem volt szép tőle, de nem veszem zokon. Talán csak nem gondolt bele, vagy szándékosan tette volna? Az is lehet, végül is külső szemlélőként talán még vicces is a helyzet. Ő persze meg se rezzen. Beszéltünk már néhányszor, ha nem is sokszor, különös figura. Kíváncsi vagyok rá, hogy képes-e mosolyogni, mármint úgy normálisan boldogan, jó kedvvel... Ő tipikusan az a személy, akit kihívás megismerni és megfejteni. A szeme olyan sok mindent elárul már csak azzal is, hogy szinte semmit sem akar elárulni. - Kíváncsi vagy, tehát az is tudsz lenni. Elrendezem a virágokat, csak hogy kicsit elvonjam a gondolataimat, furcsa dolog történt a minap és még rendeznem kell magamban, hogy mit gondoljak erről. Sétálunk? - nem különösebben zavar, hogy közel áll meg mellettem. Leporolom a kezemet és ha benne van, akkor kicsit összehúzom magamon a kabátot, hogy egy kis sétára induljunk a birtokon. Még közelebb lépve belé is karolok csak úgy barátian. Engem nem zavar a dolog, nem voltam soha sem úgy vele, hogy a személyes szférát olyan nagyon védeni kell, sokan valahogy túlgondolják ezt. Persze van nálam is egy határ, de nem kell túlzásba vinni. - És te merre jártál? Esti séta? Csillagnézés? - oh nem, ilyesmit nem nézek ki belőle, pedig jót tenne neki, de az idő nem alkalmas rá. Nyáron, akkor az igazi! Kifeküdni éjszaka a puha fűbe és nézni az éjszaka fényeit, számolni a csillagokat, keresni a csillagképeket és gondolkodni, hogy vajon valahol távol a messzeségben van-e valaki más is, aki pont ugyanúgy nézi az eget és a mi Napunkat látja ugyanúgy, ahogyan mi az ő csillagát.
Lényegében teljesen feleslegesen indultam el, diákoknak nyomát sem találtam. Már pedig, ha én, mint ex-auror nem találok meg valakit, aki szinte nulla a nyomai elrejtésében, akkor biztos, hogy nem volt ott. Egész úton felfelé azon gondolkoztam, hogy a felesleges futkorászásért hogyan szivassam meg Friccset. Úgy gondoltam, hogy valamivel meg kéne neki ezt hálálnom, de végül is meggondoltam magamat. Mára elég volt a cécóból, helyette inkább a Virágágyások felé vettem az irányt, hogy elkerüljem őt. Még csak az kéne, hogy újabb szabályszegőket akasszon a nyakamba! Nem elég nekik, hogy megtartom az órákat? Még ha a diákok jobban is örülnének, ha nem tartanám meg nekik. Viszont, a további fölöslegesnek ítélt erőfeszítés elkerülése végett egy másik útvonalat választok, mint mondtam, a Virágágyások felé. Eredetileg egy hatalmas kerülővel jöttem, át a Birtokon, így egy-két bokrot átmászva bukkanok fel a Virágágyások Üvegházak felöli részéről. Itt tuti nem mászkál Frics, az épületbe meg majd valahogyan beosonok. Ha diákként ment, most is menni fog. Viszont, ahogy elindulnék az ösvény felé, egy ismerős barna üstököt szúrok ki. Pár pillanatnyi gondolkodás után valamiért inkább felé veszem az irányt. Amíg vele beszélgetek, addig sem kell Frics elől bújkálnom. A pálcámat zsebre vágom, és kissé felemelem a hangom, amikor megszólalok, talán kissé a szívbajt hozva rá. Elég halkan tudok osonni. ‒ Ki gondolta volna, hogy más is mászkál erre felé ilyenkor... ‒ jegyzem meg felé haladva, miközben leporolom a vállamról az ott maradt leveleket, port. Párszor már volt alkalmam vele beszélni, elég érdekes egy jellem. Igen csak ritka a mai világban, ha valaki ilyen simulékony, kifinomult ember. Érdekes, megfogott, hogy ilyen egyedi, így elkezdtem vele beszélgetni anno. Valószínűleg meg sem lepődik rajta, hogy elhagytam a köszönést, szokásom, talán még egy beszélgetésünk sem indult úgy a részemről, hogy köszöntem volna neki. A hangom semleges marad, az arcizmaim sem mozdulnak. Majdhogynem poker arcot vágva szólalok meg, tőlem nem meglepő módon. Az már inkább meglepő tud lenni, hogy leszólítok valakit. ‒ Mit csinálsz? ‒ Furdal a kíváncsiság. Már pedig én élvezettel elégítem ki a kíváncsiságomat, akármit is kell tennem azon ügy érdekében. Ez, a nő szerencséjére, még egy elég ártatlan érdeklődés a részemről. Minden köntörfalazás, felvezető érdeklődés nélkül teszem fel a kérdést, ezúttal már egy kis színt is vive a hangomba, miközben megálltam mellette. Nem különösebben zavar, hogy ha beléptem a személyes szférájába, nem véletlen teszem, ha megteszem. Csak ez már szinte reflexből megy. Imádom, ha kiakadnak ezen az emberek, bár, Dasiet még nem sikerült rendesen kiakasztanom...
I'm capable of anything, and I love this in myself.
A hozzászólást Jonathan Zayn Davies összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-08-25, 23:34-kor.
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Virágágyások 2015-11-23, 23:12
Szabad játéktér, új játék kezdhető.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Virágágyások 2015-09-30, 17:48
Shirley és Vanora - Két jég veri a virágot
Fel volt adva a lecke, és, ha Piton professzor valamit komolyan gondol, akkor ott nem lehet azt mondani, hogy de én nekem van egy jobb, alternatív megoldásom, mert az sosem lesz olyan jó, mint az ő megoldása. Jelenesetben az alternatív megoldás azt jelentette, hogy egyedül keresem meg a szóban forgó keresnivalót, a Keserűfüvet, mely legendák szerint a virágágyások között is megtalálható, csak épp még senki sem talált soha ott ilyet. Feladatom a virágágyások közül való szüretelés, méghozzá Shirley Harmsworthel, aki tulajdonképpen a megfelelőm volt a Griffendél házból, legalábbis felületes megközelítésnél, és ebből kifolyólag szinte sohasem beszélgettünk, vagy ismerkedtünk. Érdekes lesz a dolog. A nyári meleg messze tovaszállt, így nem lehetett könnyed fehérneműben grasszálni a talár alatt, kénytelen voltam meleget tartó atlétát, és hosszú ujjút illetve melegítőnadrágot is húzni. Sosem volt kedvenc évszakom se az ősz se a tél; én a meleget szeretem, amikor nem kell túlöltözni. Gyógynövénytan könyvvel mellkasomhoz szorítva sétáltam le a kertbe, és a virágokhoz, majd látván, hogy kollegínám még nem érkezett meg, kinyitottam a könyvet, és tanulmányozni kezdtem a Keserűfű tulajdonságait, kinézetét... legalábbis próbáltam, csakhogy ott esett le, a képet megnézve, és a virágágyások között szétnézve, hogy szinte csak olyan növénnyel van tele egy nagy része a földnek, amire simán rá lehet fogni, hogy az bizony Keserűfű. Ezért szeretem, ha színtelen a könyv kiadása... és biztos, Pitont ismerve, hogy nem lesz elég az, ha belemarkolunk, és kiszedünk egy négyzetméternyit. Mert a legjobbakat kellett kiszedni, méghozzá gyökerestül, hiba nélkül.
- Akkor nagyon kell az a gyömbér. Állapítom meg halkan, aztán kinyögöm az igazság egy részét, és már ezt is borzasztóan nehéz bevallani, mert nem olyannak ismertem meg, illetve gondoltam önmagamat, hogy csak úgy bekopogok valakihez, és elé vetem magam. Mégis valami nagyon hasonló történt. - Nem… igazság szerint fantasztikus volt. És… tudomásom szerint nem csalt meg. Ezt a részét nem bánom… Úristen, hogy mondjam el neki, hogy egy tízes skálán minimum tizenkettes értékben voltam felelőtlen? Az az igazság, hogy meg is érdemlem, de basszuskulcs, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet. Még most sem nagyon hiszem el. - Igazából, nem törte össze, szerintem csak én kellek neki, ami tök meglepő, de… nem ez a lényeg. Nyüszítem, és egész egyszerűen nem bírom kimondani, könnyebb lett volna, ha rájön, ha rögtön ezt kérdezi, akkor csak bólintottam volna, és foghatnánk együtt a fejünket, vagy valami hasonló. Sóhajtok egy mélyet, igyekszem a lehető legtöbb nyugalmat erőltetni magamra, hogy ne tűnjek tökéletes szerencsétlenségnek, bár határozottan úgy érzem magam. Ez most túl sok nekem, és azt kell mondjam, inkább csalt volna meg, akarna mást, minthogy tényként kelljen kezelnem a jelenlegi helyzetet. - Én… másodjára nem jött meg. Nyögöm ki végül halkan, sietve, elsüppedve önnön, mélységes szégyenembe, még a fejemet is lehajtom, mert gőzöm sincs róla, miként lehet az ilyesmit emelt fővel viselni. Ostoba voltam, ez tény, és most fogalmam sincs arról, mit kellene kezdenem ezzel az egész helyzettel. Lehet, hogy ő sem tud segíteni, de valakivel muszáj erről beszélnem, mielőtt Uther elé állok. Mérhetetlenül félek attól, hogyan fog rá reagálni, egy részem nem is akarja tudni, és undorító érzés, de van egy aprócska hang a fülemben, ami azt suttogja, könnyebb lenne, ha egyszerűen tennék a dolog ellen… Legszívesebben felpofoznám magam, gusztustalan vagyok.
//Úgy számoltam, hogy lassan letelik a három hét, és leszel már, de ha nem, hát sebaj, majd írsz, amikor tudsz. ^^//
- Igen drágám, a gyömbér jó az idegekre - kacsintok a lányra miközben megdörzsölöm a kézfejét. Nemsokára nehézkesen ugyan de elmondja mi történt. Szóval lefeküdt vele, ez a baj? - De... Eileen ezzel nincs semmi baj. Vagy ennyire béna volt? Nagyon fájt? Vagy megcsalt? - teszem fel az elsőként fejembe ötlő néhol túlságosan brazil szappanoperás kérdéseket. De akkor sem értem mégis mi baja lehet ezzel? Persze ez a fontos dolog egy nő életében ergó sokminden rosszul sülhet el - mégsem úgy ismerem Eileent mint aki minden apróságon stresszelne. Valami... valaminek itt lennie kell a háttérben. - Miért mondod ezt? - nézek rá értetlenül. Lehet tényleg egy durván csapongó pasiról van szó. - Mi ez az Uther valami nőcsábász? Mond, hogy nem törte össze a szíved - jelenik meg ismét dacos, harcias énem miközben homlokomon mély, agresszív ráncok jelennek meg. Csak kapjam a kezem közé ezt az Uther gyereket, meg fogja emlegetni! Az én barátnőmmel senki nem bánhat így. Egyébként is roppant tisztességtelennek tartom ha valaki tudvalevőleg egy szűz lánnyal úgy kezd ki, hogy tudja nem fog sokáig tartania dolog. Csak egy légyott aztán kész - de ezzel egy életre meg lehet törni egy lány lelkét. A férfiak annyira önzőek, undorító disznók. Jó persze nekem egy szavam se lehet, a maga extrém és nem mindennapi módján igazán mesebeli volt a nagy első. De ő... egyedi eset volt. Úgy értem némileg távolabb a civilizáció okozta nyomástól, stressztől és negatív befolyástól az emberek még nem vesztették el a tisztességüket. Nem úgy mint ez az Uther gyerek.
Kicsit jobb, bár Rose közelében általában így érzem magam, mintha soha semmi probléma nem lehetne a világon, bármi is az, megoldjuk, elfújjuk, volt, nincs. Ám ez most sajnos nem ilyen egyszerű, az, amibe kavartam magam, valami olyasmi, amiből valószínűleg soha az életben nem fogok tudni kimászni. - Én… annyira ostoba vagyok... Nyögöm halkan még a fülébe, majd lassan eleresztem, és zavartan tördelem magam előtt a kezeimet, nem bírom csak úgy kimondani, egyszerűen túlságosan ijesztő számomra ez az egész. - Attól félek, ezen a helyzeten már semmit sem segítene az sem, ha hátsón rúgnád. De még mennyire, hogy nem. Uther, közvetve róla van szó, de jelenleg semmivel sem bántott meg, legalábbis újra, azóta hogy színt vallott a pentagrammáról, alig láttam, és nem is nagyon szándékoztam ezen változtatni, még akkor sem, ha szenvedek a hiányától. Csak én lehetek ennyire elmebeteg, hogy egyszerre gyűlölök, és szeretek valakit tiszta szívvel. - Gyömbér? Nem tudom, most a tea sem vonzó. Hogy mondjam el? Mit mondjak? Hogy kezdjem? Azért van még, amiket nem tud Utherről és rólam, mert az egy dolog, hogy „randizgatunk”, és mindenki hajlamos azt képzelni, hogy ez amolyan cukormázas, habcsókos szerelem, holott közel sem, annál sokkal veszélyesebb, de többet nem akartam neki mondani mások előtt. - Én… a szünet után lefeküdtem Utherrel. Nyögöm ki a felvezetést, ami már önmagában elég sokkoló lehet tőlem, aki fennen hangoztatta mindig, hogy csakis és kizárólag komoly kapcsolatban, végtelen szerelemből fogja odaadni a virágát valami jóvágású alaknak. Ami azt illeti… ez igazság szerint mind megvan, de nem épp olyan formában, amiről a lányok álmodoznak a koromban. - Ennél nagyobb baromságot életemben nem csináltam, érted? Kétségbe vagyok esve, óriási hiba volt, a lehető legnagyobb. Nem fogja érteni, de nem jönnek úgy a számra a szavak, ahogy jönniük kellene, egyszerűen túlságosan megijeszt az egész helyzet, és félek, ha kimondom, végérvényesen visszavonhatatlanná válik, márpedig azzal nem tudok megbirkózni. Egyedül semmiképpen sem.
Őszintén szólva eleinte nem gondolok semmi aggasztóra az én kis barátnőmmel kapcsolatban, biztos csak Utherről akar pletykálni. Még örülök is neki, ha már nekem nincs szerelmi életem legalább mástól had halljak valami szépet és cukormázasan romantikusat. Dudorászva galoppozok le a lépcsőn, mosolyogva köszönök oda pár diáknak ám a jókedvem egy csapásra elszáll amint megpillantom Eileent. Szegényem elég meggyötörtnek tűnik, a szemei sírnak. Odarohan hozzám és olyan erővel ölel át, hogy úgy érzem menten kiszorítja belőlem a szuszt. De nem szólok rá, nem. Hogy is tehetném? Inkább viszonzom az ölelését és szótlanul simogatom a haját. Percekig csak állunk ott mintha szavak nélkül is értenénk egymás gondolatait. Végül az én suttogásom töri meg az acélos csendet. - Eileen, mi a baj? - kérdezem tőle s csak ekkor engedjük el egymást. - Mond el... ha az a bugyuta Uther volt csak bízd ide. Megismertetem a hegymászó bakancsommal a formás popóját - ráncolom a homlokom felvéve a dacosan gonosz arckifejezésemet. Még a karjaimat is csípőre vágom amivel még ha csak egy nagyon halovány de azért létező mosolyt sikerül kicsikarnom barátnőmből. Ez nagyon aggasztó, máskor le sem lehet minket lőne. Viharászunk, nevetgélünk és olyan hangosan peltykálunk, hogy semmi se maradhasson titokban. Megragadom Eileen kezét és egy padocska felé lépdelek magamután húzva őt. Leülünk, jómagam törökülésbe ahogy mindig és a lányhoz fordulva megfogom a kezeit. - Na most aztán tessék mindent elmondani utána Rose néni csinál neked egy mennyei, nyugtató gyömbér teát - mosolygok bátorítóan Eileen tekintetét keresve. Azért még megszorítom a kezeit is, hogy tudja itt vagyok és segítek neki. Szegény kis Eileen... ha az a mocsok valamit csinált vele én esküszöm. Esküszöm... oké még nem tudom mit teszek de meg fogja keserülni.
Nem voltam épp a legjobb állapotban, ami azt illeti, sík ideg voltam, és abszolút fogalmam sem volt róla, hogyan tovább, mit kellene kezdenem az életemmel, vagy mi lesz egyáltalán holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva. Az éjjel a takaróm alatt pityeregtem, próbáltam halk lenni, s csak akkor engedni a kísértésnek, mikor a lányok már aludtak. Ettől függetlenül tudtam, hogy ideje lenne már egy beszélgetésnek Rose és köztem, máskülönben megzakkanok. Tudom én, hogy neki is vannak elhallgatott ügyei, és szeretném azt hinni, hogy egyszer majd megosztja velem, de ha nem, akkor sem fogom zaklatni vele. Utherrel kapcsolatban sok mindenről én sem beszélhetek, hisz a barátaimmal fenyegetett korábban. Most, hogy nem vagyunk túlságosan jó viszonyban, meglehet tényleg semmi sem tartaná vissza. Hagytam egy üzenetet Rosenak az ágyán, hogy a virágágyásoknál várom, ez elég nyugis és csöndes hely, szeretek itt lenni, hisz a léleknek mindig jól esik valami szépet látnia, nemde? Most valahogy nem olyan színesek a virágok, pedig már tavaszodik, mondhatnánk, hogy szép az élet, de én most semmi ilyesmire nem vagyok képes gondolni. Csak járkálok fel, s alá, arra azért vigyázok, hogy a növényeket ne tapossam el, nem szolgáltak rá ilyesmire, de ezenkívül felőlem aztán az ég is leszakadhatna jelen pillanatban, az sem űzné el a rossz kedvemet, tanácstalanságomat. Talán Rose majd segít, hacsak nem kap azonnal szívrohamot. Szerintem nekem is sokkal egyszerűbb lenne úgy az életem. Odáig még nem jutottam, hogy azt gondoljam, jobb lett volna, ha hónapokkal ezelőtt Uther ledob arról a szikráról. Ráadásul anyám már a fejem fölött szervezi az egész nyaramat, és legalább húsz társadalmi eseményen kellene megjelennem a vőlegényemmel, aki nem Uther persze, mert miért is legyen az élet egyszerű. Már anélkül sem az, hogy bele akarnak kényszeríteni egy érdekházasságba. Fel tudnék robbanni, és addig sírni egyszerre, még nem apadnak el totálisan a könnyeim. Amikor meglátom Roset, már sietek is elé, gondolkodás nélkül vetve magam a nyakába, úgy szorongatva, ahogyan eddig még sosem tettem, amiből tökéletesen tisztában van vele, hogy iszonyatosan nagy bajban vagyok, mert ennyire nem szoktam kiakadni, pláne nem nyilvánosan. Szólni sokáig nem is vagyok képes, csak ölelem, a vállába fúrom a fejem, és el akarom hinni, hogy egyszer majd minden rendben lesz.
