2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hosszan hallgatja a fiút. És önmagának is kénytelen bevallani, hogy ez az egész helyzet sokkal jobban szíven üti, mintsem azt kifejezni képes lenne. Ha megtenné összeomlana. Mint a férje halálakor. Amikor az egyetlen megoldás a költözés, az új állás, az új életforma kialakítása volt. Továbblépett. De hogyan is léphetne túl tanítványa szenvedései felett? Természetesen tudja mi az a Horcrux, és miképp keletkezik. Tudja jól, miről beszél a fiú. Természetesen sosem kényszerítene Codyra olyan megoldást, amit a fiú lelkiismerete nem bírna el. Nem utolsó sorban talán még a sajátja sem. Eddig szentül hitte, hogy sosem fordulna efféle tanok felé. Most sem szabad eltérnie ettől a hitétől. De hány számára fontos életet veszíthet még el oly igazságtalan módon? Legszívesebben sikítani tudna ettől a kérdéstől. Egyedül a kimért angol hidegvére tartja még ülve a helyén. - Természetes, hogy minden eleven, és természetes az érzés, hogy fél a nemléttől. Még igazságtalanul fiatal, és igazságtalanul sok mindent kéne megtapasztalnia az életből. - mély levegőt vesz, és bár számtalan haldoklóval beszélt már erről, most mégsem igazán tudja, hogyan folytassa. Nehezére esik elfogadnia Cody állapotát, mégis szembe kell néznie vele. Ahogy azzal is, hogy közelebb engedte a fiút a kelleténél. De már nincs mit tenni, vagy változtatni ezen. Nem fogja megbánni, hogy így történt. Egyszerűen csak nehezebb lesz elengedni. Hallgatja a tanítványát, a vízióit. Megérti őket, és megérti, hogy nyomot akar hagyni a világban. Olyasmit, ami mindenkinek a hasznára van. Neki pedig kötelessége segíteni. - Nyár végéig nincs már túl sok idő. Viszont sok munka van, ha mindent meg akarunk valósítani. De mindent megteszünk, amit lehet. Méghozzá kapkodás helyett, okos logisztikával. Többek közt ez is olyasmi, amit meg kellett volna tanítsak magának... - mély levegőt vesz, nem először a beszélgetés folyamán, kezével megdörgöli csukott szemhélyait, és finom ujjai egy pillanatra megállapodnak az orrnyergén. Majd még hozzáfűz egyetlen szót ahogy felnéz. - Fiam.- tudja, hogy Codynak nem volt igazi, emberi édesanyja. Olyan, amilyet megérdemelt volna. Ebben a szóban pedig több érzés volt, mint előtte bármelyikben. Talán így, egyetlen szóban képes kifejezni, hogy immár nem csak a mentor, és tanár szerepet vállalja magára. Ez már túl jutott azon. Bár van két felnőtt lánya, most kapott és egyszerre el is veszít egy fiút. Egy oly tehetséges fiút, oly igazságtalanul. Egyetlen gyengéd mozdulattal simít végig Cody arcán. Ha ez az egyetlen anyai mozdulat, és érzés, amit ez a srác megtapasztalhat, hát ezt vigye magával a Tükör túloldalára. Majd maga elé húzza a fiú eddig elkészült munkáit. Jobb nem vesztegetni a drága perceket.
//Én köszönöm a játékot! Nekem is hiányozni fog, illetve a karaktereimnek a kölyök. Jó volt vele játszani. //
Hosszú pillanatokig csak néz maga elé és emészt. Fizikálisan és lelkileg egyaránt. A pillanatok hosszú hónapoknak telnek a fejében, de mit van mit tenni... Ez így sikerült. Túl van azon, hogy közölte a személyes kis tragédiáját. A pillanatok pedig különös nyugalmat hoznak számára. Talán a benső kis gyógyítója derengett fel így a legvégén mindennek. Ez a derengés pedig elérheti Rennest is. Olyan, mint egy patrónus közelsége és közben mégis más. - ...Nem minden csak fekete és fehér...- ismétlem el a tanárnő szavait. - Tudom, hogy létezik varázslat, ami képes a lelket egy még élő testhez kapcsolni, dee.. ez majdnem horcrux szintű varázslat. A saját testet vissza hozni, lényegében feltámasztani pedig szintén elég sötét rituálé. - eltűnődöm. - A fehér mágia követi a természet rendjét. Az, hogy ennyi ideje itt vagyok ilyen állapotban, nem természetes. Nem olyan vagyok mint a Roxfort szellemei. Még minden annyira... valóságos. Minden annyira élő... És közben tudom, hogy a valódi fizikális testem valahol a Holtak földjén ragadt és minden bizonnyal bőven használhatatlan állapotban van. - ismét hallgatok egy rövidet. - Nincsenek fájdalmaim. Nincs semmilyen tünet. Csak... egyre hasonlatosabbá válok egy átlagos szellemhez. Eltünedezem. - megcsóválom a fejemet - Nem akarok itt ragadni. Az átok szerint, amit a sötét nimfa a vonatúton használt, egy év a fordulópontja. Szóval... Nyár végéig van időm valószínűleg. Addig meg akarok tenni minden tőlem telhetőt. Nem azért, hogy a nevem vagy én fennmaradjak valamilyen formában, hanem hogy az amit magam mögött hagyok, a világnak hasznára legyen. Nem érdekel a hírnév. Nem akarok tovább maradni, mint ami megadatott. - nyelek egyet és ismét hallgatok, keresem a szavakat. - Csak... van a fejemben egy vízió, amiről hiszem, hogy hasznára válhat mindenkinek. Nem csak a varázstársadalomnak. Érti? - teszem fel a kérdést. - Ezért akarok a Konferenciára eljutni. - nos... őszinte voltam. És az őszinteségnek még nincs vége. - Félek a nemléttől. De attól még inkább, hogy árnyékként, tehetetlenül itt ragadjak örökre... Egy halálból való visszatérés nem egyenlő a gyógyulással. És nem is minden esetben károsodásmentes. Nem biztos, hogy... elbírnám. - itt nézek magam elé hosszabban. - Csak cselekedni akarok, ameddig megtehetem, utána pedig... elfogadni a felfoghatatlant.- Ezek után pedig beszélek Rennesnek a víziómról amit véghez akarok vinni. Hiszen ezért vagyunk itt.
Köszönöm a jétékot! Sajnálom, hogy eddig tartott a válaszkör. Hiányozni fog a kölyök az már egyszer biztos! Talán jobban is mint kellene..//
Be kell látnia sokkal nehezebb érzelemmentes, racionális felét mutatnia, mint gondolta volna. Talán mégis jobban megkedvelte a fiút, mint kellett volna. Hosszú hallgatásba merül, és nézi a tanítványát. Az esetlen mozdulatokat a teával. Legszívesebben felébredne ebből a rémálomszerű beszélgetésből. Igaz, sok mindent látott már, és átélt. Még sincs kész receptje erre. Nem készült fel rá. És ha valami gyűlöl, akkor az az, ha váratlanul érik a dolgok, és nem tud rájuk kelően felkészülni. Meglehet ez a helyzet mindenképp ilyen lett volna, bármikor is áll elé a fiú. - Úgy van. Hinnie kell benne. Ez a gyógyítói hivatás egyik alappillére. Megoldásokat keresünk a kórókra, és az átkok okozta kritikus állapotokra is. - ez az a mondat, amivel önmagát is nyugtatja. Amibe bele kapaszkodik. Sok mindent látott, és megtapasztalt már, de most mégsem érzi, hogy ennek bármi haszna volna. Ugyanakkor nem engedheti meg magának, hogy eluralkodjon rajta ez az érzet. Lehunyja a szemét egy percre, majd kinyitja, és felveszi a csészét az asztalról. - Sok féle mágia van, és nem minden tisztán fehér, vagy fekete. Minden esetre amíg a leghalványabb remény is van, abba bele kell kapaszkodni. Ha van mód visszaszerezni a testét, és az segíthet, azt kell tenni. Találni egy módot. Lehetőség szerint olyat, ami nem okoz lelkiismereti problémákat. - az más kérdés, hogy az említett tó, és infernusok minden bizonnyal nem tettek semmi jót a fiú testével. Ki tudja, hogy helyre hozható-e a dolog? És igen, emlékszik ő arra is, hogy nem is oly rég, hogy intette a Troops fiút bizonyos tudások megszerzésével kapcsolatban óvatosságra. De van, hogy a saját határaink is feszegetnünk kell. Nem. Minden bizonnyal nem használna fekete mágiát annak érdekében, hogy életben tartsa Codyt. A fiú sem akarná. De meg kell próbálni mindent, ami csak lehetséges. Ehhez pedig mélyebb kutatásokra lesz szüksége. Olyan területekről, amikről már diákként sem szívesen hallott. Ugyanakkor a férje auror volt. Mellette megtanult egyet s mást az efféle sötét átkokról. Ha nem is konkrétan erről. Az elharapott mondatra visszanyeli a késztetést, hogy közölje, ez egyáltalán nem szellemes. Így is kellően pocsék a helyzet. - Természetesen segítek mindenben amiben lehetséges...- egy pillanatra elhallgat. Nem akarja kimondani, hogy segít befejezni a fiú életművét, mielőtt meghalna. De valahogy mégis benne van ez is a mondatban. A bocsánatkérést igen nagyra értékeli, és megérti mennyire nehéz lehetett a tanítványának, és most is milyen nehéz. - Megbocsátok. - valahogy könnyebben mondja ki a szót, mint hitte, hogy képes lesz rá. Talán kicsit megkönnyebbül. Végül kortyol egyet a teából, mielőtt még hozzáfűzne valamit. - Segítek mindent elrendezni, de ígérd meg nekem, hogy mindig teljesen őszinte maradsz hozzám, és nem adod fel a lehetőségek keresését az életre. Bárhová is vigyenek azok. - apró nyelvtani változás, mégis szembe tűnő. Most először váltott sokkal közvetlenebb, tegező módra. Talán így kimutatva, hogy sokkal mélyebben érinti ez az egész, semmint azt jelenleg a mimikájával, testtartásával kimutatni képes.
Nos ameddig Rennes tanárnő érzelemmentességet igyekszik tanusítani, addig nekem csak úgy tombolnak, mint egy vad tengeri orkán. Arra, hogy szó szerint veszi a kórt valahol szomorú mosoly szökik az arcomra és halványan megcsóválom a fejemet. - Bár úgy lenne.. - mondom ki halkan. Látom a szemében azt a számon kérést, hogy miért nem mondtam el hamarabb, legalábbis érzékelem a nehezményezését. De csak az után fogok reagálni erre a részre, hogy a többire megtettem. Pár pillanatra magam elé révedek aztán magam is leülnék inkább, de nem megy. Nem tudok a seggemen ülni. - Kér teát? - dobom fel és már lépek is oda, hogy tálaljam, mindkettőnknek. Addig sem kell tartanom a szemkontaktust. - Kórnak nevezik, de ez egy átok és nincs rá gyógymód. Ha csak vissza nem tudunk jutni a Függönyön túlra, hogy elhozzuk a testemet... De hasztalan. A testem odaát maradt egy infernusokkal teli tóban. És valószínűleg azóta is ott bandázik velük. - közben elkészítem a teát, noha a hozzávalókat szinte remegő kézzel helyezem az alátétre, mégis van benne valami elcseszett túltolt műgond és precizitás. Egy pillanatra csak nézek a két csészébe, legalább olyan elszántan mint anno jóslástanon, de most sem látok semmit. Szipogok egyet majd össze szedem magamat és az egyiket Rennes elé helyezem, a másikat az íróasztal én felőlem eső oldalára. A mondandómat viszont csak az után folytatom, hogy leülök magam is. - Nincs olyan fehérmágia, ami vissza hozna egy holtat ennyi idő elteltével. És.. nem akarom, hogy feketemágiával, vagy más élete árán, vagy megkárosításával térjek vissza. - megcsóválom a mondandóm közben a fejemet, hogy ennek még a gondolatát is elutasítom. Nem! Biztosan nem akarnám, hogy ilyen módon legyek vissza hozva. - Az efféle kísérletek nem is mindig sikerülnek, és több kárt okoznak, mint hasznot... - majd végül mégis Rennesre nézek komolyan, hosszan. - Még egy darabig elszellemskedem itt, aztán... - el akartam lazázni a mondatot, oldani talán valamit, mégis bele bicsaklik a nyelvem. Ez pedig sajnos azt támasztja alá, hogy bár nagyon győzködöm magamat, egyáltalán nem állok készen semmire... - Aztán... - ki kell mondanom. Még egyetlen egyszer sem mondtam ki hangosan - Aztán.. eltűnök. Ezért akarok addig minél többmindent befejezni és lezárni. - megremeg az állam és belefagy a kezem a mozdulatba, hogy a számhoz emeljem a csészét. Egyrészt egyetlen korty sem menne le a torkomon, másfelől jelenleg megterhelést okoz nem elejtenem azt a csészét. Végül vissza le is teszem. - Bocsásson meg, hogy nem szóltam erről az egészről korábban, de újév után döbbentem rá magam is, hogy mi történt velem tulajdonképpen.... És... magam előtt sem egyszerű elismerni, nem hogy hangosan kimondani másnak azt, hogy... fél éve igazából, csak egy szellem vagyok aki élőnek látszik...
Érzi, hogy a tanítványa zuhatagként öntene rá mindent. Érzi, talán valamiféle anyai ösztöntől vezérelve a fiú lelki állapotát. Mégis megállásra kell késztetnie. Azért hogy a valódi okok, még ha esetlegesen mélyen, vagy fájdalmasan érintik a fiút akkor is felszínre kerüljenek. Amikor a fiú azt mondja, üljön le, akkor lenyeli a késztetést, hogy enyhe gúnnyal közölje, már ül, ha nem látná. Valahogy érzi, erre nem a legalkalmasabb az idő. Így inkább kérdő, fürkésző tekintettel figyeli tanítványát. Nem. Cody nem tudja elrejteni előle a tekintetét, és mindazt, amit az sugall. Mégis türelmesen kivárja, hogy Cody összeszedje a gondolatait, és belekezdjen a mondandójába. A kérdésre, hogy emlékszik-e a vonat balesetre csak némán, és komolyan bólint. Persze, hogy emlékszik. Minden lap telve volt a hírrel, és az áldozatok neveivel. Egy ilyen tragédiát nehezen felejt az ember. Főként mert az áldozatok között akadt néhány tanítványa is. Mélyen sajnálta a szülőket, és a családokat, és sajnálta, hogy többé nem egyengetheti a szakmai fejlődésüket ezeknek a fiataloknak. Micsoda értelmetlen, és tragikus halál. Arra, hogy nem minden halott lett megemlítve egy pillanatra magasra szökken a szemöldöke, de a fiú tekintetéből olvas ki inkább mindent. Kell neki néhány néma perc, mire megemészti a dolgot, és a következő mondatokat is. - Szellemkór. - ismétli meg csendesen a szót. Nem sokat hallott róla. Talán valamikor évekkel ezelőtt valamit, amire jóformán nem is emlékszik. Szívesen leteremtené a fiút, amiért csak most szólt neki erről. És talán kicsit rosszul is esik neki, hogy eddig nem avatta be, egyedül próbált a dolog után járni. De azt is megérti milyen nehéz lehetett most neki mindezt bevallani. Ami nem teszi cseppet sem könnyebbé a helyzetet. Arcáról nem lehet leolvasni semmit sem. Pusztán összefonja maga előtt az ujjait. - Ott ahol kór van, ott gyógymód, és megoldás is. - mondja végül csendesen, de komolyan. Ez a hit, ami élteti. Ez az, amire az egész szakmai életét, és hívatását feltette. Így van, és kész. Nem veszíthet el még egy tanítványt. Még egy túl tehetséges fiút, ily értelmetlen módon. Egy fiút, akit talán jobban is megkedvelt a kelleténél. Folyton figyelmeztetnie kell magát, hogy nem a fia, nem szólhat bele az életébe. Nincs joga hozzá. Egyéb iránt a saját lányai életébe se szól bele, hacsak nem kérik kifejezetten a tanácsát ebben-abban. - Mondjon el mindent, amire emlékszik. A legjobb a legelejéről kezdeni a dolgokat. - mondja csendes komolysággal. A hangja továbbra is higgadt, érzelemmentes. Talán túlságosan is az. De érzi, ha objektív akar maradni, akkor távol kell maradnia ettől érzelmileg, bármit is gondol. Arca kifürkészhetetlen marad, noha átható tekintetét, és figyelmét tanítványán tartja. Bármilyen nehéz is feldolgozza azt amit hallott, és amit hallani fog.
Még dőlne belőle zuhatagként, eláztatva vele mindent nyári záporként. Azonban minden megállásra készteti. Hirtelen úgy érzi magát mint valaki aki elfelejtkezett kapaszkodni a buszon, a sofőr meg satúféket taposott. Mikor a tanárnő felteszi a kérdést, hirtelen nem is tudja mit kellene felelnie. Honnan kellene kezdenie, ott van minden a tekintetében. A tekintetében, amit épp nagyon szeretne elrejteni Rennes elől. És közben keresi is a pillanatot. Végül vesz egy mély levegőt. - Kérem.. Üljön le! - és meg is várja, hogy a tanárnő leüljön. Majd hadarás nélkül fog bele. - Emlékszik a nyár végén arra a vonat balesetre? - oldalt pillant majd igyekszik nem kerülni többé a nő tekintetét. - Volt valaki a halottak között, aki nem lett megemlítve. - egészen halkra, veszi a hangját, mintha egy fiú vallaná be élete bukását az anyjának - Látszatra ő is épp úgy... épségben távozott, ahogy a többi túlélő. És azóta is épp olyan, mintha minden rendben lenne. De... - megcsóválja a fejét egy szomorú mosolyfélével, amiben valahogy benne van az, hogy egyszerre kérne bocsánatot és egyszerre vigasztalná a nőt, hogy nincs baj... És egyszerre csitítaná vele saját lelkét is. Nincs baj.. Hagy egy pár pillanatnyi csöndet, de leginkább mert keresi a szavakat a továbbiakhoz. - Szellemkór az átok neve. Egyetlen verses leírást találtam róla csak. - ökölbe szorítja a kezeit, megfeszíti röviden, majd felenged. - Újévkor jöttek vissza az emlékeim mi történt a.. Akkor.
A "Még öt percet" mondatra csak az egyik szemöldöke szalad fel. Sajnos ez már a lányainak sem jött be úgy 8 éves korukban, amikor nem volt kedvük iskolába menni. Most azonban valamiért meghagyja a fiúnak a pár pillanatnyi szusszanásnyi időt, amire szüksége van. Újfent él a gyanúperrel, hogy megint nem pihen annyit a fiú, mint amennyire a testének szüksége volna. Ami hosszú távon nem jó. De mielőtt újfent elkezdené lehordani ezért, úgy dönt kivárja, hogy kiderüljön a különös viselkedés mélyebb oka. Mert valamilyen kiváltó oknak lennie kell. Az asztalára tett táskára csak egyetlen pillantást vet, majd tanítványát kezdi fürkészni. Nem fog hozzá nyúlni. Legalábbis egyenlőre. Azonban úgy fest a helyzet, hogy a tanítványa mindenről beszél, csak arról nem, amire valóban kíváncsi lenne. Természetesen figyel rá, és nem kerüli el a figyelmét egyetlen kósza félmondat sem. Csakhogy egy idő után, amikor úgy ítéli meg, hogy így nem jutnak előrébb szokásától eltérően némileg türelmetlenül felemeli a kezét, és félbeszakítja a fiút. Ez nem kifejezetten szokása, talán Cody nem is emlékszik, hogy valaha történt volna ilyen vele. - Elég, elég. Az a javaslatom, hogy nyugodjon meg, és kezdjük előröl ezt a beszélgetést. - a hangja határozott, de nyugodt. Hallotta ő a sok mindent, publikáció, konferencia, árvaház. Nem arról van szó, hogy ne lenne türelme végig várni az egészet, vagy ne akarna segíteni mindebben a fiúnak. De most kevéssé érzi lényeges kérdéseknek ezeket, ahhoz az egyhez képest, amit néhány másodperc szünet után végül feltesz. - Kezdjük mondjuk onnan, hogy mért akar mindent egyszerre, és azonnal csinálni. Mi az oka ennek a pánik szerű kapkodásnak?- kifejezetten a mindent átható, mélyen fürkésző tekintetével néz a tanítványára. Ugyanakkor kifejezetten aggasztja az a bizonyos félmondat, amitől a fiú előző monológja szinte végrendeletszerű hangvételt kapott. Pedig elvileg egy egészséges fiatalember, rengeteg idővel, hogy minden felsorolt dolgot egymás után szépen a maga medrében megvalósítson. A kapkodás, gyakran csak hibákat szül. És szívesen megkímélné a fiút ezektől a hibáktól. Már ha kiböki végre, hogy mi a valódi baj, amin segíteni kell.
Mikor meghallom a tanárnő hangját kell azért egy két pillanat mire feldolgozom a félálomból, hogy ott áll mellettem és ezt az is bizonyítja, hogy simán leintem félig angolul félig walesiül hogy - Csak még öt percet tanárnő... - majd masszív csönd, pár pillanatnyi ugyanolyan állapot mint eddig, majd felszusszantok, mert valamit érzékelek, hogy mintha más lenne mint eddig végül kinyitom a szemeimet és felmérem a környezetemet. Fel is fedezem, hogy Rennes ott áll mellettem és mintha meg is szólított volna. Olyan sebességgel állok fel és vágom egyenesbe magamat, nem mellékesen, háttal az ajtón végig csúszva, hogy csoda, ha nem radíroztam le a hátamat! -Tanárnő! - ezt követően félre lépek, hogy mindketten be tudjunk menni. Én azonban semmiképp nem ülök le. Valahogy nincs ilyesmire semmilyen indíttatásom, cserébe lerakom a táskára a kéziratokkal teli táskámat és letámaszkodva az asztalra nézek a nő szemébe. - Publikálni akarom a tanulmányokat amiken dolgoztunk eddig. És a most Liverpoolban szervezett, Tavaszi Méregtani- és Gyógyászati eszközök Konferenciája pályázatát is meg akarom csinálni. - közlöm olyan elszántsággal és tőlem szokatlan komolysággal, hogy az már kicsit talán még aggasztó is lehet. Aztán mégis eluralkodik rajtam egyfajta gyermeki zavar és ellökve magamat az asztaltól nem is tudom állni a professzorasszony tekintetét. - És egy árvaház elindításában sem ártana némi tanács... - bököm ki végül, hiszen minden tőkém meg van hozzá, csak a szakértelmem, illetve kapcsolatrendszerem nem feltétlen olyan, amivel ezen a vonalon el tudnék indulni. - A régi árvaházamról nem tudok eleget meríteni, mivel az egy mugli intézmény volt, ezt pedig varázslóknak és boszorkányoknak szánom.... Olyanoknak is szánom akik a mugli világban elkallódnának, jó lenne, ha az intézmény független lenne és világszintűvé képes lenne kinőni magát. Egyenlőre... azért azzal is beérem persze, ha egyáltalán el tudom indítani az egészet. Utána úgy is ötmillió ügyvéddel meg jogásszal egyeztetnék, főleg ha nekem nem lesz időm befejezni, fontos lenne, hogy az ott nevelkedők ismerjék a jogaikat, a muglik világában is és a varázslók világában is... - és csak ömlik belőlem az egész. Az egész, ami pont úgy hangzik mint egy végrendeletféle hála annak az elejtett félmondatnak az egész közepén. De a lényeget voltaképp a nőre zúdítom... Ismét...
Bizonytalan honnan is kerül elő, vagy mi okból volt távol. Egyszerűen csak befordul az irodája folyosójára, egy halom vastag borítékkel a karjaiban. Már messziről kiszúrja az irodája ajtaja előtt várakozó fiút. Azaz inkább törökülésben, félálomban szendergő srácot. Ki tudja miért, de egy kósza mosoly fut át az arcán, majd el is tűnik, ahogy enyhén megcsóválja a fejét. Lassú, kecses léptekkel közeledik, és ahogy odaér a fiúhoz, valami különös lágy dallamos, de határozott hangon szólal meg. - Mr. Armstrong. Csak nem rám vár? Miben állhatok a rendelkezésére?- lenyeli az anyai késztetést, hogy rászóljon a fiúra, álljon fel, mielőtt felfázna a hideg kövön. Ami pedig a megszólítást illeti, Viviana tud a névváltoztatásról, de számára a fiú mindig Mr. Armstrong marad. Ennyi szeszélyt el kell viselnie a nőtől, hiszen valamikor ezen a néven mutatkozott be, és már úgy fest így is marad a nő számára.
A Martimor birtokról is hallott természetesen. Noha eddig nem kérdezett rá a fiúnál. Ami nem jelenti, hogy nem is fog. Kevéssé érdeklik az ostoba újságírók, ostoba firkálmányai. Cody verziója érdekli, méghozzá személyesen a fiútól. Az is feltűnt neki, hogy mostanában, mintha úgy viselkedne, mint a mérgezett egér. Valami újult teljesítménykényszerrel. Noha sosem látta ennyire összeszedetnek a srácot, mégis valamiért aggasztja ez a fajta viselkedése. Már el is akart beszélgetni erről a fiúval, csak eddig nem adódott rá megfelelő alkalma.
Némi ügyeskedéssel a borítékokkal, benyit, és belép saját irodájába. Bízik benne, hogy Cody követi, és be is csukja maga mögött az ajtót. Addig ő egyszerűen lerakja a vaskos nagy borítékokat az asztala egyik szabad sarkába, és helyet foglal. Majd int a srácnak, hogy tegyen ugyanígy. - Nos? - érezhetően várakozóan, és fürkészőleg néz tanítványa szemébe.
Órák után kopogtat, többnyire tudja hogy hogy vannak órái a professzorasszonynak, legfeljebb egyéb okból van épp távolt, de amennyiben így lenne az ajtó elé csövel törökülésbe. Nincs is szerencséje, de nem adja fel a várakozást és félre/hanyatt billent fejjel, félálomban, karba font kezekkel folyatja a nyálát és várja a messiást. Mert Rennes számára most nagyjából azt testesíti meg! Bőr táskája az oldalán és majd kiömlik belőle minden cucca, pedig biztosra lehet venni, hogy el van látva a táska tágító bűbájjal. Mégis pergamentekercsek halma árulkodik arról, hogy valami nagy dologra készül a srác. Egyébiránt január óta különösen olyan mint a mérgezett egér. Mint akinek bármelyik nap az utolsó lehet. Ez a teljesítményén is látszik. Bár arra igaz, jó hatással van a világvége hangulat. Történetesen ugyanis soha ennyire nem volt összeszedett az órákon és a nehezebb feladatokat, egyenleteket, kihívásokat, recepteket is olyan rutinnal oldja meg, mintha minimum 10 éve a szakmában lenne. Gyakran megtalálható mostanában az alkímia és a bájital laborban illetve lassan törzskönyveztetni lehetne az üvegházban is.
Rennes hallhatott róla, hogy a próféta egy pár nap erejéig felkapta a hírt, hogy a Martimorok birtokának ősi maradványai konkrétan eltűntek és vele együtt a birtok sötét, fenyegető kisugárzása is megszűnt. Most egy hatalmas üres terület áll rajta amin a tavasz eljövetelével, az élet is hajlandó volt megmutatni magát és a bátrak egészen kellemes piknikező rétre leltek a gigászi területben. Mintha.. a terület meggyógyult volna. Codyt meg is kereste a próféta az egésszel kapcsolatban, de nem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy is hamar híre fog menni ha megkezdődnek az építkezések az árvaházat illetőleg.
Szóval Cody vár. Kicsit sem emlékeztethetne senkit egy gazdáját vesztett kutyára...
Határozottan egyre nagyobb érdeklődéssel figyel Ivorra. Nem veszi különösebben zokon a megjegyzést hogy emberként gondolkodik, él, és hal meg. Ez egy elég nyilvánvaló tény. Sosem akart semmit tenni ezen tények ellen. Még a saját halandósága ellen sem. Úgy képzelte a munkásságában, és a gyermekeiben, majdan pedig az unokáiban, és dédunokáiban, és azok leszármazottjaiban legalább részben, de valahol ő is fennmarad. Egy önkéntelen mozdulatban, egy megvillanó kék szempárban, egy megfelelő helyre szúrt megjegyzésben. Vagy csak egy különc szokásban, mint regényeket olvasni egy pohár bor mellett. Arra, hogy két dolgot szeretne megosztani vele az idegen férfi csak finoman bólint egyet jelezvén, hogy figyel. Valóban minden szóra, összeálló mondatra figyel. Arra, hogy az emberiségnek nem való a halhatatlanság, pusztán megemeli egyik szemöldökét, de csendesen pusztán egyetlen mondatot fűz hozzá. -Ezt majd a történelem úgyis eldönti helyettünk.- noha ő maga sosem vágyott ilyesmire ilyen szinten, a fajának fejlődésének lehetőségét nem vetné el. Ki tudja milyen lesz az emberiség ezer, vagy két ezer év múlva? Vagy még az annál is távolabbi jövőben. Persze ezt ő már úgysem éli meg, ezért nem is agonizál rajta hosszasan. Ami a többit illeti, nos hátra dől a fotelben, és hosszasan emészti a dolgokat. Elgondolkodva, fürkészően tekint Ivorra. - Mondjuk úgy, hogy az én erkölcsi és etikai nézeteim sosem álltak köszönő viszonyban Maggie-vel, vagy inkább azok hiányával. Ez pedig igen sajnálatos. - mi mást mondhatna volt egyetemi szaktársa erkölcstelen kísérleteire? Kicsit talán szánja is, hogy ennyire irányt tévesztett az egykor tehetséges lány. Pedig akkoriban még egy amolyan lazább barátnői viszonyban volt vele, az előtt a bizonyos eset előtt, ami után több mint 18 évig nem beszéltek. Ez pedig meglehetősen hosszú idő, és meglehetősen eltérő életútra vitte őket. Noha azét undorát sem vetkőzi le teljesen belegondolva a nő tetteinek következményeibe. Persze a történelemből tudjuk jól, hogy a hatalom, és a halhatatlanság iránti őrjítő vágy hány fiatal tehetséges embert taszított igen sötét tettekig, igen sötét bukással a végén. Pótcselekvésként kitölt még egy-egy pohár bort, és int, hogy Ivor folytassa a második dologgal. A végső konzekvenciákat levonni, és a benne felmerülő egyéb számtalan kérdést ráér akkor feltenni, ha már tisztábban látja az egész képet.
Érzékeli, hogy nem minden lesz befogadható amit mond, vagy mondani készül így nagyon igyekszik majd úgy fogalmazni, hogy megérthető legyen. - Nem baj, ha az éveket elengedi, csak annyit jelent, hogy emberként gondolkozik, emberként él és emberként hal, majd egyszer valamikor. - Hát igen. Az emberi illékonyság egy csodálatos dolog. És bármilyen hihetetlen, hímneműnek számítok. Elég ennyit tudnia bárkinek aki nem kerül közelebb a kérdéshez. Nem érzem nyomasztónak a csendet vagy azt az időt, ami eltelik. Meghagyom neki azt az időt ami alatt képes megemészteni a hallottakat. Vagy legalább egy részét. Elraktározom a hallottakat, hogy Maggie valószínűleg ellopott egy kísérletet és a sajátjaként prezentálta... vagy valami hasonló incidens történhetett a két nő között. Halkan, nyugodtan kezdek beszélni, ahogy eddig. Nem szeretem emelgetni a hangomat, hatásfokozás végett sem. - Két dolgot szeretnék magával megosztani egyenlőre. - konferálom fel, és bár valóban két témát ölel a dolog, kicsit talán szerteágazóbb lesz azon belül. - Az egyik, hogy az emberiségnek semmilyen formában nem való a halhatatlanság. Nem azért, mert nem tudna bánni vele, vagy nem tudna felnőni hozzá. Hanem azért, mert mire ez megtörténne, nagy valószínűséggel kiirtaná önmagát... És nem utolsó sorban, elvesztené lényének eszenciáját. - hagyok némi szünetet és figyelem a reakcióit, aztán folytatom. A szavaimból érezhető, hogy minden ellenére, nem nézem le az embereket. - Nem szeretek bele szólni fajok fejlődésébe, de sok mindent megéltem. És önszántamból már nem kívánok asszisztálni egyetlen önpusztító projekthez sem. - ismét hagyok némi szünetet, direkt arra a két szóra téve a hangsúlyt, mely mindkettő elgondolkoztató lehet. Végül újabb korty, ezúttal fel is hajtom, és leteszem a poharam - Ms. Prichard.. - Ms. Mert férje hál égnek nem volt. Se gyerekei. - Varázslényeken kísérletezett. Bár eddig csak földieken. A célja egy eszenciális életforrás előállítása volt, amivel a halált mint olyat, nyugdíjaztatta volna. Hogy ezt kik számára tette volna elérhetővé.. vagy milyen áron... Nos ez örök kérdés marad. - elgondolkodva nézek Mrs.Rennes-re. A nő iránt érzett ellenségessége minden bizonnyal nem fajult volna addig, hogy valóban megölje őt. - Rengeteg védett illetve értelmes lény végezte a kezei között, a tudomány oltárán, jóval több mint kellett volna. A kísérleteit pedig önkénteseken, vagy Azkabanra ítélteken tesztelte. Az önkéntesek közül nem egy... került kórházba tartósan, némelyik elmekárosodással... Ami mint tudjuk általános mellékhatása a rosszul, vagy túl sokszor elvégzett exmemoriam-nek is. - hallgatok egy újabbat, ízlelgetem a következő gondolatokat, az Rennes számára egyértelműsödhet, hogy bár akadnak állati jellegeim, semmiképpen nem lehetne állatnak titulálni. - Egy bizonyos tényező miatt, mondjuk úgy, hogy kiszolgáltatva kerültem magam is a kezei közé, de felajánlottam, ha elenged, játszom az emberek szabályai szerint. Asszimilálódom, vagy felszívódok, és mintha nem is léteztem volna. - itt viszont előre dőlök és megtámaszkodom a lábaimon, hosszú ujjaimat magam előtt sátorként össze illesztve. És bár a hangom feltűnően színtelen, jelentőségteljesen komoly. - Mivel azonban bennem meglelte az áhított forrást a szérumjához.. nos... nekünk meg ebből lett egy... kritikusabb nézeteltérésünk. - igen gyengéden fogalmaztam meg az esetet. A másik megosztandó dologgal még várok. Bőven elég lesz ezt is átrágnia.
Mondjuk úgy, nem Ivor az első furcsa szerzet, akivel a nőt összehozta a sors. De az tagadhatatlan, hogy sok szempontből ő viszi a prímet. Kortyol egy utolsót a poharából, és lerakja azt az asztalkára. Fürkésző tekintettel figyeli az idegen minden szavát. A számok számára túlságosan felfoghatatlanok. A korlátolt gondolkodásában nem igazán képes felfogni, hogy milyen lehet korszakokat átélni. Esetlegesen világból világba utazgatva. Ő sosem akart több száz vagy több ezer éves lenni. Halhatatlan pedig végképp nem. Pusztán egyetlen teljes, és értékes életre vágyott. Így a férfi mondandójából arra koncentrál, amit befogadni képes. Például, hogy idegen. Ami érdekes kérdéseket vet fel a gyermekekkel kapcsolatban is. Akik ennek fényében nyilván félvérnek számítanak. Sajátságos fizikai tulajdonságok is kiütközhetnek rajtuk. Mivel ezt igen érdekesnek találja, úgy dönt figyelemmel fogja kísérni a fejlődésüket. Most azonban ezt is félre teszi, és próbál továbbra is a férfire -már ha lehet annak nevezni?- koncentrálni. Megemészteni a szavait. Hosszú nyomasztóan csendes percek következnek. -Maggie Prichard...- prüszköli végül a nevet, valami mélységes undorral. - Azóta nem követem annak a... khmm... nőnek a karrierjét, amióta ellopt... volt egy kis szakmai nézeteltérésünk.- tisztán érzékelhető valamiféle mély ellenszenv a név viselője iránt. Ahogy az is, hogy igen csak nehezére esik hölgyhöz méltó szavakat megfogalmazni valakiről, akit sosem tartott hölgynek. Mindössze az tartja vissza igen illetlen szavak használatától, hogy önmagát efféle sekélyes kifejezésekkel élők fölé helyezi. Viselkedésben legalábbis mindenképpen. -Miért talán csak nem támadt rá valamelyik balul elsült ostobán kivitelezett kísérlete?- kedvesen érdeklődő, csevegő hangszínt használ, valami elképesztően ártatlannak tűnő arckifejezéssel, mégis van valami mély rosszmájúság a kérdésben.
Megértettem mire is gondolt persze, viszont kicsit összetettebb a probléma, minthogy most és azonnal képes legyek asszimilálódni egy halandó családmodellhez. Át kell gondolnom és rá kell jönnöm mi ez a fenyegetés és hogyan tudom feloldani, likvidálni és még úgy az összes többi szart is jó lenne megoldani, mondjuk még azelőtt hogy kettőt pislognék és felnőnek... A válaszait figyelemmel kísérem. Aztán elgondolkozom, hogy hogyan is tovább. Bólintok csak egy aprót, hogy tudomásul vettem minden szavát. És akkor most jöhet a falak lebontása! - 25... ezer éve létezem lassan. Ebből közel 12 ezer éve utazom. - várok egy pillanatot és láthatja rajtam, hogy nem szarral gurigázok, amit mondok teljesen komoly. - Úgyhogy, ha ez bármit is számít, nem tartom egy konzervatív vén szatyornak. - teszem hozzá némi bocsánatkérő biccentéssel meg tekintettel. - Az utazást, értse úgy, hogy síkon, téren és gyakran időn is át. - Újabb kimért könnyed mozdulattal emelem a poharat a számhoz és kortyolok a borba. Most ízlelgetem is... Nos amikor egy gasztro mumus azon orgiázik, hogy miféle ízkavalkádot lehet kiérezni egy egy borból... annyira nem is téved. De sajnos mindahhoz képest amit ő említ, amivel eladni kívánja a termékét... az az én számban egy teljesen új szintre lép. Nem mondom, hogy jó értelemben, de mindenképpen más szintre. Mivel ez a brutálisan túlexponált ízérzékelés kísért egész életemen át, így el sem tudom képzelni, azt az ingerszegény ízvilágot, amit egy ember megél. Bár lehet, úgy gyakran fogyaszthatóbbnak gondolnék dolgokat. - Hallott a végzetes kimenetelű merényletről, a Minisztérium lénykutató laborjának vezetője ellen? Maggie Prichard. - közlöm még a nő nevét totális nyugalommal és rezzenéstelen arccal. Tulajdonképpen nem biztos, hogy a részletekről is tud, miszerint egy veszélyes lény kitörésének köszönhető a "merénylet". Ezt csak az esetben tudhatja, ha elég befolyásos. De talán egy rokonszakmában dolgozó haláláról még értesülhetett is akár. Apránként adagolom és tárom fel előtte a tényeket. Alapvetően, túl sok veszteni valóm nincs, ha úgy tapasztalom, egyszerűen elveszem az emlékeit és számára is legfeljebb egy különös, homályos álomkép leszek... Vagy ha kíméletes akarnék lenni, csak egy álombeli látomás, amint Rennes a férjével borozgat és beszélget...
Teljességgel közönyös mozdulattal emeli meg a poharát és kortyol bele. Nem igazán tudja hova tenni a férfit. Különös figura, különös reakciókkal, vagy inkább azok hiányával időnként. Csak remélni tudja, hogy Ivor elgondolkodik azokon, amiket megosztott vele, és belátja, annak a lánynak, és a gyerekeinek szüksége van a jelenlétére. Legalább részben. Tudniuk kell, hogy számíthatnak rá, és a segítségére, ha szükséges. Legalábbis erre próbált rávilágítani, de fogalma sincs mekkora sikerrel, avagy anélkül. A boros poharát forgatva elgondolkodva nézi egy darabig az előtte ülő idegent, mielőtt válaszolna a kérdéseire. - Én inkább abban hiszek, hogy minden józan gondolkodásra képes személynek joga van meghozni a saját jó vagy rossz döntéseit. Aztán pedig felelősséget kell vállalnia a döntései következményeiért. - válaszolja higgadtan az első kérdésre. A másodikon némiképp tovább mereng, és újabbat kortyol a borából. -Sok féle fajta élőlény létezik a Földön, és talán azon túl is. Naivitás volna azt gondolni, hogy az ember az egyetlen józan értelemmel bíró ezek közül. Hogy ezek a jobb szó híján nevezzük életformáknak, milyen fejlettségi szinten állnak az emberhez képest az más kérdés, ami persze számos újabb kérdést vet fel. De én szeretnék hinni abban, hogy idővel az emberek is eljuthatnak olyan távolinak és lehetetlennek tűnő fejlettségi szintre, mint bármelyik lény az univerzumban.- talán furcsa ködös távoli álomképnek, vagy valami szentimentális naivitásnak tűnik ez a válasz, de a nő még mindig hisz valahol az emberi jóságban, és abban hogy az emberiség igen is képes tanulni a saját hibáiból. Ha nem így van akkor mi van azzal a sok megismételhetetlen jóval, amit az emberek hoztak létre, az irodalommal, a zenével, a művészetekkel?
Végighallgatom a nőt, valahol meglep... ennyire bizalomgerjesztő fejem volna? Olyan információkat is megoszt amik kifejezetten személyesek. Miközben hallgatom, elnézek a fénykép felé amin a saját gyermekei vannak. És úgy hallgatom tovább. Végig figyelek és emésztem amiket mond. Persze hogy elgondolkoztat, csak sajnos nem úgy, hogy magamba szállok és belátom, hogy egy gyáva pöcs vagyok és rohanok Jadehez. Valódi veszélyben van. A vörösbor említésére csak biccentek. - Csak az íze végett. - mondom egy elgondolkozott félmosollyal, és valóban csak az íze miatt, amolyan szolidaritásból iszom a nővel, lévén az alkohol az ég világon semmilyen hatással nincs rám. A szervezetem előbb lebontja, minthogy felszívódjon. Amennyiben kitölt, szórakozottan emelem meg a poharat felvéve a szemkontaktust. - A gyerekekre!~ kortyolok majd egy pár perc csönd érkezik felőlem. Ebben a pár percben egy kicsit olyan mintha nem is itt lennék. Egy pislogással feloldom az állapotot és végül csak rákérdezek valamire, ami látszatra nem is kapcsolódik az előzőkhöz. - Mondja Mrs. Rennes, hisz ön... a jó és a rossz egyensúlyában? A létezésében, olyan élőlényeknek, amik messze túlmutatnak az emberen? - direkt nem harcot mondok még ha az az emberek számára kézenfekvőbb is lehetne. A figyelmem most hatványozottan terelődik a nőre és ezt ő is megérezheti most.
Valamiféle különös szigorú érdeklődéssel tekint Ivorra. Végig hallgatja, azt amit mond, és szemmel láthatóan töpreng el rajta. Néhány percig némán emészti a hallottakat, valamiféle kiismerhetetlen arccal, mely nem árulkodik semmilyen különösebb érzelemről. Jól látszik, azonban hogy többször megfontolja a válaszát. Előbb megrágja magával párszor, mielőtt megszólalna. - Abban egyetértek, hogy a felkészültség, és az abból fakadó tudás sokat segít. És be kell látnom, hogy nem tudom miféle szerzet maga, honnan jött, vagy miféle veszélyeknek lehet kitéve. Azt viszont miután felneveltem egy ikerpárt, jól tudom, hogy a gyerekeknek egész más fogalmaik vannak a veszélyről, és biztonságról, mint a felnőtteknek. - tekintete egy falra függesztett képre siklik, melyen két tinédzser korú szőke lány karol egymásba mosolyogva, akiknek az arca csaknem teljesen egyforma, a mosolyuk nem különben. Az egyetlen látványos különbséget a ruházatuk adja. Az egyik lányon fehér virág mintás hosszú lenge nyári ruha van, a haja kiengedve hullik a vállára, míg a másik lányon valamiféle sport mez van rajtszámmal, haja pedig szigorúan parketta fonással összefonva. Ha nem épp egymás mellett állnának a képen, azt is lehetne hinni, hogy ugyanarról a lányról készült két kép, kétféle élethelyzetben. - Tudja, egy gyereknek mindig szüksége van mindkét szülője közvetlen jelenlétére, és figyelmére. Különösen, amíg ilyen kicsik. Számukra a biztonság csupán annyit jelent, hogy ha bármikor felnéz a játékból, akkor látó és vagy halló távolságon belül tudja valamelyik, vagy mindkét szülőjét. Tekintsen egy vén konzervatív szatyornak, ha jól esik, de hiszek a régimódi elvekben, és családmodellekben. Ahol két szülő neveli a gyermekét vagy gyermekeit. Hogy mért ragaszkodom ehhez az állásponthoz? Azért mert úgy gondolom, hogy ez ad megfelelő egészséges viselkedésmintákat, nézeteket, és élettapasztalatokat a gyermekek számára, amik alapján ki tudják majd alakítani a saját felnőtt életüket. - egy percre megáll a véleményének kifejtésében a témával kapcsolatban. Nem kioktatni, vagy beleszólni akar a férfi életébe. Távolról sem. Pusztán saját elveit közli a család fogalmáról. Ezzel lehet egyet érteni, és nem egyet érteni. Ivor vagy elgondolkodik a hallottakon vagy nem. Végül leül a férfival szembe, a másik fotelbe. - A férjem auror osztag parancsnok volt. Tudjuk jól, hogy ez az állás állandó életveszéllyel jár karöltve. Sok ellensége volt, és sok bűnöző fogadott ellene bosszút. Mégis, minden egyes szabad pillanatában ott volt a lányai mellett, és mellettem. Minden egyes nap, mindent megtett a családunk boldogságáért, ami tőle telt. Nem volt olyan halálos fenyegetés, ami visszatarthatta volna ettől. Talán, ha ő még élne, és itt volna, akkor hasznosabb tanácsokkal szolgálhatna a maga számára mint én. Amit viszont biztosan tudok, hogy mennyi időt, odafigyelést, és energiát igényel két ilyen csöppség nevelése. Ez akkor sem könnyű, ha két szülő osztozik ezen. Hogy egyedül milyen nehéz lehet, abba belegondolni sem merek. - ismét elhallgat, amikor rájön, hogy kezd túl sokat, és túl személyes módon mondani, ki tudja mért, egy idegennek. Tanárként hozzá van szokva, hogy sokat kell beszélnie, akár másfél két órákat is egybefüggően. De szinte sosem megy bele személyes példákba. Végül sóhajt egyet, és egy pálca intésre megjelenik egy üveg minőségi vörösbor, és két pohár a köztük lévő kis dohányzóasztalon. - Bocsássa meg, ha túlságosan belemerültem volna a témába, de meglehetősen ritkán van alkalmam ilyesmiről beszélgetni. Egy pohár vörösbort esetleg?- amennyiben Ivor igennel válaszol a tanárnő varázslatának köszönhetően a bor kitölti önmagát a poharakba, ha nemmel akkor csak az egyik pohárba, amibe Viviana nem rest rögtön bele is kóstolni...
A mondatokra megrándul a szám sarka, de épp csak egy pillanatra, így nem nem lehet eldönteni, hogy egyfajta fájdalom szülte szarkazmus, vagy gúny megnyilvánulása akart-e lenni, de valami elcseszett komponens az összképben az biztos. Láthatóan forognak a kerekeim, azonban az is látható rajtam, hogy nem azt fontolgatom, mit kamuzzak össze, hanem hogy megszólaljak-e egyáltalán a témával kapcsolatban... Igen csak jó lenne egy érett felnőtt nővel beszélni erről, aki kellően egészséges életúttal és kellően nyitott elmével rendelkezik, hogy megértse a helyzetet... Noha az is igen hasznos lenne, ha nem akarna kapásból jelenteni. - Higgye el, nagyobb biztonságban vannak, ha csak távolról vigyázok és támogatom őket... amiben tudom. - hosszan, komolyan nézek Rennes szemeibe, biztosítva róla, hogy nem poénnak, vagy olcsó ponyvának szánom a szavaimat. Bár mivel gyorsan realizálom, hogy ez marhára nem vet egy fikarcnyival sem jobb fényt rám, egyszerűen hozzá teszem. - Nem vagyok ember, még csak nem is halandó. - aztán kelletlenül tovább fűzöm. - De sajnos Loki szerencséje kísér... Így mesterien vagyok rosszkor rossz helyen. Akár én vagyok a felelős akár nem - csak hogy tisztázzuk, van fogalmam a felelősségről és arról is, hogy nem vagyok egy szent... Szép vicc lenne.... majd a könyvespolcra bökök fejjel - A tudás viszont segítségemre tud lenni. - kérdés, hogy az elhangzott információk fényében, akar-e továbbá bármiféle tudást a rendelkezésemre bocsájtani, vagy csupán annyi lesz az ára, hogy bizony beszámolok Földi kalandjaimról...?
Határozottan érdeklődően tekint az előtte ülő férfire. Voltaképp egész kíváncsi lett a különös alakra. A hirtelen hangulatváltás fő okára. Ivor hallgatása éppen elég válasz volt arra nézve, hogy vannak gyerekei. Azonban arra mégsem számított, amit az idegen alig négy szóban közölt vele. Ugyan Cody mesélt bizonyos dolgokat, például, hogy Jade nevű lány, az édesanya nem épp rózsás anyagi helyzetben van, és most sportolnak egy lakásra neki, és a piciknek. Vagy hogy ismeri az apát, akit szó szerint a "Fura alak." jellemzéssel írta le. Amennyiben ez a szőke férfi a tényleges apa, úgy Codynak tényleg igaza van. Fura alak. Nem csak a könyvkölcsönzési szokásai miatt. Van valami más is itt. Jóval több van ebben, mint holmi különös, különc viselkedés. - Szóval, maga a "Furcsa alak", aki a gyerekek apja. Árulja el nekem, mért is nem épp a gyerekekkel, és az édesanyjukkal van, ahelyett, hogy éppen engem boldogít ebben a lehetetlen órában. Nekik minden bizonnyal nagyobb szükségük lenne magára, mint a fotelemnek. - nem arról van szó, hogy zavarná, hogy Ivor a fotelbe telepedett. Azonban két gyönyörű ikerlány büszke anyukájaként nagyon jól tudja mennyi időt, és energiát igényel két ilyen csöppség. Ráadásul hisz a régimódi elvekben, miszerint a gyermekeknek két szülő kell. Egy anya, és egy apa, akik szeretet teljes családi légkörben nevelik a gyerekeket. Együtt, házasságban. Tudja ő, hogy egy házasság nem egyszerű, és sokszor nem könnyű dolog, mégis ez teszi teljessé az életet. Véleménye szerint ha már Ivor sikeresen teherbe ejtett egy fiatal lányt, akkor gondoskodnia is illene róla. Még ha egy félre sikerült buli következménye is mindez. Szigorú érdeklődő tekintetét végig Ivoron tartja. Most már határozottan kezdi érdekelni, hogy mitől is olyan különös ez a fickó, és mért van az az érzete, hogy itt sokkal bonyolultabb dolgok állnak a háttérben, mint amit ő egyenlőre lát.
Egy perc néma csönd, aztán vissza billentem a fejemet. Kitartóan nézek magam elé egy pillanatig, majd a kérdésére, Vivianára siklik sárgászöld tekintetem. A hallgatásom eléggé egyértelművé teszi a választ, csupán azt mérlegelem, megtoldjam-e lényeges információval. - Épp az a kettő. - bököm ki végül, különösen kifejezéstelen, valahol mégis mélyen elgondolkozott arccal. Bár küllemre nem tűnök idősebbnek 30-35 közöttinél, most mégis fényévekkel öregebbnek hat az egész lényem... A hirtelen reakciót több összetevő váltotta ki belőlem. A válaszom pedig egy hosszú és valószínűleg bonyolult történetet ígér... Ami annyira nem is bonyolult... Csupán az egyik oldalról emberi... a másikról meg... valami más.
Őszintén szólva, nem teljesen biztos benne, hogy az idegen megértette azt, amire célozni akart. Minden esetre úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja a kis szóviccet, és a megjegyzést. Ivor éppen mondana valamit, amikor meggondolja magát, és célba veszi az íróasztalt. Amit a tanárnő határozottan nem néz jó szemmel. Az egy dolog, hogy könyveket kölcsönöz a polcról magának, ámbár annak sem ez lenne a módja, de mégis ki engedte meg, hogy a személyes jegyzetei, a diákjai dolgozatai, na meg úgy egyáltalán az asztalán lévő bármi bármilyen dolgai között matasson?! Mégis mit gondol, mit engedhet meg magának? - Már megbocsásson. Nem gondolja, hogy elég nagy tiszteletlenség más asztalán lévő holmikhoz nyúlkálni, az engedélye nélkül? - vesz egy mély levegőt, de a tekintetét nem veszi le Ivorról. Valami különös változást lát benne. Igazából vaknak kéne lennie, hogy ne lássa, hogy mekkora hatással van az a fénykép a férfire. Márpedig nem vak. A fényképet egyébként éppen aznap délután kapta Cody-tól. A képen az ő keresztgyerekei vannak. Persze ő is látta a cikket, miszerint boldog apuka. Jót is derült rajta. Szép is lenne, ha egy medimágusnak minden baba a sajátja lenne, amit világra segít. Akkor csakhamar egy Roxfortnyi gyerek apja is lehetne már. Mindenesetre jól szórakozott a cikken. Hogy mostanában miket nem hordanak össze a lapok... Mintha a minőségi újságírás kiveszett volna a divatból. - Azt majd én eldöntöm, hogy mikor megyek aludni.- jegyzi meg némiképp epésen. De tulajdonképpen már sokkal jobban érdekli ez a hirtelen hangulatváltás a fénykép hatására. - Vannak gyerekei?- teszi végül fel a magától értetődő, kardinális kérdést, miközben kíváncsian firtató szemeit a férfin tartja a fotelben.
- Mrs. Rennes - kezdem szelíden - El sem tudja képzelni, hányszor fordul velem elő az imént vázolt helyzet, holott mindenemet fejben tartom. - apró szóvicc, hangomból kiérezheti, hogy itt márpedig valami turpisság van a dologban! Majd előzékenyen egy kézmozdulattal hozzá teszem - Egyébként tökéletesen értem, mire szeretne célozni. - noha nem mintha meghatna, de erről neki nem kell tudnia. A hivatalos utas szavaira önkénytelenül elmosolyodom pedig általában tökéletes kontroll alatt tartom a mimikámat. És már épp szóra nyitnám a számat, mikor az íróasztalon magára vonja valami a figyelmemet és mit sem törődve a továbbiakkal oda is lépek és a dolgozatok alól elő húzom a kilógó fényképet, amin két szőke ikergyermek tuszkol a szájába valami játékot. Meglepően feltűnő a hasonlóság a kölykök és köztem, végül a mindig erőt és magabiztosságot sugárzó tartásom most egy szemvillanás alatt megrogyik én pedig a önkényesen Rennes tanárnő foteléhez hátrálva, tökéletesen kiszámolva az utat és irányt, lezuttyanok. Nézem egy hosszú pillanatig a képet, majd egy hanyag mozdulattal, vissza pördítem az asztalra, a fejemet hátra vetem a támlára feltárva hosszú erős nyakamat, mintáimmal együtt és látványosan leszarom a környezetemet. Rágóizmaim is tanúskodnak róla, hogy valami veszettül rág. Végül megdörgölöm a képemet. - Egy öt perc és itt sem vagyok. Nyugodtan menjen aludni, távozásomat követően, minden úgy marad itt ahogy volt. Efelől biztosítom.
Nem túl nagy titok, hogy a részecskefizika, illetve a részecskemetamorfia nem voltak a kedvenc tárgyai, bár amit nagyon kellett azt megtanulta. Ezek szerint ha a férfi jobban beleásta magát a dologba akár még képes is lehet ilyesmire. Nem mintha ez különösebben meghatná a tanárnőt. Úgyhogy tovább is lép a szellemesdin. Noha kicsit sem tartja szellemesnek, hogy ebben a lehetetlen időpontban vívjon szemantikai csatát a szőke figurával. Mindenesetre fürkésző tekintetét a behatolón tartja. Valahol az első felháborodáson túl, azért ő is legalább annyira kíváncsi a figurára, mint fordítva. Mindenesetre úgy dönt máshonnan közelíti meg a problémát. - Nyilván maga örülne neki, ha egy személyes holmijának lába kelne, épp amikor szüksége van rá, csak hogy aztán akkor kerüljön elő, amikor már nem is keresi. - próbál rávilágítani, hogy elég kellemetlen tud lenni, ha éppen azt nem találod, amit keresel, pedig megesküdnél, hogy tegnap még ott volt a helyén. - Mrs. Rennes. - mutatkozik be végül tömören. Nem érzi szükségét, hogy a keresztnevét is megossza az idegennel. Azért annyira bizalmas viszonyban nincsenek. Jobb meghagyni a kellő tiszteletteljes távolságot. Legalábbis az ő szemében. - Nem tudom, hogy mi baja a hivatalos úttal. Azon túl hogy bizonyos esetekben elég körülményes tud lenni. De lehetetlennek semmikép nem mondanám. A "lehetetlen" csak kifogás a tehetetlen, lusta emberektől. Egyéb iránt megbocsássa, de ha esélyt sem ad, akkor honnan tudja, hogyan fogadnák? Talán előbb meg kéne próbálni az egyenes utat, mielőtt türközni kezdene. Lehet meglepődne. - a hangjából nem hiányzik a kioktató él, hiszen tanár, és képtelen megállni, hogy ne adjon néhány keresetlen leckét a tisztességes viselkedésről. Mégis mintha most, hogy Ivor is kicsit visszavett a szemtelenségből, ő is egy hajszállal nyugodtabb lenne. Vagy legalábbis kevéssé ingerült. A további könyvkölcsönzésre való kérdésre nem válaszol. Még. Egyelőre nem döntötte el, hogy mit kezd vele. Attól függ. - Kicsit nehéz lenne úgy tenni, mintha nem létezne, amikor itt áll előttem. Nem gondolja?- jegyzi még meg némi csípős éllel.
-Voltaképp... - szenvtelenül állom a nő tekintetét. - részecske szinten bármibe bele, vagy ki, illetve át tudok olvadni. Tehát ha nagyon akarnék, játszhatnék szellemesdit. - közlöm teljes nyugalommal, mintegy hulla mellékesen. Aztán apró vállrándítást eszközölök. - De gondoltam az ajtón... emberibb. - pislogok egyet, és mivel jó pár érzettet kihallok, szegény nőtől, talán jobb, ha gyorsan kimagyarázom magamat. Nem akarok az emlékezetébe bele piszkálni, holott megtehetném. De ahogy a könyveit védelmezi... Vizslatom csendesen egy darabig. Jelenleg azt mérlegelem, valóban elegyedjek-e vele ennél mélyebben szóba, vagy valóban vegyem el az emlékeit és lépjek le...
A tudásvágy győz. Szóval maradok. És döntésemhez hűen, illőbb modort veszek elő. - Tudja, a házi kedvenceket, bele értve a baglyokat is, nem vizsgálják szimbiótákra. És tudomásom szerint, nem is igazán van olyan varázslat, ami a gazdatest épségét nem kockáztatva el tudna távolítani ilyesmit. Úgyhogy voltaképp tárt kapuk fogadtak. - talán még nagyobb felháborodást váltok ki, vagy épp félelmet, de láthatóan az igazsággal álltam elő. - És kérem.. Csak, simán Ivor.~ tűzöm hozzá egy biccentéssel. - Bocsássa meg kedves... - kérdőn nézek a nőre, a nevéért cserébe. - De a magamfajtát nem igazán fogadják gyanú nélkül hivatalos engedéllyel sem.- oldalt pillantok majd vissza - Valljuk be, hivatalos engedélyt szerezni bármire is igencsak lehetetlen küldetés. Ezért választottam ezt a megközelítést. - és csak hogy valóban a megcsillogtassam a jó modoromat közbe tűzök még egy mondatot. - Sajnálom, ha bosszúságot okoztam és.. amennyiben nem ad engedélyt további... - keresem a szavakat, látszik, hogy megválogatva szedem őket, és azért tudok ám így is beszélni, nem csak szemtelenkedni - illő időben történő látogatásra a könyvei kölcsön kérése végett, akkor felszívódok és vegyük úgy, hogy nem is léteztem.
Amikor Ivor megfordul egy igen morcos, és ingerült Vivianával találja szembe magát. Bár a nő alaposabban megnézi a betolakodót, nem fűz semmit a látványhoz. Ami következtetést levon a férfiről, azt megtartja magának. Legalábbis a küllemét tekintve. A hallatlan szemtelenségén már sokkal kevésbé tud elnézően elsiklani. Természetesen gondolta, hogy az irodájába az ajtón, és nem a falon át érkezett! Leginkább azért, mert az irodája ajtaját nem, vagy csak ritkán indokolt esetben zárja, és ez elég köztudott a diákság körében is. Ahogy az is, hogy ahelyett hogy az ajtót zárná a fontosabb dolgaira tesz védőbűbájt. Mint a ritka és értékes főzetek, és alapanyagok egy másik vitrines szekrényben. Na de ez a szemtelen módja, hogy kikerülje a válaszadást... Természetesen a kérdése inkább arra vonatkozott, hogy jutott be a birtokra, és hogy sikerült a Roxfort temérdek védővarázsát megkerülnie? Na persze nem ő az első a történelemben aki belopózott a kastélyba, vagy éppen ki. De azért nem árt tudni ha rés van a biztonsági pajzson. És az hogy egy idegen pasas könyveket lopkod a tanároktól, igen is biztonsági résnek tekinthető. - Azt mindjárt gondoltam, hogy nem játszik szellemet, ami a falon át közlekedik. - jegyzi meg epésen. - Hol, és hogyan jutott be a Roxforti birtokra, és a kastélyba a temérdek védőmágia ellenére? - fogalmazza meg jóval egyértelműbben a kérdését, ámbár egy éppen lecsapni készülő királykobra stílusában. - A tudásvággyal semmi bajom. De úgy gondolom Mr. Ivor, hogy igencsak eltérő véleményen vagyunk a könyvlopást illetőleg. Mert, ha egy tárgyat legyen az könyv, vagy bármi más, a tulajdonosa megkérdezése nélkül vesznek el, az igen is lopás! A minimum tisztelet amit köteles megadni, hogy bárkitől kölcsönöz előtte engedélyt kér rá az illetőtől! Nappal. És nem éjjel tör be mások személyes terébe. - gondolhatja róla bárki, hogy egy sótlan, begyöpült, konzervatív özvegyasszony, igazán nem érdekli. De igen is hisz a hagyományos értékekben, és igen is elvárja a tisztelet. Minimum annyiban, hogy megkérdezik, hogy szabad-e kölcsön venni egy könyvet. Szinte biztosan nem fog nemet mondani. És ha ennek az alaknak egy illemkódexet kell belevernie a fejébe, akkor azt fogja tenni! Nem tudja honnan szalajtották, vagy miféle szerzet, de nem viseli jól, ha nem a megfelelő stílusban, és megfelelő illem, és tisztelet szerint bánnak vele. Mivel pedig jelenleg nem igazán ezt érzi, ezért roppant mérges kezd lenni, és nehezen őrzi meg legendás, csendes hidegvérét....
Nekem is hiányozni fog, illetve a karaktereimnek a kölyök. Jó volt vele játszani. 
//
Hiányozni fog a kölyök az már egyszer biztos! 
