2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Viviana irodája nem túl nagy, de annál személyesebb. A meleg faburkolat, elegáns íróasztal, művészi festmények, családi fotók, szobanövények, a kandallóban barátságosan pattogó el nem alvó tűz teszi igazán meghitté. A hatalmas ablakszárnyak világos eleganciát kölcsönöznek, míg a szépen faragott könyvespolc árulkodik a szoba lakójának könyvek iránti odaadásáról. Továbbá helyet kap az irodában még két üveges vitrines szekrény. Az egyikben szinte elképzelhetetlenül nehezen beszerezhető ritka gyógynövények, és bájital alapanyagok sorakoznak szép, precíz rendben, míg a másikban a tanárnő személyes bájital, és gyógyfőzet készlete kap helyet. Sejtheted, nem ám hétköznapi bájitalokból. A legritkább, és legértékesebb fajtákból. Erre a készletre bizony még Perselus Piton is sárgulhatna az irigységtől. Épp ezért ezek a szekrények védő, és riasztó bűbájjal vannak gondosan lezárva, nehogy egyes tréfás kedvű nebulók rossz gondolatai támadjanak. Netán bárki más illetéktelen személynek. Mégis, ha a professzorasszonyt kérdeznéd az irodában lévő kedvenc tárgyáról, minden bizonnyal az íróasztalán álló izgő-mozgó bekeretezett fényképet mondaná, melyen egy nagyjából korabeli férfi karol át két akkor 19 éves szőke fiatal lányt. A képről sugárzik a meghitt családi derű, melyet a tanárnő oly gyakran hiányol. Így ezzel a képpel talán mégiscsak sikerült visszacsempésznie valamit a múltból, egyszerű, elegáns mindennapjaiba…
Továbbra is a polcok felé vagyok fordulva és elmélázva billentem oldalra a fejemet egy különös könyvgerinc nyomán. - A nevem röviden csak Ivor és... leginkább az ajtókon át. - a kellemetlen, hogy semmiféle behatolásnak nincs nyoma az ajtón. Valóban, mintha valami kísértet jött volna. Arra, hogy aurorokat hívatna és hogy könyvtolvajnak nevez már megfordulok, arra ügyelek, hogy, a kezeim mindig Viviana szemei előtt legyenek, mintegy biztosíték, hogy nem óhajtok bajt és nincs mit rejtegetnem. Ezzel együtt felfedem vonásaimat is, amik bár berendezésre emberiek, azért akadnak eltérések. Valamivel nagyobb az íriszem az emberinél és fakó sárgászöld színben tündököl. Ezen kívül damaszkolt vonolatú, hegtetoválásszerű mintázatom is megmutatkozik, a szemeim alatt, a számon, a torkomon, és voltaképp a tenyeremen is láthatta. Egyébként kulturáltan, visszafogottan öltöztem fel önmagamhoz képest. Fehér ing, ezüst színű mellénnyel, egyszerű aranyszínű hímzéssel, amerikai nyakkendő, csatján egy stilizált sakállal, fekete bőr öv, grafit színű vászon nadrág, egyszerű fekete cipő. - Nem tulajdonítom el a könyveket, csupán kölcsön veszem őket. - javítom ki Vivianát egyszerűen, minden zavar nélkül. És szórakozottan tárom szét a karjaimat részrehajlóan megadóan. - És bántani sem bántok senkit. Tudásért vagyok itt, nem bajt kavarni. - a hangom meglepően nyugodt és könnyed bár tagadhatatlanul van benne valami szemtelen él.
A tanárnő még így az idegen hátát is jól megfigyeli, ahogy az hátra kulcsolja a kezeit. Természetesen feltűnnek neki bizonyos jellegek. Túl széles váll, és túl keskeny csípő. Talán a gyógyító múlt, de reflex szerűen mindenkit a javasasszony szemével mér végig. Azonban ezen észrevételeit egyenlőre megtartja magának. Az idegen kérdésére magasra szalad az egyik szemöldöke. Annyira meglepődik, hogy egy néhány hosszú másodpercig megszólalni sem tud. Határozottan nem így képzelte el ezt a mai estét. De még csak a rajta kapást sem. Inkább számított valami csínytevő diákra, semmint egy idegen férfire az irodájába, akinek be sem kellett volna jutnia a Roxortba! Ugyanakkor van valami igen különös ebben a fickóban. - Természetesen van. Magának viszont aztán van bőr a képén! Mégis mit gondol magáról?! Ki maga, és hogy jutott ide be?! Azt hiszem ideje lesz értesítenem a hatóságokat. - még McGalagony is megirigyelhetné olyan penge vékonyra préseli az ajkait, a hangjából tisztán süt a visszafojtott ingerület. Noha belül igencsak felfortyan a tetten ért alak pimasz viselkedésén, azért talán olyan messze nem menne, mint hogy aurort hívjon. Hacsak nem érzi magát közvetlen veszélyben. Nincs túl jóban a parancsnoksággal. Ugyanakkor ezt nem kell tudnia a kéretlen behatolónak. - Nem tudom, hogy ott, ahonnan maga jött, mi a szokás. de mi itt igencsak rossz néven vesszük a könyvtolvajokat.- hangjából erőteljesen és tisztán cseng ki a tanári kioktató, dorgáló hangnem. Ugyanakkor mégsem tudja hova tenni ezt az figurát.
Épp vissza csúsztatom a két vissza hozott könyvet, és a következő fogást kutatom amikor is valaki megszólal mögöttem... Most, hogy jobban megnézem valóban észre veszem a védővarázs lenyomatát... Csalódottság fut át rajtam, de nem a sikertelen könyvkölcsönzés miatt, hanem mert még mindig túl nehéz átállnom arra, hogy nem lehetek olyan könnyelmű mint eddig voltam. Most nincs meg a hatalmam és jelenleg semmi sem egyértelmű. Minden sokkal gondosabb figyelmet érdemel... Vissza húzom, az emberitől, arányai miatt nagyobbnak tűnő, keskeny tenyerű, hosszú, vékony ujjú kézfejem a könyvek fölül, bár ez nem egyértelmű jele annak, hogy értettem amit mondott, de ez semmit sem jelent. Ha Viviana jobban megnéz, feltűnhet, hogy az alkatom is valami miatt furcsa.. Mintha túl szélesek lennének a vállaim a csípőm pedig jellegzetesen szűk, holott láthatóan nem gyúrtam ki a felsőtestemet, hogy az okozhatta volna a kontrasztot. Cserébe magasságom emberi léptékű. Voltaképp, Codyval vagyok egy magas. Hát igen, jelenleg, nem tudom elrejteni az eredeti vonásaimat. Nem is fordulok meg azonnal, csak össze kulcsolom a kezeimet a hátam mögött. - Tulajdonképpen igen. - szólalok meg könnyed csevegő hangon, cseppet sem zavartatva magamat amiatt, hogy rajta kaptak. Sőt tetézem a dolgot. - Nincs véletlenül olyan könyve, ami varázslényeket tanulmányoz sejtbiológia szinten?
Egy jó könyv, és egy pohár testes vörösbor. Kell ennél több egy hosszú, és fárasztó nap után? Viviana szerint aligha. Ma este is csak ezt tervezte el. Olyan szép, és idilli lett volna! Azonban legnagyobb bosszúságára egy különös jelenségre lett figyelmes. Egyes könyvei napokra eltűnnek, majd megkerülnek. Oké-oké. A Roxfort varázslatos, és különös hely, ahol sokféle különös dolog megeshet. Na de azért az mégis csak sok, hogy egyes könyvek úgy döntsenek, hogy szabadságolják saját magukat néhány napra. Ráadásul a tanáriban több kollégájával is sikerült arra a megállapításra jutni, hogy ez nem egyedi probléma. Igen bosszantó. Igazán nem bánja, ha egy-egy lelkes diák, kolléga vagy egyéb ismerős kölcsön vesz tőle egy-egy könyvet. De azért szereti tudni, hogy melyik holmija kinél, és milyen céllal jár. Ez a minimum. Még senkitől sem tagadta meg az efféle kérést, aki volt olyan tisztelettudó, hogy kérje. Nem is érti mire fel ez az egész komédia. Ma pedig megint pont azt a könyvet nem találja a polcán, amit keres! Ez egyszerűen borzalmas. Na itt betelt az a bizonyos pohár! Ő bizony meg fogja tudni, ki szórakozik vele és az imádott könyveivel! Eddig, csak a főzeteit látta el védőbűbájokkal, de úgy fest a könyveinek is szüksége van rá! Választ egy másik könyvet, majd a könyvespolcra bonyolult riasztó bűbájt szór, mely az aljas tolvajt nem figyelmezteti semmilyen formában, de Vivianát annál inkább. Ha hozzáérsz bármihez azon a polcon, akkor bizony nyakon leszel csípve kispajtás! Mint aki jól végezte dolgát egy gúnyos mosollyal az arcán fordul sarkon, és tér vissza az eredeti elképzeléshez. A pohár borhoz, és könyvhöz a hálószobájába. Egész addig, amíg a könyvespolca jelzése illetlenül meg nem zavarja. ~Hah! Tudtam! Most elkaplak, na csak várj!~ Szinte a semmiből, teljes váratlansággal, bukkan fel saját irodája másik végében. Csak, hogy egy tejfölszőke idegen pasas hátát találja ott, ahogy a könyvei között turkál... - Khm. Segíthetek valamiben?- valójában a mondatban semmi segítőkész nem volt. Több csípős él vegyült bele, mint egy kapszamicinnel durván túl tolt erősítő főzetbe. Amihez egy villámokat szóró szigorú szempár társult. Az összes diákja jól tudja, hogy amikor ennyire csípősre vált a hangszíne, noha gyakorlatilag a hangerejét sosem emeli a normál beszédtartomány fölé, akkor bizony jobb kereket oldani, amíg lehet... Az idegen pedig meg fogja tanulni perceken belül.
Amióta kikeveredtem a labirintusból és voltaképp a faji adottságaimon kívül minden mástól megfosztottak... a Főld pedig nem bizonyult annyira kompatibilisnek idegen világok rúnamágiájára, így bele vetettem magamat a tanulás gyönyörködtető ezer fázisába. A Roxforti könyvtár egy részét már kivégeztem, de rá kellett döbbenjek, a tanárok személyes könyvgyűjteményei sokkalta... érdekesebbek. Így harsány szokásommá vált az összes tanártól egy egy könyvet kölcsön venni. Igaz a tudtuk nélkül történik a dolog. Így legfeljebb annyira figyelhetnek fel, hogy időről időre, egy maximum két könyvük hiányzik pár napra, a hosszabb értelmezést igénylő kötetek akár másfél hétre is. Majd ugyanoda, ugyanúgy, minden feltáró bűbáj ellenére, nyom nélkül kerül vissza sértetlenül. Nem igazán titkolt harsány vágyam, hogy Dumbledore-al össze fussak egyszer... vagy egy párszor! És lefolytassunk egy remek eszmecsatát! Jelenleg az első emeleti szinten kószálok mint valami hetyke fantom és Rennes kastélybeli lakrészét veszem célba újra. Egyrészt vissza hoztam két kifejezetten érdekes könyvet, és feltett szándékom, elvinni ismét egyet. Az ajtaján könnyedén siklom át, mintha csak egy szellem volnék. Egyenlőre egyetlen védő vagy egyéb bűbájt sem aktiválok és sikerrel érem el a könyvespolcot.
Ha valami bizalmas, akkor bizalmas, csak azok lettek beavatva, akikre én is igent mondtam, akiket sok ideje ismerek. Rennes professzor új még itt, és hiába örvend nagy elismerésnek amerikában és tudom, hogy tényleg ért ahhoz, amit csinál, még akkor sem őt akartam bevonni. Most már úgy tűnik, hogy vagy akkor hoztam rossz döntést, vagy most, mert lehet, hogy ezzel megsértettem a tanárnőt... Egy pici szomorúság szalad át az arcomon, együttérzés, de nem akarok még egyszer bocsánatot kérni, mert azzal csak hátráltatnám azt, hogy feldolgozza azt, hogy ki lett hagyva az egészből mindeddig. Úgy érzem, hogy a kedves idős nő azért nem lesz annyira haragtartó, de még is mocorog bennem a bűntudat. Végül is én indítottam el ezt, én akartam, hogy ezek a tanárok legyenek bevonva, mert így éreztem magam biztonságban. Türelmesen várok, míg gondolkozik, csak nézem, kicsit aggódva, hogy jön még egy robbanás és végleg elvágja ezt az egészet és kijelenti, hogy beszél Dumbledore professzorral, hogy függesszük fel. Szeretem és tisztelem a szüleimet, nyilván tudom, hogy fájdalmat okozna nekik, ha bármi történne velem, miközben megpróbálom elérni, hogy felébresszem a véremben lappangó született vérfarkast, de már jó pár éve felnőtt vagyok és akármit teszek a testemmel - ez most nagyon csúnyán hangzik! -, az az én döntésem lesz. Az egyik álmomat zúzná ezzel össze, hiába tudom, hogy csak az egészségem érdekében döntene így és nem a büszkeségét megbosszulva, de akkor is... - Értettem, tanárnő. - bólintok, mintha egy elsős kisdiák lennék, nem egy tizenegyedikes gyógyító, aki a jövő évével már a mesterszakon lesz végzős, és teljes értékű gyógyítóvá válik. Igazából már így is a fél ispotálynál képzettebb gyógyító vagyok, már négy éve felnőttnek számítok, szóval igen csak a galamblelkemre utal, hogy ahelyett, hogy közölném vele a függetlenségemet, inkább nem mondok semmit, és még nekem van bűntudatom, hogy megsértettem az egóját. Nem a számítás fogja be a számat, nem az, hogy szükségem lehet rá tényleg ahhoz, hogy kiteljesedjek, meg persze a meghívóra is, amit felajánlott, hanem tényleg az, hogy tisztelettel gondolok rá, és nem akartam semmilyen aspektusban sem megbántani. - Köszönöm, hogy foglalkozik a témával és hogy felajánlotta a jegyet, további szép napot, professzor asszony. - köszönök el végül, és nem sietve, de nem is vánszorogva, csak könnyed, tőlem megszokottan puha léptekkel távozok a kezemben a bájitallal, csendesen becsukva az ajtót. Nagy előrelépést hozhat ez az egész az életemben, tényleg át kell gondolnom mindent, hogy akarom-e a kutatást, hogy nyilvánosságra akarom-e hozni azon a találkozón. Hiszen ez személyes élmény és még gyerekcipőben jár, az egész világ elé tárni… Olyan, mintha magamat helyezném reflektorfénybe, amit nem igazán szeretek. Szóval nem csak a jegyzetek másolásával adta fel Viviana Rennes a leckét, annyi szent.
Azt még megértené, hogy a lány inkább fordult azokhoz a tanáraihoz, akiket régebben ismer, mintsem hozzá. De hogy senkinek nem volt annyi esze (legfőképpen Piton professzornak) hogy erről az egészről neki is szóljanak? Legkésőbb akkor, amikor megbízták a lány főzetének elkészítésével? Valahogy ezt kissé nehezen emészti meg. A kutatói büszkesége igen is nagyon rosszul viseli, ha valami ilyesmiben egyszerűen megkerülik, mint holmi rezidenst. Ráadásul már az elején leszögezhette volna, hogy felesleges az adagolással kísérletezni önmagában. A főzet olyan hatóanyagokat tartalmaz, ami a teljes elnyomást kívánja kiváltani. Leginkább egymás hatását erősítve. Világos, hogy a problémát nem lehet megoldani, csak az adagolás változtatásával. Még szép, hogy felsült ez a kísérlet. Mindenképp bele kell majd nyúlni magába a főzetbe, és annak hatóanyagaiba is. Hogy miben, miképpen? Azt még maga sem tudja. Ez komoly előtanulmányozást igénylő feladat, mielőtt akárcsak megemelne egy üres fiolát. Mindenképpen idő kell, hogy megfelelően gondolja át ezt az egészet. És mindenképpen fel fogja keresni Piton professzort a kérdés miatt. Hallani akarja a férfi álláspontját. Természetesen szigorúan szakmai szemszögből. Végül csak sóhajt egyet, és úgy dönt ma délutánra elengedi ezt a dolgot, még mielőtt a kelleténél jobban bele lovalja magát. - Menjen, és másolja le azokat a feljegyzéseket. Át kell tanulmányoznom őket ahhoz, hogy bármilyen észrevételem legyen. Valamint fel fogom keresni Piton professzor urat is. Roppantul érdekelnek az ő meglátásai is ebben a projektben. Mindenképpen át fogom gondolni a dolgot. Addig maga is gondolkodjon el azon, hogy mit kíván elérni tulajdonképpen, miért, milyen lehetőségei vannak, és esetlegesen ezek milyen áldozatokkal járhatnak magától? Megértett?- noha már némiképp nyugodtabban, és tárgyilagosabban közelít, a hangja és tekintete is inkább érdeklődő, semmint szemrehányó, azért érezhető, hogy nem fogja egy-két perc alatt megemészteni ezt a beszélgetést. Ugyanakkor nem kívánja tovább húzni az időt vele. Semmi érdemit nem tud mondani a lánynak, amíg nincs kellően informálva. Bármennyire is szeretne segíteni neki. Majd ismét beszél a lánnyal a témáról, ha felkészültebb lesz rá. - Most elmehet. Viszontlátásra Ms. Marshall!- bocsátja el végül a lányt, hogy ismét elmerülhessen a saját gondolataiba...
Nem ért meg engem, nem érzi azt a szükséget, ami bennem dobog, hogy egy falka része lehessek. Nem érzem betegesnek mindezt, nem lebeg a szemem előtt egészségtelenül, hogy vagy falkatag leszek, vagy öngyilkos, semmi ilyenről nincs szó, de még is ott van bennem nagyon mélyen a kényszer, a hiány, egy nagyobb családra, arra a családra, amit el kellett hagynunk, mikor a nagymamám azt tette, amit. Megbocsátottam neki, a szüleimmel ellentétben én képtelen vagyok haraggal gondolni rá, hiszen azelőtt az este előtt annyi örömöt adott, még ha sosem volt mugli értelemben vett igazi sütögetős nagymama, hiszen született vérfarkasként sokkal lassabban öregszik, nem egy agg öregasszony, még nagyon sok van addig. Ráadásul egy született vérfarkasokból álló falka alfájaként aktívabb életet is él, mintsem hogy egy házban kötögessen vagy sütögessen. - Szóltam Piton professzornak, Dumbledore professzornak és Lupin professzornak is. - állítom meg az egész robajt, ami kitör az idős nőből. Illetve megállítani nem tudom, de azért elég korán leszögezni igen. - Sajnálom tanárnő, de Dumbledore és Piton professzort tizenegy éve ismerem, Lupin professzor pedig vérfarkas, de magát pedig csak talán három éve, hozzájuk fordultam természetesen először és nem magához. A kísérletezgetés egy elég erős szó, nem változtattunk semmit az összetételen, főleg nem változtattam magamtól, csak kevesebb szert vittem be, mint kellett volna, illetve egy alkalommal semennyit, hátha a teljes átalakulás közben sikerül, de… Természetesen nem sikerült. És természetesen egy elzárt, biztonságos helyen próbálkoztam mindezzel, számtalan bűbáj védi, csak tudja nem lett bevonva senki más, csak az, akinek közvetlen köze volt eddig a dologhoz. Maga még nem volt beavatott eddig, de ezzel remélem nem sértettem meg. - magyarázom el neki, kedvesen, egy kicsit se magamra véve, hogy az asszony kitört, mint egy vulkán és mindent kiadott magából, mielőtt bármibe részletesebben beavathattam volna. Mikor előkerül a levél és elkezdi mesélni a részleteket hatalmasat dobban a szívem, hiszen ez a rendezvény nagyon is fontos lehet számomra. Egy év és hivatalosan is szanitéc leszek, de ez nem jelenti azt, hogy semmilyen szinten nem érdekelnek a kutatások, csak a terepmunka, hiszen valóban ez az egész, amit magammal csinálok… Ha eredményt érnék el, ha minden vérfarkas képes lenne, legyen az harapott, vagy született farkas, megtartani az öntudatát és teljes biztonságban a környezetére eltölteni a teliholdat…! Istenem, hatalmas lépés lenne. Igaz, hogy még egy arasznyit se haladtam a témában, de… - Tanárnő… - kezdem, és elakad a szavam, lényegében valóban nem tudok mit mondani, csak emelkedik és süllyed a mellkasom, ahogy nagylevegővel próbálom lenyugtatni a dübörgő szívemet. - Természetesen mindenről van pontos feljegyzés, és le is másolhatom önnek, ha tényleg részt akar venni benne és segíteni, hiszen biztos vagyok benne, hogy lennének észrevételei. - válaszolom, de közben már egymás mellett száguldanak a gondolataim. Lehet, hogy ha aktívabban vonok be felnőtt segítséget, ha Rennes professzor hatóanyagkutatásai segítenek, akkor tényleg haladást érhetek el vele? Akár díjat is elérhetek a Medimágus konferencián? Lehet, hogy ez egy teljesen más út, mint amit elképzeltem magamnak, mint amiben az elmúlt két évben helyezkedtem el, de… Nem kevésbé izgalmas gondolat. És az is elég, ha megihletek másokat, ha bármilyen haladást bemutatok a feltételezésemben, hogy képes lehetek összeállítani egy megfelelő metódust, egy bájitalt, vagy egy elme kondicionálást, akármit, akkor nem is feltétlen kell nekem lennem annak, aki folytatja az egészet. Elég valaki, aki a konferencián potenciált lát ebben. Persze akkor is én maradnék az elsődleges alany, de a kutatás folyamatát már nem én végezném, hanem úgy-ahogy visszatérnék az életemhez, a gyógyításhoz a terepen az aurorok között.
Türelemmel hallgatja végig a lány történetét. Bár valahol az anyai ösztönei erősen tiltakoznak az ellen, hogy a saját nagyanyja tette vérfarkassá a lányt, mert magától nem változott át. Számára egy ilyen cselekedet sosem lesz elfogadható, semmilyen indokkal. Ugyanakkor próbálja a lány szemszögéből is nézni a dolgokat. Tény azonban, hogy nem ismeri a vérfarkasokat, és sosem fogja igazán megérteni a viselkedésüket, és életformájukat.
- Megértem, hogy tartozni akar valahova. Egy csoporthoz, vagy falkához, ha tetszik. Bár abban nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő út hozzá. Bár hazudnék, ha azt mondanám megértem a vérfarkasok gondolkodásmódját, és életvitelét. Minden esetre, át fogom gondolni a dolgot. - a tekintete továbbra is fürkésző, inkább kíváncsi marad. Egészen addig a pontig, ahol lány be nem vallja, hogy már kísérletezgetett saját magán. Erre azért felszalad a szemöldöke, és sokkal szigorúbban néz rá, mint eddig.
- Pontosan mivel is próbálkozik? És még inkább, miért is nem szólt eddig Piton professzornak, vagy nekem ezekről a kísérletekről?! - mert abban biztos, hogy Perselusnak sem szólt eddig, hiszen akkor a férfi említette volna a dolgot, amikor a gondjaira bízta a lányt, és a főzetének elkészítését. - Tudja mekkora felelőtlenséget, és meggondolatlanságot művelt?! Veszélyes meggondolatlanságot. És ha valami baja esik, ne adj Isten valami visszafordíthatatlan baja lesz? Akkor mi a tanárai, akik felelősséggel tartozunk magáért, hogy nézünk a szülei szemébe? Hmm? Erre gondolt egy percig is? Mégis mit tanítottam én magának eddig?! Még az idősebb tapasztaltabb kutatók sem kísérletezgetnek csak úgy egyedül megfelelő ellenőrzés, és kontroll nélkül! A legjobb szándékkal sem. Remélem megértett! - bár a hangját aligha emeli meg a szokásoshoz képest, most mégis egyértelműen érződik ki az a felelősségre vonó, szemrehányó él. Ugyanakkor az is érezhető, hogy nem azért mérges, mert a lány próbálkozik, és kísérleteket végez, hanem azért mert egyedül tette eddig, és nem szólt róla. Még tiszta szerencse, hogy eddig nem történt semmi baj!
Végül, bár ugyanazzal a vasszigorral néz a lányra, de vesz egy mély levegőt, és benyúl az egyik fiókjába, ahonnan egy neki címzett levelet húz elő, és a lány elé tolja, hogy az elolvashassa. A levél tulajdonképpen egy idős amerikai egyetemi professzorától jött, és egyfajta meghívót tartalmaz a tanárnőnek, és egy diákjának az ez évi Tudományos Diák Medimágus Konferenciára, amelynek idén a neves amerikai medimágus egyetem ad otthont. - A Tudományos Diák Medimágus Konferencia egy olyan esemény, ahol a meghívott egyetemisták bemutatnak egy rövid előadásban egy általuk választott kutatási témát, és az abban elért eddigi eredményeiket. Bár maga a rendezvény inkább konferencia, semmit verseny, azért hirdetnek első három helyezettet, és egy különdíjast. Ami igen jó alapot adhat a későbbi szakmai pályafutásának. Valamint egy ilyen rendezvényen alkalma nyílik megfelelő kapcsolatokat építeni, és megismerni a sajátjához hasonló kutatási témákat. - bár eredetileg a levelet Mr. Armstrongnak akarta megmutatni, most mégis inkább úgy érzi a lány a megfelelőbb választás. A fiú még fiatal, ráér jövőre magával vinni, ha komolyabb szakmai elképzelései is lesznek. A lánynak pedig már megvannak a maga elképzelései. Valószínűleg a kellő eltökéltsége is. -Megmondom mi lesz most. Szépen megissza a főzetet, ebben a hónapban nem lesz próbálkozgatás. Aztán megy és átgondolja, hogy mennyire érdekli komolyan a kutató-medimágus pálya, és a témája. Valamint mennyire érdekli ez a lehetőség. - bök a papírra az ujjával - Valamit összeszedi az eddigi összes próbálkozásáról írt feljegyzéseit, mert gondolom a sikertelenségeket is feljegyezte, és ide adja nekem, hogy áttanulmányozhassam. Aztán, ha már mindent megfelelően átgondolt választ ad. De addig is, nincs semmi féle önálló próbálkozgatás! Értve vagyok?
Egy nyitott könyv vagyok, már ha valaki veszi a fáradtságot, és beszélget velem. Nincsenek nagy titkaim, sose követtem el semmi rosszat, általában visszafogott és kedves vagyok, mindenkinek segítek, akinek csak lehet, azt is tudja mindenki, hogy vérfarkas családból származom, nem szégyellem és nem titok. Lassan bólintok csak arra, hogy egy német fiatal írta a tanulmányt, tudom, hogy van az országunkon és amerikán kívül is világ, de ettől függetlenül nagyrészt ők publikálnak, vagy éppen az ilyen publikációk jutnak el a Roxfortig. Egyáltalán nem ül ki az arcomra megdöbbenés vagy csalódottság, amikor azt mondja, hogy nem is tud annyira sokat a vérfarkasokról, hiszen tudom, hogy nem ez a szakterülete és nem várom el, hogy mindenhez értsen, nem lesz ettől még kevésbé tiszteletre méltó tanár a szememben. Persze, az lett volna a tökéletes válasz, ha azt mondja, hogy éppen ebbe a kutatásba mélyedt el és milyen jó, hogy éppen felhozom... De ilyen csak a tündérmesében van. Még sem török le, nem kedvetlenedek el ennyitől, hiszen nem tudhatja, hogy én már próbálkoztam korábban ilyesmivel és nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mi az a fájdalom... - Ezt sajnálattal hallom Tanárnő. És... - picit megtorpanok, hiszen nem tudom, hogy mennyire ismeri a hátteremet, aztán folytatom. - Tudja én egy vérfarkas falka tagja voltam, kiskoromban. Apám vérfarkas, anyám pedig ember, születésemkor és azután is a falkában éltünk. Mikor nem ütköztek ki rajtam a jelek, a nagyanyám nem várt tovább, és mivel született vérfarkassá nem váltam, maga változtatott át. Persze, ezzel együtt egy egészen más farkaslét lett az enyém, mint az övé, de még mindig közelebb álltam hozzájuk, mintha ember maradtam volna... kisgyerek voltam még, Roxfort előtti évek, a szüleim szörnyen megijedtek, hogy nem lesz elég a testemben a vérfarkas vér és belehalok az átváltozásba. Ahogy felépültem annyira, hogy elhagyhassam a falkát, eljöttünk. A nagymamám nem vállalta a felelősséget, hogy árthatott is volna nekem, és a szüleim ezt sosem fogják megbocsájtani. - kicsit elhallgatok, azért ez a része nem éppen vidám a történetnek, aztán gyengéden elmosolyodok, visszagondolva azokra az évekre, amikor még igazán kicsi voltam és a falka a tenyerén hordozott. - De mindezek előtt ismertem hogy élnek a falkában. Hogy a telihold számukra maga a szabadság, az ünnep, az erő, ahogy a holdsugár átjárja a testüket és eggyé válnak a természettel. Számukra a vérfarkas lét a legkevésbé sem átok, inkább áldás, ahogy a falka együtt szalad az erdőben, farkas alakban. Én is ezt szeretném. Szabadon szállni, anélkül, hogy bárkinek is ártanék, hogy elragadna a vérszomj. - vallom be, és érezhető, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy azzal, hogy megtartom a kontrollt a vérlény formában mondjuk tudatosan szeretnék levadászni embereket. Ilyenre soha nem lennék képes, azt hiszem még ha a saját életem múlna rajta akkor sem tudnék mondjuk megölni valakit. Elég sokat beszéltem, így most egy kicsit hallgatok és hagyom, hogy a Tanárnő fürkésszen a tekintetével, méregessen, ahogy csak szeretne, de én nyílt vagyok és őszinte. - Az az igazság, hogy… valamivel már próbálkoztam, minden hónapban próbálkozom, de egyedül nem tudok rájönni, hogy mi hiányzik, mit kéne tennem, és az akaratom úgy tűnik, hogy sosem lesz elég. De nem akarom feladni, akármennyire nehéz. - mondom, és a fájdalmast már hozzá se rakom, hiszen nem akarok panaszkodni, én választottam, hogy a bájital helyett a Tiltott rengetegben láncolom ki magam és kísérletezek hátha képes vagyok legyőzni az átkot és a farkasvérem győzedelmeskedik, de… Nem.
A tanárnő számára mindig kifejezett örömöt jelent, ha érdeklődésre lel egy ifjú szempárban. Ms. Marshall pedig szorgalmas, és érdeklődő diák. Enyhe mosollyal válaszolja meg első kérdését.
- Valójában egy német fiatalember, bizonyos Herr Becker írása. A tudományos világ valójában nem ismeri az országhatárokat. Hogy ki honnan jött vajmi keveset számít. Ami számít a kutatómunka, és az eredmények. - a hangjában nincs semmiféle kioktató hang, vagy szemrehányó él, amiért egy ilyen, egyéb iránt értelmetlen kérdést tett fel. A lány még nagyon fiatal. Idővel megtanulja majd mi fontos ebben a hivatásban, és mi nem. A hangszíne továbbra is barátságos maradt. Közben pedig a cikket, ami egyéb iránt angol nyelven íródott, vagy legalábbis lefordítódott angol nyelvre a lány elé tolja egy könnyed mozdulattal, hogy ő is beleolvashasson. A második kérdésre azonban kissé összevonja a szemöldökét, és egy néma percig határozottan fürkészően néz a lányra.
- Nem nagy titok, hogy nem tudok sokat a vérfarkasokról. Nyilván maga sokkal mélyebb információkkal, és tudással rendelkezik ebben a témában mint én. - talán meglepő lehet, hogy a tanárnő ilyen könnyedén elárulja, hogy még neki is véges a tudása. Kiváltképp ebben a témában. Mégsem lát ebben semmi kivetni valót. A tudományos világ épp arról szól, hogy új ismereteket sajátítsunk el. Új tapasztalatokkal, új felfedezéseket tegyünk. Azonban senki sem lehet minden területen szakértő. Minden ember tudása véges valahol.
- Miért akarná egy vérfarkas a teljes elnyomás helyett, hogy csak az öntudatát őrizze meg? - bár a kérdés általánosságban fogalmazódott meg, a hangsúlya mégis inkább volt olyan, mintha csak azt kérdezte volna hogy "Te lány, te miért akarsz ilyesmit? " Fürkésző tekintetét továbbra is a lányon tartva várja meg a választ. Végül persze azért némi gondolkodás után mégis válaszol a kérdésre.
- Nem tudok róla, hogy lennének ilyen irányú kutatások. Azonban ez nem jelenti, hogy nem lehetne ebben az irányban kísérleteket folytatni. Azonban fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy egyáltalán nem biztos a gyors eredmény. Sőt. A legtöbb új alapkutatásban gyakran évtizedek is eltelnek, mire kézzelfogható eredményekhez jutunk. Ez ha nem is lehetetlen, de mindenképpen hosszú távú elkötelezettséget kívánó feladat, számos buktatóval. Jól meg kell gondolnia, hogy kész-e mégis belevágni. - nem fog hazudni a lánynak, vagy megszépíteni a dolgokat. Tartozik a tanítványának a teljes őszinteséggel. Az igazság pedig az, hogy ez minden bizonnyal fájdalmas, és meglehetősen hosszas, talán egy egész életre szóló projekt lehet a lány számára, ha mégis belevág. Amiben lesznek apró sikerek, és bizonnyal nagy kudarcok is. Mert a tudomány ilyen. Gyakran nem azt kapjuk, amit várunk.
Bedugom előbb a fejem, majd be is lépek, mikor meghallom az idősödő asszony hangját. Csak elmosolyodom, ahogy felpillant a papírok közül, a professzor mindig kedves és nyílt mindenkivel szemben, és valahogy velem még együttérzőbben viselkedik. Egyetlen szóval sem szoktam neki panaszkodni a vérfarkasságomról, úgy egyáltalán nem szoktam senkinek panaszkodni, pedig az átalakulás tényleg borzalmas érzés, ahogy az elszigetelődés is amiatt, hogy legszívesebben vérfarkasfalkába tartoznék, de hát az a Roxfortban nem éppen létező dolog. Vannak farkasok, de mindenki olyan elutasító, inkább magányos farkasok, de én alapból falkából érkeztem, tudom, hogy milyen jó érzés egy ilyen közösséghez tartozni. - Köszönöm, tanárnő. - válaszolom kedvesen és elfogadom a helyet és a főzetet is. Kicsit elgondolkozom a kérdésén, de mielőtt megszólalnék, azelőtt újra elkezd beszélni, így végighallgatom érdeklődően. - Nagyon érdekesen hangzik, brit tudós vagy amerikai publikációja? - kérdezem, félrebillentve a fejem, és a legkevésbé sem veszem kellemetlennek a témát. Rengetegen jönnek a sajnálkozással, a furcsállkodással, hogy egy vad vérfarkas, ráadásul harapott ilyen kedves, elnéző és segítőkész, de én ebben nem érzek semmi furcsát. Aki ismeri a vérfarkasokat az tudja, hogy éppen olyan sokszínűek, mint az emberek, van közöttük kedves és kevésbé kedves is. Persze a harapott vérfarkasok már jóval nagyobb hátrányból indulnak, de ezt is lehet kezelni, nekem sikerült. Még ha nem is hagytam még annyiban, hogy nem vagyok képes befolyásolni az átalakulásomat. - Mit gondol, elméletileg lehetne annyira módosítani a főzetet, hogy ahelyett, hogy elfojtaná az egész folyamatot, csak erőt adna az átalakulás közben arra, hogy megtartsa egy vérfarkas az öntudatát? - kérdezem, és nagyon rosszul leplezem az egyértelműt, a szememben és az egész testtartásomban ott van, hogy érzelmileg milyen szinten van szükségem egy pozitív válaszra. Nem adtam fel a próbálkozást, még nem, de ha egy Roxforti professzor hajlandó lenne főzetekkel kísérletezni, amik segíthetnek nekem az talán megéri, hogy kitegyem magam a mellékhatások veszélyének.
Annyira elmerült egy fiatalabb kolléga szakcikkének bírálatában, hogy szinte váratlanul érte a kopogás. Ennek ellenére barátságos hangon szólt ki. - Jöjjön be Ms. Marshall! - egy barátságos mosollyal fogadja a lányt. - Jó napot, Ms. Marshall. Jöjjön, foglaljon helyet! - invitálja egy kézmozdulattal beljebb az ajtó előtt megálló lányt, és a familiárisát is. Aztán kicsit elkomolyodik. Igen a főzet. Nyilván azért jött a lány. Feláll a székéből, és egy vitrines szekrényhez sétál, melyet egy bonyolultabb pálcamozdulattal nyit ki. Nyilván valamiféle védővarázs védi a szekrényke nem mindennapi tartalmát. A tanárnő a felső polcról kivesz egy üvegcsét, majd visszazárja a szekrényt. - Az elfojtó főzet igen. - egy sóhajjal a lány kezébe adja az üvegcsét. Igazán sajnálja a lányt, ez miatt a szörnyű kór miatt. Majd visszaül az asztala mögé. - Tehetek Önért esetleg még valamit? Van bármi, amiben segíthetek? - kérdezi egy kedves, szinte anyai mosollyal. Nem titok, hogy szeret a fiatal diákjaival beszélgetni, és folyton nyitva áll az ajtaja előttük. Akár szakmai, akár magánéleti tanácsra van szükségük. Igazán szívesen patronálja a tehetséget. Mint az ifjú Mr. Armstrongot is. - Képzelje, épp egy ifjú kolléga úr cikkét olvasom, aki arról ír, hogyan lehet bizonyos katalizátorokkal felgyorsítani, és megnövelni egyes főzetek hatásfokát. Igen érdekesen közelít az elfojtó főzetek hatásfokának növeléséhez is. - avatja be a lányt, abba amit éppen csinált a megérkezése előtt. Valahogy fel sem merül benne, hogy Emma talán inkább szeretne visszavonulni a gyógyfőzettel, vagy hogy számára ez a helyzet bármilyen formában kellemetlen lehet. Valahogy már feledésbe merült számára, hogy milyen érzés is volt, amikor fiatal egyetemi hallgatóként a híres, nagy professzorok szobájába kellett mennie ilyen-olyan okkal. Hogy mennyire izgult, és izgatott volt sokszor, hogy vajon mit hoz majd az a beszélgetés, vagy hogy véletlen nehogy illetlen, vagy tiszteletlen legyen izgalmában, még ha a tanárai többnyire közvetlenek voltak, és jószerével már fiatal kollégaként kezelték. Ellenben talán onnan hozta azt a kedves közvetlenséget, amit most Emma irányába mutat.
Egyenesen Dumbledore-hoz kellett mennem a kéréssel még egy éve, hogy Lupin professzor gyerekkorához hasonlóan én is elkülönítve tölthessem a teliholdat ahelyett, hogy minden alkalommal az elfojtó bájitalt alkalmazzam. Megpróbáltam kisebb dózisban, hátha képes vagyok az erejét úgy befolyásolni, hogy amikor átalakulok ne fogjon el a vérszomj, de egyre inkább úgy érzem, hogy lehetetlen küldetésbe kezdtem. Az elszigetelődés csak még fájdalmasabb tud lenni a falkába vágyó lelkemnek, habár legalább a hiúzom mellettem van, és ha bármi baj történik, akkor akár felveszi a harcot velem, csak hogy ne árthassak senkinek. Direkt ezért tartom magam mellett teliholdkor, hogy az egyetlen józan eszem lehessen, amikor az emberi öntudatomat elvesztem. A Gyengélkedőről érkezek, a délután én ügyeltem ott egy órát, és egy-két kviddics balesetes töpörtyűn kívül senki nem tette tiszteletét szerencsére. Legalább is a diákok szerencséjére, hiszen nekem hasznosabb lenne, ha tapasztalatot szereznék, de soha nem kívánnék emiatt senkire sérülést. Úgy is egyre több időt töltök el Aurorok között, így egyre jobban eltávolodik a szakterületem az egyszerű iskolai sérülésektől. Halkan kopogok be, de azért hallhatóan, majd ha meghallom a tanárnő hangját lenyomom a kilincset és belépek a szobába. Csak megállok az ajtó közelében a gyönyörű hiúz familiárisommal egyetemben, nem megyek beljebb, hiszen egy tanár szobája privát tér, nincsen jogom csak úgy belesétálni a magánszférájába. - Szép napot, Mrs. Rennes. A bájitalért jöttem. - köszönök be, egy fáradtkás mosollyal, hiszen már nincsen sok hátra teliholdig, egy újabb alkalomig, amikor elválik, hogy képes vagyok-e előhívni a génjeimből a született vérfarkast, vagy sem. A szüleim nem tudják, hogy milyen komolyan is gondolom ezt az egészet, azt hiszem apámnak megszakadna a szíve, hogy az anyja, a nagyanyám arra kárhoztatott, hogy minden teliholdkor a vérszomjjal küzdjek. De én nem haragszom senkire. Tudom, hogy miért tette, azért, mert azt akarta, hogy örökre ott maradjak mellettük, hogy velük tanuljam meg kezelni és egyszer a nyomdokaiba lépve én lehessek az alfa. De ez már olyan távoli életnek tűnik, hiszen tíz éve nem találkoztam egyetlen régi falkatársammal se. Összefűzöm magam előtt a kezeimet és kicsit ujjat tördelve várok, miközben a gondolataim egyre jobban akörül kezdenek forogni, hogy talán többet érnék el, ha hozzá se nyúlnék ehhez a bájitalhoz. De hogyan kéne ezt közölnöm a tanárnővel, miután már elkészítette nekem?
Meg vannak a maga előnyei annak, ha az ember nemzetközileg elismert professzor. Például hozzájut olyan alapanyagokhoz, vagy minisztériumi engedélyhez kötött ritka, és esetenként rosszul felhasználva veszélyessé váló alapanyagokhoz, amikhez mások nem, vagy csak igen körülményesen és nem túl legális módon juthatnak hozzá. Utóbbi esetben igen csak a pénzes szütyő mélyére nyúlva. Ugyanakkor megvannak a hátrányai is. Egy rakás dolgot elvárnak az embertől. Például, hogy időről-időre jelentessen meg újabb, és újabb szak cikkeket, lektorálja a fiatalabb kollégák írásait, vendég professzorként utazzon külföldi egyetemekre, konferenciákra meghívott előadóként. Ezek pedig igen időigényes elfoglaltságok. Nem mintha a professzor asszony ezeket egy másodpercig is bánta volna. Sőt kifejezetten élvezte olykor-olykor, hogy elmerülhet a munkában. Azt kevésbé, ha ő került az újságírók céltáblájába. Akár magánéleti tragédiáját firtatva, akár munkásságáról faggatva...
A mai nap is ilyen. Korán kelt, elkészítette a gyógyfőzetet Emma Marshall számára. Normál esetben ezt Piton professzor tette volna meg, de a sajnálatos Millenniumi eset miatt, erre jelenleg nincs lehetősége. Mélyen sajnálatosnak tartja, hogy kollégája nem tud jelenleg részt venni az oktatásban, és egyéb feladatai ellátásában. Ugyanakkor szalonképes szavakban ki sem lehet fejezni azt, amit Rita Vitriolról, és az alaptalan firkálmányairól gondol. Bár erősen kétli, hogy a tanári karban lenne bárki is, aki ne így vélekedne. Ugyanakkor a gyógyfőzet elkészítése közben Ms. Marshallról is eltöprengett kicsit. Szorgalmas, intelligens, kedves lánynak ismerte meg. Igen sajnálatos, hogy ilyen fiatalon, ilyen szörnyű kórtól kell szenvednie. Bár tudna végleges gyógymóddal szolgálni a lány számára, de jelenleg a gyógyító tudomány határai nem terjednek eddig.
A főzet elkészítést követően szakkönyveket olvasott, és jegyzetelt belőlük ki néhány érdekes információt. Majd dolgozatot javított, most pedig éppen egy fiatal alig 2 éve végzett kolléga szakcikkének bírálatában merült el. Jószerével szinte észre se vette, hogy közeleg a délutáni időpont, hogy Emma jelentkezzen a kötelező gyógyfőzetéért...
Viviana irodája nem túl nagy, de annál személyesebb. A meleg faburkolat, elegáns íróasztal, művészi festmények, családi fotók, szobanövények, a kandallóban barátságosan pattogó el nem alvó tűz teszi igazán meghitté. A hatalmas ablakszárnyak világos eleganciát kölcsönöznek, míg a szépen faragott könyvespolc árulkodik a szoba lakójának könyvek iránti odaadásáról. Továbbá helyet kap az irodában még két üveges vitrines szekrény. Az egyikben szinte elképzelhetetlenül nehezen beszerezhető ritka gyógynövények, és bájital alapanyagok sorakoznak szép, precíz rendben, míg a másikban a tanárnő személyes bájital, és gyógyfőzet készlete kap helyet. Sejtheted, nem ám hétköznapi bájitalokból. A legritkább, és legértékesebb fajtákból. Erre a készletre bizony még Perselus Piton is sárgulhatna az irigységtől. Épp ezért ezek a szekrények védő, és riasztó bűbájjal vannak gondosan lezárva, nehogy egyes tréfás kedvű nebulók rossz gondolatai támadjanak. Netán bárki más illetéktelen személynek. Mégis, ha a professzorasszonyt kérdeznéd az irodában lévő kedvenc tárgyáról, minden bizonnyal az íróasztalán álló izgő-mozgó bekeretezett fényképet mondaná, melyen egy nagyjából korabeli férfi karol át két akkor 19 éves szőke fiatal lányt. A képről sugárzik a meghitt családi derű, melyet a tanárnő oly gyakran hiányol. Így ezzel a képpel talán mégiscsak sikerült visszacsempésznie valamit a múltból, egyszerű, elegáns mindennapjaiba…
