2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Én leszek benned a rémálom, életed fonalát elvágom, s felfeszítem a gitáron húrnak, azon játszom. Így lesz: nekem így lesz jó!"
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Perselus T. Piton Születési hely és dátum: 1960. Jan. 9., Fonó soron élte gyermekéveit, ott is született. Csoport: Tanár Patrónus: Őz suta Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tanár Képesség: Legilimentor /engedéllyel/ Kiemelkedő tudás:
Jellemed kifejtése
Mit szeretek? Ha békén hagynak, azt. Nem kedvelem az embereket, és ez a nagytöbbségre így igaz. Zárkózottság jellemez, de nem szófukarság. Csak akkor vagyok hallgatag, ha a másik fél nem méltó rá, hogy szóljak. A sötétebb színek kedvelője vagyok, és ez nem csak a színvilágra igaz. Szeretek gondolkodni, kedvelem az olyan tevékenységeket, amelyek igénybe veszik az ember agyát, ilyen a bájitaltan, a sötét varázslatok használata, a legilimencia, a különféle fejtörők kitalálása, megfejtése, új varázslatok kitalálása, vagy csak egyszerűen mások manipulálása. Ez nem jelenti azt, hogy akkora szemétláda lennék, mint ahogyan hallatszik… Kifejezetten hűséges típusnak tartom magam, de nem feltétlenül tapintatosnak. A szarkazmus hozzám nőtt mára, míg a - hol rejtett, hol nyílt - agresszióm megtört. Talán egyesek gonoszak mondanának, de a dolgok soha nem ilyen egyszerűek…
Megjelenés
Viszonylag magas, vékony alkatú férfi. Zsíros, fekete, vállig érő hajzatú, görbe orrú, sárgásfakó arcú ember, rendszerint egyszerű fekete talárba öltözve. Szemei feketék, és az esetek nagy százalékában a legkevésbé sem barátságosak, inkább végeláthatatlan alagútra emlékeztetnek, amelyben az ember képes elveszni: ha a gazdájuk úgy akarja. Hosszú és vékony ujjai vannak, bőre sápadt fehér. Mozgása ruganyos, nagyvadra emlékeztető - a talárjával párosítva azonban már mást vizionálhat a fantáziadúsabb emberek szeme elé: egy megtermett denevért. Tipikusan az az ember, akiben belül talán több lakozik, mint kívülről sejtetni vélné...
Életed fontosabb állomásai
Amolyan igazi vesztesnek nevezném magam sokszor. Nagy fordulópontok? Tényleg azt akarsz hallani? Bahh... De rendben, mesélek neked. *Mormolja, s egykedvűen ül le a székére, hátradől, és révetegen szemléli maga előtt a parkettát. Az alak, akihez beszél, csak a tér rezgéséből, a fényárnyék játékából látható, de ő talán látja... Tudja, kihez is beszél.* 36 évvel ez előtt születtem. Születhettem volna előkelő, nemesi családba, nem sokra voltam tőle. Lehettem volna valaki, méghozzá nagy, neves valaki. Csakhogy mint a legtöbb rendszer, ez sem volt tökéletes egy percig sem. Az apám egy utolsó mugli, és mint ilyen, esélyem sem volt, hogy betagozódhassak az aranyvérűek társadalmába, hiába tettem meg mindent értük... Mindent! De erről majd később. Ami az apámat illeti, igazából említésre sem méltó. Lehetett volna szép és harmonikus gyerekkorom. De nem volt. Miatta. Lehetett volna legalább átlagos gyerekkorom, de nem volt. Miatta. A család egzisztenciája hasonló mélyrepülést élt meg, mint, ha ott és akkor nekem kellett volna eltartanom. Nem volt pénzünk, és ez minden másra rányomta a bélyegét. Az apám nem dolgozott, de üvölteni azt remekül tudott, vagy épp kiosztani egy-két "atyai pofont", vagy inni, alkalomadtán. Remekül megalapozta, hogy utáljam a fajtáját. Ehhez csak hozzájárult, hogy levetett, nálamnál kétszer nagyobb rongyokban jártam, messziről felismert - és utált mindenki. Én is utáltam hát őket. Mindet. Mondanám, hogy akadt egy kivétel... De nem akadt. Ő nem kivétel. Ő Lily Evans, és nem volt mugli, így kivétel sem, ebben az értelemben. Boszorkány volt, de még milyen! Ugyanakor muglik gyermeke, ott élt köztük, ahol én, ismerte, tudta, amit én. Ő volt az egyetlen, aki már akkor megfogott... A ragyogásával, a patakként csilingelő nevetésével, csillagként tündöklő zöld szemével, a finom, puha mozdulataival, a vállgödröcskéinek a... Szóval tetszett, már az első pillantásoktól kezdve. És ez soha nem múlt el. Az efféle rajongásig hevült szeretet soha nem fakul: még most sem... De a veszteseknek van, ami örökre elérhetetlen marad, jellemzően az, amit a leginkább akarnak. Ilyen nekem Lily is. Már a Roxforti utunkon világossá vált, hogy ha meg akarom őrizni a barátságunkat, mindent meg kell tennem, amit csak tudok. Márpedig rengeteg mindent tudtam, anyámtól sok mindent tanultam: méregkeverést, átkokat: ez volt az a kettő, amelyben nemhogy akkor, de még ma is a verhetetlenek közé tartozom, de tanultam még tőle ilyen-olyan bűbájokat is, míg nagyszüleimtől, akiknek megadatott, hogy igaz aranyvérűek legyenek, alázatot és illemet. Ez nem látszott soha: Lily mellett sokszor lefagytam, mint valami retardált. Mások pedig soha nem voltak rá méltóak, hogy igazán megerőltessem magam a kedvükért, és olyan illemet, modort mutassak, amit nem lelhetnek fel akárhol: olyat, ami nem a középrétegeké, hanem egy apró falat abból a felhőből, melyen a társadalmunk csúcsa él. Szóval rengeteg dolgot tudtam, de ez a tudás nem az a fajta volt, aminek hasznát láthattam volna, nem ezügyben. Másfelől már hogyne lett volna jó? Rengetegszer húzott ki a bajból, repített be a Mardekár "keménymagjába", és tett azzá, akivé. Halálfalóvá kell lennem, ez soha nem volt kérdés. Arra vágytam, hogy a nagyszüleim elismerjenek. Tenni akartam valamit a varázslókért, és megvetettem mindent, ami nem "hozzánk" tartozik. Nem ismertem semmit sem abból, amiért érdemes lett volna küzdeni a másik félen: az apám, vagy a korombeli, gúnyolódó gyerekek? Ugyan... Oda akartam tartozni, ahova nem voltam való, és ez az álom Lucius Malfoy révén magával ragadott. Mindig is nagyon jóban voltunk: már elsőben szívembe zártam, és ez a barátság nem változott. Mondtam, hűséges típusnak tartom magam. Ilyen barátom volt még Avery, Bellatrix és Narcissa is... Mikor egyértelművé vált, hogy végleg elvesztettem Lilyt, egy ideig kacérkodtam is vele... De én soha nem voltam méltó hozzá. Tegyek bármit is, nem kapaszkodhatom fel az aranyvérűek közé igazán. Talán, ha valami nagyon maradandót alkotok... Hát beléptem halálfalónak. Ekkorra Lilyt már elveszítettem... Kínzó, gyötrő tény volt ez, úgy égette a bensőm, mint még soha semmi. Utáltam érte Pottert, és az egész bandáját, utáltam a sárvérű szót, megvetettem oly sok mindent, még néha magamat is, de egy percig sem ítéltem el a Nagyurat. Hittem, hogy Lily is büszke lesz rám. Hittem, mert másképp nem tudtam magamban megvédeni, hogy amit teszek, az márpedig jó. Ő is örülne, csak még nem érti mindezt. De neki nem kell félnie: Ő más. Az én gyűlöletem nem a sárvérűek felé irányul, a muglik, és a vérárulók... Ki képes összeállni egy muglival? Tudván, hogy mire kárhoztatja a gyerekét? Ezt soha nem bocsátottam meg anyámnak sem... Tehetett volna értem, annyiszor, de nem tett. Ami a barátaimat illeti, jelentősen átrendeződött a soruk. Sok embert megismertem, némelyek elriasztottak, mások megkaptak maguknak, ki ezzel, ki azzal. Ekkoriban legilimenciát tanultam, és a Nagyúr személyes méregkeverője voltam. Valami, amiben elvitathatatlanul jó voltam. Sok másra nem is igen kért meg, csak nagy ritkán. Ez nem jelenti azt, hogy ne öltem volna embert... Vagy, hogy ne gondoltam volna azt, ez a jogos bosszúm, függetlenül attól, ki az áldozat. Hogy ne mentem volna el időnként akár kínzómesternek is. Olyan dolgokat láttam, hallottam, éreztem, amelyek örökre beégették magukat az elmémbe, és amelyek oly sokszor rávettek, hogy nem, hogy a pohár, de az üveg aljára nézzek, feledve mindent... És ekkor követtem el a legszörnyűbb dolgokat. Sötét idők voltak, de hittem, hogy mindez jó, és szükségszerű. Meggyőződésem volt, hogy ezáltal leszek, sőt, talán máris lettem valaki. Hiába láttam oly sok intő jelet, halált, pusztulást, ellenség, vagy barát, nem számít. De végre a nagyszüleim büszkék voltak rám, akárcsak a barátaim, és én a nélkül süppedtem egyre mélyebbre a saját megkeseredettségemben, hogy észrevettem volna. Mindenhol csak Lilyt kerestem, egyik nő, mint a másik, a pillanatnyi örömök már nem voltak elegek, és soha nem is lesznek: percnyi megnyugvás, nem több. De ekkor már nem volt visszaút, mintha az alagút legmélyén egy ketrec állt volna, ami úgy zárult be mögöttem, hogy még mindig nem vettem észre igazán. A zárt ajtó tényét olyan mértékben nem vettem észre, hogy lubickoltam benne: a ketrecem aranyból van, mit foglalkozzak vele, mi van odakint? De hiába van aranyból, ha börtönbe zár, és ezt el kell fogadni. Nekem is el kellett. *Egy fél pillanatra elhallgat, tekintete olyan meredten fixíroz egy pontot a padlón, hogy szinte kétséget kizáróan lehetne esküdni, márpedig van ott valami. Vagy ha nincs, hát akkor rémesen esztétikus az a repedés, ami végigfut néhány lécen. Halk szusszanás, majd folytatja.* Meg akarta ölni Lilyt. Mármint a gyerekét, de ez együtt jár azzal, hogy az anya is vele megy, nem? Úgy hitte, hogy a jóslat Lilyre vonatkozik. hogy-hogy miféle jóslat, ne bosszants! *Dörren a hangja, mint egy ostor, hasítja a levegőt, majd csattan. Mérgesen morran, felhúzza orrát, majd mégiscsak folytatja.* Kihallgattam őket... Dumbedorékat, na. Részben. Ez megalázó, és szánalmas, de megtettem, mert hittem, hogy a küldetésünkhöz kell. Erős küldetéstudatom volt, mert csak ez tudta megőrizni az ép eszemet. És mindent el is mondtam a Nagyúrnak, aki erre a következtetésre jutott: a gyerek, aki őt fenyegeti, nem más, mint Lily Evans gyereke. Egyszer már összetörtem lélekben, mikor hozzáment Potterhez, majd még egyszer, mikor gyermeke született. Nem... Nem viseltem volna el, ha meg kell halnia, miattam. Az önérzetem mindig is túltengett, ahogyan egyszer Lucius fogalmazott, de ezúttal félretettem. Könyörögni, rimánkodni, nem az én reszortom. Csinálja más. De Lilyért megtettem, mert magamban azt hittem, hogy majd valahogyan ezt megtudja, és megbocsát nekem azért a végzetes, nyári napért... Mert hittem, hogy még a mai napig azért haragszik. Magam sem tudom, mi homályosította el ennyire az elmém akkoriban... De azt tudom, hogy a bizalom olyan jószág, ami jön és megy, nehezen érkezik, darabjaiban, de oly könnyedén megy, mint, ha sosem lett volna. Elég egy apró, elejtett szó, vagy egy rossz mozdulat. Hű szolgáló voltam, de ez soha nem illett hozzám igazán. Szolga... Én másra vágytam, dicsőségre, olyanra, ami a nagyszüleimhez emel, ami méltóvá tesz, hogy Lily elé járuljak, és nem arra, hogy más nevében tizedeljek. Ez nem én voltam, és nem én lettem volna akkor sem, ha csendben meghunyászkodva aláírom Lily ítéletét. A halálos ítéletét méghozzá. Elmentem Dumbledorehoz. Sose hittem volna, hogy egyszer így lesz... Alighanem ő sem. De így volt rendjén. Úgy hittem, megmentettem Lilyt, sőt, még a "járulékos veszteségként" kezelt Pottert és a fattyát... Gyereküket is. Igazából ők nem érdekeltek, de legyen így. Meneküljenek hát meg ők is. Lilyért... És a boldogságáért. Noha szívesen megvigasztaltam volna. Nem kellett. Végül már nem is lehetett. Dumbledore vállalta, hogy megvédi, elrejti őt, őket. Én pedig mélyen hallgattam a paktumról. Alapvetően hűségesnek tartom magam. De amikor értékrendek ütköznek, amikor két dolog közt választanod kell, nem hihetsz egyformán mindkettőben. Többé nem járható az út, hogy mindkettőhöz változatlanul hűséges vagy, állást kell foglalni, és a magamban elkendőzött, elfedett intő jelek sora végtelennek tetszett. Soha nem fogok szabadulni tőlük, van, ami miatt néha még mindig rémálmok gyötörnek. A döntés egyértelmű volt, talán még gondolkodnom sem kellett rajta, annál nehezebb volt kimondani. Lily élete lehet bármi: megfizetem. És a mai napig törlesztek... Annak ellenére is, hogy mindez nem jelentette azt, hogy Lily túlélte volna. Csak azt, hogy kapott pár röpke napot, hetet, talán hónapot, nem számít. Az idő rohan, és ő ellentétes irányba haladt, mint amit a sors a túlélőknek szabott. De ekkorra én már elárultam a Nagyurat, ezzel minden barátomat és szövetségesemet, hogy egy új környezetben találjam magam, és itt próbáljam ki magam. Voltam már olyan környezetben, melyben mindenki utál, de ez semmihez sem fogható volt: egyik oldalon ezért, másikon azért méregetnek gyanakvóan, és még magam sem tudom, ki utál jobban. Van, aki fél tőlem, vagy egyenesen retteg - na jó, talán jogosan, van, aki csak megvet, és van, aki egyszerűen csak bizalmatlansága miatt folyton éber mellettem. Okos ember. A Nagyúr elárulása persze titok maradt. Hűségem látszatát fenntartva mellette maradtam, kiszolgáltatva valamennyi titkát, mit féltve őrzöttnek hitt, de valahogy megkaparinthattam. Tettem mindezt hideg profizmussal, a tanult legilimencia, melyre valahogy mindig is ösztönösen ráéreztem, szerencsére mindig kisegített terveim véghezvitelében. Könnyed voltam és alattomos, épp olyan, amilyennek a Nagyúr szeretett: épp csak azzal nem számolt soha, hogy ez egyszer ellene fordulhat. Jól játszom szerepeket, de ez nem meglepő. Jó a fantáziám, ez már régen megmutatkozott: sötét varázslatok, bájitaltan, mindkettő ezt sugallta már régen is. De... Ez kevés volt. Épp úgy, ahogyan én is, más is hajlandó elárulni sajátjait, és ellenük fordulni. Ez volt Lily végzete is, megbízott valakiben, akiben nem ellett volna. Ezt a tehet nehezen viseltem: megbízott egy utolsó árulóban, miközben bennem soha többé nem. De ezúttal már elég erős volt az ütés, hogy észhez térjek, és megértsem, hogy ez az én hibám, és nem másé. Ez nem jelenti azt, hogy a halálának másik okozóját ne tépdelném cafatokra egy ráérős későőszi alkonyon, csak azt, hogy végre megértettem, ki vagyok. Ettől persze még jobban magamba fordultam, de... Maradtam. Azóta is Dumbledore mellett vagyok, mint méregkeverő, és a kérése nyomán tanítok az iskolájában. Nem, mintha lennének tanári ambícióim. De, ha legalább a diákok értelmi szintje elfogadható lenne... De még az sem. Egy némelyik, ha eggyel kevesebb IQ-ja lenne, minden kétséget kizáróan növény lenne. De talán ez jelenti a kihívást. A Nagyúr elment... Meghalt, Lilyvel együtt. Rebesgetik, hogy talán egyszer visszatér, és egyszer úgy tűnt... Majd mégsem. A Jegy, melyet mind viselünk, elhalványult, de mind tudjuk, hogy ott van. Az összetartozás jele, nem lemosható. Sokan még ma is ugranának, ha úgy alakulna. Én? Én nem... Megjártam Azkabant, igaz, csak pár röpke napig, hiszen volt, aki kezeskedjen értem, de az efféle kalandok épp elégségesek ahhoz, hogy az ember alaposan átértékelje eddigi életét. Megtettem. Azóta? Itt élek, igazán nagy fordulat nem következett be. Potterék gyereke ide jár... Talán ez, azt hiszem. A Nagyúr többször közel járt hozzá, hogy visszatérjen, végül nem sikerült. Lily soha a közelében sem volt ennek, és az élet megy tovább. Azt mondtam, igazi vesztes vagyok, de meggondoltam magam, és soha többé nem leszek az. De ez azzal jár, hogy az életem egyhangúvá silányult, a mindennapok pörgősek a maguk módján, de egyik sem emelkedik ki a másik mellől, mert immáron nincs, amit veszíthetnék... Mert többé nem veszítek. Mindenkit érhetnek sérelmek, veszteségek, de én már elszenvedtem, amit egy életen át el lehet. Innen már csak előre van: nyerni, vagy stagnálni, ez a jövőé még. És, Te figyeltél? Soha többé nem mesélek erről, így. *Valami megrezzen, az árnyalak megmoccan, majd... Piton felriad, ágyában van, korahajnal felé járhat az idő. Teljesen átizzadta ruháit, és emlékei máris homályosak erről a fura, kusza álomról... Az bizonyos, furcsa álom nem a megszokott rémálom volt, de nem is a mindennapok semmitmondó zagyvasága. Akárhogy is, máris képtelenség visszaidézni, még részleteit is, mintha egy fura árnyék vetülne az egészre, ami kitakarja azt...*
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Perselus Piton 2014-10-10, 14:11
Elfogadva!
Fantörpikus lett. ^^ Megérte várni az ET-dre, mert tényleg nagyon szépen összeraktad. Olvasmányos volt és tökéletesen követhető, nekem nagyon tetszett. Pitont teljes mértékben visszaadtad és látszik, hogy tisztában van a sztorijával, mind az érzéseivel. Úgy gondolom, hogy mindenképpen jó kezekbe került nálad a kari, szóval örülök, hogy te vitted el. ^^ Nem is tudom, mit mondhatnék még, nem tudok belekötni semmibe, foglalj pb-t, patrónust, ha netán még nem tetted meg, aztán uccu neki játszani. ^^
Pitont teljes mértékben visszaadtad és látszik, hogy tisztában van a sztorijával, mind az érzéseivel. Úgy gondolom, hogy mindenképpen jó kezekbe került nálad a kari, szóval örülök, hogy te vitted el. ^^ Nem is tudom, mit mondhatnék még, nem tudok belekötni semmibe, foglalj pb-t, patrónust, ha netán még nem tetted meg, aztán uccu neki játszani. ^^ 
