Astrid & Piton

A magabiztosság furcsa egyveleg nála. Egyfelől valós érzés, önnön képességeinek és tudásának táptalajában gyökerezik, másfelől az ellenfél ismeretéből nyer erőt, a gondolatok, tervek és viselkedés kiismerése teret ad ugyan spekulációknak is, harmadrészt pedig az önámítás is jelen van, még azzal együtt is, hogy talán ez a szó erősen túlzónak tűnhet; a gyengeség érzetét épp úgy nem tűri, mint érzetét.
- Nem szükséges. Akadnak, akiknek nem tartozom elszámolással. - közli, mintegy mellékesen, s ezzel le is zárja a kérdést a maga részéről. Valójában egyes információk könnyedén csavargathatóak, hogy végül úgy tűnjenek, válaszolt a kérdésre. Vagy egyszerűen tényleg nem felel, ha nem tud, vagy épp nem akar. De van annyira beképzelt, hogy meggyőződése legyen, tudna felelni, kérdezzen bárki bármit. Minden bizonnyal ez lesz egyszer a veszte. Vagy ez a lány...
Miért éppen ez? Vajon hiba volt vele kezdeni? Nem, nem... Ugyan.
- Nem, erről nem szeretnék beszélni - ért egyet lassan - Legyen elég annyi, hogy már... Beszéltem a kérdésről Rasmussal, ámbár már akkor is voltak kételyeim, hogy érti-e, amit mondok - nos, nem lehet mindenki felfogóképessége a csúcsra járatva, de a férfié igencsak elmaradozott az elvárhatótól is, legalábbis az ő saját megítélése szerint, és ez átüt a szavaiból, nagyon is. De látszólag többet nem kíván mondani, vagy legalábbis nem most rögtön, s ha később hajlandó is lenne, az nem derül ki - legalábbis nem rögtön...
Már-már közönnyel szemléli a dühöngést, majd a könnyeket, bár mintha valahol mélyen az valamit megérintene benne - régi emlékeket hív elő, de túl mélyen, hogy igazán komoly látszata legyen, csak arckifejezése válik szánóvá, talán megértőbbé, de cselekvésben nem jelentkezik a dolog.
- Megértés? Nem szeretném, ha meghalnál egy ostoba és meggondolatlan lépés miatt, Astrid - mormolja, majd csak halkan felsóhajt, miközben felé indul tehát - Senki sem kötelez a módszereimre, sem arra, hogy válj hasonlóvá hozzám... A kérés egyszerűbb ennél; maradj életben. A többi nem rám tartozik. - hacsak a lány úgy nem akarja persze. De azt érezteti, hogy a lányra hagyná végső soron a leszámolást - már, ha Rasmus túléli addig -, de semmiképpen sem most. Arra nem tér ki, hogy akkor mégis mikor, hogy meddig tartana a színjáték.
- Nem szokásom megölni a szeretteim - mézesmázos hazugságnak tetszhet talán, legalábbis valahol, ámbár az állítás maga végső soron igaz - De talán igazad van - teszi hozzá lassan. Na nem az eliminálásban, persze. - De hidd el, melletted állok. Jobban, mint itt bárki. - hogy e mögött mennyi komoly, valós gondolat és érzelem áll, na abba mondjuk nem menne bele szívesen; de talán a látszat, a megbánó-együttérző, szőr mentén szánakozó hang elég lesz. Azonban eztán jön a csók, a falhoz vágás, majd az újabb csók, a pálca koppanása a földön, s ez némileg tán átrendezi a felállást.
- Tán kellene? - kérdez vissza már-már érdeklődve. Nem fél, ugyan, oka sem lenne rá. Talán pár év múlva, ha kimondva nem is, de magában már hajlandó lenne megfontolni a választ, most egyelőre még nem. - Feltételeztem, nincs rá szükségünk... Vagy azzal szeretnéd? - költői kérdés, bár egyszer, egy másik szituációban talán azt is megnézné éppenséggel. A lány következő szavaira azonban egy pillanatra mintha meglepődne talán, de szinte azonnal mozdul; kivételesen a balja, hogy tenyérrel, leginkább úgy, mint egy gyereket, pofon legyintse a lányt. Nem izomból, nem igazán durván, épp csak, hogy megérezze.
- Ezt nem akarom még egyszer hallani! - morran rá. Nem, ilyen mértékű lemondást, elfogadást, közömbös beletörődést nem vágyik, a legkevésbé sem. Azzal együtt sem, hogy bizonyos szinten pedig elvárja. Végül mégis enyhül, már, ha annak számít az újbóli közeledése, ami nem nevezhető túlzottan finomkodónak, a marást követő szisszenés elmaradása nem hozza lázba, az engedelmesség jussául valamivel finomabbá válik, ajkai most az előzőhöz mérten lágyabban csókolnak a lány nyakába, nyelve már-már finoman érinti a zsenge bőrt. Nem érdemli? Nem, kétségkívül nem.
Az utolsó, csendes kérdés hallgatást hoz magával. Szeretni... Kicsit, nagyon, egyre megy. Csak egyféleképpen tud szeretni, nincsenek mértékei, sem határai. Feltétel nélkül, odaadóan és örökké, kitartása és hűsége szilárd, azzal együtt is, hogy itt van. A szeretete pedig lágy és finom, tapintatossága alanyi jogon jár, de csak egy ember jussa. Csak az övé még úgy is, hogy ő már nincs az élők között.
Lily gondolata szinte varázsütésre szelídíti meg viszont, érintései, csókjai a szenvedélyesség és a lágyság új dimenziójába kalauzolnak, érzékivé és kellemessé válik. Nem néz fel, véletlenül sem, nem teheti; most, egy röpke pillanatra Lilyt öleli, őt szereti, féltő óvatossággal szinte.
A kérdés úgy suhan tova közben, mintha sosem lett volna, elfeledi, tán meg sem hallotta, ahogyan a lányt magát is feledi. Nincs, soha nem is volt. Hiszen soha nem volt senki más sem, csakis Lily. Persze e pillanat sem tarthat örökké, szinte érezhető, hogy gyönge és ingatag, bármi megrebbentheti, s elrepül, messze, ahonnan vissza talán soha nem tér majd.

Hogy mi számít kellemes témának, s mi nem, az igencsak relatív. Ez a mostani mondjuk kétségtelen, hogy egyikük számára sem a szíve csücske, és egyikük sem azért akar róla beszélni, mert jólesik. Ámbár most, hogy így szóba került a dolog, ő maga már nem hagyná csak úgy tovasiklani azért.
- Gondolod, nincs fix válaszom bármilyen esetlegesen felmerülő kérdésre? - vonja fel hitetlenkedve szemöldökét. Merülhetnek fel kérdések, mindig, hiszen ez velejár úgymond, de hogy ne lenne felkészülve rájuk? Ugyan-ugyan, ezt azért senki sem állíthatja. Legalábbis meggyőződéssel aligha. Szkeptikus arckifejezést ölt eztán.
- Nem állítottam, hogy köztük lenne - jegyzi meg, ámbár nem is tagadta, sőt, még most sem tagadja, végső soron - Ámbár legmélyebb sajnálatomra úgy látom, Rasmus barátunk... Nem ért a szép szóból. - már, ha lehet szép szónak venni azt, ahogyan elváltak. Igazság szerint aligha lehet, még ha nem is volt elemien brutális és kegyetlen, de semmiképpen sem volt baráti vagy épp kedves. Ezek után persze talán még ennyire sem lesz.
- De igen képes vagy, és leszel is! - morran rá - Mivel pontosan ezt várja tőled, nyilván nem kívánod kiszolgálni őt... Ugye? - egy fél pillanatig fürkészi a lányt, mielőtt folytatná Másfelől... Rasmus rémesen hülye, de a legkevésbé sem gyenge. Ess neki, és halj meg, anyádék nyilván várnak már - fűzi hozzá már-már lesajnálóan - De ha valóban bosszút akarsz állni, akkor megfontoltabb vagy és ravasz, és nem rohansz a vesztedbe, hátrahagyva mindent. Emiatt pedig... Ha mosolyogva kell ülnöd a seggeden legközelebb, pontosan azt fogod tenni. Mit gondolsz, vagy ennyire elszánt, vagy nem is gondolod igazán komolyan ezt az egészet? - ezúttal már komoly, nagyon is komoly, nyoma sincs az előző hangnemek.
- Az idő fontos dolog. Nem szeretek félkész, vagy hiányos dolgokat állítani... - mintha ezzel magyarázni lehetne mindent. Igaz, szerinte lehet is, szerinte egyáltalán nem kell addig közölni valamit, amíg csak üres feltételezés, ez pedig az. Igaz ugyan, pont az a rész, ami a lányt foglalkoztatott, kész tény... De ezt hajlamos részletkérdésként tekinteni. Épp úgy, mint oly sok minden mást is. S, hogy ne érdemelné meg, hogy bárki is szeresse? A kínzó, sőt, már-már tragikus igazság az, hogy ebben a gondolatban osztoznak a lánnyal - ő maga pontosan ugyanígy vélekedik.
- Akkor nőj fel, és ne hisztizz. Tudtad, mit kapsz. - feleli színtelenül - Másfelől, ha csakugyan nem érdekelne, meg se próbálnék az utadba állni, attól tartok. Vagy egyszerűen eltennélek az útból én... A saját életemmel? Úgy gondolod? - ajkain torz mosoly suhan át. Ó igen, időnként törődhetne épp azzal is. Persze törődik, bizonyos szempontból nagyon is, de másfelől szemlélve... Nos, igencsak siralmas a kép. Persze ettől még kérdéses, hogy valójában mennyire törődik a lánnyal. Valamennyire, a maga torz módján foglalkozik vele, de hogy ez nem elég, az nagyon is jogos panasz, ami azt illeti. Nagy kár, hogy őt ez csak mérsékelten foglalkoztatja.
Azonban úgy tűnik, nem csak őt ismerte félre a lány, ámbár ő nem egyre inkább kiábrándul; illetve ennek nem adja jelét, ellenben a meglepettséggel. Alighanem a fájdalom is inkább ebből adódik, s talán félig-meddig mentális eredetű - hiszen mégiscsak meglepte, sőt, falhoz vágta egy nő, mi több, az egyik diákja, ez megalázó és dühítő. De nem, valóban nem fájt annyira, hogy hazamenjen sírni. Nem, mintha várná ott bárki is, hogy meghallgassa, így ha fájna, is maradna ugyan. Ettől függetlenül is jár a csók, ámbár jár még valami: a lány pálcája, amelyet amint sikerül megszereznie, egy gyűlölködő, megvető mozdulattal odébb hajint, majd a lány felszedi, ha akarja. De nem most; most nem fog kelleni. Már nem rögtön.
A Rasmus-kérdést firtató érdeklődésre azonban nem felel, épp annyira, ahogyan a fájdalmát méltatóra sem, s tán úgy tűnhet, hogy a leány utolsó szavai is süket fülekre fognak lelni, de végül mégiscsak felel.
- Hmm... Én mit akarok? Hisz mindent te provokálsz - feleli, hárítva a felelősséget. Ó nem, minden a lány hibája, ő teljes mértékben ártatlan, úgy ám; szóval a kérdés az, a lány mit akar. Ujjai közben erősen marnak bele a lány testébe, annak oldalánál, most, hogy a pálcától megszabadult, majd kicsit lazít, és lefelé suhan. Tényleg, mit is csinál?
Talán maga sem tudja. Ajkai a lány nyakára suhannak, oda hint csókot, majd harap belé, nem igazán fájdalmasan, de épp eléggé érezhetően.

Távolságtartással fogadja az emléket, és azt is, hogy Rasmus megkereste a lányt. Nem áll össze a kép, sehogy sem, és ez óvatosságot kíván, figyelmességet és körültekintést, mert valahol hiba van a rendszerben. Van egy részlet, legalább egy, ami rejtve marad, és ez megkívánja, hogy megfontolja, mit mond ki, avagy mit nem.
- Csak természetes - feleli hanyagul. Valóban, az egójával sincsen gond, nem ilyen téren, de ez nem a szerénykedés terepe. Egyszerű tény, az ő támogatása többet, mást ér, mint akár egy új tanáré, vagy egy diáké az iskolán belülről. Ez nem egy bonyolult képlet igazából... És ezt bizonyosan Rasmusék is tudják, éppen emiatt is egyre zavarosabb, hogy mit akarhat a férfi.
- Engem? - kérdi szinte mulatva a kérdésen, de aztán legyint. Ugyan, őt nem sodorja bajba efféle esetlen népség - Mert nem te vagy az első, akit felkeresett - von vállat eztán, egy pillanatra elmerengve, hogy talán hozzáfűzzön-e még valamit, végül nem teszi. Elég ennyi, a lány úgyis kérdezni fog majd, ha akar. A következőkre nem felel, csak bólint: így van. Kár ezt ragozni, az önbizalom ott már céltalan egoizmusba csapna át, és azt nem kedveli. Az egoizmus nem feltétlenül rossz dolog - de legyen célja.
Ami eztán jön, az viszont... Nem, nem váratlan, a legkevésbé sem az, ellenben a türelmét próbára teszi. Sajnos tény, hogy bár bizonyos esetekben szinte végtelennek hat, alapvetően sokszor nagyon könnyű őt kizökkenteni a béketűréséből. Tekintete kissé elsötétül.
- De, pontosan így fogsz tenni - közli színtelenül - Nem fogsz a kedve szerint játszani, és nem fogod tönkretenni a felépített munkát. - tényként közli, de hagyja, hogy a lány emésztgesse. Ki fogja várni, míg amaz is erre az álláspontra jut, nem muszáj most rögtön rábólintania, ámbár tény, hogy bár ráér, a türelme nem biztos, hogy sokáig kitart majd. Pedig elvárható lenne, egy valamirevaló kapcsolatban legalábbis.
- Bizonyos kérdésekre még nem tudok válaszolni... Ami ezt a részletet illeti, idővel közöltem volna. - de hogy mégis mikor, azt nem említi meg. Tán szándékozna, de ahogy a lány közelebb jön hozzá, úgy hallgat el, s vet rá egy egészen kifejező pillantást, ami előrevetíti, mi lesz akkor, ha amaz teljesen elveszti a fejét, és szem elől véti, hogy hol a helye. Pontosan emiatt jár az ölelés, igaz, nem kedves,finom és tapintatos - durva, erőszakos ölelés ez, amiből nincs kiút, csak, ha a megfelelőnek ítélt, belenyugvó, feladó válaszreakciót kapja. Ez a magatartás már tetszik neki, ezért enged.
- Nem kell mindent szeretned bennem... De nekem ez az életem, évek munkája, és nem fogom hagyni, hogy ostobaságot csinálj. Sok más területen csinálsz, amit akarsz... - nem mondja ki, de világos a "de". Egyértelmű, hogy itt igényt formál az irányításra, hovatovább, nem is igen enged belőle. És talán világos ezzel együtt az is, hogy eddig miért hallgatott...
A lány következő lépése azonban talán meglepi, pillanatnyi feszülés és tiltakozás után azonban belemegy a dologba, csakúgy, mint a durvulásba, így taszítja amazt a falhoz, hogy ezúttal már határozottan durva módon simuljon ajkával a lányéra.
- Kész szerencse - feleli leheletnyi gúnnyal hangjában. Talán a folytatás is az lesz, ámbár meglehet, most az akkorinál is rövidebbre szabja az előjátékot - vagy nemes egyszerűséggel átlépi -, ha már amaz úgyis mazochista kedvében van. A pálca előkerülése azért nem kerüli el figyelmét, egy pillanatra megrezzen jobbja, de nem nyúl sajátjáért, vagy kap a lány keze után, hogy kicsavarja belőle a varázsbotot, a zár kattanása elfogadható indok, ámbár őt nem zavarta túlságosan eddig sem a dolog. Az ajtó nem tárul fel senki előtt, aki nem ugyanide akar jönni, így ha valaki csak egy wc-t, vagy egy helyet kívánna, ahol elrejthet valamit, a szoba csukva maradna előtte... Aki mégis bejut, az megérdemli, ahogyan azt is, ami idebent várná végül.
Azonban a rászegeződő pálca már meglepi, szemei összeszűkülnek, de nem szól, talán akarna - sőt, akarna ő sok mindent, de az idő szűkös, s ha lenne is ideje egyetlen villámgyors lépést tenni, legyen az bármi is, nem teszi. Értelme sem lenne, de valójában ideje sem, a váratlanság miatt túl sok időt veszít. Az átok gond nélkül kapja telibe, és csapja a szemközti falnak, ahol engedelmesen nyekken egyet, bár az ütés nem elég nagy, hogy rongybabaként hulljon alá, ahhoz azért igen, hogy nagyon is megérezze, ajkait összepréseli, miután az ütést követően a levegő hirtelen kiszökik tüdejéből, ujjai megrezzennek, de nem érinti végül fejét - nem, nem mutatja gyengeségnek efféle jelét. Csak azért se. Igaz, talán a hátának egy pontja jobban fáj, mint a feje, tompa sajgás ez, törés aligha van. A kérdésre nem felel, csak egy szokatlanul sötét pillantással és morranással, ki tudja, mit kíván ezzel üzenni.
Ahogy a lány hozzá lép, viszonozza a csókot ennek ellenére is, de a pálcát megpróbálja közben kicsavarni kezéből, nem épp a legfinomabb, vagy tapintatosabb módon, másik keze a lány hajára fog rá durván, de nem tép bele - egyelőre nem, hagyja neki, hogy nyakára térjen rá... Azonban szinte érezhető, hogy következmények nagyon is lesznek... De attól függően, hogy a pálcától sikerül-e megfosztania a lányt, alakulhat még, hogy mifélék is pontosan.

Szokott különórákat tartani, persze. Ritkán, és nem akárkinek - akinek pedig megteszi, az vagy jelent neki valamit, vagy kellőképpen megfizeti. Vagy csak megvan a megfelelő ismerősi, rokoni köre, persze. De ezt a témát nem ragozza tovább, egyelőre nem látja szükségességét, épp úgy, ahogyan a heti áttekintőt sem kívánja most megejteni, ámbár ahogyan a téma Rasmusra terelődik, úgy érzi, sokkalta inkább hétösszegzőt tartana, semmint erről diskurálna. De nem próbál kihátrálni a témából, még akkor sem, ha kezdetben azért próbálta úgy alakítani a dolgokat, hogy inkább csak amaz meséljen, olybá tűnik, ő maga sem menekül.
- Értem, ez... Hihetőnek hangzik. - feleli az első részre, látszólag ezt túl is tárgyalták ezzel. Nem is próbálja megmagyarázni, miért is hihető, vagy esetleg miért nem. A következőkre azonban már muszáj részletezőbb választ adnia, s bár a lelkestől messze áll azért, de mégis megszólal.
- Mert hiába van itt egy-két embere - feleli tehát már-már megvetően - Egyik sem helyettesíthet engem. Ne gondolj beképzeltnek, egyszerűen csak sokakkal szemben én maradéktalanul élvezem Albus feltétlen bizalmát. Sheska, teszem azt, már kevésbé. - nem óvatoskodik a nő megnevezésével, korábban már tett rá utalást, így nem lehet belőle nagy gond, ha ezúttal egyértelműbben is kijelenti, hogy kinek is gondolja a nőt. Mert ez még mindig nem megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, de ez részletkérdés. - Azonban én jobb kedvelem, ha nem kell mindenféle meggondolatlan hülyeségbe belefolynom, ezért elvárom, hogy ha valaki efféle üzlettel akar megkeresni, az legalább azzal kikezdhetetlenül tisztában legyen, hogy mégis mit művel... Sajnos ő már ezen kritériumnál elhasalt. - ezek szerint van több feltétele is, de azokat nem nevezi meg, nem kell a lánynak tudnia. Akárhogy is, a válasz közben azt valahogy elfeledi, miért is volt már egyébként is esedékes, hogy beszéljen Rasmussal, vagy csak arra a részre nem vonatkoztatta a kérdést, nem tudni: de nem tér ki rá.
- Az ellenség olyan leegyszerűsítő szó. Nem tartom a szövetségesemnek. - biccent lassan azért - Mert feltételezte, hogy nem azért érdeklődöm, mer nem bírok a tudásvágyammal. Ostoba elgondolás, hogy nyilvánvalóan valamelyikőtök kedvéért kérdezősködöm, hiszen a legkézenfekvőbb természetesen Dumbledore. Rasmus barátunk azonban felettébb elkeseredett módon igyekszik fogást találni rajtam... húgaid pedig fiatalok hozzám, Nicolas pedig... - nem fejezi be, egyértelmű. Eztán bár elhangzik a figyelmeztetés, látszólag feleslegesen, a "támadást" némán tűri, megtanult már így szenvedni, volt rá ideje, és módja is, ámbár eztán némi idő, míg ténylegesen is visszatér a jelenbe mondhatni, így csak kifejezéstelenül szemléli a poharak halálát például, mire végre megszólal.
- De, elsétáltál volna! - morran rá - És ha legközelebb találkozol vele, is így fogsz tenni. - fűzi hozzá némileg sötéten. Ez nem kérés, tanács, vagy egy esetleges jövőkép, ez parancs. Így lesz, kész. Nem fogja egy ilyen kislány áthúzni a dolgokat, nem engedi, hogy ostobaságokat kövessen el. Dühöngjön, ha akar, de ezt jobb, ha most letisztázzák. Addig innen nem mennek el, amíg végül ebben egyet nem értenek majd.
- Nem. Dühönghetsz, ha akarsz, kivárom. - feleli hűvös nyugalommal, látszólag őt nehéz kilendíteni a béketűréséből, ámbár, hogy a türelme valójában meddig terjed, azt kérdéses, mennyire célszerű próbálgatni: hiszen őt ismerve azért sejthető, hogy valójában nem épp végtelen... De fizikai erőszakot nem alkalmaz, egyelőre legalábbis, ki tudja, az vajon kiprovokálható-e nála? A múltkoriak fényében alighanem. Akárhogy is, lassan megmoccan, feláll, és a lány felé lépdel.
- Attól tartok, ebben az esetben rosszul mérted fel a jogaim. - jegyzi meg finoman, és egyelőre nem üvölti le a lány fejét, hogy de, pontosan annyi joga van hallgatni, mint beszélni, ha ugyan nem több. Ráadásképpen, noha valóban van jogköre, feladatai és kötelességei éppúgy, ez pont olyan dolog, amely kívül esik azon dolgok köre alól, melyeket ezek lefednének. A puszta jelenléte is ilyen jelenleg: nem muszáj, és nem is tilos. Egyszerűen csak megteheti, ha akarja. Felvonja szemöldökét, enyhén provokatívan pillant a lányra: Gyerünk, támadj meg, ha mersz. Hangyányi elégedettséggel veszi tudomásul, hogy ez nem történik meg, lám, jól nevelt lány ez, csak egy-két szabályt le kell fektetni már az elején, és utána működnek a dolgok. Talán egyfajta jutalom is az ölelés, még akkor is, ha a lány tiltakozik, minél erősebben tiltakozik, annál kevesebb hajlandóságot mutat rá, hogy engedjen, de ahogyan az beletörődik sorsába, úgy ő is lazul és enged, ujjai szinte ösztönszerűen simítanak végig a lány hátán.
- Nem, még most sem kellett volna. - mormolja. Zavarba ejtő kérdés ez, mert Rasmus akart valamit azzal, hogy rá terelte a gyanút, hogy talán hallgat. Tessék, most akkor nem hallgat tovább - de mi értelme volt? Erre tragikus hirtelenséggel nem talál magyarázatot, pedig igyekszik. Közben elereszti a lányt, úgy érzi, kellően letört a haragos ellenállás, hogy megtehesse.
A lány lépése talán meglepi eztán, leheletnyi hirtelen támadó ellenállást is felmutat, izmai megfeszülnek, de aztán mégiscsak engedi, ez a fajta közeledés nincs ellenére úgy tűnik, s ha már amaz úgyis a falhoz hátrált nemrég, hát az még mindig nem lehet messze, így löki szinte neki - ha tudja -, s követi is persze, nem válik el tőle: csókja vad, sőt - most kifejezetten durva, talán már-már agresszív. Talán más esetben aggodalomra adna okot, de persze ki tudja... Ujjai közben belemarnak a lányba, egyik keze csípője táján, másik kicsit - bő egy-két tenyérnyivel - lentebb.

Nem érzi szükségességét, hogy részletezze, miért nincs jó hete, nem tartozik a lányra, vagy csak nem akarja untatni, esetleg oly sok apró, észrevétlen tényezője van, hogy nem is lehetne egyetlen nagyobbat kiemelni...? Nem számít, de az tény, hogy szívesebben van itt, mint egy teljes létszámú osztállyal órán, így nézve persze, hogy mindjárt jobb is.
- Ez mindig is jellemző volt rám, igen... Még, ha megvallom, meg is válogatom, kivel vagyok hajlandó erre sort keríteni, és kivel nem. Erre szerencsére még nem tért ki a munkaköri leírásom. - jegyzi meg szórakozottan, de nem kezdi részletezni, hogy mégis, mit jelent ez a válogatás. Talán csak a csinos szőkék érdeklik? Nehéz lenne megmondani ennyiből, ámbár Astrid félelme aligha megalapozott - az effélének talán mégiscsak híre menne. Azonban nem ragozza eztán a témát tovább, nem is igen lenne értelme meglátása szerint, na meg a következő, amely az ominózus emlék kapcsán felvetődik, leheletnyit fontosabb, semmint az, hogy ő mégis kikre szán a szabadidejéből bármennyit is, és miért.
- Azt mondta, hogy jóban volt velük? - ragad meg az állítás felett, hiszen ha hazudott, akkor... Egy darabig mereng a lehetőségen. Nem tűnik logikusnak, de talán egyszer majd ez a részlet is a helyére kerül. Éppenséggel nem lehetne kizárni, hogy a szülők valamelyike hivatalból épült be, és nem merő ostobaságból, hogy látszólag tényleg jóban voltak... De akkor mi változott? Ahogy a lány hozzáér, csakugyan rá kapja pillantását, de nem tartja ott túl soká mégse. Nem most. Ennek ellenére is beszélni kezd, akkor sem hagyva abba, amikor a lány feláll, s eléje lépdel. Nem, benne sem támadnak egyéb gondolatok, nem most, nem így, itt.
- Rasmus szükségét érezte, hogy felkeressen... Bár megvallom, egyébként is esedékes volt, hogy elbeszélgessek vele. - feleli lassan, de hogy mégis miért, az nem derül ki. Nem tartja fontosnak, hogy erről felfedjen bármilyen részletet is, vagy egyenesen azt tartja fontosnak, hogy ne tegye.
- Nem kerültél szóba, bár valóban érdeklődtem a szüleitek felől - hagyja rá a lányra. Nem Astrid szüleiről kérdezett, hanem McCainékről, teljesen más. - Bár nem lep meg, hogy próbál fogást találni rajtam. - biccent. Így nézve talán Raina is inkább őellene szóló próbálkozás lehet, semmint Gavin elleni támadás? Érdekes fejlemény, egyedi elgondolás, figyelemre méltó azonban, hiszen egy kicsivel talán közelebb visz Rasmus gondolkodásmódjához. - Van pár embere házon belül, de attól tartok, csakugyan vaktában tüzel. Felteszem, a kérdés miatt rátok gondolt. Sasha és Sarah túl fiatal... Talán még Lioneah is. - von vállat. Ostoba logika, egy egyszerű kérdésből messzemenő következtetéseket levonni. Hiszen a gyilkos kiléte bármi egyéb okból is foglalkoztathatja az embert, nemde bár?
- Érted? Remélem, nem kell. - feleli finoman, a lány arcát fürkészve, mivel nem kerüli el figyelmét, hogy nincs ígéret, mégse forszírozza. A marásra megrezzen, de hang nem hagyja el ajkait, csak egy pillanatra összeszorulnak ajkai, aztán azonban ellazul, és teljes kifejezéstelenséggel szemléli a lányt: még akkor sem próbál közbelépni, amikor az önmaga ellen fordul; ismeri már ezt tőle... És legutóbb is elnézte zokszó nélkül. Így nem szól a poharak miatt sem, ámbár nem is tesz semmit, hogy visszakerüljenek az asztalra, tekintetét nem veszi le a lányról.
- És ha tudtad volna? - kérdi, hangja csendes, mégis árnyalatnyi indult kicsendül belőle. Mit tett volna akkor? Megül a seggén, mert az a dolga, azt tette volna, ez nem kérdés. Halkan felsóhajt.
- Mit gondolsz, képes vagy megnyugodni? - "Vagy leszedáljalak?" - de ez már nem hangzik el, és csak eztán moccan meg, szép lassan áll fel, hogy a lány felé induljon, legkevésbé sem kapkodva. - Azért nem tudtad korábban, mert úgy láttam helyesnek, ha megválogatom, mikor mondom el. - teszi hozzá kissé türelmetlenül - Azonban ez tagadhatatlanul olyan fejlemény, amely némileg átszabja a terveket... - fűzi hozzá, világossá téve, ezt meg kell beszélniük, még ma. A lány mellé érve először csak sérült keze után nyúl, szinte alig érintve fogja meg, s vet rá egy pillantást. Nyelve hegyén van a szó, a mondat, "Komolytalan vagy, mégis kinek akarsz ártani?", de nem, nem mond inkább semmit sem, azt a lány nem köszönné meg. Eztán megöleli a lányt, akkor is, ha az tiltakozna, ámbár nem tart sokáig, inkább barátian biztató, de rövid és suta mozdulat; Szedd össze magad! - üzeni kimondatlanul.

Ki tudja, mi van a háttérben, nem tér ki rá. De ez a hét alapvetően nem volt a szíve csücske, mit lehet tenni, néha talán még nála is megengedett, hogy ne legyen kedve ehhez az egészhez, még akkor is, ha csak ritkán van ennek látható nyoma is rajta. Talán most sem volt kifejezetten, már a mostani kis panaszkodását leszámítva.
- Jobb - feleli lassan, némileg merengve - Ehhez sokkalta több kedvem van, így... Így régebben is szívesen tanítottam. - érdekes vallomás ez tőle, de nem is megy bele részletekbe, mi az az így, vagy mégis kikre gondol. De, hogy sok lenne-e a lány egy hétig például, na abba ő se akar belegondolni. Talán igen, nem annyira szociális ember ő azért, valójában ez nem is annyira a lány ellen, semmint az emberiség ellen szól.
- Kész szerencse... - hagyja rá a lányra. Nem, a bájitaltanból most elege van egy időre, épp elég, hogy hónapról hónapra szenvednie kell egy halom farkasfattyal. Jövőhétre persze bizonyosan kiheveri ezen tény mentális fáradalmait, de addig inkább forrong magában.
Eztán jön azonban a beszélgetés egy furcsa irányba történő fordulata, ugyanis a téma egy emlékkép nyomán Rasmus lesz, aki... Nos, maga sem tudja, hogy akarja kifuttatni ezt az egészet. Így csak némileg ráncolja szemöldökét, majd finoman tapogatózni kezd, vajh a lány mit tud, s mit nem. A kérdésre finoman vállat von, de hamar belátja, ennyivel vélhetőleg ezt most nem fogja tudni lezárni, így némileg kényelmetlenül, de megszólal.
- Fogalmam sincs, milyen viszonyt ápolt a szüleiddel. Astrid, csak a tisztánlátás végett: ez a férfi Gavin riválisa, és alighanem az volt már évekkel ez előtt is. Ha a szüleid ismerték, akkor az egyértelműen kijelöli a szándékukat és céljukat is, máskülönben attól tartok, mégsem voltak annyira szent életűek, mint hinni szeretnétek. Mindazonáltal... Rasmus nem az értelméről híres, nem hinném, hogy épp a szüleid álltak volna mellette, bármilyen okból is. - végső soron bizonyosan akadnak Rasmus mellett is beépített aurorok, de McCainék híresek voltak, aligha pazarolták volna őket ilyesmire. Ráadásul a haláluk akkor újabb kérdéseket vetne fel - így pedig a legkézenfekvőbb válasz az, hogy nem ismerték egymást. Legalábbis ő magában erre jutott. Azonban egy részlet még midig nem tiszta. Miért kereste meg Astridot, és hozta szóba ezt a témát? Ki akarja provokálni, hogy ő kimondja az igazat - de miért? Erre nem tud válaszolni, és ez nagyon, de nagyon zavaró.
A lány lelkesedését, sőt, jobban mondva követelőzését látva egy pillanatra félre pillant, s nem is felel az első "Ki?"-re, de a második kérdésnél már érzi, ez alól most nem fog tudni teljesen kibújni, bármennyire szeretne is.
- Van ebben az egészben valami, amit egyelőre nem értek, és nem szoktam hozzá, hogy valamit ennyire ne tudjak a helyére illeszteni. - jegyzi meg lassan, de eztán a lány feláll, így tekintete, mi eddig ki tudja, merre árt, felmérve a terem apróbb repedéseit, a sarkokban szövődő pókhálókat, s egyebeket, most visszasiklik a leányra, szavai pedig elhallgatnak, ahogy csupán a lány mozdulatait figyeli, ahogyan az leguggol, kezei pedig combjaira helyezi. Kelletlenül fújja ki a bent tartott levegőt tüdejéből, egy fél pillanatig hallgat, mielőtt megszólalna.
- A közelmúltban beszéltem én is Rasmussal - kezdi, látszólag másik témát felvezetve, mint amelyről a lány kérdezett, habár sejthető, hogy talán mégse beszélne olyan vészesen félre a lány szavai után - Megpróbált... Meggyőzni, hogy kövessem őt, ámbár attól tartok, túlságosan zavaros volt, semmint, hogy jó szívvel igent mondhattam volna. Ráadásul elkövetett egy hibát már akkor is, amit nem nézhettem el neki csak úgy... - megkereste Rainát, és olyasmibe sodorta, amibe nem lett volna szabad. De ebbe nem megy bele részletesebben - Bár megvallom, úgy gondoltam, világosan értésére adtam, hogy kerülje a diákjaim, ha nem akar feldühíteni. Úgy tűnik, nem voltam eléggé... Érzékletes a figyelmeztetéssel. - állapítja meg, inkább magának, semmint a lánynak. Egy fél pillanatig hallgat. - Megvallom... Az, hogy felkeresett téged is, kicsit zavarba hoz, mert nem látom át a célját, de... Úgy hiszem, kénytelen lesz ezért még felelni előbb vagy utóbb. - a lányra függeszti tekintetét, röpke ideig mereng, mielőtt folytatná - Ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget, Astrid - kéri, bár, hogy valóban ragaszkodna-e ehhez, vagy csupán a törődés látszatát kelti-e, az egy jó kérdés.
- Ami a szüleid gyilkosát illeti, Rasmus maga az. - teszi végül hozzá, semleges hangon.

A lány szavaira kissé gunyoros félmosolyra húzza ajkait.
- Hm? Dehogy értem, titeket fűt a tudásszomj. - feleli derűsen, mintha ez amolyan meggyőződése lenne minimum, pedig sejthető, hogy ha voltak is egykoron efféle képzetei, nos, mostanra ezek tévképzetté minősültek, és belőle rég kivesztek. Arra nem tér ki, hogy nem is olyan rég ő maga is diák volt, és vannak elképzelései, milyen is lehet: mindegy is... Ha bizonygatnia kell ezt, akkor már túlságosan is eltávolodott attól a kortól, legalábbis ő így érzi, így meg se próbálja.
- Most, hogy mondod, meglehet, csak erről van szó... Máris jobb - feleli kissé pimaszul eztán, s ki tudja, talán valóban elviselhetőbb lett volna a hét másképp, ha néha szakítanak időt egymásra. Vagy, ha pár dologtól egyszerűen csak megszabadulhatott volna, vagy rásózhatta volna másra, mint teendőt.
- Ettől még néha nagyon elegem van ebből az egészből... - jegyzi meg színtelenül, majd csak vállat von - Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd tanár akarnék lenni... Sajnos még most sem. Ettől még a tétlenséget nem kedvelem, bár megeshet, Albus éppen ezzel él vissza. - jegyzi meg, mintha eleddig erre nem is gondolt volna, de alighanem tudja ő ezt jól. De nem is űz mást hozzá inkább ehhez a témához. Ha akarna se, hiszen eztán a lány egy képet mutat neki - egy olyan képet, ami igencsak más irányba tereli a gondolatait, sőt.
- Arra kérdeztem, hogy szerinted kicsoda, és nem arra, hogyén miként emlékszem rá. - feleli, ezzel persze talán túlbecsüli a férfi értelmi képességeit. Legalábbis ő nem tartja sokra Rasmust, ez tény. Eztán azért pár szót mond róla. Eztán hallgatásba burkolózik, ahogyan a lány beszélni kezd, s csak, ha végigmondta, akkor szólal meg.
- Az, hogy ismerte a szüleid, alighanem erős túlzás lesz, ami azt illeti, máskülönben... Ez egy egészen érdekes történetet rajzolna ki róluk. - jegyzi meg. Végső soron lehet, hogy egykor összejátszottak, de McCainék máshogy gondolták egy idő után, és ez lett a vesztük? Vagy csak szép fokozatosan értek Rasmus nyomába ténylegesen is, addig bájologtak egymásnak? Nem, vélhetőleg egyszerűen csak a nyomára akadtak, és meg akarták állítani őt - végül sikertelenül.
Eztán egy fél pillanatnyi szünetet tart, láthatóan hezitál, végül folytatja mégis.
- Utánakérdeztem, mert ezt ígértem. - kezdi tehát, ama pillanatnyi merengést követően - És abban csakugyan igaza van, hogy... Valaki magára vállalta. - Hátradől helyén, és a lányra függeszti tekintetét, kutakodóan - Mindazonáltal mondani sok mindent lehet. A szüleidnek neve volt, végezni velük pedig dicsőség... Bemondásos alapon sajnálatos módon én nem feltétlenül hiszek neki, ámbár... Talán azt azért mégsem kétlem, hogy végül ő mondta ki a végzetes átkot, de nem volt egyedül, és nem ismerem pontosan, valójában mi történt. - például ott találhatta őket csak úgy, haldokolva is, ahol már szinte csak a könyörület szavaként azonosítható a végzetes átok... Ki tudja.
- Szeretnék hinni benne, hogy nem fogod. - zárja eztán szavait, s érezhetően tudna még egy-két dolgot azért, de nem - mégsem mond egyelőre mást, úgy dönt, pont eleget mondott ezzel, vagy talán még sokat is.

Némi unott egykedvűséggel szemléli az ajtót, mintha szuggerálni kívánná - kellett neki annyival hamarabb jönni -, de hamarosan megérkezik a leány valóban. Nem kel fel, lustasága ma győzedelmeskedni látszik, de a csók - azt azért viszonozza, s nem is tiltakozik annak hossza, vagy intenzitása ellen sem. Igaz, egyelőre nem is sejti, hogy van valami, amit talán meg kell vitatniuk - valami, amit ő eddig következetesen elnapolt valahányszor találkoztak.
- Pedig gyakran nincs kedvem... Csak az esetek többségében eszembe jut, hogy ez a tény rajtam kívül meglepően keveseket foglalkoztat. - von vállat. Na persze, mintha ő aztán a köz kedvéért tenne bármit is, és nem azért, mert a munkaköri leírása nem terjed ki a "kedvetlenség okán történő henyélés"-re, ellenben nem egy más egyébre... - Vagy csak elvette a kedvem ez a hét, hihetetlenül hosszúnak tűnt. - jegyzi meg, talán valahol panaszkodik, de nem mond részleteket, nem is számít, épp mi bosszantotta fel a héten, vagy mi nem.
- Nem hangzana feltétlenül rosszul az se, ha már így mondod... De nem, nem szeretem, ha végül teljesen haszontalannak érzem a napot. - habár, hogy az a tény, hogy most itt vannak, például önmagában változtat-e ezen...? Vagy bármi más, ami még történhet ma, na, az jó kérdés. De látszólag túlságosan komoly és fontos teendői nincsenek a nap hátralévő részére sem - vagy csak egyszerűen nem mondja. Ellenben eztán a lány valami egészen másra tér rá, és ez már némileg felkelti érdeklődését. Nagyon is, de pont nem eléggé, hogy végül erővel megszerezze azt, ami érdekli, így a szelíd nyomán nem fokozódik végül, visszavonulót fúj - s helyette kérdez. A leányzó szavaira viszont csak elfintorodik.
- Hazudni? - kérdi végül csak lassan. Nem, eddig még nem hazudott, csak nem mondta el az igazságot - ez nem ugyanaz a kategória, legalábbis nála. Ámbár abban nem lehet biztos, hogy Rasmus mit mondott a lánynak... Így némiképp óvatosabb hangon folytatja szavait - Az, hogy ismerem, költői túlzás lesz, attól tartok. - jegyzi meg azért - A neve Rasmus Halmar, egykoron a Sötét Nagyúr egyik hű szolgája volt... - egy pillanatig úgy tűnhet, folytatja, de végül mégse teszi, úgy dönt, egyelőre pont eleget mondott.
- Eleddig is őszinte voltam, és amit kérdeztem, valóban érdekel. Mit mondott neked, és miként mutatkozott be - ki ő? - aligha ült le a leánnyal szembe, és közölte egy tea mellett, hogy "Szia. A nevem Rasmus, én öltem meg a szüleid. Egy kis tejet?" bár... Lehet, tőle kitelne, nem? Akárhogy is, nem fűz többet a témához, csak várakozóan szemléli a lányt. Hiszen oka van, hogy amaz nem kérdezett nyíltan, hanem e képpel kezdte... Van itt valami. Valami, amit jobb lenne tudnia, mielőtt bármit is mondana.

Ő nem tud róla, hogy Rasmus megkereste Astridot - még, bár idő kérdése, hogy más forrásból is értesüljön erről, hiszen figyeltetik a Roxmortsi sörözőket, nem véletlenül. Tudni akarja, Rasmus mikor jön ide, hova megy, kivel beszél és mégis mit - semmiről sem akar lemaradni, pláne nem az efféle, fontosabbnak tetsző részletekről! Azonban kétségtelen, hogy így ő teljes mértékben nyugodtan fogadja a lányt, mivel ilyen kétes információk még nem futottak be hozzá, nincs rá oka, hogy kicsit is feszült legyen, vagy efféle.
Na persze ettől elővigyázatossága megmarad - hiszen ha csak úgy különórát tartana valakinek, nem ide jönne, hanem a szobájába mennének. Itt azonban... Ki tudja, még mik történhetnek. Nem, gondosan előbb érkezik, nem bíz a véletlenre efféle részleteket - sem.
Ahogy a lány belép, nem áll fel, nem tiszteletlenségből, egyszerűen úgy van vele, hogy megengedheti magának kettejük viszonyában már ezt a lusta hanyagságot. A csókot azonban viszonozza azért, nem zárkózik ő el cseppet sem, talán még a folytatásra is nyitott lenne, de nem kezdeményez - tudja ő a sorrendet, nem azért jöttek ma ide. Így csak követi tekintetével a leányt, ahogyan a másik székhez lép. Szavaira biccent.
- Üdítően hétvége van - feleli szórakozottan - Szóval nem csináltam különösebben semmit, nem, mintha ne lenne épp dolgom... - teszi hozzá merengve, majd csak vállat von - De nem volt kedvem hozzájuk, megvallom. - bár kérdéses, mennyire engedheti meg magának, hogy a puszta kedve döntsön afelől, csinál-e valamit, vagy sem. Talán csinált, csak épp nem olyasmit, amire most fel kívánná hívni a figyelmet. Ki tudja. De a lány kérdése félresöpri felszínes lustaságát, mert némi érdeklődéssel fordul a lány felé eztán, s bár látszólag elsőre nemet kívánna mondani, végül csak biccent. Ámbár az most még nem egyértelmű, hogy amaz mire játszik: így kívánja-e a gyakorlást felvezetni tán? De akárhogy is, némi legilimenciát alkalmaz, s hamarost ki is rajzolódik előtte a kép, melyre a lány koncentrál. Egy röpke pillanatig leheletfinom nyomást érezhet - de végül meggondolja magát, mert mégse próbálja az emléket teljes valójában is megtekinteni, visszavonul, s megszakítja a szemkontaktust is.
- Ki ez? És mit mondott, amivel felzaklatott? - kérdi végül homlokát ráncolva, egyelőre a diszkrét tudatlanságot mímelve, mivelhogy inkább a lánytól akarja hallani első körben a valóságot, hogy ő mit tud, semmint belekezdeni a magyarázkodásba, amely során végül elsikkadnának az efféle részletek. Majd sor kerül arra is, bizonyára. Feltéve, hogy a lány elfogadja ezt a játékot - mert azt azért agyon is sejtheti, hogy felismerte ő azt a férfit. De még mennyire, hogy fel...

Kora délután van épp eme szombati napon, nagyjából egy-két óra körül. Hétvége évén órák nincsenek, így nem kellet különösebben tekintettel lennie arra, hogy mind saját, mind Astrid óráinak vége legyen már, de még pont legyen idejük az étkezés előtt, de minden egyéb dolguk után.
Már korábban megtette ama elhamarkodott ígéretet, hogy lesz majd idő, amikor gyakorolja a legilimencia mesterségét a leányzóval, s ő maga is tudja azért, hogy az efféle ígéretek elől nem lehet a végtelenségig kitérni, még akkor sem, ha már az elején leszögezte: Erre akkor kerül majd sor, ha úgy tartja épp királyi kedve. Nos... Kétélű fegyver ez, hiszen sok mindent megtudhat a lányról, talán nem egy olyan haszontalan dolgot is, ami egyáltalán nemérdekli, de lehetnek köztük fontos részletek is, azonban... Nos igen, a kockázat, hogy a lány jut hozzá olyasmihez, amihez nem kéne, adott. Mert nem zárhatja el minden emlékét, nem hajigálhat mindent egy merengőbe - amit most végül még csak kölcsön sem kért, nem akarta gyanúba keverni önmagát -, így tehát marad a figyelem és az óvatosság. Egész nap erre készült gondolatban, mentálisan.
A szükség szobája felé tart tehát, a megbeszélteknek megfelelően, szinte tökéletesen észrevétlenül suhanva végig a folyosókon, s tűnve el a felbukkanó, majd nyomában hamarosan el is tűnő eltűnő ajtón túl, hiszen nem kívánja, hogy erről sokan tudjanak - ezért is jött kicsit korábban a megbeszéltnél, épp úgy, mint tette ezt az elmúlt alkalmak során is: véletlenül se akar egyszerre ideérni Astriddal, nem akar ezzel is feltűnést kelteni: hiszen ő ritkán jár erre, ha egy diákkal jönne ide, az bizony felkeltené az érdeklődést, és minden kétséget kizáróan új pletykáknak adna szárnyakat.
Persze nem véletlen, hogy nem jár ide túl sokat - ámbár a gyakorlások miatt azért a korábbi szokásánál többet vetődik erre. Azonban ha ezen alkalmakat nem nézzük, nincs egyéb oka, hogy ide jöjjön: a titkai megőrzik önmagukat, nem kell bujkálnia. Vagy csak nem itt.
A helyszín maga egyébként hasonlatos, mint ahogyan eddig is volt, nem mutatkozott ez ügyben túl fantáziadúsnak, de a mai edzés sokkal inkább lesz elméleti és a gyakorlatnak is a mentális verziója, semmint fizikai jellegű, így értelmetlen lett volna sokat variálnia, valami váratlannal előállnia, amit a lánynak idő lenne kiismernie. Így tehát a sarokban most is ott áll az asztal, ezúttal rajta egy kancsó víz, mellette két pohárral. Igaz, most talán két kényelmesebb szék társul hozzá. Ezek egyikéhez telepszik le, dől hátra, lábait keresztbe vetve, s függeszti tekintetét a bejáratként funkcionáló, egyetlen ajtóra, a legidősebb McCaine lány belépőjére várván.
Átlagos öltözetet visel különben, a szokásostól minimálisan eltérő színösszeállítással: a lánytól kapott ing van rajta, s persze a tőle megszokott talár, ettől nem különösebben szokott eltérni az iskolán belül: mondhatni, egyáltalán nem.
- Napot! - szólal meg, mikor az ajtó nyílik, szinte megelőzve a lány belépőjét: olybá tűnik, nincsenek kételyei azt illetően, ki érkezik rajta, ámbár igaz ami igaz, oka sincs, hogy ne legyen biztos ebben. Na meg, ha bárki más jönne... Nos, talán az illető jobban megbánná rövidtávon ezt a tényt.
- Hogy telt a napod? - kérdi, mikor amaz már belépett, s az ajtó becsukódott mögötte. Kérdéses, valóban érdekli-e a válasz, de alapvetően tényleg érdeklődőnek tűnik - talán jó napja van. Még.