2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Azt mondják, a bosszú elpusztítja a szívet és megkínozza a lelkiismeretet, ha ez igaz, akkor határozottan jó úton járok."
Főkarakter: Luna Lovegood Teljes név: Chantal di Merini Születési hely és dátum: 1971. január 1. Brandford, Anglia Csoport: Ex-Halálfaló Patrónus: Denevér Foglalkozás: Hivatásos Ex-Halálfaló Képesség: Bejegyzetlen animágus (fekete macska) + Véla Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Született tehetség, Rúnamágia - Kiemelkedő, Számmisztika - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Tényleg érdekel? Nem gondolom, hogy olyan érdekes lehet a jellemem... vagy inkább jobban járnál, ha nem tudnád, hogy milyen vagyok. A szememben ahányszor csak belenézel biztosan bőszen lángoló fekete tüzet látsz majd. A bosszú éltet, a harag táplál és a düh az, ami erősít minden egyes nappal és ott van az a cseppet őrült fény is, ami miatt sejtheted, hogy cseppet sem vagyok kiszámítható. Rendkívül nagy az akaraterőm, eltökélt vagyok és dacolok bárkivel és bármivel, hogy elérjem a kitűzött célt. Nem hátrálok meg soha, és nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes, tehát jobb ha inkább te hátrálsz előlem. Nem vagyok egy kedves beszélgető partner, de tudom, hogy nő vagyok, így azt is, hogy mikor szükség bevetni a női bájaimat, hogy elérjem, amit akarok. Nem arról van szó, hogy beismerem a vereséget, hogy valaki esetleg erősebb nálam, egyszerűen csak a jó harcos tudja, hogy mi a megfelelő taktika és az nem mindig a nyílt harc.
Megjelenés
Barna haj, kék szem, átlagos kombinációnak mondhatnád, de igazából nem kifejezetten átlagos a külsőm. Az arcomon elég kerek, az orrom is picit malackásabb talán, mint az átlagé, de hát ez adja az egyedi külsőt igaz? Egyébként nem mondanám, hogy nem szoktak utánam kapkodni, csak hát a legtöbbeket gyakorta elriaszt az a fene nagy szám, amin általában gond nélkül kicsúszik minden, ami csak eszembe jut, és ezt a legtöbben nem szeretik annyira. Arról már nem is beszélve, hogy nem vagyok kimondottan jó kislány és habár a rossz fiúkra buknak a csajok, de a rossz lányoktól tartanak a férfiak. Nem is értem miért... egész csekély kis fegyverarzenállal rendelkezem és nem haltak meg még a kezem által... olyan sokan. A hivatalos adatok szerint csak hárman. Szóval... mit mondhatnék még magamról? A nagyját úgyis látod nem? Szeretem a kiegészítőket, karkötők, gyűrűk, általában elég sokat viselek belőlük, látványos fülbevalók, ilyesmik, és ruhák terén se fogom magam vissza. Na nem azt mondom, hogy úgy öltözöm, mint valami feslett utcalány, de nem is viselek folyamatosan nyakig érő garbót, szóval csak ízlésesen, bár néha a feslett utcalány stílus se rossz.
Életed fontosabb állomásai
Az életünk szakaszokból áll. Mindig vagyunk valakik, attól függően, hogy az élet, a körülmények vagy épp a körülöttünk élők hogyan és mivé formálnak minket. Azt hiszed, hogy azért vagy az, aki mert annak kell lenned, de ez csak egy buta tévedés. Azért lettél olyan, mert az életedet adott behatások érték. Más ember lennél, ha máshogy alakul az életed, hidd el... senki sem születik hősnek, senki sem születik gonosznak és senki sem születik őrültnek, minden csak azon múlik, mivé formál az élet...
A naiv kislány Élete hajnalán még mindenki hisz a csodákban, még mindenki tiszta, pontosan addig a pontig, amíg aztán minden meg nem változik. Anya mindentől igyekezett megóvni, az apámtól és attól, hogy lássak dolgokat, amiket... nem kellene. Mondhatnám, hogy szép gyerekkorom volt, de azt hiszem azért ez nagyon távol áll az igazságtól. Az első pár évem szép volt, amíg nem kezdtem érteni a lényeget, amíg csak annyit láttam, hogy meg van mindenem, ami kell, hogy van egy testvérem, aki mindig velem van, hogy sosem vagyok egyedül, hogy anya csodálatos dolgokra képes... de az idilli élet ritkán tart túlságosan sokáig, idővel meg kell értened, hogy a dolgok nem egyszerűek, hogy a sok szépség, amit látsz veszélyes, hogy a sok jó, amit hiszel csupán illanó hazugság. Időbe telt mire végül megláttam az igazságot és még akkor sem fogtam fel igazán.
A tanítvány Az édesanyám boszorkány, ez elég egyértelmű volt már egészen pici koromban is, csak épp akkor még nem tudtam hova tenni a dolgot. Új volt a világ, amiről mesélni kezdett, de aztán ahogy cseperedtem felfogtam. Nem is tehettem volna más, hiszen amikor már kezdtük érteni Thomasszal a világ dolgait ő elkezdett nekünk mesélni. Régi történeteket, az őseinkről, a világról, amit most még nem látunk teljesen, de idővel majd kitárul előttünk. Egy olyan életről, ami előttünk áll és amire már most fel kell készülnünk. Meg kell védeni magunkat másoktól, azoktól, akik veszélyesek, az éjszaka szörnyetegeitől, démonoktól. Ő még így mesélte, hiszen gyerekek voltunk, nem értettünk mindent pontosan, játékosan adagolta az információkat, én pedig nem láttam azt, hogy ez az apánkat napról-napra egyre jobban zavarja, hogy napról-napra egyre morózusabb tekintettel figyeli, amit anya tesz és hogy egyre gyakrabban tűnik el a pincében, ahonnan néha furcsa zajok törnek fel. Akkor még nem értettem, túl fiatal voltam, csak a csodák érdekeltek, csak én is olyan akartam lenni, mint anya, tanulni tőle, megtanulni mindent, amire ő képes. Havat idézni nyáron, tollpihékkel borítani a szobát, a levegőbe emelkedni és repülni szárnyak nélkül. Hiába nem volt még pálcám, akartam azt a csodát, amire ő is képes volt. Mindennél jobban akartam hasonlítani rá, de már akkor is úgy éreztem, hogy ez az egész a bátyámnak valahogy jobban megy, ő valahogy jobban ráérzett az ízére, én talán túlságosan akartam, túlságosan csodának hittem.
A szolga Egy olyan sötét alak, egy az éjszaka teremtményei közül véget vetett mindennek, ami jó. Anya halott, az apánk legalábbis azt mondta, hogy végzett vele egy Halálfaló. Láttam a holttestét, nem is afelől kételkedtem, hogy ez igaz, hanem, hogy... Mégis hogyan végezhetett vele egy egy másik varázsló? Anya erős volt, olyan sokszor láttam már, hogy mikre képes és most az egyszer óvatlan lett volna? De nem volt sok időm ezen gondolkodni és nem is volt hozzá túl nagy tudásom. Kilenc voltam csupán, az még nem az a kor, amikor minden összefüggésre könnyedén rájössz. Innentől viszont minden más lett. A dolgok megváltoztak, a bátyám is más lett. Egyre többet voltam egyedül, mert őt apa gyakran vitte le a pincébe, én pedig... féltékeny voltam. Tudni akartam, hogy mi folyik ott, tudni, hogy miből hagynak ki és miért, hogy miért nekem kell mosogatni, megcsinálni mindent, elkészíteni a vacsorát, a helyett, hogy anya varázskönyveit bújhatnám. Nem akartam én lenni a mindenes, de nem volt választásom. Néhány jól irányzott atyai pofon, amikor a bátyám épp odalent takarított elérte a hatását. Apa... egyre félelmetesebb lett, túlságosan félelmetes, hogy szembe szálljak vele. Lassan én lettem anya, lassan én csináltam otthon mindent és szép lassan már nem volt elég csak a házimunka. Hiába kezdtem el a Roxfortot, minden szünet és nyár otthon telt és otthon... semmi sem volt jó. Nőiesedni kezdtem, egészen korán a korombeliekhez képest, és mivel anya korán elment... nem igazán volt, aki elmagyarázzon nekem bizonyos... dolgokat, aztán az is benne van a dologban, hogy ha túlságosan sok pofont kapsz, egy idő után már nem akarsz többet. Hát én sem akartam, ezért hagytam, amikor apa első alkalommal jött be hozzám olyan szándékkal. Rémes volt, iszonyatosan fájdalmas, de elég erősen fogta be a számat, hogy ne sikítozzak, aztán néhány alkalom után már nem is akartam, csak hagytam és tűrtem és nem beszéltem róla még a bátyámnak sem. Lett volna értelme? Igaz, hogy nem. És talán már akkor volt bennem valami, ami kicsit elpattant, ami miatt egy idő után az a őrült gondolat motoszkált a fejemben, hogy ez jó. Jobb, ahogy markolgat, ahogy simogat és csókol a saját apám, mint az, ha lekever egy pofont, mert nincs kész a vacsora. Furcsa módon onnantól kedvesebb lett velem, úgyhogy összességében... megérte. Néhányszor még a pincébe is lemehettem, és beteg dolog, de tetszett, hogy végre én is segíthetek, akkor is, ha többnyire csak a vér felsikálásában.
A társ Befejeztem az iskolát. Csendes Mardekárosként, aki nem igazán barátkozott, csak a tanulmányaira figyelt és nem beszélt soha senkinek arról, amit otthon tapasztalt. Nem szabadott... nem is akartam bajt. Apa meghalt. Valami úgy éreztem újra eltört bennem, vagy... felszabadított? Igazából fogalmam sincs, de már csak Thomas maradt nekem. Vadászbalesetről mesélt és nekem nincs okom kételkedni benne. Hittem apának is anya halálát illetően és hittem a bátyámnak is. Elhittem, hogy a kutatások a pincében fontosak és azt is, hogy amiket apa csinál teljesen normális. Így végül azt is elhittem, hogy teljesen reális az, ha folytatjuk, amit az apánk elkezdett, csak épp kicsit máshogy, már nem csak muglikon, néha hozzánk hasonlókon is. Halálfalók, boszorkányok, rossz útra tévedt varázslók, miért baj, ha megpróbálunk rájönni, mitől mások, mint a muglik? Kipuhatoljuk a gyenge pontjukat, megnézünk mindent velük kapcsolatban, mert érdekes, hogy valaki képes a mágiára, más viszont nem. Persze azért így már nem volt az igazi, hiányzott apa... És mivel nem volt más Thomas volt az, akivel próbáltam időnként helyettesíteni, de ő valahogy... nem értette, én pedig egyre inkább hiányoltam valamit. Az érintést, a gyengéd csókokat, amiket a bátyámtól nem kaptam meg. Hát más valaki kellett.
A szerelmes nő Végül is ez is csak egy kísérletnek indult. Amikor elkaptuk őt... igazából fel sem merült bennem a dolog, de aztán... olyan nagyon egyedül voltam egyik este, olyan nagyon magányos, ő pedig ájult a sok vágás, a sok kínzás miatt. Hát nem bírtam. Thomas elment beszerezni ezt-azt, én pedig a vacsi készítése helyett a pincében kötöttem ki. Nem volt olyan nehéz elérni egy szimpla testi reakciót, így ő már arra ébredt, hogy akár jól is érezheti magát. Bár legnagyobb bánatomra, nem nyúlhatott hozzám a láncok miatt, de már az is extázisba hozott, ahogy újra és újra felnyögött alattam, és ahogy végül - bár nehezen, minden bizonnyal a fáradtság miatt - de visszacsókolt.
A hívő Furcsa és beteg kapcsolat alakult ki közöttünk, bár én cseppet sem éreztem annak. Az, amit a bátyám nem adott meg nekem hát meglett máshogy. Ő, akinek még a nevét sem tudtam, mert nem volt fontos persze egy idő után elkezdett próbálkozni, rábeszélni, hogy segítsek neki, hogy szabadítsam ki, hogy mentsem meg és akkor örökké együtt lehetünk, sok mindent tanít nekem, én is olyan lehetek, mint ő, igazi képzett halálfaló. Én pedig végül megtettem. Először szálltam szembe a bátyám akaratával, de nem érdekelt. Kiszabadítottam őt azon a végzetes estén, amikor minden a feje tetejére állt. Kijutottunk, bár fogalmam sem volt, hová mehetnénk, de akkor nem gondolkodtam. Csak mentem vele, csak azt akartam, hogy együtt lehessünk, hogy szeressen, hogy öleljen és csókoljon, mint ahogy a pincében is megtette. De persze soha semmi sem ilyen egyszerű, főleg nem az én életemben. Nem jutottunk messze, ő csak menekülni akart, becsapott és átvert. Egyszerűen nekem támadott, én pedig egyáltalán nem számítottam rá. Pillanatok alatt kiütött, annak ellenére is, hogy miken ment át az elmúlt hetekben.
A kifacsart őrült A fák között tértem magamhoz. Sérülésem alig volt és persze fogalmam sem volt, hogy mit is kéne tennem. Haza nem mehettem, a bátyám nem fogadta volna jól, hogy elmentem, de nem is kellett ezen sokat gondolkodnom. Nem jutottunk messzire és a tüzet már távolról megláttam és mire visszaértem a házunkhoz nem maradt belőle más csak por és hamu. Thomas talán meghalt, talán nem, sejtelmem sincs róla, azóta nem láttam, évek óta, de nem is tudom, hogy mernék-e találkozni vele. És hogy mi lett a névtelen idegennel? Őt se láttam, azt sem tudom, hogyan kereshetném, így nem maradt más, mint a legésszerűbb lépés. Csalódtam a családomban, csalódtam az emberekben, a muglikban és... mindenkiben nagyjából. Már nem vágyom másra csak a pusztításra. Olyan leszek én is, mint ő, a névtelen idegen, aki erős és bármire képes. Nem is volt kérdés, hogy mi a megoldás. Olyanokat kell keresnem, mint ők, keresni a jelet és csatlakozni. Az évek okosabbá tesznek, látsz, hallasz dolgokat és engem egyre jobban érdekelt az, ami a múltban ködös volt. Mi lett anyával, mi lett apával, hová tűnt Thomas, hol lehet Ő? Vajon, a bátyám ha él és találkozna velem, akkor velem is azt tenné, mint azokkal, akiket közösen fogtunk el? Sok volt a kérdés és én sok választ akartam. Néha tehát tartottam egy kis szünetet, egy lélegzetvételnyi időt, amíg kutattam, amíg válaszokra leltem és persze tanultam tovább és figyeltem. Nem volt nehéz elérni a kezdeti célokat, találni olyanokat, akik által én is bekerülhetek a köztudatba, így már nem volt meglepő, hogy azon a vészterhes napon én is ott lehettem a temetőben. Sosem láttam a Nagyurat teljes valójában, csak hallottam róla. Akartam a Sötét Jegyet, amit végül sosem kaphattam meg, mert ő nem öltött alakot. Nem is értem pontosan, hogy mi történt, de ott ragadtam, hiába próbáltam meg elmenekülni. Két év az Azkabanban... nem volt kevés idő, sőt sokkal többnek tűnt, de átvészeltem, ha nem is épp könnyen. Néhány hete szöktem csak meg és most nincs más dolgom, mint bujkálni, szövetségeseket keresni. A képességem segített, de vajon meddig maradhatok rejtve, vagy épp... meddig akarok rejtve maradni?
