2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem lep meg, hogy a kérdésem kissé kellemetlenül érinti és nem tud vele hirtelenjében mit kezdeni. Mégis csak róla van szó, Castiel nem pont a lazaságáról híres. Persze nehéz gyerekkora volt, amit én szerinte még inkább megnehezítettem, amivel persze nem értek egyet, de... nem kellene akkor sem ennyire túldramatizálnia a dolgot. Mintha minden áron mindent túl komolyan akarna venni, csak tudnám ez miért jó. - Tudod mindenkit más érdekel. A vér nem vonz annyira, de van ami igen, persze hogy arra kérdezek rá és te még fiatal vagy, lehet hogy nem is lennél effélére képes, de ha igen nem szép tőled, hogy az áldozataidnak nem adsz egy kis örömet is. Vagy... félsz, hogy a végén még te is izgalomba jönnél? - cinkosan elmosolyodom, pedig úgyis tudom, hogy erről szó sincsen, benne fel sem merült az ilyesmi, bár lehetséges, hogy ezzel a kérdéssel most megpedzegettem odabent valamit. Akármennyire is ellene van a szexualitásnak, attól még könnyen lehet, hogy ha a fogai alatt kéjesen nyögdécselő lánykák hangját hallaná azért az rá is hatással lenne. Na pont ezért még csak meg se fogja próbálni, hiába ajánlanám fel akár a saját nyakamat is. Végül is ez... nem számít úgy igazán megcsalásnak nem igaz? - Olyan vagy, mint egy hisztis gyerek, aki minden áron bizonygatja az igazát, pedig tudom én, hogy csak egy ölelésre vágysz, mint régen. Bár... gondolom már túlságosan nagy fiú vagy ahhoz, hogy a mellkasomra hajts a fejed. - azért a végére még csak odaszúrok és elvigyorodom. Naná, hogy az efféle már nem lenne helyén való gondolom szerinte, de azt tartom, hogy bármennyire is mutatja ezt a kemény gyerek dolgot, attól még biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén egészen másra vágyik, csak azt úgy se fogja majd kimondani. Ettől még persze piszkálhatom vele, úgy legalább jól szórakozom. - Butaság, nincs köztünk annyi, hogy az anyád legyek és kifejezetten kedvelem a fiatal fiúkat, de legnagyobb bánatodra foglalt vagyok. Talán, ha egy fél évvel előbb bukkanok rád... beavathattalak volna és akkor az a lányka már kiemelkedő profizmust kapna tőled, amiért könyörögne, hogy újra meg újra az övé legyen. - egészen nagy átéléssel beszélek, csak a végén nevetek fel halkan. Oh tisztában vagyok én rá, kire hogyan kell hatni és ha nem lenne Brady akár mennyire is az anyjaként kezel, ha én azt akarnám, akkor úgy se lenne képes nekem nemet mondani és hát lássuk be a fiatal fiúk tényleg különlegesek. Erősek még és nem igazán ismernek határokat, meg aztán bennük még olyan hevesség van... Brady erre az élő példa, nem csoda, ha képes volt elérni még azt is, hogy ne kezdjek mással, legalábbis ne menjek tovább egy bizonyos szintnél. Már nyitnám a számat, de azért meglepődöm, amikor a pohár darabokra törik és a vér lassan csordogálni kezd végig a kezén. Nem veszem elő a pálcámat, mert vannak dolgok, amiket jobb, ha az ember teljes valójában tapasztal meg, csak egy kendő kerül elő a zsebemből. Az üvegszilánkokat óvatosan kezdem el kiszedni a sebből, csak néha pillantva fel a szemébe, egészen gondoskodónak tűnhetek most, csak aztán tekerem be finoman a kendővel, hogy aztán egy jó erős mozdulattal szorítsam össze, az ujjammal a seb vájatát passzírozva össze. - Szóval azt hiszed ez olyan egyszerű? Megölni valakit? Úgy gondolod... attól bármi jobb lesz? Bekötöztem a sebed, elmúlt a fájdalom? - az eddigiekhez képest, mintha elvágtak volna valamit, mintha hirtelen egész más lennék, mint akivel eddig beszélgetett, aki mindent lazán vett és csak nevetett az élet nehézségein. Én már csak tudom, hogy milyen ez. Öltem már, az ember nem lesz jobb, több tőle és az apám halála után sem éreztem magamat jobban. Ő pedig azt hiszi ez... ilyen egyszerű?
Keserű mosoly fut végig arcomon a színjátéka láttán. Ha meg is akarnám bántani valószínűleg minden leperegne róla. Erős jellem, határozott és kissé őrült is. Nem véletlenül került oda, ahol most van. Az emlékeim kissé homályosak és szürkék voltak vele kapcsolatban, s most, hogy itt ül mellettem, valamiért úgy érzem, a fekete-fehér film színekkel lett kiegészítve. Magam sem értem pontosan milyen kapcsolat fűz még mindig hozzá annyi év után. Talán ő maga az utolsó ember, akit a családomnak tekinthetek. Család. Ez is csupán egy olyan szó, ami vagy gyűlöletet vagy szeretetet von maga után. - Most komolyan ezzel a kérdéssel állsz elő? - hitetlenkedve nézek rá, talán még kicsit le is döbbent, hogy ez az első kérdése, ami nem mellesleg teljesen értelmetlen. - Honnan tudjam? Amúgy sem hallottam még ilyenről és nem szoktam kikérdezni az áldozataimat minden alkalom után, hogy “hé, volt orgazmusod?” - fejemet ingatom, míg szkeptikus pillantásokkal nézek rá, remélve, hogy nem gondolta komolyan, viszont úgy érzem, őt tényleg érdekli az ilyen. - Majd, ha egy vámpírnak lesz ingere, akkor megtudod, én viszont kihagynám. - körkörös mozdulatokkal húzom végig mutatóujjamat a pohár peremén. Sosem gondolkoztam még ezen és úgy hiszem nem most akarom kideríteni. Számomra a harapás nem a szexuális vágyakat elégíti ki, hanem a szomjamat csillapítja. Inkább tekintek erre átokként, mintsem áldásként, hiszen a vér nélkül gyenge vagyok, egy utolsó szerencsétlen, akkor meg mi értelme van ennek a létnek? - Nocsak, végre leesett. Amúgy meg nem fogom hangoztatni, másrészt eddig is sikerült boldogulnom nélküled, szóval annyira nem voltam letörve. - morgom az orrom alatt. Nem akarom, hogy teljesen félreértse a helyzetet. Persze, hogy hiányzott. Egy gyerek számára nehéz búcsút vennie attól, aki ott volt neki a rosszabb pillanatokban, még akkor is, ha ő maga volt a felbújtója a problémáknak. Az érintésére elsőre kicsit meglepett szemekkel vizslatom arcát, végül könnyedén ellököm kezét arcomtól. - Nem vagyok gyerek, az ilyeneket igazán hanyagolhatjuk. - emelem számhoz a poharat. Persze valahol legmélyen érzem, hogy jól esne a törődés, főleg tőle, de nem fordulhatok vissza ahhoz a kicsi Castielhez, aki anno voltam. Az a törékeny, naiv és magányos gyermekhez, akinek a társaság jelentett mindent. Azóta megtanultam, hogy az emlékek maradnak, az emberek nem, s az emberek változnak, az emlékek nem. - Ki tudja? Egyelőre jól van ez így. - rándítom meg vállamat. Nem igazán érdekel, ha Karen csak arra vágyik, de mivel ismerem, és tudom, hogy nem pont ez a fő célja, ezért sem ítélem el. Persze nem örülök a ténynek, hogy most már beférkőzte magát az életembe, sőt, annál inkább kiborít a tény, hogy van valaki, akinek sikerült elérnie egyfajta változást bennem. - Szóval azt akarod mondani, hogy ez idő alatt bölcsebb lettél? Nos, le a kalappal. - biccentek egyet. Fene tudja mi történt vele ennyi idő után, lehet tényleg más szemmel nézi már a világot. - Egyelőre még nem tartom ezt problémának. Amúgy meg, nem tudom merre jár az eszed, de nem lenne egy kissé bizarr a helyzet? Mégiscsak te vigyáztál rám, nekem inkább vagy egy anya, mintsem partner az ágyban. - forgatom szemeimet. Az ezt követő téma viszont már jobban érdekel. Bólintok egyet megerősítve a korábban elhangzottakat. - Komolyan. Egyszerűen nem tudom elfogadni a tényt, hogy ilyen könnyen árultak el. Nyolc éve semmit sem hallottam felőlük, s úgy hiszem valami nagyon nincs rendben velük. Mintha nem is érdekelné őket mi történik a külvilággal. Először talán ki kellene derítenem mi folyik itt, s utána végezni velük. Jobb lesz nélkülük a világ és talán ez a fojtogató érzés is megszűnik, aminek ők a felelősei. - kicsit megszorítom a poharat mérgemben, aminek hatására az összeroppan, s az szilánkok felnyesik tenyeremet. Előbuggyan a sötétvörös vér, melyre egy ideig csak bámulok, ahogyan szép lassan folyik végig csuklómon, majd cseppen le a pultra.
- A végén még tényleg azt hiszem majd, hogy meg akarsz bántani. - látványosan lebiggyed a szám, kész csoda, hogy nem nevetem el magamat ezek után, pedig közel vagyok hozzák. Ez is csak színjáték igazából, semmi több. Színjáték, amin remekül szórakozom, szórakoztatom magamat, ha már ő ennyire komoly, vagy inkább fásult? A fene tudja, de hogy nem túl szórakoztató jelenség ezzel a tömény keserűséggel annyi szent. - Milyen izgalmas! És mondd csak tényleg igaz, hogy egy vámpír harapása, ha azt akarja és ha elég idős már akár olyan is lehet, mint egy orgazmus? - érdeklődő kérdés, láthatóan tényleg érdekel, de jó eséllyel őt ezzel újfent zavarba fogom hozni. Kétlem, hogy bárkivel is efféléről beszélgetne és persze jó eséllyel nem fogom megkérni, hogy próbálja ki rajtam, bár... azt hiszem ez nem számít konkrétan megcsalásnak, legalábbis Brady nem mondta, hogy vámpír harapás útján sem lehet, de... jól van, ha tényleg effél igényem van, akkor besurranok hozzá az éjjel az iskolába. Kétlem, hogy nagyon ellene lenne a dolognak. - Értem már! Azért akarsz lépten-nyomon megbántani, mert annyira zokon vetted, hogy elmentem, de tudod kicsi Castiel nem volt választásom, de te is hiányoztál. - újfent nem fogom vissza magamat finoman megsimítom egész tenyérrel az arcát. Kész csoda, hogy hajolok oda, hogy szinte már anyai csókot leheljek az arcára, de eddig még nem megyek el, ennyi is elég, jó eséllyel ez se fog neki tetszeni, főleg hogy azt sem akarja bevallani, hogy hiányoztam neki, pedig biztosan így van, ezért ilyen nagyon ellenséges. - Szóval fárasztó, mert folyton koslat utánad, lehetséges, hogy ő is arra a kéjes vámpír harapásra vágyik, ki kellene próbálnod vele, bár... lehet, hogy akkor végképp nem hagyna békén. Tudod egy igazán jó szeretőért egy nőt sok mindent megtesz. - nem akadok el a témáról akármit is mond. Hát persze számára nem fontos az ilyesmi, de ki tudja, lehet hogy az a szürke szemű lány azért apad rá annyira, mert pont, hogy arra vágyna, hogy jól elintézze egy pasi. Egyébként is a nőkben meg van az a késztetés, hogy igyekeznek a rossz fiúkat jó útra téríteni, vagy... a jókat rosszra, mint én? Végül is nem számít, én lehet hogy fordítva vagyok bekötve. - Van tükröm és ráncaim nincsenek, viszont a kor tapasztalatot is magával hoz, úgyhogy annyira nincs is ellenemre. - oh nem félek én annyira az öregedéstől, főleg mert tudom egy harmincas nő az igazi a férfiak szemében. Bradt is magamba bolondítottam, olyannyira, hogy szó szerint bármit megtenne értem, szóval nem hiszem, hogy bármi gondom is lehetne. A szavaira csak elmosolyodom, Brady komoly srác, tud ő sok mindenről beszélgetni velem szerencsére, bár tény és való, hogy a vad szenvedély a kapcsolatunk egyik alappillére. - Majd megkeresem azt a szürke szeműt és őt faggatom ki, ebben jó vagyok, ne aggódj, de a te bajod, hogy csak úgy képes vagy magadat távol tartani ettől. Mondanám, hogy segítek, hogy túllendülj ezen, de... jelenleg úgy fest, hogy egy bizonyos határt nem lépek át senkivel sem, Brady... hát ő túlságosan jól teljesít. - beharapom a számat már csak a gondolat hatására is. Igen, azt hiszem meglátogatom a Roxfortban az éjjel, mert ha ennyit beszélek róla, akkor nem fogok tudni csak úgy egy egész éjszakát meglenni úgy, hogy ne találkozzunk. Már most, csak a szavak hatására is úgy érzem, hogy mennem kellene, mert nagyon is kívánós lettem. - Hm... végezni akarsz a szüleiddel? Úgy érted... komolyan? - azért ez a kérdés meglep, így még talán maradhatok is egy kicsit. Nehéz ez így, mert hát mint említettem Bradyvel is szoktam beszélgetni, ha ő akarna végezni a szüleivel, jó eséllyel könnyedén megbeszélném vele a részleteket, miközben vad vágtával lovagolom meg az ágyában, de... sajnos ezúttal kénytelen leszek maximum csak iszogatni közben. Milyen szomorú.
- Nos, ezt már sose tudjuk meg, hogy jobb lett e volna, vagy sem, de személyes véleményem szerint, igen, jobb lett volna. - forgatom szemeimet. Biztos vannak kételyeim efelől, de nem akarom szóvá tenni. Az a Castiel, aki mindent kimondott volna, ami a szíven van, az már rég eltűnt a képből, s talán jobb is így. Nevetésére csak ingerülten felmorgok orrom alatt, majd egy újabb korty itallal próbálom lehűteni magam. - Az, vámpír. - masszírozom meg nyakamat miután lepörögnek a képsorok fejemben arról a napról, mikor vámpírrá váltam. Nem emlékszem rá tisztán és még csak arra sem, hogy utána mi történt, egyedül egy nőre, semmi több. Sosem izgatott igazán, hogy ki tette még elcseszettebbé az életemet, így nem is akartam rajta rágódni, mert csak az idegeimet feszegette volna minden apró gondolata annak a féregnek. Ha viszont valaki elém dobta volna, az illető nem úszta volna meg szárazon, minden bizonnyal minden fájdalmat visszaadnék neki, csupán a tízszeresére növelve. Annál inkább, Chantal felbukkanása rettenetesen bosszant, mégis feltörnek belőlem a régi emlékek, amik kedvesek voltak egykor számomra. - Az hogy hiányoztál, egy kicsit túlzás… - húzom el számat, de azért még ebből is láthatja rajtam, hogy a távozása nem volt túl jó hatással rám. Meg persze egy őrült nőről van szó, aki azért ártott is nekem néhanapján, s talán ő az a személy, aki megmutatta az élet olyan oldalát, ahol nem minden normális, ami annak tűnik. A sötétség mindenkiben ott van, és talán ez egy eléggé dedós szöveg, de mindenkiben van irigység, kapzsiság, ártó szándék, ezek mik, ha nem sötét gondolatok és vágyak? - Áh, várjunk csak. Bekattant a bátyád? Akkor most már értem, nálatok így az egész család elmebajos volt. Végül is, van benne logika, hogy te miért lettél ilyen. - játszok el egy picit a gondolattal, elképzelem, ahogy az egész család tele van dilisekkel, ami akár még szórakoztató is lehetne, egy másik életben, ahol én nem vagyok szereplő az ő forgatókönyvében. Igazat adok neki, részben. Van valami a mondanivalójában és talán meg is fogadom a tanácsait, de nem fogom vele nyíltan közölni ezt. Látom rajta, hogy valamelyest feldobja a dolog, ezért nem teszek hozzá többet. Valamiért jól esik most ez a légkör, nem akarom tönkretenni. - Igen, lány. Mardekáros, sötét hajú, szürke szemekkel. Nem azt mondom, hogy az esetem, de amióta mellettem van úgy érzem megváltoztam. Elég sokáig csak nyűg volt a számomra, de azt hiszem most olyan vizekre eveztünk, ahol viszonylag nyugodtan tudunk a másikkal lenni. - rándítom meg vállamat. Nem is tudom miért mesélem el mindezt, talán közrejátszik egy kicsit az is, hogy senkivel sem osztottam még meg a Karennel való kapcsolatomat, amit egyelőre még én sem értek mi is pontosan. - De elég is ennyi róla, mint mondtam, úgy tapad mint egy pióca és mindenbe beleszól. - mégis van benne valami, ami miatt el tudom viselni magam mellett. - Ennyire nyilvánvaló? - egy játékos mosoly jelenik meg szám szélén. - Amúgy meg, nem tudom mit vagy úgy oda. Ha valaki ráncosodik, az teljesen természetes. Jó, gondolom te hozzá vagy szokva a folyton top egyes külsődhöz, amivel bármit megkaphatsz, amit akarsz. - ingatom fejem. Mindig is megvolt a bája ahhoz, hogy elvegye mások eszét vagy épp elvarázsoljon másokat. Engem is mindig megnyugtatott a jelenléte, s hiába állok ellen, most sem tudok teljesen elmenni a tény felett, hogy kellemes a társasága. - Szóval szoktatok, várj, kitalálom. A szexről? - vonom fel egyik szemöldökömet, mintha annyira meglepne a dolog, hogy beszélgetnek. - Akkor mazochista vagyok a testemmel szemben? Ugyan kérlek, veled ellentétben nekem nem a lyuk körül forog minden. - kezd kényelmetlen lenni a téma, nem is azért, mert a szexről van szó, de ha eddig megvoltam nélküle, akkor igazán ráérek még. Viszont, ha tovább óhajtja boncolgatni ezt a dolgot, akkor lehet kíváncsivá tesz, az pedig nem lenne túl jó. - Ha fel is szabadult, neked köszönheti. Majd elválik mi lesz, és megköszönném, ha nem erőltetnéd rám, egyelőre a partner nem adott és nem is tennék vele olyat, amit nem akar. Gondolom ez érthető. És hiába várod, nem fogom kifejteni, hogy mik pörögnének le a fejemben, ha egyszer oda jutnék, kár a gőzért. De tudod mit, egyszer talán elmesélem, ha lesz egy “kalandom”. - szívom a vérét, ha már ennyire érdekli a dolog, de természetesen eszem ágában sincs kifejteni neki a szexuális életem apró részleteit. - Viszont, ami nem szex, de érdekelne… Tudod, vannak Horanék, a szüleim, akiket legszívesebben halálba küldenék. Szeretnék tenni egy lépést efelé. - ejtek egy vigyort, míg kezemben forgatom az üveget.
Nem fog tudni meggyőzni róla, hogy én bármi rosszat tettem volna ellene, sőt igenis sok jót vittem az életébe. Talán vannak, voltak szeszélyes időszakaim, ezzel nem vitatkozom, de még mindig azzal járt jobban, mintha csak a szülei lettek volna ott mellette, aki mint mindketten tudjuk nagy ívben tojtak a fejére. Én legalább ott voltam és mellette álltam, ez a fontos, a többi... apró részletkérdés csupán. - Szóval egyedül jobb lett volna azt mondod? Na és... vámpír is lettél? Egyre jobb! - nem nevetem el magamat, inkább csak talán kissé meglep a dolog. Erre talán tényleg nem számítottam, nem lehet itt valami könnyű dolga, ha végül ez lett belőle és hogy milyen rettenetesen rossz a kedve, azt még nézni is kellemetlen, nem hogy itt ülni mellette és még beszélgetni is. A végén még átragad rám is ez a mérhetetlen nyomorúság és az soha sem jó dolog. - Leléceltem? Jajj kis drágám, ha tudnád, hogy miért... Tehát hiányoztam, igazán sajnálom, de tudod nem igen tehettem mást, a bátyám bekattant, de hát ez már csak családi vonás nálunk. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Na igen ez hiányzik annyira belőle, hogy nem hajlandó még csak elmosolyodni sem, komolyan fárasztó lehet egész nap tartani ezt az elkínzott ábrázatot, mintha lépten-nyomon mindenki csak arról akarna tenni, hogy neki rosszat okozzon és e miatt már előre ez az elszontyolodott képe van. Ha rá nézek, komolyan úgy érzem, hogy mást már nem is igen tud produkálni, vagy mikor nevetett utoljára? Mert én emlékszem, régen azért nevettünk együtt, akármennyire is rosszakat gondol most rólam. - Látod-látod, az idősebb jogán akár még igazam is lehet. - naná, hogy kiszélesedik a mosolyom, amikor azt mondja, hogy esetleg részben még igazam is lehet. Ez is valami, még ha nem is mondja ki, hogy teljesen, de el tudom fogadni. - Kíváncsi vagyok arra a valakire, mesélhetnél róla. Lány? Csinos? - na ez már kezd érdekes téma lenni, nem csoda, ha közelebb húzódom és még fel is könyökölök a pultra. Érdekel, hogy vajon ki az az egy személyes baráti társaság, aki ott van mellette, ha már eddig folyton arról beszélt, hogy mennyire nincs szüksége senkire, valaki ezek szerint mégis csak mellette áll és engem határozottan érdekelni kezd, hogy ki is az. - Ráncok? Tényleg meg akarsz sérteni? - elkerekedik a szemem és szinte már riadtan tapogatom meg az arcomat, de aztán csak elnevetem magamat. Ráncok... olyanok nekem nincsenek és miután véla vagyok látni sem fogják, ha lesznek, ez a szép ebben. - Oh, szoktunk mi beszélgetni is, ne aggódj miattam, vagy utána... vagy előtte, netán közben. - újra csak felnevetek. Fogalma sincs, hogy mit hagy ki azzal, hogy nem hódol a testi örömöknek. Lehet, hogy pont e miatt ilyen rémes a kedve folyton, hiszen mégis csak pasiból van, rengeteg feszültség lehet benne, amit le kellene vezetnie, talán pont az az egy személyes baráti társaság lenne rá az alkalmas? - Tudod Castiel tudományos tény, hogy a pasinak egyszerűen szüksége van erre, te pedig kínzod magad, hogy megvonsz magadtól olyasmit, ami a testednek kellene. Akármit is mondasz. - újra csak megvonom a vállamat és kortyolok kicsit az italomból. Rémes, hogy milyen kedvrombolóan tud viselkedni, lehet hogy meg kellene keresnem azt a valakit, netán valakit mást ráállítanom, hogy egy kicsit elszórakoztassa, akár csak ideig-óráig, de biztosan engedne ebből a fene nagy feszültségből. - Tőlem aztán kifejtheted bátran, de tudod csak aggódom az egészségedért. Brady is visszafogott srác volt, amikor először találkoztam vele, de egészen felszabadult, látnod kellene most! - nem fog tudni olyan könnyen eltántorítani a témától, és zavarba hozni se nagyon tud engem, bár valószínűleg ezzel már úgy is tisztában van és sajnos akármit is mond kétlem, hogy ecsetelni fogja, hogy kit, hogyan, mivel, pedig komolyan izgalmas téma lenne, legalábbis számomra.
Nem mindenki tud egy olyan útra térni, amivel az egész nyomorult kis életét romokba dönti, s ahonnan már nincsen visszatérés. Lehet, hogy én egy másik utat választottam, de nem bántam meg és soha a büdös életbe nem fogom. Én így döntöttem, lehet, hogy akadtak nehézségeim, de az életben mindig is voltak és lesznek is akadályok. Mindenki maga dönti el, hogy megküzd e velük vagy szimplán a szőnyeg alá söpri az összest, hogy a végén egy tonna gyűljön össze. Én csendben küzdök, de ez még nem jelenti azt, hogy feladtam volna. Szimplán az ilyen kicsinyes és minden lében kanál alakok tartanak egy vesztesnek, aki inkább kimarad a balhékból. Ez vagyok én, sok szempontból gyenge, de ez jellemez engem. - Mondjuk azt, hogy voltak jó és rossz pillanataink is, de a sok rossz elnyomta a jót. Ez van, nem tudsz rajta változtatni és szerintem jobb is ez így. Nem kell egy közvetlen, együgyű nyomorékot játszanom, helyette van egy lelkileg sérült antiszoc vámpír. – sóhajtok fel végül. Egyáltalán nincs kedvem ehhez az egészhez. Elsőre még örültem is volna a társaságának, de a sok összeforrt seb lévén inkább a számat húztam, mintsem hogy térdre boruljak előtte. Persze még mindig megvolt az a biztonságot éreztető kisugárzása, amiért egyszerűen nem tudom teljesen gyűlölni és valamiért felidézi a régmúltban történtek jó oldalát. Ő volt az, aki a szüleim helyett óvott mindentől, s én ezekkel tisztában vagyok, szimplán egy kisgyerek számára sok volt az a sok mocskok és rémálom, amit ő okozott. - Áldozat fejem volna? Ezt eddig még nem mondták, de kösz, majd megpróbálok egy „halálán lévő áldozat” képét vágni. Amúgy meg nem tudom miért kezd el hirtelen érdekelni mi lesz velem. És sajnos nem tudok változtatni magamon, ha semmi sem izgat, akkor semmi sem izgat, ennyire egyszerű. Mindenki gondoljon rólam azt, amit akar, de ha egyszer nem ismernek és hidd el, sok minden történt velem azóta, mióta utoljára láttál és kétlem, hogy tudnál rólam mindent, szóval ne most próbálj meg anyáskodni felettem. Akkor tetted volna, amikor csak úgy a semmiben leléceltél. – forgatom szemeimet. Kezd felhúzni ez az egész helyzet. Amikor szükségem volt rá, akkor nem volt ott, hogy segítsen, ne ilyenkor próbáljon változtatni rajtam, nem fog sikerülni. A személyiségem, a modorom, minden tulajdonságom az évek alatt vált ilyenné és nehéz lenne hirtelen egy száznyolcvan fokos fordulatot tenni, csak azért, mert valaki tanácsokat próbál osztogatni nekem. Nem mindig váltak be a másoktól való életbölcsességek. Én nem fogom otthagyni az iskolát egészen addig, amíg erőt nem szereztem. Fejlődni akarok, több tudást szerezni, és erről még a sötét út sem tud letéríteni. – Mindezektől eltérve tényleg van valami abban, amit mondasz, talán, mondom csak talán, szóval ne örülj még annyira. – vetek egy könnyed pillantást a mosolygó arcára, míg tovább kortyolgatom a sörömet. - Eddig, ha valaki volt mellettem, az vagy elárult, elhagyott, vagy eljátszotta, hogy szeret. Minek kellene nekem bárki, akikben csak csalódnék? Amúgy meg sajnálatos módon nem tudtam mindenkit kizárni az életemből, mert így is akad egy bizonyos valaki, aki úgy tapad, mint egy pióca, úgyhogy jelenleg egyszemélyes a „baráti” köröm. – vonogatom vállamat. Nem vagyok teljesen egyedül, s még ha akarnék se tudnék. Karen eléggé makacs és önfejű, főleg akkor, ha a fejébe vesz valamit, ami rám „javító” hatással van. A magány pedig néha gyógyír a fájdalmakra, amiket át kellett élnem. - Vedd, aminek szeretnéd, de a ráncaid mindent elárulnak, és igenis vannak. – ejtek egy kaján félmosolyt. Nem célom teljesen a földbe tiporni a korával, de jelenleg ez az egyetlen, ami még itt tudna tartani és talán még a feszültséget is oldaná, ami bennem még mindig ott lappang. – Oké, de egyelőre nekem így tökéletes, ha te jól érzed magad, az a te saját dolgod, de azért remélem nem csináljátok minden adandó alkalommal, vagy talán a szórakozásotok csak erről szól? – ezúttal tényleg kíváncsi vagyok. Na nem mintha az összes apró-cseprő részlet érdekelne, de ha már ennyire nyíltan beszél a Bradyvel való kapcsolatáról, akkor hajrá. - Fantáziálni? Akadt fontosabb dolog is, mintsem ilyenekről képzelegjek. Talán néha elgondolkoztam milyen lenne, de úgy igazából nem kötött le. Tudod, én nem vagyok vevő az ilyesféle vágyakra. – húzom el számat egy vállrándítást követően. Nekem sose volt fő célom, hogy valakit megdöntsek, számomra már alapból a kapcsolatok kialakítása másokkal borzalmas, szóval ennyit erről. – Meddig óhajtasz még feltartani a szexről való csacsogásoddal? Vagy ki kellene fejtenem kit, hogyan, mivel? – vonom fel egyik szemöldököm, míg a széken felé fordulok.
Nagyon-nagyon nehéz eset, de hát mindenki másképp reagál az életében beálló nehézségekre. Én erősebb lettem tőlük, Castielt viszont rendesen kicsinálták. Nyomorult nem nagyon tudja kezelni az életét, vagy épp az életében beállt változásokat, netán engem, pedig nem olyan nehéz ez, csak kicsit fel kellene szívnia magát, de mintha már alapból feladta volna. Rémes! - Már megint a végletek. Tényleg olyan rettenetes volt minden? - sóhajtva rázom meg a fejemet. Na itt nehéz dolgom lesz, ha egyáltalán bárhogyan tudok hatni rá, nem hiszem, hogy egyszerűen fog menni a dolog. Nagyon kikészítették és talán ebben nekem is volt egy csepp részem, de nekem se volt könnyű. Bírtam a kölyköt, azért náluk szitterkedni sokszor jobb volt, mint otthon, de ez még nem jelenti azt, hogy folyamatosan szidhat, mert ha én se lettem volna ott neki, akkor csak még rosszabb dolga lett volna, azért ezt valahol mélyen ő is tudja, még ha nem is hangoztatja sokat. - Jobb lenne, ha olyan lennék mint te? Mintha akkor is áldozat fejed lenne, amikor épp semmi nem történik veled. Mire jó ez? Igenis játszd el, hogy semmi nem izgat és egyből jobb lesz. Ha meg se próbálod, akkor meg kínlódj tovább. - vonom meg a vállamat. Nem az én dolgom nevelni őt ebben igaza van, maximum megpróbálhatok tanácsot adni, de ha az se hat semmit, akkor meg minek töröm itt magamat feleslegesen igaz? Ha neki jó így, hát akkor kínlódjon az iskolában. Végül még is úgy fest, hogy csak sikerül valamit elérnem nála, talán mégis csak... hatással vagyok rá annyira, hogy amit mondok nem talál teljesen süket fülekre. Elmosolyodom és elégedetten bólintok. - Végre valamit elértünk! - szélesedik a mosolyom, azt hiszem a végén még embert tudok faragni belőle. Legalább elfoglalom magamat. - Komolyan azt gondolod, hogy attól lesz jobb neked, ha egyedül vagy és mindenkit kizársz? És ez megy? Nincs kapcsolatod senkivel? - tényleg nagyon nem jó irányba halad. Én inkább mindig valakivel lenni szerettem, ezért is keresem annyira Brady társaságát, mert jól érzem magamat vele, ő pedig inkább egyedül lenne... mindig? Furcsa ez életszemlélet. Láttam már ilyet, de nem vezet semmi jóra. A bátyám is magányos alkat volt, de nem ért el vele semmi jót, akkor meg mi értelme? Az ember társas lény, ezzel még én is egyetértek, pedig tudjuk jól, hogy nem épp átlagos a gondolkodásom, vagy épp az életmódom. - Ezt a végén még tényleg sértésnek veszem drágám. Amúgy se vagyok ráncos és 27 vagyok, nem harminc. - hát jó a végén még tényleg megsértődöm itt, hogy ilyeneket mond nekem és lassan már nyíltan öregnek titulál, csak azért, mert ő még ilyen kis fiatalka. - Majd, ha már érted a dolgok rendes menetét, akkor neked is az lesz a fontos. Kell az energia! - és nekem nagyon tetszik az, hogy Brady ilyen könnyed és laza és mindent olyan egyszerűen kezel legalábbis sokakhoz képest. Persze az elején volt még benne egy kevés kis tartás, de szerencsére elég könnyen sikerült belőle eltüntetnem. - Amúgy is furcsa, nem is jár az eszed rajta? A te korodban a fiúk már folyton csak a szexre gondolnak, aztán még inkább. - és onnantól ez már nem is csökken. Furcsa, hogy esetében ez nincs így. Valami tényleg nagyon rosszul van bekötve szegénynél, hogy ilyen érdekesen áll a dolgokhoz és már csak a létezéshez is. - Csak nehéz elhinnem, hogy így lepereg rólad minden. Te nem fantáziálsz... soha? - az utolsó szócskát még jól meg is nyomom, mert képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg soha nem jár az esze ilyesmin. Tőlem akár pasival is elképzelheti magát, az már nem érdekel, de hogy egyáltalán nem gondol a szexre... számomra érthetetlen.
Sosem akartam semmit az élettől, ha rajtam múlt volna akár meg is szűnhetnék létezni, hogy többet ne kelljen foglalkoznom másokkal, se ezzel a rohadt világgal, amiben élek. A szüleim alaposan elintézték a jövőmet, ezáltal már nem vagyok képes pozitívan gondolkozni, hisz’ mindenben rögtön felfedezem a rosszat, azt az oldalt, ami számomra kellemetlen. - Mit tanultam volna, közel nyolc éves koromban? Azt, hogyan kell másokban felébreszteni a halálfélelmet és tönkretenni az életüket, holmi fóbiákkal? Ugyan, ne nevettess, ezt te se gondolhatod komolyan. – erőltetetten nevetek fel, végül fejemet ingatva vágom le a pultra az italos poharamat. Ha tanultam is bármit tőle, az nem éppen segítő jelleggel szolgált. Sokkal inkább gondolkodtatott el azon, hogy milyen sötét és gyomorforgató tud lenni ez a világ, melyben élünk. Én nem akartam ezt az életet. Nem akartam vámpír lenni, nem akartam ilyen zárkózott lenni a magam sötét múltjával, mégis egy olyan kikötőben kötöttem ki, amely pontosan ezeket az állomásokat takarta. Az életem romokban, már csak azt várom, mikor adják meg az utolsó lökést és végre kiszabadulhatok ebből a pokolból. - Látom, könnyen veszed, ha bármivel szurkálni próbálnak. – sóhajtok fel kissé fáradtan. Nem készültem fel erre a beszélgetésre, így értelemszerűen nehezen veszem egyrészt a társaságát, másrészt a csavaros gondolatmenetét. Mégis úgy érzem, hogy valamelyest hiányzott a társasága, s most is van benne valami, ami nem engedne távozni. – Látod. Nem vagyok olyan együgyű. – forgatom szemeimet egy újabb korty lenyelése után. – Nem szeretem az erőszakot, az valahogy a gyengeségre utal. És hidd el, hiába „tombolnám” ki magam, nem tudok ártatlanul belevigyorogni a másik képébe csak azért, hogy elhitessem vele milyen jó fej vagyok. Ez eddig se sikerült, szerintem ezután se fog. Ártatlanul mosolyogni…áh, nem az én világom.– vonogatom vállamat. Eddig nem sokan tudták kihúzni a gyufát nálam, de akadtak olyanok is, akik csak kóstolgattak, még se jutottak semmire. – Ám legyen, ha már neked annyira bevált ez a színjáték, teszek egy próbát. Ártani nem árthat. – fújom ki a levegőt, míg elmélázgatok ezen az egész álmosollyal kapcsolatos kis életmódon. Akár még mehetne is, amennyiben nem idegesít halálra az, akivel épp beszélgetek. - Egyedül. Ezen van a hangsúly. Nem lehet az embernek néha egy-két olyan kívánsága, mint például egyedül iszogatni és figyelmen kívül hagyni mindazt, ami csupán csak teherként ül a vállán? –vezetem rá tekintetemet ezúttal, amolyan „ezt komolyan mondtad” fejjel. – Amúgy meg… Eddig is olyanokat tettem, ami jobbá tette az életem. Kizártam mindenkit belőle. – pillantok vissza a pult mögött lévő falra, míg rákönyökölök a falapra. Eddig be is vált. Nem akartam senkivel se komolyabb kapcsolatba kerülni. Karen is szimplán kiharcolta magának a helyét, amit már kezdetektől fogva nem szántam volna senkinek, mégis így alakult. Nem vagyok barátkozós fajta és ez nekem pontosan jó így. Az érdekeim hajtanak, nem a másik véleménye. Magaddal kell törődnöd, hogy ezáltal jobbá tedd azt, amiért élsz. Chantal mindig is közel állt hozzám, csupán azóta a nap óta próbálom ellökni őt magamtól, holott beláthatnám, hogy ő az utolsó személy, aki valamilyen szinten a családomhoz tartozik. A maga sötét jellemével együtt többet tett értem, mint a szüleim valaha. - Kösz, inkább kihagyom. Nem érdekelnek a testi kapcsolatok, egyelőre, másrészt még csak ráncos sem vagyok, így kétlem, hogy bármit is segíthetne rajtam, de ahogy elnézem, számodra tényleg hatásos. – csóválom fejem egy sóhajjal együtt. Még nem voltam senkivel korábban, hova kellene rohanni? Egyik dolog, van időm, másik dolog, eddig semmi sem hozott igazán lázba, amire azt mondhatná az ember, hogy akkor az ágyba cibálja csak azért is. Nekem eddig megfeleltek a vérrel kapcsolatos élmények, amik megnyugtattak és erővel töltöttek fel. Azért nem vagyok mániákus vérszívó, de ha az érdekeim úgy kívánják, kénytelen vagyok örömet szerezni magamnak. – Én kérek elnézést. – emelem fel két tenyerem védekező pozícióba, melyeket rögtön vissza is helyezek a pultra. – Hány éves is lehetsz? Harminc körül? – vonom fel szemöldökömet, míg egyik kezemmel támasztom fejemet. – Virgonc. Szóval lényegében neked az a fontos, hogy a partnered tele legyen energiával. Beteges egy nőszemély vagy, de ha neked ez tetszik, akkor hajrá. – összébb vonom szemöldököm. Ha neki ez jó, tegye. A srác úgyis végzős lesz lassan, aztán élhetik tovább a vágyakkal túlfűtött kis szexuális kapcsolatukat úgy, ahogy akarják. Tizennyolc vagyok, valóban nem ártana belefogni, de ha sose érdekelt, akkor meg minek? - Továbbra is próbálsz zavarba hozni, vagy feladod végre? – cinikus félmosolyt ejtek, míg az újonnan érkezett korsót is magamhoz húzom. – Vagy szimplán annyira hiányzik neked az a srác, hogy nem tudod megállni azt, hogy ne fantáziálj róla? – vonom fel egyik szemöldököm.
Mindig is olyan kis sértődékeny volt szegénykém, pont e miatt tudtak a szülei olyan nagy hatással lenni rá. Már rég fel kellett volna vérteznie magát az ilyen rossz dolgokkal szemben, de valahogy nem sikerült neki. Én most is csak azon igyekszem, hogy elérjem megértse így nem lesz jó dolga, de ha egy kicsit erősebbnek mutatná magát akkor könnyedén leperegne róla a sok rosszakaró, csak kellően el kellene őket rettenteni, nem olyan nehéz az. - Hogy miért csak végletekben tudsz gondolkodni drágám? Rémes, hogy szinte semmit se tanultál tőlem. - sóhajtva ingatom a fejemet, enyhén rájátszva a dologra, persze szándékosan, de hát na... rémes és elszomorító, hogy ennyire nem sikerült hatással lennem rá. Ha legalább egy keveset tanult volna tőlem most sokkal könnyebb dolga lenne az iskolában, de persze, hogy nem.. inkább éli a saját kis elszúrt életét, amivel nem jut egyről a kettőre, mert ha nem így lenne, akkor nem itt ücsörögne egyedül igaz? - Nem, ezt pont ritkán szokták mondani, hogy vicces lennék. Sok más jelzővel találkoztam már, de ez még új. - nem veszem én magamra, ha sértegetni próbál. Szerintem tisztában van vele, hogy nem is nagyon lesz hatással rám a dolog. Elég könnyen átlépek az effélék felett. Próbáltak már sértegetni, akinél nem bírtam ott az illető pórul járt. Castielnek az a nagy szerencséje, hogy őt épp eléggé kedvelem ahhoz, hogy ne legyen rossz vége a rosszalkodásának. - Jajj hát tudsz te, ha akarsz! - lelkesen csapom össze a kacsóimat, amikor vége kimondja a lényeget, amire vártam. - Látod erről van szó, csak úgy teszel mintha minden leperegne rólad. Utólag már dühönghetsz magadban, ha senki se látja, az már nem gond. De a látszat nem árt. - sőt nagyon is jót tesz, ezt megérthetné és legalább megpróbálhatná. Persze nem az én dolgom, neki lenne úgy könnyebb, ha legalább eljátszaná, hogy lepereg róla minden. Pont azért zrikálják, mert hatást ér el, ez mindig is így szokott lenni. - Akkor vedd úgy, hogy jó vagyok, a magam módján. Nem az a célja az életednek, hogy olyan dolgokat tegyél, amitől neked jobb lesz? Hát én olyan dolgokat tettem, neked is ezt kellene tenned a helyett, hogy itt iszogatsz tök egyedül. - csak lazán megvonom a vállamat és inkább kortyolok az italomból. Elég pocsék életem volt, de túllendültem rajta és úgy alakítottam, hogy jó legyen, hogy én irányítsak és ne engem irányítsanak. Lehet, hogy másik szemében rossz lettem, de hogy bántani már nem igen tudnak az biztos, és számomra ez a lényeg. Eszem ágában sincs újra a padlóra kerülni. Arra még kap azért egy magabiztos mosollyal megspékelt bólintást, hogy igazam van. Lehet, hogy nem voltam mindig tökéletes mellette, de jobb voltam, mint a szülei. Még magának se vallaná be, de még talán hiányoztam is neki, ha egy kicsikét is, de akkor is. - Kezded kapiskálni, pontosan így. Neked se ártana időnként egy kis ágytorna. Kisimítja a ráncokat és még a frusztrációt, meg az idegességet is csökkenti. A legjobb stresszoldó. - szórakozottan nevetek fel. Hát mégis mi a bűn abban, ha egy nő is nyíltan kimondja, hogy élvezi a szexet? Nekem fontos és ha olyan valakivel csinálhatom, akiből olyan állatias őserőket hozok ki, mint amilyen Brady... hát hülye lennék lemondani róla. - De azt jobb, ha tudod nem szeretem, ha valaki burkoltan célozgat a koromra. Pár év van köztünk, a srác lassan végez, lehet vagy húsz is, de legalább még felettébb virgonc. - a nevetésem helyét már csak a széles mosoly veszi át. Talán célom az is, hogy zavarba hozzam, de ha már itt képes majdhogynem öregnek beállítani, akkor még meg is érdemli. Na majd egy harmincas múlva, na akkor már talán... lehet, hogy egy kicsit visszafogom magamat, de most vagyok erőm teljében és Brady pont a miatt szeret velem lenni, mert legalább nem valami kis tapasztalatlan butuska lánnyal van együtt, hanem valakivel, aki úgy istenesen felpezsdíti a vérét.
Nem tudom mit akar még tőlem. A hirtelen felbukkanásával csak még inkább tönkretette az amúgy sem idilli életemet. Furcsa egy nőszemély volt mindig is, és bár valamilyen szinten kötődök hozzá, még se tudom elfogadni azt, hogy itt van és mindenféle mézes-mázas szavakkal illet. - Sajnálom, hogy számodra nem vagyok egy vérengző vadállat, akitől összetojják magukat a kölykök. – forgatom szemeimet. Az ugyan igaz, hogy nem vagyok sérthetetlen, de egyet s mást sikerült megtanulnom a hibáimból, sőt, mások hibáiból is tudtam meríteni, így nem lehetne rám azt mondani, hogy teljesen zöldfülű vagyok ezen a téren. Vannak problémáim igen, a múlt sokszor visszaránt és van hogy könnyen megtörök, de ez mind-mind azért van, mert az életemet elcseszték. Nem kell fölöslegesen köríteni, a szüleim jól tudták hogyan kell átgázolni a fiuk lelkén és sikerült is. Azóta senkiben sem keresem az esetleges barátot, aki mellém áll, ha baj van. Nem érdekel más élete, az meg végképp nem, ha bele is pofáznak a sajátomba. Ettől függetlenül nem az a célom, hogy minden emberséget kiöljek magamból és olyan legyek mint ő. Nem, arra nem lennék képes. - Rettentően poénos vagy, mondták már? – felszakad egy mély sóhaj belőlem, az arcon paskolásra meg csupán elhúzom a fejem. Ez is egy a sok problémám közül, nem szeretem, ha tapogatnak, még akkor sem, ha ő teszi. Hiába sugárzik belőle ez a meggyőző aura, egyszerűen nem tudom teljesen elfogadni őt. – Amúgy se menne. Fogalmam sincs mikor mosolyogtam őszintén utoljára. Talán egyszer az elmúlt napokban, de a többi mind álca, semmi több. – vonom meg vállamat. – Vagy te pont a színjátékra gondolsz? – vonom fel egyik szemöldökömet gyanakvóan. Nem tudom miken ment keresztül az elmúlt években, vagy hogy egyáltalán meddig süllyedt, így nem vagyok tisztában azzal, mikre gondolhat. A jobbik felem visszakövetelné a gondoskodó Chantalt, aki konkrétan anyám helyett anyám volt, de ott van egy apró bökkenő. Ez a nő ravasz és nem hiszem, hogy olyan könnyen megjavulna, vagy egyáltalán meg akarna e javulni. - Önző hozzáállás? – veszek egy mély levegőt. – Hidd el, az adott helyzetben kell lennie egy olyan útnak, ami jó vagy rossz, és nem arról beszélek, hogy valaki feltalálta azt az utat. Te magad döntöd el, úgyhogy értem én mire célozgatsz, csak hát akkor is. Nem te voltál az életed írója, de akár még az is lehettél volna. Aztán meg, hol érdekel mi lesz évekkel később? Lehet az egész világ a feje tetejére áll, az se érdekelne. – grimaszolok, míg odébb tolom az előttem helyezkedő poharat. Jó és rossz, lehet nem is létezik mindez és csak badarság, de akkor is, fejben dől el, ki mit hisz jónak avagy rossznak. - Pontosan. Nehéz bevallani, de ebben egyetértek. – egyenesedek ki, hogy megigazíthassam taláromat. Gyűlöltem ezt a maskarát, de muszáj voltam hordani. Amúgy is, csak pár pillanat erejéig jöttem ide, erre tessék, a régi ismerős felbukkanása itt tartott és kezdem azt érezni nem is bánom én ezt annyira, mint kezdetben. - Valóban nem küldenélek el. Nem is érdeklődnek irántam évek óta, így igazából nincs semmi, ami hozzájuk kötne a génjeiken kívül. – morgolódok egy sort. Sokkal elviselhetőbb életem lett volna, ha nem ilyen nyomorult családba születek, de persze a mai világban egyáltalán mi számít normálisnak? Az pedig, hogy ő itt van egy apró reménysugárként villant fel bennem annak ellenére, hogy a sötét múlt takarásából lépett elő, más szóval a rémálmom volt. - Tudod te jól mit értünk azalatt. Legalábbis nálad nem is lehetne máshogy értelmezni, nem igaz? – támasztom meg fejemet kezemmel, melyet időközben ismét visszahelyeztem a pult lapjára. Érdeklődő tekintette nézek rá ezúttal, komolyan érdekelne, hogy mi akar egy iskolástól, aki nem mellesleg egy házba jár velem együtt. Attól még, hogy antiszociális vagyok, még tisztában vagyok a diákok túlnyomó többségével. – Szóval akkor ti most nem jártok vagy ilyesmi, szimplán… tudod, összejártok néha? Mi mást is várhattam volna. Igazán találhattál volna valakit, aki passzol a korodhoz. Legalább nem kötelezed el magad, de ahogy a reakciódból látom, eléggé élvezheted. – vonom összébb szemöldökömet, mert azért eléggé kínos, hogy így nagyban legyezgeti magát az emlékei hevében. Kösz szépen, de egyelőre nem akarok tudni semmilyen izzadtságtól tocsogó sztoriról.
Olyan nagyon szórakoztató játszani vele és naná, hogy szándékosan hívom például cukipofának, csak mert tudom úgyis, hogy nem igazán van oda érte, de annyira már ismer, hogy egy ilyen apróság engem nem különösebben hátráltat. Szórakoztat a nagy ellenkezés és pont e miatt folytatom is tovább. - Oh igen? A mostani éned már kemény és sérthetetlen? Jajj Castiel... még mindig nem tudod, hogy kell olyannak kinézni. - mosolyogva csóválom a fejemet. Csak azért, mert már nem kisgyerek még nem lett hirtelen kemény és erős. Dehogy! Ez a nagy keserűség, a dac és a fancsali képe, ebből mindenki pontosan tudja, aki csak rá néz, hogy mennyi gondja van és milyen nehéz az élete, tehát lehet rajta fogást találni. Rajtam nem lehet. Én már felvérteztem magamat annyira, hogy iszonyatosan nehéz legyen áttörni a páncélomon és sebet ejteni rajtam, rajta viszont még nagyon is könnyű. Az, hogy mondogatjuk hogy erősek vagyunk, még nem jelenti azt, hogy tényleg így is van. - Hát látod pont ez a baj! Ezzel adsz támadási felületet. Ha mosoly lenne azon a helyes kis arcodon és nem vennél fel semmit még az a maradék is lekopna rólad. - nem fogom vissza magamat, ha csak ő nem állít meg benne akkor még meg is paskolom kicsit az arcát. Amúgy is tényleg helyes kölyök, mindig is az volt. Ezekkel a szőkébe hajló loknikkal ki a fene ne lenne oda érte? Akár még népszerű is lehetne és akkor mellette állnának olyanok, akik most csak elkerülik. Mindig akkor vagy több, ha nem vagy egyedül, csak erre ő még nem jött rá. Ez a magányos farkas hozzáállás, hogy elég csak ránézni mindenkire és akkor lekopnak nem hoz az ég világon semmit jót hosszú távon. - Mindenben drágám. Tudom, hogy mikor hová kell állni, ami neked még úgy fest nem világos. Jó és rossz... baromság. Te vagy és a saját érdekeid, minden más csak körítés. Ki tudja, hogy pár év múlva nem más lesz-e a jó és a rossz, mint amit most annak mondanak. - újra csak megvonom a vállamat és inkább az italomból kortyolok. Jó ideje nem hiszek én ebben. Jó és rossz... marhaság! nekem vajon ki segített, amikor szükségem lett volna rá? Senki sem, akkor meg miről is beszélünk? Azt teszem, ami nekem jó és nem érdekelnek mások, így a legegyszerűbb és így védhetem meg magamat. - Erről van szó, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. Az is lehet, hogy nincs is olyan, hogy jó és rossz oldal, csak pillanatnyi eszmék. - és neki oda kell állnia, ahol neki jó, nem oda amit mások mondanak neki. Engem aztán nem érdekel, hogy ez a velem azonos oldalon lesz, vagy netán ellentétesen. Az a fő, hogy a saját érdekét nézze és ha most ez azt diktálná, hogy tűnjek el, talán még meg is tenném, de úgyis tudom, hogy sose küldene el. Talán a múltjában vannak rossz részletek, amiket hozzám köt, de sok jót is nekem köszönhet, ezt pedig úgy sem fogja csak úgy elfelejteni. - Ha azt kérnéd elmennék, de úgy se küldesz el. Kétlem, hogy azóta nagy családi idillben élnél a szüleiddel. - őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mi lett velük, azt se tudom, hogy vele mi volt az elmúlt években, de abban biztos vagyok, hogy nem lett jobb a helyzet. Ez esetben pedig én vagyok az egyetlen érdemi családtagja és bárhogy is nézzük ez fordítva is él. Nem szívesen mennék el, de ha azt kérné megtenném, maximum visszajönnék. - Ez egy remek ötlet, amúgy se szívesen mesélnék a bátyám őrült kísérleteiről, szerintem nem tartanád elég érdekesnek. - elmosolyodom, hiába van most épp elég kellemetlen témákról szó, de pont ez a lényeg. A savanyú képe teszi sebezhetővé és talán pont a miatt találkoztam most itt vele újra, hogy megpróbáljak belőle férfit faragni, mert ez a hozzáállás cseppet sem férfias és főleg nem erős. Csak valahogy meg kell ezt értetnem vele és akkor egész más élete lehet, csak nagy ívben tojnia kell a rossznak gondolt dolgokra és szépen túllépni rajtuk. - Oh, hát mit is értünk kavarás alatt? - szélesen elmosolyodom, miközben szórakozottan kis köröket írok le a poharam karimáján. Már-már hallani lehet a halk kis csengő hangot, amit a mozdulatok generálnak, de nem annyira, hogy ez bárkit is zavarhasson körülöttünk. - Neki is kellett egy kis ösztönzés, egy kis... változatosság az unalmas kis életébe és tőlem meg kapja, nekem pedig... tetszik, hogy ilyen jó hatással vagyok rá és az a vad szenvedély... huh! - két ujjal megfogom a felsőmet a mellkasomnál és kicsit meg is húzogatom, mintha nagyon melegem lenne, csak aztán nevetem el magamat, mert a végén még zavarba jön szegénykém. Én cseppet sem, pedig akár még pironkodhatnék is az emlékek hatására, de már rég nem vagyok az a típus, aki bármi miatt is szégyenlősködne.
Ami először eszembe jut róla, az talán a család. Végül is, egy fiatal kiskölyök mégis mi mást hitt volna róla? Akkor még naiv voltam és szelíd, vágytam a törődésre, melyet az igazi szüleim sose adtak meg nekem. Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok, aztán toppant be ő és forgatta fel az életemet. Biztonságot nyújtott, egy menedéket adott számomra, aztán ez a kép szertefoszlott. Mit vár tőlem? Azt hogy a karjaiba ugorjak? Hogy úgy tekintsek rá, mint egy védőszentre? Azok után, amiken átmentem miatta, nem vagyok képes újra annak a kisfiúnak a szemével nézni a világot. Megváltoztam, akár úgy is mondhatjuk, hogy az élet formált és még jelenleg formál is, de annyi biztos, sose leszek már a régi. - Tudod ki a cukipofa. – szűröm fogaim között. Az ilyen mézes-mázas szövegektől a falra tudnék mászni. – Talán akkor még naiv voltam és nem értettem a világot, de mára már mondhatjuk nyitott szemmel figyelem azt, szóval hajrá. Hallottam én már világfájdalmas történeteket is. Hidd el, a mostani énem könnyebben befogadja a nyomorult kis élettörténeteket, ne aggódj. – rándítom meg vállam. Nem is vártam el tőle, hogy a fiatal énemnek kitálaljon. Valószínűleg fel se fogtam volna, hogy mit mond. Egy mesének hittem volna, egy egyszerű légből kapott történetnek, amit csak azért mesél el, hogy megrémisszen. Nem hittem volna neki, ez tény, de ha mostanra akarna kitálalni, hát tessék. Ha már vannak véletlenek és itt futottam vele össze, nem tök mindegy? Úgy se hagyna olyan könnyen elmenni. - Épp elég nekik az, ha meglátnak. Tudod, az arcomról nem sugárzik csupa derű és kedvesség. Ettől függetlenül vannak makacsabb természetűek, akik csak azért is basztatnak. Ez ellen viszont már tényleg nem tudok mit tenni. Hiába erőlködtem, nem bizonyult elégnek. – sóhajtok fel gondterhelten. Nem olyan egyszerű levakarni magadról egy személyt, aki makacs és kiforgatja minden egyes szavad. Őt aztán küldhettem el melegebb éghajlatra, arra se reagált, még csak meg se rezzent. Lehet velem van a baj és én nem vagyok képes teljesen kizárni a külvilágot, ki tudja. - Fejlődtél? Mégis miben? – billentem oldalra a fejemet. A magabiztosság talán egy kicsit felkelti az érdeklődésemet. – Mégis megjártad azt a bizonyos helyet és ez nem a képességen múlik, mert bárkinek lehet nagy hatalma, csupán el kell döntenie jóra vagy rosszra akarja használni. De azt hiszem nálad egyértelmű volt melyiket választod. – fújom ki a levegőt csalódottan. Azért örültem volna, ha nem lép ki csak úgy az életemből, mert azzal, hogy lelécelt, csak még több fájdalmat hagyott maga után, és nem egyszer fordult meg a fejemben egy-két sötét gondolat. – Aurornak? Ne röhögtess. – imitálok egy röhejes képet. – Nem fogok óriásokat üldözni és a fekete mágia ellen küzdeni. Az egy dolog, hogy jeleskedek a sötét mágiák kivédésében, de a fene se kívánná a hátára azt a sok mocskos átkot, amit a sötét varázslók hordoznak magukkal. Ki tudja, lehet egy napon összefutunk ugyanazon az oldalon, és akkor a drága, édes kis Castielből is a sötét oldal pártfogoltja válik. Sose tudhatod. – vonom meg vállamat egyszerű könnyedséggel. Miért is kellene ráizgulnom a jövőmre? Én csak erősebbé akarok válni, más életcélom nincs és minek erőlködjek? Ha a sors úgy akarja, akkor arra az oldalra sodor, ami nekem való. Én nem fogok küzdeni egy bizonyos oldalért, hisz’ sose lehet tudni mit rejt az ember belsője. - Nem fogom azt mondani, hogy elmenj… - sóhajtok fel. – De ezt te jól tudod, meg amúgy sem lépnél le, még ha kérnélek, akkor sem. – vetek rá egy gúnyos pillantást. Az igazat megvallva nem is zavar, hogy itt van. Talán kezdetben irritált és a pokolba száműztem volna, de azt hiszem kezdenek bennem felvillanni a régi emlékek vele kapcsolatban. Az a sok jó emlék, amit nem tagadhatok le, mert akkor meghazudtolnám az egész múltamat. Azt a múltat, ahol a szüleimtől nem kaptam meg azt a szeretetet és törődést, amit Chantaltól igen. Bármennyire is nehéz kimondani, de a mai napig ő számít az egyetlen „családtagomnak”, akire valaha számíthattam. - Plusz szín alatt érted a rettegést? – vonom fel egyik szemöldökömet hitetlenkedve. –Azért valld be, voltak olyan megnyilvánulásaid, amiktől a frász kergetett, ettől függetlenül nem voltál olyan szörnyű babysitter. Látod, én próbáltam elnézni neked, de ha nem tudom a körülményeket, akkor egy kicsit érdekesen fogadja be az agyam a látottakat. Nem meséltél magadról, mégis mit vártál tőlem? Másrészt, egy kölyök hogy érthette volna meg a bonyolult életedet? Tudom, hogy nem volt könnyű. Nem is lehetett az… Zárjuk le a múltat és törődjünk a jelennel. Azt hiszem mindkettőnk számára jobb lesz. - szűröm fogaim között, míg a pult felett bámulom a mindenféle csecsebecsét a falon és a polcokon. A hallottak alapján valóban nem kéne elítélnem, mert valóban nem ő volt az oka annak, hogy ilyenné vált. Őt átformálták, azáltal ő is hatást gyakorolt rám és tessék. Itt a végeredmény. - Ne mondd, hogy kavarsz azzal a sráccal? – szűkítem összébb szemeimet a reakcióján.
Ahogy mondani szokás, nehéz az élet. Mindenki életében vannak kimondatlan dolgok vagy így vagy úgy. Én se terheltem a saját problémáimmal egy fiatal kiskölyköt, amúgy se tehetett volna semmit azért, hogy bármi is jobb legyen. Persze aztán meg rajta vezettem le a nehézségeket és az idegességemet és amit nem tudtam kezelni otthon, de hát valahogyan ezt nekem is meg kellett oldanom, különben rosszabb lett volna és szétesem darabjaimra. Így is hatással volt rám a kusza életem, ezzel nem lehet mit tenni. Senki se születik rossznak, ahogyan mondani szokták, csak az élet az, ami megváltoztat, rosszabb esetben kifacsar. - Ne mondd, hogy azt vártad, hogy rád zúdítom az életem nehézségeit... ezt nem hiszem el cukipofa. - széles mosollyal rázom meg a fejemet. Amúgy is kisgyerek volt mégis mit tudott volna kezdeni az én problémáimmal. A magam módján azért vigyáztam rá, látom a tekintetében, hogy ez neki is számít és ő is tudja, hogy igenis ért valamit. Rosszabb lett volna, ha senki sincs mellette, maximum nem ismerné be ezt csak úgy nyíltan. Megértem, rendesen kifacsarta őt is az élet, biztosan nem szívesen próbál megint kötődni valakihez, mert a végén még újra cserben hagyják. - Tudod vágj vissza. Ha félnek tőled, akkor nem fognak piszkálni sem, elkerülnek majd maguktól és kész. Nem egyszerű? - sosem hittem abban, hogy jó taktika a nem veszem figyelembe a piszkálódást megoldás. Nem, azzal semmit se érsz el, mert ugyanúgy élvezik, akik csinálják, mintha szenvednél tőle, mert tudnák, hogy szenvedsz, maximum a lelked mélyén és nem mutatod ki, de úgy se tudod a végtelenségig magadba fojtani és elég csak néha látniuk máris folytatják majd és kész. Ám ha visszavágsz és félni kezdenek tőled, akkor nyert ügyed van, egy idő után leszállnak majd rólad. - Oh ez most valamiféle célzás akart lenni? Meglepődnél, ha tudnád én mennyit fejlődtem már. - magabiztos mosollyal vonom meg a vállamat. Nem kell attól félnie, hogy én nem vagyok elég erős és napról-napra fejlődöm is tovább. Nincs ezzel gond. Ha úgy érzi mindezt az iskolában érheti el... hát hajrá. Én mindig is úgy voltam vele, hogy gyakorlatban sokkal jobban lehet tanulni, mint egy iskolapadban ücsörögve, de ő tudja. - A jó ég tudja, ha már meg se véded magadat azoktól, akik rosszat akarnak neked, akkor... menj el aurornak, bár ha engem próbálsz meg rács mögé dugni, akkor az ellenkező oldalra kerülünk és az nagy baj. - oh azt hiszem azért sejti, hogy igazán rosszat szándékosan sosem akartam neki. Akkor kell igazán félnie, ha akarnék és ha az ellenkező oldalra kerülnénk... az nem lenne jó, egyikünkre nézve sem. - Ha úgy gondolod, hogy jobb lett volna, ha soha nem is lettem volna melletted... el is mehetek, csak mondd, hogy menjek. - elkomolyodom, de mégis látszik a szememben az az ártatlan pislogás, amit már jól ismer. Eszem ágában sincs elmenni csak azért, mert netán azt kéri tőlem. Ha én nem akarok, akkor nem megyek el, ezzel úgyis tisztában van, én viszont azzal, hogy kötődött hozzám és nem küldene el csak úgy. Vannak jó emlékei és hiába vannak rosszak, ha sose lettem volna az életében, akkor a jók se lettek volna meg. Vajon eldobná őket csak úgy? - Tönkretettem a gyerekkorodat? Pocsék volt az már eredetileg is, csak vittem bele egy kis plusz színt ismerd be. Egyébként is nézd el nekem, hogy nehéz volt velem egy időben. Az anyám meghalt, mint kiderült az apám ölte meg, aztán engem állított a helyébe, idővel... minden tekintetben. Tudod nem volt könnyű. - megvonom a vállamat. Oh túl vagyok én már ezen, legalábbis ezt mutatom, mert sokkal egyszerűbb olyannak lenni, amilyen vagyok, mint búslakodni, vagy azon aggodalmaskodni, milyen rémes életem volt. Az ember fogadja el azt, amit kapott és lépjen túl a rossz dolgokon. Neki is ezt kellene tennie, hogy a rossz dolgok megerősítsék, ne összeroppantsák. Én csak felkészítettem rá, hogy az élet nem csupa szépség és csoda. - Milyen kár, pedig rá kíváncsi lennék. Mondhatni igen... ismerem. - sokat sejtetően mosolyodom el, egy pillanatra még az alsó ajkamat is beharapom, sőt mintha egy egész alig észrevehető másodpercig az arcomat pír is ellepné. Na nem azért, mert bármi miatt is zavarban vagyok, inkább csak az emlékek hatására. Sikerült úgy istenesen magamba bolondítanom és kihoznom belőle a vad csődört és... ez tetszik, nagyon is.
Sose éreztem azt, hogy valaki igazán mellettem lett volna. Azóta nem, amióta ő is lelépett, a szüleim egyszerűen lemondtak rólam. Nem éreztem mást, csak gyűlöletet a világ iránt, megvetettem mindenkit, aki ebbe a nyomortanyába született, vagy épp azokat, akik az én életemet akarták megkeseríteni. Nem hittem már senkiben és semmiben, elveszett lelkeknek hittem őket, akiknek egyetlen céljuk van, hogy mások kárán csimpaszkodjanak vissza a saját kis életükhöz. Én nem akartam egy segédeszköz lenni senki számára, hogy a végén majd eldobjanak, mint egy használt rongyot. Chantal felbukkanása sem segít, tele vagyok kimondatlan szavakkal, mérhetetlen nagy dühvel és csalódottsággal. Nem tudom miért akarta így az élet, hogy megint találkozzak vele, de ne várja el tőlem, hogy bájologni fogok, és a nyakába borulni, amiért újra viszontlátom őt. - Valóban, mivel állandóan titkaid voltak, nem meséltél semmit sem magadról, a neveden kívül semmit sem tudok rólad. Talán így a legjobb. – vetem oda üres hangnemben. Nem akarok érzelegni és feltárni a múltban történteket. Az se érdekel, ha sorozatgyilkos volt, ez már nem számít. Már egyszer belépett az életembe, nem fogom még egyszer átengedni azon az ajtón bármilyen sanyarú múltja is legyen, nem érdekel. Hálás voltam, amiért mellettem volt. Egy nővérként tekintettem fel rá, de amikor először megmutatta a foga fehérjét elöntött a mérhetetlen nagy félelem és reszketés, mikor megláttam őt. Ijesztő volt, és valamiért még most is van bennem egy cseppnyi félsz. Kiszámíthatatlan, rafinált, bonyolult személy, sose értettem meg őt, sose mesélt magáról, vagy csak én nem akarok rá emlékezni. - Ha ennyire jó vagy ezekben, gyerünk! Taníts! – pillantok rá várakozóan, miközben felkönyökölök a pultra és fejemet támasztva várom a tippjeit. Az egyik énem kíváncsi rá, meg akarja tudni mi is az a „titkos” ellenszer arra a sok baromra, akik állandóan jönnek a fejükbe ültetett enciklopédiájukkal és az Einsteinféle elméleteikkel, miszerint ők a legjobbak, ők tudnak mindent mindenről és addig nem kopnak le, ameddig én egyet nem értek velük. Fárasztó és dögunalmas. A másik énem viszont megálljt parancsolna. Még egyszer a hálójába kerülnék, ki tudja milyen lelki trauma érne megint. - Tudod, van, aki tovább szeretne fejlődni és nem leragadni egy börtönben. – vigyorgok kritizáló pillantásokkal illetve őt. Nem akarok arra a szintre süllyedni, amelyen ő volt, én erősebb akarok lenni, ez az egy dolog érdekel még igazán. Hogy fejlődjek, erősebb és tapasztaltabb legyek, mert a teljesítményemmel sosem vagyok megelégedve… Ki tudja, mikor leszek? – Szóval még nem igazán jött ötlet szakot illetően, de azt hiszem ezt nem is veled kell majd megosztanom. Vagy… lenne valami tipped? – én igyekszem. Tényleg. Próbálom a régi kicsi Castielt adni, aki élt-halt volna a szeretetéért és tanácsaiért, de egyszerűen nem tudok úgy beszélni, hogy hangomban ne érződjön a túláradó gúny. Mégis, úgy érzem hiányzott ez. Az, hogy újra beszélhessek vele, az aurája, a jelenléte mindig is megnyugtató volt számomra, mint egy menedék. - Kösz, sokan mondták már. – rándítom meg vállamat egy cinikus félmosolyt követően. – Ha szomorú, ha nem, távol állnék az igazságtól? – tekintetemet rá emelve mérem végig arcát. Újabb színjáték, újabb álarc. Ezúttal felsóhajtok. Nem tudok rá örökké haragudni, valami azt sugallja, békéljek meg a személyiségével, a múltjával, mindennel őt illetően. – Ne nézz így… kérlek, így is van elég problémám, ezzel nem segítesz. – azt azért nem akartam volna hozzátenni, hogy egy pillanatra visszatértek az akkori emlékeim róla. A pozitív emlékek, amikor még minden jó volt, amikor még boldog voltam, hogy ő állt mellettem. - Ilyen vagyok, ilyen lettem, tehetek róla? – oldalra billentett fejjel hallgatom őt tovább, majd megcsóválom fejem. – Nem erről van szó. Egyszer a semmiből bukkansz fel és úgy viselkedsz mintha semmi sem történt volna. Holott te tetted tönkre a gyerekkorom. Olyan voltál, mint derült égből villámcsapás, egyik pillanatról a másikra fordultál ki önmagadból és szó szerint a frászt hoztad rám. Szerinted vajon miért nem vagyok képes újra bízni benned és elfogadni a kedveskedésedet? Fogd fel. – morgom az orrom alatt újabb adagot kortyolva a pohárból. - Brady? Ja, Griffendéles, nem tudok róla sokat, mert kb a diákok 90%-a hidegen hagy, így nem sokat tudok segíteni vele kapcsolatban. Csak nem ismered? – teszem le a poharamat.
Hát persze úgyis mindig csak más a hibás. Az a jó nekem, hogy könnyedén meg tudom tenni, hogy egyszerűen elengedem a fülem mellett azt, amit nem akarok meghallani, mint a sértései is. Nem érdekel engem, hogy miket vág a fejemhez. Nekem se volt éppenséggel könnyű életem, még sem panaszkodom annyit, mint ő. Elfogadtam, a magam módján kezeltem és még segítettem is neki, mert legalább volt mellette valaki, ő pedig még csak meg sem becsüli ezt rendesen. Hát milyen világot élünk mégis? Ennyit a háláról. - Még csak nem is ismered a múltamat Castiel és mégis elítélsz. Ha ismernéd, akkor belátnád, hogy az is nagy dolog tőlem, hogy egyáltalán segítettem neked. - bűbájos mosollyal rántom meg a vállamat, miközben belekortyolok az italomba. Egyszerű a fáma számomra legalábbis. Nekem van igazam és kész. Örülhet neki és csak időnként pattant el bennem valami, máskor pedig segítettem neki és mellette voltam. Nem tudom, hogy miért vár ennél is többet el az embertől. A szülei nem foglalkoztak vele, én viszont igen. Nem ez a lényeg? - Mindennek van ellenszered drágám, mindenkire rá lehet ijeszteni, csak tudni kell a módját. - akármilyen okoskodóak is azok, akikhez neki köze van, igen is el tudná érni, ha akarná, hogy leszálljanak róla. Akár én is el tudnám érni, de persze azt kétlem, hogy véletlenül is szándékában állna pont tőlem segítséget kérni. Főleg, hogy tudja mindennek ára van, ahhoz minimum kedvesnek kellene lennie hozzám, hogy akarjak foglalkozni vele komolyabban. - Szakot? Oh, ez új. Látod én se tanultam tovább mindenféle egyetemeken, mégis minden jól meg vagyok. - tény, hogy megjártam az Azkabant, de nem azért, mert nem tanultam tovább, ehhez annak semmi köze sem volt, félreértés ne essék. Egyszerűbb, prózai oka van ennek, így alakult az életem és rossz társaságba keveredtem, ilyen egyszerű. - Olyan rettenetesen rosszindulatú vagy. Eleve ha azt nézzük mi a rossz? Nem minden az, mégis úgy állítasz be, mint valami gonosztevőt. Ez olyan... szomorú. - még az ajkaim is lebiggyednek kicsit, persze szándékosan. Tettem ezt azt, hát persze és volt, amit élveztem is, de olyan is, volt amikor csak meg kellett védenem magamat. És hogy meg akarnék-e változni? Nem hiszem, hiszen jól érzem magamat így és meg tudom védeni magamat. Voltam épp elég ideig kiszolgáltatott, most már mások vannak nekem kiszolgáltatva. Pont azért szerettem rá vigyázni, mert az volt az egyetlen hely, ahol nem én voltam elnyomva, hanem nekem volt hatalmam más felett és lássuk be szeretem a hatalmat, főleg akkor, ha nekem nem igazán volt előtte. - Olyan válogatós vagy Castiel, nehéz rajtad kiigazodni. Nem szereted, ha kedveskedem, de azt sem, ha kiszámíthatatlan vagyok... rémes. Apropó... nem ismersz véletlenül egy Brady Fairlane nevű srácot? Magas, jóképű, azt hiszem tanárnak készül, de hogy melyik házba jár, na arról fogalmam sincs, a jelleme alapján Griffendéles lehet. - kíváncsian pislogok rá az italom felett. Végül is miért is ne? Érdekelne, hogy a szolid tanárbácsinak készülő srác, aki valami musicalt tanít be a kiskölyköknek az iskolában vajon milyen csak úgy az átlag életében, amikor nem velem van és... elragadja az a vad hév, amit annyira imádok.
A megjelenése a régi maradt, ugyan fogalmam sincs miért is lengett körülötte az a furcsa aura, de mégis úgy éreztem, hogy valami van benne, ami megnyugtatja a gyermeteg lelkem. Ellentétben most, hiába próbálok ellenállni és menekülni a múlt elől, az szembejön velem, méghozzá Chantal képében. Morogva és fintorogva igyekszem kerülni a pillantását, s annál inkább a mozdulatait is igyekszem figyelmen kívül hagyni. Kicsit sem válna javamra, ha most megint valami lelki káosz dúlna bennem, amiatt, amit akkoriban tett. - Ugyan kérlek, sosem várnék el tőled ilyesmit. Biztosan a katasztrofális múltad miatt nem vagy képtelen kimutatni a sajnálatodat, szóval nem, nem kell mondanod. – forgatom szemeimet egy kelletlen szájhúzással egybekötve. Ő volt most a legkisebb vágyam, már maga az emléke képes felbolygatni a hétköznapjaimat, és random balesetek okozni nekem, amik lévén a testem egy roncs lesz. Nem, én ebből nem kérek. Sem a sajnálatából, mert jól tudom, hogy az élete sem lehetett egyszerű, hisz’ az emberek javát a múltjuk formálja. Az teszi őket ádáz ellenséggé, vagy épp hűséges szövetségessé. Az ő esetében mind a két kép egyszerre formázódott meg. Sokszor hittem azt, hogy ő a legjobb barátom, egy gyám, egy védőangyal, ám ez a kép hamar szertefoszlott és váltott át egy fekete démon arcává. Féltem tőle, és talán ez a gyerekes rettegés még most is tart. - Mindig jófiú vagyok. – ironizálok egy kaján mosolyt vetve felé. Rafinált és cseles, azt hiszem jobb, ha vigyázok vele. Tizennyolc éves fejjel azért mégis csak máshogy gondolkozok mint annak idején, viszont az is közrejátszik, hogy hamarabb eshetek bele a ravasz csapdáiba. Most is, mégis mi a francot akart volna kitervelni? Ilyen könnyen belecibált volna a mocskos kis ügyeibe? - Tőlem elég sokan félnek. –emelem ajkaimhoz a poharat, majd fáradt, mély sóhajt hallatok. – Szóval azt mondod, van ellenszere? Hamarabb kellett volna felkelnem ezek szerint. Jó pár barommal sikerült már találkoznom, és hidd el, a többségük csak az eszével akart felvágni, ami…nos, nem igen akadt a koponyájuk alatt. Másrészt, a félelmet te már csak ismered, nem igaz? Azt, amikor mások rettegnek tőled. – ezúttal felé sandítok, mélybarna szemeimmel a mosolygós arcát figyelem a válaszon tűnődve, ám türelmesen várakozva. - Ja, ez az utolsó évem, Merlinnek hála. Abban a pokoltanyában se fordulnék meg még többet, de azt hiszem, ha valamire vinni akarom ebben a tetves varázslóvilágban, akkor fel kéne vennem egy szakot, csak éppen gőzöm sincs mihez tudnának velem kezdeni. – rándítom meg vállamat egykedvűen. Nem mintha olyannyira rajonganék a még több eltöltött időért a Roxfortban, de ha valami akarok lenni, és ha valami csinálok már hét éve, akkor csináljam jól, és csináljam a végsőkig. A következő kijelentésére összevont szemöldökkel mordulok fel. – Édes?! Inkább nevezném egy kicseszett rémálomnak. – vágom le a pultra a poharat, mire a mögötte álló pultos összerezzen. Nem ez volt a fő cél, de a viharral kapcsolatos félelmem nagyon is ki tud hozni a sodromból. – Ettől függetlenül még az asztronómiából szerzett tudás sem segít rajtam, szóval, remélem, örülsz, amiért meg van keserítve az életem. – ejtek egy erőltetett vigyort, mely olyan gyorsan hervad le arcomról, mintha ott se lett volna. - „Túl sok”. Mi számít túl soknak? Tíz után? Esetleg száz után? – billentett fejjel figyelem a reakcióját, a mozdulatait, mindent, hátha sikerül kiolvasnom belőle valamit. Ezzel ellentétben mégis úgy érzem magam mintha ő lenne képes minden szimpla gondolatomat kiolvasni. Olyan mélyreható tekintete van, ami még a bébiszitterkedés óta is ott bujkál. Egyszerre idéz fel bennem nyugalmat, és félelmet. - Családanyaként, mi? – ajkaim megrándulnak egy cinikus félmosoly képében. – Valóban, a szüleim szörnyűek voltak, így tényleg, hálásnak kéne lennem neked. Félretéve azt a rettegést, amit a nyakamba zúdítottál, egész jól elvoltam. – ingatom fejem. Ugyan, kit akarok átverni? Az a tartás mindig is bennem fog maradni, bárki bármit tesz. – Ezzel az éneddel is beérem. – teszem hozzá egy fásult sóhajjal. – Hidd el, jobban preferálom ezt a fajta viselkedés, mintsem kelljen hallgatom a nyáltól csöpögő szövegeket.
Lehetne gyáva és leléphetne, de őszintén szólva egyáltalán nem biztos, hogy azt csak úgy hagynám. Unatkoznék és nem szeretek unatkozni és mégis csak részt vettem a felnevelésében. Vigyáztam rá a magam módján azért mégis csak, még ha nem is voltam benne esetleg teljesen tökéletes, de azt mégis csak zokon venném, ha faképnél hagyna csak úgy. Ennyire azért nem vagyok rémes. Azaz önmagamat én egyáltalán nem látom annak, az pedig hogy más minek lát többnyire nem igazán szokott érdekelni. Most sem veszek fel semmit, amit negatívumként emleget, semmit, amivel meg akarna bántani, mert engem megbántani eleve elég nehézkes. - Most mondjam, hogy sajnálom? Nekem se volt könnyű, és rám nem vigyázott senki. - egy félmosollyal vonom meg a vállamat. Nem, nem sajnálom, hiszen az én életem se volt kifejezetten egyszerű, sőt. Nehéz volt, nagyon, hiszen a családom már alapból is defektes. Ennek ellenére mégis csak segítettem neki annyira, amennyire tudtam, nem fair a részéről, hogy ezek után még nekem tesz szemrehányást, hiszen mellettem aztán végképp senki se állt, mellette viszont nagyon is ott voltam én. A szülei legalább annyira gondoltak rá, hogy legyen helyettük valaki, aki vigyáz rá. Nekem nem volt ennyire jó helyzetem és mégis ő az, aki beszólogat nekem? Nem fair. - Hát jó, akkor esetleg nem rángatlak bele, ha jófiú leszel. - nem nagyon érdekel a gúnyos hang, az én arcomon marad a mosoly. Nem könnyű kihozni a sodromból, ha én nem akarom. Ha rossz kislány akarok lenni, akkor az vagyok magamtól is. Ha rosszat akarok valakinek, akkor azt piszkálódás nélkül is meg tudom tenni. - Butaság, persze, hogy van védelem az emberi hülyeség ellen. Úgy nevezik, hogy félelem. Ha félnek tőled, akkor nem piszkálnak. - talán én is azért váltam ilyenné, hiszen valahol csak érthető, hiszen épp elég ideig nyomtak el, én pedig a saját lábamra akartam állni. Én akarok elnyomni másokat és nem fordítva. Uralkodott rajtam az apám, a bátyám, én uralkodni próbáltam Castielen. Csak épp fiatalon még nem ment annyira, nem volt meg bennem eléggé az affinitás hozzá, viszont most már meg van. - Oh te szegény. Hát akkor miért nem hagyod ott a sulit? Lassan végzel nem? - jó persze van az a bla-bla egyetemi képzés, de minek azt is végigcsinálni, ha nem muszáj ott maradni a kastélyban? Én tuti, hogy nem vállalnék effélét. - És ezek szerint még mindig félsz a vihartól? Milyen édes. - azt hittem ezt már sikerült kinőnie, hogy inkább gyerekkori eset volt, ami végül elmúlt, de úgy fest, hogy még mindig az ágy alá menekülne legszívesebben, ha hallja a villámokat odakint. - Nem az én hibám, rossz társaságba keveredtem. Nem csináltam... túl sok rossz dolgot. - persze tettem azért ezt-azt, főleg a magam védelme érdekében, de ez is főleg az elnyomás elleni lázadás. Nem akarom, hogy irányítson még a rendszer sem, hogy aurorok mondják meg, hogy mit tegyek. Ha valaki bántani akar, vagy belém köt, akkor miért ne tehetném meg, hogy végzek vele? Olyan nagy bűn az? Az emberek úgy se tanulnak egy kis fenyegetésből, a legtöbb söpredéknek egyszerűen nincs helye a földön és kész. - Egyben, tényleg egyben és jól vagyok és igenis sajnálj. Ki tudja rendes családdal talán kedves nő lennék, aki most meglapogatná a hátad és örülne, hogy jól vagy. De kénytelen vagy velem beérni. Egyébként is én próbálkozom. Veled is jó voltam többnyire igaz? Nélkülem rosszabb lett volna. - ezt ha nem ismeri be én akkor is így veszem, hiszen mégis csak mellette voltam, ha más nem, hát ennyit csak ért a jelenlétem nem igaz? Ha nem is ismerné be... akkor is igazam van.
Ki hitte volna? Most őszintén? Az akkori bébiszitter feltűnik, ezzel együtt nem csak a vér fagy meg bennem, de egy nem túl kellemes érzés zakatol át rajtam. Kínos... Meglehetősen kínos szituáció, jelenleg fogalmam sincs hogyan köszöntsem, vagy hogy egyáltalán meg kellene-e szólalnom. Ő viszont magától oldja meg és telepedik le mellém. Francba… Nincs más út, nem kerülgethetem a forró kását örökké, azóta, amióta a szüleim rábíztak nagyon is kötődtem hozzá. Mármint többnyire ahhoz az oldalához, ami megvigasztalt, ha a kis lelkem romokban volt, ellenben a másik énje inkább hozta rám a frászt, mintsem megnyugtatott volna. Ezért vannak kételyeim a jelenlegi viselkedésével szemben. - Én vagyok undok? Jó… Beismerem, a kötelességed nagy részét mindig elvégezted és még mondhatni jó is voltál a rám való vigyázásban. De aztán… Kitört a káosz, te elvesztetted a józan eszed, én meg azt hiszem részben átéltem egy lelki terrort. – sóhajtok fel egy keserű szájhúzást követően.. Próbáltam elvonatkoztatni a sértődött hangjától, ami ugyan irritáló volt, mégis részben hatással volt rám nagy bánatomra. Nem akartam, hogy megint irányítson, amikor kicsi voltam épp eléggé kötődtem hozzá, azok a napok viszont elmúltak és nem akarok megint ugyanabba a csapdába esni. Rá emelem sötét szemeimet, mikor negédes hangon fenyeget meg. Szememet forgatva fordulok ezúttal felé. – Csak tessék. Rángass bele, kend rám, csinálj, amit akarsz. Csak utána ne te bánd meg. – jegyzem meg egy apró gúnnyal. Gondolom mit sem változott az évek alatt, és csak úgy belerángatni a mocskos kis játékaiba, egész biztosan akkor látna utoljára. Azon a kijelentésemen, hogy nem fogok elmenekülni és maradok, még én is meglepődök. Fogalmam sincs miért, de valami ideköt. Egyik oldalam lelépne a másik még bőszen cseverészne vele. Nem tudom eldönteni a kisugárzása-e az, ami hatással van rám, vagy csupán a régmúltból származó kötődésem hozzá. - Megvédeni? – vonom fel egyik szemöldököm, majd egy kaján mosoly keretében rázom meg fejemet nemleges választ adva. – Ugyan, meg tudom magam védeni, de az emberi hülyeség ellen nincs orvosság. – magyarázom fáradt hangsúllyal. És hát akadt egy-két okostojás, akiknek igazán benőhetett volna a feje lágya, mert azon kívül, hogy nekem pattognak, nem érik el a fényes kis jövőjüket. - Jogos. A szüleim annyit se tettek értem, mint amennyit te. – értek egyet ezúttal kissé visszakozva önmagammal. Türelmesen hallgatom a Roxfortról szóló szavait. Ezek szerint nem csak én vagyok azon az állásponton, hogy az az iskola kész katasztrófa a „diáksereg” szempontjából. – Eddig még nem győztek le és állíthatom, hogy nem is fognak. Nem vagyok olyan gyenge, mint ahogy azt sokan képzelik. Vannak persze gyengeségeim, de a legtöbbel meg tudok birkózni. Kivéve a fóbiám, az egy rettentően necces helyzet. – húzom el számat. Hátrabillentem fejemet, ezzel is azt imitálva, hogy mennyire elegem van már az ottani életemből, végül a következőkre oldalra billentett fejjel fordulok Chantal felé. - Ha nem tetszik csendben is ülhetek tovább. – vonok vállat. Igazán ritka pillanatok egyikének számított a korábbi. Sokak életére magasan teszek, ellenben Chantal részéről felizzott bennem egy cseppnyi érdeklődés. Közelebb hajol. Ennyire titkos volna? – Hogy honnan…? – grimaszolok egyet, végül fejem értetlen ábrázatra vált. Nem akarom elhinni, de azt hiszem jól hallottam. Azkaban. Ennyire mélyre süllyedt volna? – Képzelem milyen messzire mehettél el. – sóhajtok fel csalódottan. Gondolhattam volna, hogy az élete nem lesz habos torta, és bizony valami le fogja taszítani arra a szintre, ahová való. Úgy néz ki bevált, most mégis ismét áthágva a szabályokat ücsörög itt velem szemben, mert azért megszökni egy olyan helyről… Nem semmi. - Ó, mindjárt megsajnállak. – imitálok egy aggódó pillantást, ám a színjátéka nem jön át. Ismerem azt az oldalát, ami egyenesen élvezi is a kis gyötrelmes életét. – Ezek szerint maradtál az úgynevezett „sötét oldalon”, jól sejtem? Amúgy… örülök, hogy még egyben vagy. – ez utóbbin kénytelen vagyok rágódni egy kicsit és megemészteni egyáltalán azt, amit az imént mondtam. Valóban kötődtem hozzá, és sajnos az a fonál még mindig bennem volt valahol, mélyen, ami megnyugodott, hogy az évekkel ezelőtti gondviselője épségben van.
Így még jobb, hogy ide jöttem. Persze sejthettem, hogy ide jár ő is suliba, de vannak dolgok, amiket idővel kiversz a fejedből, mert jobb nem gondolni rájuk túl sokat és ő is ilyen volt. Amúgy is a múltat van, hogy nem érdemes túl sokat bolygatni, legalábbis ha nem feltétlenül muszáj. Úgy látom, hogy ő is ezen a nevezőn van, bár persze az ő tekintetében nem értünk egyet. Eszem ágában sincs csak úgy lekopni, azért igenis kíváncsi vagyok, hogy mi lett vele. Kölyökként nem volt épp jó élete, kis visszafogott volt, vajon azóta változott és fejlődött? Mondjuk, ha így lenne akkor nem itt ülne egyedül és iszogatna, hanem nagy baráti társaság pörögne mögötte, de nincs így. Talán szerelmi bánat, vagy valami komolyabb? Hm... a végén még kíváncsi leszek. Azok a szép tini évek... na nem mintha valaha lett volna részem bennük. - Valakire kénytelenek voltak és nem mondhatod, hogy nem vigyáztam rád. Olyan undok vagy. - enyhén sértődött hangon szinte már nyafogóra fogom a beszédet. Hát na, persze voltak húzósabb időszakok, de azok is az elcseszett családom miatt. Volt, hogy rajta vezettem el a feszkót, de én legalább foglalkoztam vele, én legalább vigyáztam rá és nem mondhatja, hogy nem voltak jó pillanataink is együtt. Kötődött hozzám, maximum nem ismeri be önmagának sem, de engem nem lehet ám csak úgy átverni, tudom, hogy kire milyen hatással vagyok és nem csak a véla vér a ludas. - Azt hiszed, hogy nem hinnének nekem, ha rád akarnám kenni, vagy bele akarnálak rángatni? Oh drágám... - a hangom csevegőre vált, de érezni benne egy egészen cseppnyi fenyegető élt is. Nem vagyok az a típus, akit könnyű megfélemlíteni, én viszont könnyen félemlítek meg másokat. A mosolyom persze ott pihen most is az arcomon, mert miért is ne? Én azért élvezem ezt a helyzetet, még ha látszik is rajta, hogy ő nincs épp így vele. - Ügyes fiú. - azért mázlija van, nem paskolom meg az arcát, hogy mégis csak marad, pedig látszik rajta, hogy mennyire szívesen menne már, de kénytelen lesz még egy kicsit élvezni a társaságomat mégis csak. - Szóval ilyen rossz sorod van? Megvédjelek valakitől? És... úgy beszélsz, mintha olyan pokoli lett volna velem. Egyedül rosszabb lett volna hidd el, azt pedig sejthetted, hogy a Roxfort nem csupa cukormáz. A különcöket nem fogadják be könnyen, azért tenni kell. Nem lehetsz gyenge, akkor legyőznek. - megvonom a vállamat, mintha ez valami egyetemes igazság lenne, valami egyértelmű, amit nem értem, hogy miért nem tud. Nem is értem, hiszen ennyi lenne csak a feladat, kiállni magáért, ha szekálják. Én nem védhetem meg, nem teszem be a lábamat a Roxfortba, annyi biztos, viszont ha ő se tesz semmit, akkor szenvedhet még egy ideig. - Hogy velem? Érdeklődsz... bájos. - mosolyogva intek a pultosnak, hogy hozzon nekem is egy olyat, amit Castiel is iszogat, és csak miután már kortyoltam egy kicsit akkor hajolok közelebb hozzá. - Nem rég szöktem az Azkabanból, ahonnan állítólag lehetetlen megszökni. - suttogok, még egy kacsintást is kap, miután kicsit hátrébb húzódom. - Egyébként nem tudom mennyire emlékszel a fantasztikus kis családomra, a bátyám eltette láb alól az apánkat, én meg segítettem neki a további kis... dolgaiban, aztán átvertek. Tudod a szerelem sötét verem... ne kezdj senkivel sem, úgyis rossz vége lett és... rossz társaságba keveredem. - sóhajtok egyet, persze enyhén rájátszva a dologra, mintha annyira bánnám a dolgot és még kicsit az ajkaimat is lebiggyesztem. Ártatlan áldozat az vagyok... na persze nincs így, már előtte se minden volt rendben velem, így meg csak még inkább rosszabb lett a helyzet, de végül is a rossz társaság stimmel, de nem volt az annyira rossz. Megerősödtem, ahogy kellett. Ha nem vagy erős átejtenek és félretolnak, szóval... muszáj.
Ez lett volna az utolsó hely, ahová beteszem a lábam, ha tudom ő itt van. És lám, itt van, a karma valahogy igazságtalan és mégis ott talál meg, ahol a legkisebb szükség van rá. Mi rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem ki ettől a tetves élettől? Már magam sem tudom miben bízhatok, vagy egyáltalán kiben. De azt hiszem a Szárnyas Vadkan most látott utoljára. Chantal ugyan az első időkben hibátlan bébiszitter volt, mégis egy időben rémálmok gyötörtek miatta. Furcsa szerzet volt, gondolom Merlin meg is tartotta ezt a jó szokását. Pechemre… - Adhatod az ártatlant, de… - sóhajtok fel fáradtan, s inkább hagyom az asztalon való könyöklést. Feleslegesen nem takarhatom az arcom, ő nem tágít mellőlem, így akárhogy is nézzük, kénytelen vagyok szóba elegyedni vele. – Az idő sosem volt jó barátom, ezt tudhatnád. De már nem vagyok az a gyerek, aki akkor összetojta magát miattad. Nem is értem, hogy azok az idióta szüleim miért bíztak rád. – emelem a poharat szám elé, miután befejeztem mondandómat. Nem tudtam elfogadni a tényt akkoriban, hogy a saját vérem lepasszolt másnak. Talán ezért is volt bennem egy afféle félelem Chantalt illetően. Mégsem volt az anyám, és olykor eléggé rémisztően tudott viselkedni. Kiszámíthatatlan volt és a késő esték alkalmával fehér angyalból változott át fekete ördöggé. Ma már más szemekkel nézek a világra, s holmi pokolfajzatok nem fognak könnyen leteríteni. Aztán meg… Ő maradt az a személy, akire anno egy bizonyos szinten számíthattam is, már amikor nem fordult ki önmagából és hazudtolta meg a saját, gyengéd énjét. - Pontosabban leszel… Nekem nincs közöm az ügyeidhez, ha rám akarnád kenni, se jönnél ki túl jól. – tárom szét karjaimat, s nézek rá ártatlanul. – Furcsa, hogy a sors pont egy ilyen helyen hozott össze, de ha már erre került a sor, akkor nem menekülök el megint. – adom be a derekam egy keserű szájhúzással. Nincs túl sok kedvem felhánytorgatni a múltat, átélni újra azt, ami akkor történt. – Miért búslakodnék? Az életem felhőtlen, körbe vagyok véve szerető barátokkal, mi mást kérhetnék? – nevetek fel epésen. – Ugyan kérlek. A Roxfort közel sem olyan békés iskola, mint amilyennek mondják. Tele van idiótákkal, akik nap mint nap meg akarják keseríteni az életemet, szóval rengeteg okom lenne arra, amiért most itt tengetem az időmet. Pár hete még vak voltam, pontosan miattad. Ha úgy vesszük, a viharos éjszakák még mindig nem szeretnek engem és egy-két villámlás között sikerült pokollá tennie az életem. – fújom ki a levegőt, abban reménykedve, hogy nem akarja sokáig hallgatni az unalmas, idegőrlő sztorijaimat. - Amúgy… Mi lett veled, amióta úgy eltűntél és magad mögött hagytad a szomszédságunkat? – vetek felé egy érdeklődő pillantást. Kezdek feloldódni, meg aztán nincs más választásom, el kell viselnem ezt a bájcsevejt.
Annyira nem viselem jól, amikor valaki csak úgy szimplán figyelmen kívül próbál hagyni és most egy régi jó ki ismerős éppen ezt teszi. Bezsebelem még a pénzt, ami nekem jár és ami mondhatni kell is a megélhetésemhez, csak aztán állok fel az asztaltól és az ámuló pasasokat magukra hagyva indulok meg a pult felé. Nem veszem jó néven, ha átnéznek rajtam, amúgy is tudom, hogy direkt csinál úgy, mint aki észre sem vett és nem fogom a dolgot annyiban hagyni csak úgy. Azért nekünk mégis csak közös múltunk van, még ha nem is ismerné be ezt túlzottan könnyen, de ettől még így van. Én nevelgettem és talán nem voltam tökéletes bébiszitter, de... azért nem voltam annyira rettenetes sem. Na persze az én szemszögemből. Van azért bennem egy nagy adag önzés, de ezt úgy sem ismerném be egy könnyen, meg aztán kapcsolat és szeretetfüggő is vagyok... vagy valami ilyesmi. Nem mondhatja Castiel egy árva szóval sem, hogy nem igyekeztem neki segíteni és jobbá tenni a pocsék napjait, legalábbis mondjuk az esetek nagyobb részében. Persze egy kis érzelmi zsarolás benne volt a pakliban időnként, de... nem olyan veszélyesen sok, de tényleg. - Rossz? Oh Castiel, úgy érzem, hogy az idő megcsúnyította az emlékeidet, pedig megszépítenie kellett volna. Tényleg szomorúvá teszel a végén. - még sóhajtok is egy nagyot, jó látványos fajtát, hogy érezze most mennyire megbántott. Nem vagyok én olyan veszélyesen rossz ember. Inkább lelkileg sérült, akiből a sérülések nem pont a legjobbat hozzák ki, de... csupán ennyi... legalábbis én erről így vélekedem és jó eséllyel nem is nagyon tudna senki se meggyőzni az ellenkezőjéről. - Héj a végén még meghallják és akkor bajban leszünk. - cinkosan elmosolyodom, de van ebben talán egy leheletnyi fenyegetés is. Végül is a pénz lenyúlása után egyből idejöttem, simán bele tudom keverni őt is, mintha köze lenne hozzá, de csak nem lesz szükség rá, ha nem beszél túlságosan hangosan ilyesmikről mások előtt. Figyelem közben, ahogyan iszogatja a nem épp narancslevet maga előtt. - Szóval ki miatt búslakodsz ennyire? Így hiányoztam? - azt már azért érezheti, hogy nem fogok azért egy könnyen lelépni innen és békén hagyni, de remélem erre nem is számított. Mégis csak rólam van szó, ha valamit nem úgy teszek, mint egy átlag normális ember, azt én tuti, hogy nem veszem észre, maximum neki vannak olyan rémes múltbéli élményei. Az enyémeket ő valahogy szebbé tette. Még mindig jobb volt náluk, mint mondjuk otthon, csak hát lássuk be a lelkem kissé kifacsart, ami nekem jó, az másnak nem tuti, hogy olyan kellemes.
A már rég beforrt sebek felszakadni látszottak. Éreztem, hogy a mai nappal valami nagyon nem lesz rendben. Nevezhető ez spontán megérzésnek is akár, ellenben nem vagyok egy látó, ami jelen helyzetemben igen nagy kár. Sosem szerettem felhántolgatni a múltat, melynek minden egyes perce kínlódás és fájdalom volt. Többnyire… Az itt töltött hét évem alatt valami változni látszott, kezdtem elszakadni az otthoni kellemetlen emlékektől, mindattól, ami gyerekkoromban sújtott, a szüleim, a bébiszitter, a srácok a szomszédból, osztályból. A mai nap alkalmával ezek az emlékek mégis újra az elmémbe férkőztek. Képtelen voltam tisztán gondolkozni, ezért is jött az ötlet. Menjünk a Szárnyas Vadkanba. Ezúttal jóval gyakorlottabban hopponálok az épület mellé, ahol könnyűszerrel sétálok be és foglalok helyet a pultnál. A hangzavar szokásos, próbálom eltompítani az irritáló ordítozásokat, szurkolásokat, melyek pár asztallal odébb zajlódnak. Nem tudom megállni, hogy ne sandítsak annak irányába, megfigyelve rendesen, hogy az a sok barom mégis mi a fészkes fenét csinál. Erre ő. Megjelenik ő. Az arca, látom, amint épp erre néz, így automatán fordulok vissza a pult felé. Szinte már gyerekes félelemmel meredek magam elé, mint aki az eljövendő találkozástól fél. És valóban így van. Jelenleg nem érzem magam elég életképesnek ahhoz, hogy könnyűszerrel képes legyek bájcsevejbe kezdeni egy számomra furcsa személlyel. A múltban történt bébiszitterkedése szó szerint halálra rémisztett, olykor pedig megnyugtatott. A mai napig nem vagyok tisztában a kilétével, a valós énjével. Ám a kínos találkozás elkerülhetetlen, szemem sarkából tökéletesen ki tudom venni a sötét hajú nőt, aki természetesen pont mellém helyezte magát. A pultra könyökölve támasztom fejemet a felé eső karommal, így elérve azt, hogy ne tudjon az arcomra tekinteni, vagy inkább azt, hogy én ne tudjak ránézni. Erre megszólít. Komolyan, Castiel, mi a francot vártál? Keserű mosoly fut át arcomon egy röpke pillanat erejéig. – Komolyan, essünk túl rajta, mit akarsz? – nézek rá komoly tekintettel, kimért hanggal. Feleslegesen teszi-veszi itt magát, a hangulatomon nem tud javítani ezzel a hozzáállással. Sokkal inkább veszi el a kedvemet az itt való ücsörgéstől, mintsem hogy marasztaljon. A mosolyára egy szájhúzogatással reagálok. Ennyire jó kedve volna? Vajon mitől? A kisugárzása még mindig a régi. Elragadó és kedves aurája van, ám a mögötte lapuló rémisztő emlékek hatására képes vagyok valamennyire elvonatkoztatni a külsőtől. - Igen, felnőttem, ellenben te semmit sem változtál. Vagy mondjuk úgy, még rosszabb lettél, mint voltál? – vonom fel egyik szemöldökömet egy kérdő pillantást vetve felé, mialatt jólesően kortyolok bele az előttem helyezkedő pohárba. - Letettél már arról, hogy kisgyerekeket ijesztgess és áttértél valami másik szakághoz? Csak nem az itteni pasasokat rabolod ki? Egyszerű trükkökkel… - sóhajtok fel a korábbira utalva. Láttam én mi folyik ott, a színjátszást, mindent, csupán nem volt elég lelkierőm tovább figyelni a részletekre.
Időnként visszaemlékszem a múltra, de néha valahogy nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy az a múlt az enyém volt egyáltalán. Vannak homályos foltok, amik annyira fakónak tűnnek, mintha tényleg valaki egészen mást tükröznének és közben mégis csak én voltam az. Az a kislány, az a fiatal lány, az a nő... és azóta mennyi minden megváltozott! Az élet megváltoztat, az idő néha egészen ki is fordít magadból, vagy nem az idő, hanem inkább mások, akik így hatnak rád. Ez van, nem bánkódom miatta, élvezem a jelenlegi életemet, mert miért ne élvezném? Végül is nem olyan rossz ez, szórakoztató is tud lenni, ha játszol másokkal. És hogy miért vagyok még mindig itt a városban? Ez az, amit talán nem vallanék be magamnak, főleg hogy ez inkább egy falu, mint város. Nem elég intenzív nekem a pezsgés, de jelenleg nem is igen tehetem meg, hogy olyan helyre megyek, ahol sokan vannak, a végén még kiszúrna valaki. A sebeim éppen hogy csak begyógyultak a legutóbbi finom kis összecsapás után azzal az újonc aurorral. Persze azért kicsit rá is játszottam az esetlenségemre, de volt haszna, belegabalyodtam ebbe a kis Brady-be. Szórakoztató, talán magamnak sem vallanám be soha, hogy annál több is. Érdekes az, ahogyan képes vadul viselkedni, közben pedig mégis csak az a tipikus anyuci kisfia, aki szinte soha nem követ el kihágásokat, vagy olyasmit, amivel bárkinek is árthat. Az pedig, hogy szembemenjen a szabályokkal... kizártnak tűnik, közben pedig mégis megteszi, hiszen sejti jól, hogy ki vagyok, vagy legalábbis, hogy nem az az ártatlan szende kis lány vagyok, aminek mutattam magamat a legelején. Még sem tesz ellene semmit, aminek határozottan örülök, a végén még ártanom kellene neki és az nagyon nehezen menne. Épp egy fickót igyekszem az asztal alá inni. Na persze nem szó szerint, nekem meg van rá a trükköm, hogy ne legyek részeg akkor sem, ha sokat iszom, vagy úgy tűnik, hogy sokat iszom. Ellenben neki nincs. Nem sok kell, hogy leforduljon a székről, én csak eljátszom, hogy kezd hatni rám az ital. Az utolsó körnél szúrom ki az ismerős tarkót, majd amikor egy pillanatra megfordul akkor az is világossá válik, hogy nem csak a tarkó ismerős. Régi emlékek tolakodnak be a fejembe, aminek hála meg kell ráznom, hogy ide tudjak koncentrálni. Nem most kéne elbukni a pénzt. Arra eszmélek, hogy a pasas feje koppan az asztalon és hangos tapsot kapok attól az egy-két fickótól, akik még ott időznek mint nézők. A mosolyom kiszélesedik felhajtom az utolsó italt csak azért is, aztán felkapom a szépen tömött erszényt. Amikor felállok kissé láthatóan - szándékosan - megszédülök. Az egyik pasasba kapaszkodom, ügyes mozdulattal őt is megszabadítva a pénze jelentős részétől. Még egy ideig úgy se szúrja majd ki, már benne is lehet pár pohárral. Csak aztán indulok el a pult és az ismerős tarkó felé. Elfordította a fejét, biztosan nem örül a viszontlátásnak, milyen szomorú! - Csak nem a pici Castiel? És így elfordulsz előlem? A végén még elszomorodom. - ledobom magamat közvetlenül mellé és igazán elszontyolodott fejet vágok, mint egy kutya, aki várja a jutalom falatot, de az istennek se kapja meg és a pillantásával akarja kikönyörögni. Csak aztán szaladnak ajkaim mosolyba, jelezve, hogy az egész csak játék volt, semmi több. - Felnőttél... jól áll. - meglapogatom kicsit a vállát, ha nem húzódik el azonnal. Azért csak a vállát, mert most még csak ahhoz férek hozzá. De majd... ez is változni fog, ha csak nem pattan fel, hogy leléceljen, de csak nem. Mégis csak jól ismerjük egymást és régi a kapcsolatunk is, még sem lenne szép tőle, ha úgy tenne, mint aki nem is emlékszik már rám, vagy szándékosa hagyna faképnél.
Ha ragoznom kéne mennyire egy elcseszett életem van, azt hiszem egy egész örökkévalóság sem lenne elég ahhoz, hogy elmagyarázzam mennyire szar a helyzetem. Pár hete még a vakság gyötört, előtte a megfázást terített le, azelőtt meg belekezdtem valami olyanba, amit józanésszel tuti nem csinálnék meg még egyszer. Most pedig ismét itt járok, azon az ominózus helyen, ahol majdnem a fejemet szedték, de még épségben el tudtunk húzni innen a sok barom elől, hála nekem. Azt hiszem a hopponálás is olyan dolog maradt számomra, ami gyomorforgató élményeket hagy maga mögött. Mit ne mondjak, szeretek kockáztatni, talán ezért is térek be megint a Szárnyas Vadkanba, ahol ismételten megcsapja orromat a hely jellegzetes poros illata. Egyedül érkezek, minek is lenne társaságom? Jól elvagyok én egymagamban, még talán jobban is, mint társaságokban. Így is csoda, hogy egyáltalán közösségekbe járok és nem szigeteltem el teljesen magamat másoktól. Az a sok idióta állandóan csak irritál, a csajok meg vagy nyavalyognak, vagy lopkodnak, mint az az ázsiai Hollóhátas. Az eszem megáll az ilyenektől, az a csoda, hogy eddig nem folyamodtam testi sértéshez, mert ha egyszer ténylegesen megtelik az a pohár, akkor nem állok le egy beszólásnál. Ahogy beljebb haladok a helyiségben egyre inkább elgondolkozok azon, hogy mégis mi a francért tévedtem le ide a hétvége kellős közepén. Fáradt is vagyok, valamiért még is úgy érzem, itt kell lennem, ki kell mozdulnom a szürke hétköznapokból, hogy valamivel el tudjam ütni az időt. A négy fal közt ülni közel sem olyan szórakoztató, mint például a nyomorult népek szenvedését hallgatni, vagy épp jobbnál jobb pletykákat elkapni a helyiektől. Itt azért merőben más élet van, mint a Roxforton belül. Hiába lepukkantabb hely, mégis megvan a maga hangulata, és valahogy jobban ragaszkodok ehhez a helyhez, mint a Három Seprűhöz. Ott is elég volt egy alkalom, azóta oda se teszem be a lábam. Felülök a pulthoz, ahol fáradtan könyökölök rá a falapra, ledobva fejemről a csuklyát. Minek takargatni, a múltkori kis akciónkkal szép felfordulást okoztunk, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, így már maga az arcom ismerős lehet egyesek számára, akik akkor itt voltak. Csendben ülök egy darabig, valami szódát kérek csupán, s ameddig a rendelésemet várom körbepillantok a vendégeken. Gyanús alakok társasága, már-már lepukkant varázslókat vélek felfedezni, a tömegből viszont kitűnik egy ismerős arc. Elsőre elkerekedett szemekkel meredek a nőre, mialatt tétlenül fordulok vissza a pult felé, s halálra vált arccal meredek le magam elé. Ő az? Ő volt az igaz? Itt van? Igen… biztosan.
